Phoo Magazin | photography
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
137
archive,tag,tag-photography,tag-137,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
151130 SCN 002

Zöldhatár-Molnár Zoltán fotógráfiái a Fugában

Ritkán szoktunk kiállítást ajánlani, megvannak erre a megfelelő fórumok, de Molnár Zoltán fotói mellett nem lehet szó nélkül elmenni.
Riportjaiban a kedves szelídséget szeretem, ahogy közelít az élet perifiráin élökhöz. Szóval ajánlom mindenkinek ezt a most nyíló kiállítást a FUGA Budapesti Építészeti Központban (1052 Budapest, Petőfi Sándor u. 5.).

A holnap (2018. március 7-én, szerdán) nyíló kiállítás március 26-ig látható.

Nyitvatartás:
Hetfőtől péntekig: 13:00 – 21:00
Kedden zárva
Szombat, vasárnap: 11:00 – 21:00
 Molnár Zoltán munkái itt

Régebbi cikkünk Molnár Zoltánról itt

 

0
Fotó: Hegyi Zsolt

Nincs elég idő (Balla Demeter 1931-2017)

 

 

“Mindenkinek szabott ideje van itt a földön, Ezek egy része öntudatlan állapotban telik el, a többiben tudatosan vagyunk jelen. Tudatosan a pillanatban, és emlékek formájában a múltban. De van egyetlen embertípus, aki ezt az axiomát felrúgja. A fényképész. Ő mindazon pillanatok harmincad, hatvanötöd, százhuszonötöd részét rögzíti, ami másoknak csak úgy folyamatosan, gyakran nyom nélköl elúszik. Balla Demeter élete során félmillió fényképet készített. Az ő életéből félmilliószor hatvanad másodperc igazolhatóan megmaradt. De ő nem.

Azt hittem, mindig leszel. Tévedtem. 86 éves vagy. És már nem leszel 87. Szerettelek és szerettél. Nem atyaként, nem fiúként, nem a huszadik század magyar fényképművészetének egyik meghatározó alakjaként és nem a fotóival sokat foglalkozó fotómuzeológusként. Hanem Balla Demeterként, aki bonyolult, összetett személyiségednek olyan részébe engedtél szabad bejárást KK-nak, ami sokak előtt zárva volt. Ebben a részben a féltés, a szeretet, a minőség tisztelete, a bizalom és a feltétel nélküli elfogadás lakott, és ahová nekem hosszú ideje saját kulcsom volt. Az az este óta, amikor Zsolt felhívott, hogy elmentél, tompán és zsibbadtan ülök, mantrázom magamban, hogy elveszett az életem egyik meghatározó embere. Mindig voltál, és természetesnek vettelek, s most érzem, milyen mély a seb.

Évtizedekig láttam, hogyan élsz, hogyan lettél azzá, akivé lettél, hogyan lett belső világod egyre zártabb és ugyanakkor letisztultabb, s ez miként jelenik meg időskori fényképeidben. Olyan fotókat csináltál ekkor, melyek a természet által létrehozott formák nyers erejét, esztétikumát, szépségét voltak hivatottak megmutatni mindazoknak, akik tudják, sejtik, hogy az ember – bármely sokat is gondoljon magáról – mégis csak a természet része, annak kreálmánya, csak azzal együtt élhet, s azzal együtt fog elpusztulni is. Egyike voltál azon keveseknek, akik ezt a fényképművészet eszközeivel képesek voltak elmondani. Messziről jöttél, sokat láttál, és fényképeiddel mindent fontosat megmutatsz, amire csak van szemük a látóknak. Talán még annál is többet, mert képeiden nem minden látszik, de annál több érződik. Gigantikus életművet hagytál magad után. Magad után? De hát vasárnap még éltél, beszéltél és ma már csak a múlt idő és a hagyaték? Rossz ebbe belegondolni.
Belülről kifelé sugárzó személyiség voltál, erősen radioaktív, s ha valaki megtanulta dekódolni akadozó beszédedet, olyan tudáshoz juthatott, olyan emberi mélységekbe pillanthatott be, hogy beleszédült. Még életed utolsó heteiben is nyitva állt házatok mindazok előtt, akik meg akarták tölteni saját félig telt korsójukat kiapadhatatlannak látszó kutadból. Ennek vége. Ennek vége? Talán valamennyi átmenthető különféle áttételeken keresztül fotográfiáidból, könyveidből, verseidből, de azt már nem te adod, hanem nekünk kell elvenni mindabból, amit itt hagytál. Köszönöm, hogy voltál, hogy adtál és elfogadtad, amit adtam. Isten veled Döme.”

