Phoo Magazin | 380collective
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
480
archive,tag,tag-380collective,tag-480,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
whiteflower

Az egyediség kibontakozása: Nika Fadeeva

 

Az ukrán balettáncos, Nika Fadeeva már korán megtanulta a szüleitől, hogy ne hódoljon be semmilyen rendszernek, és mindig kövesse álmait. Országos balett-versenyeket nyert Ukrajnában, majd barátaival tánctársulatot alapított, és bejárta velük fél Ázsiát. A fényképezéssel Japánban ismerkedett meg. Fotóiból úgy árad a kecsesség és a finomság, mint a táncmozdulataiból. Később csatlakozott az ukrán 380Collective csoporthoz, amelyet egy korábbi interjúalanyunk, Taras Bychko alapított.

skygirlA képeidre azért figyeltem fel, mert sugárzott belőlük egy sajátos hangulat, amely egyből a szenvedélyt és a táncot juttatta eszembe. Nem véletlenül?

Már egészen kis koromban elkezdtem balettozni. Hat éves koromban vittek el a szüleim egy kijevi balettiskolába, nyolc évesen pedig már versenyekre jártam, így sokat utazgattunk. Minden szabadidőmet a balettnek szenteltem. Később beiratkoztam a Táncművészeti Főiskolára, versenyeket nyertem. A balett mellett társastánccal is foglalkoztam. Az iskola után alapítottunk a barátaimmal egy társulatot, úgyhogy a tánc és a koreografálás a munkámmá vált.

1A szüleidhez is közel álltak a művészetek?

Édesanyám zongoratanár volt, apukám pedig mérnök, de hobbiból operákat énekelt. Gyermekkoromban körbevettek a zenészek és a művészek, sok előadást a színfalak mögül tekinthettem meg. A szüleim tanítottak meg arra, hogy merjek különböző lenni, ne illeszkedjek be a „rendszerbe” és ne kövessem az íratlan szabályokat.

Nem lehetett könnyű igazodni ehhez a filozófiához Ukrajnában.

Emlékszem, hogy már gyerekként szerettem volna különbözni a többiektől, saját stílusra és személyiségre vágytam. Nem értem, az ember miért születik bele egy rendszerbe anélkül, hogy lenne választási lehetősége. A tanáraimat is egyfolytában kérdőre vontam, az úttörők csapatából pedig kirúgtak egy csúnya történet miatt, amelynek köszönhetően a szégyentáblára is felkerültem. De nem érdekelt: nem kellett többé vörös nyakkendőt hordanom!

A tánc és az utazgatás szerencsére már korán megmutatta nekem, hogyan lehetnek szabadok az emberek. Anyukám sokat mesélt nekem a hetvenes évekről, amikor az élet még tele volt félelemmel és kényelmetlenséggel. Mégis, Beatles-t hallgattak a parkban és titokban házibulikban. Zenei szakközépbe pedig úgy vették fel, hogy eljátszotta a felvételi bizottságnak a „Let it Be” című számot. Ilyen volt a hidegháború.

A fényképezéssel hogyan és mikor találkoztál?

A tánccsoportommal Japánba költöztünk, és az ország egyből elvarázsolt. Megtanultam békésen, nyugodtan élni, és csendesen élvezni a körülöttem lévő szépséget. Annyira lenyűgözött minden, hogy szerettem volna képekben is megörökíteni. Eleinte csak a tájat és az érdekes tárgyakat fotóztam, de egy idő után rájöttem, hogy embereket is szeretnék fényképezni. Ehhez viszont meg kellett ismerkednem a műfaj technológiai fortélyaival is. A Google segítségével találtam magamnak pár kijevi fotóst, akiktől leckéket vettem. Már öt éve laktunk Japánban, amikor 2015-ben véletlenül elkeveredtem Gueorgui Pinkhassov orosz fotográfus mesterkurzusára. Láttam a diákok munkáit és azonnal tudtam, hogy a street fotózás lesz az én műfajom. Pinkhassov a mentorommá vált.

skirt

Mi tetszett meg a street műfajban?

Felfedeztem benne egy érzést, ami a táncban is jelen van. A nehéz piruetteket megelőzi egy pillanat, amikor tudod, hogy az energia mindjárt szédítően túlárad benned. Visszafordíthatatlanul, elkerülhetetlenül sodródsz a csúcspont felé. Ugyanígy közeledik a megfelelő pillanat a street fotózásban is, és úgy érzem, én tudom irányítani ezt a pillanatot. A jazz zenéhez tudnám hasonlítani, amely tele van improvizációval, vagy ahhoz, amikor egy jó könyvben egy új, izgalmas bekezdéshez érsz.

