Phoo Magazin | Magyarország
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
104
archive,tag,tag-magyarorszag,tag-104,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
106

Hölvényi Kristóf: Exodus

 

 

A szerző arab szakot végzett fotográfus. Amikor hazánkat közvetlenül is elérte a menekültváltság, kamerájával – mint oly sok hazai fotós – ő is a “forró” helyszínekre indult. Egy nemzetközi menekültsegítő szervezet megbízásából nemcsak itthon, hanem a görögországi Idomeniben, Szerbiában, Ausztriában és Jordániában is dolgozott. A bicskei menekülttáborba egyedüli fotósként engedték be.

Sokakkal ellentétben nem az események középpontjába akarta vetni magát, nem közeli, nagylátószögű, hatásvadász drámai képeket látunk, hanem külső szemlélőként, távolságot tartva készített fotográfiákat. Egy lépéssel messzebbről, megfigyelőként keresi a válaszokat. Munkájának célja a megértéskeltés – hogy a fotográfia is hídként működjön két, egymásnak feszülő világ között…

A képsorozat egy párhuzamos, országhatárokon átívelő történetet mesél el, a kilátástalanságtól a menekülttáborokon át egészen az otthonra találásig.

 

101

Tülekedés a Keleti pályaudvaron, hogy felszálljanak egy nyugatra induló vonatra. A vonat végül nem hagyta el az állomást. (A nyitókép folytatása)

 

_mg_2322_21039803739_o

Menekültek alszanak egy Ausztria felé tartó buszon, miután több mint 30 kilométert gyalogoltak erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól Zsámbékig.

 

103

Nickelsdorfi (Ausztria, magyar nevén Miklóshalma) vasútállomás: a Keletiből érkező menekültek innen mennek tovább egészen Münchenig.

 

 

“Azért jöttem, hogy segítsek. Tudom min mennek át, én is voltam ilyen helyzetben. Most már egy jól menő pizzériám van Münchenben” – meséli egy baseballsapkás koszovói srác a Keletinél. A pályaudvar előtt futottunk össze. Érdekes figurának látszott, megkérdeztem, nincs-e kedve megenni egy gyrost. Beülünk a legközelebbi helyre, és ott kérdezem tovább. “Csak így, ingyen elviszed őket? Nagyon rendes tőled.” “Á, azért a kockázat miatt kérek pénzt. Meg, ugye, a benzin sincs ingyen”. Itt már kezdett kirajzolódni bennem a kép, ami később be is igazolódott: a srác egyszerű embercsempész. “És mennyit kérsz egy fuvarért?”-kérdeztem. “800 euró per fő” – válaszolta. “És ha azt valaki nem tudja kifizetni?”  “Tudod, sokan jönnek azzal, hogy a rokonuk már kint él, majd amikor megérkeznek, az fizet. Persze, amikor befutunk, senki sem várja őket, valószínűleg nincs is rokonuk ott. Ekkor muszáj egy kis nyomást gyakorolni. Ilyenkor kiderül, hogy valóban mennyi pénz van náluk. Ha ez sem elég, a nők egy-két hónap alatt ledolgozzák.” Elkerekedő szemeim láttán zavartan hozzáteszi: “Rám ez azért nem jellemző. Múltkor is volt egy bácsi, 150 euró volt nála. El sem vettem tőle.” Hiszem is meg nem is. Miután végeztünk az ebéddel, kimegyünk a pályaudvar elé, ahol egy koszovói család ül. Harmincas éveik elején járó szülők, egy 5 éves kislány és 1 év körüli kisbaba. A fényképezőgépem láttán egyből kérik, hogy ne fotózzam őket. El is rakom a gépet. A müncheni pizzás ajánlatokat tesz, de már van fuvarjuk, állítólag nemsokára jön is értük. Két napja vannak itt, kezdenek félni, hogy a rendőrség felfigyel rájuk, és hamarabb elviszi őket, mint a csempész. Otthon már mindenüket eladták, nincs más irány, csak előre. Pár perc múlva meg is jelennek a rendőrök. Igazoltatás, majd rájuk parancsolnak, hogy pakolják össze a cuccukat, mindjárt indul a vonat Debrecenbe, ahol a kollégák várják majd őket, és elkísérik a befogadóállomásra. Ez mind néhány beékelt angol szóval, magyarul. A csempész srác természetesen már sehol. A magas, nagydarab göndör hajú apuka idegesen pakolászik. A babakocsit és néhány pokrócot, amit már itt kaptak, nem tudják magukkal vinni. Rendőri kísérettel ballagnak a vonat felé, én csak távolról kísérem őket. Ahogy a vonathoz érnek, az apuka nagyon elkezd magyarázni valamit. “Á! Víz kell nekik” – mondja az egyik rendőrnő, és vesz nekik két üveg vizet. Nem az kellett. A férfi egyre ingerültebben magyaráz. Nagy nehezen rájövünk, hogy a cumisüveg hiányzik. Ott maradt a pályaudvar előtt a többi cuccal. A vonat indulásáig alig pár perc van hátra. “Hazudik, csak meg akar lógni” – mondja az egyik rendőr. “Majd kapnak újat Debrecenben.” Azt viszont elfelejtette, hogy a család azt sem tudja, hogy hova mennek. A férfi sírva fakad, könyörög a rendőröknek, hadd menjen el még gyorsan a cumisüvegért. Látszik rajta az elkeseredettség, hogy jelen pillanatban semmit nem tud a gyerekeinek megadni, legalább ez az egy alapvető dolog legyen meg. A rendőrök bezárják a vonatajtót, a vonat elindul. “Ne is törődj velük! Mindig kitalálnak valami dumát, hogy leszállhassanak” – mondja nekem az egyik, és két társával együtt elindul a kijárat felé. Visszaérve látom, hogy a cumisüveg ott van a babakocsiban.