Kincses Károly

Ágy (1978)

Ágy (1978) © Balla Demeter

 

bd04

Agónia (1991) © Balla Demeter

 

Emlék (1964)

Emlék (1964) © Balla Demeter

 

bd07

Ádám és Éva (1984) © Balla Demeter

 

Csendélet esőben (2002)

Csendélet esőben (2002) © Balla Demeter

 

Virágok anyámnak (1982)

Virágok anyámnak (1982) © Balla Demeter

 

Az idők kezdetén (2015)

Az idők kezdetén (2015) © Balla Demeter

 

 

bd09

Évezredköszöntő giccs (1999) © Balla Demeter

 

0
Balaton

Feloldódott absztrakció

Valamikor az 1910-es években a geometrizáló, ugyanakkor erős atmoszférikus erővel bíró szemlélet lendítette át a festészetutánzásból a fotóművészetet saját, öntörvényű esztétikai öntudatába (Atget, Paul Strand stb.).
Az 1920-as években – mikor az immár autonómmá vált fotóművészet az Új-Tárgyiasság stílusában és mozgalmában jelentette ki önmagát – rögtön dogmává is merevedtek a nyelvújítás mozzanatai: az extrém nézőpontok, a geometrikus komponálásmód vagy a brutális anyagszerűség. A modern fotó hangzása ezáltal steril lett, száműzve az intim hangulatok sugárzásában rejlő lehetőségeket (Renger-Patzsch, Weston stb.).
Theule_sur_Mer Yokohama Theule_sur_Mer (2) Switzerland Szentendre
A fotóművészeti progresszió csúcspontjain – az 1920-as, ill. az 1970-es években – az atmoszféra mindig feloldódott a szélsőséges absztrakcióban. A kortárs fotó viszont – immár túl minden formanyelvi radikalizmuson, korstíluson, művészettörténeten… – végül ismét magáévá tette geometria és atmoszféra varázslatos egységét (Fontana, Gibson stb.).
“Az olyan tájat szeretem, amelybe nem való az ember, amelyből kihullik az ember, nincsen számára hely. Ember előtti vidék.”(Esterházy) 
Joó Tamás (1977) minimalista tájképein is titokzatosan ragyognak az alkonyatok, s az árva világvégi fák, épületek, stégek mind a melankólia magányában izzanak. Személyes, ugyanakkor soha nem túlfűtött, patetikus szomorúság ez.
“Hisz a művészet is ott kezdődik, amikor utolér az alkony, amikor nincs hová lenned ezen a világon.”(Tóth Menyhért)
Monterey Los_Angeles
Lisbon
Iceland Budapest
Távoliak, de bennünk égnek e szomorú fények – talán túlságosan is közel. Emberek már feltűnően ritkán jelennek meg képein, csak azok a befogadók maradtak, akik még rá mernek tekinteni saját végső magányukra…
“Megszüntette az ártatlanságot, végérvényesen magamra hagyott, magamra ébresztett: e tündöklő semmilyenségre. Semmi vigasz, se halál, se halhatatlanság.”(Esterházy)
Miltényi Tibor
0
hemzo_palyizsofia_49

Hemző Károly-díj 2017

Pályi Zsófia szabadúszó fotográfus nyerte a 2017-es Hemző Károly-díjat. Pályi tavaly a finalisták között végzett, az idén pedig több sorozatból álló portfóliójára kapta meg a fiatal alkotók számára meghirdetett pályázat díját. A díjra az Alapítvány tanácsadói jelölhetnek pályázókat. Az idén Barakonyi Szabolcs, az index.hu képszerkesztője, Bognár Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa (Lengyel Beatrix nevében), Cseke Csilla, az MTI fotószerkesztőségének vezetője, Molnár Zoltán fotográfus, tanár és a tavalyi győztes, Mohai Balázs fotográfus jelölt alkotókat. A Hemző Károly Alapítvány Kuratóriumából álló zsűri (Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, valamint Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusok és az Alapítvány titkára, Szarka Klára kurátor) az idén is úgy döntött, hogy az egyetlen díjazott mellett még négy finalistát is megnevez. Kaszás Tamás, Kállai Mártont, Sivák Zsófia és Végh László, a 2017-es finalisták egyaránt magas színvonalú pályázatokat nyújtottak be. Pályi Zsófiát mint érett, kiforrott alkotót, a fotográfia több területén is magas nívójú teljesítményt nyújtó fényképészt ismerte el a díjjal a zsűri. A Hemző-díjjal oklevél, pénzjutalom és kiállítási lehetőség jár a Magyar Fotográfusok Házában.
A tavalyi díjazott, Mohai Balázs Együtt szép című jutalom kiállítása július 9-ig látható a Kismanó Galériában.

