Phoo Magazin | háború
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
407
archive,tag,tag-haboru,tag-407,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
  • 34
  • 2014.01.25 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor
  • 46
  • 28
  • 32

Capa előtt és után

 

 

Magyar fotósok háborús képeiből nyit fotókiállítást a Capa Központ Ljubljanában
Csütörtöktől látható a Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma című tárlat

 

A magyar hadifotózás két, egymástól 100 évre lévő időszakát bemutató kiállítás nyílik csütörtök este a szlovén fővárosban. A ljubljanai magyar kulturális központban látható tárlat a háborús fotózás egyik legkiemelkedőbb alakja, a magyar származású Robert Capa munkássága előtti és utáni, azaz XX. és XXI. század eleji, magyar fotográfusok által készített háborús fotókon keresztül kutatja, mennyit változott a fegyveres konfliktusok megörökítésének eszköztára az elmúlt egy évszázadban. Az első széles körben fotografált háborús esemény, az I. világháború dokumentumait a Fortepan digitális fotóarchívum segítségével mutatják be, korunk fegyveres konfliktusait pedig Bielik István szíriai, Csudai Sándor ukrajnai, Dévényi Veronika afganisztáni és Sopronyi Gyula líbiai képein keresztül ismerhetjük meg. A tárlat a ljubljanai várban nyíló Robert Capa munkáit felvonultató retrospektív kiállításhoz kapcsolódik és június 2-ig látható.

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

„A fotóriporterek ma már nincsenek arra kárhoztatva, hogy favázas fényképezőgépet és a hozzá tartozó súlyos üvegnegatívokat cipeljenek magukkal az amúgy is embert próbáló küldetésükön. E technikai fejlődés másik haszonélvezői pedig mi, befogadók vagyunk, hiszen tagadhatatlanul közelebb kerültünk a korábban technikailag megörökíthetetlen, például túl sötétben vagy túl gyorsan lezajló mozzanatokhoz. Ugyanakkor a XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát”

– írja Virágvölgyi István, a kiállítás kurátora.

 

Vajon a technikai fejlődés magával hozta-e a fegyveres konfliktusokban készülő fényképek tartalmi előrelépését is? Azt megállapíthatjuk, hogy csillapíthatatlan a kíváncsiságunk a fegyveres konfliktusok iránt, hiszen ezekben a kiélezett szituációkban könnyebben tetten érhetünk mély, emberi történeteket. Vajon mit várunk el egy 100 éves és egy tavaly készült háborús fotótól mielőtt megpillantanánk?

A XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát. Végképp más volt az utca emberének viszonya a fotókhoz a maihoz képest: a falakon több olyan fotográfiát láthatnak, amelyek ma, az interneten elképesztő gyorsasággal terjedő képek korában, bizonyosan el sem készülhetnének – például a hölgykoszorúban festményszerűen heverésző katonákról készült kép.

Éppen ezért a leggyakrabban fotografált háborús toposzok – a búcsú, az utazás, a tábori élet, vagy éppen a pusztítás – mentén vizsgáljuk, hogy a 100 éve és a ma készült háborús fényképek mennyire különböznek, vagy éppen hasonlítanak egymásra.

 

 

Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma

Magyarország Nagykövetségének Kulturális Központja, Balassi Intézet, Ljubljana

2017. április 7. – június 2.
Megnyitó: 2017. április 6. csütörtök 19 óra
Fotográfusok: Bielik István, Csudai Sándor, Dévényi Veronika (Zrínyi Katonai Filmstúdió), Sopronyi Gyula
Kurátor: Virágvölgyi István
Kurátor-asszisztens: Csejdy Borka
Projekt koordinátor: Huszár Orsolya

 

 

0
szir_007

Bielik István: Aleppo

 

 

2013 februárjának elején, fél éves álmodozás és néhány hónapnyi előkészület után, leszállt a gépem a törökországi Gaziantep repülőterére. Néhány óra várakozás után fogtam egy taxit, s elindultam a határ menti Kilis településre, hogy életemben először belépjék egy háborús zónába.


A határnyitásra érkeztem, csupa fura alak várta, hogy bebocsájtást nyerjen a polgárháborús Szíriába.


