Phoo Magazin | művészet
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
158
archive,tag,tag-muveszet,tag-158,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
20353875_1879124942114401_358233982_o

Hon-vágy FOTÓPÁLYÁZAT

Az otthon sokszínűségének, illetve hiányának bemutatására indított fotópályázatot a Habitat for Humanity Magyarország és a Phoo kortárs fotográfiai magazin. Az őszig tartó pályázati időszak alatt a szervezők olyan alkotásokat várnak, amelyek tematizálják a magyar lakhatási helyzetet, illetve a fotográfia eszközével jelenítenek meg történeteket, élethelyzeteket.

A Habitat for Humanity lakhatási szegénységgel foglalkozó, nemzetközi civil szervezet fotópályázatot indít az otthon sokszínűségének, illetve hiányának bemutatására. A beérkezett alkotásokból a szervezet az októberi Lakhatási Világnapra rendez fotókiállítást, amely a beérkezett alkotások legjobbjaiból válogatva a hazai lakhatási helyzetet mutatja be.

A civil szervezet Magyarországon rászoruló családok lakhatási körülményein javít,  kutatási és érdekképviseleti tevékenységet végez, hogy a lakhatási szegénység problémáira megfelelő szakpolitikai válaszok szülessenek.

A pályázat fotószakmai hátterét a Phoo kortárs fotográfiai magazin adja, amely az igényes látvány és a gondolatébresztő történetek bemutatását tűzte ki küldetésének a fotográfiában. A magazin korunk legfrissebb problémáira, társadalmi kérdéseire ad vizuális reflexiót, együtt a klasszikus, múltidéző értékekkel.

A kiírók 2017. július 24. és szeptember 4. között várják a fotókat és fotósorozatokat, amelyek a témához illeszkedve történeteket, illetve élethelyzeteket jelenítenek meg. A pályázat keretein belül összesen 30 kép kerül kiállításra az októberi Lakhatási Világnapon, illetve 7 pályázó részesül díjazásban. A díjakat a Habitat for Humanity Magyarország mellett a Phoo kortárs fotográfiai magazin és az ArtWork webáruház és fotólabor biztosítja.

Itt nevezzetek a pályázatra

0
03

Videójátékoktól a fotográfiáig

A tajvani Cielo Yu-t az elmúlt hónapokban ismerte meg a nemzetközi fotográfiai szcéna. A fiatal lányokat titokzatos, furcsa pózokban és környezetben ábrázoló fotói váratlan sikert arattak, elmondása szerint ez őt lepte meg a legjobban. Nem profi fotós, csak óriási igénye van a művészetre, az érdekes gondolatokra és a folyamatos fejlődésre.

 

12

 

Tajvanon élsz és dolgozol. Itt is születtél vagy csak később költöztetek a szigetre?
Bizony itt születtem, valamivel több, mint 24 éve!

 

Mesélj nekünk valamit a tajvani hangulatról. Milyen volt a szigeten felnőni, hogyan teltek számodra a mindennapok?
Ez egy nagyon összetett téma, nem is tudom, melyik aspektusáról kellene beszélnem. Az életem amúgy elég uncsi volt, gyermekkoromban egyfolytában csak tanultam. Nagyon komolyan veszik itt a vizsgákat és a házi feladatokat. Ha volt egy kis szabadidőm, videójátékokkal játszottam. Ordas nagy függő voltam, amíg rá nem találtam a fotózásra.

 

A fotózás tehát megváltoztatta az életedet? Hogy találtál rá?
A szüleimet nem nagyon érdekelték a művészetek, ingerszegény környezetben nőttem fel. 21 éves koromban a kamera volt az egyetlen médium a házban, elkezdtem vele kísérletezgetni. Volt egy ötletem. Hosszú napokat töltöttem gondolkodással, míg végül akcióba léptem, és a fotográfia nyelvére fordítottam le az ötletemet. A médiumnak hála rengeteg dolgot átértékeltem az életemben, sok régi berögződéstől szabadultam meg.

 

06

10

09

18

 

A lányok között is népszerűek a videójátékok Tajvanon? Adtak neked ötletet a fotózáshoz? Melyik játék volt a kedvenced?
Nem hiszem, hogy a helyszínnek köze van ehhez a jelenséghez, a videójátékok szeretete az ízlésen és a személyes háttéren múlik. Ettől függetlenül persze elég sokan videójáték-függők az országban. Én a League of Legends-re voltam rákattanva… A fotóimra azonban szerintem semmi hatással nem voltak.

 

Honnan nyersz akkor inspirációt? Könyvek, filmek, zene vagy bármi más?
Egyedül a saját életemből merítek ihletet.

 

Azt mondtad, hogy nem tartod magad profi fotósnak. Szeretnél ezen változtatni a jövőben?
Nem, ez egy életre szóló hobbi lesz.

 

08

15

 

Mit jelent számodra ez a műfaj? Hogyan változtatott meg téged?
Állandóan gondolkodásra és változtatásra késztet. Alapvetően félénk, visszahúzódó személyiség vagyok, mindig időre volt szükségem mások megismeréséhez. A fotográfia sokat segített abban, hogy felvegyem a kapcsolatot a környezetemben élő emberekkel.

 

A képeiden főleg fiatal lányok vannak érdekes környezetben, az arcuk általában nem látszik. Miért ezt a témát választottad, milyen filozófia bújik meg mögötte?
Amikor elkezdtem fotózni, szemet szúrt, hogy a szép, fiatal csajok arcát gyakran használják figyelemfelkeltésre. Az emberek könnyen asszociálnak másra, amikor csinos lányok arcát nézik. Én szerettem volna egy kicsit egyensúlyba billenteni a témát azzal, hogy eltakartam az arcukat, és furcsa helyzetben ábrázoltam őket.

 

Mi alapján választasz magadnak modellt?
A modelljeim egy részét a baráti körből választottam ki, de az Interneten is megkerestem már embereket. A legfontosabb számomra az, hogy könnyen tudjak velük kommunikálni fotózás közben.

 

Milyen más témák érdekelnek még téged?
Ez hadd maradjon az én titkom…

Köszönöm az interjút, üdvözlöm a Phoo-t és a magyar olvasókat is!

 

Cielo Yu a weben:

Facebook  || Instagram || Flickr

 

07

05

04

 

Készítette: Kocsány Kornél

0
whiteflower

Az egyediség kibontakozása: Nika Fadeeva

 

Az ukrán balettáncos, Nika Fadeeva már korán megtanulta a szüleitől, hogy ne hódoljon be semmilyen rendszernek, és mindig kövesse álmait. Országos balett-versenyeket nyert Ukrajnában, majd barátaival tánctársulatot alapított, és bejárta velük fél Ázsiát. A fényképezéssel Japánban ismerkedett meg. Fotóiból úgy árad a kecsesség és a finomság, mint a táncmozdulataiból. Később csatlakozott az ukrán 380Collective csoporthoz, amelyet egy korábbi interjúalanyunk, Taras Bychko alapított.

skygirlA képeidre azért figyeltem fel, mert sugárzott belőlük egy sajátos hangulat, amely egyből a szenvedélyt és a táncot juttatta eszembe. Nem véletlenül?

Már egészen kis koromban elkezdtem balettozni. Hat éves koromban vittek el a szüleim egy kijevi balettiskolába, nyolc évesen pedig már versenyekre jártam, így sokat utazgattunk. Minden szabadidőmet a balettnek szenteltem. Később beiratkoztam a Táncművészeti Főiskolára, versenyeket nyertem. A balett mellett társastánccal is foglalkoztam. Az iskola után alapítottunk a barátaimmal egy társulatot, úgyhogy a tánc és a koreografálás a munkámmá vált.

1A szüleidhez is közel álltak a művészetek?

Édesanyám zongoratanár volt, apukám pedig mérnök, de hobbiból operákat énekelt. Gyermekkoromban körbevettek a zenészek és a művészek, sok előadást a színfalak mögül tekinthettem meg. A szüleim tanítottak meg arra, hogy merjek különböző lenni, ne illeszkedjek be a „rendszerbe” és ne kövessem az íratlan szabályokat.

