Phoo Magazin | színes
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
89
archive,tag,tag-szines,tag-89,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
hemzo_palyizsofia_49

Hemző Károly-díj 2017

Pályi Zsófia szabadúszó fotográfus nyerte a 2017-es Hemző Károly-díjat. Pályi tavaly a finalisták között végzett, az idén pedig több sorozatból álló portfóliójára kapta meg a fiatal alkotók számára meghirdetett pályázat díját. A díjra az Alapítvány tanácsadói jelölhetnek pályázókat. Az idén Barakonyi Szabolcs, az index.hu képszerkesztője, Bognár Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa (Lengyel Beatrix nevében), Cseke Csilla, az MTI fotószerkesztőségének vezetője, Molnár Zoltán fotográfus, tanár és a tavalyi győztes, Mohai Balázs fotográfus jelölt alkotókat. A Hemző Károly Alapítvány Kuratóriumából álló zsűri (Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, valamint Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusok és az Alapítvány titkára, Szarka Klára kurátor) az idén is úgy döntött, hogy az egyetlen díjazott mellett még négy finalistát is megnevez. Kaszás Tamás, Kállai Mártont, Sivák Zsófia és Végh László, a 2017-es finalisták egyaránt magas színvonalú pályázatokat nyújtottak be. Pályi Zsófiát mint érett, kiforrott alkotót, a fotográfia több területén is magas nívójú teljesítményt nyújtó fényképészt ismerte el a díjjal a zsűri. A Hemző-díjjal oklevél, pénzjutalom és kiállítási lehetőség jár a Magyar Fotográfusok Házában.
A tavalyi díjazott, Mohai Balázs Együtt szép című jutalom kiállítása július 9-ig látható a Kismanó Galériában.

0
taras_bychko_ukraine_lviv43

Mindennapi kép: Taras Bychko

 

Nem könnyű Ukrajnából kitörni, kijutni a nemzetközi porondra, de a 29 éves Taras Bychkónak sikerült. Az Instagramon közel 5000 követője van, köztük olyanok, mint a zseniális brazil street fotós, Gustavo Minas, vagy Dezső Tamás. Pedig nem is fotósnak tanult… Saul Leiter képi világához nagyon hasonló, Shadow and light sorozatát mutatjuk be.

 

Ukrajnában születtél, a lengyel határtól 80 kilométerre található Lviv városában. Milyen volt ott felnőni? Hogy kezdtél fotózni?
Lviv nagyszerű város. Egymilliós lakosságával nem túl kicsi, nem túl nagy. A gyermekkorom teljesen átlagos volt, édesapám nyelvészprofesszor, édesanyám tanárnő egy helyi iskolában, s bár a művészetek soha nem álltak távol a családtól, én csak meglehetősen későn találkoztam magával a fotográfiával. A középiskola elvégzése után jogi egyetemre mentem, majd ügyvédként kezdtem dolgozni. Csak huszonöt éves koromban, 2012-ben vettem meg az első fényképezőgépemet, amikor megszületett a kisfiam: szerettem volna megörökíteni a családi pillanatokat. 

 

Négy év alatt a család fotózásából komoly hobbi és művészet lett… 
Miután megvettem az első fényképezőgépemet, egyre jobb fotókat akartam készíteni. Sokat keresgéltem az interneten, s hamarosan rátaláltam a Magnum fotóügynökségre. A honlapjukon és az albumaikban látható képek lenyűgöztek. Josef Koudelka, Alex Webb és Harry Gruyaert munkássága volt rám a legnagyobb hatással, nekik köszönhetem, hogy elkezdtem kialakítani a saját szemléletemet. Már nem csak otthon kattintgattam, sokat jártam Lviv utcáit, kísérletezgetni kezdtem a street fotózással is. A város pezsgő kulturális élete, izgalmas építészeti megoldásai nagyszerű témákat kínáltak. A szárnypróbálgatásom itt és ekkor kezdődött.

 

bychko_day_139
bychko_day_115

 

Az ügyvédi állás mellett mennyi időd maradt a fotózásra?
Nem sok. De beleszerettem, talán jól is ment. Sok elismerést kaptam, a családom is biztatott: úgy döntöttem, hogy otthagyom az ügyvédi pályát és saját vállalkozásba kezdek. Így ugyanis több időm marad a szenvedélyemre. Az, hogy csak ez legyen a hivatásom, eszembe sem jutott. Ukrajnában borzasztó nehéz fotózásból megélni. Vannak ugyan sztárfotósok, sikeres fotográfusok, de ők a kivételek.

 

taras
Hogyan jellemeznéd a stílusodat?
Nagyon szeretek játszani a fényekkel, az árnyékokkal és a színekkel, de rendkívül sok figyelmet szentelek a kompozíciónak is. Úgy érzem, folyamatosan változik, fejlődik a stílusom, de még nem forrott ki teljesen. Talán a straight photography áll a legközelebb a szívemhez. A jelenleg alkalmazott formanyelvemre tavaly, azaz 2015 őszén találtam rá. 

 

 

A munka, a téma hogy talál rád?
A munkáimat intuitív módon, ösztönösen választom ki, nem tervezek előre. Idén kezdtem el egy projektet: minden egyes nap feltöltök egy street fotót a közösségi oldalaimra (Instagram, Facebook, Flickr). Ez egyfelől nagyon izgalmas, mert rákényszerít, hogy mindennap gyakoroljak, másrészt óriási kihívás, mert a feltételek nem mindig adottak, Lvivben például ritkán süt a nap, pedig erre nagy szükségem lenne ahhoz, hogy kihasználjam a fény-árnyék játékokban rejlő lehetőségeket. 

