Phoo Magazin | film
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
135
archive,tag,tag-film,tag-135,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
_dsf3852

Tanítani művészetet nehéz dolog

 

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

Zátonyi Tibor (1955) fotóművész, tanár, az 1970-es évek közepétől kezdett fotózni, s ekkor kapcsolódott be a korszak neoavantgárd szellemiségébe is. A súlyos szellemi vasfüggöny ellenére – nem lehetett Nietzschét, Freudot, Jungot olvasni magyarul, Cioranról, Bukowskiról nem is beszélve… – a korszellem, ellenőrizhetetlen utakon, beférkőzött az underground színtérbe, s létrejött a magyar művészet történetének tán legfontosabb nemzedéke, olyan nevekkel, mint Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor, Vető János, Molnár Gergely, vagy a Halász-színház.
Ebben az erős szellemi térben kezdett Tibor alkotni, ráadásul akkoriban a progresszív-fotó is épp a csúcson járt világszerte. Az 1960-70-80-as évek modernizmusának esztétikai virágkorában – mely szerintem a Reneszánsz jelentőségéhez hasonló – minden művészeti ágban kivételes teljesítmények születtek. Ha azt mondanám, hogy a hatvanas években a film-, és a képzőművészet, a hetvenesben a színház-, és a fotóművészet, a nyolcvanasban pedig az építészet és az irodalom volt a progresszió motorja, kb. igazam lenne – azzal a megszorítással, hogy a rockzene mindenek fölött-mellett állt, megtermékenyítve a művészet minden szegmensét. (Tegnap kapta meg Bob Dylan az irodalmi Nobelt, amivel legmagasabb szinten is megerősítést nyert iménti vélekedésem.) Nem véletlen, hogy Tibor 1977-78-ban az első hazai punkzenekarban, a Spionsban, is gitározott. Ez az együttes – Molnár Gergely antiideológiai art-punk projektje – sajnos nagyon rövid ideig működhetett Magyarországon, mégis meghatározta az egész későbbi alterock szcénát az URH-tól, az Európa Kiadón át a Kontroll-Csoportig és tovább. (Talán a Bizottság és a VHK kivételével, melyek szintén abszolút originális teljesítményt hoztak létre – követők nélkül.)
_dsf3612
“Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” (József Attila)
Tibor immár több mint negyven éve ugyanabban a stílusban fotózza ugyanazokat a témákat. Többnyire rideg tájképeket látunk, nagy üres felületekkel, s az emberi civilizáció röhejes-ijesztő emlékeivel. Ha van egyáltalán ember képein, az is csak tárgy, sziluett, avagy semmibe meredő emlékműve önmagának. Minimalizmusa ugyanakkor nem virtuóz-akrobatikus, mint Koudelkáé, vagy Vancsó Zoltáné, inkább nagyon is statikus formalizmus ez. Kijelentő mondatokban fogalmaz, de amit állít avagy kinyilatkoztat, az csupa titok. Lee Friedlander víziónárius-metafizikai várostájai állnak közel képeihez, annak szürreális modora nélkül. Mintha leginkább a világvége utáni csendet dokumentálná. Ez már nem emberi magány, hanem valami elvont, halál-utáni  magánybeszéd. Tán Atget képein hallani ezt az objektív-szomorú, végső csendet. Nem tudhatjuk van-e bármi értelme, célja létünknek, de ami látszik belőle az az, hogy ostoba üresség az egész, szomorú semmi.
_dsf3688
“Hol voltál kékszemű gyermekem? / Hol jártál drága fiam? / Tizenkét hegy oldalában ballagtam / S kúsztam hat göcsörtös országúton / Elértem hét szomorú erdő közepét / Álltam egy tucat halott óceán előtt / Mentem tízezer mérföldet egy temető szájában / És nehéz, nehéz, nehéz eső hull majd ránk.” (Bob Dylan)
_dsf3684
Végül még egy lényegi aspektusáról Tibor életművének: ő egy Istenáldotta, született Tanár is. Nagyon kevés ilyen karizmatikus tanáregyéniséget láttam életemben: Poszler György és Virágvölgyi Péter volt még ilyen. Nagy szerencse és megtisztelés, hogy ismerhettem őket, Tibornak több mint egy évtizedig közvetlen kollégája lehettem, közelről figyelhettem, hogyan csinálja. A zseniális tanárnak persze nem lehet ellesni a titkát – abszolút személyes dolgokból áll össze, számtalan finom együttállásból. Tibor esetében egy szabadságot sugárzó, minden önjelölt tekintélyt mélyen megvető, óriási egyéniség karizmáját érzékeltem. Egész lénye hordozta azt az aurát, amiben minden gesztusa jelentésteli lett: az alkotás titkaira önkéntelenül rá tudta vezetni tanítványait. Egyszer megkérdeztem, mit gondol erről, íme akkori válasza:
_dsf3692
“Tanítani művészetet nehéz dolog: inkább tanulni lehet. Tehát akiben érdeklődés van, az jön és kiszedi a tanárból a “titkokat”. Sok hallgató azonban még nincsen tisztában önmagával, tele vannak bizonytalansággal. Portréra koncentrálni így lehetetlen. Figyelni kell tudni a másik emberre. Színésznek kell lenni, üzletembernek, utcaseprőnek és így tovább.” (Zátonyi Tibor)
Miltényi Tibor
0
nagy_zopan_ramiras_art_camp

A valóságok szemeim mögött

 

Nagy Zopán (1973) költő, fotós, képzőművész: széleskörű tájékozottsággal és kifinomult ízléssel bíró nagyformátumú szellemi ember. Az irodalmi szcénában állandó jelzője: “az utolsó avantgárd költő”.

kerepesi_temeto_2010_nagy_zopan-1

kozos_onportre_nagy_zopan_2006

“A tradíció nem halott tárgy, hanem olyan eleven anyag, ami nélkül újat alkotni nem lehet.”(Esterházy)

Feltételezhetően e jelző azt jelenti, hogy indulatosan áradó rímtelen szabadversei leginkább  az 1910-20-as évek klasszikus avantgárdját idézik: Kassák, Barta, Palasovszky modorát. Igen ám, de az a mindent elsöprő agresszió amivel ők felrobbantották a szimbolikus-metaforikus versbeszédet, hogy létrehozzák saját sistergő, lázálomszerű stílusukat, csak felületesen hasonlít Zopán fölöttébb bonyolult poétikájára. Belőle hiányzik ugyanis a bármit felszámolni akaró radikalizmus. Éppenséggel a Mindent igyekszik egyben látni és kifejezni. Ilyenformán csak ugyanannyi köze van, lényegét tekintve, az avantgárdhoz, mint a kései Rimbaud látomásaihoz, vagy, teszem azt, Tandori végtelenített közérdekű-magánbeszédfolyamához. És akkor még nem szóltam a filozófiák ihletéről, például haikuinak, nyelvileg nagyon is koncentrált, keleti bölcseletéről:

 

nagy_zopan_kapolcs_2008_pajtas_geppel-1

nagy_zopan_fenybonctan

 

“A valóságok / titokzatos foltok / szemeim mögött.”

