Phoo Magazin | Stavros Stamatiou
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
576
archive,tag,tag-stavros-stamatiou,tag-576,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
20

A fotózás nem kompromisszum

 

 

A Budapest FotóFesztiválon a nemzetközi Photometria fesztivál győztes alkotásai is bemutatkoznak a HOME (Otthon) című kiállításon, a fesztiválközpontnak otthont adó Budapest Projekt Galériában. Az egyik kiállító Stavros Stamatiou, aki Szaloniki külvárosában dolgozik általános iskolás tanárként, szabadidejében azonban a családjának és a fotózásnak él.

 

Egy kis görög faluban, Kozaniban születtél, de Ptolemaidában nőttél fel. Nekünk Görögországról általában a gyönyörű tengerparti üdülők jutnak eszünkbe, Ptolemaida azonban a parttól 100 kilométerre található, közel a Macedón határhoz. Milyen volt ott az élet?

Ptolemaida viszonylag új város, főleg kis-ázsiai bevándorlók hozták létre 1922-ben. A település gyorsan növekedett, a helyi lignitkészletekre épülő erőműveknek köszönhetően, amely vonzotta a munkaerőt. Mi egy öreg házikóban laktunk a város szélén. Nem messze tőlünk volt egy csatorna, azontúl egy sík terület zöldséges kertekkel, magtárakkal, cseresznye- és barackfaligetekkel, melyek az év jelentős részében csodálatos illatokkal ajándékozták meg a környéket. Itt volt nagypapám szőlője is.

 

A nagyszüleid is bevándorlók voltak?

Igen, ők is 1922-ben érkeztek. Velünk laktak, a házban volt egy külön kis szobájuk. Én két fiútestvéremmel osztoztam egy gyerekszobán. A nappaliban egy hatalmas kerek asztalon édesanyám varrógépe állt. Miután megszülettünk, bezárta szabászatát és otthonról dolgozott. Szőttesek és ruhaanyagok között töltöttem a gyermekkoromat, valamint a körülöttünk lévő földeken, ahova nagypapával jártunk ki. Segítettünk neki a munkában, de mi ezt szórakozásnak tekintettük: élvezettel hajtottuk a szamaras szekeret, bunkereket építettünk kövekből, faágakból és kérgekből. Az üres földeken találkoztunk a barátokkal is, fociztunk, köveket dobáltunk. Játék volt az élet.

 

12

14

15

 

 

A játék mellett más is érdekelt?

A zene és az irodalom volt a nagy szenvedélyem. Minden zsebpénzemet bakelit lemezekre költöttem, főleg a rock bűvölt el, volt egy kisebb rock bandám, én írtam a dalszöveget. Szerettem olvasni is. Édesapámnak, volt egy kisebb könyvtára, tele regényekkel. Imádtam a nagy klasszikusokat. Shakespeare és Cervantes mellett ugyanakkor a képregényeket is faltam. Saját történeteket írtam és illusztráltam. Azt gondoltam, író leszek, ha nagy leszek. Az archeológia is érdekelt, mert a nagyszüleim rengeteget meséltek az őshazáról, a kis-ázsiai romokról, és ezek az izgalmas sztorik felkeltették bennem az érdeklődést a történelem iránt. Ptolemaida új város volt, történelemmel csak az emberek történeteiben találkoztam. Nagyon érdekeltek a régi holmik is. Pénzérmék, nagypapám puskája, nagymamám rozsdás serpenyője (amit a kertben találtam). Az egyik legemlékezetesebb élményem az volt, amikor a hátsó udvarban a föld alól kikapartam egy Bizánc korabeli ikont, amelyen Szűz Mária a karjában tartotta az újszülött Jézust. Félig megette már a penész, de engem elkapott a kincskeresés láza!

 

Akkor ezért tanultál később művészettörténetet.

Pontosan. Illetve érdekelt az is, hogy miért van az embernek olyan nagy igénye arra, hogy a művészetben fejezze ki magát. Kréta szigetén jártam egyetemre, Iráklio (Hérakleion) városába. Itt annyi történelmet láttam az utcákon, amennyit korábban el sem tudtam képzelni. Sokat köszönhetek ennek a varázslatos szigetnek, itt találkoztam későbbi feleségemmel is…

 

Mennyivel volt más gyermekkorod Görögországa, mint a mai, válságoktól sújtott ország? A média szinte csak a gazdasági nehézségekről és a bevándorlás okozta problémákról tudósít.