Nem lehetett könnyű igazodni ehhez a filozófiához Ukrajnában.

Emlékszem, hogy már gyerekként szerettem volna különbözni a többiektől, saját stílusra és személyiségre vágytam. Nem értem, az ember miért születik bele egy rendszerbe anélkül, hogy lenne választási lehetősége. A tanáraimat is egyfolytában kérdőre vontam, az úttörők csapatából pedig kirúgtak egy csúnya történet miatt, amelynek köszönhetően a szégyentáblára is felkerültem. De nem érdekelt: nem kellett többé vörös nyakkendőt hordanom!

A tánc és az utazgatás szerencsére már korán megmutatta nekem, hogyan lehetnek szabadok az emberek. Anyukám sokat mesélt nekem a hetvenes évekről, amikor az élet még tele volt félelemmel és kényelmetlenséggel. Mégis, Beatles-t hallgattak a parkban és titokban házibulikban. Zenei szakközépbe pedig úgy vették fel, hogy eljátszotta a felvételi bizottságnak a „Let it Be” című számot. Ilyen volt a hidegháború.

A fényképezéssel hogyan és mikor találkoztál?

A tánccsoportommal Japánba költöztünk, és az ország egyből elvarázsolt. Megtanultam békésen, nyugodtan élni, és csendesen élvezni a körülöttem lévő szépséget. Annyira lenyűgözött minden, hogy szerettem volna képekben is megörökíteni. Eleinte csak a tájat és az érdekes tárgyakat fotóztam, de egy idő után rájöttem, hogy embereket is szeretnék fényképezni. Ehhez viszont meg kellett ismerkednem a műfaj technológiai fortélyaival is. A Google segítségével találtam magamnak pár kijevi fotóst, akiktől leckéket vettem. Már öt éve laktunk Japánban, amikor 2015-ben véletlenül elkeveredtem Gueorgui Pinkhassov orosz fotográfus mesterkurzusára. Láttam a diákok munkáit és azonnal tudtam, hogy a street fotózás lesz az én műfajom. Pinkhassov a mentorommá vált.

skirt

Mi tetszett meg a street műfajban?

Felfedeztem benne egy érzést, ami a táncban is jelen van. A nehéz piruetteket megelőzi egy pillanat, amikor tudod, hogy az energia mindjárt szédítően túlárad benned. Visszafordíthatatlanul, elkerülhetetlenül sodródsz a csúcspont felé. Ugyanígy közeledik a megfelelő pillanat a street fotózásban is, és úgy érzem, én tudom irányítani ezt a pillanatot. A jazz zenéhez tudnám hasonlítani, amely tele van improvizációval, vagy ahhoz, amikor egy jó könyvben egy új, izgalmas bekezdéshez érsz.

Kik vannak a legnagyobb hatással a képeidre?

A fotósok közül Saul Leiter, Robert Frank, Bill Bradt és Pinkhassov, de ugyanúgy munkál bennem a jazz zene, a vörösbor, az utazás és Claude Monet is.

Mi inspirál téged a fotózásra?

Szerencsés vagyok, számomra a motiváció nem pénz kérdése. Ha nincs kedvem fotózni, hetekig a polcon hagyom a kamerát. Nem tartom egészségesnek, ha valaki inspiráció nélkül, kényszerből, megélhetésből fotóz. Gyakran gép nélkül járom az utcákat, a jelen pillanatnak élek, hagyom, hogy lecsillapodjanak a gondolataim. Ha észreveszek egy remek momentumot, csak az agyammal fotózom le. Ezzel áldozom a fotográfia Istenének, úgyis tudom, hogy a jó kép ismét megtalál.

Természetesen amióta csatlakoztam a 380Collective-hez, kicsit gyakrabban megyek ki kamerával a kezemben, de soha nem engedem, hogy az élvezetből rutinmunka váljon.

Mit szeretsz a legjobban a fényképezésben?

A várakozással teli izgalmat.

A fotóidban és a válaszaidban van valami közös: metaforikusak, álomszerűek, és tele vannak érzelmekkel.

Nem szeretem a „nyitott könyv” típusú képeket. Szeretnék gondolatokat ébreszteni, érzelmeket kelteni a nézőben. Lehetnek ezek negatív érzelmek is, düh vagy méreg. A művészetnek bármilyen műfajban érzelmeket kellene kiváltania. Remélem tehát, hogy képeimet nézve nem csak egy elkapott pillanatot látnak a nézők, hanem el is gondolkodnak rajtuk.

redbag  redhead che

Említetted, hogy Japán óriási hatással volt rád. Voltak más helyek is, amelyek közel kerültek a szívedhez?

Az első távoli utam Indiába vezetett, fél éven keresztül laktam ott. Eljutottam az ország legeldugottabb zugaiba, és leesett az állam. Az egész világon itt élnek a legfigyelemreméltóbb emberek. Sugárzik belőlük a pozitivitás és a boldogság, feltöltenek vele téged is. Ez Európából ugyanannyira hiányzik, mint a gazdag, csípős indiai gasztronómia.

A szerelmem azonban Japán maradt, második otthonomnak hívom, pedig az utóbbi időben nem sokat voltam ott.

Ukrajnában szeretsz fotózni?

Nem egyszerű itt a helyzet. Az utcán gyakran csúnyán néznek rád az emberek, és kérdőre vonnak, hogy mi jogon fotózod őket. Szerintem ez a szovjet korszak hagyatéka, amelyben mindenki félt mindenkitől, és egy kamerás alak különösen gyanúsnak tűnt. De alapvetően szeretek itthon fényképezni.

A családod is támogat téged az új szenvedélyedben?

Van egy kutyám, határtalanul szeretem, ő mindenben mellettem áll. A párom is teljes mellszélességgel támogat engem. A fotózás folyamatában gyakran teljesen felolvadok, ilyenkor ő türelmesen kivárja, amíg újra leszállok a földre. Hálás vagyok neki ezért.

bottleman hat1 indiaman

Nika Fadeeva további képei

Készítette: Kocsány Kornél

0
mystery-women

Zühal Erdem

 

Zühal Erdem titokzatos lány. Nincsen weboldala, interjút sem készített még vele senki. Mégis több mint 13.000 követője van Instagramon, itt találtam rá én is. Először azt hittem, Saul Leiter kevésbé ismert fotóinak gyűjteményét böngészem… Saját elmondása szerint nagyon introvertált, félénk lány, így különösen nagy öröm, hogy elfogadta felkérésemet.

lovely-womenNem is tudom, hol kezdjem a beszélgetést. Semmit nem tudok rólad. Különleges neved van, ha jól sejtem, török származású vagy?

Igen, Isztambulban születtem, 1985-ben. Varázslatos, egyedi város, lánytestvéreimmel együtt itt töltöttem a gyermekkoromat. Jó családunk volt, szüleim keményen dolgoztak azért, hogy finanszírozhassák az oktatásunkat. Miattuk értékelem nagyra a kitartó munkát és a folyamatos önfejlesztést. Ők tanítottak meg arra is, hogy mindenkit egyenlőnek tekintsek, és a viszontagságos időkben is képes legyek meglátni az élet napos oldalát.

Milyen volt az isztambuli gyermekkor?

Szerettem egyedül lenni, rengeteget olvastam. A könyvek keltették fel az érdeklődésemet a világ és az emberek iránt, és ebből két dolog is következett: szociológiát akartam tanulni az egyetemen, illetve ha csak tehettem, új vidékeket fedeztem fel magamnak Törökországban.

Sajnos mostanában főleg rossz híreket hallani Isztambulról. Robbantások, tüntetések, társadalmi elégedetlenség. Milyen most a hangulat?

Én már jó pár éve Los Angelesben élek a férjemmel, Isztambulba bő egy éve látogattam vissza. Még mindig gyönyörű a város, de érezhető a változás. Az emberek többsége – a családomat beleértve – türelmesen várja, hogy jobbra forduljanak a dolgok.