0
03

Videójátékoktól a fotográfiáig

A tajvani Cielo Yu-t az elmúlt hónapokban ismerte meg a nemzetközi fotográfiai szcéna. A fiatal lányokat titokzatos, furcsa pózokban és környezetben ábrázoló fotói váratlan sikert arattak, elmondása szerint ez őt lepte meg a legjobban. Nem profi fotós, csak óriási igénye van a művészetre, az érdekes gondolatokra és a folyamatos fejlődésre.

 

12

 

Tajvanon élsz és dolgozol. Itt is születtél vagy csak később költöztetek a szigetre?
Bizony itt születtem, valamivel több, mint 24 éve!

 

Mesélj nekünk valamit a tajvani hangulatról. Milyen volt a szigeten felnőni, hogyan teltek számodra a mindennapok?
Ez egy nagyon összetett téma, nem is tudom, melyik aspektusáról kellene beszélnem. Az életem amúgy elég uncsi volt, gyermekkoromban egyfolytában csak tanultam. Nagyon komolyan veszik itt a vizsgákat és a házi feladatokat. Ha volt egy kis szabadidőm, videójátékokkal játszottam. Ordas nagy függő voltam, amíg rá nem találtam a fotózásra.

 

A fotózás tehát megváltoztatta az életedet? Hogy találtál rá?
A szüleimet nem nagyon érdekelték a művészetek, ingerszegény környezetben nőttem fel. 21 éves koromban a kamera volt az egyetlen médium a házban, elkezdtem vele kísérletezgetni. Volt egy ötletem. Hosszú napokat töltöttem gondolkodással, míg végül akcióba léptem, és a fotográfia nyelvére fordítottam le az ötletemet. A médiumnak hála rengeteg dolgot átértékeltem az életemben, sok régi berögződéstől szabadultam meg.

 

06

10

09

18

 

A lányok között is népszerűek a videójátékok Tajvanon? Adtak neked ötletet a fotózáshoz? Melyik játék volt a kedvenced?
Nem hiszem, hogy a helyszínnek köze van ehhez a jelenséghez, a videójátékok szeretete az ízlésen és a személyes háttéren múlik. Ettől függetlenül persze elég sokan videójáték-függők az országban. Én a League of Legends-re voltam rákattanva… A fotóimra azonban szerintem semmi hatással nem voltak.

 

Honnan nyersz akkor inspirációt? Könyvek, filmek, zene vagy bármi más?
Egyedül a saját életemből merítek ihletet.

 

Azt mondtad, hogy nem tartod magad profi fotósnak. Szeretnél ezen változtatni a jövőben?
Nem, ez egy életre szóló hobbi lesz.

 

08

15

 

Mit jelent számodra ez a műfaj? Hogyan változtatott meg téged?
Állandóan gondolkodásra és változtatásra késztet. Alapvetően félénk, visszahúzódó személyiség vagyok, mindig időre volt szükségem mások megismeréséhez. A fotográfia sokat segített abban, hogy felvegyem a kapcsolatot a környezetemben élő emberekkel.

 

A képeiden főleg fiatal lányok vannak érdekes környezetben, az arcuk általában nem látszik. Miért ezt a témát választottad, milyen filozófia bújik meg mögötte?
Amikor elkezdtem fotózni, szemet szúrt, hogy a szép, fiatal csajok arcát gyakran használják figyelemfelkeltésre. Az emberek könnyen asszociálnak másra, amikor csinos lányok arcát nézik. Én szerettem volna egy kicsit egyensúlyba billenteni a témát azzal, hogy eltakartam az arcukat, és furcsa helyzetben ábrázoltam őket.

 

Mi alapján választasz magadnak modellt?
A modelljeim egy részét a baráti körből választottam ki, de az Interneten is megkerestem már embereket. A legfontosabb számomra az, hogy könnyen tudjak velük kommunikálni fotózás közben.

