Phoo Magazin | interjú
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
373
archive,tag,tag-interju,tag-373,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
MSz_02

Mucsy Szilvia

Díjnyertes fotográfus, a hazai fotós szakma meghatározó szervező egyénisége, emellett tanár és a Random alkotócsoport vezetője. Nemrég ért véget az első ízben megrendezett Budapest FotóFesztivál, amelynek Szarka Klára és Somosi Rita mellett ő volt a főszervezője, a Phoo pedig a hivatalos médiapartnere. Ennek kapcsán készítettünk vele egy interjút.

 

 

Kezdjük rögtön a fesztivállal. A két hónapos rendezvény célja volt közelebb hozni az emberekhez a fotográfiát. Mit gondolsz, sikerült elérni ezt a célt?

Úgy gondolom, sikerült, rendkívül elégedettek vagyunk a fesztivál első, bemutatkozó évével! Az esemény a kitűzött célok szerint átfogó fotográfiai programsorozattal pezsdítette fel Budapest kulturális életét és már az induló évében hazai és nemzetközi visszhangot kapott. Ez azért jó, mert egyrészt erősíti a fesztivál helyét a kulturális palettán; javítja a nemzetközi kapcsolatokat és nem utolsó sorban megerősíti Budapest kiemelt szerepét a fotófesztiválok nagyvárosai között.

 

A fesztiválon magyar és nemzetközi fotósok egyaránt helyet kaptak?

Igen. Közel 130 hazai és több mint 40 nemzetközi kiállítót ismerhetett meg a közönség. A nagy nevek, kortárs és klasszikus irányok bemutatása mellett egyébként az alapgondolatunk mindig is a szinergia volt. A fotográfia minden szereplőjét szeretnénk megszólítani, ezért évről évre újabb együttműködő partnerrel dolgozunk, akiket közös gondolkodásra és alkotásra invitálunk. Jövőre még több előadást és izgalmas programot tervezünk és célunk, hogy minél több kulturális intézménnyel, múzeummal és galériával dolgozzunk együtt. Budapestnek nagy szüksége van az ilyen színvonalas kulturális eseményekre!

 

Ha már Budapest: a város kitüntetett szerepet foglal el a szívedben, hiszen itt születtél, s a mai napig itt élsz és dolgozol.

Igen, Rákospalotán nőttem fel, ahol 7 éves koromig nagymamám házában laktunk, innen költöztünk át a kerület egy másik részére Pestújhelyre, de nekem az otthont mindig is nagymamám háza jelentette. A nyarakat is itt töltöttem, nagyon erős szeretet kötelék volt közöttünk, nagymamámtól nagyon sokat tanultam. Rákospalota olyan volt, mint egy falu, mindenki ismert mindenkit, az emberek beszélgettek egymással a piacon, KÖZÉRTben… Az élet nagyon egyszerű volt, a barátaimmal az egy mászókából és 3 hintából álló játszótéren gyakran egész történeteket játszottunk el. Nem volt szükség komolyabb játékokra, abban az időben nem uralta a technika az életünket, a fantázia világában éltünk. Egyszerű környezetben nőttem fel, fekete-fehér tv, szalagos magnó és rengeteg könyv.

 

MSz_05a MSz_05b MSz_05c

Mivel foglalkoztak a szüleid? Mi az, amit édesanyádtól vagy édesapádtól tanultál magaddal vagy az élettel kapcsolatban?

Apukám egy nagyon erős intellektuális hátteret adott, rajongott a nemzetközi modern irodalomért és rendkívüli műveltséggel rendelkezett a filmművészet, a képzőművészet és a fotó terén. A Gyógyszerkutató Intézetben dolgozott egyébként elektrotechnikai műszerészként. Sokat fotózott és a nagymamám spájzában felállított házi laborjában hívta elő a képeket, ebben nőttem fel. Imádtam a képeit nézegetni: Rákospalota, Budapest belvárosa, a barátok, kirándulások, tájképek…

Anyukám pedig a Magyar Távirati Iroda (MTI) külföldi képszerkesztőségének képszerkesztőjeként dolgozott, ez adta a másik hátteret ahhoz, amivel foglalkozom. Az MTI szupert izgalmas hely volt. A Telefotó, a nyüzsgő szerkesztőség, a fotóriporterek, a mindenhol heverő kontaktok és negatívok, a telefax gépből külföldről beérkezett képek, külföldi képeslapok lenyűgöztek.

A családban mellesleg nagypapám is fotózott, mindenkinek Praktikája, hozzájuk tartozó plusz objektívekkel. Az első saját fényképezőgépemet ezek eladásából vettem.

 

A fotózással tehát már korábban elkezdtél foglalkozni?

16 évesen kezdtem el fotózni édesapám gépével és az ő útmutatásaival. Mint mindenkit ebben az időben, engem is főleg az egyszerűbb geometrikus témák foglalkoztattak: vasúti sínek, áramelosztók, villanypóznák, a fények törése és az árnyékok. 17 évesen egy barátommal kistoppoltunk Párizsba, a város teljesen lenyűgözött, itt kezdtem ráérezni a fotográfia varázsára. Másképp örökítettem meg már a látottakat, több minden érdekelt. A Práter utcába alaptudással érkeztem 1991-ben, az ottani időszak főként a stúdió és a labor technika jegyében telt, a kornak már nem igazán megfelelő eszközökkel. Egy szuper osztály jött ott össze és azóta is tartó barátságok születtek! Intenzív és vidám időszak volt az analóg technika varázsában, amit még a reggel 8-tól délután 4-ig tartó negatív retus óra sem tudott elrontani… 

 

Ha nem találkozol a fotóművészettel, mi lett volna belőled?

Érdekes módon, amikor először jelentkeztem az Iparművészeti Egyetemre (MOME), a textil szakot jelöltem meg. Előkészítőre is jártam, de csak a következő évben jutott eszembe, hogy a fotószakra jelentkezzem. A független filmezés is nagyon érdekelt, 1992-től már komolyan foglalkoztam ezzel a területtel, rövidfilmjeimmel díjakat nyertem és külföldre is kijutottam. Valenciában, Liverpoolban, Bourges-ben és Prágában is vetítették a munkáim. Jelentkeztem az akkor csak háromévente induló Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára, ahol a hatodik, utolsó fordulóig jutottam, de az akkori „egy lány kvóta” miatt végül nem kerültem be. Így utólag belegondolva micsoda diszkriminatív világ volt…

Ezután párhuzamosan jelentkeztem filmes és fotós képzésekre a Képzőművészeti és az Iparművészeti Egyetemen, de akkor már biztos voltam, hogy nekem a fotó szakon van a helyem és szerencsére be is jutottam. Tehát, ha nem létezne fotográfia a világon, (amely egy fizikai képtelenség) filmrendező lennék.

Mi vagy ki volt nagy hatással a fotóművészeti látásmódodra?

Az élet maga sokszor inspirál. Apukámat korán elvesztettem, aztán sorba mentek el a nagyszüleim. A veszteség, vagy éppen a megélt pozitív érzelmek sokszor megteremtik a képeket, amiket látok.

A könyvek, a zene, a képzőművészet mellett alapvető hatással elsősorban a filmművészet és annak képi világa volt rám: Wim Wenders filmjei, az olasz neorealizmus és a francia új hullám, Tarkovszkij, valamint a Bergman filmek operatőrének Sven Nykvist-nek mély és izgalmas képei. Ami a fotográfiát illeti, a Bresson -féle dokumentarizmus, Josef Koudelka, Alex Webb, Elliott Erwitt, Stephen Shore… a magyar alkotók közül pl. Benkő Imre és Gulyás Miklós inspirált leginkább. Az alapvető inspirációt azonban mindig a filmekből kaptam.

Sokat utaztam és utazom, ideiglenes szálláshelyeimen hosszabb-rövidebb időre „otthon” vagyok. Még az egy éjszakás szállodai szobára is azt mondjuk: hazamegyek. A hely, ahol eltöltünk akárcsak egy éjszakát, személyes jelenlétünk által válik „otthonná”. Otthon tehát lehet egy neutrális hotelszoba, egy éveken át bérelt lakás, vagy a szülői ház. Az otthont mi magunk teremtjük meg, nem kötődik konkrét helyszínhez, csak hozzánk. Az egyik kedvenc képem is ezen a gondolati szálon indult el. Ezen a helyen valahogy olyan humorosnak és abszurdnak tűnt minden a béna geometriájával, a műanyag takaróléccel, a plafonra szerelt tv-vel, a tükörrel, benne az ablak kerete és a kilógó vezetékkel. Minden fehér és fekete volt, én meg vártam, hogy megszáradjon a piros körömlakk. A tévében épp egy, az 50-es, 60-as években népszerű görög humorista, Lambros Konstantaras filmjét vetítettek. Sok filmjét láttam a Görögországban töltött éveim alatt. Adódott egy abszurd helyzet és én megpróbáltam humorral megközelíteni, kicsit intimen, személyesen, nőiesen….

MSz_10b

MSz_10

 

Mint minden művészeti ágban – ha nem az élet minden területén – nagyon fontos, hogy az ember megtalálja önmagát, saját hangját. Mit gondolsz, te megtaláltad már a saját hangod a művészetedben, és ha igen, hogyan?

Remélem, hogy igen. A dokumentarizmusban találtam meg önmagam, megfigyelőként látom magam körül a világot, mint egy filmet, amelyben egy mágikus pillanatban minden összeáll, térben és időben. Ezen keresztül közvetítek érzelmeket, narratívákat, hangulatokat. A fotográfia az egyik legtitkosabb rejtély világban, egy ajtó, amely egy másik univerzumba vezet, az élet valós pillanatain keresztül egy mélyebb dimenziót nyit meg.

 

Fontos szerepet játszott az életedben Görögország is, ahol hosszabb ideig éltél és tanultál. Most is gyakran jársz vissza és ápolod velük a kapcsolatot. Hogyan találtál rá erre az országra? Mit tanultál a görögöktől és mi az, amit a görögök tanulhattak tőled?

Görögország egy mágia. Az egyetemről Erasmus ösztöndíjjal kerültem Athénba, a TEI-re, ami egy technikai suli volt, majd jelentkeztem a képzőre (Athens School of Fine Arts), ahová görög állami ösztöndíjjal jártam. Összesen 4 évig éltem kint. Athén nekem a második otthonom. Azelőtt még sosem jártam ott, mégis úgy éreztem, mintha hazaértem volna, mintha Rákospalotán lennék. Viccesen hangzik, de Athén valójában olyan, mint egy nagy falu. Mindenki ismeri a másikat a kis közösségekben, lakónegyedekben. Az emberek kedvesek és barátságosak egymással, humánusak. Én ott váltam emberré és felnőtté, az életem gyökeresen megváltozott. Megtaláltam önmagam, hihetetlen pozitív energiákat kaptam és nemcsak a közvetlen szeretteimtől, a barátaimtól, de a szomszédoktól, az iskolatársaktól és tanároktól is. Az ott készült munkáim az eddigi munkásságom egyik legerősebb része, alapja, ebből készítettem a könyvemet is. Minden évben akár több alkalommal is visszajárok, mert szakmai kapcsolataim azóta is gyümölcsözőek, barátaim azóta is az életem részei, emiatt szinte kettős az életem: itt lakom, ott élek.

 

Van-e, volt-e saját íze a görög fotográfiának, ha igen, mi az?

A görög fotográfia kiemelt alkotói Constantine Manos (aki már a 60-as évektől tagja volt a Magnumnak), és Nikos Economopoulos, aki 1990-től tagja az ügynökségnek. Ők alapozták meg a mai görög fotográfiát, amely egyfelől a legújabb trendeket használja és nagyon modern, mindeközben viszont érzelmes és mély. A kortárs görög fotó alapja a dokumentarizmus, mindez érzékenyen, a humánum által vezetve. Sok szakmai barátom van, akikkel közösen állítunk ki, vagy dolgozunk egy-egy projekten. A munkáim sok fórumon, médiában megjelentek, otthon érzem magam abban a vizuális közegben.

 

MSz_05k

MSz_05f

MSz_12

MSz_15

 

Térjünk vissza Magyarországra. Már több mint 25 éve vagy aktív tagja a magyar fotóéletnek, két éven keresztül voltál az FFS (Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója) vezetőségének tagja, számtalan kiállításon szerepeltek már a munkáid. Mi a véleményed a magyar fotográfia helyzetéről? Van-e saját íze a kortárs magyar fotónak?

A hazai fotográfia nagyszerű értékeket képvisel. A kortárs persze mindig ambivalens, hiszen ami külföldön megjelenik, az természetesen itt is jelen van, de én nem hiszek a trendkövetésben. A kérdés az, hogy egy anyag milyen hiteles, őszinte, nem pedig, hogy mennyire up-to-date. Nem hiszek abban, hogy 2-3 trend lenne „kortárs”. A széles spektrum, a különböző stílusok és hangnemek izgalmasabbak. A kortárs fotót én egyébként időben is szélesebb skálában látom, a ’80-as évek fotográfiája újra izgalmassá válik a galériákban.

 

Kezd már megérni a magyar társadalom a fotográfia, mint művészet értékelésére?

Az utóbbi 5 évben a galériák nyitottabbá váltak a fotóra – egyelőre főként a képzőművészeti ágakra – de ez is fontos lépés. A Random – kortárs fotóművészek csoportjával éppen ezen dolgozunk. A szervezet vezetőjeként célom, hogy minél több lehetőséget teremtsek az alkotóknak, minél szélesebb körben megismertessük a munkáinkat. A Budapest FotóFesztivállal is a publicitást szeretnénk megteremteni, közelebb hozni a nagyközönséget a fotóművészethez.

 

MSz_05h

 

 

Mennyiben változott a stílusod az évek során?

Remélem, hogy a munkáim összhatásában nem változtak és van egyfajta látásmódom, amit a korábbi és a jelenlegi képeimen is fel lehet fedezni. Sorozataim középpontjában az urbanitás, a modern civilizáció, a társadalom és az egyén kapcsolata áll, illetve gyakran személyes témákat dolgozok fel, melyet lírai dokumentarizmussal próbálok megfogalmazni. Az ember alkotta táj és a természeti környezet közötti feszültség érdekel, az, hogy hogyan befolyásolja az emberi viselkedés a környezetet. Lenyűgöznek a városi vagy külvárosi terek, és az egyszerű dolgok, az élet legegyszerűbb dolgai.