 

Miből merítesz ihletet?
A már említett mesterek mellett különösen nagy inspirációt jelent számomra Martin ParrDaido Moriyama és Trent Parke munkássága. A fotográfia mellett azonban nagyon fontosnak tartom a környezetem, a család és a barátok támogatását, illetve a zenéből és az irodalomból is rengeteg ihletet merítek. Leonard Cohen és Tom Waits dalai, Franz Kafka és Erich Maria Remarque művei is óriási hatással voltak rám.

 

Milyen felszerelést használsz?
Főleg nagylátószögű objektívekkel dolgozom, van egy Fuji XT1-es kamerám, amelyhez 12 mm-es, 18 mm-es és 35 mm-es objektíveket használok. Zoom optikákat és teleobjektíveket ritkán teszek fel a gépre.

 

Mik a terveid, álmaid a jövőre nézve?
Több ukrán szakmabelivel együtt megalapítottam a 380Collective street fotós kollektívát, célunk az ukrán street fotózás népszerűsítése. Örülnék, ha ez az együttműködés egyre gyümölcsözőbbé, ismertebbé válhatna. Nagy álmaim nincsenek, de fejben már írtam egy listát arról, hogy hová szeretnék eljutni fotózni. Egyszer talán majd erre is sort keríthetek.

 

 Tarast itt követheted:  • Flickr • Facebook • Instagram • 500px

 

bychko_day_53

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

bychko_day_220

Az interjút készítette: Kocsány Kornél

0
  • 101
  • 102
  • 103
  • _DSC0040
  • 105
  • 104

Copiapo

 

“Ahol víz van, ott élet is van”. Az Atacama sivatag közepén is igaznak látszik az ismert mondás, a világ legszárazabb helyén, ahol alig 3%-os a relatív páratartalom és egyes helyeken csak évek alatt jön összea az 1mm csapadék. Az élet mindenhol talál magának helyet, még, ha ez egy oly élhetetlennek tűnő porfészek is, mint Copiapo városa. Az azonos nevű és igen alacsony vízhozamú folyó partján, – melynek medre nagyrészt egész évben száraz – alakult ki ez a látszólag érthetetlen település még az 1700-as évek közepén, amikor az emberi élet még keményebb és elképzelhetetlenebb volt ezen a száraz és forró helyen. Azóta azonban az Atacama régió fővárosává nőtte ki magát, Chile egyik ipari bányászati centruma, a sivatagi gazdaság láthatatlanul lüktető szíve lett.
A lakosságszám a 20. század elején már elérte a 10 ezret, mostanra viszont meghaladta a 200 ezret is. Mindennek az oka az itt termő “pénz”, a gyors meggazdagodás reménye.
Az Atacama sivatag és Copiapo környéke nemesfémekben és nyersanyagban igen gazdag. Már a 19 század közepén ide vonzotta “A kincs” a világ minden tájáról az aranyásó kalandorokat. Először egyszemélyes magánbányák, a 20. század elejére pedig nagyrészt a fejlett országok tulajdonában lévő bányatársaságok uralják a föld mélyén található nyersanyagok felszínre hozatalát.
A mai napig rengeteg arany, ezüst, és rézbánya található a környéken. A munkaerőt nagyon jól megfizetik a mostoha körülmények miatt. Sokan csak 2-4 éves munkaszerződésük időszakára érkeznek, – ezért a lakosság pontos száma nem mérhető – a külföldi geográfusoktól kezdve egyszerű, egész Chiléből érkező képzetlen bányászokig, a pénz miatt. Azután vagy megtalálják számításaikat, vagy továbbállnak egy másik életbe. A kevésbé kihasznált dűnéken minimálisan gépesített családi bányákkal találkozhatunk, melyek a kitermelt nyersanyagot közvetlenül probálják eladni, a bánya környékén kis viskókban élve, napról napra élve a felszínre hozott mennyiségtől erősen függve.

 

A helyi egyetem egyrészt bányamérnökök képzésére szakosodott, másrészt a környéken fellelhető vízkészlet kutatásával foglalkozik amennyire erőforrásai engedik. Tisztában van vele mindenki az itt élők közül, hogy víz nélkül nincs élet, de még kevésbé van pénz. A nyersanyag készlet kitermeléséhez is elengedhetetlen a víz, mellyel, ha rosszul gazdálkodnak megáll Chile egyik fogaskereke. A helyi szervezetek rengeteg péénzt és energiát ölnek a kutatásba.
Copiapo-t 1744-ben alapították, de emberi élet nyomai már sokkal korábbról fellelhetőek. 5-6 ezer méter magas vulkáni hegyeken feltehetően a diaguiták áldozati helyeit tárták fel az 1900-as évek elején. A diaguiták az inka birodalomhoz tartoztak, nagyrészt az andok nyugati és keleti részén, Argentinában és Chilében éltek.
 

