Phoo Magazin | történet mesélés
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
374
archive,tag,tag-tortenet-meseles,tag-374,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
szir_007

Bielik István: Aleppo

 

 

2013 februárjának elején, fél éves álmodozás és néhány hónapnyi előkészület után, leszállt a gépem a törökországi Gaziantep repülőterére. Néhány óra várakozás után fogtam egy taxit, s elindultam a határ menti Kilis településre, hogy életemben először belépjék egy háborús zónába.


A határnyitásra érkeztem, csupa fura alak várta, hogy bebocsájtást nyerjen a polgárháborús Szíriába.


A török oldalon könnyedén átjutva egy furcsa világba csöppentem: kényelmetlenül éreztem magam a sok gépfegyveres ember között, akik folyton méregettek. Sokan csak azért lépték át pont itt a láthatatlan határvonalat, hogy fegyvert ragadjanak valamelyik fél oldalán. Életem leghosszabb két óráját töltöttem el a két határ között, várva segítőmre, akivel előtte csak chaten beszéltem.

Egy spanyol újságírótól kaptam meg az elérhetőségét, aki előtte több hónapot töltött Szíriában, maximálisan megbízott benne, így én is úgy gondoltam, rábízhatom az életemet.
Vártam és hiába próbálkoztam: a számtalan telefonhívás után már azon gondolkoztam, hogy visszamegyek a török oldalra, hiszen a megadott számon mindig csak „a nem kapcsolható” szignál fogadott. Már szedtem a holmim, amikor egy kis romos autó az út porában farolva megállt tőlem néhány centire, majd egy körülbelül százhatvan centis, terepmintás ruhába öltözött szakállas, jókedvű fiatalember ugrott ki belőle, kezet rázott velem, megölelt és azt mondta, isten hozott Szíriában.
Az Aleppóba vezető autóúton még szinte fel sem ocsúdtam, hogy végre sikeresen bejutottam, igaz 100 dollár előre nem kalkulált sáp árán, amit a felkelő határőröknek kellett fizetnem kvázi vízum gyanánt, s ezt egy füzetből kitépett lapra nyomott pecsét igazolta, amit az útlevelembe hajtottak.
Az út körülbelül másfél órába telt a bombázások által elnyűtt terepen, de addig legalább megismerkedtem segítőmmel, Yoseffel és újdonsült feleségével, Ghadaval. A nálam néhány évvel fiatalabb Yosef érkezésem előtt két héttel lépett frigyre hitvesével, az akkor már egy éve polgárháború súlytotta Aleppóban.
Yosef a háború előtt közgazdaságtant tanult, de miután lebombázták az egyetemét, ő is fegyvert fogott a felkelők oldalán. Egy olasz újságíró hatására – akivel még katonaként találkozott – lett belőle fixer, vagyis egy olyan segítő, aki háborús övezetekben, konfliktus zónákban segíti helyismeretével a külföldi újságírókat, fotóriportereket, természetesen némi juttatás ellenében.

Már távolról körvonalazódott Aleppó városa, amikor tompa puffanásokra lettem figyelmes az autó körül. Yosef észrevette, hogy némi nyugtalanság tölt el, rákérdezett, hogy tudom-e, mi ez. Sejtem – válaszoltam. – Csak ijesztgetik az arra haladó autókat – legyintett, én pedig az ő harcedzett múltjával próbáltam nyugtatni magam. Ekkor megint átfutott az agyamon az oly sokat feltett kérdés: miért akartam én ilyen kiolthatatlan szenvedéllyel és kíváncsisággal idejönni a saját költségemen, a napilapomnál szabadságot kérve, kvázi szabadúszóként tudósítani egy távoli országba?!
Ez a válasz 4 év elmúltával egyre jobban kikristályosodott, és magam is csak most kezdem megérteni, mennyire fontos egy ilyen konfliktusról tudósítani, és felhívni a közvélemény figyelmét arra,

ami az elmúlt években több millió menekültet kényszerített a hazája elhagyására, és egy több ezer kilométeres útra, a remény irányába, az ismeretlenbe.