 

maszk_duplex_nagy_zopan

praga_philip_glass_duplex_2009_nagy_zopan

 

nagy_zopan_duplex_onportre_pajtas_geppel_babele_2012
nagy_zopan_becs_latens_2010-1

“Nincs elmúlás: / Holt macskában gepárd fut, / Bennem pedig más.” (Nagy Zopán)

 

nagy_zopan_carmen_2010

Tehát számomra inkább azon ritka alkotók közé tartozik, akik több művészeti ágban hozzák létre egységes életművüket. Vető János – aki szintén ennek az alkotói attitűdnek zseniális képviselője – fogalmazott úgy, hogy “több tantárgyas művész”. (Ne tévedjünk – ennek semmi köze az intermediális kortárs-művészethez, ahol különböző művészeti ágak összekeverésétől lesz valaki trendi… A divat ugyanis a magasművészetben az esztétikai érték ellenében működik.) A biztonság kedvéért megkérdeztem ő hogyan látja saját magát. Email-fordultával jött a válasz:

“Nem tudom, hogy ki(k) vagyok, de látomásos életem folyamatos…
Már gyermekkortól: tudom, nem vagyok “egyedül”…(Ez többféleképpen értelmezhető mondat, ugyebár…)
A  sok-rétegű, sokk-os, változatos, démonikus, gyönyörű…víziókat próbálom (valahogyan/több eszközzel) feldolgozni, kivetíteni…
Hogy a többi (ismeretlen, sejthető, visszatérő, zaklató, lappangó…) látomásnak is legyen elegendő élet-tere…” (Nagy Zopán)

 

Innen nézve leginkább William Blake-ra (1757-1827) emlékeztet engem, aki költő, festő és próféta volt, s misztikus látomásaiban a valóság extra dimenzióiról tudósító médium. A romantika korstílusában  erős szimbolizmus, expresszió és szürrealizmus jellemezte démonikus egyéni stílusát:

“Minden éj, s napon pedig / Lesz ki búra születik / Minden nappal s éjszakán / Lesz kit sorsa kéjre szán / Lesz kit sorsa kéjre szán / S lesz kit örök éjre szán.”(W. Blake)

maszk_2004_nagy_zopan-1
Zopán, mint “több tantárgyas médium” fotóművészeti aktivitásának egy fontos aspektusa: a Pajtás-gép iránti rajongása. A Pajtás igazi hungarikum: a Gamma Művek gyártotta 1955 és 1962 között. Egyszerűnél még sokkal egyszerűbb szerkezet: rollfilm, 6X6 cm, 1/30 exponáló idő, három blende: f/8, f/11, f/16, rögzített objektív – azaz nincs élességállítás – és ennyi. Egy gyengén felturbózott camera obscura az egész: a kép közepe éles – jó esetben – , a szélek felé torzul és életlenedik, a negatív széle továbbításkor fényt kap. E fehér suhanásoktól olyan, mintha a menyországban  fotóznánk – színtiszta varázslat az egész – annyira rossz, hogy az már jó. A biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, neki mi ebben a jó?

“A Pajtáshoz való vonzódásomról főként a képalkotási módot említeném. Azon túl, hogy először a patinás bőrtokban rejlő “antiszerkezet” , és mechanika nélküli egyszerűség fogott meg (pl.a régi bőröndöket is gyűjtöttem: a bőröndben lévő bőrönd bőröndjének bőröndjében lakó titok és sötétség, és az ismeretlen időket hordozó “időtlenség” belső terei mindig is vonzottak): leginkább a “ködös”, meghatározhatatlan (kép)világok feltárulásait kedveltem meg, azokat a sok éven át visszatérő jelenéseket, amelyek fél-álmaimban, éber képzetemben is folyamatosan kísérnek, rétegesen és szimultán vannak jelen mindennapjaimban. Tehát egyféle hasonlóságot érzek e műtárggyal, rokonságot: esetlegességeivel, hibáival, hihetetlennek tűnő fény- és maszat-rajzaival, döglött foltjaival, fátylas-misztikus káprázat-részleteivel…” (Nagy Zopán)

 

Zopán pajtás tehát – mint a paradoxonok embere – csavart még egyet a dolgon: a menyországban a poklot igyekszik megfotózni: saját kísérteties vízióit. Erős atmoszférájú múltfotói mindig sötét, humortalan megrendezett képek. Erős szimbolizmus jellemzi – de hogy mit akarhat szimbolizálni azt sűrű homályba borítja. Egyfolytában forszírozza a hibákat és provokálja a véletlent. Intenzív bölcseleti és képzeleti-figyelem motiválja – akárcsak verseit – ,s állandóan reflektálja is önmagát a művekben. Misztikus érintettsége  indulati-bölcseleti paradoxonokban létezik.

nagy_zopan_ramiras_art_camp
“A véletlen-szerű gondviselés / (élettel teli pusztulás-folyam) / a gondviselés-szerű véletlen (?)” (Nagy Zopán)

 

A Pajtás-gép amúgy úttörőknek készült eredendően, gondolom hogy legyen mivel megörökíteni az iskolák Április 4-i ünnepségeit, meg a Május 1-i felvonulást (miközben a börtönökben még szorgalmasan akasztották a forradalmárokat). Ehhez képest nemhogy egy úttörő – mondjuk: én -, de senkinek a kezében soha nem láttam Pajtást. Szerintem Zopán nemcsak régészeti felfedezője, de úgyszólván egyetlen használója is e modellnek. Képeiben még ez a baljós politikatörténeti réteg is játszik – akaratlanul is -, megteremtve a misztikus-álretro stílusát, bármit jelentsen is ez…

“Az erős nézéstől lesz a Valami.” (Esterházy) “(W. Blake)

Miltényi Tibor

0
ildikopeter_northernengland_038

Az ipari forradalom bölcsője – Péter Ildikó fotográfiái

2012-ben az angliai Royal Insitute of British Architects (RIBA) ösztöndíj támogatásával jött létre a tanulmányút, és készülhetett el a fotósorozat. Témája az ipari forradalom örökségének feltérképezése hét észak-angliai város képein keresztül. A sorozat közel 80 darab síkfilmes színes negatívra készült képből és egy kétkötetes könyvből áll: a könyvben részletes leírással a történelmi kontextusról, a képek helyszíneiről és az ipari forradalomról.

Az ipari forradalom bölcsője Észak-Anglia. Itt született meg és jött létre minden, ami a mai, nyugati társadalmunk létezését és működését megalapozta. A gépek, a városok, a gazdasági és szociális rendszerek, a kapitalizmus.
A városképek egyszerre történelmi és szociológiai tanulmányok: a viktoriánus korabeli városi épületek, gyárépületek az 1800-as évek gazdagságát, az 1950-es, 60-as évekbeli modern épületek a világháború nyomait, a kortárs városrendezés példái pedig a hanyatlás utáni korszakból való, mai társadalmi újjáépítést jelenítik meg. Vizuális lenyomatai az elmúlt 150 évnek.
A hét város: Blackpool, Morecambe, Fleetwood, Liverpool, Manchester, Bradford és Leeds.

A sorozat október 9-től az aix-en-provence-i Fondation Vasarely kortárs magyar fotográfiát bemutató csoportos kiállításán lesz látható.

ildikopeter_northernengland_006

Blackpool, Talbot Road.
Blackpool Anglia északnyugati tengerpartján fekszik, és az északi régió egyik legkedveltebb üdülőhelye volt az ipari forradalom alatt. Aztán az 1950-es, 60-as évektől hanyatlásnak indult, és az olcsó, fapados repülőjáratok megjelenése óta még jobban megkérdőjeleződött a város sorsa, fejlődésének irányvonala. Az itt lakók nagy része még mindig a turizmusból él; évente közel 10 millió látogató érkezik egy-egy napra.
A kép a város egyik lakónegyedét, a tipikus viktoriánus korabeli sorházakat mutatja be.