Kik vannak a legnagyobb hatással a képeidre?

A fotósok közül Saul Leiter, Robert Frank, Bill Bradt és Pinkhassov, de ugyanúgy munkál bennem a jazz zene, a vörösbor, az utazás és Claude Monet is.

Mi inspirál téged a fotózásra?

Szerencsés vagyok, számomra a motiváció nem pénz kérdése. Ha nincs kedvem fotózni, hetekig a polcon hagyom a kamerát. Nem tartom egészségesnek, ha valaki inspiráció nélkül, kényszerből, megélhetésből fotóz. Gyakran gép nélkül járom az utcákat, a jelen pillanatnak élek, hagyom, hogy lecsillapodjanak a gondolataim. Ha észreveszek egy remek momentumot, csak az agyammal fotózom le. Ezzel áldozom a fotográfia Istenének, úgyis tudom, hogy a jó kép ismét megtalál.

Természetesen amióta csatlakoztam a 380Collective-hez, kicsit gyakrabban megyek ki kamerával a kezemben, de soha nem engedem, hogy az élvezetből rutinmunka váljon.

Mit szeretsz a legjobban a fényképezésben?

A várakozással teli izgalmat.

A fotóidban és a válaszaidban van valami közös: metaforikusak, álomszerűek, és tele vannak érzelmekkel.

Nem szeretem a „nyitott könyv” típusú képeket. Szeretnék gondolatokat ébreszteni, érzelmeket kelteni a nézőben. Lehetnek ezek negatív érzelmek is, düh vagy méreg. A művészetnek bármilyen műfajban érzelmeket kellene kiváltania. Remélem tehát, hogy képeimet nézve nem csak egy elkapott pillanatot látnak a nézők, hanem el is gondolkodnak rajtuk.

redbag  redhead che

Említetted, hogy Japán óriási hatással volt rád. Voltak más helyek is, amelyek közel kerültek a szívedhez?

Az első távoli utam Indiába vezetett, fél éven keresztül laktam ott. Eljutottam az ország legeldugottabb zugaiba, és leesett az állam. Az egész világon itt élnek a legfigyelemreméltóbb emberek. Sugárzik belőlük a pozitivitás és a boldogság, feltöltenek vele téged is. Ez Európából ugyanannyira hiányzik, mint a gazdag, csípős indiai gasztronómia.

A szerelmem azonban Japán maradt, második otthonomnak hívom, pedig az utóbbi időben nem sokat voltam ott.

Ukrajnában szeretsz fotózni?

Nem egyszerű itt a helyzet. Az utcán gyakran csúnyán néznek rád az emberek, és kérdőre vonnak, hogy mi jogon fotózod őket. Szerintem ez a szovjet korszak hagyatéka, amelyben mindenki félt mindenkitől, és egy kamerás alak különösen gyanúsnak tűnt. De alapvetően szeretek itthon fényképezni.

A családod is támogat téged az új szenvedélyedben?

Van egy kutyám, határtalanul szeretem, ő mindenben mellettem áll. A párom is teljes mellszélességgel támogat engem. A fotózás folyamatában gyakran teljesen felolvadok, ilyenkor ő türelmesen kivárja, amíg újra leszállok a földre. Hálás vagyok neki ezért.

bottleman hat1 indiaman

Nika Fadeeva további képei

Készítette: Kocsány Kornél

0
taras_bychko_ukraine_lviv43

Mindennapi kép: Taras Bychko

 

Nem könnyű Ukrajnából kitörni, kijutni a nemzetközi porondra, de a 29 éves Taras Bychkónak sikerült. Az Instagramon közel 5000 követője van, köztük olyanok, mint a zseniális brazil street fotós, Gustavo Minas, vagy Dezső Tamás. Pedig nem is fotósnak tanult… Saul Leiter képi világához nagyon hasonló, Shadow and light sorozatát mutatjuk be.

 

Ukrajnában születtél, a lengyel határtól 80 kilométerre található Lviv városában. Milyen volt ott felnőni? Hogy kezdtél fotózni?
Lviv nagyszerű város. Egymilliós lakosságával nem túl kicsi, nem túl nagy. A gyermekkorom teljesen átlagos volt, édesapám nyelvészprofesszor, édesanyám tanárnő egy helyi iskolában, s bár a művészetek soha nem álltak távol a családtól, én csak meglehetősen későn találkoztam magával a fotográfiával. A középiskola elvégzése után jogi egyetemre mentem, majd ügyvédként kezdtem dolgozni. Csak huszonöt éves koromban, 2012-ben vettem meg az első fényképezőgépemet, amikor megszületett a kisfiam: szerettem volna megörökíteni a családi pillanatokat. 