Los Angeles elég nagy váltásnak tűnik. Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod Törökországot?

Mindig is arról álmodtam, hogy pár évet az Egyesült Államokban élhessek. Miután befejeztem az egyetemet, elkezdtem dolgozni. Kitartóan takarékoskodtam, Amerikában szerettem volna folytatni a tanulmányaimat. Ez sikerült is, beiratkoztam egy Los Angelesi egyetemre, ahol megismertem későbbi férjemet. Közösen úgy döntöttünk, hogy Amerikában fogunk letelepedni.

Szociológiát tanultál, így különösen érdekes lehetett neked egy merőben különböző kultúrába csöppeni. Mit szeretsz jobban Amerikában, és mi az, ami nagyon hiányzik Törökországból?

Ó, erről rengeteget tudnék mesélni, egy külön interjút szentelhetnénk a témának. A legnagyobb különbség, hogy Amerikában tényleg az az érzése az embernek, hogy „minden lehetséges”. Valóban az ígéret földje. Nem sokkal azután, hogy ide költöztem, Törökország gyökeresen átalakult. Most leginkább csak a családom, és a barátaim hiányoznak.

Hogyan találtál rá a fotográfiára?

Emlékszem, általános iskolás voltam, amikor a nagybácsink odaadta a nővéreimnek az analóg kameráját. Azzal játszottunk. Film se volt benne, fogalmunk sem volt, hogyan működik. Ez persze egy pillanatig sem érdekelt minket, divatfotózást rögtönöztünk, rengeteget hülyültünk. Ez volt az első kapcsolatom a fotózással.

A színház, a festészet és a fényképészet persze mindig közel állt hozzám, de csak az Egyesült Államokban kezdtem el komolyabban fotózni. A férjem vett nekem egy profi gépet, együtt bejártuk Amerikát és rengeteg képet lőttünk. Beiratkoztam az UCLA Egyetem fotós szakára is.

waiting dad-and-his-son

little-girl girl-in-red

pc1-erdem-zuhal-003 blue

Kiktől merítettél inspirációt?

Viszonylag sok időt töltöttem azzal, hogy olyan festőket és fotóművészeket találjak, akik nagyszerűen veszik észre az élet mindennapi szépségét. Leginkább olyan mesterek voltak rám hatással, akik már nincsenek köztünk. A festők közül John Singer Sargent, Renoir, Edward Hopper és Vermeer; a fotográfia világából Josef Sudek, Heinrich Kühn, Lillian Bassman, Robert Demachy, Vivian Maier, Saul Leiter, Fan Ho és Irving Penn nyűgözött le leginkább.

p1090625A képeidet nézve nem csodálkozom azon, hogy Heinrich Kühn és Saul Leiter neve is felmerült, te is ragyogóan, gyakran álomszerűen bánsz a színekkel. Mit jelentenek számodra a színek? Próbálkoztál a fekete-fehér fotózással is?

Nincsen különösebb művészeti hitvallásom. Tetszenek a gyönyörű színek, a köztük lévő harmónia és a szép kompozíciók. Ezekre vadászom az amerikai fotóstúráim során. Én is fekete-fehérrel kezdtem annak idején, aztán rájöttem, hogy a színekkel sokkal jobban meg tudom ragadni a körülöttünk lévő világ szépségét. A szín az élet egyik legnagyobb ajándéka.


Melyik téma fog meg leginkább?

Eleinte az otthoni stúdiómban fotózgattam csak, nem sokat mozdultam ki az utcára. A stúdióban azonban bárkit és bármit megörökítettem. Később kaptam rá az utcai fotózásra. Különböző környékeket kerestem fel, és mindig az volt a célom, hogy felfedezzem a mindennapi élet szépségét. A legtöbb ember csodálatos dolgok mellett halad el anélkül, hogy észrevenné őket. Én megőrzöm ezeket a pillanatokat az örökkévalóságnak.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Célom, hogy minél több ember életébe csempésszek egy kis boldogságot. Ha megnézik a képeimet, és egy pillanatra öröm, jóérzés tölti el őket, én elégedett leszek.

Az Instagramon sokan követnek, az ő pozitív visszajelzésük folyamatosan hajt előre.

Az interjú végén megkérnélek arra, hogy válassz ki egy képet, amely számodra különleges jelentéssel bír, és mesélj róla egy kicsit.

Nemrég történt, hogy egy utazásom során elejtettem a kamerámat, és összetört a lencséje. Nagyon elszomorodtam, mert a város gyönyörű volt, nekem pedig nem volt még egy objektívem. Nem adtam fel, törött lencsével fényképeztem tovább, és ez volt az első kép, amit készítettem: https://www.instagram.com/p/BOiaaUfjyl2/. A törésvonal furcsa hangulatot adott a képeknek, egészen megtetszettek. Ez az élmény tanított meg arra, hogy nem muszáj mindig a tökéletességre törekedni, és bármilyen kamerával lehet izgalmas fotókat készíteni!

Zühal Erdem Instagram oldala

Készítette: Kocsány Kornél

0
nagy_zopan_ramiras_art_camp

A valóságok szemeim mögött

 

Nagy Zopán (1973) költő, fotós, képzőművész: széleskörű tájékozottsággal és kifinomult ízléssel bíró nagyformátumú szellemi ember. Az irodalmi szcénában állandó jelzője: “az utolsó avantgárd költő”.

kerepesi_temeto_2010_nagy_zopan-1

kozos_onportre_nagy_zopan_2006

“A tradíció nem halott tárgy, hanem olyan eleven anyag, ami nélkül újat alkotni nem lehet.”(Esterházy)

Feltételezhetően e jelző azt jelenti, hogy indulatosan áradó rímtelen szabadversei leginkább  az 1910-20-as évek klasszikus avantgárdját idézik: Kassák, Barta, Palasovszky modorát. Igen ám, de az a mindent elsöprő agresszió amivel ők felrobbantották a szimbolikus-metaforikus versbeszédet, hogy létrehozzák saját sistergő, lázálomszerű stílusukat, csak felületesen hasonlít Zopán fölöttébb bonyolult poétikájára. Belőle hiányzik ugyanis a bármit felszámolni akaró radikalizmus. Éppenséggel a Mindent igyekszik egyben látni és kifejezni. Ilyenformán csak ugyanannyi köze van, lényegét tekintve, az avantgárdhoz, mint a kései Rimbaud látomásaihoz, vagy, teszem azt, Tandori végtelenített közérdekű-magánbeszédfolyamához. És akkor még nem szóltam a filozófiák ihletéről, például haikuinak, nyelvileg nagyon is koncentrált, keleti bölcseletéről:

 

nagy_zopan_kapolcs_2008_pajtas_geppel-1

nagy_zopan_fenybonctan

 

“A valóságok / titokzatos foltok / szemeim mögött.”