KAP_6956

KAP_6977

KAP_6965

KAP_6984

A külvárosban sátortáborokban élő, az egykori Jugoszlávia területéről érkezett családok büszkék roma származásukra. A sivatagi száraz meleg lehetővé teszi, hogy egész évben használhatóak legyenek a 20-30 négyzetméteres sátrak. Látszólag nyomorban élnek, de a vándoréletmódhoz képest jól felszereltek: nagy ágyak, tévé, parabolaantenna, mikrohullámú sütő. Áramot az út túloldaláról a közeli házakból kapják. A bányatársaságok bejáratainál sorban állnak az alkalmi munkáért, melyet jól megfizetnek, de kemény fizikai munkával jár. Ráadásul ilyenkor olyan nyersanyagok közelébe kerülhetnek, melyekből később, az egész család bevonásával, eladható tárgyakat készítenek.

A jövő olaja

 

A lítium a legkisebb sűrűségű alkálifém, mely rendkívül keresetté vált a lítium akkumulátorok kifejlesztése után. A lítium a modern kor elektromos eszközeinek elsődleges energiaforrása. Ezek az akkuk sokkal könnyebbek és sokkal nagyobb az élettartamuk, mint a hagyományos nikkel tartalmúaknak.

A lítium nem túl gyakori a Földön, elsődleges előfordulási helye a sós talajvíz és a sós tavak. Bolívia, Argentína és Chile által behatárolt, úgynevezett „Lítium-háromszög” a legfontosabb lelőhelye, ahol a gyér csapadék, ám annál erősebb párolgási veszteség mellett kialakult sósivatagok találhatók. Chilében az ország északi részén lévő „Salar de Atacama” nevű lelőhelyen folyik, de Copiapo környékén található sós tavakban is látnak lehetőséget a befektetők.

A lítium termeléshez a magas ásványianyag-tartalmú sós talajvizet lepárló tavakba pumpálják. A lepárlás több fázisa után lehet a szükséges lítium karbonát koncentrációt elérni, mely a további eljárások alapanyaga. A lítium mellett a kálium-klorid kitermelése is ezzel a technológiával történik. A sós víz talajvízből történő kinyerése megváltoztatja a talajvíz szintet és a sós alföldek felszínét egyaránt. A lepárló tavakban lévő vizet hagyják elpárologni azért, hogy elérjék a kívánt lítium koncentrációt, anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tennének a víz visszafogására és a talajvízbe történő visszafecskendezésére. Ennek következtében fennáll annak a kockázata, hogy a legelők és a vizes élőhelyek kiszáradhatnak.

Laguna Verde környékét néhány éve mérték fel, hogy alkalmas-e kitermelésre.
_DSC0018 (4)

 

KAP_7535

A hőség és a magas UV sugárzás nem csak az emberek bőrét, hanem az autók festését is kikezdi. A “parkolóházak” átlátszó hálókkal védekeznek a nap káros hatásaitól.

KAP_7615

A város fő utcáján a lottózó-kisbolt-enpanadázó és kocsma. Minden fölösleges sallang nélkül.

KAP_7541

Még, ha keményszívű bányászok is lakják ezt a vidéket, szeretni ők is szeretnek, születésnap és ajándékozási lehetőség még itt is van. A helyi ajándékboltból árad a hipergiccs. Nem Dél-Amerikában járnánk, ha nem botlanánk bele még egy ilyen lepusztult városban is az ajándékbolt színes kínálatába.

KAP_7505

Bár van vezetékes víz, nem igazán ajánlják fogyasztásra, annak ellenére, hogy jobb híján a helyiek is isszák, ha épp nincs más. Az alacsony páratartalom és az állandó meleg a duplájára emeli az ember napi vízigényét. Bár a vízből itt kevés van, ritkán akár mindent el is áraszthat. A tavalyi árvíz, amely végigzúdult a környező völgyeken és Copiapón is, komoly károkat hagyott maga után.

KAP_7513

Ahol ennyi férfi dolgozik egy helyen, ott a szórakoztatóipar is burjánzik, még, ha csak ilyen egyszerű szinten is. E copapói sztriptízbár a bányászok hétvégéire, szabadnapjaira szakosodott.

KAP_7033

Nem csak sztriptízbár, hanem a világ egyik legszebb strandja jut szórakozásul Copiapo lakóinak. Bahia Inglesa csendes-óceáni öble hideg vize ellenére hétvégenként tömegesen vonzza a bányászokat az alig 80 km-re fekvő városból.

 

A harminchármak

 

2010. augusztus 5-én történt a súlyos baleset, amikor is a Chile-i Copiapó város közelében lévő San Estaban Primera (I. Szent István) cég réz-és aranybánya egy része beomlott. Több mint két hónapon át tartó mentésüket az egész világ végigkísérte, a pápától kezdve az amerikai elnökön át Pelé-ig, mindenki értük imádkozott. Túlélték. Mindannyian. Amellett, hogy a helyi regionális múzeum is erre építette fel a tematikáját, a mumifikálódott puma holtteste mellett, megtekinthető az a 72 centis szerkezet, mellyel a felszínre hozták a bányászokat, történetüket filmen és könyvön is feldolgozták azóta: a The 33 című film Patricia Riggen rendezésében idén kerül a mozikba, a szereplők között pedig Antonio Banderas is feltűnik.
„Estamos cagados, azaz „rákúrtunk”
 – kiállították a föld alatt rekedt bányászok, amikor ráébredtek helyzetük súlyosságára. Kiderült ugyanis, hogy a hegy óriási része egy darabban szakadt le, és egy kb. 180 méter magas, 700 millió kilogrammos szikla – amely kétszer nehezebb az Empire State Buildingnél – torlaszolja el a kijáratot.

