Phoo Magazin | photojournalist
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
266
archive,tag,tag-photojournalist,tag-266,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
screen-shot-2017-02-24-at-10-23-05

Copacabana Palace torzói-Peter Bauza képei

Nem sűrűn ajánlunk albumot, de most egy izgalmas kötet került a Phoo szerkesztői kezébe. Peter Bauza német fotográfus könyve nem a legendás Rio de Janerio-i luxushotelről szól, hanem a brazil metropolisz nyugati részében fekvő elhagyatott lakóház beruházásról. Távol az elegáns palotaszállótól és a riói turista promenádoktól, mintegy 300 család él egy lepusztult épületkomplexumban, amit középosztálybelieknek terveztek 30 évvel ezelőtt, azonban sohasem készült el. A beton torzó hat épületében 1000 ember talált otthonra emberhez méltatlan körülmények között – sem teto, sem terra(tető nélkül, föld nélkül).

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-34

Bauza három évvel ezelőtt járt ott először. A komlpexumnak számos beceneve van: Jambalaya (egy hagyományos kreole tál után, vagy egy aznos nevű TV műsor után), Carandiru (egy hírhedt brazil börtön után), vagy, egyértelmű szarkazmussal Copacabana Palace, amire a fotós egy falra graffitiként felfestve bukkant. A különálló, több emeletes torzókban nincsen víz, nincs megfelelő világítás, ahogy ablaküveg, s ajtók sem, s persze lift sincsen. A lakások összeomlottak, s minden nedves, penészes. A falak feketék és koszosak, s bűzös szag terjeng az utcán és az épületek körül. Tulajdonképpen a helyet a purgatóriumként lehetne értelmezni, azonban Peter Bauza színtelített képei mást mesélnek el: a mindennapok pillanatait, az emerek életszeretetét, reményeit, álmait mutatja be, anélkül, hogy megszépítené a taszító környezetet.

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-58

screen-shot-2017-02-24-at-10-23-12A sorozat sokkal inkább ennek a nem önkéntesen szerveződött közösségnek az erejéről és szolidaritásáról szól, ahogy bátor függetlenséggel próbálnak túlélni. „Arcot és hangot akartam adni ennek a kisebbségnek, akik felé méltósággal közelítettem” – magyarázza a fotográfus. Az ittélők kezdeti vonakodása után Peter Bauza bizalmat kapott a  lakóktól, s nyolc hónapig szabadon járhatta a helyszínt, melynek eredménye a képekről visszaköszönő intim nézőpont.

A fotós számára a Copacabana Place sok millió, nehéz körülmények között élő brazil küzdelmét szimbolizálja. Projektjét akkor kezdte, amikor sok milliárdot költött az ország a nyári olimpia rendezésére. Ma a gazdasági válság még drámaibb. Valamivel több ma a busz, vonat és metró kapcsolat, de ez mind távol esik a teleptől. Csak 60 km-re fekszik a jómódtól, de ez elég ahhoz, hogy rejtve maradjon.

0
_dsf3852

Tanítani művészetet nehéz dolog

 

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

Zátonyi Tibor (1955) fotóművész, tanár, az 1970-es évek közepétől kezdett fotózni, s ekkor kapcsolódott be a korszak neoavantgárd szellemiségébe is. A súlyos szellemi vasfüggöny ellenére – nem lehetett Nietzschét, Freudot, Jungot olvasni magyarul, Cioranról, Bukowskiról nem is beszélve… – a korszellem, ellenőrizhetetlen utakon, beférkőzött az underground színtérbe, s létrejött a magyar művészet történetének tán legfontosabb nemzedéke, olyan nevekkel, mint Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor, Vető János, Molnár Gergely, vagy a Halász-színház.
Ebben az erős szellemi térben kezdett Tibor alkotni, ráadásul akkoriban a progresszív-fotó is épp a csúcson járt világszerte. Az 1960-70-80-as évek modernizmusának esztétikai virágkorában – mely szerintem a Reneszánsz jelentőségéhez hasonló – minden művészeti ágban kivételes teljesítmények születtek. Ha azt mondanám, hogy a hatvanas években a film-, és a képzőművészet, a hetvenesben a színház-, és a fotóművészet, a nyolcvanasban pedig az építészet és az irodalom volt a progresszió motorja, kb. igazam lenne – azzal a megszorítással, hogy a rockzene mindenek fölött-mellett állt, megtermékenyítve a művészet minden szegmensét. (Tegnap kapta meg Bob Dylan az irodalmi Nobelt, amivel legmagasabb szinten is megerősítést nyert iménti vélekedésem.) Nem véletlen, hogy Tibor 1977-78-ban az első hazai punkzenekarban, a Spionsban, is gitározott. Ez az együttes – Molnár Gergely antiideológiai art-punk projektje – sajnos nagyon rövid ideig működhetett Magyarországon, mégis meghatározta az egész későbbi alterock szcénát az URH-tól, az Európa Kiadón át a Kontroll-Csoportig és tovább. (Talán a Bizottság és a VHK kivételével, melyek szintén abszolút originális teljesítményt hoztak létre – követők nélkül.)
_dsf3612
“Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” (József Attila)
Tibor immár több mint negyven éve ugyanabban a stílusban fotózza ugyanazokat a témákat. Többnyire rideg tájképeket látunk, nagy üres felületekkel, s az emberi civilizáció röhejes-ijesztő emlékeivel. Ha van egyáltalán ember képein, az is csak tárgy, sziluett, avagy semmibe meredő emlékműve önmagának. Minimalizmusa ugyanakkor nem virtuóz-akrobatikus, mint Koudelkáé, vagy Vancsó Zoltáné, inkább nagyon is statikus formalizmus ez. Kijelentő mondatokban fogalmaz, de amit állít avagy kinyilatkoztat, az csupa titok. Lee Friedlander víziónárius-metafizikai várostájai állnak közel képeihez, annak szürreális modora nélkül. Mintha leginkább a világvége utáni csendet dokumentálná. Ez már nem emberi magány, hanem valami elvont, halál-utáni  magánybeszéd. Tán Atget képein hallani ezt az objektív-szomorú, végső csendet. Nem tudhatjuk van-e bármi értelme, célja létünknek, de ami látszik belőle az az, hogy ostoba üresség az egész, szomorú semmi.
_dsf3688
“Hol voltál kékszemű gyermekem? / Hol jártál drága fiam? / Tizenkét hegy oldalában ballagtam / S kúsztam hat göcsörtös országúton / Elértem hét szomorú erdő közepét / Álltam egy tucat halott óceán előtt / Mentem tízezer mérföldet egy temető szájában / És nehéz, nehéz, nehéz eső hull majd ránk.” (Bob Dylan)
_dsf3684
Végül még egy lényegi aspektusáról Tibor életművének: ő egy Istenáldotta, született Tanár is. Nagyon kevés ilyen karizmatikus tanáregyéniséget láttam életemben: Poszler György és Virágvölgyi Péter volt még ilyen. Nagy szerencse és megtisztelés, hogy ismerhettem őket, Tibornak több mint egy évtizedig közvetlen kollégája lehettem, közelről figyelhettem, hogyan csinálja. A zseniális tanárnak persze nem lehet ellesni a titkát – abszolút személyes dolgokból áll össze, számtalan finom együttállásból. Tibor esetében egy szabadságot sugárzó, minden önjelölt tekintélyt mélyen megvető, óriási egyéniség karizmáját érzékeltem. Egész lénye hordozta azt az aurát, amiben minden gesztusa jelentésteli lett: az alkotás titkaira önkéntelenül rá tudta vezetni tanítványait. Egyszer megkérdeztem, mit gondol erről, íme akkori válasza:
_dsf3692
“Tanítani művészetet nehéz dolog: inkább tanulni lehet. Tehát akiben érdeklődés van, az jön és kiszedi a tanárból a “titkokat”. Sok hallgató azonban még nincsen tisztában önmagával, tele vannak bizonytalansággal. Portréra koncentrálni így lehetetlen. Figyelni kell tudni a másik emberre. Színésznek kell lenni, üzletembernek, utcaseprőnek és így tovább.” (Zátonyi Tibor)
Miltényi Tibor
0
106