Mindig voltak problémák, régen viszont sokan hittek abban, hogy a dolgok jóra fordulnak. Most vagyunk túl a válság hetedik évén, egyre többen fásulnak bele a valóságba. A válság az élet minden területén érezteti hatását: az egészségügyre és az oktatásra kevesebb pénz jut, a fizetések csökkenek, a munkavállalók jogait megkurtítják, a magas adók miatt nő a megélhetési költség. A középosztály eltűnőben van, a szegényebb rétegek népesednek, a gazdagok meg tovább növelik a profitjukat. Én egy általános iskolában tanítok nyelvtant, matematikát, fizikát, kémiát, történelmet és egyéb tárgyakat a 6-12 éves korosztálynak. Imádom a munkámat, több szempontból is: egyrészt a gyerekek szinte mindig képesek arra, hogy meglepjenek, másrészt széles körben kell tájékozottnak lennem, így naponta tanulok valami újat, amit aztán továbbadhatok a diákoknak.

 

 

21

22

16

 

 

Három gyermek büszke édesapja vagy. Az életről azt vallod, hogy önmagunk felfedezése az egyik legnagyobb feladatunk. Hogyan segíted ehhez hozzá a gyermekeidet? Az információra épülő társadalmunk tele van lehetőségekkel, de vajon könnyebb manapság rálépni az önmagunkhoz vezető útra?

A nevelés az egyik legnehezebb „munka”. Két alapelvem van: a szeretet és a korlátok meghatározása. Ha a gyerekek megkapják az elsőt, el tudják fogadni a másodikat. Szükségük van a kiegyensúlyozott fejlődésre. A szülők természetesen mindig követnek el hibákat, de ha van szeretet, a gyermekek lelkén ejtett sebek begyógyulnak.

Nem hiszem egyébként, hogy manapság könnyebb vagy nehezebb lenne megtalálni saját magunkat, mint régen. Ehhez mindig a környezet bátorítása, a saját magadban való hit, a kísérletezgetés valamint az kellett, hogy tanulni tudjunk a sikerekből és a kudarcokból egyaránt. Szerintem mi jó munkát végeztünk a saját gyermekeinkkel, elég nagyok már ahhoz, hogy ilyet ki merjek jelenteni. Mindegyikük kifejlesztette saját személyiségét, rendelkeznek álmokkal, célokat tűztek ki maguknak, amelyek elérésére nap mint nap törekednek. Szerintem ez nagy eredmény.

 

Lerí rólad, hogy nagy étvággyal falod a kultúrát és a filozófiát. Milyen kérdések izgatnak a leginkább?

A művészettel kapcsolatos dolgok érdekelnek a legjobban: színház, mozi, zene. A legjobb barátaimmal gyakran beszélgetünk hasonló dolgokról, általában metafizikai megközelítésben. Andrej Tarkovszkij mondta egyszer: „Minden művészet célja elmagyarázni a művésznek és a környezetének, hogy mi az élet célja, mi a létezés értelme, és hogy elmondja, miért születtek erre a világra, vagy legalábbis kérdéseket fogalmazzon meg ezzel kapcsolatban.”

 

23

24

 

 

Evezzünk át a munkásságodra. A művészet sok fajtája érdekel, mégis a fotózás vált a fő önkifejező eszközöddé. Mikor és miért kezdted el komolyabban venni ezt a műfajt, és miért pont erre esett a választásod?

A fotográfia számomra mindig is több volt, mint az emlékek megőrzésének módja. Amíg azonban nem tanulmányoztam a mestereket, nem értettem, hogyan lehet többet kihozni belőle. Az elmúlt tíz évben rengeteget tanulmányoztam más fotósok munkáit, aktív tagja voltam olyan fórumoknak is, ahol a fotóművészet volt a fő téma. Közben a digitális technikára álltam át, amely több teret nyújtott a kísérletezgetésre, így kiszélesíthettem tudásomat. A fotográfia varázsa beszippantott. Végre már nem csak a felszínt kapargattam, képes voltam a dolgok mélyébe vágni. A valóságot úgy tudtam felhasználni, hogy saját magamról, gondolataimról, érzéseimről, álmaimról és rémálmaimról meséljek.

 

Nem gondoltál soha arra, hogy ebből élj meg?