Nem sok információ szivárgott ki a 33 bányászt betemető balesetről, annyi azonban igen, hogy a baleset közvetlen oka a robbantások következtében a fő lejtaknában történt kőomlás volt, amely elzárta a kijáratot a bányászok elől. A bányászok az ilyenkor szokásos menekülési útvonalon egy függőleges szellőzőaknán keresztül hagyják el a bányát . De mint kiderült, a hágcsók csak az akna harmadáig vezettek, ezért nem tudtak a felszínre feljutni. 48 órával később pedig a szellőző akna is eltömődött.
A bánya biztonsági hiányosságaira utal az a tény, hogy 2004 és 2010 között 42 alkalommal kellett büntetést fizetnie a tulajdonosoknak az előírások megszegése miatt. Két éve már történt itt egy halálos baleset, ami miatt a  termelés leállt és a tulajdonosok ellen eljárás indult. De miután az áldozat családjának kárigényét a bányavállalat kielégítette, a vádakat elejtették. A termelés néhány hónapon belül újraindult anélkül, hogy a biztonsági követelményeken egy szemernyit is változtathattak volna.
Hogy kerek legyen a magyar szál: az ország egyik leggazdagabb embere, a bányától független Leonardo Farkas, minden érintett bányásznak több, mint 2 millió forintnyi pesót ajándékozott fájdalomdíjként, a szabadulást követően…
Többek között a szerencsétlenség hatására a Dél-Amerikai országok közül, Peru és Brazilia után, Chile is aláírta 2012-ben a Nemzetközi Bányászati Törvényt, mely ratifikálja a nemzetközi bányabiztonsági szabványokat, ezzel a mélyben dolgozó bányászok jogait is garantálja.



 
_DSC0048

Árvíz a sivatagban

 

Annak ellenére, hogy az Atacama a világ legszárazabb helye,  2015 márciusában egyetlen éjszaka alatt az éves csapadék mennyiség hússzorosa, kb 24 mm eső hullott a térségre. A több ezer méter magas hegyek kopár, növényzet nélküli, homokos talaja a vízzel együtt  sár és törmelék cunamit zúdítottak a városra és a környékbeli völgyekben élő viszonylag kisszámú településekre, akik például a fent említett családi bányákat vagy önfenntartó gazdaságokat üzemeltették, az ártól teljesen védetlen, összetákolt viskókban éltek. A 20 éve nem tapasztalt jelenség végül több száz halott és eltűnt személyt eredményezett. Copiapo városát elmosta a víz, épületek ezrei váltak lakhatatlanná, az Argentínát és Chilét összekötő utat gyakorlatilag teljesen elmosta az ár.
A jelenség sajnos nem ismeretlen, az elmúlt évszázadokban a várost alapító telepeseknek is többször kellett megküzdenie a vízhiány, a forróság, az állandó nagy szél és a folyamatos földrengések mellett a váratlanul lezúduló víztömeggel, mely kiszámíthatatlanul csap le a térségre. Ennek ellenére az élet folytatódik, a katasztrófák előrejelzésére tudományos kutatások zajlanak, hogy a természet minél kevesebb áldozatot szedjen az őt megzabolázni kívánó, szerencsevadász emberek között.
Copiapoban, a világ legszárazabb térségének fővárosában helyreállt a rend, a szenvedések és a nehézségek ellenére a kitermelés zajlik tovább, a bányákból származó nyersanyag nem csak azt a helyi néhány százezres közösséget látja el megélhetéssel, hanem talán épp a kedves olvasó digitális fényképezőgépének akkumulátorát táplálja elektromossággal.



 
Kép és szöveg: Kálló péter


 

Featured Posts

Hon-vágy FOTÓPÁLYÁZAT

Az otthon sokszínűségének, illetve hiányának bemutatására indított fotópályázatot a Habitat for Humanity Magyarország és a Phoo kortárs fotográfiai magazin. Az ...

Read More

Feloldódott absztrakció

Valamikor az 1910-es években a geometrizáló, ugyanakkor erős atmoszférikus erővel bíró szemlélet lendítette át a festészetutánzásból a fotóművészetet saját, öntörvényű ...

Read More

Mucsy Szilvia

Díjnyertes fotográfus, a hazai fotós szakma meghatározó szervező egyénisége, emellett tanár és a Random alkotócsoport vezetője. Nemrég ért véget az ...

Read More

Hemző Károly-díj 2017

Pályi Zsófia szabadúszó fotográfus nyerte a 2017-es Hemző Károly-díjat. Pályi tavaly a finalisták között végzett, az idén pedig több sorozatból ...

Read More

Videójátékoktól a fotográfiáig

A tajvani Cielo Yu-t az elmúlt hónapokban ismerte meg a nemzetközi fotográfiai szcéna. A fiatal lányokat titokzatos, furcsa pózokban és ...

Read More

0
  • 02 Széll Kálmán tér
  • 05 Flórián tér
  • 04 Népfürdő utca
  • 03 Deák Ferenc tér
  • 01 Budafok, Városház tér
  • 06 Nyugati tér
  • 07 Blaha Lujza tér

Térfigyelő rendszer

A projekt a hagyományos értelemben vett térfigyelő rendszer egyfajta reverziója. A hosszú expozícióval készült fotókon emberek, járművek nem láthatóak, csupán a kiüresedett terek, melyek valójában Budapest jól ismert helyszínei. Lehet, hogy valójában valahol mi is ott vagyunk a képeken, csak nem látszódunk. A hónapokon át készülő képek, solargrafiák, nem a mozgás, a mindennapi élet, hanem a tér állandósult lenyomatai.