Hölvényi Kristóf: Exodus

 

 

A szerző arab szakot végzett fotográfus. Amikor hazánkat közvetlenül is elérte a menekültváltság, kamerájával – mint oly sok hazai fotós – ő is a “forró” helyszínekre indult. Egy nemzetközi menekültsegítő szervezet megbízásából nemcsak itthon, hanem a görögországi Idomeniben, Szerbiában, Ausztriában és Jordániában is dolgozott. A bicskei menekülttáborba egyedüli fotósként engedték be.

Sokakkal ellentétben nem az események középpontjába akarta vetni magát, nem közeli, nagylátószögű, hatásvadász drámai képeket látunk, hanem külső szemlélőként, távolságot tartva készített fotográfiákat. Egy lépéssel messzebbről, megfigyelőként keresi a válaszokat. Munkájának célja a megértéskeltés – hogy a fotográfia is hídként működjön két, egymásnak feszülő világ között…

A képsorozat egy párhuzamos, országhatárokon átívelő történetet mesél el, a kilátástalanságtól a menekülttáborokon át egészen az otthonra találásig.

 

101

Tülekedés a Keleti pályaudvaron, hogy felszálljanak egy nyugatra induló vonatra. A vonat végül nem hagyta el az állomást. (A nyitókép folytatása)

 

_mg_2322_21039803739_o

Menekültek alszanak egy Ausztria felé tartó buszon, miután több mint 30 kilométert gyalogoltak erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól Zsámbékig.

 

103

Nickelsdorfi (Ausztria, magyar nevén Miklóshalma) vasútállomás: a Keletiből érkező menekültek innen mennek tovább egészen Münchenig.

 

 

“Azért jöttem, hogy segítsek. Tudom min mennek át, én is voltam ilyen helyzetben. Most már egy jól menő pizzériám van Münchenben” – meséli egy baseballsapkás koszovói srác a Keletinél. A pályaudvar előtt futottunk össze. Érdekes figurának látszott, megkérdeztem, nincs-e kedve megenni egy gyrost. Beülünk a legközelebbi helyre, és ott kérdezem tovább. “Csak így, ingyen elviszed őket? Nagyon rendes tőled.” “Á, azért a kockázat miatt kérek pénzt. Meg, ugye, a benzin sincs ingyen”. Itt már kezdett kirajzolódni bennem a kép, ami később be is igazolódott: a srác egyszerű embercsempész. “És mennyit kérsz egy fuvarért?”-kérdeztem. “800 euró per fő” – válaszolta. “És ha azt valaki nem tudja kifizetni?”  “Tudod, sokan jönnek azzal, hogy a rokonuk már kint él, majd amikor megérkeznek, az fizet. Persze, amikor befutunk, senki sem várja őket, valószínűleg nincs is rokonuk ott. Ekkor muszáj egy kis nyomást gyakorolni. Ilyenkor kiderül, hogy valóban mennyi pénz van náluk. Ha ez sem elég, a nők egy-két hónap alatt ledolgozzák.” Elkerekedő szemeim láttán zavartan hozzáteszi: “Rám ez azért nem jellemző. Múltkor is volt egy bácsi, 150 euró volt nála. El sem vettem tőle.” Hiszem is meg nem is. Miután végeztünk az ebéddel, kimegyünk a pályaudvar elé, ahol egy koszovói család ül. Harmincas éveik elején járó szülők, egy 5 éves kislány és 1 év körüli kisbaba. A fényképezőgépem láttán egyből kérik, hogy ne fotózzam őket. El is rakom a gépet. A müncheni pizzás ajánlatokat tesz, de már van fuvarjuk, állítólag nemsokára jön is értük. Két napja vannak itt, kezdenek félni, hogy a rendőrség felfigyel rájuk, és hamarabb elviszi őket, mint a csempész. Otthon már mindenüket eladták, nincs más irány, csak előre. Pár perc múlva meg is jelennek a rendőrök. Igazoltatás, majd rájuk parancsolnak, hogy pakolják össze a cuccukat, mindjárt indul a vonat Debrecenbe, ahol a kollégák várják majd őket, és elkísérik a befogadóállomásra. Ez mind néhány beékelt angol szóval, magyarul. A csempész srác természetesen már sehol. A magas, nagydarab göndör hajú apuka idegesen pakolászik. A babakocsit és néhány pokrócot, amit már itt kaptak, nem tudják magukkal vinni. Rendőri kísérettel ballagnak a vonat felé, én csak távolról kísérem őket. Ahogy a vonathoz érnek, az apuka nagyon elkezd magyarázni valamit. “Á! Víz kell nekik” – mondja az egyik rendőrnő, és vesz nekik két üveg vizet. Nem az kellett. A férfi egyre ingerültebben magyaráz. Nagy nehezen rájövünk, hogy a cumisüveg hiányzik. Ott maradt a pályaudvar előtt a többi cuccal. A vonat indulásáig alig pár perc van hátra. “Hazudik, csak meg akar lógni” – mondja az egyik rendőr. “Majd kapnak újat Debrecenben.” Azt viszont elfelejtette, hogy a család azt sem tudja, hogy hova mennek. A férfi sírva fakad, könyörög a rendőröknek, hadd menjen el még gyorsan a cumisüvegért. Látszik rajta az elkeseredettség, hogy jelen pillanatban semmit nem tud a gyerekeinek megadni, legalább ez az egy alapvető dolog legyen meg. A rendőrök bezárják a vonatajtót, a vonat elindul. “Ne is törődj velük! Mindig kitalálnak valami dumát, hogy leszállhassanak” – mondja nekem az egyik, és két társával együtt elindul a kijárat felé. Visszaérve látom, hogy a cumisüveg ott van a babakocsiban.