Az üvegecskét hazavittem, és több mint másfél éve emlékeztet erre a koszovói “gazdasági bevándorló” családra. Ettől kezdve a menekültek már nem számadatok és statisztikák voltak, hanem konkrét emberek, arcok, történetek.

Egy elhasznált Volán-buszon száguldok az M1-esen az osztrák határ felé. A busz tömve menekültekkel, főleg irakiak, szírek és afgánok. A zuhogó eső be-becsöpög a busz első ajtajának résein. A padló, ahol egy afgán testvérpárral kucorgunk, kezd vizes lenni. A fejem néha leesik, pillanatokra elalszom. Hajnali 3 körül lehet az idő, a buszon szinte mindenki alszik. Nem csoda, több mint 30 kilométert gyalogoltunk erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól az M1-es zsámbéki elágazásáig. A buszon lévő menekültekkel együtt még 1200-an tették meg ugyan ezt az utat, miután szeptember 4-én megunták a pályaudvaron való várakozást, és inkább a saját kezükbe vették a sorsukat.

Bármennyire is fázom, elnyom az álom. Mélyen alszom a kimerültségtől. Egy jó fél óra múlva felébredek, és látom, hogy egy hálózsákkal vagyok betakarva. Zavartan nézek körbe. Az idősebbik afgán fiú (olyan 20 év körüli lehet) mondja, hogy hagyjam csak. Nekik van kettő is, elférnek alatta. Majd ha megérkezünk, visszaadom. Megköszönöm és alszom tovább.

106

Röszke, déli határ. Az ősz közeledtével egyre hidegebbre fordulnak az éjszakát. A segélyszervezetek pokrócokat és meleg ruhákat osztogattak, de a szabad ég alatt alvás mindenkit megvisel.

 

107

Tovarnik, Szerbia

 

105

Horgos, Szerbia

 

 

104

Horgos, Szerbia

 

 

“Gyere gyorsan! Gyere! Le kell fényképezned!” – kiabálja felém egy fiatal marokkói fiú, miközben fotózom, hogyan fosztanak ki egy adományokkal teli konténert a menekültek. Két rendőr közeledik, de senkit nem érdekel. Pakolják, nézegetik tovább a konténer tartalmát. Több száz esőkabát. Nem nagy fogás. “Gyere már” – ismétli a srác és karon ragad.