 

Milyen más témák érdekelnek még téged?
Ez hadd maradjon az én titkom…

Köszönöm az interjút, üdvözlöm a Phoo-t és a magyar olvasókat is!

 

Cielo Yu a weben:

Facebook  || Instagram || Flickr

 

07

05

04

 

Készítette: Kocsány Kornél

0
  • 34
  • 2014.01.25 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor
  • 46
  • 28
  • 32

Capa előtt és után

 

 

Magyar fotósok háborús képeiből nyit fotókiállítást a Capa Központ Ljubljanában
Csütörtöktől látható a Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma című tárlat

 

A magyar hadifotózás két, egymástól 100 évre lévő időszakát bemutató kiállítás nyílik csütörtök este a szlovén fővárosban. A ljubljanai magyar kulturális központban látható tárlat a háborús fotózás egyik legkiemelkedőbb alakja, a magyar származású Robert Capa munkássága előtti és utáni, azaz XX. és XXI. század eleji, magyar fotográfusok által készített háborús fotókon keresztül kutatja, mennyit változott a fegyveres konfliktusok megörökítésének eszköztára az elmúlt egy évszázadban. Az első széles körben fotografált háborús esemény, az I. világháború dokumentumait a Fortepan digitális fotóarchívum segítségével mutatják be, korunk fegyveres konfliktusait pedig Bielik István szíriai, Csudai Sándor ukrajnai, Dévényi Veronika afganisztáni és Sopronyi Gyula líbiai képein keresztül ismerhetjük meg. A tárlat a ljubljanai várban nyíló Robert Capa munkáit felvonultató retrospektív kiállításhoz kapcsolódik és június 2-ig látható.

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

„A fotóriporterek ma már nincsenek arra kárhoztatva, hogy favázas fényképezőgépet és a hozzá tartozó súlyos üvegnegatívokat cipeljenek magukkal az amúgy is embert próbáló küldetésükön. E technikai fejlődés másik haszonélvezői pedig mi, befogadók vagyunk, hiszen tagadhatatlanul közelebb kerültünk a korábban technikailag megörökíthetetlen, például túl sötétben vagy túl gyorsan lezajló mozzanatokhoz. Ugyanakkor a XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát”

– írja Virágvölgyi István, a kiállítás kurátora.

 

Vajon a technikai fejlődés magával hozta-e a fegyveres konfliktusokban készülő fényképek tartalmi előrelépését is? Azt megállapíthatjuk, hogy csillapíthatatlan a kíváncsiságunk a fegyveres konfliktusok iránt, hiszen ezekben a kiélezett szituációkban könnyebben tetten érhetünk mély, emberi történeteket. Vajon mit várunk el egy 100 éves és egy tavaly készült háborús fotótól mielőtt megpillantanánk?

A XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát. Végképp más volt az utca emberének viszonya a fotókhoz a maihoz képest: a falakon több olyan fotográfiát láthatnak, amelyek ma, az interneten elképesztő gyorsasággal terjedő képek korában, bizonyosan el sem készülhetnének – például a hölgykoszorúban festményszerűen heverésző katonákról készült kép.

Éppen ezért a leggyakrabban fotografált háborús toposzok – a búcsú, az utazás, a tábori élet, vagy éppen a pusztítás – mentén vizsgáljuk, hogy a 100 éve és a ma készült háborús fényképek mennyire különböznek, vagy éppen hasonlítanak egymásra.

 

 

Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma

Magyarország Nagykövetségének Kulturális Központja, Balassi Intézet, Ljubljana

2017. április 7. – június 2.
Megnyitó: 2017. április 6. csütörtök 19 óra
Fotográfusok: Bielik István, Csudai Sándor, Dévényi Veronika (Zrínyi Katonai Filmstúdió), Sopronyi Gyula
Kurátor: Virágvölgyi István
Kurátor-asszisztens: Csejdy Borka
Projekt koordinátor: Huszár Orsolya

 

 

0
img_0023

Csákvári Péter: Tiny Wasteland // Zsebvilág

 

Csákvári Péter elsősorban gasztrofotós, akinek ebben az esetben modelljei apró figurák, amivel leképezi világunk sötét oldalát.