Deim Balázs sörös dobozokból, unikumos üvegekből készült lyukkamerákkal figyelte Budapest mozgalmasabb tereit, csomópontjait.  A dobozokat villanypóznákra, zászlótartó oszlopokra, közlekedési lámpákra és hasonlóan magas helyekre erősítette, úgy, hogy minél jobban rálássanak az adott térre. A “kamerákba” fekete-fehér fotópapírokat helyezett, amikre több hónapig exponált.

1
  • stormtrooper10
  • stormtrooper8
  • stormtrooper6
  • stormtrooper5
  • stormtrooper4
  • stormtrooper3
  • stormtrooper
  • stormtrooper
  • stormtrooper2

Birodalmi rohamosztagosok a hétköznapokban

Jorge Pérez Higuera “The Other Side” című sorozata kitalált karakterek mindennapi helyzetekben, napi rutin viccesen bemutatva új kontextusban, birodalmi rohamosztagosok szemszögéből. A projektet a francia szociológus Bourdieu ihlette.

 

A szerző gondolatai a sorozatról:

A történelem tudomány előadásaiban eddig a hangsúlyt a dátumokkal alátámasztott tények elbeszélésére helyezte. A „nouvelle histrorie”, avagy az „új történelem ellentéte ennek az öreg modellnek, vagyis az átlagos egyénekre fókuszál, neveket és arcokat ad a feledésre ítélteknek.
„A napi rutin minden ember élete. Nincs olyan ember, „anyagtalanságra” való tekintet nélkül, aki pusztán a napi rutin szerint élne, anélkül hogy az teljesen felemésztené őt. A napi rutin az egész ember élete.” (Heller A.)
Bordieu állítása szerint ez a habitus, vagyis azon a mindennapi tevékenységek összessége, amik formálják az emberek életstílusát, osztályba sorolhatóak a szerint, hogy az emberek melyik társadalmi osztályba tartoznak. Így a munkásosztály napi rutinja a szükségletek kielégítésére alapszik, addig a felsőbb osztályoknál a napi rutint a preferenciák és a kulturális igények által alakított vágyaik határozzák meg. Válaszként erre az ellentétre Thornstein B. Veblen előállt egy új osztály típussal, a „szabad (idő) osztállyal” aki másokra hagyja a munka nehezét, míg maga tetszetősebb feladatok elvégzésére koncentrál.
A másik oldal különböző egyének mindennapi tevékenységeit mutatja be annak érdekében hogy megtestesítse a napi rutin jelentőségét, ennek bemutatására kitalált karaktereket adaptál világunkba. 

 

stormtrooper15

 

2
101

99 óra Amszterdamban

Egy időre elég volt Amszterdamból – gondolom a negyedik látogatásom negyedik napján.

A trippünk kötelező gyakorlatai után a Rembrandtpleinen ülünk és fahéjas tejszínhabot

kanalazunk a holland almatorta, az appeltaart mellé, mint két német nyugdíjas. De hol is kezdődött?

 

1832

 

Nincs még egy város, ami ilyen gyorsan befogadná az utazót. A pályaudvar, ami a reggeli érkezéskor

még lebilincselő forgatag, délutánra csak egy eszköz, igazodási pont, találkozóhely, ahol – Máraival

szólva – úgy mászkálunk, mint akinek egyértelmű és fontos dolga van a városban és egyáltalán nincs

elkápráztatva a színes felvonulástól.

102 103 104

 

 

4604

Másnap már eltévedt turistákat igazítunk útba. Harmadnap holland történészhallgatókkal és ortodox vegákkal

politizálunk egy külvárosi étterem kertjében, ahol önkéntesek hétfőnként „volkskeuken-t” –népkonyhát – működtetnek,

miközben odabent egy kelta punk-rock-folk formáció zenél .

 

Amszterdamban járva az embernek tíz percenként kedve támad csettinteni és leszögezni: ezek ügyesek, így

kell ezt csinálni! Ebben a kereskedővárosban több száz év alatt csiszolódtak ki a különböző irányzatok.

A műfajok szárba szökkentek, kivirágoztak, vadhajtásokat hoztak, de aztán az évszázadok rutinja levagdosta róluk

a felesleget. Építészet, gasztro vagy design, teljesen mindegy, sehol egy eltúlzott díszítés, hivalkodó ciráda vagy felesleges centiméter.

105

 

 

5410

Több kötetet lehetne teleírni Hollandiáról, a hajós nemzetről, akik még az ipari forradalom előtt

elpáholták az angol tengeri flottát, mert a szélmalom-hajtotta fűrészgépekkel beelőzték a brit

hajógyártást. Amszterdamról, a vágáns kereskedővárosról, az első multi, a Kelet-indiai Társaság

alapítóiról, a zseniális gátépítőkről, Van Goghról és az arany évszázadról, de nem tudok most ezekről

írni.