 

Négy év alatt a család fotózásából komoly hobbi és művészet lett… 
Miután megvettem az első fényképezőgépemet, egyre jobb fotókat akartam készíteni. Sokat keresgéltem az interneten, s hamarosan rátaláltam a Magnum fotóügynökségre. A honlapjukon és az albumaikban látható képek lenyűgöztek. Josef Koudelka, Alex Webb és Harry Gruyaert munkássága volt rám a legnagyobb hatással, nekik köszönhetem, hogy elkezdtem kialakítani a saját szemléletemet. Már nem csak otthon kattintgattam, sokat jártam Lviv utcáit, kísérletezgetni kezdtem a street fotózással is. A város pezsgő kulturális élete, izgalmas építészeti megoldásai nagyszerű témákat kínáltak. A szárnypróbálgatásom itt és ekkor kezdődött.

 

bychko_day_139
bychko_day_115

 

Az ügyvédi állás mellett mennyi időd maradt a fotózásra?
Nem sok. De beleszerettem, talán jól is ment. Sok elismerést kaptam, a családom is biztatott: úgy döntöttem, hogy otthagyom az ügyvédi pályát és saját vállalkozásba kezdek. Így ugyanis több időm marad a szenvedélyemre. Az, hogy csak ez legyen a hivatásom, eszembe sem jutott. Ukrajnában borzasztó nehéz fotózásból megélni. Vannak ugyan sztárfotósok, sikeres fotográfusok, de ők a kivételek.

 

taras
Hogyan jellemeznéd a stílusodat?
Nagyon szeretek játszani a fényekkel, az árnyékokkal és a színekkel, de rendkívül sok figyelmet szentelek a kompozíciónak is. Úgy érzem, folyamatosan változik, fejlődik a stílusom, de még nem forrott ki teljesen. Talán a straight photography áll a legközelebb a szívemhez. A jelenleg alkalmazott formanyelvemre tavaly, azaz 2015 őszén találtam rá. 

 

 

A munka, a téma hogy talál rád?
A munkáimat intuitív módon, ösztönösen választom ki, nem tervezek előre. Idén kezdtem el egy projektet: minden egyes nap feltöltök egy street fotót a közösségi oldalaimra (Instagram, Facebook, Flickr). Ez egyfelől nagyon izgalmas, mert rákényszerít, hogy mindennap gyakoroljak, másrészt óriási kihívás, mert a feltételek nem mindig adottak, Lvivben például ritkán süt a nap, pedig erre nagy szükségem lenne ahhoz, hogy kihasználjam a fény-árnyék játékokban rejlő lehetőségeket. 

 

Miből merítesz ihletet?
A már említett mesterek mellett különösen nagy inspirációt jelent számomra Martin ParrDaido Moriyama és Trent Parke munkássága. A fotográfia mellett azonban nagyon fontosnak tartom a környezetem, a család és a barátok támogatását, illetve a zenéből és az irodalomból is rengeteg ihletet merítek. Leonard Cohen és Tom Waits dalai, Franz Kafka és Erich Maria Remarque művei is óriási hatással voltak rám.

 

Milyen felszerelést használsz?
Főleg nagylátószögű objektívekkel dolgozom, van egy Fuji XT1-es kamerám, amelyhez 12 mm-es, 18 mm-es és 35 mm-es objektíveket használok. Zoom optikákat és teleobjektíveket ritkán teszek fel a gépre.

 

Mik a terveid, álmaid a jövőre nézve?
Több ukrán szakmabelivel együtt megalapítottam a 380Collective street fotós kollektívát, célunk az ukrán street fotózás népszerűsítése. Örülnék, ha ez az együttműködés egyre gyümölcsözőbbé, ismertebbé válhatna. Nagy álmaim nincsenek, de fejben már írtam egy listát arról, hogy hová szeretnék eljutni fotózni. Egyszer talán majd erre is sort keríthetek.

 

 Tarast itt követheted:  • Flickr • Facebook • Instagram • 500px

 

bychko_day_53

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

bychko_day_220

Az interjút készítette: Kocsány Kornél

0