 

Milyen projektjeid vannak mostanában?

Általában több anyagon dolgozom egyszerre. Mindig van ugyan egy fő téma, amit megvalósítok, de mellette más ötletek és más típusú képek is szembe jönnek, ezeket sem hagyom ki. Ezekből később egy másik anyag épül. Jelenleg egy lírai hangvételű fekete-fehér anyagon dolgozom Palm, Sea, Land címmel. Emellett feldolgozom a tavaly készített New York Colors című munkám képeit; képeket készítek a Best Regards képeslap sorozathoz és van egy Hétköznapi csendéletek sorozat is indulóban.

 

best regards 02 best regards 04 best regards 05 best regards 11 best regards 01

A Best Regards sorozatod egy nagyon izgalmas játék a képeslapok világával. Hogyan jött az ötlet? A képekhez választasz gondolatod vagy fordítva?

Gyerekkorom óta gyűjtöm a képeslapokat. Van meserajzos, tájképes, japán metszetes, század eleji karácsonyi és olyan is, amin egy híres fotográfus fotója, vagy egy híres film plakátja látható… Van valami izgalmas romantika a képeslapokban. Megírni az üzenetet és várni, hogy a címzett megkapja… Ráadásul önálló képként, keretben, vagy csak a könyvespolcra téve is jó rájuk nézni. Bárhol éltem, mindig voltak körülöttem képeslapok a falon. A mai digitális világban szinte soha nem küldünk képeslapokat egymásnak, vagy egy titkos idegennek. A Best Regards egy valódi képeslapkönyv, perforált széllel, így fotókönyv és képeslapfüzet is egyben, amelyből ki lehet venni és feladni egy-egy üzenetet. A képes dialógusok vizuális és verbális üzeneteikkel az élet könnyed, humoros, vagy éppen szenvedélyes oldaláról szólnak. A szövegek és a képek külön készülnek el, a szövegeket, gondolatfoszlányokat egy füzetbe gyűjtöm, naplószerűen. A képek pedig ezek vizuális társai melyek a végén mindig megtalálják egymást.

Mindig is nagyon spirituális voltam, fontos számomra az egység, és az, hogy mit teszek bele az életbe, mit teszek le az asztalra, hogyan kapcsolódom másokhoz.

Szeretek szervezni, másokért tenni és másoknak segíteni. A saját pozitív hozzáállásomba persze régen egyfajta naivitás is vegyült, azóta sokat tanultam és kicsit óvatosabb is vagyok. De nem szeretem azt a világot, ahol óvatosnak kell lenned ahelyett, hogy csak adnád, amit tudsz, amid van.

 

Egy ilyen ideális világra sokan vágyunk…

Azt remélem, ha közel a halálomhoz majd visszatekintek az életemre, azt látom, hogy a lehető legtöbbet kihoztam belőle. Mindent megtettem és megéltem, amit lehetett, minden szeretetet megadtam és megkaptam, voltam elég bátor, elég őrült és elég vidám ahhoz, hogy nyugodt szívvel lépjek tovább. Most ezen dolgozom…

 

Készítette: Kocsány Kornél

 

 

0
03

Videójátékoktól a fotográfiáig

A tajvani Cielo Yu-t az elmúlt hónapokban ismerte meg a nemzetközi fotográfiai szcéna. A fiatal lányokat titokzatos, furcsa pózokban és környezetben ábrázoló fotói váratlan sikert arattak, elmondása szerint ez őt lepte meg a legjobban. Nem profi fotós, csak óriási igénye van a művészetre, az érdekes gondolatokra és a folyamatos fejlődésre.

 

12

 

Tajvanon élsz és dolgozol. Itt is születtél vagy csak később költöztetek a szigetre?
Bizony itt születtem, valamivel több, mint 24 éve!

 

Mesélj nekünk valamit a tajvani hangulatról. Milyen volt a szigeten felnőni, hogyan teltek számodra a mindennapok?
Ez egy nagyon összetett téma, nem is tudom, melyik aspektusáról kellene beszélnem. Az életem amúgy elég uncsi volt, gyermekkoromban egyfolytában csak tanultam. Nagyon komolyan veszik itt a vizsgákat és a házi feladatokat. Ha volt egy kis szabadidőm, videójátékokkal játszottam. Ordas nagy függő voltam, amíg rá nem találtam a fotózásra.

 

A fotózás tehát megváltoztatta az életedet? Hogy találtál rá?
A szüleimet nem nagyon érdekelték a művészetek, ingerszegény környezetben nőttem fel. 21 éves koromban a kamera volt az egyetlen médium a házban, elkezdtem vele kísérletezgetni. Volt egy ötletem. Hosszú napokat töltöttem gondolkodással, míg végül akcióba léptem, és a fotográfia nyelvére fordítottam le az ötletemet. A médiumnak hála rengeteg dolgot átértékeltem az életemben, sok régi berögződéstől szabadultam meg.

 

06

10

09

18

 

A lányok között is népszerűek a videójátékok Tajvanon? Adtak neked ötletet a fotózáshoz? Melyik játék volt a kedvenced?
Nem hiszem, hogy a helyszínnek köze van ehhez a jelenséghez, a videójátékok szeretete az ízlésen és a személyes háttéren múlik. Ettől függetlenül persze elég sokan videójáték-függők az országban. Én a League of Legends-re voltam rákattanva… A fotóimra azonban szerintem semmi hatással nem voltak.

 

Honnan nyersz akkor inspirációt? Könyvek, filmek, zene vagy bármi más?
Egyedül a saját életemből merítek ihletet.

 

Azt mondtad, hogy nem tartod magad profi fotósnak. Szeretnél ezen változtatni a jövőben?
Nem, ez egy életre szóló hobbi lesz.

 

08

15

 

Mit jelent számodra ez a műfaj? Hogyan változtatott meg téged?
Állandóan gondolkodásra és változtatásra késztet. Alapvetően félénk, visszahúzódó személyiség vagyok, mindig időre volt szükségem mások megismeréséhez. A fotográfia sokat segített abban, hogy felvegyem a kapcsolatot a környezetemben élő emberekkel.

 

A képeiden főleg fiatal lányok vannak érdekes környezetben, az arcuk általában nem látszik. Miért ezt a témát választottad, milyen filozófia bújik meg mögötte?
Amikor elkezdtem fotózni, szemet szúrt, hogy a szép, fiatal csajok arcát gyakran használják figyelemfelkeltésre. Az emberek könnyen asszociálnak másra, amikor csinos lányok arcát nézik. Én szerettem volna egy kicsit egyensúlyba billenteni a témát azzal, hogy eltakartam az arcukat, és furcsa helyzetben ábrázoltam őket.

 

Mi alapján választasz magadnak modellt?
A modelljeim egy részét a baráti körből választottam ki, de az Interneten is megkerestem már embereket. A legfontosabb számomra az, hogy könnyen tudjak velük kommunikálni fotózás közben.

 

Milyen más témák érdekelnek még téged?
Ez hadd maradjon az én titkom…

Köszönöm az interjút, üdvözlöm a Phoo-t és a magyar olvasókat is!

 

Cielo Yu a weben:

Facebook  || Instagram || Flickr

 

07

05

04

 

Készítette: Kocsány Kornél

0
  • Map of the Chernobyl exclusion zone. The restricted area has a radius of 30 kilomers that can not be accessed without prior permission.
  • "I fear no radiation, the only thing I fear is the Nazis," says Praskovia Afanasievna, an elderly inhabitant of the Belarusian exclusion zone.
  • Portrait of a contaminated apple. Food is consumed by the inhabitants of the conominated areas near Chernobyl.
  • The Ivankiv hospital treats those affected by the radiation with little means.
  • The local population has few resources to buy imported food and they are forced to consume the ones that they produce in these contaminated lands.
  • Tubers are planted on contaminated soil and consumed daily.
  • "Our children have not yet been born and we are already afraid for them" say the mothers who are pregnant.
  • Meat from animals close to the exclusion zone has very high radioactive levels.
  • A liquidator who worked on decontamination tasks after the deceased nuclear accident. "Chernobyl has killed him," says his wife.
  • Lilia Kovaleva is hospitalized in a Belarusian orphanage for children with mental problems. The radioactive consequences are many and diverse.

Raul Moreno

 

 

Raúl Moreno gyakran dolgoz fel nehéz témákat. Heteket, hónapokat tölt az érintett közösségekben, hogy közelebb kerüljön az emberekhez, és igazán színvonalas fotósorozatban mutassa be őket és életüket. Az idén először megrendezésre került Budapest FotóFesztivál vendégeként, a Cervantes Intézet együttműködésében tartott előadást a közönségnek, melyen két friss projektjéről mesélt, ezután nyílt alkalmam interjút is készíteni vele.

 

A munkájáról szóló, vetítéssel egybekötött előadás izgalmas, de megrázó is volt egyben. Két nagyobb projektjét mutatta be nekünk: az egyikben a Csernobil környezetében élők helyzetét vizsgálta. Ezek az emberek annak ellenére nem akarnak elköltözni, hogy a vidéken termő élelem sugárfertőzött, és egészségükre, családi életükre rendkívüli mértékben kihatnak az 1986-os katasztrófa következményei.
A másik projektjének témájára szintén Ukrajnában talált rá: az keltette fel az érdeklődését, hogy a lakossághoz viszonyítva itt a legmagasabb a HIV/AIDS fertőzöttek aránya egész Európában. Felkeresett olyan embereket Kijevben, akik nap mint nap szembenéznek a betegséggel. A fertőzés leginkább szexuális úton és a drogfüggőségnek köszönhetően terjed, és hatással van az érintettek egész családjára. Sajnos néhány civil kezdeményezésen kívül senki nem segít nekik.
Az előadást követően pár napot még Budapesten töltött, mielőtt vonattal visszament volna Ukrajnába, így volt időnk beszélgetni életéről és a szóban forgó projektekről is.

 

A napokban találkoztunk a Budapest FotóFesztivál keretében, ahol már az őszinte tekintetedből világossá vált számomra, hogy rendkívül érzékeny ember vagy. Ez, gondolom, sokat segít a munkádban. Hogyan jellemeznéd magad?

Nem vagyok a szavak embere, általában keveset beszélek, visszafogott és komoly vagyok. Nevetni azonban imádok, nagyon erős bennem az élet szeretete, és rendkívül fontosak számomra a barátaim és a családom. Belőlük merítek erőt.
Hiszek a mesék erejében és saját magamban is. Az egyedüli dolog, amitől félek, hogy elvesztem az utam, és nem találom a helyem ebben a világban.

Már gyermekként foglalkoztattak téged a komolyabb témák. Egy gyönyörű spanyol városban, Albacetében nőttél fel, rendkívül inspiráló környezetben.

Albacete valóban lenyűgöző hely, ráadásul egy szép környéken laktunk, apai nagyszüleim szomszédságában. Annyit mozogtam a két házban össze-vissza, amennyit csak akartam. Minden délután az utcán játszottunk a cimboráimmal. A szobámból láthattam a naplementét, melynek fényében varázslatosan rajzolódott ki az alacsony házak és a Fatima templom sziluettje. Ha becsukom a szemem, vissza tudom idézni az alkonyi fényeket és a fecskék hangját.

Ha jól tudom, szegény családban nevelkedtél.

Rossz anyagi helyzetben voltak a szüleim, ráadásul rajtam kívül még a nálam két évvel fiatalabb húgomról is gondoskodniuk kellett. Játékokat szinte nem is kaptunk, de ez nem számított, mivel feltaláltuk magunkat és boldogok voltunk. Édesanyám igazi küzdőszellem volt, keményen és felelősségteljesen dolgozott, szakácsnő volt a helyi kolostorban. Sok szempontból hasonlítok rá, még főzni is jól tudok. Édesapám bohém anarchistaként élt, magasról köpött a szabályokra. Tőle a szabadság szeretetét örököltem. Nagymamám, Felipa karakteres asszony volt, sok könyvet adott nekem, elvitt magával egy csomó érdekes helyre, és bemutatott érdekes embereknek. Anyukám szüleihez hétvégén jártunk ki, a Júcar folyó partján található faluba, Valdegangába. Na ott aztán harapni lehetett a szabadságot. Rengeteget kirándultunk, így szoros kapcsolatba kerültünk a természettel.

vladimira_rm-1

vladimira_rm-2

 

Fotóztál ilyenkor?

Gyerekkoromban inkább a rajzolás érdekelt. Főleg állatokat rajzoltam, ha tehettem, minden nap. A technikámat állandóan tökéletesítettem. Ha letettem a ceruzát, akkor viszont a szabad levegőre vágytam, állatokat kutattunk fel, madarakat lestünk meg, a végén már a fészkek alapján be tudtam azonosítani a legtöbb madárfajt. Tizenöt éves koromban az édesapám elvitt egy hegymászó klubba, onnantól kezdve minden hétvégén hegyet másztam. A mai napig fontos számomra ez a hobbi.

Mikor vetted először kézbe a kamerát?
Tizenhat éves voltam, amikor aputól kaptam egy Zenitet meg egy fotóskönyvet. Azt mondta: „Fiam, ahogy ismerlek, ez a foglalkozás neked való. A segítségével felfedezheted majd az egész világot.” Igaza volt. Kár, hogy már nem él, kíváncsi vagyok, mit gondolna a munkásságomról. Az első fotóimat látva mindig arra biztatott, hogy érzelmeket is közvetítsek velük: fájdalmat, félelmet, szomorúságot, boldogságot, dühöt. Ezt a tanácsát ma is megfogadom.
Azért is örültem a szavainak, mert nem voltam valami jó tanuló, unatkoztam, mindig másról ábrándoztam. Apunak köszönhetően vettem afotográfia felé az irányt. A fényképezésben olyan dologra leltem, ami igazán érdekelt és lekötött. Gimi után ugyan következett a kötelező katonai szolgálat, majd néhány említésre sem érdemes meló, végülazonban beiratkoztam egy fotós suliba, Valenciában. Ezután Madridban fotóriporternek tanultam, majd elkezdtem szabadúszóként dolgozni a médiában, ahol legyőztem a félénkségemet és a korlátaimat. A szülők is támogattak, hittek bennem, bár anyu mindig mondta, hogy egy fix állással többre mennék. Hiába, én éreztem, hogy más feladatok várnak rám.