Ekkor már több napja itt vagyok Idomeniben a görög-macedón határon. Teljes a káosz. A több hete ittragadt menekülteknek fogy a pénzük, kevés az étel, nem tudják meddig kell még várniuk. December 3-a van (húgom születésnapja), és hideg, több ezren sátraznak a szabadban. A békés, táborozós hangulat pillanatok alatt csap át verekedésekbe, kődobálásba. Tegnap egy ételosztó standot rohantak meg, megunva a többórás sorban állást. A nők nem mernek beállni a sorba, mert a férfiak zaklatják őket. Szírek, afgánok és irakiak elméletileg szabadon kelhetnének át a határon, de az ottragadt, túlnyomórészt pakisztániak és irániak, botokkal és kövekkel kergetnek el mindenkit, aki megpróbál az átkelő közelébe menni. Üzenik: Vagy mindenkit átengednek, vagy senkit. Teljes az őrület, az emberek kezdenek megbolondulni.

“Mi történt?” – kérdezem a marokkói fiút kevés francia tudásom segítségével. “Egy férfi megégett” – válaszolja, és megy tovább a vonatállomás felé. Pár napja történt egy hasonló eset. Egy szintén marokkói srác át akart mászni a vonat tetején, de megrázta a magasfeszültség, súlyos égési sérülésekkel vitte el a mentő.

– Mennyire súlyos?

– Meghalt.

– Baleset?

– Öngyilkosság.

109

Idomeni, Görögország

 

111

Egy fiatal marokkói férfi megégett holtteste a görög-macedón határon. Elkeseredésében felmászott egy vonat tetejére, és a magasfeszültségű vezetéket megfogva végzett magával.

 

112

Rendőrök és menekültek Idomeniben, a görög-macedón határon. Többhetes várakozás után mindenki feszült, könnyen elszabadulnak az indulatok.

 

110

Az Idomeniben ragadtak próbálnak átjutni a görög rendőrsorfalon, hogy a macedón határ közelébe jussanak.

 

113

114

Körülbelül ötven méterre tőlünk egy csapat férfi álldogál egy szerelvény mellett. Középen valami füstöl. Mélyeket lélegzem, ahogy közeledünk, próbálok felkészülni a látványra. Ahogy meglátnak, kiabálnak, hogy menjek, fotózzam le. “Ez az eredménye ennek!” –üvölti az egyik fiatal férfi. “Itt döglünk meg mind” – folytatja magából kikelve. “Azért vagyok itt, hogy fotózzak. Azért vagyok itt hogy lefényképezzem, ami itt történik” – ismételgetem magamban. Próbálok nem elkalandozni, fókuszálni és a kompozícióra, árnyékokra, színekre, helyes expozícióra koncentrálni. “Majd ráérek később elmélkedni, ledöbbenni. Itt és most az a dolgom, hogy fotózzak” – jár az agyamban. Eszembe jut, hogy nem lehet a kép túl konkrét, mert akkor sehol nem lehet használni. A ruha teljesen leégett róla, csak a cipői vannak rajta. Kicsit hátralépek, próbálom kitakarni az intimebb testrészeket. Lassan megérkeznek a rendőrök, az elsősegélyesek és a többi fotós. Én lépek, nincs már mit fotóznom. A képeket visszanézve alig csináltam valami használhatót.

 

115

Ali (bal szélen), lánya, Huda és felesége, Szamah nézi, ahogy a nagybácsi játszik Dzsászimmal. Aleppóból menekültek Jordániába, a háború után vissza akarnak térni Szíriába. Madaba, Jordánia

 

117

Szír menekült gyerekek játszanak nem messze a szír-jordán határtól. Családjuk (kb. 50 fő) a Jordán-sivatagban épített új otthont magának.