Yosefet és testvérét 2013 augusztus 4-én elrabolták az iszlám állam fegyveres katonái egy amerikai-izraeli újságíróval együtt. Őket több mint két hét fogság után szabadon engedték. Azonban az újságíró az a Steven Sottlof volt, akit azt iszlám állam másodikként fejezett le James Foley után, egy felfoghatatlan és brutális megfélemlítő kampány részeként.

 

szir_002

szir_004

szir_006

Aleppo, 2013 11th February. People living in an mental hospital at Aleppo 2013th February 11. After the revolution started the doctors leave the hospital move to a safer place. The basic staff just can take care,make clean and food for the inmates.

szir_005

szir_003

szir_007

Aleppo, 2013 14th February. Children playing football in the streets of Aleppo at sunset 2013th February 14.

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighters celebrate victory in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fight for an building for 6 month, today with heavy fight they take the building.

szir_010

szir_009

szir_017

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighter installs a bomb inside a building in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fighted for 6 month to get the building which was an regime army base, today with heavy fight they take the building and now they destroy it to prevent the regime army occupy back.

szir_011

Aleppo,Bustan Alkaser district 2013th February 8. Protesters called the Free Syrian Army rebels Aleppo organization of anti-government demonstrations 2013th February 8. The second largest city in Syria for months fighting for the possession of Syria Bashar el-Assad, President totalitarian regime and rebels fighting to overthrow the government forces.

 

Bielik István weboldala

0
mystery-women

Zühal Erdem

 

Zühal Erdem titokzatos lány. Nincsen weboldala, interjút sem készített még vele senki. Mégis több mint 13.000 követője van Instagramon, itt találtam rá én is. Először azt hittem, Saul Leiter kevésbé ismert fotóinak gyűjteményét böngészem… Saját elmondása szerint nagyon introvertált, félénk lány, így különösen nagy öröm, hogy elfogadta felkérésemet.

lovely-womenNem is tudom, hol kezdjem a beszélgetést. Semmit nem tudok rólad. Különleges neved van, ha jól sejtem, török származású vagy?

Igen, Isztambulban születtem, 1985-ben. Varázslatos, egyedi város, lánytestvéreimmel együtt itt töltöttem a gyermekkoromat. Jó családunk volt, szüleim keményen dolgoztak azért, hogy finanszírozhassák az oktatásunkat. Miattuk értékelem nagyra a kitartó munkát és a folyamatos önfejlesztést. Ők tanítottak meg arra is, hogy mindenkit egyenlőnek tekintsek, és a viszontagságos időkben is képes legyek meglátni az élet napos oldalát.

Milyen volt az isztambuli gyermekkor?

Szerettem egyedül lenni, rengeteget olvastam. A könyvek keltették fel az érdeklődésemet a világ és az emberek iránt, és ebből két dolog is következett: szociológiát akartam tanulni az egyetemen, illetve ha csak tehettem, új vidékeket fedeztem fel magamnak Törökországban.

Sajnos mostanában főleg rossz híreket hallani Isztambulról. Robbantások, tüntetések, társadalmi elégedetlenség. Milyen most a hangulat?

Én már jó pár éve Los Angelesben élek a férjemmel, Isztambulba bő egy éve látogattam vissza. Még mindig gyönyörű a város, de érezhető a változás. Az emberek többsége – a családomat beleértve – türelmesen várja, hogy jobbra forduljanak a dolgok.

Los Angeles elég nagy váltásnak tűnik. Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod Törökországot?

Mindig is arról álmodtam, hogy pár évet az Egyesült Államokban élhessek. Miután befejeztem az egyetemet, elkezdtem dolgozni. Kitartóan takarékoskodtam, Amerikában szerettem volna folytatni a tanulmányaimat. Ez sikerült is, beiratkoztam egy Los Angelesi egyetemre, ahol megismertem későbbi férjemet. Közösen úgy döntöttünk, hogy Amerikában fogunk letelepedni.