Hosszú utat tettél meg azóta…
A kezdetekben főleg állatokat, tájakat fotóztam. Az édesapám inspirált arra, hogy az emberek felé forduljon az érdeklődésem. Azt javasolta, hogy történeteket meséljek a kamerával, mutassam be, hogyan élnek mások. Valamiből persze meg is kellett élni, úgyhogy esküvőkkel kezdtem, rájöttem, hogy ez is a történetmesélés egy fajtája, amivel ráadásul pénzt is kereshetek.
Mostanában fotográfiai túrákat szervezek Izlandra és Csernobil környékére. Izland nagy szerelmemmé vált az évek során. Itt elszakadhatok mindentől és le tudom csillapítani az elmémet annyira, hogy tiszta fejjel gondolkozzak az élet nagy dolgairól és a személyes projektjeimről.

 

vladimira_rm-3

vladimira_rm-4

vladimira_rm-5

 

Térjünk is át ezekre. Nagyon komoly témákat dolgozol fel. Vizsgáltad a Csernobil környékén élők mindennapjait, Ukrajnában foglalkoztál kábítószer-függőkkel és az AIDS betegek életével. Mi vonz téged ezekben a történetekben?
Szabadúszóként mindig olyan irányt választok, ami nekem igazán megfelel. Ezekkel a kérdésekkel azért foglalkozom, mert érdekelnek. Szeretném felhívni az emberek figyelmét ezekre a problémákra, a gyakran megjelenő igazságtalanságokra, illetve azt is szeretném megmutatni, hogy a sanyarú sorsokban is rejlik boldogság.

Említetted, hogy a témák színvonalas bemutatásához közel kell kerülnöd az emberekhez, hogy elfogadjanak, és lássák, hogy tiszták a szándékaid. Van bevált módszered?
Az őszinteség, a tisztességes szándék, az emberek és a helyek iránt mutatott tisztelet kulcsfontosságú. Többször maradtam le jó fotókról amiatt, hogy bizonyos szituációkban tapintatos, tiszteletteljes maradtam, de ezeket nem sajnálom. A legfontosabb, hogy akiket fényképezek megértsék, ember vagyok és rájuk is emberként tekintek. Egy minőségi fotóesszé létrehozásakor arra is nagy hangsúlyt szoktam fektetni, hogy megtaláljam a köztem és a téma közötti megfelelő távolságot.

Megrázó dolgokat látsz a projektek során, biztos vagyok benne, hogy mély nyomot hagynak benned. Sokat tanultál magadról?
Egy hosszú távú projekt során óhatatlan, hogy közel kerülök az emberekhez, akár érzelmileg is. Az ő szenvedésük a sajátommá válik, még ha csak néhány nap, óra vagy perc erejéig is. Ez is kell ahhoz, hogy hitelesebben el tudjam mesélni mindazt, amit láttam. Az élmények természetesen engem is folyamatosan alakítanak, formálódik a személyiségem. Egy sokkal emberibb Raúlt kezdek megismerni.

Az érzelmi befolyásoltság megnehezíti a fotók kiválogatását? Segít neked valaki a sorozatok összeállításában?
Ha nagyon elmerülsz egy témában, a válogatás és szerkesztés sokkal nehezebb. Máshogy tekintesz a fotókra, emiatt nagyon hasznos másokat is megkérdezni. Több olyan fotográfus barátom van, akinek adok a véleményére, és gyakran megkérdezem az adott témák szakértőit is. Előfordul, hogy olyanok is segítenek, akik a fotózáshoz annyira nem értenek, de kifinomult művészi érzékük van, ilyen például az édesanyám.

vladimira_rm-6

vladimira_rm-7

vladimira_rm-8

vladimira_rm-9

vladimira_rm-10

Mivel finanszírozod ezeket a projekteket?
Ez a legnehezebb. Részben pályázati pénzekből, részben a saját megtakarításomból. A témaválasztásnál oda kell figyelnem arra is, hogy később eladható legyen a sztori, kíváncsiak legyenek rá a különböző magazinok, weboldalak. Vannak nehéz időszakok, amikor eszembe jut, hogy visszatérhetnék a fix havi fizetés biztonságos világába, de szerencsére vagyok annyira erős, hogyne engedjek a kísértésnek.

A fotóid hangulata, a kompozíció gyakran a festményekre emlékeztet.
Mivel sokat rajzoltam, a festmények sem hagytak hidegen. Velazquez, Caravaggio, Tintoretto, Dalí, Goya és Rembrant képeiből rengeteget tanultam. A fotósok látásmódja is hatással volt rám. W. Eugene Smith, Cristina Garcia Rodero, Henri-Cartier Bresson, Ansel Adams és Navia. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy senkire ne akarjak hasonlítani, és saját magamat adjam.
Mikor érzed úgy, hogy befejeztél egy projektet? Újra és újra visszalátogatsz az adott közösségbe, vagy végleg továbbállsz?
Mindig érzem, ha eljött a vége. Egyszer mindent le kell zárni. A témák viszont örökké velem maradnak.

Milyen projekteket tervezel a jövőre?
Egy inuit kultúrát szeretnék bemutatni, nagyon érdekel, hogyan hat az életükre a klímaváltozás. Ezért remélem, már ősszel visszatérhetek Alaszkába és Grönlandra, ahol már korábban is jártam. Afrikát is tervbe vettem, de a részletek még nem alakultak ki a fejemben.

vladimira_rm-11

vladimira_rm-12

Végül arra kérlek, válaszd ki egyik kedvenc képed, és meséld el a történetét.
Azt a képet választom, amely egy grönlandi inuit embert ábrázol fókavadászat után. Grönland nyers, vad, de nagyon spirituális hely. Szorosan összekapcsolódik egymással a természet és az ember, a legenda és a hagyományok, az élet és a halál.Minden csendesen, harmonikusan megtalálja itt a helyét. Még az elmúlás is.
A fókavadászat során az inuitok türelmesen várakoznak a csónakjaikban. A türelem az északi emberek vérében van. A közelben egy fóka félénken kidugja a fejét a jeges vízből, érzi a veszélyt. A csendet egy lövés hangja töri meg, a fókának vége. Egy szempillantás alatt történik mindez, mi észre se vennénk ebből semmit. A vadászok azonban mindent látnak. A fóka és a vadász egymás szemébe néznek a lövés előtt, a vadász megkérdezi, megölheti-e. Csak akkor süti el a fegyverét, amikor beleegyező választ kap. Egy inuit soha nem élvezetből öl. A környezete hozzá hasonlóan törékeny, így tiszteli, védi az élővilágot.
Dél-Grönlandon, Narsaq városa mellett készült ez a kép. Észrevettem a közeledő csónakot, bevártam, hogy lássam, mi a zsákmány. A víz vérvörössé vált a csónak közül. Azt tettem, amit tennem kellett. Közel mentem, de csendben maradtam. Ezt a fotót lőttem. A halál színe összeolvad az élet színével. Az inuit pedig büszke volt, szép nagy fókát lőtt.

image1

Interjú: Kocsány Kornél

0
tim-andrews

Julia Fullerton-Batten

 

A megrendezett fotográfia egyik kiemelkedő kortárs képviselője Julia Fullerton-Batten, akinek munkáiért kapkodnak a reklámügynökségek és a műgyűjtők. Érzelem dús projektjeiben az élettapasztalatait és a társadalmi kérdéseket gyúrja össze egyedi hangulatú képekké.

 

A személyes munkáidhoz sokszor a saját életedből meríted az ihletet és az inspirációt. Segíts nekünk abban, hogy jobban megértsük őket: mesélj magadról!

Brémában születtem, de még két éves se voltam, amikor az amerikai Pennsylvania államba, Readingbe költöztünk. Hét évet éltünk itt, ennek köszönhetem, hogy a mai napig enyhe amerikai akcentussal beszélek. Amikor édesapámnak felajánlottak egy vonzó munkalehetőséget, visszaköltöztünk Németországba, Frankfurthoz közel. Ekkor született meg a kisöcsém, így négyen voltunk testvérek, hiszen volt már két húgom is. Nehéz időszak volt ez: újra kellett tanulnunk németül, és alkalmazkodnunk kellett egy másik oktatási rendszerhez.Aztán hét éve voltunk már Németországban, amikor a szüleim elváltak, és a testvéreimmel apuhoz költöztünk az Egyesült Királyságba. Ezek az élmények szolgáltattak inspirációt első szépművészeti munkáimhoz, mint pl. a Teenage Stories (2005).

finn-and-max_majorca

 

Mivel foglalkoztak a szülők, hogy ennyit kellett utazni?

Az édesapám egyetemi kutatóként kezdte, majd üzletember lett. Édesanyám fordítóként dolgozott a házasságuk előtt, utána főállású háziasszonnyá vált. Apu ambiciózus, szorgalmas ember volt, rendkívül tudatosan építette a karrierét. Az üzleti útjai miatt viszont sajnos nem sokat láttuk. Szigorúbb volt, mint anyukánk, aki imádott kertészkedni, de kreativitását a varrásban és a kötögetésben is kiélhette. Mindkettejükre jellemző volt a kalandvágy és a talpraesettség. Nem egy országból származtak, mégis összeházasodtak, ez akkoriban nem volt mindennapos. Négy gyereküket több különböző országban nevelték fel. Akkoriban nem is fogtuk fel, milyen nagy áldás volt, hogy ilyen egyedi, kreatív és kalandvágyó szülők neveltek fel minket.

 

A költözés és a válás nagy trauma lehet egy gyermek életében, segített nektek a jó testvéri kapcsolat?

Kisgyermekként a húgaimmal nagyon sokat lógtunk együtt. Élénk, nyitott lányok voltunk, sok közös barátunk volt. Emlékszem, Amerikában mezítláb baseballoztunk az utcákon, és esténként szinte súrolni kellett a fekete koszt a lábunkról. Lomtalanításkor segítettünk eladni a feleslegessé vált cuccainkat, és limonádét árultunk közben az embereknek. Az egyik húgommal gyakran kézen fogva gördeszkáztunk, és a világ nagy dolgait a deszkán egymással szemben ülve vitattuk meg. Németországban is közös pajtásaink voltak, rengeteget úszkáltunk egy közeli tóban, sokszor fotózgattuk is egymást. Nagyon kellemes gyermekkorom volt, csodálatos emlékekkel. A 2012-es„Mothers & Daughters” című sorozatomat ezek az élmények ihlették.

 md_thepartyisover-maggie_azia

md_custodybattle_sharon_fran

 

 

A kalandos kezdetek előnnyel és hátránnyal is járhattak…

Természetesen. Már fiatalon megismerkedtünk több kultúrával, jól beszéltünk nyelveket és sok barátunk volt. Ugyanakkor sokszor kellett másoktól fájdalmas búcsút vennünk, és a különböző iskolák miatt bizonyos értelemben hiányos volt a tudásunk. A legnehezebb az volt, amikor a szülők válása után apuval az Egyesült Királyságba költöztünk, anyu viszont Ausztriába ment a barátjával. Nehéz volt anyu nélkül, de túléltük, és ma már mindenki sikeres lett a saját szakmájában. A sok utazás szívósabbá tett minket, szorosabbra fűzte a testvéri kapcsolatot és ez később sok erőt adott nekünk.

 

A fényképezésről még nem sok szó esett. Hogy találtál rá?

Amikor a húgom megszületett, apu vett egy fényképezőgépet, meg akarta örökíteni a felcseperedésünket. Imádott fényképezni, minden üzleti útra magával vitte a kamerát. Volt sötét szobája is, ő maga hívta elő a képeit. Az utcákon készített fotói a mi kíváncsi tekintetünk előtt keltek életre a hívóban.  15 évesen kaptam tőle egy Minoltát, és annyira beleszerettem, hogy később az egyetemen is fotózást tanultam.

 

Az egyetem után asszisztensként kezdtél dolgozni.Egy korábbi interjúdban megemlítetted, hogy ez minden iskolánál hasznosabb volt számodra.

Minden ember különböző, nekem ez jött be a legjobban. A három egyetemi év megtanította nekem az elméletet, de gyakorlati oktatás alig volt. Asszisztensként öt évem volt arra, hogy a felszínes ismereteket gyakorlással és tapasztalattal mély tudássá alakítsam. Rengeteg profi fotóssal hozott össze a sors, a reklámszakmától kezdve a sajtófotóig a legkülönbözőbb területek szakértőivel találkoztam. Rövid ideig a Vogue magazinnál is gyakornokoskodtam, itt pár napot a divatfotózás egyik istene, Mario Testino mellett dolgoztam és ez óriási élmény volt.  Az összes fotózásról Polaroid képeket készítettünk, azokat egy jegyzetfüzetben, gondolatokkal kiegészítve gyűjtöttem.

korea_ikebana

korea_fish

korea_present

 

Hogyan választasz témát magadnak?

A pályafutásom elején főleg a saját életemből merítettem ihletet, a fotográfia egy eszköz volt számomra a gyermekkori élmények feldolgozására. A legutolsó projektem ebben a témában a „A Testament To Love” (2013) volt, amelyben a tinédzserkori szerelemről, és annak viszonzatlanságáról mesélek. 2012-ben kezdtem el komolyabb társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Az „Unadorned” (2012) projektben a társadalom szemében előnytelen testalkatú emberekkel, a „Blind” (2013) munkámban pedig a vakok életével foglalkoztam. A „Feral Children” (2015) vadon nevelkedett, elhanyagolt, vagy molesztált gyerekeket ábrázol, ezt a projektet többek között az ihlette, hogy én is anyává váltam. Az egyik legújabb munkám, a „The Act” (2016) pedig tizenöt olyan lányról szól, akik az angol szexiparban dolgoznak. Ehhez már videóanyagokat is készítettem, egyfajta társadalomtudományi kutatómunkává vált a projekt.Most jelent meg erről saját kiadású könyvem.