Az üvegecskét hazavittem, és több mint másfél éve emlékeztet erre a koszovói “gazdasági bevándorló” családra. Ettől kezdve a menekültek már nem számadatok és statisztikák voltak, hanem konkrét emberek, arcok, történetek.

Egy elhasznált Volán-buszon száguldok az M1-esen az osztrák határ felé. A busz tömve menekültekkel, főleg irakiak, szírek és afgánok. A zuhogó eső be-becsöpög a busz első ajtajának résein. A padló, ahol egy afgán testvérpárral kucorgunk, kezd vizes lenni. A fejem néha leesik, pillanatokra elalszom. Hajnali 3 körül lehet az idő, a buszon szinte mindenki alszik. Nem csoda, több mint 30 kilométert gyalogoltunk erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól az M1-es zsámbéki elágazásáig. A buszon lévő menekültekkel együtt még 1200-an tették meg ugyan ezt az utat, miután szeptember 4-én megunták a pályaudvaron való várakozást, és inkább a saját kezükbe vették a sorsukat.

Bármennyire is fázom, elnyom az álom. Mélyen alszom a kimerültségtől. Egy jó fél óra múlva felébredek, és látom, hogy egy hálózsákkal vagyok betakarva. Zavartan nézek körbe. Az idősebbik afgán fiú (olyan 20 év körüli lehet) mondja, hogy hagyjam csak. Nekik van kettő is, elférnek alatta. Majd ha megérkezünk, visszaadom. Megköszönöm és alszom tovább.

106

Röszke, déli határ. Az ősz közeledtével egyre hidegebbre fordulnak az éjszakát. A segélyszervezetek pokrócokat és meleg ruhákat osztogattak, de a szabad ég alatt alvás mindenkit megvisel.

 

107

Tovarnik, Szerbia

 

105

Horgos, Szerbia

 

 

104

Horgos, Szerbia

 

 

“Gyere gyorsan! Gyere! Le kell fényképezned!” – kiabálja felém egy fiatal marokkói fiú, miközben fotózom, hogyan fosztanak ki egy adományokkal teli konténert a menekültek. Két rendőr közeledik, de senkit nem érdekel. Pakolják, nézegetik tovább a konténer tartalmát. Több száz esőkabát. Nem nagy fogás. “Gyere már” – ismétli a srác és karon ragad.

Ekkor már több napja itt vagyok Idomeniben a görög-macedón határon. Teljes a káosz. A több hete ittragadt menekülteknek fogy a pénzük, kevés az étel, nem tudják meddig kell még várniuk. December 3-a van (húgom születésnapja), és hideg, több ezren sátraznak a szabadban. A békés, táborozós hangulat pillanatok alatt csap át verekedésekbe, kődobálásba. Tegnap egy ételosztó standot rohantak meg, megunva a többórás sorban állást. A nők nem mernek beállni a sorba, mert a férfiak zaklatják őket. Szírek, afgánok és irakiak elméletileg szabadon kelhetnének át a határon, de az ottragadt, túlnyomórészt pakisztániak és irániak, botokkal és kövekkel kergetnek el mindenkit, aki megpróbál az átkelő közelébe menni. Üzenik: Vagy mindenkit átengednek, vagy senkit. Teljes az őrület, az emberek kezdenek megbolondulni.

“Mi történt?” – kérdezem a marokkói fiút kevés francia tudásom segítségével. “Egy férfi megégett” – válaszolja, és megy tovább a vonatállomás felé. Pár napja történt egy hasonló eset. Egy szintén marokkói srác át akart mászni a vonat tetején, de megrázta a magasfeszültség, súlyos égési sérülésekkel vitte el a mentő.

– Mennyire súlyos?

– Meghalt.

– Baleset?

– Öngyilkosság.

109

Idomeni, Görögország

 

111

Egy fiatal marokkói férfi megégett holtteste a görög-macedón határon. Elkeseredésében felmászott egy vonat tetejére, és a magasfeszültségű vezetéket megfogva végzett magával.

 

112

Rendőrök és menekültek Idomeniben, a görög-macedón határon. Többhetes várakozás után mindenki feszült, könnyen elszabadulnak az indulatok.

 

110

Az Idomeniben ragadtak próbálnak átjutni a görög rendőrsorfalon, hogy a macedón határ közelébe jussanak.