 

ildikopeter_northernengland_009

Norbeck Kastély hotel, Blackpool.
A városra jellemző giccs és mesterségesség egyik kitűnő példája ez a 19. századi hotel.

 

ildikopeter_northernengland_010

Fleetwood, lakónegyed a tengerparton.
Észak-Anglia hűvös, esős régió. A Blackpooltól északra eső Fleetwood városkája is népszerű nyaralóhelyszín volt még a 19. században. A képen látható modern házsorok a tengerparton fekszenek, ám a tengertől egy 8 méter magas betonkerítés választja el őket: a vízhez közel, de mégis messze. A betonpillérek az erős viharoktól és hullámoktól védik a házakat.

 

ildikopeter_northernengland_011

Cleveleys. A tengerparti korzó épülteinek hátulsó része.
Cleveleys Blackpool és Fleetwood között fekszik a part mentén. Fénykorában (a 19. század végén) napi 62 vonat állt meg a központi állomásán. 1970-ben megszüntették a személyforgalmat, és az állomás épületét lebontották. Helyére egy bevásárlóközpont és egy buszmegálló épült.

 

ildikopeter_northernengland_013

Fleetwood, Északi templom utca.
Fleetwood az első tervezett város volt a viktoriánus korszakban. 1836-ban, Decimus Burton építész tervei alapján kezdték el az építkezést. Ez az utca 1860-ban épült meg.
A városka, a többi tengerparti üdülővároshoz hasonlóan, az 1970-es évektől, komoly hanyatlásnak indult.

 

ildikopeter_northernengland_019

Morecambe, a Clarendon hotel hátsó utcája.
A morecambe-i korzó egyik kiemelkedő hotele a Clarendon. A város két fő attrakcióját, a vidámparkot és a strandot a 20. század második felében elbontották.

 

ildikopeter_northernengland_025

Liverpool, Bootle városrész, munkáslakások.
Liverpool északi részén helyezkedik el Bootle. 1840-ben már vasút kötötte őket össze. A fejlődés a Mersez-folyó partján kiépült ipari hajókikötőknek volt köszönhető. Az ipar fejlődésével vidékről beköltöztek az emberek, és súlyos gondot jelentett a munkások elhelyezése. Ezekben az időkben alakultak ki a kis sorházas lakónegyedek, utcák. A második világháború alatt jelentős bombatámadások érték ezt a területet. Ennek az utcának az épületei érintetlenek maradtak.

 

ildikopeter_northernengland_028

Raktárépületek, Dickson utca, Liverpool.
Liverpool Észak-Anglia legjelentősebb nemzetközi kikötője volt. A munkások, dolgozók közlekedésének megkönnyítésére 1893-ban megépült a felső vasút (Liverpool Overhead Railway), amely évente 22 millió embert szállított. Hasonló volt a New York-i felső vasúthoz (Highline). A második világháború alatt jelentősen sérült, majd végül 1956-ban elbontották. A gazdasági hanyatlás következtében mind a kikötők, mind a raktárépületek sorra bezártak, csak néhány cég működik ma ezeken a helyeken. Liverpool északi részén pedig megnyílt egy újonnan épült konténeres, félig automatizált kikötő.

 

ildikopeter_northernengland_038

A Winifred utca lebontásra váró sorházai, Liverpool.
A liverpooli Toxteth negyed a város egyik leghátrányosabb, legszegényebb környéke. A második világháborút követő hanyatlás miatt a munkások elvesztették állásaikat, a volt gyarmatországokból pedig rengetegen települtek be. 1981-ben és 2011-ben is volt két igen jelentős felkelés, amelynek okai a munkanélküliség, a szociális problémák, a szegregáció, a rasszizmus. A város vezetősége a problémák megoldásának egyik lehetőségét a városrész teljes lebontásában, majd újjáépítésében látja.

 

ildikopeter_northernengland_053

Bradfordi raktárépületek a Listerhills úton.
Bradford a keleti régió egyik városa, a gyapjúfeldolgozás központja volt az ipari forradalom idején. 1970-től a textilipari vezető pozícióját a gyarmatországok vették át. Az eredmény, mint a többi északi városban is: szociális problémák, munkanélküliség. A városvezetés több kisebb-nagyobb projekttel próbál változásokat generálni, de sokszor ezek a programok csak tervek maradnak.

 

ildikopeter_northernengland_057

Salti gyapjúüzem épülete, Saltaire, és a Leeds-Liverpool hajózási csatorna.
Saltaire egy különleges város: 1851-ben építette a csatorna partjára Titus Salt a gyárat és a hozzá tartozó gyárlakásokat. Az első olyan mintaváros, ahol a dolgozók számára létesítettek fürdőt, mosodát, kikapcsolódási és sportolási lehetőségeket, iskolát, könyvtárat, művelődési házat. A 19. században ez jelentős fejlődést jelentett az urbanisztikai tervezés terén, hiszen komplex várost alakítottak ki munkalehetőséggel, lakhatással és szociális szolgáltatásokkal.
A feldolgozóüzem és textilipari gyár 1986-ban zárt be, 2001-ben pedig az UNESCO Világörökség védelme alá került az épület és a város együttese.

0
me-211-07-v

A tehetség nem arra való, hogy megkönnyítse az életet… Farkas Antal Jama képeiről

 

Farkas Antal Jama (1960-2012) 1974-78 között végezte el a Kisképzőt, festő, majd grafika szakon. Az embernek az jelenti a hazát, ami élete első tíz évében történik vele, és az határozza meg a személyiségét, amit húszéves koráig összeszed. A középiskola tehát az egyéniség szempontjából a legszenzitívebb időszak: ha akkor kíváncsi lettél a világra, halálodig az maradsz. Nagyon sok múlik ilyenkor a kortárscsoporton, de egy karizmatikus tanár inspirációja is döntő lehet. Jama akkor és ott lett önmaga: egy kivételes tehetségű neoavantgárd-konceptművész a hetvenes évekből.

 

Később az Iparművészeti Főiskolán (1985-89 már)  fotó szakon végzett ugyan, de a fotó valójában csak eszköz volt számára, hogy sokféle tehetségét – grafika, tipográfia, festészet, szobrászat – fókuszálni tudja egyetlen képben. Az első fotón látható festményinstallációja 1987-ből való, onnan kezdve másféle fényképet soha nem csinált, mint a rögzített nagyformátumú gép elé varázsolt kollázsait. Félév végi kiértékelések során mindenki el volt ájulva képeinek színvonalától és eredetiségétől. Fotóesztétika-órán ritkán találkoztam vele, de ez fel sem tűnt, hisz amit produkált, az maga volt a fotóesztétika egy új fejezete.