 

maszk_duplex_nagy_zopan

praga_philip_glass_duplex_2009_nagy_zopan

 

nagy_zopan_duplex_onportre_pajtas_geppel_babele_2012
nagy_zopan_becs_latens_2010-1

“Nincs elmúlás: / Holt macskában gepárd fut, / Bennem pedig más.” (Nagy Zopán)

 

nagy_zopan_carmen_2010

Tehát számomra inkább azon ritka alkotók közé tartozik, akik több művészeti ágban hozzák létre egységes életművüket. Vető János – aki szintén ennek az alkotói attitűdnek zseniális képviselője – fogalmazott úgy, hogy “több tantárgyas művész”. (Ne tévedjünk – ennek semmi köze az intermediális kortárs-művészethez, ahol különböző művészeti ágak összekeverésétől lesz valaki trendi… A divat ugyanis a magasművészetben az esztétikai érték ellenében működik.) A biztonság kedvéért megkérdeztem ő hogyan látja saját magát. Email-fordultával jött a válasz:

“Nem tudom, hogy ki(k) vagyok, de látomásos életem folyamatos…
Már gyermekkortól: tudom, nem vagyok “egyedül”…(Ez többféleképpen értelmezhető mondat, ugyebár…)
A  sok-rétegű, sokk-os, változatos, démonikus, gyönyörű…víziókat próbálom (valahogyan/több eszközzel) feldolgozni, kivetíteni…
Hogy a többi (ismeretlen, sejthető, visszatérő, zaklató, lappangó…) látomásnak is legyen elegendő élet-tere…” (Nagy Zopán)

 

Innen nézve leginkább William Blake-ra (1757-1827) emlékeztet engem, aki költő, festő és próféta volt, s misztikus látomásaiban a valóság extra dimenzióiról tudósító médium. A romantika korstílusában  erős szimbolizmus, expresszió és szürrealizmus jellemezte démonikus egyéni stílusát:

“Minden éj, s napon pedig / Lesz ki búra születik / Minden nappal s éjszakán / Lesz kit sorsa kéjre szán / Lesz kit sorsa kéjre szán / S lesz kit örök éjre szán.”(W. Blake)

maszk_2004_nagy_zopan-1
Zopán, mint “több tantárgyas médium” fotóművészeti aktivitásának egy fontos aspektusa: a Pajtás-gép iránti rajongása. A Pajtás igazi hungarikum: a Gamma Művek gyártotta 1955 és 1962 között. Egyszerűnél még sokkal egyszerűbb szerkezet: rollfilm, 6X6 cm, 1/30 exponáló idő, három blende: f/8, f/11, f/16, rögzített objektív – azaz nincs élességállítás – és ennyi. Egy gyengén felturbózott camera obscura az egész: a kép közepe éles – jó esetben – , a szélek felé torzul és életlenedik, a negatív széle továbbításkor fényt kap. E fehér suhanásoktól olyan, mintha a menyországban  fotóznánk – színtiszta varázslat az egész – annyira rossz, hogy az már jó. A biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, neki mi ebben a jó?

“A Pajtáshoz való vonzódásomról főként a képalkotási módot említeném. Azon túl, hogy először a patinás bőrtokban rejlő “antiszerkezet” , és mechanika nélküli egyszerűség fogott meg (pl.a régi bőröndöket is gyűjtöttem: a bőröndben lévő bőrönd bőröndjének bőröndjében lakó titok és sötétség, és az ismeretlen időket hordozó “időtlenség” belső terei mindig is vonzottak): leginkább a “ködös”, meghatározhatatlan (kép)világok feltárulásait kedveltem meg, azokat a sok éven át visszatérő jelenéseket, amelyek fél-álmaimban, éber képzetemben is folyamatosan kísérnek, rétegesen és szimultán vannak jelen mindennapjaimban. Tehát egyféle hasonlóságot érzek e műtárggyal, rokonságot: esetlegességeivel, hibáival, hihetetlennek tűnő fény- és maszat-rajzaival, döglött foltjaival, fátylas-misztikus káprázat-részleteivel…” (Nagy Zopán)

 

Zopán pajtás tehát – mint a paradoxonok embere – csavart még egyet a dolgon: a menyországban a poklot igyekszik megfotózni: saját kísérteties vízióit. Erős atmoszférájú múltfotói mindig sötét, humortalan megrendezett képek. Erős szimbolizmus jellemzi – de hogy mit akarhat szimbolizálni azt sűrű homályba borítja. Egyfolytában forszírozza a hibákat és provokálja a véletlent. Intenzív bölcseleti és képzeleti-figyelem motiválja – akárcsak verseit – ,s állandóan reflektálja is önmagát a művekben. Misztikus érintettsége  indulati-bölcseleti paradoxonokban létezik.

nagy_zopan_ramiras_art_camp
“A véletlen-szerű gondviselés / (élettel teli pusztulás-folyam) / a gondviselés-szerű véletlen (?)” (Nagy Zopán)

 

A Pajtás-gép amúgy úttörőknek készült eredendően, gondolom hogy legyen mivel megörökíteni az iskolák Április 4-i ünnepségeit, meg a Május 1-i felvonulást (miközben a börtönökben még szorgalmasan akasztották a forradalmárokat). Ehhez képest nemhogy egy úttörő – mondjuk: én -, de senkinek a kezében soha nem láttam Pajtást. Szerintem Zopán nemcsak régészeti felfedezője, de úgyszólván egyetlen használója is e modellnek. Képeiben még ez a baljós politikatörténeti réteg is játszik – akaratlanul is -, megteremtve a misztikus-álretro stílusát, bármit jelentsen is ez…

“Az erős nézéstől lesz a Valami.” (Esterházy) “(W. Blake)

Miltényi Tibor

0
ildikopeter_northernengland_038

Az ipari forradalom bölcsője – Péter Ildikó fotográfiái

2012-ben az angliai Royal Insitute of British Architects (RIBA) ösztöndíj támogatásával jött létre a tanulmányút, és készülhetett el a fotósorozat. Témája az ipari forradalom örökségének feltérképezése hét észak-angliai város képein keresztül. A sorozat közel 80 darab síkfilmes színes negatívra készült képből és egy kétkötetes könyvből áll: a könyvben részletes leírással a történelmi kontextusról, a képek helyszíneiről és az ipari forradalomról.

Az ipari forradalom bölcsője Észak-Anglia. Itt született meg és jött létre minden, ami a mai, nyugati társadalmunk létezését és működését megalapozta. A gépek, a városok, a gazdasági és szociális rendszerek, a kapitalizmus.
A városképek egyszerre történelmi és szociológiai tanulmányok: a viktoriánus korabeli városi épületek, gyárépületek az 1800-as évek gazdagságát, az 1950-es, 60-as évekbeli modern épületek a világháború nyomait, a kortárs városrendezés példái pedig a hanyatlás utáni korszakból való, mai társadalmi újjáépítést jelenítik meg. Vizuális lenyomatai az elmúlt 150 évnek.
A hét város: Blackpool, Morecambe, Fleetwood, Liverpool, Manchester, Bradford és Leeds.

A sorozat október 9-től az aix-en-provence-i Fondation Vasarely kortárs magyar fotográfiát bemutató csoportos kiállításán lesz látható.

ildikopeter_northernengland_006

Blackpool, Talbot Road.
Blackpool Anglia északnyugati tengerpartján fekszik, és az északi régió egyik legkedveltebb üdülőhelye volt az ipari forradalom alatt. Aztán az 1950-es, 60-as évektől hanyatlásnak indult, és az olcsó, fapados repülőjáratok megjelenése óta még jobban megkérdőjeleződött a város sorsa, fejlődésének irányvonala. Az itt lakók nagy része még mindig a turizmusból él; évente közel 10 millió látogató érkezik egy-egy napra.
A kép a város egyik lakónegyedét, a tipikus viktoriánus korabeli sorházakat mutatja be.

 

ildikopeter_northernengland_009

Norbeck Kastély hotel, Blackpool.
A városra jellemző giccs és mesterségesség egyik kitűnő példája ez a 19. századi hotel.

 

ildikopeter_northernengland_010

Fleetwood, lakónegyed a tengerparton.
Észak-Anglia hűvös, esős régió. A Blackpooltól északra eső Fleetwood városkája is népszerű nyaralóhelyszín volt még a 19. században. A képen látható modern házsorok a tengerparton fekszenek, ám a tengertől egy 8 méter magas betonkerítés választja el őket: a vízhez közel, de mégis messze. A betonpillérek az erős viharoktól és hullámoktól védik a házakat.

 

ildikopeter_northernengland_011

Cleveleys. A tengerparti korzó épülteinek hátulsó része.
Cleveleys Blackpool és Fleetwood között fekszik a part mentén. Fénykorában (a 19. század végén) napi 62 vonat állt meg a központi állomásán. 1970-ben megszüntették a személyforgalmat, és az állomás épületét lebontották. Helyére egy bevásárlóközpont és egy buszmegálló épült.

