Phoo Magazin | történetmesélés
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
549
archive,tag,tag-tortenetmeseles,tag-549,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
  • Map of the Chernobyl exclusion zone. The restricted area has a radius of 30 kilomers that can not be accessed without prior permission.
  • "I fear no radiation, the only thing I fear is the Nazis," says Praskovia Afanasievna, an elderly inhabitant of the Belarusian exclusion zone.
  • Portrait of a contaminated apple. Food is consumed by the inhabitants of the conominated areas near Chernobyl.
  • The Ivankiv hospital treats those affected by the radiation with little means.
  • The local population has few resources to buy imported food and they are forced to consume the ones that they produce in these contaminated lands.
  • Tubers are planted on contaminated soil and consumed daily.
  • "Our children have not yet been born and we are already afraid for them" say the mothers who are pregnant.
  • Meat from animals close to the exclusion zone has very high radioactive levels.
  • A liquidator who worked on decontamination tasks after the deceased nuclear accident. "Chernobyl has killed him," says his wife.
  • Lilia Kovaleva is hospitalized in a Belarusian orphanage for children with mental problems. The radioactive consequences are many and diverse.

Raul Moreno

 

 

Raúl Moreno gyakran dolgoz fel nehéz témákat. Heteket, hónapokat tölt az érintett közösségekben, hogy közelebb kerüljön az emberekhez, és igazán színvonalas fotósorozatban mutassa be őket és életüket. Az idén először megrendezésre került Budapest FotóFesztivál vendégeként, a Cervantes Intézet együttműködésében tartott előadást a közönségnek, melyen két friss projektjéről mesélt, ezután nyílt alkalmam interjút is készíteni vele.

 

A munkájáról szóló, vetítéssel egybekötött előadás izgalmas, de megrázó is volt egyben. Két nagyobb projektjét mutatta be nekünk: az egyikben a Csernobil környezetében élők helyzetét vizsgálta. Ezek az emberek annak ellenére nem akarnak elköltözni, hogy a vidéken termő élelem sugárfertőzött, és egészségükre, családi életükre rendkívüli mértékben kihatnak az 1986-os katasztrófa következményei.
A másik projektjének témájára szintén Ukrajnában talált rá: az keltette fel az érdeklődését, hogy a lakossághoz viszonyítva itt a legmagasabb a HIV/AIDS fertőzöttek aránya egész Európában. Felkeresett olyan embereket Kijevben, akik nap mint nap szembenéznek a betegséggel. A fertőzés leginkább szexuális úton és a drogfüggőségnek köszönhetően terjed, és hatással van az érintettek egész családjára. Sajnos néhány civil kezdeményezésen kívül senki nem segít nekik.
Az előadást követően pár napot még Budapesten töltött, mielőtt vonattal visszament volna Ukrajnába, így volt időnk beszélgetni életéről és a szóban forgó projektekről is.

 

A napokban találkoztunk a Budapest FotóFesztivál keretében, ahol már az őszinte tekintetedből világossá vált számomra, hogy rendkívül érzékeny ember vagy. Ez, gondolom, sokat segít a munkádban. Hogyan jellemeznéd magad?

Nem vagyok a szavak embere, általában keveset beszélek, visszafogott és komoly vagyok. Nevetni azonban imádok, nagyon erős bennem az élet szeretete, és rendkívül fontosak számomra a barátaim és a családom. Belőlük merítek erőt.
Hiszek a mesék erejében és saját magamban is. Az egyedüli dolog, amitől félek, hogy elvesztem az utam, és nem találom a helyem ebben a világban.

Már gyermekként foglalkoztattak téged a komolyabb témák. Egy gyönyörű spanyol városban, Albacetében nőttél fel, rendkívül inspiráló környezetben.

Albacete valóban lenyűgöző hely, ráadásul egy szép környéken laktunk, apai nagyszüleim szomszédságában. Annyit mozogtam a két házban össze-vissza, amennyit csak akartam. Minden délután az utcán játszottunk a cimboráimmal. A szobámból láthattam a naplementét, melynek fényében varázslatosan rajzolódott ki az alacsony házak és a Fatima templom sziluettje. Ha becsukom a szemem, vissza tudom idézni az alkonyi fényeket és a fecskék hangját.