1255348604_i_01
Furcsa módon ez a hetvenes évekből jött konceptualizmus a nyolcvanas évek posztmodernjének legjellegzetesebb teljesítménye lett a fotóművészet terén. Hisz ő született eklektikus, önreflexív, kollázsművész volt rengeteg iróniával és öniróniával megáldva. Ő lett a magyar fotó Esterházyja – azzal az apró különbséggel, hogy a fotóművészet soha nem volt a magyar művészeti közgondolkodás lényegi része, ellentétben az irodalommal. Jama bátran megválthatta a világot egyre zseniálisabb képeivel, az soha nem érdekelt 20-30 embernél többet, és ezek fele sem értett semmit képeinek voltaképpeni értelméből… (Esterházyról jut eszembe: 1989-ben Czeizel Balázs fotó-diplomája egy közös könyvük volt – a “Biztos kaland” – , mely “A szív segédigéi”-nek egy privát fotókra hangolt katartikus változata volt. Esterházyról már akkor lehetett tudni, hogy a magyar irodalom legelső vonalát képviseli, ennek ellenére erről a könyvéről – föltételezem, a sok zavaró és érthetetlen fotó miatt – semmiféle kritika nem született, mintha nem tartozna  az ő életművébe (is). Hát ennyit a fotóértés hazai állapotáról…)

1255350493_v_36
Jama originális stílusának egyetlen analógiáját ismertük abban az időben: Calum Colvin (1961) skót művész képeit, aki egész szobabelsőket épített-festett-szobrászolt át kvázi festmény-fotókká valami érdekes, naiv-barokk modorban. Persze az már akkor gyanús volt, hogy e kulturális szimbólumokkal agyonzsúfolt extrém-eklektika inkább a posztmodern definíciójának illusztrációja, semmint belső kényszertől hajtott, ihletalapú művészet. Nemsokára ki is derült a szomorú igazság: 1990-től Colvin lecsapott a Photoshopra: demonstrálva, hogy őt nem illúzió és valóság fenomenológiája érdekli, hanem csak a szemfényvesztő iparművészeti díszítő ornamentika. A designban persze a funkció a legfontosabb, azaz – jelen esetben – az a parasztvakító szobadekoráció, amit jól el lehet adni… Jama szomorú lett az igazság rút pofázmányától, de nem tágított az analóg technikától. Tudta, hogy a legkisebb engedmény a digitalizáció irányába a lényegét tenné tönkre életművének: ha elvarázsolt fikciói nem manipulálatlan fotódokumentációk, akkor kiszállt a valóság és illúzió kutatásának évezredes hagyományából. Minden, amiért dolgozott, semmivé válik egyetlen kattintással a számítógépen, vagy végképp ósdivá válik – ez volt a halálos dilemma.

1255354817_vii_58

1255352740_vi_50
Warhol azt mondta, hogy a felszín mögött nincsen semmi, a világ titoktalan. Jama továbbment egy kétségbeejtő lépéssel a szkepticizmusban: a felszín puszta előítélet, mögötte pedig abszurd hazugság van. Ez a világ titka, ami ellen küzdeni kell. Képeiben a vizuális sokkhatás tudatosulása a katarzis.

Semmi szimbolizmus, semmi logika, csak homályos költői rímek, metaforák, vizuális csapdák, megvezetett szem. Fogalmaink világába zárt érzékelésünkről beszél, hogy amit látni vélünk, az csak nyelvi előítélet. Ezt próbálta leleplezni életművével – légüres térben…
“a tehetség nem arra való, hogy megkönnyítse az életet: éppen ellenkezőleg. Olyan munkára sarkallja az embert, amelynek révén felmérhetetlen távlatok nyílnak meg, soha nem tapasztalt katartikus élmények alakítják át a gondolkodást, valódi, tudományoskodástól mentes tudást birtokolhatunk” (Kocsis Zoltán)
Nem tékozolta el tehetségét, egyre jobb képeket alkotott, de egyre jobban félt az állandó egzisztenciális bizonytalanságtól: “A félelem megöli a lelkemet” – mondta, mikor utoljára beszéltünk. Azután – néhány hónapra rá – hirtelen meghalt.
Nekem erre nincsenek saját szavaim. Roland Barthes írt egy könyvet, annak idején, Édesanyja elvesztéséről. Azt fejtegeti, hogy az ember nem több, hanem kevesebb lesz a gyász tapasztalatától. Nem bölcsebb, hanem butább lesz. Rosszabb emberré válik, kiszárad belőle a szeretet érzése. Elveszted önmagad, egyéniségedet a gyászban, és nem is találsz vissza magadhoz már soha teljesen.
Hát, igen. Isten veled, drága Jama.
“(…)Itt vagytok-e mind a jövőből/örökre hiányzó halott halottaim?”(…)(Ratkó József)

Miltényi Tibor

0

PszeudoPrivát – Csősz Géza fotói

 

“Megmondták már: művésznek lenni azt jelenti, mint sohasem tudomásul venni, hogy van már művészet, sem azt, hogy van már világ.”(Blanchot)

 

Csősz Géza szegedi-mindszenti fotós, bár szépen megtanulta a Cartier-Bresson, Josef Koudelka-féle precízre komponált véletlen pillanat leckéjét: ezt a tudását egy roppant originális nézőpontból alkalmazza. Mivel képeinek tárgya gyakran saját gyermekei, így azok óhatatlanul tele vannak szeretetteli közvetlenséggel, intimitással. Nem is forszírozza ezért az elsajátított stílust, s épp e kvázi-spontaneitástól lesz felismerhető, egyéni aurája képeinek.

“Ha nem akarsz nagyon valamit – megy magától.”

Ezek az ő pillanatai a spontaneitás mellett roppant intenzívek, olykor kifejezetten titokzatosak, máskor igen nyomasztóak is tudnak lenni. De semmi szimbolizmus nincsen bennük: abszolút fotószerű absztrakció az övé, s a képek mögötti életvalóság bonyolult többértelműsége az üzenet. Géza ezt teljesen a befogadóra bízza.

“Mikor helyzetek és gondolatok/világosan egymásra utalnak,/de anélkül, hogy vissza lehetne/vezetni egyiket a másikra/s ha szó sincs/ következtetésről, se szükségszerűségről,/mégis úgy utal/egyik a másikra/ – megfoghatatlanul:/akkor a költészet elérte célját.”(Petri György)

Az esztétikai érték lényegi mozzanata a művön belüli érvényes analógiák vonatkozáshálójának sűrűsége, azaz a művészetben a stiláris fikció bír csak jelentést adni a dokumentált valóságnak.Géza stílusába többnyire a banalitás és a szelíd irónia a fenség közege. Ezekkel emeli el a látványt és ezáltal érinti meg a végső kérdéseket.

 

“Akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, mindenre képes.”

“Népi életképei” számomra leginkább Hrabal és Jindrich Streit világát idézi fel, azt a keserű iróniát, hogy mire meghalunk, már egész jól tudnánk élni… Mindenki döntse el, hogy számára ez, a kisszerű, kiszolgáltatott élettel szembeni rezignált szkepszis, vagy bölcs és mélységesen kritikai kérdésfelvetés?! A spekulatív-humanista olyan, aki szereti az embereket elvileg és általában, viszont nem szeret senkit konkrétan. Géza képeiben valódi odafordulást és figyelmet érzek a többi ember iránt.

 

 05
 

“A mű számunkra sohasem uralható, sohasem bizonyos, és kizárólag saját magára kíván felelni, és csakis ott teszi jelenlevővé a művészetet ahol az rejtőzködik és eltűnik.”(Blanchot)”

A hétköznapi létezés a művészet szempontjából igen híg közeg, látszólag kevés esztétikai esemény lehetőségével. Gézát álnaiv attitüdje meglepően sűrű képekhez vezette el, melyekben semmi akadémikus laposság és unalom, semmi hatásvadász szürreális fantáziálás avagy szalonsemmitmondás nincsen. Olykor mindent a hangulatra bíz, máskor meg hagyja működni a jó véletleneket. Alkotói attitűdjéből mintha hiányozna az akarat. Valójában egyáltalán nem hiányzik, csak ügyesen elrejti azt.