 

116

Szír menekült család ül az általuk épített házban a Jordán-sivatagban, nem messze a szír határtól. Engedélyt kaptak, hogy Amerikába mehessenek, de inkább itt maradtak.

 

121

Szír menekült férfi végzi magrib (naplemente utáni) imáját a Jordán-sivatagban.

 

118

Szír kisfiú biciklizik a család farmján. Több mint egy éve költöztek ide, a Jordán-sivatagba. A férfiak feketén dolgoznak a környéken, a nők az állatokkal és a gyerekekkel foglalkoznak napközben.

 

119

 

“Hat hónapos volt a gyerekünk, amikor meghalt Aleppó mellett egy vegyi támadásban – meséli Szamah. Rövid, de annál nyomasztóbb csend után folytatja: “De tudod, még mindig három gyerekem van. Ali néha olyan, mint egy gyerek” – mondja, és rámosolyog a férjére. Ali harmincas éveiben jár, bajszos, vidám arcú. Szamah-val és lányukkal, a hatéves Hudával egy éve menekültek el Szíriából. Kisfiuk, Dzsászím már itt, Jordániában született. “Mi hiányzik a legjobban otthonról?” – kérdezem őket.

Először Ali válaszol: “A szüleim. Hónapok óta nem tudom, mi van velük. Annyit tudunk, hogy kevés az élelem, és az állatok után maradt tápot eszik már jó ideje.”

“Nekem a békés hétköznapok, a farmunk – folytatja Szamah. – A család női tagjaival együtt ápoltuk a rózsákat, reggelente kávéztunk, beszélgettünk. Boldog voltam és biztonságban éreztem magam.”

“Sok mindent elvehetnek tőlünk, szinte mindent -mondja Ali. – A hitet és a reményt viszont nem. Van két gyerekünk, akiket szeretnénk iskolába járatni, hogy többet tudjanak mint mi. A jobb életnek legalább a lehetőségét meg szeretnénk nekik adni.”

 

122

Tornaterem a bicskei menekülttáborban. Ha a tábori barakkok  megteltek, kénytelenek voltak itt elszállásolni a menedékjogot kérőket.

 

125

123

124

 

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita rendházban. Irakból menekültek el, fél évet voltak . Németországban, majd Bicskén.

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita Rendházba. Irakból menekültek el, fél évet voltak  Németországban, majd Bicskén.

 

126

Szulejmán viszi a család bőröndjeit az új otthonukba

 

Kép és szöveg: Hölvényi Kristóf

2
nagymhedvig-20160422-eae130a1f2ee06f498417c4724973ef3

Ismeretlen vizekben elmerülő létezés

 

Közhely immár – Roland Barthes óta -,hogy a fotó legtermékenyebb paradoxona az, hogy egyszerre élet és halál. Az életet megöli a megdermesztett pillanat, ugyanakkor megőrzi a létezés fizikai bizonyítékát a halhatatlanságnak. Mi maradt, gyermekkoromban meghalt Apukámból? Homályos emlékek de megfogható fotók. Látjátok feleim szemeitekkel, bizony fotók vagyunk, semmi más!

Kék négyzet

“A halál: ismeretlen vizekben elmerülő létezés. Úgy kell élnünk, hogy a halált életünkbe tetteinkkel elhomályosítsuk és kioltsuk.”(Blanchot)

Nagy M. Hedvig
Az élet: küzdelem önmagunkkal a külvilággal, Istennel és hiányával, meg a halállal.Az ember azonban lusta disznó: nem szeret folyton küzdeni, inkább hagyja, hogy a dolgok elborítsák és túlnőjenek rajta. Egyszóval szeretné megúszni az életet. Tétlenségével azután nem is homályosít el önmagán kívül semmit a világon – a halált különösen nem. Élethazugságaink által életlen képpé válunk magunk is: még az se igaz, mikor éles fénykép készül rólunk. Még a fotó által biztosított örökkévalóságunk is csak vacak hazugság.
nagymhedvig-20160325-21f96fb87dc645a1cf0d67e6561fd475
 