 

ildikopeter_northernengland_013

Fleetwood, Északi templom utca.
Fleetwood az első tervezett város volt a viktoriánus korszakban. 1836-ban, Decimus Burton építész tervei alapján kezdték el az építkezést. Ez az utca 1860-ban épült meg.
A városka, a többi tengerparti üdülővároshoz hasonlóan, az 1970-es évektől, komoly hanyatlásnak indult.

 

ildikopeter_northernengland_019

Morecambe, a Clarendon hotel hátsó utcája.
A morecambe-i korzó egyik kiemelkedő hotele a Clarendon. A város két fő attrakcióját, a vidámparkot és a strandot a 20. század második felében elbontották.

 

ildikopeter_northernengland_025

Liverpool, Bootle városrész, munkáslakások.
Liverpool északi részén helyezkedik el Bootle. 1840-ben már vasút kötötte őket össze. A fejlődés a Mersez-folyó partján kiépült ipari hajókikötőknek volt köszönhető. Az ipar fejlődésével vidékről beköltöztek az emberek, és súlyos gondot jelentett a munkások elhelyezése. Ezekben az időkben alakultak ki a kis sorházas lakónegyedek, utcák. A második világháború alatt jelentős bombatámadások érték ezt a területet. Ennek az utcának az épületei érintetlenek maradtak.

 

ildikopeter_northernengland_028

Raktárépületek, Dickson utca, Liverpool.
Liverpool Észak-Anglia legjelentősebb nemzetközi kikötője volt. A munkások, dolgozók közlekedésének megkönnyítésére 1893-ban megépült a felső vasút (Liverpool Overhead Railway), amely évente 22 millió embert szállított. Hasonló volt a New York-i felső vasúthoz (Highline). A második világháború alatt jelentősen sérült, majd végül 1956-ban elbontották. A gazdasági hanyatlás következtében mind a kikötők, mind a raktárépületek sorra bezártak, csak néhány cég működik ma ezeken a helyeken. Liverpool északi részén pedig megnyílt egy újonnan épült konténeres, félig automatizált kikötő.

 

ildikopeter_northernengland_038

A Winifred utca lebontásra váró sorházai, Liverpool.
A liverpooli Toxteth negyed a város egyik leghátrányosabb, legszegényebb környéke. A második világháborút követő hanyatlás miatt a munkások elvesztették állásaikat, a volt gyarmatországokból pedig rengetegen települtek be. 1981-ben és 2011-ben is volt két igen jelentős felkelés, amelynek okai a munkanélküliség, a szociális problémák, a szegregáció, a rasszizmus. A város vezetősége a problémák megoldásának egyik lehetőségét a városrész teljes lebontásában, majd újjáépítésében látja.

 

ildikopeter_northernengland_053

Bradfordi raktárépületek a Listerhills úton.
Bradford a keleti régió egyik városa, a gyapjúfeldolgozás központja volt az ipari forradalom idején. 1970-től a textilipari vezető pozícióját a gyarmatországok vették át. Az eredmény, mint a többi északi városban is: szociális problémák, munkanélküliség. A városvezetés több kisebb-nagyobb projekttel próbál változásokat generálni, de sokszor ezek a programok csak tervek maradnak.

 

ildikopeter_northernengland_057

Salti gyapjúüzem épülete, Saltaire, és a Leeds-Liverpool hajózási csatorna.
Saltaire egy különleges város: 1851-ben építette a csatorna partjára Titus Salt a gyárat és a hozzá tartozó gyárlakásokat. Az első olyan mintaváros, ahol a dolgozók számára létesítettek fürdőt, mosodát, kikapcsolódási és sportolási lehetőségeket, iskolát, könyvtárat, művelődési házat. A 19. században ez jelentős fejlődést jelentett az urbanisztikai tervezés terén, hiszen komplex várost alakítottak ki munkalehetőséggel, lakhatással és szociális szolgáltatásokkal.
A feldolgozóüzem és textilipari gyár 1986-ban zárt be, 2001-ben pedig az UNESCO Világörökség védelme alá került az épület és a város együttese.

0
taras_bychko_ukraine_lviv43

Mindennapi kép: Taras Bychko

 

Nem könnyű Ukrajnából kitörni, kijutni a nemzetközi porondra, de a 29 éves Taras Bychkónak sikerült. Az Instagramon közel 5000 követője van, köztük olyanok, mint a zseniális brazil street fotós, Gustavo Minas, vagy Dezső Tamás. Pedig nem is fotósnak tanult… Saul Leiter képi világához nagyon hasonló, Shadow and light sorozatát mutatjuk be.

 

Ukrajnában születtél, a lengyel határtól 80 kilométerre található Lviv városában. Milyen volt ott felnőni? Hogy kezdtél fotózni?
Lviv nagyszerű város. Egymilliós lakosságával nem túl kicsi, nem túl nagy. A gyermekkorom teljesen átlagos volt, édesapám nyelvészprofesszor, édesanyám tanárnő egy helyi iskolában, s bár a művészetek soha nem álltak távol a családtól, én csak meglehetősen későn találkoztam magával a fotográfiával. A középiskola elvégzése után jogi egyetemre mentem, majd ügyvédként kezdtem dolgozni. Csak huszonöt éves koromban, 2012-ben vettem meg az első fényképezőgépemet, amikor megszületett a kisfiam: szerettem volna megörökíteni a családi pillanatokat. 

 

Négy év alatt a család fotózásából komoly hobbi és művészet lett… 
Miután megvettem az első fényképezőgépemet, egyre jobb fotókat akartam készíteni. Sokat keresgéltem az interneten, s hamarosan rátaláltam a Magnum fotóügynökségre. A honlapjukon és az albumaikban látható képek lenyűgöztek. Josef Koudelka, Alex Webb és Harry Gruyaert munkássága volt rám a legnagyobb hatással, nekik köszönhetem, hogy elkezdtem kialakítani a saját szemléletemet. Már nem csak otthon kattintgattam, sokat jártam Lviv utcáit, kísérletezgetni kezdtem a street fotózással is. A város pezsgő kulturális élete, izgalmas építészeti megoldásai nagyszerű témákat kínáltak. A szárnypróbálgatásom itt és ekkor kezdődött.

 

bychko_day_139
bychko_day_115

 

Az ügyvédi állás mellett mennyi időd maradt a fotózásra?
Nem sok. De beleszerettem, talán jól is ment. Sok elismerést kaptam, a családom is biztatott: úgy döntöttem, hogy otthagyom az ügyvédi pályát és saját vállalkozásba kezdek. Így ugyanis több időm marad a szenvedélyemre. Az, hogy csak ez legyen a hivatásom, eszembe sem jutott. Ukrajnában borzasztó nehéz fotózásból megélni. Vannak ugyan sztárfotósok, sikeres fotográfusok, de ők a kivételek.

 

taras
Hogyan jellemeznéd a stílusodat?
Nagyon szeretek játszani a fényekkel, az árnyékokkal és a színekkel, de rendkívül sok figyelmet szentelek a kompozíciónak is. Úgy érzem, folyamatosan változik, fejlődik a stílusom, de még nem forrott ki teljesen. Talán a straight photography áll a legközelebb a szívemhez. A jelenleg alkalmazott formanyelvemre tavaly, azaz 2015 őszén találtam rá. 

 

 

A munka, a téma hogy talál rád?
A munkáimat intuitív módon, ösztönösen választom ki, nem tervezek előre. Idén kezdtem el egy projektet: minden egyes nap feltöltök egy street fotót a közösségi oldalaimra (Instagram, Facebook, Flickr). Ez egyfelől nagyon izgalmas, mert rákényszerít, hogy mindennap gyakoroljak, másrészt óriási kihívás, mert a feltételek nem mindig adottak, Lvivben például ritkán süt a nap, pedig erre nagy szükségem lenne ahhoz, hogy kihasználjam a fény-árnyék játékokban rejlő lehetőségeket. 

 

Miből merítesz ihletet?
A már említett mesterek mellett különösen nagy inspirációt jelent számomra Martin ParrDaido Moriyama és Trent Parke munkássága. A fotográfia mellett azonban nagyon fontosnak tartom a környezetem, a család és a barátok támogatását, illetve a zenéből és az irodalomból is rengeteg ihletet merítek. Leonard Cohen és Tom Waits dalai, Franz Kafka és Erich Maria Remarque művei is óriási hatással voltak rám.