A legújabb anyagom kicsit más lesz, mint a többi, a Temze folyó menti történelmi eseményekről szól majd, különböző megközelítésben.

 

Mennyi idő alatt készül el egy ilyen projekt?

A készülődés, tervezgetés rendkívül időigényes. Miután a gondolat megszületik a fejemben, heteken, hónapokon keresztül érlelem. Amikor dűlőre jutottam, elkezdjük keresni a megfelelő modelleket, helyszíneket, ruhákat, díszletet. Eközben megpróbálom elképzelni, hogyan is kellene kinéznie az egyes fotóknak. A projektjeimhez általában 12-15 helyszínt is használok, így elég sok munkáról van szó. A fotózás közben csak arra összpontosítok, hogy minden az elképzeléseim szerint történjen, előtte azonban rengeteg logisztikai feladatom van. Össze kell állítanom egy asszisztensekből, stylistokból és egyéb munkatársakból álló csoportot. A digitális technológia sok időt megtakarít nekünk, nem kell már Polaroid képeken ellenőrizni a világítást.

 

Van kedvenc projekted vagy képed?

Mindig van új kép, ami közel áll a szívemhez, de nincs abszolút kedvencem. Jelenleg a „Feral Children” sorozatból a Marina Chapman kép érint meg leginkább. Az ő története miatt kezdtem el az egész projektet. Marina Kolumbiában született, öt évesen rabolták el. A dzsungelben magára hagyták, öt évet töltött el az erdőben úgy, hogy csak magára számíthatott. Közönséges csuklyás majmok segítettek neki a túlélésben. Miután rátaláltak, az Egyesült Királyságban kötött ki, de nehezen indult az új élete. Most már hatvan éves, boldog házasságban él, van két lánya. Elképesztő történet, rendkívül izgatott voltam, amikor végre találkozhattam vele személyesen.

hallway

lola-marie-escort

testament-the-lonely-road

tokyoshimo2013

A modellekkel tartod a kapcsolatot?

A fotózás előtt és közben nagyon közel kerülünk egymáshoz, utána azonban gyakran megszakad a kapcsolat. Ennyi emberrel képtelenség jóban lenni. A közösségi médián keresztül azonban mindenkinek követem az életét.

 

Kik voltak hatással a művészi látásmódodra?

Híres és kevésbé ismert fotósok és festők, mint Jeff Wall, Guy Bourdin, Irving Penn, Gregory Crewdson, Eric Fischl, David Hockney és Edward Hopper. Gyakran látogatok továbbá múzeumokat, galériákat és kiállításokat, és falom a könyveket. Hozzáteszem, hogy két fiúgyermek anyjaként folyamatosan találkozom új és érdekes dolgokkal, legyen szó zenéről, vallásról, sportról, iskolai ügyekről.

 

Hogyan egyensúlyozol a magánélet, az anyaság és a szakmai pályafutásod között?

A férjem szintén profi fotós, rugalmas munkabeosztással, így szinte mindig meg tudjuk oldani, hogy maradjon időnk a nevelésre és egymásra is. A fotográfia mellett a gyermekeim adják számomra a legtöbb örömöt, nekik köszönhetően maradok fejben is friss és üde. Nem mintha könnyű lenne velük, igazi nyughatatlan srácok, de még akkor is bőven megéri az egész, ha le kell mondanom a csendről, a békéről és a nyugalomról. Kamerát egyébként mindenhová viszek magammal, a Sony Alphám nálam van a munkában és a különböző családi események idején is.

lesrevenants

A fotográfia számodra több művészi kifejezőeszköznél. A segítségével folyamatosan vizsgálod, értelmezed a körülötted lévő világot és saját magadat. El tudod képzelni, hogy egyszer leteszed a gépet?

Hosszú időn keresztül a fotózás volt az életem. Aztán anya lettem. Meg kellett tanulnom felállítani egy fontossági sorrendet. Ettől függetlenül szerintem képtelen lennék arra, hogy bármikor is megváljak a fotózástól. A szakmámban elképesztően sokat tanultam a környezetemről, a világról, arról, hogy a különböző események milyen hatással vannak rám, a családomra és a társadalomra általában. Amióta nem csak személyes témákat dolgozok fel, új életeket ismerek meg és ez nagyon fontos számomra. Egy fotográfus szerintem soha nem vonul nyugdíjba, a végsőkig magával viszi a szenvedélyét!

 

 

Weboldal: http://www.juliafullerton-batten.com/

Facebook: https://www.facebook.com/julia.fullertonbatten

Instagram: https://www.instagram.com/julia_fullertonbatten/

Készítette: Kocsány Kornél

0
  • Bombardopolis, Haiti, 1986 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Mexicans arrested while trying to cross the border to United States. San Ysidro, California, USA, 1979 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Bombay, India, 1981 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Gyerekek játszanak az udvaron, Tehuantepec, Oaxaca állam, Mexikó 1985  © Alex Webb/Magnum Photos

A Magnum és más nagyágyúk

 

 

Február 28-án indul útjára a Budapesti FotóFesztivál, melynek a Phoo Magazin kiemelt médiatámogatója: két hónapon keresztül reflektorfénybe kerül a kortárs hazai és nemzetközi fotográfia. Az itthon egyedülálló kezdeményezés egyik szenzációja a Magnum fotóügynökség tagjának,  Alex Webb-nek a kiállítása lesz. A megnyitóra, a Műcsarnokba, a művész maga is ellátogat.  A rangos programsorozat persze számos izgalmas eseményt és kiállítást kínál, ezekről is beszélgettünk a fesztivál főszervezőjével, Mucsy Szilviával.

 

 

 

mucsyszilvi_portraitFotóművészként dolgozol, emellett azonban tanítasz a Corvin rajziskolában, a Random egyéni képzésén és márciustól a Werk Akadémián is. Te vagy továbbá a Magyar Fotográfusok Társaságának és a Random kortárs fotóművészeti csoportnak az elnöke. És most itt a Budapest FotóFesztivál, nem semmi! Hogy született meg az ötlet?

Athénban, az Akropolisszal szemben egy kávézó tetőteraszán ültünk Somosi Rita művészettörténész/kurátor barátnőmmel, akivel az Athens Photo Festival rendezvényére látogattunk ki, még 2015-ben. A főváros-brand fotós rendezvényekről, programokról beszélgettünk, és felvetődött az ötlet, hogy miért ne lehetne Magyarországnak is egy ilyen jellegű fesztiválja?! Bíztunk abban, hogy közönségprogramokkal és kiállítás sorozatokkal egy igazán színes rendezvényt tudnánk létrehozni. Fontosnak tartottuk, hogy kis csapatunkat egy kiváló fotótörténész munkája is segítse – akinek jó rálátása van a fotográfiára különböző nemzedékeire -, s teljesen egyértelmű volt, hogy Szarka Klárát kérjük fel arra, hogy csatlakozzon hozzánk… Végül hárman kezdtük el szervezni a fesztivált.

 

Mitől különleges vállalkozás a hamarosan rajtoló FotóFesztivál?

Budapest pezsgő fotográfiai központtá alakul majd a fesztivál idejére, és reményeink szerint nem csak itthon, hanem hamarosan nemzetközi viszonylatban is tájékozódási ponttá válik fővárosunk. A Budapest FotóFesztivál célja, hogy a nagyközönséget is megismertesse a fotográfia világával. Olyan programokat szerveztünk, amelyek a szakma számára izgalmasak, ugyanakkor a fotózásban kevésbé jártas emberek számára is befogadhatók, érdekesek. Fotográfusként fontosnak tartom azt, hogy olyan kiállításokat is bemutassunk – ezután minden évben -, ami a szakmát is inspirálja.

 

 

 

PANAMA. Yaviza. 2004. Along the river. - Alex Webb / Magnum

Along the river, Yaviza, Panama, 2004 © Alex Webb/Magnum Photos

 

 

Milyen programokkal debütál a fesztivál?

Igazi ínyencség lesz a szakma és a nagyközönség számára a Magnum ügynökség híres fotográfusának, Alex Webbnek, A fény szenvedése / The Suffering of Light című kiállítása. A másik kiemelt esemény a Szubjektum lesz, amely igazán méltó helyen, a Várkert Bazárban kap otthont, és a kortárs magyar fotográfia különböző nemzedékeinek munkáit mutatja be. Ez egy nyílt pályázat nyomán, kurátori döntés alapján létrejött tematikus kiállítás, amely minden évben újabb témát mutat majd be. A harmadik fő helyszín a fesztiválközpontként funkcionáló Budapest Projekt Galéria lesz, ahol a közönség találkozhat a görög Photometria fesztivál válogatott munkáival és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) végzős fotográfusainak anyagával is.

A kiemelt események mellett számtalan galéria és nemzetközi kultúrintézet készül saját kiállítással, és lesznek interaktív programok, mint fotómaraton, múzeumpedagógiai foglalkozások, portfólió review és még hosszan sorolhatnánk.

 

Ha jól tudom, ilyen nagyszabású Magnumos kiállítás még soha nem volt Magyarországon, de még a régióban is egyedülállónak számít. Alex Webb pedig a kortárs fotográfia egyik legismertebb alakja.  

Valóban. Kortárs Magnum fotográfus önállóan még nem állított ki Magyarországon. Alex Webb pedig nagy kedvencem, régi álmom vált valóra azzal, hogy elhozhattam a kiállítását Magyarországra. Sokat jelentett az amerikai nagykövetség támogatása, akik partnerek voltak ebben, hiszen kiemelt figyelmet fordítanak az amerikai kortárs kultúrára. Hálásak vagyunk továbbá a Műcsarnoknak is: a múzeum vezetői örömmel álltak az ügy mellé, fontosnak tartják a fotográfiát, mint művészeti ágat. És a fesztivál okán köszönetet kell mondanunk a Fővárosnak is, hogy hozzá segített ahhoz, hogy reflektorfénybe helyezzük a magyar fotográfiát.

 

Kiss Andrea – FemMe

Kiss Andrea – FemMe

 

 

Mi a véleményed a kortárs magyar fotográfiáról, felvesszük a versenyt a világgal? Milyen pozitívumokat és/vagy problémákat látsz a mai magyar fotós életben

 

A magyar és nemzetközi szakemberek véleménye is egyértelműen az, hogy a kortárs magyar fotó világszínvonalú. A kérdés inkább az, hogy milyen lehetőségük van a magyar fotográfusoknak arra, hogy ezt megmutassák. Az internet által nyújtott lehetőségek ellenére a magyar fotósok még mindig egy hajszálnyi hátránnyal indulnak a karrierépítés útján – akár az európai fotósokhoz képest is. Ennek okai elsősorban a megjelenési lehetőségek és az ösztöndíjak hiányában keresendők. Problémát jelent az is, hogy jelenleg nagyon kevés galéria foglalkozik a fotográfiával, mint műtárggyal. A fesztivállal ezen a berőgződésen is szeretnénk változtatni.

 

poth_zsofia_2016-300x200

Póth Zsófia – Metropolitan Egyetem

Milyen terveitek vannak a Budapest FotóFesztivállal?

Évről évre izgalmas sztárkiállításokkal és mind inkább változatos programokkal szeretnénk kedveskedni az érdeklődőknek. A hazai közönség megszólítása mellett törekszünk arra, hogy az évente megrendezett fesztiválnak pozitív nemzetközi visszhangja legyen. Annak érdekében, hogy felkerüljünk Európa térképére, beléptünk a PHEN (Photo Europe Network) hálózatba, ahol a legnagyobb európai fesztiválok működnek együtt. Kiemelten fontos számunkra, hogy a fotográfiát, mint műtárgyat is bemutathassuk, ezért évente egy-egy gyűjtői kiállítás számára is helyet biztosítunk. A legfőbb cél pedig az, hogy a fotográfia művészeti ága minél több embert megszólítson.

Készítette: Kocsány Kornél

www.budapestphotofestival.hu

https://www.instagram.com/budapestphotofestival/

bpf-logo

0
whiteflower

Az egyediség kibontakozása: Nika Fadeeva

 

Az ukrán balettáncos, Nika Fadeeva már korán megtanulta a szüleitől, hogy ne hódoljon be semmilyen rendszernek, és mindig kövesse álmait. Országos balett-versenyeket nyert Ukrajnában, majd barátaival tánctársulatot alapított, és bejárta velük fél Ázsiát. A fényképezéssel Japánban ismerkedett meg. Fotóiból úgy árad a kecsesség és a finomság, mint a táncmozdulataiból. Később csatlakozott az ukrán 380Collective csoporthoz, amelyet egy korábbi interjúalanyunk, Taras Bychko alapított.

skygirlA képeidre azért figyeltem fel, mert sugárzott belőlük egy sajátos hangulat, amely egyből a szenvedélyt és a táncot juttatta eszembe. Nem véletlenül?

Már egészen kis koromban elkezdtem balettozni. Hat éves koromban vittek el a szüleim egy kijevi balettiskolába, nyolc évesen pedig már versenyekre jártam, így sokat utazgattunk. Minden szabadidőmet a balettnek szenteltem. Később beiratkoztam a Táncművészeti Főiskolára, versenyeket nyertem. A balett mellett társastánccal is foglalkoztam. Az iskola után alapítottunk a barátaimmal egy társulatot, úgyhogy a tánc és a koreografálás a munkámmá vált.

1A szüleidhez is közel álltak a művészetek?

Édesanyám zongoratanár volt, apukám pedig mérnök, de hobbiból operákat énekelt. Gyermekkoromban körbevettek a zenészek és a művészek, sok előadást a színfalak mögül tekinthettem meg. A szüleim tanítottak meg arra, hogy merjek különböző lenni, ne illeszkedjek be a „rendszerbe” és ne kövessem az íratlan szabályokat.

Nem lehetett könnyű igazodni ehhez a filozófiához Ukrajnában.