 

“Akik úgy gondolják, hogy mindent Isten (vagy a Véletlen) irányít, nem tévednek, hacsak nem átalkodnak meg ebben.”űnik.”(Blanchot)”

Géza végképp nem egy fundamentalista alkotó. A szelídség, az intelligencia és az erős esztétikai érzékenység és szenvedélyes elkötelezettség egy tökéletes világban ideális kombinációt alkotnának…Csak remélni merem, hogy Hamvas Béla komolyan gondolta, mikor úgy vélekedett:

“A Sorshoz Isten erőt is ad.”

 

A művészet segít ugyan élni, de nem súgja meg hogyan lehet és érdemes csinálni az életet. Egy művészt különösen fenyegeti az elszigetelődés és a magány, hisz minden értés csak félreértés bír lenni. A művészetről többnyire visszapattan az ember, akárcsak Istenről. Tudni véljük a jelentést, de nem sejtjük. Mégis ez az egyetlen menedék, egyben az egyetlen esély a halhatatlanságra: egyedül a művészet erősebb, mint a halál.

lo03 (1 of 1)ff

“A művészet lényege: a véges és értelmetlen létezésben maradandó jelentést találni és feltárni, hogy otthonossá tegyük magunknak az idegen létet.”(Márkus György)

Miltényi Tibor
0

Papp Gergely és az Esszenciális-Forma

“Az igazán nagy dolgok rejtezkedők, egyedül mélységükkel ejtik később örökös zavarba a világot.”(S. Weil)

Papp Gergely(1922-2000) egy Békés-megyei, szegényparaszti családban született. Egész életét azután, az Ecsegfalva melletti tanyán élte. Mentális zavarokkal küszködött – diszlexia, paranoia – még az elemit sem tudta elvégezni. 16 éves korában – 1938 – bátyja tanította meg fényképezni. Paraszti életképeket-portrékat készített, 1943-45-között a katonaságnál is fotózott. Kb. 1963-ban hagyta abba a fotózást. (1950-ben a kommunisták elszedték a földet, kocsit, lovakat, s bekényszerültek a Szövetkezetbe. Ugyanez a trauma ismétlődött meg 1963-ban, amit Papp Gergely már végképp nem bírt kiheverni. Nem dolgozott többé – idős szülei tartották el. Ezek halála után – kb.1980 – egyedül élt a szétrohadó tanyán, s azt ette, amit a gyümölcsfákon talált. 2000 kora tavaszán halt meg: megfagyott vagy éhenhalt – ki tudná megmondani?

“A technikus a semmiből jön, de készen érkezik.”

1938 és 63-között – azaz 25 év alatt – mindössze kb.200 expozíciót készített 9×12 ill. 6×9-es formátumban. Egy témát egyszer – nagyon ritkán kétszer ugyanúgy – fényképezett le. 200 képéből 100 lett lélegzetelállító. (Egy fotós ilyenkor nem hisz a szemének – ilyen nincs. De van!). Mikor megpróbáltam értelmezni, hogy mit is látok, mindenekelőtt a Horus-Archívum jutott eszembe. Igen ám, de ott 1000-ből egy zseniális véletlen az arány! Papp Gergely viszont ezt egyfolytában produkálta, minden képzettség, szándék, érdeklődés nélkül.(1997-ben, amikor megismertem személyesen, még azt is elfelejtette, hogy valaha fotózott.)

“Megtapasztaltam, hogy megragadott valami, ami erősebb nálam, valami, amit az emberek Istenként emlegetnek.”(Jung)

Naiv művész sem volt, hisz se született tehetsége, se belső motivációja, művészi szándéka nem volt. Képeit tisztán funkcionális célból készítette: ajándéknak szánta modelljeinek. Ezért nagyon kevés nagyítása maradt, csak a negatívokhoz lehetett hozzáférni haláláig.

“A szent poésis néma hattyú/S hallgat örökre hideg vizekben.”(Berzsenyi)

Ha e 25 év termését stilárisan tekintjük megállapítható, hogy semmi különbség nincsen a 16 ill a 41 éves korában készített képei közt. Fotóit ő maga sem tudta datálni utólag, így csak az 1943-45-között készültek azonosíthatók be pontosan időben – a többi titok. De végül is mindegy, mert mondom: ugyanazok jellemzik stílusát végig.

“A művészet nem evilágból való, az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon követni, ahol az Ismeretlen kezdődik.”(Weöres)

Említettem, hogy paranoiás is volt. Ez fundamentalista rögeszmésséget jelent: megalomániát, üldözési mániát, perlekedési mániát, továbbá állandó gyanakvást, bizalmatlanságot, szabályokat nem tűrést, túlzott önérzetet, téves jentéstulajdonítást, összeesküvéselméletekre hajlamosít stb. Csontváry és Papp Gergely súlyos paranoiások voltak – rögeszméik jelentették egyetlen valóságukat – de mégsem annyira, hogy elmegyógyintézeti kezelésre szorultak volna, hisz nem voltak közveszélyesek (csak önveszélyesek). Nevettek rajtuk, lenézték őket, vicceltek velük – mindezt azonban ők észre sem vették. Saját gondolati világukba zárt magányos különcök voltak egész életükben.

“Van amit az író akar mondani, és van amit az Ég – az írón keresztül. Az első lényegtelen, a másodikért egyedül érdemes.”(Ottlik)

Immár húsz éve foglalkozom a Papp Gergely-jelenséggel, és a kulcsot – esztétikám mai állása szerint – a paranoiában vélem felfedezni. Ez az a kapu, ahol a Transzcendens – bármit jelentsen is ez – kiválasztja magának azokat a technikusait, akik kivitelezik a Másik Valóság képeit. (Az “Isten”-szót azért nem használom, mert ez a vallások által megszállt kifejezés, továbbá nem akarok senkit megsérteni.)

_MG_6708_ok

“Isten csak annyiban létező számomra, ha kitárulnak az érzékelés ajtói.”(W.Blake)

Az Abszolútúmnak fanatikus megszállottakra van szüksége, akik gondolkodás nélkül akár életüket is feláldozzák az Ő képei kivitelezéséért. Papp Gergely tökéletes technikus-médium volt, lévén semmi önálló elgondolással nem bírt a művészetről – azt sem tudta, mit jelent e szó(!) – ,Csontváry bonyolultabb eset, ő sokat agyalt küldetése tárgyán, próbálta megérteni, mit is akarhat tőle pontosan az Ismeretlen. Megérteni a megérthetetlent reménytelen vállalkozás: mindenesetre varázslatos életmű az övé is az evilági-irracionális kolorizmus értelmében. A Másik Dimenzió akarata viszont mindössze három képében van jelen: Mostari híd, Olajfák hegye, Templomtéri kilátás. Ráadásul személyesen kell a képek előtt állni, repróról nem működik a csoda.

