Phoo Magazin | robert capa
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
343
archive,tag,tag-robert-capa,tag-343,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
  • 34
  • 2014.01.25 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor
  • 46
  • 28
  • 32

Capa előtt és után

 

 

Magyar fotósok háborús képeiből nyit fotókiállítást a Capa Központ Ljubljanában
Csütörtöktől látható a Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma című tárlat

 

A magyar hadifotózás két, egymástól 100 évre lévő időszakát bemutató kiállítás nyílik csütörtök este a szlovén fővárosban. A ljubljanai magyar kulturális központban látható tárlat a háborús fotózás egyik legkiemelkedőbb alakja, a magyar származású Robert Capa munkássága előtti és utáni, azaz XX. és XXI. század eleji, magyar fotográfusok által készített háborús fotókon keresztül kutatja, mennyit változott a fegyveres konfliktusok megörökítésének eszköztára az elmúlt egy évszázadban. Az első széles körben fotografált háborús esemény, az I. világháború dokumentumait a Fortepan digitális fotóarchívum segítségével mutatják be, korunk fegyveres konfliktusait pedig Bielik István szíriai, Csudai Sándor ukrajnai, Dévényi Veronika afganisztáni és Sopronyi Gyula líbiai képein keresztül ismerhetjük meg. A tárlat a ljubljanai várban nyíló Robert Capa munkáit felvonultató retrospektív kiállításhoz kapcsolódik és június 2-ig látható.

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

„A fotóriporterek ma már nincsenek arra kárhoztatva, hogy favázas fényképezőgépet és a hozzá tartozó súlyos üvegnegatívokat cipeljenek magukkal az amúgy is embert próbáló küldetésükön. E technikai fejlődés másik haszonélvezői pedig mi, befogadók vagyunk, hiszen tagadhatatlanul közelebb kerültünk a korábban technikailag megörökíthetetlen, például túl sötétben vagy túl gyorsan lezajló mozzanatokhoz. Ugyanakkor a XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát”

– írja Virágvölgyi István, a kiállítás kurátora.

 

Vajon a technikai fejlődés magával hozta-e a fegyveres konfliktusokban készülő fényképek tartalmi előrelépését is? Azt megállapíthatjuk, hogy csillapíthatatlan a kíváncsiságunk a fegyveres konfliktusok iránt, hiszen ezekben a kiélezett szituációkban könnyebben tetten érhetünk mély, emberi történeteket. Vajon mit várunk el egy 100 éves és egy tavaly készült háborús fotótól mielőtt megpillantanánk?

A XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát. Végképp más volt az utca emberének viszonya a fotókhoz a maihoz képest: a falakon több olyan fotográfiát láthatnak, amelyek ma, az interneten elképesztő gyorsasággal terjedő képek korában, bizonyosan el sem készülhetnének – például a hölgykoszorúban festményszerűen heverésző katonákról készült kép.

Éppen ezért a leggyakrabban fotografált háborús toposzok – a búcsú, az utazás, a tábori élet, vagy éppen a pusztítás – mentén vizsgáljuk, hogy a 100 éve és a ma készült háborús fényképek mennyire különböznek, vagy éppen hasonlítanak egymásra.

 

 

Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma

Magyarország Nagykövetségének Kulturális Központja, Balassi Intézet, Ljubljana

2017. április 7. – június 2.
Megnyitó: 2017. április 6. csütörtök 19 óra
Fotográfusok: Bielik István, Csudai Sándor, Dévényi Veronika (Zrínyi Katonai Filmstúdió), Sopronyi Gyula
Kurátor: Virágvölgyi István
Kurátor-asszisztens: Csejdy Borka
Projekt koordinátor: Huszár Orsolya

 

 

0
prev2

Robert Capa Fotográfiai Nagydíj nyertese


Kudász Gábor Arion Emberi lépték című sorozata kapta a Capa központ által alapított fotográfiai nagydíjat, melynek összege 3,5 millió forint. 2015-ben a zsűri által választott három ösztöndíjas: Kudász Gábor Arion, Sopronyi Gyula és Stiller Ákos lett, közülük választották a nagydíjra érdemes munkát. Az ösztöndíjasok 500 ezer forint jutalomban részesültek. A fotográfiai ösztöndíjjal évről évre a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotókat kívánják támogatni. Idén első alkalommal ítélték oda.

kga006

kga007

kga005

 

Kudász Gábor Arion: Emberi lépték

Könnyelműen kijelentjük, hogy ez vagy amaz a dolog emberi léptékű vagy azon túli, de az emberi tartomány pontos határainak kijelölése már jóval nagyobb kihívás.

Jacob Bronowski ezekkel a szavakkal nyitja nagyszerű könyvét, az Ember felemelkedését: Az ember egy különös teremtmény. Adottságai révén kiemelkedik az állatok köréből, így tőlük eltérően ő nem csupán egy alak a tájban, hanem alakítója a tájnak. Testében és szellemében a természet felfedezője, a mindenütt otthonosan mozgó állat, mely nem meglelte, hanem megteremtette otthonát az összes kontinensen.