Ha jól tudom, szegény családban nevelkedtél.

Rossz anyagi helyzetben voltak a szüleim, ráadásul rajtam kívül még a nálam két évvel fiatalabb húgomról is gondoskodniuk kellett. Játékokat szinte nem is kaptunk, de ez nem számított, mivel feltaláltuk magunkat és boldogok voltunk. Édesanyám igazi küzdőszellem volt, keményen és felelősségteljesen dolgozott, szakácsnő volt a helyi kolostorban. Sok szempontból hasonlítok rá, még főzni is jól tudok. Édesapám bohém anarchistaként élt, magasról köpött a szabályokra. Tőle a szabadság szeretetét örököltem. Nagymamám, Felipa karakteres asszony volt, sok könyvet adott nekem, elvitt magával egy csomó érdekes helyre, és bemutatott érdekes embereknek. Anyukám szüleihez hétvégén jártunk ki, a Júcar folyó partján található faluba, Valdegangába. Na ott aztán harapni lehetett a szabadságot. Rengeteget kirándultunk, így szoros kapcsolatba kerültünk a természettel.

vladimira_rm-1

vladimira_rm-2

 

Fotóztál ilyenkor?

Gyerekkoromban inkább a rajzolás érdekelt. Főleg állatokat rajzoltam, ha tehettem, minden nap. A technikámat állandóan tökéletesítettem. Ha letettem a ceruzát, akkor viszont a szabad levegőre vágytam, állatokat kutattunk fel, madarakat lestünk meg, a végén már a fészkek alapján be tudtam azonosítani a legtöbb madárfajt. Tizenöt éves koromban az édesapám elvitt egy hegymászó klubba, onnantól kezdve minden hétvégén hegyet másztam. A mai napig fontos számomra ez a hobbi.

Mikor vetted először kézbe a kamerát?
Tizenhat éves voltam, amikor aputól kaptam egy Zenitet meg egy fotóskönyvet. Azt mondta: „Fiam, ahogy ismerlek, ez a foglalkozás neked való. A segítségével felfedezheted majd az egész világot.” Igaza volt. Kár, hogy már nem él, kíváncsi vagyok, mit gondolna a munkásságomról. Az első fotóimat látva mindig arra biztatott, hogy érzelmeket is közvetítsek velük: fájdalmat, félelmet, szomorúságot, boldogságot, dühöt. Ezt a tanácsát ma is megfogadom.
Azért is örültem a szavainak, mert nem voltam valami jó tanuló, unatkoztam, mindig másról ábrándoztam. Apunak köszönhetően vettem afotográfia felé az irányt. A fényképezésben olyan dologra leltem, ami igazán érdekelt és lekötött. Gimi után ugyan következett a kötelező katonai szolgálat, majd néhány említésre sem érdemes meló, végülazonban beiratkoztam egy fotós suliba, Valenciában. Ezután Madridban fotóriporternek tanultam, majd elkezdtem szabadúszóként dolgozni a médiában, ahol legyőztem a félénkségemet és a korlátaimat. A szülők is támogattak, hittek bennem, bár anyu mindig mondta, hogy egy fix állással többre mennék. Hiába, én éreztem, hogy más feladatok várnak rám.

Hosszú utat tettél meg azóta…
A kezdetekben főleg állatokat, tájakat fotóztam. Az édesapám inspirált arra, hogy az emberek felé forduljon az érdeklődésem. Azt javasolta, hogy történeteket meséljek a kamerával, mutassam be, hogyan élnek mások. Valamiből persze meg is kellett élni, úgyhogy esküvőkkel kezdtem, rájöttem, hogy ez is a történetmesélés egy fajtája, amivel ráadásul pénzt is kereshetek.
Mostanában fotográfiai túrákat szervezek Izlandra és Csernobil környékére. Izland nagy szerelmemmé vált az évek során. Itt elszakadhatok mindentől és le tudom csillapítani az elmémet annyira, hogy tiszta fejjel gondolkozzak az élet nagy dolgairól és a személyes projektjeimről.