“Mintha a Művészet önmagában nyilvánulna meg, egyedül ragyogna a maga által árasztotta titokzatos fényben.”(M.Blanchot)

Papp Gergelynek kb 100 különleges erejű és hatású képe van, melyek reprókról is hipnotikus hatásúak. Csontváry említett három, közvetlenül az Abszolútúmtól eredő képe tán legszíntelenebb, legüresebb, legtaszítóbb festményei, melyeken a Transzcendencia sugárzó jelenléte a figuratív képekbe található nonfiguratív mozzanatokból árad.

“Olyan zenéket játszom, amik nem hallgatnak téged.”(Molnár Gergely)

Papp Gergelynél “stilárisan” a Transzcendens a következő aspektusokban érhető tetten: geometrizáló, kemény tónusrendű, antirealista, merev, hideg, semleges, monumentális, időtlen, sikszerű, darabos, szigorú, légüres terű, kellemetlen, kietlen hangzás. A legnagyobb esztétikai sűrűség közepén átható csend van: átszellemült sugárzó semmi.Az egyszerű is agyonstilizáltnak hat, ami mozog, az is áll. Semmi szimbólum, jelentés, semmilyen ismert stílusra nem emlékeztet. Magányos, humortalan, dermesztő életidegenség. Kiállnak az időből az Ismeretlen képei (ugyanakkor belógnak a mi valóságdimenziónkba!). Egyszóval az IDEGENSÉG jellemzi minden vonatkozásban az Abszolútúm képeit. A Centrum üres, mozdulatlan sugárzó, katartikus jelenlét. A stílusok változnak, a művészet mélyrétegében a lényegi Forma állandó, időtlen és örök.

“A mű megérint minket, anélkül, hogy mondana nekünk valamit.”(S.Weil)

Azt találtam, hogy a művészet háromféle: Evilági (tehetség és stílus – ilyen a művészek 90%-a), Misztikus (tehetség, stílus és isteni ihlet – ilyen a művészek 10%-a, pl. Tintoretto, Greco, Giacometti, Tóth Menyhért, Vajda Lajos, Kaposi Tamás stb.), és Transzcendens (se tehetség, se stílus, csak paranoid techikusok által kivitelezett megrázóan idegen képek). A Transzcendens médiumok százalékban kifejezhetetlenül kevesen vannak – Csontváryn és Papp Gergelyen kívül nekem még Mark Rothko gyanús – de ennek még rendesen utána kell kutatni.). E tömény idegenség maga az Esszenciális-Forma, mely mindhárom művészet közös eredője. Így az evilági remekművek is a Transzcendencia irányába vetett távoli, önkéntelen pillantások.

“Minden ami Istentől függ, nem a miénk.”(M.Aurelius)

Minden remekműre egyként jellemző, hogy paradoxonokban beszél, hogy katartikus fenség-élményben van részünk, hogy a stílusok mögött érezzük sejleni a lényegi Formát, az Abszolút Művészetet egy pillanatra és hogy a mű átszellemíti a legtöbb hibát. Totális Átszellemítés azonban csak az Ismeretlen képeinél tapasztalható. Talán ettől van mélységes idegensége, ettől nem emberszabásúak ezek a képek. Idegesítő és megközelíthetetlen ez a vegytiszta tökéletesség. Az ember viszont nem tökéletes, hanem esendő, és csak az esendőségből ért. A tökéletesség számára távoli és átélhetetlen. Az evilági műveknél a befogadás önmegismerés egyben, azaz hazaérkezés. Az Esszenciális-Forma száraz katarzisában ellenben inkább elmegyünk otthonról.

“Isten: tökéletes figyelem, tökéletes üresség.”(S.Weil)

De nem csak az emberi esendőséget szellemíti tökéletesen át esztétikummá az Ismeretlen, de mindenféle hibát. Direkt úgy válogattam Papp Gergely képeiből, hogy hangsúlyos legyen a szétrohadt negatív elképesztő artisztikuma. Minél roncsoltabb a kép – a szakszerűtlen tárolás következményeként – annál mélyebb, szellemibb benyomást kelt! (Ahogy a restaurálatlan, koszos, pergő ikonok is ahogy halnak meg, egyre inkább kerülnek át a Transzcendens dimenzióba, szinte feloldódnak az Abszolútúm anyagtalan szubsztanciájában.

_MG_6711_ok

“Transzcendens csak a művészetben van, a vallásban nincsen, mert a művészet vallás előtti tapasztalattal bír. A művész a Transzcendencia médiuma.”(Duchamp)

Végezetül a Transzcendens arcáról, mely a hidas képen feltűnik, a negatívba karcolt szikrázóan fekete négyzet képében. Ez a végleges, elemi forma már a Pitagoreusok legfontosabb misztériuma volt. Aztán 1913-ban Malevics megfestette a Fekete négyzetet. A Szupramatizmus a “legfelsőbb” szubsztanciára vonatkozott: képein a síkformák a végtelen űrben lebegnek. Az alkotás utáni transzállapotban írta:

_MG_6712_ok

“Nem tudtam aludni, nem tudtam enni, és megpróbáltam megfejteni, hogy mit is csináltam, de nem sikerült.”(Malevics)

Említettem már Mark Rothko érzékeny-lebegő geometriáját, mint ami gyanús, hogy esetleg egy félreismert technikustól ered. Ő maga ezt mondta:

“Képeimen lépek át a transzcendens világba. Nem képi ábrázolás ez, hanem istenélmény.”(M.Rothko)

Papp Gergelynek nem voltak ilyen fennkölt gondolatai, a négyzetet mégis odakarcolta. Nem tehetett másként.

_MG_6719_ok

“Mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj. Te vagy ez a baj, motyogtam a felelőtlenség félálmában reggel: Te a szomorú Isten.Úgy tűntél el a hirtelen leereszkedő ködben, mint nagy tengeri hajók távolodva a kikötőből, lassan, ünnepélyesen, úgy tűntél el, mintha megjelennél, mintha jönnél és nem mennél, el, örökre.”(Esterházy)

Miltényi Tibor
1
Varga Tamás_Sarkkör_virtual

Analógia

Március 11-én nyílt meg a fenti címmel és április 28-ig látható a debreceni b24 galériában Gál András, Seres Géza és Varga Tamás kiállítása. Képeik három különböző, lényegüket tekintve az analóg fotóhoz köthető technikai folyamat eredményeként „hívódnak” elő, miközben mindhárom fotós munkáiban tetten érhető a digitális technika. Utóbbit is tudatosan, bátran iktatják be az alkotási folyamatba, ami hol rejtve maradó kiindulópontként, hol köztes elemként, hol éppen a végső megjelenítés részeként azonosítható.

Az 1920-as évek elején az idősödő Alfred Stieglitz 4×5 inch-es Graflex kamerájával felhőképződmények fényképezésébe kezd. Feljegyzései szerint hatalmas energiával és eltökéltséggel veti bele magát a munkába. Képeinek az Ekvivalens, vagyis Egyenértékű címet adja. De mégis mivel kívánt Stieglitz egyenértékűt alkotni?