A török oldalon könnyedén átjutva egy furcsa világba csöppentem: kényelmetlenül éreztem magam a sok gépfegyveres ember között, akik folyton méregettek. Sokan csak azért lépték át pont itt a láthatatlan határvonalat, hogy fegyvert ragadjanak valamelyik fél oldalán. Életem leghosszabb két óráját töltöttem el a két határ között, várva segítőmre, akivel előtte csak chaten beszéltem.

Egy spanyol újságírótól kaptam meg az elérhetőségét, aki előtte több hónapot töltött Szíriában, maximálisan megbízott benne, így én is úgy gondoltam, rábízhatom az életemet.
Vártam és hiába próbálkoztam: a számtalan telefonhívás után már azon gondolkoztam, hogy visszamegyek a török oldalra, hiszen a megadott számon mindig csak „a nem kapcsolható” szignál fogadott. Már szedtem a holmim, amikor egy kis romos autó az út porában farolva megállt tőlem néhány centire, majd egy körülbelül százhatvan centis, terepmintás ruhába öltözött szakállas, jókedvű fiatalember ugrott ki belőle, kezet rázott velem, megölelt és azt mondta, isten hozott Szíriában.
Az Aleppóba vezető autóúton még szinte fel sem ocsúdtam, hogy végre sikeresen bejutottam, igaz 100 dollár előre nem kalkulált sáp árán, amit a felkelő határőröknek kellett fizetnem kvázi vízum gyanánt, s ezt egy füzetből kitépett lapra nyomott pecsét igazolta, amit az útlevelembe hajtottak.
Az út körülbelül másfél órába telt a bombázások által elnyűtt terepen, de addig legalább megismerkedtem segítőmmel, Yoseffel és újdonsült feleségével, Ghadaval. A nálam néhány évvel fiatalabb Yosef érkezésem előtt két héttel lépett frigyre hitvesével, az akkor már egy éve polgárháború súlytotta Aleppóban.
Yosef a háború előtt közgazdaságtant tanult, de miután lebombázták az egyetemét, ő is fegyvert fogott a felkelők oldalán. Egy olasz újságíró hatására – akivel még katonaként találkozott – lett belőle fixer, vagyis egy olyan segítő, aki háborús övezetekben, konfliktus zónákban segíti helyismeretével a külföldi újságírókat, fotóriportereket, természetesen némi juttatás ellenében.

Már távolról körvonalazódott Aleppó városa, amikor tompa puffanásokra lettem figyelmes az autó körül. Yosef észrevette, hogy némi nyugtalanság tölt el, rákérdezett, hogy tudom-e, mi ez. Sejtem – válaszoltam. – Csak ijesztgetik az arra haladó autókat – legyintett, én pedig az ő harcedzett múltjával próbáltam nyugtatni magam. Ekkor megint átfutott az agyamon az oly sokat feltett kérdés: miért akartam én ilyen kiolthatatlan szenvedéllyel és kíváncsisággal idejönni a saját költségemen, a napilapomnál szabadságot kérve, kvázi szabadúszóként tudósítani egy távoli országba?!
Ez a válasz 4 év elmúltával egyre jobban kikristályosodott, és magam is csak most kezdem megérteni, mennyire fontos egy ilyen konfliktusról tudósítani, és felhívni a közvélemény figyelmét arra,

ami az elmúlt években több millió menekültet kényszerített a hazája elhagyására, és egy több ezer kilométeres útra, a remény irányába, az ismeretlenbe.

Yosefet és testvérét 2013 augusztus 4-én elrabolták az iszlám állam fegyveres katonái egy amerikai-izraeli újságíróval együtt. Őket több mint két hét fogság után szabadon engedték. Azonban az újságíró az a Steven Sottlof volt, akit azt iszlám állam másodikként fejezett le James Foley után, egy felfoghatatlan és brutális megfélemlítő kampány részeként.

 

szir_002

szir_004

szir_006

Aleppo, 2013 11th February. People living in an mental hospital at Aleppo 2013th February 11. After the revolution started the doctors leave the hospital move to a safer place. The basic staff just can take care,make clean and food for the inmates.

szir_005

szir_003

szir_007

Aleppo, 2013 14th February. Children playing football in the streets of Aleppo at sunset 2013th February 14.