 

Milyen felszerelést használsz?
Főleg nagylátószögű objektívekkel dolgozom, van egy Fuji XT1-es kamerám, amelyhez 12 mm-es, 18 mm-es és 35 mm-es objektíveket használok. Zoom optikákat és teleobjektíveket ritkán teszek fel a gépre.

 

Mik a terveid, álmaid a jövőre nézve?
Több ukrán szakmabelivel együtt megalapítottam a 380Collective street fotós kollektívát, célunk az ukrán street fotózás népszerűsítése. Örülnék, ha ez az együttműködés egyre gyümölcsözőbbé, ismertebbé válhatna. Nagy álmaim nincsenek, de fejben már írtam egy listát arról, hogy hová szeretnék eljutni fotózni. Egyszer talán majd erre is sort keríthetek.

 

 Tarast itt követheted:  • Flickr • Facebook • Instagram • 500px

 

bychko_day_53

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

bychko_day_220

Az interjút készítette: Kocsány Kornél

0
  • mOman2015-4v
  • mOPyramids_2003
  • mOman2015-1
  • mOegyiptom_2003v

Szilágyi Lenke

 

 

Szilágyi Lenke 1976-80-között végezte a Kisképző Fotó-szakát. Ez a Neoavantgárd korstílus vége, ill. a Progresszív-fotó második korszakának a közepe (az első az 1920-as években volt). A konceptuális képzőművészeti fotóhasználat és a tiszta fotó olykor keveredett néhány jelentős művésznél – pl. Hajas Tibor – Vető János), de a fotóművészeti progressziót is fontos alkotók képviselték: pl. Kerekes Gábor, vagy Szerencsés János.

Frankfurt ffv

“Az élet az, ami veled történik, miközben neked más terveid vannak.”John Lennon

 

 

Lenke esztétikai érzékenysége távol állt minden koncepttől, de kíváncsian figyelte a művészeti Idő mozgását. Gondolom, mivel ha már érzed mi nem vagy, akkor máris közelebb jutottál ahhoz, ki is vagy valójában. Én egy nyitott, érdeklődő, eleven szellemű Lenkére emlékszem azokból az évekből. Ő már akkor is pont olyan lebegő, semmibe tűnő jelentésű képeket készített, mint klasszikus korszakában – a 80-90-es években – ,csak még igazi átütő erő nélkül.
“Az ember itt van, de nincs jelen a földön. Létezésének elveszett a jelentése.”Pilinszky
Érettségi után egycsapásra beérett különleges tehetsége: definiálhatatlan stílusú, atmoszférikus fotóköltészetével a 80-as évek – és a fotótörténet! – egyik jelentős művészévé vált.
“E véletlenszerű létezés az embert kegyetlenül legyilkolja.”Bukowski
Egyszemélyes stílusát nehéz pontosan körülírni – próbálkozni persze lehet. Nos: a kisszerű, közömbös, ócska, létezésre figyel, ezt dokumentálja, s emeli fel ugyanazzal a mozdulattal. Nem dokumentarista és nem is formalista, hanem valami harmadik. A nyomorult életből soha nem hazudik nagyszerű Létet – ahogyan a művészek gyakorta teszik. Banális témáit homályos metaforákkal emeli tiszta fotóköltészetté.

Rozsika-1

Lupeny-2005
“A metafora jelentése, hogy nem jelent semmi határozottat.”  – Paul de Man

“A metafora: felrobbant, önmagába roskadt jelentés.”Merleau-Ponty
Született-alkati egzisztencialista: szomorú, kedvetlen, frusztrált, depresszív lélek, akinek épp ez legfontosabb ihletforrása, belső motivációja. Lassú, csendes képein valami örök őszbe vetve imbolyognak elveszett figurái, mintha a létezés egyetlen valósága és igazsága a magány lenne. Irgalmatlanul személyes, de ez mindig a művészi absztrakció utáni elvont személyesség.
“A művekben csak az szárnyal, ami földhözragadt: szegénység és vereség és esendőség.”Pilinszky
Nyomasztó, komor tájain megalvad az idő: a jelen mindig valami titokzatos múlt. Talán arról beszél, hogy az Élet-nek nevezett vergődés egyáltalán nem akar semmit tőlünk. Feleslegesek vagyunk, míg körülöttünk gomolyog valami kiszámíthatatlan, gonosz izé. De ez a “mit keresünk egyáltalán ezen a földön?” – felismerés sosem melodramatikus felhangú érzelgős tragikum, inkább egy erős atmoszférikus sugallat.
“A művészet az élet katasztrófáinak nagy erővel való kifejezése.” – (Rilke)

 

 

20ev2

20ev1

“Nekünk kell saját fényünkkel a sötétséget megvilágítani. Senki nem teszi ezt meg helyettünk.”Bukowski
Se filozófiai, se transzcendentális érintettsége nincsen, de oly erős benne a magány ihlete, hogy az már transzcendens erejű. Ahogy egyik kedves festője, Farkas István is annyira elidegenedett képeket festett, hogy ezekkel már – a másik oldalról – megérintette a misztikát.

Nyari_delutan2001v
“mama nézd milyen szép/nézd ott a budi mögött/vérrel hányta le a búzatáblát/ki/ki hányta le vérrel a búzatáblát/nem látod mama/az isten hányta le”Tolnai Ottó
Mik hát egyéni stílusában az elmozdulások, újabb képeit illetően?
“Régen” ihlete olyan mindent elsöprő volt, hogy bármit fotózott, sikított róla, hogy Lenke követte el. Ma ez már nem ilyen egyértelmű, eklektikusabb lett, de – szerencsére! – a lényegi hang is megvan még, csak ritkábban szólal meg (pl. Lupényi képek).

 

Fiatalok2011-3b
“Régen minden egyetlen, egynemű, fiktív múltban játszódott, most mindenféle múltakat látok: 2500 éves turistaképeket a Piramisoknál, vagy száz év előtti érzékeny csoportképet”Fiatalok
Végül “régen” örök pillanatokat fotózott, mostanában inkább megrendezettnek tűnnek képei (még ha nem is azok adott esetben).
E finom elmozdulások mögött a lényeg maradt ami volt. Jelentékeny képei továbbra is atmoszférikus egzisztencialista költemények a metafizikai magányról.
“Nem azt a filozófiát, vagy metafizikát szeretem amelyik két lábon áll, hanem azt, amelyik repül és énekel.” – (Joubert)

 

 

 

Miltényi Tibor

0
_MG_5339_ok3

Miltényi Tibor: Fotóhaiku

Vancsó Zoltán újabb képeiről

“Téli napsütés/ráfagyott árnyékom/a ló hátára.”(Baso)

_MG_2131_ok4

E középkori eredetű japán versforma a Buddhizmus, a Zen és a Tao összefüggő bölcseletén alapul. A Buddhizmus az i.e.5.században alakult ki Indiában, eredetileg mint a Hinduizmus egy szektája. Lényege a vágyak és a személyiség legyőzése, és a meditáción keresztül a megvilágosodás (Nirvána) elérése. Részesülés a Végső Valóság ürességének boldogságából.

Ezer évvel később – az i.u.5. században – fejlődött ki e gondolatrendszeren belül, immár Japánban és Kínában, a Zen és a Tao. A Zen a valóság feltétlen elfogadásának örömfilozófiája. Mivel a jelenségek a világban nem jók vagy rosszak, így az emberi indulatoknak semmi értelme. Minden Egy az Univerzális Tudatban: örvendezzünk tehát a valóság értelmetlenségein is… A Tao sem egyéb, mint e kozmikus dialektika harmóniájának passzív tudomásulvétele.