Emlékszem, hogy már gyerekként szerettem volna különbözni a többiektől, saját stílusra és személyiségre vágytam. Nem értem, az ember miért születik bele egy rendszerbe anélkül, hogy lenne választási lehetősége. A tanáraimat is egyfolytában kérdőre vontam, az úttörők csapatából pedig kirúgtak egy csúnya történet miatt, amelynek köszönhetően a szégyentáblára is felkerültem. De nem érdekelt: nem kellett többé vörös nyakkendőt hordanom!

A tánc és az utazgatás szerencsére már korán megmutatta nekem, hogyan lehetnek szabadok az emberek. Anyukám sokat mesélt nekem a hetvenes évekről, amikor az élet még tele volt félelemmel és kényelmetlenséggel. Mégis, Beatles-t hallgattak a parkban és titokban házibulikban. Zenei szakközépbe pedig úgy vették fel, hogy eljátszotta a felvételi bizottságnak a „Let it Be” című számot. Ilyen volt a hidegháború.

A fényképezéssel hogyan és mikor találkoztál?

A tánccsoportommal Japánba költöztünk, és az ország egyből elvarázsolt. Megtanultam békésen, nyugodtan élni, és csendesen élvezni a körülöttem lévő szépséget. Annyira lenyűgözött minden, hogy szerettem volna képekben is megörökíteni. Eleinte csak a tájat és az érdekes tárgyakat fotóztam, de egy idő után rájöttem, hogy embereket is szeretnék fényképezni. Ehhez viszont meg kellett ismerkednem a műfaj technológiai fortélyaival is. A Google segítségével találtam magamnak pár kijevi fotóst, akiktől leckéket vettem. Már öt éve laktunk Japánban, amikor 2015-ben véletlenül elkeveredtem Gueorgui Pinkhassov orosz fotográfus mesterkurzusára. Láttam a diákok munkáit és azonnal tudtam, hogy a street fotózás lesz az én műfajom. Pinkhassov a mentorommá vált.

skirt

Mi tetszett meg a street műfajban?

Felfedeztem benne egy érzést, ami a táncban is jelen van. A nehéz piruetteket megelőzi egy pillanat, amikor tudod, hogy az energia mindjárt szédítően túlárad benned. Visszafordíthatatlanul, elkerülhetetlenül sodródsz a csúcspont felé. Ugyanígy közeledik a megfelelő pillanat a street fotózásban is, és úgy érzem, én tudom irányítani ezt a pillanatot. A jazz zenéhez tudnám hasonlítani, amely tele van improvizációval, vagy ahhoz, amikor egy jó könyvben egy új, izgalmas bekezdéshez érsz.

Kik vannak a legnagyobb hatással a képeidre?

A fotósok közül Saul Leiter, Robert Frank, Bill Bradt és Pinkhassov, de ugyanúgy munkál bennem a jazz zene, a vörösbor, az utazás és Claude Monet is.

Mi inspirál téged a fotózásra?

Szerencsés vagyok, számomra a motiváció nem pénz kérdése. Ha nincs kedvem fotózni, hetekig a polcon hagyom a kamerát. Nem tartom egészségesnek, ha valaki inspiráció nélkül, kényszerből, megélhetésből fotóz. Gyakran gép nélkül járom az utcákat, a jelen pillanatnak élek, hagyom, hogy lecsillapodjanak a gondolataim. Ha észreveszek egy remek momentumot, csak az agyammal fotózom le. Ezzel áldozom a fotográfia Istenének, úgyis tudom, hogy a jó kép ismét megtalál.

Természetesen amióta csatlakoztam a 380Collective-hez, kicsit gyakrabban megyek ki kamerával a kezemben, de soha nem engedem, hogy az élvezetből rutinmunka váljon.

Mit szeretsz a legjobban a fényképezésben?

A várakozással teli izgalmat.

A fotóidban és a válaszaidban van valami közös: metaforikusak, álomszerűek, és tele vannak érzelmekkel.

Nem szeretem a „nyitott könyv” típusú képeket. Szeretnék gondolatokat ébreszteni, érzelmeket kelteni a nézőben. Lehetnek ezek negatív érzelmek is, düh vagy méreg. A művészetnek bármilyen műfajban érzelmeket kellene kiváltania. Remélem tehát, hogy képeimet nézve nem csak egy elkapott pillanatot látnak a nézők, hanem el is gondolkodnak rajtuk.

redbag  redhead che

Említetted, hogy Japán óriási hatással volt rád. Voltak más helyek is, amelyek közel kerültek a szívedhez?

Az első távoli utam Indiába vezetett, fél éven keresztül laktam ott. Eljutottam az ország legeldugottabb zugaiba, és leesett az állam. Az egész világon itt élnek a legfigyelemreméltóbb emberek. Sugárzik belőlük a pozitivitás és a boldogság, feltöltenek vele téged is. Ez Európából ugyanannyira hiányzik, mint a gazdag, csípős indiai gasztronómia.

A szerelmem azonban Japán maradt, második otthonomnak hívom, pedig az utóbbi időben nem sokat voltam ott.

Ukrajnában szeretsz fotózni?

Nem egyszerű itt a helyzet. Az utcán gyakran csúnyán néznek rád az emberek, és kérdőre vonnak, hogy mi jogon fotózod őket. Szerintem ez a szovjet korszak hagyatéka, amelyben mindenki félt mindenkitől, és egy kamerás alak különösen gyanúsnak tűnt. De alapvetően szeretek itthon fényképezni.

A családod is támogat téged az új szenvedélyedben?

Van egy kutyám, határtalanul szeretem, ő mindenben mellettem áll. A párom is teljes mellszélességgel támogat engem. A fotózás folyamatában gyakran teljesen felolvadok, ilyenkor ő türelmesen kivárja, amíg újra leszállok a földre. Hálás vagyok neki ezért.

bottleman hat1 indiaman

Nika Fadeeva további képei

Készítette: Kocsány Kornél

0
09-009

Jasper Tejano

Egy művész számára óriási öröm, ha szenvedélyét legközelebbi barátaival, társaival is meg tudja osztani. A fülöp-szigeteki fotográfus, Jasper Tejano igazán szerencsés ebből a szempontból: a fotózásra egykor barátnője – aki ma már a felesége – tanította, akit el is vett feleségül, és ma együtt kattintgatnak Manila utcáin. Az alábbi, rendkívül őszinte és bensőséges interjúban mesélt a művészet és a párkapcsolat ötvözéséről, autista testvéréről és fülöp-szigeteki neveltetéséről is.

Mostanában sokat hallani arról, hogy a fülöp-szigeteki kormány drogkartellek elleni háborúja gyakran vérengzésbe torkollik. Nyugtass meg, hogy veletek minden rendben.

Sajnos elég cudar a helyzet. Leginkább azonban a drogkereskedők vannak veszélyben, az erőszak egyértelműen feléjük irányul. A legtöbb honfitársammal egyetemben szükségesnek látjuk a kormánynak ezt a lépését, bármennyire fájdalmas következményekkel jár. A társadalmunk sokat szenved az illegális kábítószer-kereskedelem miatt. Az általános hangulat egyébként még mindig elég békés az országban, bárhol fotózhatsz, csak ne merészkedj sötét és szűk sikátorokba.

Kitűnő az angolod, a Fülöp-szigeteken mindenki ilyen jól beszél, vagy te speciális oktatásban részesültél?

A legtöbb helyi kétnyelvű, hiszen az iskolákban angolul tanítanak, a nagyobb városokban mindenképp. Ha turistaként elveszel valahol egy nagyvárosban, nyugodtan kérj útba igazítást az emberektől, beszélnek angolul.

A fővárosban, Manilában nőttél fel?

Quezon Cityben születtem, 1975-ben, három évvel azután, hogy a néhai elnök, Ferdinand Marcos kihirdette a történelmi jelentőségű hadiállapotot, amely a csőd szélére sodorta az országot. Quezon City az egyik legnagyobb város az országban, a fővárosi régióban található. Egyébként a sportrajongók számára ismerősen csenghet a neve: 1975. október 1-jén itt mérkőzött meg egymással utoljára Muhammad Ali és Joe Frazier. Legendás meccs volt. Akkor voltam 9 hónapos.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

12-012 13-013

Gondolom, a box nem annyira érdekelt téged…

Gyerekként sok minden izgatott. Míg ma a legtöbb fiatal a négy fal között marad és a kütyüjével babrál, én hagyományos játékokat játszottam a többiekkel az utcán, például sokat bújócskáztunk. Pubertás koromban aztán megtetszett a rajzolás. Állatokat, tájképeket és épületeket vetettem a papírra. Anyu vegyész, de előtte mérnöki diplomát szerzett, úgyhogy az ő rajzkészletét használtam. Elkezdett érdekelni a művészet, az épületek tervezése. Fényképezőgépet csak a családi és iskolai programok megörökítésére használtam.

A szüleid támogattak téged a művészeti szárnybontogatásaidban?

Édesapám súlyos betegséggel küzdött gyermekkoromban, ezért anyukám hallgatta meg minden kreatív ötletemet. Szegény család voltunk, kénytelen voltam maximálisan kihasználni minden rendelkezésemre álló erőforrást. A háztartásban az egyszerűség, célszerűség volt az úr. Az egyszerűségre törekvés az én életemben is meghatározóvá vált, és ez a fotóimon is látszik. Anyu által ismertem meg a fényképezést is. Volt neki egy Minolta Autopak 450E kamerája, amit mindig magával vitt, ha elutazott valahová. 110-es filmet lehetett bele fűzni. Ezt a gépet bármikor használhattam, soha nem féltette tőlem.

A suliban azonban nem fényképezést tanultál…

A Santo Tomas Egyetem pszichológia szakára jártam. Ez az egyik legrégebbi felsőoktatási intézmény az országban. Amikor befejeztem a gimit, hezitáltam a média- és a pszichológia szak között. A mérleg nyelvét a családom billentette a pszichológia irányába, ugyanis van egy autista húgom. Nagyon szerettem volna megérteni az ő saját kis világát, és értékelni az egyediségét. Neki köszönhetem, hogy végül pszichológiát tanultam, és soha nem bántam meg ezt a döntést. Az emberi psziché tanulmányozása elfogadóbbá tett engem mások hibáival szemben, de rádöbbentem saját gyengeségeimre is.

Köszönöm, hogy ilyen nyíltan beszélsz erről a témáról. Az autizmus egy rendkívül összetett állapot, amelyet még nem pontosan ért a tudomány, és nem is tudjuk gyógyítani. Megható, hogy a testvéred hatására választottad ezt az irányt. Megkérdezhetem, hogy az autizmus jelenléte a családban mit tanított neked, milyen hatással volt rád? És persze az is érdekel, hogy van most a húgod?

Az autizmus közelsége kiszélesítette a látókörömet. Megtanultam elfogadni és csodálni a húgomat, és megtaláltam azt a „hullámhosszt”, amelyen könnyebben megérthettük egymást. Jól van egyébként, néha nagyon hisztissé válik, de ez nálam is előfordul, úgyhogy egyáltalán nem zavar! Elképeszt, hogy milyen jól tudja összpontosítani a figyelmét egyetlen dologra. Jelenleg boldog, mert nemrég született meg a kisfiam, és nagyon büszke nagynéni vált belőle!

Az egyetem után HR-en kezdtél el dolgozni. Ez eléggé távol áll a fotográfiától. Legalább annyira fontos ez számodra, mint a fényképezés, vagy csupán pénzkereseti forrás?

A munkavállalók lelkesítésével, bevonásával és elégedettségével foglalkozom. Az első kettő a munkahelyi körülményekre vonatkozik, az elégedettség a munkán kívüli élettel és tevékenységekkel kapcsolatos. Nagyon élvezem. Számomra a fotózás a hobbi, amely garantálja a jóllétemet és nagyszerű egyensúlyt teremt a szakmai- és a magánéletem között.

Olvastam, hogy diákkorodban a barátnőd (aki azóta a feleséged) győzött meg arról, hogy mélyedj el a fotográfiában, és megtanította neked az alapokat. A képeidet látva kiváló tanárod volt. Hogyhogy nem a fotózással kezdtél el komolyabban foglalkozni?

Nem láttam benne potenciált, eszembe se jutott abból megélni. A fotózás számomra személyes, bensőséges kaland, amelyet nem szeretnék összekeverni az üzlettel. Sokan próbálnak meggyőzni az esküvői- és eseményfotózásról, de egyelőre zárt kapukat döngetnek.

Egy híres magyar fotóstól, André Kertésztől származik az alábbi idézet: „A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak. Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik.” Mi a véleményed erről?

Ó, André Kertész, imádom a képeit! Nagyon magvas gondolatot fogalmazott meg. Ismerek ugyanakkor olyan nagyra becsült fotósokat, akik jól keresnek a fotózással, viszont mindig van idejük a saját személyes projektjeikre is. A kommersz változatban mindig a megrendelőké lesz az utolsó szó, hiszen ők fizetnek a szolgáltatásért. Viszont a személyes projektjeidben tiéd az irányítás! Ott, akkor és azt fotózol, amit csak szeretnél. Szerintem én életem végig amatőr maradok.

Megkönnyíti a dolgodat, hogy a feleségeddel együtt élhetsz ennek a hobbinak. Közösen jártok fotózni? Adtok egymásnak tanácsot és kritizáljátok egymás munkáit?

Nagyon nagy mázli, hogy mindketten rajongunk a fotográfiáért. Vannak párok, akik moziba járnak, mi felkapjuk a gépeket és irány a város! Gyakran értékeljük egymás képeit, beszélgetünk a különböző megközelítésekről, témákról, az elkapott pillanatokról. Olyan gyakran esik szóba a fotográfia, mint más háztartásokban a politika vagy a pletykálkodás.

Milyen hatással volt ő rád és a látásmódodra, illetve te mit tanítottál neki?