106

 

6900

Elfáradtam attól a sok kéktől meg zöldtől. A hajó, amin lakunk csendesen ringatózik alattam, a vízen a kikötő és a

belváros fényei tükröződnek, de erre már nem veszem elő a gépet. Láttunk mindent, amit

kellett, a hátizsákban ott lapul a szuvenír sajt meg a tulipánhagyma,  a hajónk manchesteri kapitányával vidáman lekezelünk,

a napunkról érdeklődik. Elhagytuk Kelet-Európát, de jó érzéssel tölt el a tudat, hogy itt is otthon vagyunk.

 

Már otthon-otthon, az íróasztalon előttem hever az a tipikus amszterdami szemétkupac… Vonatjegy, Eindhoven-

Amsterdam Centraal, enkele reis. GVB villamosjegy. Egy fél zacskó Camel dohány, roken is dodelijk.

Egy félbetépett beszállókártya, meg az a kék-fehér papírzacskó, amibe a Damrak ajándékboltjaiban

csomagolják be neked a sztriptíztáncosnőt formázó hamutálat, amit úgyis megveszel.

107  108

Bámulom a szemétkupacot és leesik, hogy már mennék is, vissza a furcsa tengerpartra, ami olyan,

mint a trópusokon, csak éppen hűvös van, vagy a lepusztult hajógyárba, amit hippik, művészek

és újabban világméretű médiacégek vettek birtokukba. Elveszni a piroslámpás negyed sikátoraiban,

majonézbe mártogatni a füstölt lazacot, frissen sült Stroopwafelt zabálni vagy a bolhapiacon hallgatni

egy marokkói sztoriját arról, hogy milyen kedvesek voltak vele a magyarok, amikor 1968-ban nálunk

turnézott az Eötvös-cirkusszal. Szé-ged, Cég-léd, Százhá… Százhálom… Százhalobátta – mondta a marokkói.

A sztorija valószínűleg igaz volt, nem csak azért dobta be, hogy megvegyem tőle a 100 éves kézi kávédarálót.

Ha visszamennénk ihletért, talán még egy épkézláb befejezés is eszembe jutna ehhez az íráshoz.

 

szöveg: Rusznák Gábor

kép: Sebestyén László

5
  • fotó: Kálló Péter
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Hajdú Tamás: Summer in the city

Kelet-Európa lakónegyedei egyszerre a sűrű élet és az elhagyatottság helyei. Nyáron még inkább így van ez: a buja tenyészet és a sivár kipusztultság ugyanazon időben van itt jelen a házak közötti szűk tereken, a falakon, a járdákon, az erkélyeken, a repedésekben és a szürke felületeken. A növényzet elszabadul, jótékonyan eltakarja az elhanyagolt térelemeket, harsányan színezi a szürkét, a holt anyagot, a porladó betont pedig a burjánzó élet fojtogató szorításba öleli.

A hajdan szebb napokat látott, a szocialista ipar büszkeségeinek egykori jelképei, a vágy tárgyát képező Dacia gépkocsik utolsó példányai itt bújnak meg elhagyatottan a merészen és buján felnövő növényzet fényes-zöld sátra alatt. A repedésekből kinő a fű, a járdaszegély és a kanálisfedő körüli széttöredezett és egyenetlen betonfelületet rózsaszín és vörös kontúrokkal rajzolja körül a pazarlóan elhullatott virágszirom-szőnyeg. A holt anyag minden résébe, minden repedésébe – melyet az idő ejtett, de be nem foltozott – betör a nyár, és lélegzik szabadon, háborítatlanul.

De talán mégsem mindenütt ilyen érintetlen ez a hullámzó növényi élet. A lelkes, de szegényes emberi gondoskodás nyomai is ott vannak az anyag újrafelhasználásának kreatív kísérleteiként a tömbházak közti virágos és zöldséges kertecskékben: félbevágott pillepalackok, műanyag mécsesek, apró vaskerítések. A pillepalack úgy van itt jelen, ebben a térben, mint a fogyasztói társadalom és a találékony mindennapi élet kelet-európai szimbiózisa, mint a vágy és a szükség ellentétének helyi kibékülése. A bent és kint határvonalai is képlékenyebbé válnak, a privát szféra hagyja magába omlani a nyár illatait, zöld burjánzását. De a magánszféra is bátrabban és szemérmetlenebbül lép ki a nyilvános térbe: nem bánja sem a szegénységet, sem a rútságot. Nem kendőzi magát, nem akar tehetősebbnek és szebbnek látszani, mint amilyen: öreg vállon leengedett ruhapánt és foszlott, pecsétes intim ruhadarab a szártókötélen – kitárulkozik, és önfeledten éli a napfényes életet. Mit is kellene szégyellni itt? Ezek vagyunk, ilyenek vagyunk.

Jól megfér itt együtt, a tömbházak nyarában a szemérmetlen ruhadarab és a politikusportré. A valahonnan idekóborolt, falusi idillt idéző tehén és a magasra nőtt bozót mögött magasodó, valaha az urbanizáció igényével épült lepusztult tömbház. Nézzük a fotókat, és gondolkodunk: milyen életeket rejtenek a falak, mi van az ablakok mögött, kié a barbie-rózsaszín blúz a szárítókötélen, mely viselője elől épp eltakarja a kilátást. Nézzük és kérdezzük: milyenek a kilátások innen?