Szociológiát tanultál, így különösen érdekes lehetett neked egy merőben különböző kultúrába csöppeni. Mit szeretsz jobban Amerikában, és mi az, ami nagyon hiányzik Törökországból?

Ó, erről rengeteget tudnék mesélni, egy külön interjút szentelhetnénk a témának. A legnagyobb különbség, hogy Amerikában tényleg az az érzése az embernek, hogy „minden lehetséges”. Valóban az ígéret földje. Nem sokkal azután, hogy ide költöztem, Törökország gyökeresen átalakult. Most leginkább csak a családom, és a barátaim hiányoznak.

Hogyan találtál rá a fotográfiára?

Emlékszem, általános iskolás voltam, amikor a nagybácsink odaadta a nővéreimnek az analóg kameráját. Azzal játszottunk. Film se volt benne, fogalmunk sem volt, hogyan működik. Ez persze egy pillanatig sem érdekelt minket, divatfotózást rögtönöztünk, rengeteget hülyültünk. Ez volt az első kapcsolatom a fotózással.

A színház, a festészet és a fényképészet persze mindig közel állt hozzám, de csak az Egyesült Államokban kezdtem el komolyabban fotózni. A férjem vett nekem egy profi gépet, együtt bejártuk Amerikát és rengeteg képet lőttünk. Beiratkoztam az UCLA Egyetem fotós szakára is.

waiting dad-and-his-son

little-girl girl-in-red

pc1-erdem-zuhal-003 blue

Kiktől merítettél inspirációt?

Viszonylag sok időt töltöttem azzal, hogy olyan festőket és fotóművészeket találjak, akik nagyszerűen veszik észre az élet mindennapi szépségét. Leginkább olyan mesterek voltak rám hatással, akik már nincsenek köztünk. A festők közül John Singer Sargent, Renoir, Edward Hopper és Vermeer; a fotográfia világából Josef Sudek, Heinrich Kühn, Lillian Bassman, Robert Demachy, Vivian Maier, Saul Leiter, Fan Ho és Irving Penn nyűgözött le leginkább.

p1090625A képeidet nézve nem csodálkozom azon, hogy Heinrich Kühn és Saul Leiter neve is felmerült, te is ragyogóan, gyakran álomszerűen bánsz a színekkel. Mit jelentenek számodra a színek? Próbálkoztál a fekete-fehér fotózással is?

Nincsen különösebb művészeti hitvallásom. Tetszenek a gyönyörű színek, a köztük lévő harmónia és a szép kompozíciók. Ezekre vadászom az amerikai fotóstúráim során. Én is fekete-fehérrel kezdtem annak idején, aztán rájöttem, hogy a színekkel sokkal jobban meg tudom ragadni a körülöttünk lévő világ szépségét. A szín az élet egyik legnagyobb ajándéka.


Melyik téma fog meg leginkább?

Eleinte az otthoni stúdiómban fotózgattam csak, nem sokat mozdultam ki az utcára. A stúdióban azonban bárkit és bármit megörökítettem. Később kaptam rá az utcai fotózásra. Különböző környékeket kerestem fel, és mindig az volt a célom, hogy felfedezzem a mindennapi élet szépségét. A legtöbb ember csodálatos dolgok mellett halad el anélkül, hogy észrevenné őket. Én megőrzöm ezeket a pillanatokat az örökkévalóságnak.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Célom, hogy minél több ember életébe csempésszek egy kis boldogságot. Ha megnézik a képeimet, és egy pillanatra öröm, jóérzés tölti el őket, én elégedett leszek.

Az Instagramon sokan követnek, az ő pozitív visszajelzésük folyamatosan hajt előre.

Az interjú végén megkérnélek arra, hogy válassz ki egy képet, amely számodra különleges jelentéssel bír, és mesélj róla egy kicsit.