 

Egy évvel ezelőtt egy világvégi Herm nevű apró szigeten éltem. A borzasztó idő és az unalom egyre arra késztetett, hogy kitaláljak valami szórakozást, amivel el lehet szöszmötölni rendesen. Mivel ételfotós vagyok, egy makrófotózáshoz kiválóan használható géppel voltam összezárva, valamint az amazon és az ebay csodálatos lehetőségeivel. Láttam egy japán faszit, aki mindennap ilyen apró diorámákat épít. Nagyon elvarázsoltak, viszont hiányoltam valami sötétebb humort is a képeiből. Így kezdtem bele a Tiny Wastelandbe, ami egy apró senki földje, tele korunk problémáival, sötétebb titkaival és elgondolkoztatóbb frázisaival.

 

A sikeres első sorozat a Life in Micropolis, a irodai pornótól, a gyilkosságon át a családon belüli erőszakig sok témát feldolgozott, de mégis inkább az első szárnycsapásaimként tekintek rá. A most induló új sorozat, a Small Sins  már egy mélyebb, erőszakosabb, társadalom kritikusabb sorozat lesz.

 

dsc_2734

 

dsc_3283

 

dsc_2264

 

img_0013

 

dsc_5083_1

 

dsc_2501_1

 

dsc_2597_1

 

dsc_0251

 

0
screen-shot-2017-02-24-at-10-23-05

Copacabana Palace torzói-Peter Bauza képei

Nem sűrűn ajánlunk albumot, de most egy izgalmas kötet került a Phoo szerkesztői kezébe. Peter Bauza német fotográfus könyve nem a legendás Rio de Janerio-i luxushotelről szól, hanem a brazil metropolisz nyugati részében fekvő elhagyatott lakóház beruházásról. Távol az elegáns palotaszállótól és a riói turista promenádoktól, mintegy 300 család él egy lepusztult épületkomplexumban, amit középosztálybelieknek terveztek 30 évvel ezelőtt, azonban sohasem készült el. A beton torzó hat épületében 1000 ember talált otthonra emberhez méltatlan körülmények között – sem teto, sem terra(tető nélkül, föld nélkül).

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-34

Bauza három évvel ezelőtt járt ott először. A komlpexumnak számos beceneve van: Jambalaya (egy hagyományos kreole tál után, vagy egy aznos nevű TV műsor után), Carandiru (egy hírhedt brazil börtön után), vagy, egyértelmű szarkazmussal Copacabana Palace, amire a fotós egy falra graffitiként felfestve bukkant. A különálló, több emeletes torzókban nincsen víz, nincs megfelelő világítás, ahogy ablaküveg, s ajtók sem, s persze lift sincsen. A lakások összeomlottak, s minden nedves, penészes. A falak feketék és koszosak, s bűzös szag terjeng az utcán és az épületek körül. Tulajdonképpen a helyet a purgatóriumként lehetne értelmezni, azonban Peter Bauza színtelített képei mást mesélnek el: a mindennapok pillanatait, az emerek életszeretetét, reményeit, álmait mutatja be, anélkül, hogy megszépítené a taszító környezetet.

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-58

screen-shot-2017-02-24-at-10-23-12A sorozat sokkal inkább ennek a nem önkéntesen szerveződött közösségnek az erejéről és szolidaritásáról szól, ahogy bátor függetlenséggel próbálnak túlélni. „Arcot és hangot akartam adni ennek a kisebbségnek, akik felé méltósággal közelítettem” – magyarázza a fotográfus. Az ittélők kezdeti vonakodása után Peter Bauza bizalmat kapott a  lakóktól, s nyolc hónapig szabadon járhatta a helyszínt, melynek eredménye a képekről visszaköszönő intim nézőpont.

A fotós számára a Copacabana Place sok millió, nehéz körülmények között élő brazil küzdelmét szimbolizálja. Projektjét akkor kezdte, amikor sok milliárdot költött az ország a nyári olimpia rendezésére. Ma a gazdasági válság még drámaibb. Valamivel több ma a busz, vonat és metró kapcsolat, de ez mind távol esik a teleptől. Csak 60 km-re fekszik a jómódtól, de ez elég ahhoz, hogy rejtve maradjon.