Amikor még csak kóstolgattam a street és a dokumentarista műfajt, főleg fekete-fehér képeket készítettem. Ő nyitotta fel a szemem és győzött meg arról, hogy színesben fotózzak. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, a fekete-fehér világot végleg magam mögött hagytam. Én pedig azt tanítottam neki, hogy nem árt feltérképezni egy helyet, mielőtt elkészíted a megfelelő képet. Türelmes, aprólékos ember vagyok, alaposan megtervezek mindent, a végső kép előtt több tanulmányt, vázlatot készítek. Mivel a feleségem profi fotós, a stílusába igyekszem nem beleszólni, hogy az tőlem függetlenül fejlődhessen ki. Nemrég elindítottuk közös Instagramunkat. Megtalálhattok minket @the.misadventurers néven.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

l2330927a

Egy korábbi interjúdban láttam, hogy a feleséged mellett főleg Henri-Cartier Bresson, Alex Webb, David Allen Harvy, Fan Ho, Saul Leiter és Henry Gruyaert volt rád nagy hatással. A fotózáson kívül is értek olyan hatások, amelyek alakították a művészi látásmódodat?

Fiatal koromban sok gyerekműsort láttam, amelyben különböző legendákat árnyékbábokkal meséltek el. Egy időre megfeledkeztem ezekről a műsorokról, de a fotózás során rájöttem, hogy az árnyékokhoz a bábjátékok miatt vonzódom annyira. Már a pszichológia szakon felfigyeltem erre a kapcsolatra, és azt hiszem az árnyékbábok egész életemben velem maradtak. Az utcán fotózva önkéntelenül olyan helyekre téved a tekintetem, ahol a fények és az árnyékok izgalmas játékot játszanak.

Mi a véleményed a fülöp-szigeteki fotós világról? Népszerű a műfaj?

Sokan fotóznak, de sajnos többnyire a szegénységet. Én ezt kifejezetten ellenzem. Vannak valóban szegény részei az országnak, én azonban a Fülöp-szigetek gyönyörű, városias oldalát mutatnám meg a nemzetközi közösségnek. Nem szeretem látni az olyan fotósok képeit a közösségi médiában, amelyek a mélyszegénységben élő, hajléktalan, szerencsétlen sorsú embereket mutatják be azért, hogy a karrierüket előbbre vigyék. Ha jótékony a cél, például valamilyen ENSZ projekt motiválta ezeket a munkákat, akkor elfogadom őket. Minden egyéb esetben károsnak tartom, ha mások balsorsán szeretnénk meggazdagodni.

Ami a street fotózást illeti, a Fülöp-szigetek még csak gyerekcipőben jár a globális színtéren, de az elmúlt években egyre népszerűbbé vált a műfaj. A különböző kameramárkák és üzletek elkezdték támogatni ezt a művészeti ágat. A fejlemények bíztatók, több nemzetközi fesztiválon ért el az ország kiemelkedő eredményeket. Még a veteránnak számító, már befutott fülöp-szigeteki fotósok is felnéznek erre a műfajra, és teljes mellszélességgel támogatják a fiatalokat.

Főleg otthon szeretsz fotózni, vagy szívesen utazgatsz is?

A feleségemmel minden évben ellátogatunk egy másik országba. Tavaly nyáron Malajziába mentünk, és a forró nyári napokon fényképeztük Kuala Lumpur utcáit. A kedvenc úti célom azonban Dél-Korea fővárosa, Szöul. Itt tapasztaltam meg először a fagypont alatti hőmérsékletet. Nem mondom, ilyen hidegben nem könnyű fotózni. Négy réteg ruha volt rajtam, de még így is vacogtam, miközben vártam a megfelelő pillanatot a fényképezőgép elkattintására. Az élmény viszont feledhetetlen.

A Fülöp-szigeteken belül is van egy kedvenc úti célunk, Baguio City, az ország nyári fővárosa. Azért szereti mindenki, mert kellemesebb, hűvösebb itt a klíma. Manila belvárosában nyáron fojtogató páratartalom és elviselhetetlen hőség uralkodik. Ha nem akarsz hőgutát kapni, a legmelegebb órákban ki sem szabad merészkedni a szabadba.

Ami a következő utunkat illeti, a feleségemmel New York és Tokió nyüzsgő metropoliszaiban szeretnénk fotózni, majd a rákövetkező évben Európát is szeretnénk megismerni. Elsőként a melegebb helyeket, mint Olaszország, Spanyolország és Portugália.

17-017

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Említetted, hogy amatőr szeretnél maradni egész életedben. Vannak azért vad álmaid a jövőre nézve?

Köszönöm, hogy elvadulhatok! Van nálunk egy helyi mondás, miszerint „álmodni, nagyra törni nem kerül semmibe, úgyhogy álmodozz tovább, álmodozz nagyot!”. A munkámra egyre többen felfigyeltek. Remélem, hogy 10 éven belül az ország, sőt Ázsia egyik legjobb, legismertebb street fotósa leszek. Bízom benne, hogy a nagyobb, street fotózásról szóló eseményeken, konferenciákon rendszerint felmerül az én nevem is.

Szintén nagy álmom egy saját könyv, nemzetközi kiállítások, illetve hogy olyan híres nemzetközi bandák válasszák albumborítónak a képeimet, mint mondjuk a Coldplay. De ez már tényleg túl vad álom, ezen még én is mosolygok. Nem vetném meg azt sem, ha a Leica vagy az Apple kijelölt street fotósa lennék, de lehet, hogy ideje felébrednem!

Köszönöm, hogy ilyen őszinte voltál, ritkán látni ezt egy interjúban. Ha már itt tartunk, vannak olyan dolgok, amelyeket általában hiányolsz a fotósokkal készített beszélgetésekből?

Vizuális típus vagyok, nagyon szeretem, ha az igazán nagy fotósok a saját képeiket elemzik. Kíváncsi lennék, hogy Alex Webb, David Alan Harvey vagy Harry Gruyaert mit és hogyan vett észre az adott pillanatban, és miért nyomták meg az exponáló gombot? Mi járt a fejükben, milyen érzelmek lettek úrrá rajtuk? Hogyan teszik félre a belső harcaikat az összpontosítás érdekében? És még sorolhatnám…

Az interjú végén akkor stílusosan megkérnélek, hogy válaszd ki te is az egyik fotódat, és mesélj róla egy keveset.

Van egy képem, amelynek a „Lány feltöltőben” címet adtam. Ez a fotó minden olyan elemet tartalmaz, ami jellemzi a stílusomat, látásmódomat, kreatív céljaimat. Ha tüzetesebben megvizsgálod a főszereplőt, a sziluett ellenére érzed, hogy a titokzatos hölgy mélyen elmerül a gondolataiban. A mai napig foglalkoztat, hogy vajon min járhatott az esze abban a pillanatban…

19-019

Instagram.com/jaspertejano

Instagram.com/the.misadventurers

Készítette: Kocsány Kornél

0
taras_bychko_ukraine_lviv43

Mindennapi kép: Taras Bychko

 

Nem könnyű Ukrajnából kitörni, kijutni a nemzetközi porondra, de a 29 éves Taras Bychkónak sikerült. Az Instagramon közel 5000 követője van, köztük olyanok, mint a zseniális brazil street fotós, Gustavo Minas, vagy Dezső Tamás. Pedig nem is fotósnak tanult… Saul Leiter képi világához nagyon hasonló, Shadow and light sorozatát mutatjuk be.

 

Ukrajnában születtél, a lengyel határtól 80 kilométerre található Lviv városában. Milyen volt ott felnőni? Hogy kezdtél fotózni?
Lviv nagyszerű város. Egymilliós lakosságával nem túl kicsi, nem túl nagy. A gyermekkorom teljesen átlagos volt, édesapám nyelvészprofesszor, édesanyám tanárnő egy helyi iskolában, s bár a művészetek soha nem álltak távol a családtól, én csak meglehetősen későn találkoztam magával a fotográfiával. A középiskola elvégzése után jogi egyetemre mentem, majd ügyvédként kezdtem dolgozni. Csak huszonöt éves koromban, 2012-ben vettem meg az első fényképezőgépemet, amikor megszületett a kisfiam: szerettem volna megörökíteni a családi pillanatokat. 

 

Négy év alatt a család fotózásából komoly hobbi és művészet lett… 
Miután megvettem az első fényképezőgépemet, egyre jobb fotókat akartam készíteni. Sokat keresgéltem az interneten, s hamarosan rátaláltam a Magnum fotóügynökségre. A honlapjukon és az albumaikban látható képek lenyűgöztek. Josef Koudelka, Alex Webb és Harry Gruyaert munkássága volt rám a legnagyobb hatással, nekik köszönhetem, hogy elkezdtem kialakítani a saját szemléletemet. Már nem csak otthon kattintgattam, sokat jártam Lviv utcáit, kísérletezgetni kezdtem a street fotózással is. A város pezsgő kulturális élete, izgalmas építészeti megoldásai nagyszerű témákat kínáltak. A szárnypróbálgatásom itt és ekkor kezdődött.

 

bychko_day_139
bychko_day_115

 

Az ügyvédi állás mellett mennyi időd maradt a fotózásra?
Nem sok. De beleszerettem, talán jól is ment. Sok elismerést kaptam, a családom is biztatott: úgy döntöttem, hogy otthagyom az ügyvédi pályát és saját vállalkozásba kezdek. Így ugyanis több időm marad a szenvedélyemre. Az, hogy csak ez legyen a hivatásom, eszembe sem jutott. Ukrajnában borzasztó nehéz fotózásból megélni. Vannak ugyan sztárfotósok, sikeres fotográfusok, de ők a kivételek.

 

taras
Hogyan jellemeznéd a stílusodat?
Nagyon szeretek játszani a fényekkel, az árnyékokkal és a színekkel, de rendkívül sok figyelmet szentelek a kompozíciónak is. Úgy érzem, folyamatosan változik, fejlődik a stílusom, de még nem forrott ki teljesen. Talán a straight photography áll a legközelebb a szívemhez. A jelenleg alkalmazott formanyelvemre tavaly, azaz 2015 őszén találtam rá. 

 

 

A munka, a téma hogy talál rád?
A munkáimat intuitív módon, ösztönösen választom ki, nem tervezek előre. Idén kezdtem el egy projektet: minden egyes nap feltöltök egy street fotót a közösségi oldalaimra (Instagram, Facebook, Flickr). Ez egyfelől nagyon izgalmas, mert rákényszerít, hogy mindennap gyakoroljak, másrészt óriási kihívás, mert a feltételek nem mindig adottak, Lvivben például ritkán süt a nap, pedig erre nagy szükségem lenne ahhoz, hogy kihasználjam a fény-árnyék játékokban rejlő lehetőségeket. 

 

Miből merítesz ihletet?
A már említett mesterek mellett különösen nagy inspirációt jelent számomra Martin ParrDaido Moriyama és Trent Parke munkássága. A fotográfia mellett azonban nagyon fontosnak tartom a környezetem, a család és a barátok támogatását, illetve a zenéből és az irodalomból is rengeteg ihletet merítek. Leonard Cohen és Tom Waits dalai, Franz Kafka és Erich Maria Remarque művei is óriási hatással voltak rám.

 

Milyen felszerelést használsz?
Főleg nagylátószögű objektívekkel dolgozom, van egy Fuji XT1-es kamerám, amelyhez 12 mm-es, 18 mm-es és 35 mm-es objektíveket használok. Zoom optikákat és teleobjektíveket ritkán teszek fel a gépre.

 

Mik a terveid, álmaid a jövőre nézve?
Több ukrán szakmabelivel együtt megalapítottam a 380Collective street fotós kollektívát, célunk az ukrán street fotózás népszerűsítése. Örülnék, ha ez az együttműködés egyre gyümölcsözőbbé, ismertebbé válhatna. Nagy álmaim nincsenek, de fejben már írtam egy listát arról, hogy hová szeretnék eljutni fotózni. Egyszer talán majd erre is sort keríthetek.

 

 Tarast itt követheted:  • Flickr • Facebook • Instagram • 500px

 

bychko_day_53

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

bychko_day_220

Az interjút készítette: Kocsány Kornél

0
  • menekult039
  • menekult030
  • menekult037
  • menekult032
  • menekult036
  • menekult040
  • menekult024
  • menekult028
  • menekult025
  • menekult041
  • menekult044
  • menekult045
  • menekult056
  • menekult016
  • menekult010
  • menekult011
  • menekult049
  • menekult052
  • menekult050

“Több a napi leadott éles képnél”

 

A Phoo Magazin egyik fontos törekvése, hogy a „visual storytelling” műfaját meghonosítsa: nem a hírfolyamba akarunk bekerülni, hanem a számunkra fontos teljesítményeket kiemelni és a figyelmet fent is tartani irántuk. Az interjúsorozat nyitányaként Kurucz Árpáddal, a 34. Magyar Sajtófotó Kiállítás egyik díjazottjával egyebek mellett az önmenedzselés feladatáról és nehézségeiről, a fotóriporterek előtt álló szakmai és egzisztenciális kihívásokról, a menekültválságról, a saját út kereséséről beszélgettünk.

 

Durva, hogy csinálsz egy anyagot három hétig vagy hónapig, aztán kint van, például a HVG Nagyításában vagy az Indexen és pár óra után el is veszik a képdömpingben. Mi ezzel a folyamattal szeretnénk dacolni…

Ez szép feladatnak tűnik, nem tudom mi lehet a jó megoldás erre, talán ha a képek köthetők történethez és úgy tovább tud élni az anyag. Jó, ha vannak olyan fórumok, ahol nyíltan lehet beszélni a fotográfiáról, ahol azt is meg lehet mondani a másiknak, ha épp valami nem tetszik és nem lesz belőle sértődés. Ehhez kell egy jó társaság, szakmai kör, ahol nagyjából hasonlóan gondolkodnak a világról, szakmáról. Ez itthon néha hiányzik, nyilván a sokat emlegetett szempontok miatt, kicsi a piac, magányos szakma, stb. Kevés olyan ember van, akivel jókat lehet beszélgetni a szakmáról, Teknős Miki például ilyen, imádom. Mi fotósok sokszor csak a saját, fényképezőgép mögüli elképzeléseinket látjuk, építő, ha valaki mond valami érdekes szempontot, amivel meglep, kimozdít, egy más szemszöget kínál.

 

Azóta is tartjátok a kapcsolatot, hogy eljöttél a Népszabadságtól?