Alfred STIEGLITZ, “Equivalent”, 1930 (Kép forrása: leegallery.com)

Alfred STIEGLITZ, “Equivalent”, 1930 (Kép forrása: leegallery.com)

A kor absztrakt művészetével való párhuzam kétségtelen, mégsem annak igazolásáról van szó, hogy megfelelő témaválasztással a fotó is lehet absztrakt. A későbbiekben irányzattá is váló egyenértékű fénykép nem küllemében akar hasonlítani az absztrakt festményre. Lényegét Stieglitz egyik követője és tanítványa, Minor White negyven évvel később így fogalmazza meg: „Az egyenértékű fénykép ereje abban rejlik, hogy képes érzelmeket kiváltani olyan dolgok, helyzetek és események iránt is, amelyeket (…) a fotó nem ábrázol.” Azaz a néző függetleníteni tudja magát az eredeti látványtól, attól, ami a fotó esetében igen gyakran valóságként van definiálva. White számára a fénykép egyfajta metafora, az egyre inkább korszerűsödő fényképezőgép pedig csodák teremtésére képes eszköz, ami fejlődése révén egyre inkább alkalmas arra, hogy általa a fotográfus felszabaduljon a „látvány zsarnoksága” alól.

White kijelentése óta ismét eltelt vagy ötven év, és ha a fényképezés technikájában bekövetkezett változást nézzük, úgy tűnhet, mostanra átfordult, mondhatni feje tetejére állt a világ. (Ami e három kiállító fotográfus számára – a nagyformátumú kamera használatából és működéséből adódóan – gyakran megtapasztalt optikai jelenség is egyben.) A folyamatos technikai fejlesztések legfőbb célja ugyanis az lett, hogy az egyszerűbben kezelhető eszközök által mind többen – egyre nagyobb gazdasági potenciát jelentve – kerüljenek kapcsolatba a fényképezéssel. Hogy az automatizálódó, majd digitalizálódó eszköz sok terhet levett a fénykép készítőjének a válláról? Bizonyára. De édes teher volt ez sokak számára! Hogy a sötétkamra tényleg „ketrec” lett volna? Nehezen hihető. A felszabadult energia pedig elég nehezen kezd el átszivárogni az új típusú állóképbe. Pedig, ugye valahol lennie kell…

A technika totális átalakulásával a fotó ráadásul éppen azt veszítette el, ami a valósághoz kötődéséből adódott, ami – így utólag – talán legnagyobb erénye is volt egyben: hogy hinni tudtunk neki. Annyit legalábbis elhittünk, hogy az a valami, amit a képen látunk, valóban létezett abban az időintervallumban, amelynek során egy gyűjtőlencse, vagy egy apró lyuk fordított állású tükörképet vetített róla egy fényérzékeny, ezüst vegyületeket hordozó anyagra.

*

Hasonló problémák, fotográfiai kérdések foglalkoztatják Gál Andrást, Seres Gézát és Varga Tamást is. Képeik technikai megformálása ugyan eltérő, az alkotásaikból kiolvasható reflexiók viszont nagyon is közel állnak egymáshoz.

Gál András felvételei zselatinos ezüst nyersanyagra készülnek. Hogy az időt megzabolázza, azt kedvére elnyújtsa, alacsony érzékenységű filmet fűz Hasselbladjába és felvételi szűrők egész tárházát használja. Hogy a hosszú percekig tartó expozíció során a felhők vajon milyen alakzatot rajzolnak ki, sejteni ugyan valamelyest lehet, de a végeredmény csak az előhívás után derül ki, fokozva annak egyébként is nagyfokú izgalmát. A véletlent másképp is engedi beleszólni az alkotási folyamatba, néha még azt is megengedi, hogy „hiba” történjen.

GÁL András: Maradványok

GÁL András: Maradványok

A lejárt filmre való fényképezésben előre kódolva van a kudarc. De amellett, hogy a csoda még így is megtörténhet, legalább olyan fontos a gesztus, hogy nem hagy csak úgy, hasznosítatlanul a semmibe veszni egy olyan anyagot, ami mostanra sokak számára egyébként is egyre haszontalanabbnak számít. Nagyméretű light jet printjein (a digitalizált negatívról fényérzékeny hordozóra, lézeresen levilágított fotókópia) olyan képi minőség keletkezik, melyet hagyományos, kézi nagyítással talán el sem lehetne érni.

Fokozódik a hosszú záridő által létrejövő képélmény, a bemozdult, elmosódott részletek mellett megjelenő statikus elemek még dermesztőbbnek hatnak. A kontaktmásolatként megmutatott filmdarabka egyfajta leleplezése annak, hogy milyen észrevétlenül alakul át a fénykép a digitális technika közbeiktatásával.

*

Seres Géza az antrakotípia nagy mestere. Hosszú éveken keresztül kutatta azt a technikát, mely képei végső megjelenítési formájaként számára a leginkább megfelel. A króm vegyületekkel saját maga érzékenyítette zselatinos papíron, a kontaktmásolás során csak halványan derengő kép keletkezik. Az előhívás, a láthatóvá tétel itt fizikai folyamat formájában folytatódik, az alkotó konkrét közreműködésével.

Festékre és speciális ecsetre van szüksége ahhoz, hogy a fény erősségének arányában megduzzadt zselatinba bevigye a megfelelő pigment mennyiséget. Öntörvényű eljárás ez, avatatlan kezekben nem működik, a kívánt eredmény csak megfelelő tapasztalat és eltökéltség birtokában érhető el. Leginkább abban az időben használták, amikor a fotó művészi erejét a befektetett munka nagyságában és a külső megjelenés nemességében látták.

Seres Géza_Absztrakt 3.

SERES Géza: Absztrakt 3.

Seres Géza esetében ezek a szempontok a háttérbe szorulnak, a technika a kívánt hatás elérésére szolgál. Őszinte kíváncsiság tölti el, hogy „Absztraktjai” vajon milyen érzelmeket és asszociációkat váltanak ki képeinek szemlélőiből. Egy meditatív élmény lehetőségét kínálja nekünk, melyet ő már akkor átél, amikor mindennapos sétái során mobiltelefonjának kamerájával rögzíti az aszfaltba és betonba öntött mikrokozmoszt.

*

Varga Tamás néhány éve rátalált a csaknem feledésbe merült ambrotípiára. E több mint százötven éves eljárás jellemzője, hogy a fényérzékeny üveg-, vagy fémlemezt közvetlenül a felvétel előtt, magának a fotográfusnak kell fényérzékennyé tenni, rövid időn belül exponálni rá, majd előhívni. A folyamat eredménye egy néhány perc alatt elkészülő, egypéldányos, tükörfordított ezüstkép. Az ambrotípiában rejlő varázslat leginkább akkor teljesedik ki, ha a fotografálás egyfajta közös élménnyé válik, amikor a hosszú percekig tartó expozíció során a kamera lencséjén át egy személy tükörképe vetül az egyébként még nedves lemezre. Varga Tamás sokakat belevitt ebbe a kalandba. Látni a fotográfus ténykedését, majd átélni, ahogy képmásunk megjelenik a vegyszeres tálkában, örökérvényű emlék. Ám ő nem elégszik meg a fénykép emlék-mivoltával. Legújabb munkáin keresztül hatványozott erővel próbál felrázni bennünket a valósághoz és hitelességhez kötődő téveszmékből. A rétegekként egymáshoz kapcsolt üveglemezei, a transzparenciának, mint a hagyományos fényképezés egyik legfőbb fizikai jellemzőjének köszönhetően kilépnek a térbe. Ez a megjelenítési mód és a más-más irányból eltérően értelmezhető látvány óhatatlan is eszünkbe juttatja a képfeldolgozó programok rétegeit, utalva a manipulálás lehetőségére, mint a digitális kép velejárójára. Elbizonytalanodásunk tovább fokozódik, ha a folyamatosan változó képi elemeket tartalmazó installációi kapcsán elgondolkodunk: vajon mi látunk az ő szemén keresztül, vagy ő látja mindazt, ami bennünk zajlik?