Nemrég történt, hogy egy utazásom során elejtettem a kamerámat, és összetört a lencséje. Nagyon elszomorodtam, mert a város gyönyörű volt, nekem pedig nem volt még egy objektívem. Nem adtam fel, törött lencsével fényképeztem tovább, és ez volt az első kép, amit készítettem: https://www.instagram.com/p/BOiaaUfjyl2/. A törésvonal furcsa hangulatot adott a képeknek, egészen megtetszettek. Ez az élmény tanított meg arra, hogy nem muszáj mindig a tökéletességre törekedni, és bármilyen kamerával lehet izgalmas fotókat készíteni!

Zühal Erdem Instagram oldala

Készítette: Kocsány Kornél

0

THROUGH THE WALL

Nem csak bennünket érint menekült áradat, vagy a migráns kérdés. Attól függ milyen oldalról kommunikáljuk. Az USA déli határán, Mexikóból naponta érkeznek bevándorlók, akik valahogy átjutnak a falon. Tim Nackashi, Through the wall című hat perces kisfilmje nagyon érdekes szemszögből mutatja be ezt a kérdést. Olyan kérdéseket vet fel egy apáról, akit visszatoloncoltak Mexikóba, közben felesége és két éves fia nem hivatalosan az államokban maradt, melyek más szemszögből minket is érintenek.  Természetesen az apa szeretne a családjával lenni. Az utat látjuk, és nagyon tárgyilagosan a viszonyokat, ami fogadja a “visszaútján”.

Egyébként Tim Nackashi nevét érdemes megjegyezni annak, aki szórakozás gyanánt szívesen választja az internetes videókat. Mi is fogunk tőle még anyagokat közölni.

 

1
  • Phutanang township, Kimberley, South Africa. 2011.
From the series, Painting over the Present.
  • South Africa, Aggenys. 2010.
From the series, Painting over the Present.
  • Asla Township, Mossel Bay, South Africa. 2010.
From the series, Painting over the Present.
  • Intabazwe Township, Harrismith. 2011.
  • Upington, South Africa. 2010.
From the series, Painting over the Present.
  • Chris Hani township, Bethal. 2011.

Graeme Williams

 

Graeme Williams Dél-Afrikai fotográfus. A legnagyobb magazinoknak dolgozik. National Geographic, Time Magazine, Newsweek szerepel portfoliójában. A Phoo Magazin olvasói a budapesti ArtMarketen találkozhattak képeivel. Elképesztően szuggesztív látásmódja túlmutat az egyszerű fotóriporteri gondolatokon, a mindennapi hírek problematikáján. Általános kérdéséket vet fel, kamerájával érez és történeteket mesél. Dél-Afrika, Johannesburg és annak problémái Magyarországtól igen távolinak tűnnek, mégis, ahogy Graeme-el beszélgetünk és nézzük a képeit valóságossá válnak. Kitágul az olvasó számára a világ. 

 

Miért a fotózással fejezed ki önmagad?

12 éves koromban kezdett érdekelni a fotózás és nagyon hamar rájöttem hogy az önkifejezés ezen formája egy vizuális csodaországba nyit ajtót.
Amikor végeztem az iskolában, a szüleim ragaszkodtak ahhoz hogy rendes szakmám legyen, így az egyetemen geológiát és statisztikát tanultam. A diploma után rögtön közöltem velük, hogy nem fogok geológusként dolgozni, hanem fotográfus leszek. Húsz évvel később még mindig fotográfus vagyok és még mindig izgatnak az új felfedezések.

 

 

Új ügynökséget alapítottál, ez alakította a nézeteidet?

A „South Photograph” egy létező dél-afrikai ügynökség volt, aminek én is alapító tagja voltam. Elegem lett az újságoknak és magazinoknak való könyörtelen munkából és úgy döntöttem, hogyha saját ügynökségem van, akkor több időt szentelhetek a saját munkámnak. Ez az ötlet végül is nem úgy alakult, ahogy elterveztem, de amint csak tudtam kiszabadítottam magam az üzletből és a saját személyes munkámra fókuszáltam. Visszatekintve életem ezen időszakára, a szabadúszóságból való kitörés építő jellegű volt, mert újraértékeltem azt, mivel és hogyan szeretnék valójában foglalkozni.