Igen, hetente, kéthetente legalább egyszer beszélünk. Számomra ő is egy méltatlanul el nem ismert ember. Hihetetlenül jó fotós, zseniálisak a kockái. Akár egy sporteseményről is olyan kockával jön vissza, ami senki másnak nincs meg, mást vesz észre. Más a látásmódja. Vele lehet képekről beszélni, mélyebben annál, hogy ez most éles vagy jól komponált. Elképesztően tájékozott. Közelebb van már a hatvanhoz, mégis, ugyanazzal a lelkesedéssel tud beszélni a szakmáról, mintha ma kezdte volna. Éppen a múlt héten küldött át szinte ismeretlen fotósok oldalait, amiket akkor talált valami eldugott helyen. Nyitott és lelkes a mai napig.

 

 

A 34. Magyar Sajtófotó Pályázaton, egyediben első, sorozatban második díjat nyertél a Menekültválság kategóriában. Mennyire fontos neked egy ilyen megmérettetés?

Az elismerés mindenképp jó dolog, van amikor a visszajelzés lendít is az emberen, az elkészült anyagot eljutattja nézőközönség felé. Soha nem az alapján tartottam egy fotót jónak, mert nyert a World Press Photo-n, a POY-n, vagy a Magyar Sajtófotó Pályázaton. Azokat az anyagokat szeretem, amelyek hatnak rám, felkeltik az érdeklődésemet, valamit kiváltanak. Sokszor a nem-fotós társadalom nagyobb jelentőséget tulajdonít ennek, mint mi. Ezzel nem akarom leértékelni a jelentőségét, nekem is jó érzés látni kiállítva a képeimet, a magyar fotóriporter közéletnek ez fontos eleme. De sose azért készültek a képeim, hogy pályázhassak velük.

 

Ezek szerint a gondolkodós, mélyülős képekhez vonzódsz?

A napilapozás elképesztően jó iskola ahhoz, hogy az ember megtanul sokféleképpen fotózni, ami persze egy idő után hátrány is. Mert jó, hogy az újság magazinos részétől a sportfotóig, vagy a riportfotókat is többféleképpen meg tudjuk oldani, de amikor az ember eljut oda, hogy elkezd magának fotózni, akkor a káoszt érzékeli. Át kell gondolnia az egészet, tisztáznia kell magában, hogy merre tovább. Egyre jobban szeretem az olyan munkákat,ahol nyugodtan lehet dolgozni és a témára lehet koncerntrálni.

 

szines04

szines21

szines40

 

Ez az igény, hogy a napi munka mellett legyen egy elmélyültebb, saját indíttatású vonulata is a munkásságodnak, ez kezdettől megvolt?

Valószínűleg igen, ha megérint egy történet, akkor visszamegyek és folytatom, bár nagyon lusta vagyok, de valami motivációm mégis lehetett. A napi munkában is azokat a képeket szeretem, amelyek függetleníthetők az eseménytől, és ha ránéz valaki, akkor talál olyan részletet, hangulatot benne, ami nem konkrétan azt az eseményt hívja elő, nem köthető konkrétan ahhoz az időponthoz, történethez, és nyugodtan meg lehet nézni évek múlva is…

 

Időtálló…

Hát, ezt nem mi döntjük el… Szóba került az interjú előtt Vancsó Zoli neve is, ő gyakorlatilag a semmiből vesz elő olyan kockákat, amit el lehet nézegetni bármikor, kinek-kinek hangulatától, személyes hátterétől függően mást jelent, de mindenkinek jelent valamit. Talán ez a megközelítés áll hozzám a legközelebb, ami fent van a honlapomon is.

„Az igazság és szépség dokumentálása emberi sorsokon és történeteken keresztül, az örökérvényű kérdések, amik az idő múlásával is ugyanolyan aktuálisak maradnak és időről időre felmerülnek az ember életében. A fotó, ahol a látvány ugyanolyan fontos, mint a látványon túli világ, ennek a két dolognak az egyensúlya, keresése a legizgalmasabb kérdés számomra a fotográfiában. Olyan fotók, amik érintetlenek tudnak maradni időtől és földrajzi távolságoktól egyaránt.”

 

A sajtófotózásban ezt meg lehet találni?

Nem egyszerű, de meglehet. Meg kell felelni a szerkesztőség vagy az ügynökség elvárásainak, de ezek a képek mindig ott vannak, „csak” jelen kell lenni hozzá, nyitottnak és érdeklődőnek maradni, kizárva minden zavaró körülményt.

 

A bevándorló tematikát most nem érintve, szerinted keletkeznek ilyen képek a napi sajtóban?

Szerintem igen, persze, ezek nem mindig jelennek meg az újságokban, hírportálokon, mert szerkesztői oldalon sokszor mások az igények. Akár egy nagy ügynökség napi merítéséből is rengetek jó kép kerül ki, amik kiállítások falán is megállnák a helyüket.

 

Szerkesztőség vagy ügynökség? Melyik munka áll közelebb hozzád?

Is-is. Az ügynökségi fotózás elvileg jóval tárgyilagosabb ábrázolást igényel. Dolgoztam több napilapnak is az elmúlt tizeniksz évben, és mindenhol pontosan ugyanazokat a képeket csinálom meg, azokat, amiket jónak tartok – függetlenül attól, hogy milyen beállítottságú az újság. Azt persze, hogy mi kerül be, a szerkesztők döntik el. Szerintem éppen attól jó egy lap, ha ezeken a meghatározottságain át tud lépni, és észreveszi a jó képet.

 

És át tud lépni, észreveszi?

Azt gondolom… mondjuk úgy: vannak rá jó példák.

 

Eddigi szerkesztőségeid közül melyikben érzékelted az elmélyültebb, igényes sajtófotográfia iránti elkötelezettséget?

A Népszabadságban ez megvolt amikor még teljes volt a rovat, amikor még volt igazi képszerkesztés. A Magyar Időkre se lehet panaszom, de hozzá kell tennem, a szerkesztésben nem veszek részt. Szerencsém van, mert jelenleg is minden szakmai dologban támogatnak, annak ellenére, hogy a sajtó régóta nem éppen felfelé ívelő ágban mozog. Minden fotósnak van olyan képe, ami a szíve csücske, amit nehezen enged el.erről Érdemes olyan kívülálló emberrel, szerkesztővel beszélgetni, aki nem volt ott. Másként látja azt, ami iránt mi, fotóriporterek elfogultak vagyunk, mert tudjuk, adott esetben külső körülmények miatt, nehéz volt elkészíteni a képet, se ettől az még nem feltétlen jó. Fontos a képszerkesztői kontroll, együttműködés.

 

Nem érzed úgy, hogy jó irányba is mozdulnak a dolgok, hogy a lapok egyre inkább értékelik az individuumot? Hogy a felkérések a stílusod alapján találnak meg?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Népszabadsághoz is hívtak és ide, a Magyar Időkhöz is. De fogalmam sincs, hogy a stílusom miatt-e. Ha így van, annak csak örülök.

 

És milyen ez a világ, hogy tudnád leírni?

Nem mindig egyszerű, sokszor nem vagyok könnyű eset. Szeretem a kontrasztos, a provokatív képeket, a geometrikus formákat. Fontos számomra a kompozíció is, de nyilván ezek külön-külön, önmagukban semmit se érnek tartalom és mondanivaló nélkül. A napilapos munka megtanítja az embert, hogy egy kockába sűrítse egy-egy esemény lényegét, de ez az előny egy sorozat összeállításakor akár hátrány is tud lenni. Az online médiával elterjedtek a képgalériák, de azt veszem észre, néha magamon is, hogy sok esetben olyan képekből állnak, amelyek egyedi kockaként nem állják meg a helyüket. Azokat a sorozatokat szeretem, amelyekben a képek egyedileg és együtt is jól tudnak működni.

 

Mennyire félted a fotográfiát az online világtól? Hogy tíz perc alatt tűnnek el komolyabb munkák, hogy egyre nehezebb kiszűrni, megtalálni és felszínen tartani, ami jó?

Azt gondolom,hogy a jó képeknek mindig meg lesz a helyük – és ez egyre inkább az online felületeket jelenti. Ma már szinte mindenhol képekkel kommunikál mindenki, kezdve egy egyszerű szöveges üzenetben használt ábráktól a facebook üzenőfalig,vagy az óriásplakátokig. Sok képet kell nézni, hogy az ember meg tudja külöböztetni mi a jó, illetve mitől jó. Amikor először kezdtem használni az instagramot, első blikkre azt mondtam, mennyi jó fotós (rengeteg jó van), de később feltűnt, hogy sokan csak sablonokat, gyorsan alkalmazható sémákat használnak valós tartalom nélkül. A csak technikai/formai elemekkel bíró fotók hamar elveszítik az érdeklődést, lehulll róluk a lepel. Számomra is ijesztő, hogy milyen rövid időt töltünk egy-egy kép nézegetésével, néha én is azt veszem észre magamon, hogy elképesztő sebességgel pörgetem az általam követett oldalak – fotósok – képeit.

 

Az ügynökségek tolerálják az egyedi hangot? Mennyire kell megfelelni a sztenderdjeiknek?

A nagy ügynökségeknek vannak meghatározó, viszonylag szabadon dolgozó fotósaik, akiknek azért felismerhető, meghatározó a stílusuk, de a napi munkában több formai, illetve technikai elvárást is be kell tartani a hitelesség megőrzése miatt. Az Anadolu -nál,vagy a GettyImagesnél nem nagyon volt olyan visszajelzés, hogy másként kellene csinálnom. Persze itt az események ábrázolása a fontos jó képekkel és sokkal kevésbé érdekes a fotós egyénisége vagy a világról alkotott véleménye.

 

Ez azt is jelenti, hogy az ügynökségeknél nagyobb szabadságot élvezel, mint a hazai szerkesztőségekben?

Munkája válogatja. A Gettynél például tavaly volt egy olyan megbízás, ahol végig kellett portrézni egy ügyvédi irodát, tizennégy oldalas briefinget adtak hozzá, amiben szinte mindent meghatároztak: alaprajzot mellékeltek a világítás pontos elhelyezéséhez, hogy milyen blendével, expozíciós idővel dolgozzak, de napi eseményeknél soha nem volt ilyen.

 

Mi a jövő? Maradni itthon vagy ügynökségi vonalon elindulva, külföldön folytatni inkább?

Ha tudnám, jós lennék… Nem vagyok egy több évre előre tervezgetős típus, mert általában mindig másképp alakultak a dolgaim, mint ahogyan előre elterveztem, ez persze nem panaszkodás, mert szerencsés embernek tartom magam. Megfordult már a fejemben, hogy jó lenne külföldön folytatni,leginkább a szakmai fejlődés miatt.

 

aluljaro

Másként feltéve a szakma fenyegetettségére vonatkozó kérdést, mit gondolsz, hatvanévesen még ezzel fogsz foglalkozni? Igényt tart majd a világ erre az ábrázolási formára?

Hogy hatvanévesen mivel foglalkozom majd pontosan, nem tudom. Remélem képekkel, amik mindig fontos részei lesznek az életemnek, hiszek a fotó fontosságában, de ha csak az elmúlt 10-20 év változásait nézzük, sokminden előfordulhat, a technikai változásokat nem is említve. Ha például a sportfotózásra gondolok, ott sokkal több szakmai tudásra volt szükség, amikor én kezdtem: manuális objektívvel, alacsony érzékenységű filmekre, sötét focipályán. Ma egy csúcstechnikás géppel dolgozni, mindez jóval egyszerűbb. De azokra a képekre, amik nem ennyire technikafüggők, és van mögöttes jelentésük is, arra, ami több a naponta leadott éles képnél – remélem erre mindig lesz igény. Létezik egy másik vonal is, a művészi fotózás, amikor „a fotó a múzeumba menekül”, ebben a világban is rengeteg a jó alkotás.

 

Most min dolgozol?

Van egy három éve elkezdett sztori. Néhány hete mentem vissza, hogy folytassam, meg is kaptam a lecseszést az ottaniaktól –teljesen jogosan – , hogy hol voltam ilyen sokáig . De olyan is előfordult, hogy „találok” egy képet, és abból indul el egy történet, amikor – ahogy Teknős Miki mondaná – a gombhoz kell varrni a kabátot.

 

Ha a részleteket nem is firtatjuk, annyit elárulsz, hogy ez egy hazai történet?

Igen, az.

 

Ez mennyire fontos a számodra?

Az emberek miatt fontos. Ez egy szomorú történet, de ahogy az ott élők viselik, az megemeli. Érdekes, hogyan változik meg a viszonyod a témához egy ilyen munka során. Az elején hajlamos az ember egy kicsit szenzációhajhász módon nekiesni, aztán próbál távolságot tartani. Nekem ez sikerült – már három éve húzom.

 

Mennyire nehéz az ugrálás a két világ között, a napi verkli és az ilyen mélyebb témák között?

Igyekszem a napi munkába is becsempészni azokat a kockákat, amiket amúgy magamnak is készítenék. Az a jó, ha a két világot sikerül egymáshoz közelíteni. Kicsit tudathasadásos történet.

 

A migránsválság esetében hogy volt? Előre tudtad, hogy viszed a „dark side” világodat és láttad magad előtt, hogy milyen sorozatot fogsz csinálni?

Ellenkezőleg, ki akartam maradni belőle. Nem volt pontosan kialakult véleményem a kérdésről, a téma összetettsége miatt óvatos voltam, aztán nem volt más választásom belecsöppentem és onnantól kezdve egyre jobban érdekelt. Persze ezt sajnos nem úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan jelen voltam minden eseménynél, hanem közben készültek a napi munkák is lapba. Ráadásul szeptemberben, amikor a legfontosabb hazai események voltak, el kellett utaznom külföldre, ahonnan előbb haza is tértünk a feleségemmel, a történet fontossága miatt.

 

Feleséged boldog volt…

Akkoriban derült ki, hogy babánk lesz, és Petra amúgy is elképesztően megértő velem a munkámmal kapcsolatban, mindenben támogat. Leszállt a repülő, gyorsan összepakoltam némi ruhát és aznap este indultam is Röszkére. Akkor már sok kolléga indult vissza BUdapestre, mert úgy tűnt,hogy nyugi lesz, de nem így történt. Éjjel fotóztam a síneken vaksötétben bandukoló menekülteket, majd másnap délután a kialakult konfliktust a szerb-magyar határon.