 

113

114

Körülbelül ötven méterre tőlünk egy csapat férfi álldogál egy szerelvény mellett. Középen valami füstöl. Mélyeket lélegzem, ahogy közeledünk, próbálok felkészülni a látványra. Ahogy meglátnak, kiabálnak, hogy menjek, fotózzam le. “Ez az eredménye ennek!” –üvölti az egyik fiatal férfi. “Itt döglünk meg mind” – folytatja magából kikelve. “Azért vagyok itt, hogy fotózzak. Azért vagyok itt hogy lefényképezzem, ami itt történik” – ismételgetem magamban. Próbálok nem elkalandozni, fókuszálni és a kompozícióra, árnyékokra, színekre, helyes expozícióra koncentrálni. “Majd ráérek később elmélkedni, ledöbbenni. Itt és most az a dolgom, hogy fotózzak” – jár az agyamban. Eszembe jut, hogy nem lehet a kép túl konkrét, mert akkor sehol nem lehet használni. A ruha teljesen leégett róla, csak a cipői vannak rajta. Kicsit hátralépek, próbálom kitakarni az intimebb testrészeket. Lassan megérkeznek a rendőrök, az elsősegélyesek és a többi fotós. Én lépek, nincs már mit fotóznom. A képeket visszanézve alig csináltam valami használhatót.

 

115

Ali (bal szélen), lánya, Huda és felesége, Szamah nézi, ahogy a nagybácsi játszik Dzsászimmal. Aleppóból menekültek Jordániába, a háború után vissza akarnak térni Szíriába. Madaba, Jordánia

 

117

Szír menekült gyerekek játszanak nem messze a szír-jordán határtól. Családjuk (kb. 50 fő) a Jordán-sivatagban épített új otthont magának.

 

116

Szír menekült család ül az általuk épített házban a Jordán-sivatagban, nem messze a szír határtól. Engedélyt kaptak, hogy Amerikába mehessenek, de inkább itt maradtak.

 

121

Szír menekült férfi végzi magrib (naplemente utáni) imáját a Jordán-sivatagban.

 

118

Szír kisfiú biciklizik a család farmján. Több mint egy éve költöztek ide, a Jordán-sivatagba. A férfiak feketén dolgoznak a környéken, a nők az állatokkal és a gyerekekkel foglalkoznak napközben.

 

119

 

“Hat hónapos volt a gyerekünk, amikor meghalt Aleppó mellett egy vegyi támadásban – meséli Szamah. Rövid, de annál nyomasztóbb csend után folytatja: “De tudod, még mindig három gyerekem van. Ali néha olyan, mint egy gyerek” – mondja, és rámosolyog a férjére. Ali harmincas éveiben jár, bajszos, vidám arcú. Szamah-val és lányukkal, a hatéves Hudával egy éve menekültek el Szíriából. Kisfiuk, Dzsászím már itt, Jordániában született. “Mi hiányzik a legjobban otthonról?” – kérdezem őket.

Először Ali válaszol: “A szüleim. Hónapok óta nem tudom, mi van velük. Annyit tudunk, hogy kevés az élelem, és az állatok után maradt tápot eszik már jó ideje.”

“Nekem a békés hétköznapok, a farmunk – folytatja Szamah. – A család női tagjaival együtt ápoltuk a rózsákat, reggelente kávéztunk, beszélgettünk. Boldog voltam és biztonságban éreztem magam.”

“Sok mindent elvehetnek tőlünk, szinte mindent -mondja Ali. – A hitet és a reményt viszont nem. Van két gyerekünk, akiket szeretnénk iskolába járatni, hogy többet tudjanak mint mi. A jobb életnek legalább a lehetőségét meg szeretnénk nekik adni.”

 

122

Tornaterem a bicskei menekülttáborban. Ha a tábori barakkok  megteltek, kénytelenek voltak itt elszállásolni a menedékjogot kérőket.

 

125

123

124

 

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita rendházban. Irakból menekültek el, fél évet voltak . Németországban, majd Bicskén.

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita Rendházba. Irakból menekültek el, fél évet voltak  Németországban, majd Bicskén.

 

126

Szulejmán viszi a család bőröndjeit az új otthonukba

 

Kép és szöveg: Hölvényi Kristóf

2
taras_bychko_ukraine_lviv43

Mindennapi kép: Taras Bychko

 

Nem könnyű Ukrajnából kitörni, kijutni a nemzetközi porondra, de a 29 éves Taras Bychkónak sikerült. Az Instagramon közel 5000 követője van, köztük olyanok, mint a zseniális brazil street fotós, Gustavo Minas, vagy Dezső Tamás. Pedig nem is fotósnak tanult… Saul Leiter képi világához nagyon hasonló, Shadow and light sorozatát mutatjuk be.

 

Ukrajnában születtél, a lengyel határtól 80 kilométerre található Lviv városában. Milyen volt ott felnőni? Hogy kezdtél fotózni?
Lviv nagyszerű város. Egymilliós lakosságával nem túl kicsi, nem túl nagy. A gyermekkorom teljesen átlagos volt, édesapám nyelvészprofesszor, édesanyám tanárnő egy helyi iskolában, s bár a művészetek soha nem álltak távol a családtól, én csak meglehetősen későn találkoztam magával a fotográfiával. A középiskola elvégzése után jogi egyetemre mentem, majd ügyvédként kezdtem dolgozni. Csak huszonöt éves koromban, 2012-ben vettem meg az első fényképezőgépemet, amikor megszületett a kisfiam: szerettem volna megörökíteni a családi pillanatokat. 

 

Négy év alatt a család fotózásából komoly hobbi és művészet lett… 
Miután megvettem az első fényképezőgépemet, egyre jobb fotókat akartam készíteni. Sokat keresgéltem az interneten, s hamarosan rátaláltam a Magnum fotóügynökségre. A honlapjukon és az albumaikban látható képek lenyűgöztek. Josef Koudelka, Alex Webb és Harry Gruyaert munkássága volt rám a legnagyobb hatással, nekik köszönhetem, hogy elkezdtem kialakítani a saját szemléletemet. Már nem csak otthon kattintgattam, sokat jártam Lviv utcáit, kísérletezgetni kezdtem a street fotózással is. A város pezsgő kulturális élete, izgalmas építészeti megoldásai nagyszerű témákat kínáltak. A szárnypróbálgatásom itt és ekkor kezdődött.