“A bölcs hátrahúzódik, ezért halad/nem őrzi magát, ezért megmarad/saját érdeke nem űzi sose/ ezért teljesül saját érdeke.”(Lao Ce)”(Baso)

E világnézetek-életstratégiák nem beszélnek Szubsztanciáról, Abszolútumról: különösen a személyes Isten képzetét kerülik el messziről. De hát az Univerzális Tudat mégis csak a transzcendens más szavakkal való megfogalmazása. Lao Ce szerint: “Isten: titok, melynek egyetlen tulajdonsága – megismerhetetlensége.” A Zen is úgy véli, hogy “Isten üres hely, ráadásul minél üresebb annál jelentőségtelibb, annál sugárzóbb.” A lényeg váratlan megvilágosodásának esélye pedig a meditáció mélységétől függ.

_MG_5421_ok

“Halott fiacskám merre költözött?/Míly égi réteken/kerget szitakötőt?”(Baso)

Ezen a ponton érkezünk el – újabb 700 év elteltével – a középkori Japán Haikuhoz, mely három rövid, realista sorának különös egymásba zendülésével épp ezt a személyes Isten nélküli metafizikát teszi élményszerűvé. A transzcendencia itt az olvasóban zajló szubjektív esemény, azaz a befogadói figyelem kellő intenzitása esetén megtörténik vele Isten: az egy pontba sűrített Univerzális Tudat Másik Valóságának katarzisa.

_MG_8156_ok3

“Hálószobámban a sötétben/a rémület jéggé fagyasztott/holt feleségem fésűjére léptem.”(Busan)

(Nem állhatom meg, hogy ezen a ponton rövid, személyes kitérőt tegyek. Az eddig vázolt világnézetet ugyanis – minden bámulatos bölcsessége ellenére – szerintem a történelem csúnyán megcáfolta. Ezen a földön a rengeteg rosszat egyáltalán nem egyenlíti ki a kevéske jó – ellenkezőleg! Tarr Bélát idézem: “Az ember nyomorúsága, megsemmisülése és sorsa irányításának elvesztése nem rajta kívül álló erők következménye. Benne rejlik: gyávaságában, kisszerűségében, önző akaratosságában, transzcendens iránti vakságában. Van külső spirituális érték és rend a világban, de a jelentéktelen ember eltapossa azt, a tehetséggel együtt: így pusztítja el saját magát.” Dixi – Gémes János – hasonlóképp vélekedett: “A teremtés nem tökéletes/Ami jó a földön, iszonyatos áron jó/Ami rossz, ingyenes és olcsó/És nagyon sokan ezt választják.”)

“Fácán kiált föl/egyszerre visszahozva/holt apám-anyám.”(Baso)

Zoli kb. másfél éve mutatta meg azokat a képeit, melyeknek rendkívüli erejük épp fokozhatatlan egyszerűségükben rejlett. Ezek – tökéletességüket leszámítva – mintha lényegében tértek volna el addigi stílusától. A bravúros geometriával agyonkomponált, metaforákkal zsúfolt, megismeréskritikai-kvázitörténetek felől e horizontra redukált, kevés, ám annál jelentőségtelibb, motívumot használó, antibölcseleti, inkább fogalmakon-metaforákon túli erős képélménytől elakadt a lélegzetem. A Haiku-élmény sugárzása ragadott el e képen túli képek varázslatában.

_MG_8643_ok

“Eltűnt a kígyó, útnak is erednék/de ott a fűben a szeme/ reám mered még”(Kyoshi)

A hideg képi rend és a szigorú ráció ihlete idáig – paradox módon –  az elidegenedés szomorú üzenetét hordozta számomra: azaz nemcsak a személyiségnek nincs helye immár a valóságban a jelenlétvesztés és a jelentésvesztés miatt, de mintha már maga a valóság is kiszorult volna önmagából. A valóság így teljesen valószerűtlenné vált. A tárgyak és figurák között kifeszített terek drámai cselekvésekkel telítettek ugyan, de minden csak zuhan abba a semmibe, ahol “egyetlen abszolútum az abszurd.”(Camus)

“Fogalmam sincs ki helyezett bele ebbe a világba, sem arról, hogy mi ez a világ. Szörnyű bizonytalanságban vagyok minden felől…”(Pascal)

Nyilván a valóság méltósága épp kiismerhetetlenségében rejlik – az ember dolga pedig, hogy törekedjen megfejteni a megfejthetetlent. De a klasszikus Vancsó-képek mintha azt sugallnák: lehet, hogy nincs is végső titok, csak ócska homály terjeng a valóság igazságának helyén!? Annyi valóság van csupán, amit a művészetben teremtünk, és nincsen más lényegi tapasztalat sem.

IMG_4026_ok3

“Moszaton-algán/jéghal nyüzsög/s kapj oda: szétolvad, semmi.”(Baso)

Aztán, egyszer csak, megjelent nálam Zoli ezekkel az elvont terekbe csillogó minimalizmusokkal, melyek minél jelentéktelenebbnek tűnnek annál fontosabbak. E katarzisnak vajon mi a tartalma? A mégiscsak létező lényeg váratlan élménye? Persze nem az igazság feltárulkozása, csak létének revelációja. Nem fejez ki semmit hanem magát a pozitív Semmit fejezi ki – bármit jelentsen is ez.

“Tudod milyen a lángész?/mint télidőben a tébolyult hold/mely bandzsán reánk néz.”(Si-cso)

A Haiku-költészet egyébként – némiképp félreértve – a Huszadik Században Európában is divat lett. Kosztolányi fordításai óta számos kiváló magyar költő is írt nagyszerű haikukat. Ezt az írást a számomra legfontosabb magyar Haikuval szeretném zárni:

“Levél vagyok. Zárt küldemény/Dolgom: hogy kézbesítsem./-ha feltépném sem érteném:/Istennek írta Isten.”(Fodor Ákos)

_MG_9354_ok4

 

0
  • Phutanang township, Kimberley, South Africa. 2011.
From the series, Painting over the Present.
  • South Africa, Aggenys. 2010.
From the series, Painting over the Present.
  • Asla Township, Mossel Bay, South Africa. 2010.
From the series, Painting over the Present.
  • Intabazwe Township, Harrismith. 2011.
  • Upington, South Africa. 2010.
From the series, Painting over the Present.
  • Chris Hani township, Bethal. 2011.

Graeme Williams

 

Graeme Williams Dél-Afrikai fotográfus. A legnagyobb magazinoknak dolgozik. National Geographic, Time Magazine, Newsweek szerepel portfoliójában. A Phoo Magazin olvasói a budapesti ArtMarketen találkozhattak képeivel. Elképesztően szuggesztív látásmódja túlmutat az egyszerű fotóriporteri gondolatokon, a mindennapi hírek problematikáján. Általános kérdéséket vet fel, kamerájával érez és történeteket mesél. Dél-Afrika, Johannesburg és annak problémái Magyarországtól igen távolinak tűnnek, mégis, ahogy Graeme-el beszélgetünk és nézzük a képeit valóságossá válnak. Kitágul az olvasó számára a világ. 

 

Miért a fotózással fejezed ki önmagad?

12 éves koromban kezdett érdekelni a fotózás és nagyon hamar rájöttem hogy az önkifejezés ezen formája egy vizuális csodaországba nyit ajtót.
Amikor végeztem az iskolában, a szüleim ragaszkodtak ahhoz hogy rendes szakmám legyen, így az egyetemen geológiát és statisztikát tanultam. A diploma után rögtön közöltem velük, hogy nem fogok geológusként dolgozni, hanem fotográfus leszek. Húsz évvel később még mindig fotográfus vagyok és még mindig izgatnak az új felfedezések.

 

 

Új ügynökséget alapítottál, ez alakította a nézeteidet?

A „South Photograph” egy létező dél-afrikai ügynökség volt, aminek én is alapító tagja voltam. Elegem lett az újságoknak és magazinoknak való könyörtelen munkából és úgy döntöttem, hogyha saját ügynökségem van, akkor több időt szentelhetek a saját munkámnak. Ez az ötlet végül is nem úgy alakult, ahogy elterveztem, de amint csak tudtam kiszabadítottam magam az üzletből és a saját személyes munkámra fókuszáltam. Visszatekintve életem ezen időszakára, a szabadúszóságból való kitörés építő jellegű volt, mert újraértékeltem azt, mivel és hogyan szeretnék valójában foglalkozni.