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighters celebrate victory in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fight for an building for 6 month, today with heavy fight they take the building.

szir_010

szir_009

szir_017

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighter installs a bomb inside a building in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fighted for 6 month to get the building which was an regime army base, today with heavy fight they take the building and now they destroy it to prevent the regime army occupy back.

szir_011

Aleppo,Bustan Alkaser district 2013th February 8. Protesters called the Free Syrian Army rebels Aleppo organization of anti-government demonstrations 2013th February 8. The second largest city in Syria for months fighting for the possession of Syria Bashar el-Assad, President totalitarian regime and rebels fighting to overthrow the government forces.

 

Bielik István weboldala

0
  • 4004
  • 106
  • 100
  • _KAP7910
  • 202
  • 17001
  • 22001
  • 101
  • 701
  • 25001
  • 24001
  • 23001
  • 17002
  • 12001
  • 13001

Fejest ugrani a demokráciába

 

 

– Fogalmam sincs, hogy a férjemet temettem-e el – meséli egy ötvenes éveiben járó asszony, Srebrenicában. – Annyi holttest volt lefektetve, az akkori akkumulátor gyárban, hogy teljesen befedték a padlót. Sorokba rendezve, rendszerbe rakták őket. Az órájáról azonosítottam, és csak hinni tudok benne, hogy Ő volt. Mielőtt kivégezték mindenkitől elvették a személyes tárgyait, hogy később ne lehessen felismerni senkit.

Idén húsz éve történt a Srebrenicai mészárlás, ennek alkalmából egy olyan kép és szöveg anyagot mutatunk be, mely majdnem 6 éven keresztül készült és a háború sújtotta Bosznia Hercegovina helyreállítását mutatja be. A feledés kísérletét. Némán kimerevített pillanatok egy légüres térben, ahol kimondatlan feszültség bujkál a felszín alatt.

Most egy temető a városszélen őrzi a modernkor egyik legszörnyűbb népírtásának mementóját. Hosszú sorokban fehér kopjafák világítanak ameddig a szem ellát. Még ma is friss sírokkal találkozhat az ide látogató, a temetések azóta is zajlanak. 8700 bosnyák férfit és fiút végzett ki a Szerb Köztársasági Hadsereg Ratko Mladic parancsára. Ennyi embert újratemetni technikailag is nehéz, évtizedes munka. 2015-ben 136 újonnan azonosított holttestet temettek el a vérengzés 20. évfordulója alkalmából.

A második világháború óta Európában ez volt a legvéresebb tömegmészárlás, amit elkövettek. A Hágában székelő Volt Jugoszlávia Nemzetközi Bűnügyi Bírósága egyhangú határozata alapján az elkövetők különleges szándéka (dolus specialis) okán a srebrenicai mészárlás népirtásnak minősíthető. Theodor Meron bíró szerint:
A boszniai szerb erők népirtást követtek el, amikor a boszniai muszlimok, azaz a bosnyákok megsemmisítésére törekedtek. Céljuk a Srebrenicában élő negyvenezer boszniai muszlim kiirtása volt, egy olyan népcsoporté, amely az egész boszniai muszlim közösséget szimbolizálja. A férfi muszlim foglyokat, katonákat, civileket, időseket és fiatalokat megfosztották minden személyes tárgyuktól, azonosításra alkalmas iratuktól, majd előre megfontoltan és módszeresen kivégezték őket, pusztán a hovatartozásuk alapján.
A Hágai Nemzetközi Bíróság határozata értelmében a srebrenicai mészárlás népirtásnak minősül, amelyet kimondottan azzal a céllal hajtottak végre, hogy az adott területen élő minden bosnyák muszlimot elpusztítsanak.

2003

– Sokunkat megerőszakolták, miután a férfiakat meggyilkolták – megdöbbentően nyíltan beszél az őt ért sokkról egy negyvenes éveinek közepén járó asszony, aki azóta már Szarajevóba költözött. – Terhes lettem valamelyik szerb katonától, de a harmadik hónapban elvetéltem, valószínűleg a trauma miatt, de ismerek olyan nőt, aki megszülte az így fogant gyerekét. Hogyan nézel egy életen át így a “méhed gyümölcsére?”