Bodó Julianna

 

 

Hajdú Tamás amatőr fotográfusnak vallja magát, főállásban állatorvos. Szürreális kutyás sorozata mellett, számtalan elismert munkájával találkozhatunk többek között a Feature Shot, Bored Panda vagy a LensScratch oldalain. Most a Phoo hasábjain mutatja be Nyár a városban sorozatát, mostantól, mint Phootographer. Szilágysomlyón született, jelenleg Nagybányán él. Én először blogjával találkoztam talán több, mint tíz évvel ezelőtt, ami szerencsére azóta is rendületlenül üzemel. Egymás mellett haladtunk, talán hatással voltunk egymásra, Tamás munkái rám, biztosan.

Rendkívül egyszerű, letisztult és mégis iszonyú ironikus kifejezési módja egyedivé teszi képeit. Úgy érez rá a hétköznapok abszurditására, mint Martin Kollar. A romániai valóság mögül a világlátása tör elő. Egy interjújában azt mondja: “Zavar. Vizuálisan is és érzelmileg is. Zavar, hogy ilyen környezetben kell a gyermekemet felnevelnem, zavar, hogy dominál a giccs és a rossz ízlés. De közben élvezem is, mert jókat lehet szórakozni rajtuk. (…) Komoly dolog a humor! (nevet). Nem mindenkit érint meg ez a fajta látásmód. Szakmámat tekintve morfopatológus állatorvos vagyok. Lehet, hogy emiatt kicsit „ferde” a humorom, de akik igazán ismernek, azoknak egyből lejön a poén.”

A Phoo felületén mostantól rendszeresen találkozhattok Tamás munkáival!

(forrás: http://www.maszol.ro/index.php/kultura/46142-hajdu-tamas-komoly-dolog-a-humor)

 

5
  • 10138
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter

Vörösiszap

 

Magyarország legnagyobb természeti tragédiája következett be, amikor az ajkai timföldgyár tároló gátja átszakadt és több mint egymillió köbméternyi víz és mérgező vörösiszap eleggyel öntötte el a közeli Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely mélyebben fekvő részeit. Hivatalosan 10 ember vesztette életét. Több százan maradandó égési sérüléseket szenvedtek, amellett, hogy az ár elsodort maga előtt mindent, a legszörnyűbb a lúg maró hatása volt, melybe sajnos többen belehaltak. Több, mint 300 ház vált lakhatatlanná. Otthonokat, emlékeket és tárgyakat mosott el A vörös.

Szinte a legtöbb hazai lap és ügynökség fotóriportere dolgozott ott a kezdetektől fogva. Magyarország bekerült a külföldi sajtó érdeklődésébe. A New York Times Gárdi Balázs és Szandelszky Béla képein keresztül mutatta be a tragédiát. Rengeteg ábrázolásmódja és értelmezése született fotográfiailag a vörösiszap szerencsétlenségnek. Ikonikus fényképek születtek. Az emberi sorsokon és az átélt veszteségen túl, csendes szemlélőként nagyon morbid és tájidegen volt a vörös szín. Másfél két méter magasságig minden piros volt, ez vizuálisan megragadta a fotósok figyelmét. Érdekes módon pont a fent említett Gárdi Balázs készített egy fekete-fehér sorozatot, mely letisztultan, a vörös szín látványától mentesen mutatja meg az emberekben lezajlódó tragédiákat.

10062759_f31c9f0985c79cc9d9fd28f945dc213c_wm

fotó: Mohai Balázs

“A pusztítás valóban hordoz magában egyfajta vizuális, és csakis vizuális szépséget. Megdöbbentő, hogy itt korábban élet volt, jött a katasztrófa, és utána csak a csend és kietlenség maradt.” – meséli Kollányi Péter többszörösen díjazott fotográfus az origónak adott interjújában. A Capa központ öt év távlatában mutatta be a héten Kollányi Memento című könyvét, melyet kifejezetten erre az alkalomra készítettek. Apokaliptikus tájakon sétálunk, amint a képeket nézzük. Hiányzik róluk az ember, ezzel is kiemelve a tragédia embertelenségét. “A katasztrófa után két nappal érkeztem a helyszínre, és hihetetlen, meghatározó élmény volt a kietlenség, a csönd. Három-négy órán keresztül teljesen egyedül sétáltam a katasztrófavédelem által lezárt területen.” 

A magyar dokumentarista fotós több mint egy éven keresztül készített képeket a szellemfalvakról, mielőtt az elhagyott házakat lebontották volna. Díjnyertes fotósorozatával tudatosan az emberi jelenlét folyamatosan halványuló jeleit igyekezett dokumentálni, elégikus refrént alkotva az apokalipszis utáni világ és az élet elmúlása között, – olvashatjuk a Capa központ weboldalán az ajánlót.

 

 

_KAP3157 _KAP3151 _KAP3210Öt év távlatából a vidék látszólag kiheverte a tragédiát, de a szívekben belül kitörölhetetlen emléket okozott. A Phoo munkatársai ellátogattak a helyszínre, Tili Károllyal, Kolontár polgármesterével és néhány érintettel beszélgettek, akiknek odaveszett mindene. Kolontáron egyetlen ház maradt meg, egy raktár, hogy őrizze a pusztítás emlékét. Benne felhalmozott bútorok, eszközök, emlékek amiket elvitt az ár. A földeket lecserélték, a polgármester szerint termékenyebb, mint valaha. Próbál optimistán hozzáállni a dolgokhoz. Feladatának tartja, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből. Mivel Kolontár közlekedés szempontjából nagyon előnyös helyzetben van, rengeteg buszjárat áll meg, könnyedén megközelíthető, az elárasztott területet ipari felhasználásra kínálja, ezzel is munkaerőt próbálva teremteni. Egy tojáscsomagoló és egy varroda jelenleg is üzemel, de számos beruházás van tervbe véve a következő években.

