Kovács Viktor Hat évvel ezelőtt Nagy-Britannia volt az első jelentős gazdaság a világon, amely vállalta, hogy 2050-re nettó nullára csökkenti szén-dioxid-kibocsátását. Az akkori politikai konszenzus olyan erős volt, hogy a parlamenti képviselők szinte egyhangúan, szavazás nélkül fogadták el ezt a célt. Azóta azonban a politikai légkör drámaian megváltozott, és a nettó nullára való elérés egyre inkább politikai megosztottságot eredményezett. A Munkáspárt új határidőt tűzött ki, miszerint 2030-ra el kell érniük a tiszta energiát. A Zöldek és a Liberal Demokraták még gyorsabb nettó nullás célt szeretnének, míg a Konzervatív Párt most fékezni próbálja politikáját, sőt, először a Reform UK nevű mainstream párt nyíltan megkérdőjelezte a nettó nulla elérésének szükségességét.
Egy korábbi munkáspárti miniszterelnök, Tony Blair is azt nyilatkozta, hogy a globális klímaváltozás kezelésére tett eddigi erőfeszítések nem működnek, bár később pontosította, hogy intézete támogatja a kormány céljait. De mi is történt? 2019-ben, amikor a 2050-re tervezett nettó nulla célkitűzést meghatározták, a közvéleményben nagyon erős volt a klímaváltozás iránti aggodalom. Ez idő alatt több ezer ember csatlakozott az Extinction Rebellion tüntetéseihez, és a fiatal aktivista, Greta Thunberg annyira befolyásos volt, hogy meghívták a parlamentbe is. Luke Tryl, a More in Common közvélemény-kutatója szerint nem tapasztalt jelentős csökkenést az emberek klímaváltozás iránti aggodalmában, vagy a nettó nulla támogatásában, még ha az utcákon nem is látunk tömegeket. A változás, amit észlelt, a beszélgetések irányában mutatkozik meg, amelyek a megélhetési költségek emelkedésére és az ukrajnai háborúra reagálva arra összpontosítanak, hogy „ez hogyan hat az emberek pénzügyi helyzetére, és biztonságosabbá teszi-e az országot”.
A politikai diskurzus egyre inkább polarizálódik a bal- és jobboldal között. A Munkáspárt és a Liberal Demokraták szavazói a klímaváltozást a legfontosabb három kérdés egyikének tekintik, míg a Reform szavazói inkább ellenzik a nettó nullát, de nem olyan motiváltak e téren; a kutatások szerint csak tízből egy ember választja Nigel Farage pártját a nettó nulla miatt. Tryl azt is megjegyezte, hogy a politikai elit körében a konszenzus szétesése sokkal markánsabb, mint a közvéleményben. A Reform UK párt felemelkedése, amely a „nettó butaság” kifejezést használja, szintén hozzájárult a klímaváltozással kapcsolatos diskurzus felfutásához. Richard Tice, a párt alelnöke elmondta, hogy az emberek beszélgetései az immigrációról indulnak, de gyorsan áttérnek az árakra és a megélhetési költségekre. Azt is kiemelte, hogy az energiaárak emelkedése jelentős hatással van a megélhetési költségekre, és az emberek egyre inkább tudatában vannak ennek.
A Zöld Párt angliai és walesi társelnöke, Adrian Ramsay aggasztónak találja a konszenzus szétesését, és a pártpolitikai vitákat okolja érte. Szerinte a politikai spektrum egyes részei megpróbálják politikai labdává változtatni a klímaváltozást, de azt is hangsúlyozza, hogy a klímaváltozással kapcsolatos intézkedésekbe be kell vonni az embereket. A Liberal Demokraták nettó nulláért felelős szóvivője, Pippa Heylings úgy véli, hogy az ellenszegülés részben a „nagy olaj- és gázszektor” nyomásának tudható be, amelyet Donald Trump bátorított.
A legszembetűnőbb politikai elmozdulás a Konzervatív Pártnál történt, amely az 2050-es célkitűzés felállításától kezdve, Boris Johnson zöld célkitűzéseit aktívan támogatta, Rishi Sunak alatt lelassította a célokat, végül Kemi Badenoch vezetésével feladta a 2050-es célt. Badenoch „lehetetlennek” nevezte a 2050-es terveket, és arra figyelmeztetett, hogy Keir Starmernek el kellene vetnie azokat a terveket, amelyek szerinte tönkretennék az országot. A Zöld irányvonalú konzervatívok úgy vélik, hogy a cél elhagyása túl korai döntés volt, és remélik, hogy a párt újra elkötelezi magát a dekarbonizáció mellett.
Míg a Munkáspárt vezetése láthatóan egyetért a célokkal, a párton belül néhányan figyelmeztetnek, hogy a nettó nulla támogatása feltételes lehet. Néhány szakszervezet egyre inkább hangsúlyozza, hogy minden zöld energia átállásnak meg kell felelnie a munkahelyek védelmére vonatkozó terveknek. A munkáspárti források szerint a tiszta energia kötelezettségvállalása kulcsfontosságú a kormány politikai túléléséhez a következő választások után. Az elkövetkező időszakban a zöld célokhoz való visszatérés komoly politikai kockázatokat jelenthet, így a pártoknak érdemes óvatosan bánniuk a klímaváltozással kapcsolatos ígéreteikkel és céljaikkal.