1992 április 6. másnapján, miután az Európai Unió és az Egyesült Államok is elismerte a független Bosznia-Hercegovinát, a területek irányításáért folytatott heves harcok törtek ki az itt élő három népcsoport, a bosnyákok, horvátok és szerbek között. A legvéresebb összecsapások a szerbek és a bosnyákok között történtek az ország keleti részén.

Srebrenica a bosnyák szerb határnál lévő, magas hegyekkel körülölelt, álmos kisváros, melyet akkoriban öt másik várossal együtt, az ENSZ “biztonságos területté” nyílvánított. 400 holland békefenntartó őrizte a területet. A védett zónában tartózkodók joggal érezhették magukat biztonságban, azonban a békefenntartók számtalan hibát és vétséget elkövettek, melyek miatt később, 2013-ban a holland bíróság háborús bűnök elkövetéséért kellett felelniük.

Létrehozott zóna földrajzilag védhetetlen volt, a parancsokság biztonsági szempontból nem felelt meg a követelményeknek. Egy esetleges incidens esetén a bent lévő katonák nem tudták volna megvédeni magukat. Később egyébként, amikor szakértők megvizsgálták a területet, az ott élő katonák falrajzaiból következtetni lehetett a haderő komolytalanságára. Itt volt az a közfelháborodást keltő grafiti, mely egy nő eltorzított skiccét ábrázolja, alatta pedig a felirat: a bosnyák nők bajszosak és büdösek. Ez később a kialakult helyzet szimbólummává vált.

_KAP3256

srebrenica_targyak

Áldozatok és a mellettük talált tárgyak a mészárlás mementójaként létrehozott múzeumban.


Srebrenicában tartózkodott Naser Oric a boszniai hadsereg parancsnoka is, akit egyes bosnyákok a mai napig is hősként ünnepelnek. Szerbek által körbevett enklávéba ékelődött bosnyák hadsereg az ő vezetésével védte magát a térségben. Oric 1992-ben három szerb hadifoglyot különleges kegyetlenséggel kivégeztetett a Zalazje, Lolici és Kunjerac falvakban zajló háborúk során, emiatt a szerbek feljogosítva érezték magukat a bosszúra. Erkölcsileg ez alapozta meg a srebrenicai mészárlást.
Naser Oric-ot egyébként a hágai bíróság idén elítélte háborús bűnök vádjával.

A könnyű fegyverzettel ellátott pár száz holland katona nem volt képes ellenállni a jól felfegyverzett, Ratko Mladic tábornok vezette szerb erők támadásának, s 1995. július 11-én átadta nekik a menekültekkel zsúfolt települést. A kivégzések és kegyetlenségek gyakorlatilag a békefenntartók szeme előtt zajlottak, majd az egyezség szerint Mladic összetűzés nélkül engedte eltávozni a 400 fős egységet. Az egykori holland békefenntartók közel harmada számára Srebrenica egyet jelent a kudarccal, a bűntudattal és a poszttraumás stressz szindrómával. Sokak szerint az ENSZ ezáltal vált komolytalanná, elvesztette hitelét, melyet az azóta eltelt húsz év is nehezen tudott begyógyítani.

A békefenntartókkal kötött alku része volt, hogy a civilek sértetlenül távozhatnak, szállításukra buszokat rendeltek. A szerbek a városon kívüli ellenőrző pontokon – a békefenntartók szeme láttára – leszállították és elhurcolták a férfiakat és a fiúkat, akiket a következő napokban brutálisan lemészároltak. A nőket, gyerekeket és időseket, több ezer embert a bosnyákok által ellenőrzött területek felé indították. Később a hágai Nemzetközi Törvényszék előtti perben a várost elfoglaló dandár két parancsnoka azt vallotta, hogy a kivégzéseket előre eltervezték, a cél az volt, hogy egyetlen muszlim se maradjon a városban.

sreb_holland

sreb_holl2

A holland békefenntartók közismerten grafománok voltak. A háború után itt találták meg azt a hírhedt falfirkát, mely egy muszlim nőt ábrázolt az alábbi felirattal: “A muszlim nők bajszosak és büdösek”. A békefenntartók leszereplése után jogos közháborodást váltott ki ez a mondat.