 

vladimira_rm-3

vladimira_rm-4

vladimira_rm-5

 

Térjünk is át ezekre. Nagyon komoly témákat dolgozol fel. Vizsgáltad a Csernobil környékén élők mindennapjait, Ukrajnában foglalkoztál kábítószer-függőkkel és az AIDS betegek életével. Mi vonz téged ezekben a történetekben?
Szabadúszóként mindig olyan irányt választok, ami nekem igazán megfelel. Ezekkel a kérdésekkel azért foglalkozom, mert érdekelnek. Szeretném felhívni az emberek figyelmét ezekre a problémákra, a gyakran megjelenő igazságtalanságokra, illetve azt is szeretném megmutatni, hogy a sanyarú sorsokban is rejlik boldogság.

Említetted, hogy a témák színvonalas bemutatásához közel kell kerülnöd az emberekhez, hogy elfogadjanak, és lássák, hogy tiszták a szándékaid. Van bevált módszered?
Az őszinteség, a tisztességes szándék, az emberek és a helyek iránt mutatott tisztelet kulcsfontosságú. Többször maradtam le jó fotókról amiatt, hogy bizonyos szituációkban tapintatos, tiszteletteljes maradtam, de ezeket nem sajnálom. A legfontosabb, hogy akiket fényképezek megértsék, ember vagyok és rájuk is emberként tekintek. Egy minőségi fotóesszé létrehozásakor arra is nagy hangsúlyt szoktam fektetni, hogy megtaláljam a köztem és a téma közötti megfelelő távolságot.

Megrázó dolgokat látsz a projektek során, biztos vagyok benne, hogy mély nyomot hagynak benned. Sokat tanultál magadról?
Egy hosszú távú projekt során óhatatlan, hogy közel kerülök az emberekhez, akár érzelmileg is. Az ő szenvedésük a sajátommá válik, még ha csak néhány nap, óra vagy perc erejéig is. Ez is kell ahhoz, hogy hitelesebben el tudjam mesélni mindazt, amit láttam. Az élmények természetesen engem is folyamatosan alakítanak, formálódik a személyiségem. Egy sokkal emberibb Raúlt kezdek megismerni.

Az érzelmi befolyásoltság megnehezíti a fotók kiválogatását? Segít neked valaki a sorozatok összeállításában?
Ha nagyon elmerülsz egy témában, a válogatás és szerkesztés sokkal nehezebb. Máshogy tekintesz a fotókra, emiatt nagyon hasznos másokat is megkérdezni. Több olyan fotográfus barátom van, akinek adok a véleményére, és gyakran megkérdezem az adott témák szakértőit is. Előfordul, hogy olyanok is segítenek, akik a fotózáshoz annyira nem értenek, de kifinomult művészi érzékük van, ilyen például az édesanyám.

vladimira_rm-6

vladimira_rm-7

vladimira_rm-8

vladimira_rm-9

vladimira_rm-10

Mivel finanszírozod ezeket a projekteket?
Ez a legnehezebb. Részben pályázati pénzekből, részben a saját megtakarításomból. A témaválasztásnál oda kell figyelnem arra is, hogy később eladható legyen a sztori, kíváncsiak legyenek rá a különböző magazinok, weboldalak. Vannak nehéz időszakok, amikor eszembe jut, hogy visszatérhetnék a fix havi fizetés biztonságos világába, de szerencsére vagyok annyira erős, hogyne engedjek a kísértésnek.

A fotóid hangulata, a kompozíció gyakran a festményekre emlékeztet.
Mivel sokat rajzoltam, a festmények sem hagytak hidegen. Velazquez, Caravaggio, Tintoretto, Dalí, Goya és Rembrant képeiből rengeteget tanultam. A fotósok látásmódja is hatással volt rám. W. Eugene Smith, Cristina Garcia Rodero, Henri-Cartier Bresson, Ansel Adams és Navia. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy senkire ne akarjak hasonlítani, és saját magamat adjam.
Mikor érzed úgy, hogy befejeztél egy projektet? Újra és újra visszalátogatsz az adott közösségbe, vagy végleg továbbállsz?
Mindig érzem, ha eljött a vége. Egyszer mindent le kell zárni. A témák viszont örökké velem maradnak.