Az emberi léptéket érzékelésünk legtávolabbi határai által magunk köré húzott horizont jelöli ki, ám a világegyetemről felhalmozott tudásunk java technológiai közvetítéssel jut el hozzánk. Legfőbb felelősségünk, hogy léptékünket meghatározva folytonosan megújítsuk helyünket a világban. Mások az embert lépték nélküli lénynek is nevezik hatásának jelentőségére utalva, ám ezzel akaratlanul elismerjük, hogy világunkban egyre kevésbé találjuk eredetünket és helyünket.

Munkám kezdetén saját horizontomat jelöltem ki, amely elég szűk, hogy belakjam, de elég rugalmas is, hogy megvizsgálhassak benne mindent mi emberi. Már az induláskor belebotlottam egy igen szófukar tárgyba, a téglába, amelybe oly sok emberi tulajdonság van préselve, hogy a későbbiekre nézve tökéletes jelképnek bizonyult.

Az első emlékeink erről az építőanyagról a ma épp háborúktól sújtott Szíriából származnak, egy Damaszkusz közelében fekvő Tell Aswad nevű kis településről. Érdekes módon a matematika is ebben a korban és vidéken bukkant fel civilizációnk hajnalán. Osztozniuk kell hát valami közösben. A matematikához hasonlóan a téglák esetében is az anyagi világ korábban folytonos szövetét szabványos egységeket kihasítva belőle felosztjuk, melyekből idővel addig soha nem látott építményeket hozhatunk létre. A tégla annak leegyszerűsített modellje, hogyan darabolható fel és érthető meg a felparcellázott univerzum. A tégla paraméterei visszavezethetők az emberi test méreteire, egy kéz araszára, egy láb hosszára, egy férfi testmagasságáral, az izmai erejére. Bár hatalmas fejlődésen ment keresztül az idők folyamán, mérete megnőtt, szerkezete és technológiája összetettebb lett, de még mindig a testünk igényeihez igazodik. A régi mértékegységekhez is az emberi test szolgált modellül. Számos ilyen szabvány létezett párhuzamosan és küzdött, küzd az érvényesülésért.

Amit kulturális evolúciónak nevezünk, lehetséges, hogy nem több mint a biológiai és technológiai élet halmazai közti átfedés. Nyilvánvaló, hogy az emberi kultúra nem létezhetne a folyton növekvő technológia nélkül. Minden élő vagy arra törekszik, hogy megtalálja a gyarapodásához ideális közeget vagy arra, hogy alkalmazkodjon az épp meglevőhöz. Vagy épp addig növekszik és szaporodik míg képessé nem lesz élőhelyének szükségletei szerinti megváltoztatására, annak saját képére formálására. Az esőerdők nedves klímát alakítanak ki maguknak, megfogják az esővizet és termékenyítik a talajt. Akárcsak az önálló atmoszférát teremtő erdők, úgy tesz a technológia is, a városok átformálják a környezetüket, saját virulens szabványaikhoz való alkalmazkodásra kényszerítve az élőlényeket. Úgy hiszem a határait közelítő a biológiai evolúció számára a technológiai evolúcióba való átmenet nem csak lehetőség hanem szükségszerűség. Nem szabadna emberi teljesítményként gondolnunk a szimbiózisra melyben a technológiával osztozunk, mivel az valójában az élet eszköze korlátainak leküzdésére és horizontjának tágítására. A mi szerepünk, hogy a megfelelő helyen és időben résztvehetünk a folyamatban.

A téglagyárakban eltöltött idő alatt a dolgozókat egyfajta érzékenyítési játékba vontam be. Megvizsgáltuk a gyártásfolyamatban betöltött szerepüket, feladatokon keresztül szembesítettem őket a kreativitás, mint alapvető emberi tulajdonság kimerülésével. Lehetőséget kaptak, hogy egy élő organizmus részeként visszapillanthassanak magukra és kérdéseket tegyenek fel a hozzá való viszonyukkal és szerepükkel kapcsolatban. Első modellem, Ottó három műszakban heti hat napot dolgozik. Nyolc órás műszakja alatt 18.000 darab téglát ereszt ki a présen, ami 3-4 családi házra való tégla. Éjjel az álmait is a téglák népesítik be, de húsz év alatt mióta a romániai gyárban dolgozik, állítja egyszer sem gondolkodott el azon, hogy mit építene ő az egy napra jutó mennyiségből. Ottó hat tégla magas, ennyit átlagosan 15 másodperc alatt állít elő. Fontos-e, hogy egy munkásnak pontos fogalma legyen álmai otthonáról? Láthatóvá tehető-e mit érez a fogaskerékké silányított ember?

Bármennyire is kétségesnek hangozhat, a teljességgel automatizált téglagyárak, amelyek dolgozóik többségétől megszabadultak a termelékenységnövelés érdekében, a biológiától a technológiához vezető átmenet figyelemreméltóan pontos és jelképes példájául szolgálnak.

Az ember-állat határvonal nem kevésbé tűnik önkényesnek, mint az ember-gép ellentét. Másképp fogalmazva, Ray Kurzweil szerint sebesen intim kapcsolatba kerülünk a technológiánkkal. Bár ahonnan én látom, a technológia nem a miénk, hanem az élet része.

forrás: http://maimanohaz.blog.hu/2015/10/21/kudasz_gabor_arion_a_robert_capa_magyar_fotografiai_nagydij_nyertese

 

0