A napokig tartó vérengzést követően a holttesteket tömegsírba temették. Később a nyomok eltüntetése érdekében földgyalukkal kihantolták és újabb tömegsírokba rejtették a maradványokat. A város környékén napjainkig több mint 50 tömegsírt tártak fel, s még mindig bukkannak újabbakra. Az exhumálások során előfordul, hogy egy áldozat földi maradványai több helyről kerülnek elő, eltemetni csak akkor engedik őket a hatóságok, ha a holttest legalább kétharmad részét fellelik.

A történteket a délszláv háborúkban elkövetett háborús bűnök kivizsgálására létrehozott hágai Nemzetközi Törvényszék 2004-ben, az ENSZ Nemzetközi Bírósága pedig 2007-ben népirtásnak minősítette. A fő felelősként megnevezett Ratko Mladic hadseregparancsnok és Radovan Karadzic akkori boszniai szerb elnök ellen – akik évekig bujkáltak, de végül elfogták és kiadták őket Hágának. Az Európai Unió egyik feltétele az Unió felé nyitó Szerbia felé a háborús bűnösök kiadatása volt.

A boszniai szerb hatóságok mindmáig tagadják a népirtás tényét, sokáig azt állították, hogy a város bevételekor legfeljebb kétezer bosnyák esett el, s mindannyian katonák voltak. A szerb közvélemény ma is úgy tartja, hogy a srebrenicai mészárlás egyfajta bosszú volt a boszniai muszlimok által a szerbekkel szemben elkövetett kegyetlenségekre, a boszniai szerb kormány szerint az 1992-95 közötti háborúban a muszlimok 3260 Srebrenica környéki szerb civilt és katonát öltek meg. Róluk ugyancsak július elején emlékeznek meg minden évben Srebrenicában.

Kilenc évvel a történtek után, 2004 júniusában ismerte be első ízben a boszniai szerb kormány, hogy mészárlás történt, melyet Dragan Cavic akkori boszniai szerb elnök a szerb történelem “fekete fejezetének” nevezett. A tragédia tizedik és tizenötödik évfordulóján Boris Tadic szerb elnök a megbékélés szándékával részt vett a srebrenicai megemlékezéseken, és bocsánatot kért mindenkitől a szerbiai polgárok nevében elkövetett bűntettekért. Tomislav Nikolic szerb elnök 2013-ban ugyancsak bocsánatot kért a Srebrenicában történtekért, de kijelentette, hogy a bűncselekményeket “a szerbek nevében egyes konkrét személyek követték el”. 2015 júniusában hasonló kijelentést tett Aleksandar Vucic szerb miniszterelnök is.

 

 

105

Szarajevó – 2013

 

103

Az ország a háború után fejest ugrott a demokráciába. Volt akik fel tudtak zárkózni, de legtöbben lemaradtak a versenyben. A mostari hídugrókat istenként tisztelik a közelben. Óránként ugranak, de főleg akkor, ha összegyűlt elegendő pénz a produkcióhoz. – 2013

 

400

Szarajevó rózsáinak hívják ezeket a gránátnyomokat, melyek a város lakótelep negyedében robbantak, ahol a legsúlyosabb harcok folytak. – 2010

 

901

Hajléktalan kisfiú Bosznia nemzeti színeiben valahol a város szélén. A felgyorsult fejlődést nem mindenki tudja követni. – 2013

 

1001

Juh és birka vásár az újépítésű lakótelep aljában. Keveredik a falusi és a városi életforma. – 2014

 

501

Használaton kívüli mecset, melyet hajléktalanok laknak az ország nagyrészt szerbek lakta területén Zenicában – 2012

 

7001

Ritka pillanatok egyike, hogy nincs tömeg a háborúban lebombázott, aztán magyar mérnökök által újjáépített mostari öreg hídon. Főleg télen látni ilyet, amikor sokkal kevesebb a turista. – 2012

 

201

A Kovaci temető Szarajevó közepén, ahol Alija Izetbegovics bosnyák politikus, iszlám aktivista, a független Bosznia-Hercegovinai Köztársaság első államfője nyugszik. Szinte napra pontosan húsz évvel a város ostroma után a hó zárta el Szarajevót a külvilágtól. A kopjafák havas kúpokként nőnek ki a temetőből. – 2012