Ezek jutottak eszembe Nagy M. Hedvig szomorú-kegyetlen képeiről. Meg még az, hogy ha egy fiatal művész ilyen kíméletlen következetességgel csakis a lényegről hajlandó beszélni, akkor talán van még remény. Talán akadnak, akik tetteikkel elhomályosítják a halált – adott esetben épp azáltal, hogy felmutatják a halál igazságát – így talán a létezés nem is csupán egyetlen orbitális hazugság…
Miltényi Tibor
Csont
0
Benkő Imre:
HORIZON. Panoráma fotóesszé 1997-2015
fotóalbum címlap

Benkő Imre: Horizon (panoráma fotóesszé, 2015)

“Egyetlen igaz ember felér egy egész világgal, az igaztalanok pedig, legyenek mégoly sokan, érdektelenek, s így Isten előtt semmit sem számítanak.”(Origenész)
© BENKŐ Imre: Nanjing. Kína, 2013

© BENKŐ Imre: Nanjing. Kína, 2013

Ez az erős moralitása, az emberi méltóság feltétlen tisztelete, zárójelbe kényszeríti az esztétikai aspektusokat: voltaképp tök mindegy, hogy az autonóm-riport, vagy a szubjektív-dokumentarizmus miféle árnyalatait műveli, az erkölcsi tartalom sokkal fontosabb az – amúgy tökéletesen uralt, kellő – formánál.

Ezért akár kissé pikáns is lehetne ez a vadiúj panoráma-album, hisz ez a formátum kifejezetten túlstilizált, eleve esztétizáló felület (hasonlóan a szinte már hatásvadász módon művészies Camera Obscura imádni valóan bizarr képalkotásához). Ilyen extrém gépekkel szinte lehetetlen érdektelen képeket csinálni, a formátum maga képi varázslat (másfelől tekintve:a formalizmus rémuralma…).

Imre azonban itt is megmarad “humanista-realizmusánál”: egyáltalán nem hagyja, hogy a bombasztikus formátum felül próbáljon kerekedni az emberi szolidaritás lényegi üzenetén.

Egyéni stílusa – ez az erkölcsi-dokumentarizmus – épp visszafogottságától annyira pontos. Jellemzői: a minden fölényeskedéstől mentes finom irónia, némi “valóságszürreáliák”, olykor pedig szimbolikus felhangok. Ez a stiláris túlzásoktól való következetes tartózkodás egyenletesen elemelté teszi életművét: mintha egyetlen hangot hallanánk, annak végtelen változatosságában.

© Benkő Imre: Tanya. Aracsiné, Kurai Anna. Hódmezővásárhely, 2013

© Benkő Imre: Tanya. Aracsiné, Kurai Anna. Hódmezővásárhely, 2013

 

“Nem leli helyét az ember: ez az élet.” (Osváth)

Imre tiszteli a valóság nevű fikciót, a valóság ellenben igen ritkán viselkedik tiszteletreméltóan. Inkább kisszerű, félelmes, magányos, közömbös, zavaros, abszurd, esendő, röhejes, tragikus, gonosz és tele van hazug hatalombeszéddel. Imre bámulatos alázattal viszonyul ehhez a durva apokaliptikához: precízen rögzíti az “élet” nevű szerencsétlen bénázást.

 

© Benkő Imre: Moszkva. Oroszország, 2004

© Benkő Imre: Moszkva. Oroszország, 2004

 

“Bizonyos fokon már nincs dráma, csak botrány.”(Hamvas)

 

“Szegény küzdők, szegény küszködők/Szegény bátrak, meg akik félnek/Szegények, szegények(…)Szegény emberek, szegény emberek/Tudatlan tűnő tünemények/Szegények, szegények/Eltévedt romló küldemények(…)
© Benkő Imre: Delhi. India, 2010