 

bychko_day_139
bychko_day_115

 

Az ügyvédi állás mellett mennyi időd maradt a fotózásra?
Nem sok. De beleszerettem, talán jól is ment. Sok elismerést kaptam, a családom is biztatott: úgy döntöttem, hogy otthagyom az ügyvédi pályát és saját vállalkozásba kezdek. Így ugyanis több időm marad a szenvedélyemre. Az, hogy csak ez legyen a hivatásom, eszembe sem jutott. Ukrajnában borzasztó nehéz fotózásból megélni. Vannak ugyan sztárfotósok, sikeres fotográfusok, de ők a kivételek.

 

taras
Hogyan jellemeznéd a stílusodat?
Nagyon szeretek játszani a fényekkel, az árnyékokkal és a színekkel, de rendkívül sok figyelmet szentelek a kompozíciónak is. Úgy érzem, folyamatosan változik, fejlődik a stílusom, de még nem forrott ki teljesen. Talán a straight photography áll a legközelebb a szívemhez. A jelenleg alkalmazott formanyelvemre tavaly, azaz 2015 őszén találtam rá. 

 

 

A munka, a téma hogy talál rád?
A munkáimat intuitív módon, ösztönösen választom ki, nem tervezek előre. Idén kezdtem el egy projektet: minden egyes nap feltöltök egy street fotót a közösségi oldalaimra (Instagram, Facebook, Flickr). Ez egyfelől nagyon izgalmas, mert rákényszerít, hogy mindennap gyakoroljak, másrészt óriási kihívás, mert a feltételek nem mindig adottak, Lvivben például ritkán süt a nap, pedig erre nagy szükségem lenne ahhoz, hogy kihasználjam a fény-árnyék játékokban rejlő lehetőségeket. 

 

Miből merítesz ihletet?
A már említett mesterek mellett különösen nagy inspirációt jelent számomra Martin ParrDaido Moriyama és Trent Parke munkássága. A fotográfia mellett azonban nagyon fontosnak tartom a környezetem, a család és a barátok támogatását, illetve a zenéből és az irodalomból is rengeteg ihletet merítek. Leonard Cohen és Tom Waits dalai, Franz Kafka és Erich Maria Remarque művei is óriási hatással voltak rám.

 

Milyen felszerelést használsz?
Főleg nagylátószögű objektívekkel dolgozom, van egy Fuji XT1-es kamerám, amelyhez 12 mm-es, 18 mm-es és 35 mm-es objektíveket használok. Zoom optikákat és teleobjektíveket ritkán teszek fel a gépre.

 

Mik a terveid, álmaid a jövőre nézve?
Több ukrán szakmabelivel együtt megalapítottam a 380Collective street fotós kollektívát, célunk az ukrán street fotózás népszerűsítése. Örülnék, ha ez az együttműködés egyre gyümölcsözőbbé, ismertebbé válhatna. Nagy álmaim nincsenek, de fejben már írtam egy listát arról, hogy hová szeretnék eljutni fotózni. Egyszer talán majd erre is sort keríthetek.

 

 Tarast itt követheted:  • Flickr • Facebook • Instagram • 500px

 

bychko_day_53

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

bychko_day_220

Az interjút készítette: Kocsány Kornél

0

PszeudoPrivát – Csősz Géza fotói

 

“Megmondták már: művésznek lenni azt jelenti, mint sohasem tudomásul venni, hogy van már művészet, sem azt, hogy van már világ.”(Blanchot)

 

Csősz Géza szegedi-mindszenti fotós, bár szépen megtanulta a Cartier-Bresson, Josef Koudelka-féle precízre komponált véletlen pillanat leckéjét: ezt a tudását egy roppant originális nézőpontból alkalmazza. Mivel képeinek tárgya gyakran saját gyermekei, így azok óhatatlanul tele vannak szeretetteli közvetlenséggel, intimitással. Nem is forszírozza ezért az elsajátított stílust, s épp e kvázi-spontaneitástól lesz felismerhető, egyéni aurája képeinek.

“Ha nem akarsz nagyon valamit – megy magától.”

Ezek az ő pillanatai a spontaneitás mellett roppant intenzívek, olykor kifejezetten titokzatosak, máskor igen nyomasztóak is tudnak lenni. De semmi szimbolizmus nincsen bennük: abszolút fotószerű absztrakció az övé, s a képek mögötti életvalóság bonyolult többértelműsége az üzenet. Géza ezt teljesen a befogadóra bízza.

“Mikor helyzetek és gondolatok/világosan egymásra utalnak,/de anélkül, hogy vissza lehetne/vezetni egyiket a másikra/s ha szó sincs/ következtetésről, se szükségszerűségről,/mégis úgy utal/egyik a másikra/ – megfoghatatlanul:/akkor a költészet elérte célját.”(Petri György)

Az esztétikai érték lényegi mozzanata a művön belüli érvényes analógiák vonatkozáshálójának sűrűsége, azaz a művészetben a stiláris fikció bír csak jelentést adni a dokumentált valóságnak.Géza stílusába többnyire a banalitás és a szelíd irónia a fenség közege. Ezekkel emeli el a látványt és ezáltal érinti meg a végső kérdéseket.

 

“Akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, mindenre képes.”

“Népi életképei” számomra leginkább Hrabal és Jindrich Streit világát idézi fel, azt a keserű iróniát, hogy mire meghalunk, már egész jól tudnánk élni… Mindenki döntse el, hogy számára ez, a kisszerű, kiszolgáltatott élettel szembeni rezignált szkepszis, vagy bölcs és mélységesen kritikai kérdésfelvetés?! A spekulatív-humanista olyan, aki szereti az embereket elvileg és általában, viszont nem szeret senkit konkrétan. Géza képeiben valódi odafordulást és figyelmet érzek a többi ember iránt.

 

 05
 

“A mű számunkra sohasem uralható, sohasem bizonyos, és kizárólag saját magára kíván felelni, és csakis ott teszi jelenlevővé a művészetet ahol az rejtőzködik és eltűnik.”(Blanchot)”

A hétköznapi létezés a művészet szempontjából igen híg közeg, látszólag kevés esztétikai esemény lehetőségével. Gézát álnaiv attitüdje meglepően sűrű képekhez vezette el, melyekben semmi akadémikus laposság és unalom, semmi hatásvadász szürreális fantáziálás avagy szalonsemmitmondás nincsen. Olykor mindent a hangulatra bíz, máskor meg hagyja működni a jó véletleneket. Alkotói attitűdjéből mintha hiányozna az akarat. Valójában egyáltalán nem hiányzik, csak ügyesen elrejti azt.