 

6001

Galamb etetés Szarajevó főterén – 2010

 

Húsz év telt el azóta. Bosznia 1995-re, Szarajevó ostroma és a mostari összecsapások után egy romhalmaz volt. Bosznia gyönyörű erdeiben, főleg Szarajevó környékén életveszélyes a kirándulás, mert a mai napig sem tudták felszámolni az aláaknázott területeket. Egy terület megtisztítása nagyon lassú folyamat. Négyzetméterről négyzetméterre haladva, egy erre alkalmas, tű szerű dologgal szurkálva lehet feltérképezni az aknásítottnak vélt területet. Sokszor lehet hallani a hírekben, hogy óvatlan túrázók, vadkempingezők felrobbantak, mert olyan helyre tévedtek.
A lebombázott épületeknél sokkal súlyosabb a kitörölhetetlen trauma, ami az embereket érte. Kegyetlenkedéseket követtek el egymással szemben civil emberek, melyre mindenki a halála napjáig emlékezni fog.

– Persze, hogy fogtam fegyvert, tudom hogyan kell bánni a Kalasnyikovval és a kézigránáttal. A mai napig van egy pisztolyunk a fiókba rejtve – meséli Alina, aki angoltanárként dolgozik Szarajevóban, és a lakótelepeken élte végig a három és fél éven keresztül tartó ostromot, ahol a legvéresebb harcok folytak. A fürdőszobában laktunk négyen a szüleimmel és a férjemmel, a negyedik emeleten. Az volt a legvédettebb, mert több betonfal vette körül, és nem talált be a golyó és a gránát. Minden boltot kifosztottak, nem volt semmilyen ennivaló. Egyszer amikor már hosszú ideje csend volt leszöktem a szemben lévő szétlőtt boltba, hátha találok még valamit. Nagyon éhesek voltunk. Cukorkát, tésztát és olajat találtam. Egyszer csak hallottam, hogy nekem üvöltenek a házból, hogy gránát! Nagyon megijedtem és elkezdtem volna rohanni, de a következő pillanatban rám robbant az egész. Valami csoda folytán semmi bajom nem lett. Haza tudtam vinni az ételt. Utána sokáig azt ettük, meg szedtük ezt a zöld növényt – közben lemutat az aszfalt repedésekből előbújó gyomra -, olyan mint a rukkola. Olajjal és sóval egész finom.A fürdőszobában fogant a gyermekem is. Az ostrom alatt lettem terhes. Nem tudtuk meddig élünk. A szomszédok nagyon rendesek voltak, kaptam naponta egy tojást, hogy ne legyen alultáplált a gyerek. A saját szájuk elől vették el a falatot.Azóta sok minden megváltozott. Főleg az emberek. Akkoriban valahogy jobban egymásra voltunk utalva, és szerettük egymást. Most verseny van, eltapossuk egymást egy új kabátért, vagy nem is tudom miért. Bizonyos szempontból az ostrom alatt jobb volt.

301 302 304



 

Nem csak ő van ezen a véleményen. Nincs háború Boszniában, de a konfliktus a mai napig igen feszült. A Magyar Hadsereg békefenntartó missziójának a vezetője, Szpisják József dandártábornok szerint az EUFOR erők jelenléte nélkül az országban lévő stabilitás nem lenne garantált.
A helyzet megoldását bonyolítja, hogy a parlamentben az ekvivalitás jegyében minden népcsoportnak, bosnyáknak, szerbnek, horvátnak minden miniszteri pozícióban saját minisztere kell, hogy legyen és mindegyiknek vétő joga van. Tehát igen lassú a döntéshozás, ami a kisember mindennapjait is befolyásolja.

Ráadásul felnövőben van az a generáció, aki nem tapasztalta meg a háború borzalmait, de az etnikai ellentéteket igen, így életben is tarthatja ezt, amit a kiábrándultság és sikertelenség még inkább indukál. A probléma összetett, mint ahogy az egész balkáni kérdés is.

szöveg és kép: Kálló Péter

forrás: http://afoldgomb.hu/emberi-tenyezo/1420-pokol-kapujaban

1