 

 

A művészetet a környezetetben lévő problémákkal kombinálod. Mit gondolsz mennyiére érthető ez a közönségednek?

Sok mindent kipróbáltam, hogy a lehető legjobban fejezzem ki a nézőpontomat a folyamatosan változó dél-afrikai szociális-politikai helyzettel kapcsolatban. Remélem, hogy sikerül közvetítenem egy érzést vagy hangulatot arról, hogy milyen az élet egy ilyen komplex országban. Hiszem, hogy a líraiság egy sokkal erőteljesebb eszköze a kommunikációnak, mint az úgy nevezett tények.

 

Hanover, South Africa. 2006

Hanover, South Africa. 2006

 

Mennyire kell a fotográfiának a valósághoz ragaszkodnia? Alkalmas arra, hogy tükröt tartson a nézők elé?

Képeimben próbálok hiteles maradni az egyes helyzetek lényegéhez és tartalmához. Nem gondolom, hogy mindenkinek ebből kell kiindulnia, de ez az én gyakorlatom. Kevésbé vagyok meggyőződve arról, hogy a fotográfusoknak meg kell változtatni a világot. Néhány fotográfusnak sikerült igen nagy hatást gyakorolnia a képeikkel, mint például a tengerparton a tengerből holtan kimosott menekült gyermek képe. Ámbár úgy gondolom, hogy vannak visszafogottabb módszerek is arra hogy kapcsolatot teremtsenek a fotós és a néző között.

 

 

Gyakran párosítasz képeket, miért?

A képeket a kiállítást rendező budapesti galéria rendezte párba. Szeretem a munkáimat párosával vagy hármasával kiállítani, amennyiben indokolt a kombinálás és a képek összekapcsolása értéket teremt, tovább mélyíti a munkámat. Úgy gondolom, hogy ez a mostani trendnek, vagyis a képek önkényes összekapcsolásának vége, mindazon által kezdetben esztétikailag nagy hatása volt. Például Rino Kawauchi esetében.

 

 

Párhuzamot érzek a te vizuális világod és Saul Leiter-é között,. Ez igaz?

Szerintem Saul Leiter munkái szépséget és állandóságot sugároznak és egyfajta vizuális meditáció határán mozognak. Büszkeséggel tölt el ha vele együtt emlegetnek.

 

Johannesburg inner city, South Africa. 2013.

Johannesburg inner city, South Africa. 2013.

 

A megtört városok sorozatban a képek árnyékban vannak. Vagy fogalmazzak úgy hogy árnyékolással emeled ki a fontos részeket? Ez mennyire intuitív?

Három és fél évig dolgoztam a megtört városok projekten. Kiválasztottam egy városrészt és besétáltunk a három testőrömmel együtt. Ez egy nagyszerű tapasztalat volt a városi élet minden szegmensének fotózására. Sosem tudhattam, hogy mit fogok találni és nem foglalkoztam túl sokat a beállításokkal sem, sőt valójában néha szinte semmire sem figyeltem oda. Ha jónak tűnt, csináltam egy vagy két képet és mentem tovább. A néző számára, a kontraszt a fény és az árnyék között, közelebbről nézve inkább kétértelmű és rendezetlen kombinációja a megtört részleteknek – ez volt az az érzés amit kerestem.

 

Az “Átfestett jelen” sorozatban nincsenek szereplők. Hogy lehet elmesélni egy sztorit szereplők nélkül?

Az „Átfestett jelen” sorozat a nagyon szegény körülmények között élő dél-afrikai emberekre fókuszál. Kunyhóik ragyogó színei azt fejezik ki, hogy szeretnének kitörni jelen körülményeikből és kitűnni a környezetük egyhangúságból. Azt hiszem, hogy a struktúra amit használunk jól fejezi ki gondolatainkat és azt, hogy az egyes dolgok egész emberi életekről mesélnek.