Néhány éve olyan szerencsében volt részem, hogy a Constantine Manos (fotóművész, a Magnum fotóügynökség tagja – a szerk.) társaságában vacsorázhattam. Bemutattam neki az anyagomat, megkérdezte, hogy profi fotós vagyok-e. Én csupán amatőr vagyok, feleltem. „Kitűnő” – válaszolt. „Így soha nem kell kompromisszumot kötnöd a művészetedben”. Szerintem teljesen igaza volt. Ugyanakkor látok olyan hivatásos fotósokat is, akik közben komoly saját anyagot is leraktak az asztalra (pl. maga Constantine Manos, Elliott Erwitt, Weegee és mások).

 

Hogy megy ez nálad, először témát választasz, és ahhoz lősz képeket, vagy fordítva?

Szeretek gondolkodás nélkül fotózni. Nem tervezem el a sorozataimat. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a képeim egy bizonyos csoportja kezd valami jelentőségteljessé formálódni. Ekkor már a végére akarok járni, és még több képet készítek, amelyek kapcsolatba léphetnek a korábbiakkal. Mivel azt sem tudom, hogy mikor kezd el kialakulni egy sorozat, ezért arra sem tudok válaszolni, hogy mikor ér végét. Ha megérett rá az idő, megérzem.

 

04

 

 

Vannak színes és fekete-fehér projektjeid is.

A színek a valóságra reflektálnak, éppen ezért sokkal nehezebb velük bánni. A művész számára komoly munka túllépni a világ puszta bemutatásán. Amikor megnyomom a gombot, általában már tudom, hogy az fekete-fehér vagy színes kép lesz, illetve hogy melyik sorozatba illik majd bele. Ha mégsem, „árva” marad, amíg meg nem találja a helyét.

 

Egy magyar fotográfus, Brassai szavait idézted egy korábbi interjúdban: „Ha a valóság nem tölt el minket csodálattal, az azért van, mert már túlságosan hozzászoktunk.” Majd hozzátetted: „Amikor fotózok, nyitott szellemmel és éles szemekkel teszem. Szeretek cél és tervek nélkül bolyongani.” Nos ezt talán könnyebb mondani, mint csinálni.

Nincs ennek titkos receptje, technikája. A vizuális percepció a fotográfiában hosszas tanulmányozás és gyakorlás után egyre kifinomultabb lesz. A tehetség szükséges, de nem elégséges. Aki elért egy magas szintet, az már soha nem fogja elfelejteni azt.

 

Brassain kívül több közép-európai fotós is hatással volt rád, például André Kertész és Josef Koudelka. Amikor a munkáidat nézegettem, olyan érzésem támadt, mint ha te is ebből a régióból származnál. Van köze a görög fotóművészetnek a közép-európaihoz?

A környezet mindig óriási hatással van a fényképész munkájára. Vannak azonban egyéb összetevők is, az oktatás, a személyes emlékek és az esztétikai érzék. Ezek teljesen függetlenek lehetnek a földrajzi elhelyezkedéstől. Az általad említett információs társadalomban egyre könnyebben hatnak egymásra a művészek a világ minden tájáról, az interakciók sokkal összetettebbek és érdekesebbek. A ma embere az egész bolygó filmművészetével, festészetével, zenéjével és fotográfiájával kapcsolatba lép, bármi hatással lehet a művészetünkre.

 

25

 

A képeid közül rám ez volt a legnagyobb hatással. Baljós, fenyegető, rendkívül erőteljes kocka, libabőrös lesz tőle az ember. Mesélj róla!

Pár éve készült ez a kép. Az egyik kedvenc környékemen sétáltam, az otthonomtól mintegy tíz kilométerre. Megláttam ezt a birkacsordát. Odamentem a pásztorhoz, mert néhány nappal korábban csináltam róla pár fotót, és ígértem neki képeket. Közeledett az este, a csorda egy sziklaorom szélén állt. Majd szépen lassan elkezdtek leereszkedni felém, majd amikor közel értek, a szikla másik oldalára kapaszkodtak fel, ahol a naplemente fénye gyönyörű sziluettbe rendezte őket. Egy pillanatra az összes birka rám nézett. Már mindent előre beállítottam a kamerán, egyet-kettőt közelebb léptem, majd lőttem három képet. Az első lett a legjobb, ezt látod te is.

Készítette: Kocsány Kornél

Budapest Fotófesztivál weboldala

0