 

“Akik úgy gondolják, hogy mindent Isten (vagy a Véletlen) irányít, nem tévednek, hacsak nem átalkodnak meg ebben.”űnik.”(Blanchot)”

Géza végképp nem egy fundamentalista alkotó. A szelídség, az intelligencia és az erős esztétikai érzékenység és szenvedélyes elkötelezettség egy tökéletes világban ideális kombinációt alkotnának…Csak remélni merem, hogy Hamvas Béla komolyan gondolta, mikor úgy vélekedett:

“A Sorshoz Isten erőt is ad.”

 

A művészet segít ugyan élni, de nem súgja meg hogyan lehet és érdemes csinálni az életet. Egy művészt különösen fenyegeti az elszigetelődés és a magány, hisz minden értés csak félreértés bír lenni. A művészetről többnyire visszapattan az ember, akárcsak Istenről. Tudni véljük a jelentést, de nem sejtjük. Mégis ez az egyetlen menedék, egyben az egyetlen esély a halhatatlanságra: egyedül a művészet erősebb, mint a halál.

lo03 (1 of 1)ff

“A művészet lényege: a véges és értelmetlen létezésben maradandó jelentést találni és feltárni, hogy otthonossá tegyük magunknak az idegen létet.”(Márkus György)

Miltényi Tibor
0
Röszke, 2016. február 18.
Az ausztrál Warren Richardson képe, amely elnyerte a fődíjat, az Év Sajtófotója díjat, valamint a hírkép egyedi kategória első díját az 59. World Press Photo nemzetközi sajtófotóversenyen 2016. február 18-án. A felvételen egy férfi látható, amint egy csecsemőt ad át a magyar-szerb határon felállított kerítés szögesdrótjai között Röszkénél 2015. augusztus 28-án. (MTI/EPA/World Press Photo/Warren Richardson)

MEGJEGYZÉS:
A kép nem archiválható, csak egyszer, változtatás nélkül, kizárólag a World Press Photo versenyével vagy kiállításával kapcsolatosan közölhető!

Egy új élet reménye  

Nézegettem a World Press Photo 2016 nagydíjas képét, és Robert Capa Partraszállás című képe jutott eszembe. Nem számít, ha az emulzió megfolyik a képen, nem számít, hogy beázik a kamera. Warren Richardson képén nem számít, hogy éjszaka van, nem lehet vakuzni, szemcsés a kép, bemozdult a fotó – mégis működik, mert jó a kép. Sikerült összesűríteni egy pillanatba az egész történést, sikerült megtisztítani minden divatos sallangtól, a maga egyszerűségében mesél a fotográfia emberekről küzdelmekről, magáról az életről. Warrennel beszélgettünk a World Press-díjról, bevándorlókról, fotográfiáról.

Gratulálok a díjhoz! Miben erősített meg a most kapott díj, mire ad választ a munkádban?
Sok lehetőséget nyit meg számomra a szakmában, és igazolást nyújt a munkám fontosságáról. Az én kijelölt és választott utam a dokumentarista fotográfia – ezen kell haladnom, és a lehetőség szerint nem letérni róla.

Fényképeid elkapott pillanatok – „talált képek” –, vagy előre megszabott tervek eredményeképpen születnek? Milyen következetesen és tartósan dolgozol egy-egy témán?
Mind a két megközelítés igaz. Van úgy, hogy a „történetek” találnak meg, de nemritkán magam keresem meg a témáimat. Ilyen például a mostani Népvándorlás sorozatom is.

Mesélnél a nyertes fotográfia születési körülményeiről?
A magyar országhatár szerb oldalán voltam. Megláttam egy embercsoportot az almafák alatt, lehettek vagy kétszázan. Eleinte elég bizalmatlanok voltak velem, talán mert külföldi vagyok, de aztán viszonylag gyorsan feloldódtak – elfogadták, hogy ott vagyok velük. Néhányan elszántan figyelték a kerítést, keresték a „rést”, hol lehet átszökni a magyar oldalra. Láthatóan találtak is egy ilyen helyet. Visszajöttek a többiekért, és akkor egyszerre együtt elindult az egész csoport. Öt teljes órán át haladtunk a kerítés mentén, miközben velünk párhuzamosan a magyar oldalon a rendőrség járőrözött, folyamatos felszólításokkal a „másik oldal”, hogy keressék a legális utat, ne próbálkozzanak a kerítésen át. Az előre kinézett, reménybeli átkelőhelyet a rendőrök le is fújták paprikasray-vel, már tőle huszonöt méterre könnyezni lehetett. A gyerekeket védekezésül ruhákkal takarták le. Türelmesen várakoztak, és amikor a járőr éppen nem volt látható, egy-egy kisebb csoport mindig átbújt a sodronyok alatt. A fotó akkor készült, amikor már meglehetősen sokaknak sikerült átmászniuk. Az adott kép eseményei másodpercek alatt zajlottak le. Egy férfi kinyújtott karjából a nő átvette a csecsemőt, és már rohant is tovább a magyar oldalon.

Röszkén is jártál, ahol a rendőrök megvertek, noha csak a munkádat végezted. Ugyanott láttál egy idős, haldokló embert újraélesztés közben, éjszakákat töltöttél együtt migránsokkal – tehát szinte együtt éltél velük. Ilyen helyzetben hogyan tud a fotóriporter objektív maradni? Netán teljesen természetes és vállalható, hogy az érzelmek rajta is úrrá lesznek?
Ilyen helyzetekben mindig arra törekszem, hogy pontosan azt mutassam meg a képeimmel, ami ott történik, és úgy, ahogy történik. Röszkénél is láttam azokat a migránsokat, akik lázadoztak, rendbontó viselkedésükkel a káoszt generálták, de ugyanakkor ott voltak azok is, akik próbálták őket csitítani, illetve akik a háttérben csendesen várakoztak valamiféle megoldásra. És, persze, ott voltak a rendőrök is, akik a saját eszközeikkel próbáltak úrrá lenni a helyzeten. Nem szerencsés dolog általánosítani – a képekkel sem! Hiszen akkor csak a történet egyik oldalát mutatnám be, én pedig a fotóimmal mindig a teljes igazságra vagyok kíváncsi. Kétségtelen, hogy minden fotós kedveli a szentimentális pillanatokat, mert azok hatásosabbak és látványosabbak az olykor „szürke” igazságnál, de tudni kell, hogy az csak az érme egyik oldala.