 

 

Kérlek mesélj nekünk egy kicsit Dél-Afrikáról, pontosabban arról a részről ahol te élsz. A képeid olyan helyeken készültek, ahol a szegénység, a szomorúság és az elnyomás mindennaposak. Meg tudod őrizni a humorérzékedet vagy ez csak irónia?

Nehéz fotózni Dél-Afrikában anélkül, hogy ne emlékeztessenek folyton az országban tapasztalható erős kontrasztokra; gazdag és szegény, iskolázott és iskolázatlan remény és elkeseredettség és természetesen az elszigeteltség a feketék és a fehérek között, amit az Apartheid kormány intézményesített. Mint fotográfus, megpróbáltam különböző módon elmesélni történeteket anélkül, hogy újságíró stílusban tenném. Sokkal jobban érdekel, hogy olyan témákat találjak, amik a világban máshol is másokkal is előfordulnak. Azt hiszem a humorom forrása sokkal inkább az empátia, mintsem az irónia. Megtöri az egyenes, kifejezéstelen „elbeszélést”.

 

Moenaneng Township, Marquard, South Africa. 2006

Moenaneng Township, Marquard, South Africa. 2006

 

Egy weboldalon azt írtad, hogy Johannesburg-ban szükség volt testőrre, miért? Mi volt az oka?

A bűnözés és a korrupció a legnagyobb akadályai Dél-Afrika fejlődésének. A gyilkosságok száma, ami 49% naponta, teszi Dél-Afrikát az egyik legerőszakosabb országgá a világon. Johannesburg belvárosát szinte teljes egészében feketék lakják, így egy fehér ember egy drága kamerával igen feltűnő jelenség. Testőrök nélkül nem tudtam volna olyan képeket csinálni, mint amiket készítettem. Felül kellett emelkednem a személyes biztonságomért való aggódáson, hogy elkapjam a lehető legjobb pillanatokat.

 

 

Gondolod, hogy a világ elég figyelmet fordít Afrikára, vagy ez egy probléma, amit meg kell oldani?

Annak érdekében, hogy a figyelmet Afrikára fordítsuk meg kell nyomnunk az újraindítás gombot. Mind az afrikaiaknak és a nem afrikaiaknak meg kell találniuk az utat a másik elfogadásához. Nagyon nehéz a berögzült képzeteket megváltoztatni, de az internet nagy segítség az integráció felgyorsításában.

 

Soweto, South Africa. 2006

Soweto, South Africa. 2006

 

Mit gondolsz a demokráciáról? A fotográfia demokratikus?

A demokrácia remek eszme, de úgy látszik, hogy csak azokban az országokban működik ahol az iskolázottság szintje magas. Nem hiszem, hogy a fotográfia demokratikus, sőt nagyon személyes és szubjektív, így a fotográfusok inkább hasonlatosak a diktátorokhoz vagy a társadalmilag függetlenekhez.

 

 

Kérlek mondj pár szót a budapesti kiállításról!

A budapesti kiállítás kurátora a new york-i Axis Gallery tulajdonosa Gary van Wyk, aki látni akarta, hogy hogyan fogadja egy kelet-európai közönség a munkáimat. A dél-afrikai és afrikai fotográfia nem sokat szerepel ebben a régióban, de az elmondható, hogy a kezdeti fogadtatás igen szívélyes.

 

 

Mi az elképzelésed a jövőről?
A világ épp egy radikális gazdasági, politikai és szociális változáson megy keresztül és érdekes lesz látni, hogy mindez hova vezet majd. Biztos vagyok benne, hogy az emberek a múltban is rettegtek az olyan eseményektől, amik beidegződött a társadalmi rendszereiket fenyegették. A világ népességének ugrásszerű megnövekedése és ennek hatása környezetünkre rákényszerít minket a társadalmi struktúrák újra értékelésére.

 

Glen Cowie, South Africa. 2005

Glen Cowie, South Africa. 2005

 

Graeme Williams weboldala

Facebook oldala

0