 

 

A művészetet a környezetetben lévő problémákkal kombinálod. Mit gondolsz mennyiére érthető ez a közönségednek?

Sok mindent kipróbáltam, hogy a lehető legjobban fejezzem ki a nézőpontomat a folyamatosan változó dél-afrikai szociális-politikai helyzettel kapcsolatban. Remélem, hogy sikerül közvetítenem egy érzést vagy hangulatot arról, hogy milyen az élet egy ilyen komplex országban. Hiszem, hogy a líraiság egy sokkal erőteljesebb eszköze a kommunikációnak, mint az úgy nevezett tények.

 

Hanover, South Africa. 2006

Hanover, South Africa. 2006

 

Mennyire kell a fotográfiának a valósághoz ragaszkodnia? Alkalmas arra, hogy tükröt tartson a nézők elé?

Képeimben próbálok hiteles maradni az egyes helyzetek lényegéhez és tartalmához. Nem gondolom, hogy mindenkinek ebből kell kiindulnia, de ez az én gyakorlatom. Kevésbé vagyok meggyőződve arról, hogy a fotográfusoknak meg kell változtatni a világot. Néhány fotográfusnak sikerült igen nagy hatást gyakorolnia a képeikkel, mint például a tengerparton a tengerből holtan kimosott menekült gyermek képe. Ámbár úgy gondolom, hogy vannak visszafogottabb módszerek is arra hogy kapcsolatot teremtsenek a fotós és a néző között.

 

 

Gyakran párosítasz képeket, miért?

A képeket a kiállítást rendező budapesti galéria rendezte párba. Szeretem a munkáimat párosával vagy hármasával kiállítani, amennyiben indokolt a kombinálás és a képek összekapcsolása értéket teremt, tovább mélyíti a munkámat. Úgy gondolom, hogy ez a mostani trendnek, vagyis a képek önkényes összekapcsolásának vége, mindazon által kezdetben esztétikailag nagy hatása volt. Például Rino Kawauchi esetében.

 

 

Párhuzamot érzek a te vizuális világod és Saul Leiter-é között,. Ez igaz?

Szerintem Saul Leiter munkái szépséget és állandóságot sugároznak és egyfajta vizuális meditáció határán mozognak. Büszkeséggel tölt el ha vele együtt emlegetnek.

 

Johannesburg inner city, South Africa. 2013.

Johannesburg inner city, South Africa. 2013.

 

A megtört városok sorozatban a képek árnyékban vannak. Vagy fogalmazzak úgy hogy árnyékolással emeled ki a fontos részeket? Ez mennyire intuitív?

Három és fél évig dolgoztam a megtört városok projekten. Kiválasztottam egy városrészt és besétáltunk a három testőrömmel együtt. Ez egy nagyszerű tapasztalat volt a városi élet minden szegmensének fotózására. Sosem tudhattam, hogy mit fogok találni és nem foglalkoztam túl sokat a beállításokkal sem, sőt valójában néha szinte semmire sem figyeltem oda. Ha jónak tűnt, csináltam egy vagy két képet és mentem tovább. A néző számára, a kontraszt a fény és az árnyék között, közelebbről nézve inkább kétértelmű és rendezetlen kombinációja a megtört részleteknek – ez volt az az érzés amit kerestem.

 

Az “Átfestett jelen” sorozatban nincsenek szereplők. Hogy lehet elmesélni egy sztorit szereplők nélkül?

Az „Átfestett jelen” sorozat a nagyon szegény körülmények között élő dél-afrikai emberekre fókuszál. Kunyhóik ragyogó színei azt fejezik ki, hogy szeretnének kitörni jelen körülményeikből és kitűnni a környezetük egyhangúságból. Azt hiszem, hogy a struktúra amit használunk jól fejezi ki gondolatainkat és azt, hogy az egyes dolgok egész emberi életekről mesélnek.

 

 

Kérlek mesélj nekünk egy kicsit Dél-Afrikáról, pontosabban arról a részről ahol te élsz. A képeid olyan helyeken készültek, ahol a szegénység, a szomorúság és az elnyomás mindennaposak. Meg tudod őrizni a humorérzékedet vagy ez csak irónia?

Nehéz fotózni Dél-Afrikában anélkül, hogy ne emlékeztessenek folyton az országban tapasztalható erős kontrasztokra; gazdag és szegény, iskolázott és iskolázatlan remény és elkeseredettség és természetesen az elszigeteltség a feketék és a fehérek között, amit az Apartheid kormány intézményesített. Mint fotográfus, megpróbáltam különböző módon elmesélni történeteket anélkül, hogy újságíró stílusban tenném. Sokkal jobban érdekel, hogy olyan témákat találjak, amik a világban máshol is másokkal is előfordulnak. Azt hiszem a humorom forrása sokkal inkább az empátia, mintsem az irónia. Megtöri az egyenes, kifejezéstelen „elbeszélést”.

 

Moenaneng Township, Marquard, South Africa. 2006

Moenaneng Township, Marquard, South Africa. 2006

 

Egy weboldalon azt írtad, hogy Johannesburg-ban szükség volt testőrre, miért? Mi volt az oka?

A bűnözés és a korrupció a legnagyobb akadályai Dél-Afrika fejlődésének. A gyilkosságok száma, ami 49% naponta, teszi Dél-Afrikát az egyik legerőszakosabb országgá a világon. Johannesburg belvárosát szinte teljes egészében feketék lakják, így egy fehér ember egy drága kamerával igen feltűnő jelenség. Testőrök nélkül nem tudtam volna olyan képeket csinálni, mint amiket készítettem. Felül kellett emelkednem a személyes biztonságomért való aggódáson, hogy elkapjam a lehető legjobb pillanatokat.

 

 

Gondolod, hogy a világ elég figyelmet fordít Afrikára, vagy ez egy probléma, amit meg kell oldani?

Annak érdekében, hogy a figyelmet Afrikára fordítsuk meg kell nyomnunk az újraindítás gombot. Mind az afrikaiaknak és a nem afrikaiaknak meg kell találniuk az utat a másik elfogadásához. Nagyon nehéz a berögzült képzeteket megváltoztatni, de az internet nagy segítség az integráció felgyorsításában.

 

Soweto, South Africa. 2006

Soweto, South Africa. 2006

 

Mit gondolsz a demokráciáról? A fotográfia demokratikus?

A demokrácia remek eszme, de úgy látszik, hogy csak azokban az országokban működik ahol az iskolázottság szintje magas. Nem hiszem, hogy a fotográfia demokratikus, sőt nagyon személyes és szubjektív, így a fotográfusok inkább hasonlatosak a diktátorokhoz vagy a társadalmilag függetlenekhez.

 

 

Kérlek mondj pár szót a budapesti kiállításról!

A budapesti kiállítás kurátora a new york-i Axis Gallery tulajdonosa Gary van Wyk, aki látni akarta, hogy hogyan fogadja egy kelet-európai közönség a munkáimat. A dél-afrikai és afrikai fotográfia nem sokat szerepel ebben a régióban, de az elmondható, hogy a kezdeti fogadtatás igen szívélyes.

 

 

Mi az elképzelésed a jövőről?
A világ épp egy radikális gazdasági, politikai és szociális változáson megy keresztül és érdekes lesz látni, hogy mindez hova vezet majd. Biztos vagyok benne, hogy az emberek a múltban is rettegtek az olyan eseményektől, amik beidegződött a társadalmi rendszereiket fenyegették. A világ népességének ugrásszerű megnövekedése és ennek hatása környezetünkre rákényszerít minket a társadalmi struktúrák újra értékelésére.

 

Glen Cowie, South Africa. 2005

Glen Cowie, South Africa. 2005

 

Graeme Williams weboldala

Facebook oldala

0