Milyen projekteket tervezel a jövőre?
Egy inuit kultúrát szeretnék bemutatni, nagyon érdekel, hogyan hat az életükre a klímaváltozás. Ezért remélem, már ősszel visszatérhetek Alaszkába és Grönlandra, ahol már korábban is jártam. Afrikát is tervbe vettem, de a részletek még nem alakultak ki a fejemben.

vladimira_rm-11

vladimira_rm-12

Végül arra kérlek, válaszd ki egyik kedvenc képed, és meséld el a történetét.
Azt a képet választom, amely egy grönlandi inuit embert ábrázol fókavadászat után. Grönland nyers, vad, de nagyon spirituális hely. Szorosan összekapcsolódik egymással a természet és az ember, a legenda és a hagyományok, az élet és a halál.Minden csendesen, harmonikusan megtalálja itt a helyét. Még az elmúlás is.
A fókavadászat során az inuitok türelmesen várakoznak a csónakjaikban. A türelem az északi emberek vérében van. A közelben egy fóka félénken kidugja a fejét a jeges vízből, érzi a veszélyt. A csendet egy lövés hangja töri meg, a fókának vége. Egy szempillantás alatt történik mindez, mi észre se vennénk ebből semmit. A vadászok azonban mindent látnak. A fóka és a vadász egymás szemébe néznek a lövés előtt, a vadász megkérdezi, megölheti-e. Csak akkor süti el a fegyverét, amikor beleegyező választ kap. Egy inuit soha nem élvezetből öl. A környezete hozzá hasonlóan törékeny, így tiszteli, védi az élővilágot.
Dél-Grönlandon, Narsaq városa mellett készült ez a kép. Észrevettem a közeledő csónakot, bevártam, hogy lássam, mi a zsákmány. A víz vérvörössé vált a csónak közül. Azt tettem, amit tennem kellett. Közel mentem, de csendben maradtam. Ezt a fotót lőttem. A halál színe összeolvad az élet színével. Az inuit pedig büszke volt, szép nagy fókát lőtt.

image1

Interjú: Kocsány Kornél

0
szir_007

Bielik István: Aleppo

 

 

2013 februárjának elején, fél éves álmodozás és néhány hónapnyi előkészület után, leszállt a gépem a törökországi Gaziantep repülőterére. Néhány óra várakozás után fogtam egy taxit, s elindultam a határ menti Kilis településre, hogy életemben először belépjék egy háborús zónába.


A határnyitásra érkeztem, csupa fura alak várta, hogy bebocsájtást nyerjen a polgárháborús Szíriába.


A török oldalon könnyedén átjutva egy furcsa világba csöppentem: kényelmetlenül éreztem magam a sok gépfegyveres ember között, akik folyton méregettek. Sokan csak azért lépték át pont itt a láthatatlan határvonalat, hogy fegyvert ragadjanak valamelyik fél oldalán. Életem leghosszabb két óráját töltöttem el a két határ között, várva segítőmre, akivel előtte csak chaten beszéltem.

Egy spanyol újságírótól kaptam meg az elérhetőségét, aki előtte több hónapot töltött Szíriában, maximálisan megbízott benne, így én is úgy gondoltam, rábízhatom az életemet.
Vártam és hiába próbálkoztam: a számtalan telefonhívás után már azon gondolkoztam, hogy visszamegyek a török oldalra, hiszen a megadott számon mindig csak „a nem kapcsolható” szignál fogadott. Már szedtem a holmim, amikor egy kis romos autó az út porában farolva megállt tőlem néhány centire, majd egy körülbelül százhatvan centis, terepmintás ruhába öltözött szakállas, jókedvű fiatalember ugrott ki belőle, kezet rázott velem, megölelt és azt mondta, isten hozott Szíriában.
Az Aleppóba vezető autóúton még szinte fel sem ocsúdtam, hogy végre sikeresen bejutottam, igaz 100 dollár előre nem kalkulált sáp árán, amit a felkelő határőröknek kellett fizetnem kvázi vízum gyanánt, s ezt egy füzetből kitépett lapra nyomott pecsét igazolta, amit az útlevelembe hajtottak.
Az út körülbelül másfél órába telt a bombázások által elnyűtt terepen, de addig legalább megismerkedtem segítőmmel, Yoseffel és újdonsült feleségével, Ghadaval. A nálam néhány évvel fiatalabb Yosef érkezésem előtt két héttel lépett frigyre hitvesével, az akkor már egy éve polgárháború súlytotta Aleppóban.
Yosef a háború előtt közgazdaságtant tanult, de miután lebombázták az egyetemét, ő is fegyvert fogott a felkelők oldalán. Egy olasz újságíró hatására – akivel még katonaként találkozott – lett belőle fixer, vagyis egy olyan segítő, aki háborús övezetekben, konfliktus zónákban segíti helyismeretével a külföldi újságírókat, fotóriportereket, természetesen némi juttatás ellenében.