A technika mennyiben határozza meg a munkádat? Nem mindegy, hogy milyen géppel dolgozol?
A technika nem mellékes. A kamerától függően lehet a határokat kiterjeszteni. Fontos az érzékenység, a kezelhetőség, a gyorsaság. De a legjobb, legmodernebb kamera sem pótolhatja a gondolkodás esetleges hiányosságait. Ha nem tudom, mit akarok mondani a fotóimmal, nem sok jelentőségük van a high-end készülékeknek sem.

Egy ilyen helyzetben, amikor a teljes sajtó felvonul az adott eseményen, együtt mozog sok fotográfus, ugyanazt a történetet fotózzák. Tud a fotóriporter különlegeset-egyedit alkotni?
Valóban, mindenki ugyanazt a képet keresi, de érdemes először távolabb maradni, megfigyelni az eseményeket. Majd kiválasztani, mit akarok megmutatni, elmesélni. Sokszor úgy fotózom, hogy nincs a szemem előtt a kamerám, kinyújtott kézzel exponálok. Ismerem a gép látószögét, tudom, milyen helyzetben milyen képet fogok készíteni. A nyertes képet is úgy készítettem, hogy a mellkasomhoz szorított géppel exponáltam. Mikor hazajöttem, kidolgozás közben láttam, hogy megvan a kulcspillanat.

Warren Richardson photojournalist

Warren Richardson

Jelenleg milyen tervek foglalkoztatnak? Miben változtatja meg az életedet ez a díj?
Egy régi tervemet szeretném valóra váltani: Budapestről gyalog felmenni az Északi-sarkra. Ez most annyiban módosulna, hogy előbb Amszterdamba megyek, ahol részt veszek majd a World Press díjátadásán, áprilisban. Igaz, hogy ez egy kis kitérő, de onnan folytatni tudnám az utamat észak felé. Egyébként a Budapest és Amszterdam közötti utamon szeretném dokumentálni a migránsválság nyomait, illetve az ennek nyomán bekövetkező változásokat. De hasonlóképpen nagyon érdekelnek a klímaváltozás hatásai is.

 

1
Benkő Imre:
HORIZON. Panoráma fotóesszé 1997-2015
fotóalbum címlap

Benkő Imre: Horizon (panoráma fotóesszé, 2015)

“Egyetlen igaz ember felér egy egész világgal, az igaztalanok pedig, legyenek mégoly sokan, érdektelenek, s így Isten előtt semmit sem számítanak.”(Origenész)
© BENKŐ Imre: Nanjing. Kína, 2013

© BENKŐ Imre: Nanjing. Kína, 2013

Ez az erős moralitása, az emberi méltóság feltétlen tisztelete, zárójelbe kényszeríti az esztétikai aspektusokat: voltaképp tök mindegy, hogy az autonóm-riport, vagy a szubjektív-dokumentarizmus miféle árnyalatait műveli, az erkölcsi tartalom sokkal fontosabb az – amúgy tökéletesen uralt, kellő – formánál.

Ezért akár kissé pikáns is lehetne ez a vadiúj panoráma-album, hisz ez a formátum kifejezetten túlstilizált, eleve esztétizáló felület (hasonlóan a szinte már hatásvadász módon művészies Camera Obscura imádni valóan bizarr képalkotásához). Ilyen extrém gépekkel szinte lehetetlen érdektelen képeket csinálni, a formátum maga képi varázslat (másfelől tekintve:a formalizmus rémuralma…).

Imre azonban itt is megmarad “humanista-realizmusánál”: egyáltalán nem hagyja, hogy a bombasztikus formátum felül próbáljon kerekedni az emberi szolidaritás lényegi üzenetén.

Egyéni stílusa – ez az erkölcsi-dokumentarizmus – épp visszafogottságától annyira pontos. Jellemzői: a minden fölényeskedéstől mentes finom irónia, némi “valóságszürreáliák”, olykor pedig szimbolikus felhangok. Ez a stiláris túlzásoktól való következetes tartózkodás egyenletesen elemelté teszi életművét: mintha egyetlen hangot hallanánk, annak végtelen változatosságában.

© Benkő Imre: Tanya. Aracsiné, Kurai Anna. Hódmezővásárhely, 2013

© Benkő Imre: Tanya. Aracsiné, Kurai Anna. Hódmezővásárhely, 2013

 

“Nem leli helyét az ember: ez az élet.” (Osváth)

Imre tiszteli a valóság nevű fikciót, a valóság ellenben igen ritkán viselkedik tiszteletreméltóan. Inkább kisszerű, félelmes, magányos, közömbös, zavaros, abszurd, esendő, röhejes, tragikus, gonosz és tele van hazug hatalombeszéddel. Imre bámulatos alázattal viszonyul ehhez a durva apokaliptikához: precízen rögzíti az “élet” nevű szerencsétlen bénázást.

 

© Benkő Imre: Moszkva. Oroszország, 2004

© Benkő Imre: Moszkva. Oroszország, 2004

 

“Bizonyos fokon már nincs dráma, csak botrány.”(Hamvas)

 

“Szegény küzdők, szegény küszködők/Szegény bátrak, meg akik félnek/Szegények, szegények(…)Szegény emberek, szegény emberek/Tudatlan tűnő tünemények/Szegények, szegények/Eltévedt romló küldemények(…)
© Benkő Imre: Delhi. India, 2010

© Benkő Imre: Delhi. India, 2010

“Szegény küzdők, szegény küszködők/Szegény bátrak, meg akik félnek/Szegények, szegények”Bocsássatok meg/kiürült szemek/Legördült mellek/Megszáradt kezek/Leütött hátak/Elsápadt hajak/Bocsássatok meg nekem/Bocsássatok meg…

 

“De szégyen élni/De szégyen élni/Tovább köszönni/Tovább beszélni/Jaj emlékezni/Jaj mindent tudni/Hallgatni szépen/Némán hazudni(…)

Szép Ernő fájdalmas, dadogó, magányos, részvét teli, megrendítő, hatalmas szavai ezek. Sem a szánalom, sem a lelkiismeret, sem a tisztesség nem került divatba emberi körökben. Életveszélyes versek – életveszélyes fényképek…

Hadd emeljek ki három remekművet az albumból!