© Benkő Imre: Delhi. India, 2010

“Szegény küzdők, szegény küszködők/Szegény bátrak, meg akik félnek/Szegények, szegények”Bocsássatok meg/kiürült szemek/Legördült mellek/Megszáradt kezek/Leütött hátak/Elsápadt hajak/Bocsássatok meg nekem/Bocsássatok meg…

 

“De szégyen élni/De szégyen élni/Tovább köszönni/Tovább beszélni/Jaj emlékezni/Jaj mindent tudni/Hallgatni szépen/Némán hazudni(…)

Szép Ernő fájdalmas, dadogó, magányos, részvét teli, megrendítő, hatalmas szavai ezek. Sem a szánalom, sem a lelkiismeret, sem a tisztesség nem került divatba emberi körökben. Életveszélyes versek – életveszélyes fényképek…

Hadd emeljek ki három remekművet az albumból!

“Tanya. Aracsiné Kurai Anna”(89) – A lepusztult, összeomló tanyák a magány és a kiszolgáltatottság végállomásai.(Ilyenben halt éhen/fagyott meg tizenöt éve már Papp Gergely is – Isten fotográfusa.). Ezen a képen az Utolsó Zene szól egy fehér négyzetben, azaz Isten poétikus-minimalista arcában.

 

© Benkő Imre: Napfogyatkozás. Siófok, 1999

© Benkő Imre: Napfogyatkozás. Siófok, 1999

 

“Napfogyatkozás”(101) – Mikor először rálapoztam erre a drámai-idillre, azt hittem olyan pillanat, mikor felhő takarja el a napot éppen, tehát a valóság egy borzongató pillanatának képe ez. Elolvasva a címet vált igazán vérfagyasztóvá. Azt mondja a Szufi-bölcselet, hogy “akit Isten keres, saját ártatlanságának árnyékában ül.” Attól félek Isten már rég letett arról, hogy bárkit is keressen ezen a nyomasztó, boldogtalan, szomorú földön…

“Nanking”(178) – Kompozíciójában és szélső-egzisztencialista sugallatában ez az önarckép egy korábbi fő művét idézi meg (“Havanna-lakótelep, 1989). Az abszurd-metafizikai bölcselet paradoxonában él mindkét kép a szinte anyagi valóságú-testet öltött árnyékok és a forszírozott szimmetria fenséges katarzisában. A művészet lényegéről van szó itt, ami mindig a paradoxon (ellentétben a tudomány igazságával, ami mindig a koherencia).

Tanulság nincsen, de van még egy idézet: “Amikor a klérust az újkor elején leleplezték, nem igyekeztek az igazságra helyezkedni, hanem még nagyobbat hazudtak. Mikor ez a hazugság is csődbe került, még nagyobbat.Nézzenek körül, van-e még életünkben tenyérnyi hely, mely e hazugságoktól ne lenne bemocskolva.”(Hamvas)

Benkő Imre életműve – véleményem szerint – az igazság és a tisztesség egy tenyérnyi helye. Kedves Imre, köszönöm szépen, hogy vagy.

Miltényi Tibor

Benkő Imre: HORIZON. Panoráma fotóesszé 1997-2015 fotóalbum címlap

 

0
  • 100
  • 101
  • 102
  • 103
  • 103a
  • 103b
  • 104
  • 105
  • 106
  • 107
  • 108
  • 109
  • 110
  • 111
  • 112
  • 112a
  • 113
  • 114
  • 115
  • 116
  • 117
  • 118
  • 119
  • 120
  • 121
  • 122
  • 124
  • 125
  • 126
  • 127a
  • 129
  • 130
  • 131
  • 133
  • 134
  • 135