Már távolról körvonalazódott Aleppó városa, amikor tompa puffanásokra lettem figyelmes az autó körül. Yosef észrevette, hogy némi nyugtalanság tölt el, rákérdezett, hogy tudom-e, mi ez. Sejtem – válaszoltam. – Csak ijesztgetik az arra haladó autókat – legyintett, én pedig az ő harcedzett múltjával próbáltam nyugtatni magam. Ekkor megint átfutott az agyamon az oly sokat feltett kérdés: miért akartam én ilyen kiolthatatlan szenvedéllyel és kíváncsisággal idejönni a saját költségemen, a napilapomnál szabadságot kérve, kvázi szabadúszóként tudósítani egy távoli országba?!
Ez a válasz 4 év elmúltával egyre jobban kikristályosodott, és magam is csak most kezdem megérteni, mennyire fontos egy ilyen konfliktusról tudósítani, és felhívni a közvélemény figyelmét arra,

ami az elmúlt években több millió menekültet kényszerített a hazája elhagyására, és egy több ezer kilométeres útra, a remény irányába, az ismeretlenbe.

Yosefet és testvérét 2013 augusztus 4-én elrabolták az iszlám állam fegyveres katonái egy amerikai-izraeli újságíróval együtt. Őket több mint két hét fogság után szabadon engedték. Azonban az újságíró az a Steven Sottlof volt, akit azt iszlám állam másodikként fejezett le James Foley után, egy felfoghatatlan és brutális megfélemlítő kampány részeként.

 

szir_002

szir_004

szir_006

Aleppo, 2013 11th February. People living in an mental hospital at Aleppo 2013th February 11. After the revolution started the doctors leave the hospital move to a safer place. The basic staff just can take care,make clean and food for the inmates.

szir_005

szir_003

szir_007

Aleppo, 2013 14th February. Children playing football in the streets of Aleppo at sunset 2013th February 14.

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighters celebrate victory in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fight for an building for 6 month, today with heavy fight they take the building.

szir_010

szir_009

szir_017

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighter installs a bomb inside a building in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fighted for 6 month to get the building which was an regime army base, today with heavy fight they take the building and now they destroy it to prevent the regime army occupy back.

szir_011

Aleppo,Bustan Alkaser district 2013th February 8. Protesters called the Free Syrian Army rebels Aleppo organization of anti-government demonstrations 2013th February 8. The second largest city in Syria for months fighting for the possession of Syria Bashar el-Assad, President totalitarian regime and rebels fighting to overthrow the government forces.

 

Bielik István weboldala

0
101

Jégkorong a Himalájában

Andreas Bruhn képeinek története a Tibeti-fennsík ritkán lakott régiójában játszódik 4500 méteres magasságban. A hőmérséklet a téli hónapokban -20 fok alá csökken. Bruhn kamerájával elkísérte Ian Andersen amerikai edzőt, aki úgy döntött, hogy elhagyja a hatalmas stadionokat és a világ legmagasabban fekvő természetes jégpályáin folytatja egy rövid időre karrierjét. Ebben a hidegben az ottani iskoláknak kézenfekvő, hogy a természetes tavakon találjanak valamilyen sport lehetőséget a tanulóik számára. Észak-Amerikai NGO szervezetek, akik kifejezetten a Nyugati-Himalájában tevékenykednek, az egész régiót összefogva tudták létrehozni ezt a kézzel készült jégkorong pályát, ahol Andersen a helyieket edzi. A testmozgáson kívül közösség teremtő szerepe is óriási ennek a kezdeményezésnek.

Andreas Bruhn weboldalán további fotókat is találtok!

 

102 103 104 105 106 107 108 109 110

0