 

Megragadott az, amit mondtál. Nem elég az, ha egy fotóriporter az egyéni sorsokat hitelesen bemutatja, a háttér és a környezet komplex bemutatása is a feladata?

Be lehet mutatni történeteket egyéni sorsokon keresztül. Sőt, nagyon is, de ez a menekültválság annyira összetett téma, hogy nekem nem csak a kerítésen átmászó emberekről szól, hanem a nagyon bonyolult nemzetközi háttérfolyamatokról is, amit persze fotóban nem lehet, vagy nem egyszerűen lehet ábrázolni.

 

101

102

103

104

Részlet Kurucz Árpád Military Camp című sorozatából, mely a 2009-es Sajtófotó pályázat Társadalomábrázolás, sorozat kategóriájának első helyezettje volt. 

 

Ha el kezdesz egy saját témán dolgozni, az hogy szokott lenni? Előbb van meg a téma, amit aztán igyekszel képekben megragadni vagy fordítva? Keresed vagy találod a képeket?

Mindkettő előfordult már. A munkám révén sok helyre eljutok, sok emberrel, történettel találkozom. A Military tábor például tőlünk pár száz méterre volt, egy ismerősöm említette, hogy megy az egyik rokona, de akkor még le se esett, aztán a helyi közértben plakáton megláttam egy katonaruhába öltözött gyereket. Innen nem is volt kérdés, hogy érdekel. Gyerekekkel jó dolgozni, abszolút nem foglalkoznak vele, hogy ott vagy és fotózod őket.

 

És ha kritikát fogalmazol meg?

Szeretem az iróniát, a dolgok élét meglátni és így véleményt mondani – jó eszköz a napi munkában. Ha viszont egy visszatérő témán dolgozom, nem cél, hogy kifigurázom a képek szereplőit.

 

Politikussal sem volt konfliktus a szatirikus megközelítésből?

Velem nem fordult elő.

 

Saját kiállítást tervezel?

A Műcsarnokban áprilisban nyílik a FotóSzalon kiállítás, ott lesz néhány képem kiállítva nekem is.

 

A Military camp című sorozatod 2010-ben a 67. Pictures Of The Year International pályázatán a napilapos képriport kategóriában első helyezést ért el. Milyen lehetőségeket hozott számodra ez a siker?  

Egy, másfél évvel a díj után kezdtek fotós magazinok (Hot Shoe Magazine, GUP Magazine) megkeresni és publikálni a képeimet. Új megbízásokat, karriert befolyásoló változást nem hozott. Talán a Huszti Pisti mondta, hogy ezek a díjak, azoknak jók, akik tudnak vele élni. Ezt is tanulni kell, és persze folyamatosan jó anyagokat készíteni. Mindenképp jól jöhet egy olyan kollega/barát segítsége, aki hasznos tanácsokkal tudja ellátni az embert, hogy merre és hogyan érdemes folytatni. Talán ilyenkor lenne hasznos a hazai és nemzetközi szakmai vezetők részéről, hogy segítsék azokat a fotósokat, akikben lehetőséget látnak, csak épp kevésbé jó önérvényesítők. Van olyan kiváló kollégánk, aki nyert két World Press Photo-díjat, és nem hozott számára áttörést. Rengeteg jó fotós van, mindenkinek a saját útját kell járni és a lehetőségeit kihasználni.

 

Nem csak a jó anyagok, a nagy díjak esetében is kérdés, hogy meddig élnek. Warren Richardson mondta, aki az idei World Press Photo-n nyert, hogy most hirtelen nagyon sok barátja lett…

Igen, ez előfordulhat, de most neki is az a dolga, hogy kiszűrje a minőségi megkereséseket és ezeket kihasználja.

 

Még annyit: ha befejeztél valamit, azt befejezted vagy lesz még utána vele valami, hozzá pakolsz még képeket, dolgozol még rajta?

Még egy anyagomról se éreztem, hogy olyan nagyon be lenne fejezve.

 

 

 

Interjút készítette: Sebestyén László, Kálló Péter Szerkesztette: Bellai László

 

1
  • Phutanang township, Kimberley, South Africa. 2011.
From the series, Painting over the Present.
  • South Africa, Aggenys. 2010.
From the series, Painting over the Present.
  • Asla Township, Mossel Bay, South Africa. 2010.
From the series, Painting over the Present.
  • Intabazwe Township, Harrismith. 2011.
  • Upington, South Africa. 2010.
From the series, Painting over the Present.
  • Chris Hani township, Bethal. 2011.

Graeme Williams

 

Graeme Williams Dél-Afrikai fotográfus. A legnagyobb magazinoknak dolgozik. National Geographic, Time Magazine, Newsweek szerepel portfoliójában. A Phoo Magazin olvasói a budapesti ArtMarketen találkozhattak képeivel. Elképesztően szuggesztív látásmódja túlmutat az egyszerű fotóriporteri gondolatokon, a mindennapi hírek problematikáján. Általános kérdéséket vet fel, kamerájával érez és történeteket mesél. Dél-Afrika, Johannesburg és annak problémái Magyarországtól igen távolinak tűnnek, mégis, ahogy Graeme-el beszélgetünk és nézzük a képeit valóságossá válnak. Kitágul az olvasó számára a világ. 

 

Miért a fotózással fejezed ki önmagad?

12 éves koromban kezdett érdekelni a fotózás és nagyon hamar rájöttem hogy az önkifejezés ezen formája egy vizuális csodaországba nyit ajtót.
Amikor végeztem az iskolában, a szüleim ragaszkodtak ahhoz hogy rendes szakmám legyen, így az egyetemen geológiát és statisztikát tanultam. A diploma után rögtön közöltem velük, hogy nem fogok geológusként dolgozni, hanem fotográfus leszek. Húsz évvel később még mindig fotográfus vagyok és még mindig izgatnak az új felfedezések.

 

 

Új ügynökséget alapítottál, ez alakította a nézeteidet?

A „South Photograph” egy létező dél-afrikai ügynökség volt, aminek én is alapító tagja voltam. Elegem lett az újságoknak és magazinoknak való könyörtelen munkából és úgy döntöttem, hogyha saját ügynökségem van, akkor több időt szentelhetek a saját munkámnak. Ez az ötlet végül is nem úgy alakult, ahogy elterveztem, de amint csak tudtam kiszabadítottam magam az üzletből és a saját személyes munkámra fókuszáltam. Visszatekintve életem ezen időszakára, a szabadúszóságból való kitörés építő jellegű volt, mert újraértékeltem azt, mivel és hogyan szeretnék valójában foglalkozni.

 

 

A művészetet a környezetetben lévő problémákkal kombinálod. Mit gondolsz mennyiére érthető ez a közönségednek?

Sok mindent kipróbáltam, hogy a lehető legjobban fejezzem ki a nézőpontomat a folyamatosan változó dél-afrikai szociális-politikai helyzettel kapcsolatban. Remélem, hogy sikerül közvetítenem egy érzést vagy hangulatot arról, hogy milyen az élet egy ilyen komplex országban. Hiszem, hogy a líraiság egy sokkal erőteljesebb eszköze a kommunikációnak, mint az úgy nevezett tények.

 

Hanover, South Africa. 2006

Hanover, South Africa. 2006

 

Mennyire kell a fotográfiának a valósághoz ragaszkodnia? Alkalmas arra, hogy tükröt tartson a nézők elé?

Képeimben próbálok hiteles maradni az egyes helyzetek lényegéhez és tartalmához. Nem gondolom, hogy mindenkinek ebből kell kiindulnia, de ez az én gyakorlatom. Kevésbé vagyok meggyőződve arról, hogy a fotográfusoknak meg kell változtatni a világot. Néhány fotográfusnak sikerült igen nagy hatást gyakorolnia a képeikkel, mint például a tengerparton a tengerből holtan kimosott menekült gyermek képe. Ámbár úgy gondolom, hogy vannak visszafogottabb módszerek is arra hogy kapcsolatot teremtsenek a fotós és a néző között.

 

 

Gyakran párosítasz képeket, miért?

A képeket a kiállítást rendező budapesti galéria rendezte párba. Szeretem a munkáimat párosával vagy hármasával kiállítani, amennyiben indokolt a kombinálás és a képek összekapcsolása értéket teremt, tovább mélyíti a munkámat. Úgy gondolom, hogy ez a mostani trendnek, vagyis a képek önkényes összekapcsolásának vége, mindazon által kezdetben esztétikailag nagy hatása volt. Például Rino Kawauchi esetében.

 

 

Párhuzamot érzek a te vizuális világod és Saul Leiter-é között,. Ez igaz?

Szerintem Saul Leiter munkái szépséget és állandóságot sugároznak és egyfajta vizuális meditáció határán mozognak. Büszkeséggel tölt el ha vele együtt emlegetnek.

 

Johannesburg inner city, South Africa. 2013.

Johannesburg inner city, South Africa. 2013.

 

A megtört városok sorozatban a képek árnyékban vannak. Vagy fogalmazzak úgy hogy árnyékolással emeled ki a fontos részeket? Ez mennyire intuitív?

Három és fél évig dolgoztam a megtört városok projekten. Kiválasztottam egy városrészt és besétáltunk a három testőrömmel együtt. Ez egy nagyszerű tapasztalat volt a városi élet minden szegmensének fotózására. Sosem tudhattam, hogy mit fogok találni és nem foglalkoztam túl sokat a beállításokkal sem, sőt valójában néha szinte semmire sem figyeltem oda. Ha jónak tűnt, csináltam egy vagy két képet és mentem tovább. A néző számára, a kontraszt a fény és az árnyék között, közelebbről nézve inkább kétértelmű és rendezetlen kombinációja a megtört részleteknek – ez volt az az érzés amit kerestem.

 

Az “Átfestett jelen” sorozatban nincsenek szereplők. Hogy lehet elmesélni egy sztorit szereplők nélkül?

Az „Átfestett jelen” sorozat a nagyon szegény körülmények között élő dél-afrikai emberekre fókuszál. Kunyhóik ragyogó színei azt fejezik ki, hogy szeretnének kitörni jelen körülményeikből és kitűnni a környezetük egyhangúságból. Azt hiszem, hogy a struktúra amit használunk jól fejezi ki gondolatainkat és azt, hogy az egyes dolgok egész emberi életekről mesélnek.

 

 

Kérlek mesélj nekünk egy kicsit Dél-Afrikáról, pontosabban arról a részről ahol te élsz. A képeid olyan helyeken készültek, ahol a szegénység, a szomorúság és az elnyomás mindennaposak. Meg tudod őrizni a humorérzékedet vagy ez csak irónia?

Nehéz fotózni Dél-Afrikában anélkül, hogy ne emlékeztessenek folyton az országban tapasztalható erős kontrasztokra; gazdag és szegény, iskolázott és iskolázatlan remény és elkeseredettség és természetesen az elszigeteltség a feketék és a fehérek között, amit az Apartheid kormány intézményesített. Mint fotográfus, megpróbáltam különböző módon elmesélni történeteket anélkül, hogy újságíró stílusban tenném. Sokkal jobban érdekel, hogy olyan témákat találjak, amik a világban máshol is másokkal is előfordulnak. Azt hiszem a humorom forrása sokkal inkább az empátia, mintsem az irónia. Megtöri az egyenes, kifejezéstelen „elbeszélést”.

 

Moenaneng Township, Marquard, South Africa. 2006

Moenaneng Township, Marquard, South Africa. 2006

 

Egy weboldalon azt írtad, hogy Johannesburg-ban szükség volt testőrre, miért? Mi volt az oka?

A bűnözés és a korrupció a legnagyobb akadályai Dél-Afrika fejlődésének. A gyilkosságok száma, ami 49% naponta, teszi Dél-Afrikát az egyik legerőszakosabb országgá a világon. Johannesburg belvárosát szinte teljes egészében feketék lakják, így egy fehér ember egy drága kamerával igen feltűnő jelenség. Testőrök nélkül nem tudtam volna olyan képeket csinálni, mint amiket készítettem. Felül kellett emelkednem a személyes biztonságomért való aggódáson, hogy elkapjam a lehető legjobb pillanatokat.

 

 

Gondolod, hogy a világ elég figyelmet fordít Afrikára, vagy ez egy probléma, amit meg kell oldani?

Annak érdekében, hogy a figyelmet Afrikára fordítsuk meg kell nyomnunk az újraindítás gombot. Mind az afrikaiaknak és a nem afrikaiaknak meg kell találniuk az utat a másik elfogadásához. Nagyon nehéz a berögzült képzeteket megváltoztatni, de az internet nagy segítség az integráció felgyorsításában.

 

Soweto, South Africa. 2006

Soweto, South Africa. 2006

 

Mit gondolsz a demokráciáról? A fotográfia demokratikus?

A demokrácia remek eszme, de úgy látszik, hogy csak azokban az országokban működik ahol az iskolázottság szintje magas. Nem hiszem, hogy a fotográfia demokratikus, sőt nagyon személyes és szubjektív, így a fotográfusok inkább hasonlatosak a diktátorokhoz vagy a társadalmilag függetlenekhez.

 

 

Kérlek mondj pár szót a budapesti kiállításról!

A budapesti kiállítás kurátora a new york-i Axis Gallery tulajdonosa Gary van Wyk, aki látni akarta, hogy hogyan fogadja egy kelet-európai közönség a munkáimat. A dél-afrikai és afrikai fotográfia nem sokat szerepel ebben a régióban, de az elmondható, hogy a kezdeti fogadtatás igen szívélyes.

 

 

Mi az elképzelésed a jövőről?
A világ épp egy radikális gazdasági, politikai és szociális változáson megy keresztül és érdekes lesz látni, hogy mindez hova vezet majd. Biztos vagyok benne, hogy az emberek a múltban is rettegtek az olyan eseményektől, amik beidegződött a társadalmi rendszereiket fenyegették. A világ népességének ugrásszerű megnövekedése és ennek hatása környezetünkre rákényszerít minket a társadalmi struktúrák újra értékelésére.

 

Glen Cowie, South Africa. 2005

Glen Cowie, South Africa. 2005

 

Graeme Williams weboldala

Facebook oldala

0