Modern kori Exodus

Magyarország az elmúlt héten újra a nemzetközi figyelem középpontjába került. Néhány ezer menekült és az ő kálváriájuk felhívta a figyelmet arra, hogy az a világrend amiben eddig hittünk valóban szétesni látszik. Hölvényi Kristóf fotóesszéje végigkíséri a történéseket a Keleti pályaudvartól a nagy menetelésen át, egészen egészen a bécsi főpályaudvarig. Egy apró állomása ez mind a szemünk előtt zajló történelemnek, mind a határátlépők zarándoklatának, de ez az apró állomás meghatározó. Kristóf az európai történetírás egy fontos fázisánál volt jelent. Kamerájával sokkal többet fényképezett, mint néhány elégedetlen menekült. Két világrend találkozik, az egyik átlépi azt a láthatatlan határt, amit Európának hívunk, a fejlett civilizációnak, indulatok szabadulnak el mindkét oldalról, de megoldások alig. Közben pedig ez a néhány ezer elkeseredett ember újra kezébe veszi a sorsát, mint amikor meghozták a döntést, hogy elindulnak. Nincs semmijük, csak az kevés motyó hátukon. Nincs vesztenivalójuk. Hölvényi képeinek titka a részletekben rejlik, olyan, mintha egy filmet néznénk. Nincsenek nagytotálok és megszokott fotóriporteri eszközök. Nagyjából ugyanazzal a perspektívával van végig fotózva az egész, de ikonikus tartalommal megtöltve. Ahogy haladunk az esszében a történések kibontakoznak, egyszer csak elkezdünk izgulni. A szűk ábrázolástól szorongunk, nem látjuk egészben a problémát. Ahogy az egész világ nem érti, ugyanúgy nem érezzük a képeken sem, hogy megoldást kínálna. Inkább csak feszültséget teremt. Egy szorongó kérdés marad a történet lezárásaként, hogy mit kezd a világ a sokszázezer otthontalan sorsával.

5

Busójárás

A busójárás az egyik legrégebbi hagyomány, amit a mai napig őrzünk, és művelünk, mint elődeink, akik a telet akarták elűzni, köszönteni a tavaszt, a termékenyseget. Az akkori ember még nem ismeri maga körül a világot, éldegélt a maga falusias környezetében, sáros kis utcákon, hóbuckák között. Februárban, farsangkor, a hosszú telet megunva meleg bundákba és ijesztő jelmezekbe öltözik, kereplőkkel hangoskodik, hogy tényleg elűzze a telet. Elhiszi, hogyha egy koporsót bocsájt a Dunára, vagy máglyán elégeti a telet, akkor gyorsan vége lesz a télnek és termékeny év lesz.
Többszáz év alatt azonban sokat valtozott a világ. Nem csak a falusi parasztházak, sáros kis utcák cserélődtek le urbánus, városiasabb épületekre, aszfalt utakra, uniformizált üzletekre, hanem a természetfelettiben hívő ember áttért a racionális gondolkodásra.

A mai ember tudja, hogy nem a Busók űzik el a telet.

Tisztában van minden környezeti tényezővel, ami a jó termékhez szükséges. Mégis a hagyományt ugyanúgy űzi. Igaz elsősorban turisztikai szempontból, vagy a közösség összekovácsolása miatt, vagy a helyi vendéglátóhelyek megtöltése miatt.

Mégis a Busók lokális hősök.

A Busókra nem vonatkoznak a hétköznapi erkölcsi szabályok. A télre, időre es cselekvésre, sajátos felfüggesztett állapot jellemző. Ezért is van nagy vonzereje a Buso szerepnek, hiszen az inkognitó es a maszk alatti másik világ egy sajátos tudatállapot a transzformacio megélése is. A globalizáció csak a Busók környezetet érintette meg, maga a busójárás eredeti maradt. Hiába a kínai bolt, szolárium, benzinkút háttér, vagy a mobiltelefonáló Busólány, a hagyomány belül igaz maradt.

Kálló Péter ironikusan szemléli a hagyományt, de nem szkeptikusan. Az elértéktelenedésre, a kiüresedésre próbál rávilágítani rövid sorozatával. Miközben egy kicsit megmosolyogjuk vagy fájóan megvédjük belül a hagyományt ne feledjük a racionális valóságot sem szem elől téveszteni!

101 102 103 104 105 106 106a 106b 107 108 109 110 111

5