VARGA Tamás: Virtual_nt

VARGA Tamás: Virtual_nt

***

A három alkotó esetében a képek is három különböző, lényegüket tekintve az analóg fotóhoz köthető technikai folyamat eredményeként „hívódnak” elő, miközben mindegyiküknél határozottan tetten érhető a digitális technika is. Ám számukra ez mégsem korunk megkerülhetetlen kényszere. Tudatosan, bátran iktatják be az alkotási folyamatba, ami hol rejtve maradó kiindulópontként, hol köztes elemként, hol éppen a végső megjelenítés részeként azonosítható be.

A fotográfia eddigi története során számos eljárás látott napvilágot. Volt, ami alig terjedt el, (volt, ami egyáltalán nem), volt olyan, amit hosszú évtizedekig széles körben használtak, de végül mindig jött egy újabb. Talán most is csak arról lenne szó, hogy a digitális képrögzítéssel ismét bővült a fotográfusok számára igénybe vehető eljárások tárháza? Vagy ennél sokkal jelentősebb változás tanúi lehetünk? E tárlat képei minden bizonnyal közelebb visznek bennünket ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre egyre határozottabb választ adhassunk – fogalmaz Soltész István, a kiállítás kurátora.

A tárlatot a b24 Galériában (Debrecen, Batthyány utca 24.) március 11-én Zalka Imre vándorfotográfus nyitotta meg.
Megtekinthető: április 23-ig, keddtől szombatig 10 és 18 óra között.

0
101

99 óra Amszterdamban

Egy időre elég volt Amszterdamból – gondolom a negyedik látogatásom negyedik napján.

A trippünk kötelező gyakorlatai után a Rembrandtpleinen ülünk és fahéjas tejszínhabot

kanalazunk a holland almatorta, az appeltaart mellé, mint két német nyugdíjas. De hol is kezdődött?

 

1832

 

Nincs még egy város, ami ilyen gyorsan befogadná az utazót. A pályaudvar, ami a reggeli érkezéskor

még lebilincselő forgatag, délutánra csak egy eszköz, igazodási pont, találkozóhely, ahol – Máraival

szólva – úgy mászkálunk, mint akinek egyértelmű és fontos dolga van a városban és egyáltalán nincs

elkápráztatva a színes felvonulástól.

102 103 104

 

 

4604

Másnap már eltévedt turistákat igazítunk útba. Harmadnap holland történészhallgatókkal és ortodox vegákkal

politizálunk egy külvárosi étterem kertjében, ahol önkéntesek hétfőnként „volkskeuken-t” –népkonyhát – működtetnek,

miközben odabent egy kelta punk-rock-folk formáció zenél .

 

Amszterdamban járva az embernek tíz percenként kedve támad csettinteni és leszögezni: ezek ügyesek, így

kell ezt csinálni! Ebben a kereskedővárosban több száz év alatt csiszolódtak ki a különböző irányzatok.

A műfajok szárba szökkentek, kivirágoztak, vadhajtásokat hoztak, de aztán az évszázadok rutinja levagdosta róluk

a felesleget. Építészet, gasztro vagy design, teljesen mindegy, sehol egy eltúlzott díszítés, hivalkodó ciráda vagy felesleges centiméter.

105

 

 

5410

Több kötetet lehetne teleírni Hollandiáról, a hajós nemzetről, akik még az ipari forradalom előtt

elpáholták az angol tengeri flottát, mert a szélmalom-hajtotta fűrészgépekkel beelőzték a brit

hajógyártást. Amszterdamról, a vágáns kereskedővárosról, az első multi, a Kelet-indiai Társaság

alapítóiról, a zseniális gátépítőkről, Van Goghról és az arany évszázadról, de nem tudok most ezekről

írni.

106

 

6900

Elfáradtam attól a sok kéktől meg zöldtől. A hajó, amin lakunk csendesen ringatózik alattam, a vízen a kikötő és a

belváros fényei tükröződnek, de erre már nem veszem elő a gépet. Láttunk mindent, amit

kellett, a hátizsákban ott lapul a szuvenír sajt meg a tulipánhagyma,  a hajónk manchesteri kapitányával vidáman lekezelünk,

a napunkról érdeklődik. Elhagytuk Kelet-Európát, de jó érzéssel tölt el a tudat, hogy itt is otthon vagyunk.

 

Már otthon-otthon, az íróasztalon előttem hever az a tipikus amszterdami szemétkupac… Vonatjegy, Eindhoven-

Amsterdam Centraal, enkele reis. GVB villamosjegy. Egy fél zacskó Camel dohány, roken is dodelijk.

Egy félbetépett beszállókártya, meg az a kék-fehér papírzacskó, amibe a Damrak ajándékboltjaiban

csomagolják be neked a sztriptíztáncosnőt formázó hamutálat, amit úgyis megveszel.

107  108

Bámulom a szemétkupacot és leesik, hogy már mennék is, vissza a furcsa tengerpartra, ami olyan,

mint a trópusokon, csak éppen hűvös van, vagy a lepusztult hajógyárba, amit hippik, művészek

és újabban világméretű médiacégek vettek birtokukba. Elveszni a piroslámpás negyed sikátoraiban,

majonézbe mártogatni a füstölt lazacot, frissen sült Stroopwafelt zabálni vagy a bolhapiacon hallgatni

egy marokkói sztoriját arról, hogy milyen kedvesek voltak vele a magyarok, amikor 1968-ban nálunk

turnézott az Eötvös-cirkusszal. Szé-ged, Cég-léd, Százhá… Százhálom… Százhalobátta – mondta a marokkói.

A sztorija valószínűleg igaz volt, nem csak azért dobta be, hogy megvegyem tőle a 100 éves kézi kávédarálót.

Ha visszamennénk ihletért, talán még egy épkézláb befejezés is eszembe jutna ehhez az íráshoz.

 

szöveg: Rusznák Gábor

kép: Sebestyén László

5

Nagyban kollódium

Egy fantasztikus film a kollódiumozás szép de ugyanakkor nagyon nehéz oldaláról.

Ian Ruhter fényképezőgéppé és rögtönzött laborrá alakított furgonjával járja Amerika tájait. Egy századfordulós techológiával készít óriásméretű felvételeket. Ez a nedveseljárásnak nevezett kollódiumos fényképezés a digitális fotografálás széleskörű elterjedése miatt újra divatba jött az autonóm alkotók között. Fantasztikus vonalélessége annak köszönhető, hogy a fényképész a fényérzékeny réteg felöntése után exponál és rögtön elő is hívja. A videót nézve egyszerünek tünnek a technikai fázisok, de a valóságban….. hát nem annyira.

1
reszegeszhead

Rész – egész

 

Ha lencsét helyezünk a szemünk elé megváltoztatja a látott képet. Fordítsuk meg a dolgot. Mi történik akkor ha a torzításmentes üveglapocskákat elhagyva, egy lencsenélküli szemüvegen át szemléljük a minket körbevevő valóságot. Persze el kell döntenünk mi a valódi.

 Mit határozunk meg igazinak?

 Objektív nélküli camera obscurájával készített felvételeket Sebestyén László fotográfus. Furcsa városképei egy különös arcélt rajzol Budapestről.

102

103

104

105

106

107

108

4