“Tanya. Aracsiné Kurai Anna”(89) – A lepusztult, összeomló tanyák a magány és a kiszolgáltatottság végállomásai.(Ilyenben halt éhen/fagyott meg tizenöt éve már Papp Gergely is – Isten fotográfusa.). Ezen a képen az Utolsó Zene szól egy fehér négyzetben, azaz Isten poétikus-minimalista arcában.

 

© Benkő Imre: Napfogyatkozás. Siófok, 1999

© Benkő Imre: Napfogyatkozás. Siófok, 1999

 

“Napfogyatkozás”(101) – Mikor először rálapoztam erre a drámai-idillre, azt hittem olyan pillanat, mikor felhő takarja el a napot éppen, tehát a valóság egy borzongató pillanatának képe ez. Elolvasva a címet vált igazán vérfagyasztóvá. Azt mondja a Szufi-bölcselet, hogy “akit Isten keres, saját ártatlanságának árnyékában ül.” Attól félek Isten már rég letett arról, hogy bárkit is keressen ezen a nyomasztó, boldogtalan, szomorú földön…

“Nanking”(178) – Kompozíciójában és szélső-egzisztencialista sugallatában ez az önarckép egy korábbi fő művét idézi meg (“Havanna-lakótelep, 1989). Az abszurd-metafizikai bölcselet paradoxonában él mindkét kép a szinte anyagi valóságú-testet öltött árnyékok és a forszírozott szimmetria fenséges katarzisában. A művészet lényegéről van szó itt, ami mindig a paradoxon (ellentétben a tudomány igazságával, ami mindig a koherencia).

Tanulság nincsen, de van még egy idézet: “Amikor a klérust az újkor elején leleplezték, nem igyekeztek az igazságra helyezkedni, hanem még nagyobbat hazudtak. Mikor ez a hazugság is csődbe került, még nagyobbat.Nézzenek körül, van-e még életünkben tenyérnyi hely, mely e hazugságoktól ne lenne bemocskolva.”(Hamvas)

Benkő Imre életműve – véleményem szerint – az igazság és a tisztesség egy tenyérnyi helye. Kedves Imre, köszönöm szépen, hogy vagy.

Miltényi Tibor

Benkő Imre: HORIZON. Panoráma fotóesszé 1997-2015 fotóalbum címlap

 

0
eugene

W. Eugene Smith Nagydíj

Tegnap hirdették ki az egyik legnagyobb nemzetközi fotográfiai elismerést, a W. Eugene Smith Nagydíjat, melyet ebben az évben a 45 éves Matt Black, a Magnum fotográfusa nyert ‘A szegénység földrajza‘ című anyagával, mellyel a tavalyi évben elnyerte a TIME Magazin Év Instagram fotósa díját. A projektbe a kilencvenes évek közepén kezdett bele a kaliforniai Central Valley-ben, miután feladta napilapos állását. Két évtizedet töltött azzal, hogy dokumentálta a környékbeli gazdálkodást, a migrációt és a szegénységet. Több, mint 70 várost, települést valamint vidéki közösséget járt be, melyeknek a lakosságának a 20%-a szegénységben él.

“Szegények közt éltem az egész életem” – írja a Facebook és Instagram oldalára Matt Black, ahol térképen bejelölve, pontosan dokumentálta munkáit. “Central Valley vidéki mezőgazdasági régió. Ahonnan én jövök ott a legmagasabban koncentrált a szegénység az USA-ban és a három legszegényebb nagyvárosnak ad a otthont a régió. Felnőtt életem nagy részében tanúja voltam és lefényképeztem ennek hatását: kilátástalanságban felnőni, egy olyan világban, amely nem törődik ezzel.”

A fenti videót a TIME Magazin készítette Blackről 2014-ben, az Instagram díj kapcsán.

weugene

Szerda este Black, a Magnum jelöltje átvette a 30 ezer dollárral járó díjat a new yorki Vizuális Művészetek Kollégiumától. Elmondta, hogy folytatni szeretné a munkát, továbbra is fókuszálva az Egyesült Államok belsejére.

A W. Eugene Smith Foundation 5 ezer dolláros ösztöndíját Marcus Bleasdale nyerte, míg Tom Garber Pixel Nemzet című filmje, mely arról szól, hogy a digitális képek, hogy változtatják meg a világot, megkapta a Howard Chapnick Nagydíj szintén 5 ezer dolláros jutalmát.

William Eugene Smith (1918-1978) amerikai fotóriporter volt a múlt században. Híres szakmai elkötelezettségéről, megalkuvást nem ismerve, munkáival megteremtette a fotográfia etikai normáit, a fotó esszét, mint műfajt kifinomult formára fejlesztette. Leghíresebb munkáiban brutális realizmussal tárja a néző elé a II. világháború borzalmait vagy a Dr. Schweizer klinika nehézségeit az egyenlítői Afrikában. Kansas-ben született, a középiskola elvégzése után a helyi lapnál kezd el  dolgozni, majd New Yorkba költözik és nem sokkal később a Newsweek-nél folytatja munkáját. Ismert lett tüskés természete és szüntelen perfekcionizmusa miatt, mégis kirúgják a laptól, mert nem hajlandó középformátumú fényképezőgépet használni. 1939-ben csatlakozik a Life magazinhoz, ahol továbbra is 35 mm-es kamerával dolgozik tovább. 1950-től a legnagyobb lapok közlik fotóesszéit, 55-től pedig csatlakozik a Magnum fotóügynökséghez. Halála után két évvel alapítják meg W. Eugene Smith Foundation-t, mely kivételes teljesítményű fotográfusokat támogat azóta minden évben, különösen szem előtt tartva az emberközpontú ábrázolásmódot.

(forrás: http://mobile.nytimes.com/blogs/lens/2015/10/14/w-eugene-smith-grants-honor-humanistic-photography http://time.com/4073718/eugene-smith-2015-matt-black/)
2