Magdi és János már a rehabilitált lakópark egyikében lakik. Belakták otthonukat és megszokták az új környezetet, de nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszükbe régi otthonuk. Nem akarnak panaszkodni, de úgy érzik, hogy más, mint az a ház, amit “elvitt a vörös”. Azt téglánként a saját kezükkel rakták össze. Minden négyzetcentimétert ismertek. Pont a tragédia előtt egy évvel újították fel, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozniuk az életben. Amikor leszólítjuk őket azonnal szívélyesen beinvitálnak és előkerül egy fotóalbum. Megható pillanatok ezek. Nem szívesen elevenítik fel az emlékeket. János édesanyja az egyik áldozat a tízből. 800 métert sodorta a testét az ár. Még az ellenségeiknek sem kívánnának ilyen halált. János a tragédia pillanatában kint volt a földeken, Magdi pedig Tárnokon az unokáknál. Felhívta a férje és annyit, hogy mondott, hogy ne gyere haza, mert nincs hova. Akkor még nem értette. Utána jó pár hónapon keresztül sokszor eszébe jutott ez a mondat.

_KAP3388 _KAP3372

5
  • 100
  • 101
  • 102
  • 103
  • 103a
  • 103b
  • 104
  • 105
  • 106
  • 107
  • 108
  • 109
  • 110
  • 111
  • 112
  • 112a
  • 113
  • 114
  • 115
  • 116
  • 117
  • 118
  • 119
  • 120
  • 121
  • 122
  • 124
  • 125
  • 126
  • 127a
  • 129
  • 130
  • 131
  • 133
  • 134
  • 135

Modern kori Exodus

Magyarország az elmúlt héten újra a nemzetközi figyelem középpontjába került. Néhány ezer menekült és az ő kálváriájuk felhívta a figyelmet arra, hogy az a világrend amiben eddig hittünk valóban szétesni látszik. Hölvényi Kristóf fotóesszéje végigkíséri a történéseket a Keleti pályaudvartól a nagy menetelésen át, egészen egészen a bécsi főpályaudvarig. Egy apró állomása ez mind a szemünk előtt zajló történelemnek, mind a határátlépők zarándoklatának, de ez az apró állomás meghatározó. Kristóf az európai történetírás egy fontos fázisánál volt jelent. Kamerájával sokkal többet fényképezett, mint néhány elégedetlen menekült. Két világrend találkozik, az egyik átlépi azt a láthatatlan határt, amit Európának hívunk, a fejlett civilizációnak, indulatok szabadulnak el mindkét oldalról, de megoldások alig. Közben pedig ez a néhány ezer elkeseredett ember újra kezébe veszi a sorsát, mint amikor meghozták a döntést, hogy elindulnak. Nincs semmijük, csak az kevés motyó hátukon. Nincs vesztenivalójuk. Hölvényi képeinek titka a részletekben rejlik, olyan, mintha egy filmet néznénk. Nincsenek nagytotálok és megszokott fotóriporteri eszközök. Nagyjából ugyanazzal a perspektívával van végig fotózva az egész, de ikonikus tartalommal megtöltve. Ahogy haladunk az esszében a történések kibontakoznak, egyszer csak elkezdünk izgulni. A szűk ábrázolástól szorongunk, nem látjuk egészben a problémát. Ahogy az egész világ nem érti, ugyanúgy nem érezzük a képeken sem, hogy megoldást kínálna. Inkább csak feszültséget teremt. Egy szorongó kérdés marad a történet lezárásaként, hogy mit kezd a világ a sokszázezer otthontalan sorsával.

5
101

Luminescence

Bertil Nilsson Svédországban született, jelenleg Londonban élő és alkotó vizuális művész. Nem csak fotókon keresztül, hanem rövidfilmekben is egyedi módon fejezi ki gondolatait. Érdemes megnézni Bromance című kisfilmjét, melynek koreográfiája a férfiak kapcsolatáról szól, némi szexuális áthallással. A táncosok életéhez hozzátartozik a nemiség, az identitás meghatározása.   Nilsson kortárs táncosokkal és cirkuszi művészekkel dolgozik együtt, témáját innen meríti. Nagyon egyszerű módszerekkel dolgozik, fotográfiájában nem használ különösebb kunsztokat. Letisztul képeinek titka az ötlet, amit végigvisz sorozatain.

A Luminescence című sorozat is, amit alább bemutatunk nektek, egy ilyen ötleten alapszik. Lézerfénnyel, illetve reflektor elé tett formákkal világítja meg a táncosok testét. A vékony fénycsík diszkréten emeli ki, formálja három dimenzióssá a tökéletes emberi testeket nemtől teljesen függetlenül. A sorozatot a londoni Roundhouse megbízásából készítette és itt is mutatta be.

Bertil Nilsson weboldala

Érdemes megnézni a kisfilmhez kapcsolódó koreográfusok weboldalát: Barely Methodical

 

105 106 107 108 109 110 111 112 113 101 102 103 104

4