0
_dsf3852

Tanítani művészetet nehéz dolog

 

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

Zátonyi Tibor (1955) fotóművész, tanár, az 1970-es évek közepétől kezdett fotózni, s ekkor kapcsolódott be a korszak neoavantgárd szellemiségébe is. A súlyos szellemi vasfüggöny ellenére – nem lehetett Nietzschét, Freudot, Jungot olvasni magyarul, Cioranról, Bukowskiról nem is beszélve… – a korszellem, ellenőrizhetetlen utakon, beférkőzött az underground színtérbe, s létrejött a magyar művészet történetének tán legfontosabb nemzedéke, olyan nevekkel, mint Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor, Vető János, Molnár Gergely, vagy a Halász-színház.
Ebben az erős szellemi térben kezdett Tibor alkotni, ráadásul akkoriban a progresszív-fotó is épp a csúcson járt világszerte. Az 1960-70-80-as évek modernizmusának esztétikai virágkorában – mely szerintem a Reneszánsz jelentőségéhez hasonló – minden művészeti ágban kivételes teljesítmények születtek. Ha azt mondanám, hogy a hatvanas években a film-, és a képzőművészet, a hetvenesben a színház-, és a fotóművészet, a nyolcvanasban pedig az építészet és az irodalom volt a progresszió motorja, kb. igazam lenne – azzal a megszorítással, hogy a rockzene mindenek fölött-mellett állt, megtermékenyítve a művészet minden szegmensét. (Tegnap kapta meg Bob Dylan az irodalmi Nobelt, amivel legmagasabb szinten is megerősítést nyert iménti vélekedésem.) Nem véletlen, hogy Tibor 1977-78-ban az első hazai punkzenekarban, a Spionsban, is gitározott. Ez az együttes – Molnár Gergely antiideológiai art-punk projektje – sajnos nagyon rövid ideig működhetett Magyarországon, mégis meghatározta az egész későbbi alterock szcénát az URH-tól, az Európa Kiadón át a Kontroll-Csoportig és tovább. (Talán a Bizottság és a VHK kivételével, melyek szintén abszolút originális teljesítményt hoztak létre – követők nélkül.)
_dsf3612
“Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” (József Attila)
Tibor immár több mint negyven éve ugyanabban a stílusban fotózza ugyanazokat a témákat. Többnyire rideg tájképeket látunk, nagy üres felületekkel, s az emberi civilizáció röhejes-ijesztő emlékeivel. Ha van egyáltalán ember képein, az is csak tárgy, sziluett, avagy semmibe meredő emlékműve önmagának. Minimalizmusa ugyanakkor nem virtuóz-akrobatikus, mint Koudelkáé, vagy Vancsó Zoltáné, inkább nagyon is statikus formalizmus ez. Kijelentő mondatokban fogalmaz, de amit állít avagy kinyilatkoztat, az csupa titok. Lee Friedlander víziónárius-metafizikai várostájai állnak közel képeihez, annak szürreális modora nélkül. Mintha leginkább a világvége utáni csendet dokumentálná. Ez már nem emberi magány, hanem valami elvont, halál-utáni  magánybeszéd. Tán Atget képein hallani ezt az objektív-szomorú, végső csendet. Nem tudhatjuk van-e bármi értelme, célja létünknek, de ami látszik belőle az az, hogy ostoba üresség az egész, szomorú semmi.
_dsf3688
“Hol voltál kékszemű gyermekem? / Hol jártál drága fiam? / Tizenkét hegy oldalában ballagtam / S kúsztam hat göcsörtös országúton / Elértem hét szomorú erdő közepét / Álltam egy tucat halott óceán előtt / Mentem tízezer mérföldet egy temető szájában / És nehéz, nehéz, nehéz eső hull majd ránk.” (Bob Dylan)
_dsf3684
Végül még egy lényegi aspektusáról Tibor életművének: ő egy Istenáldotta, született Tanár is. Nagyon kevés ilyen karizmatikus tanáregyéniséget láttam életemben: Poszler György és Virágvölgyi Péter volt még ilyen. Nagy szerencse és megtisztelés, hogy ismerhettem őket, Tibornak több mint egy évtizedig közvetlen kollégája lehettem, közelről figyelhettem, hogyan csinálja. A zseniális tanárnak persze nem lehet ellesni a titkát – abszolút személyes dolgokból áll össze, számtalan finom együttállásból. Tibor esetében egy szabadságot sugárzó, minden önjelölt tekintélyt mélyen megvető, óriási egyéniség karizmáját érzékeltem. Egész lénye hordozta azt az aurát, amiben minden gesztusa jelentésteli lett: az alkotás titkaira önkéntelenül rá tudta vezetni tanítványait. Egyszer megkérdeztem, mit gondol erről, íme akkori válasza:
_dsf3692
“Tanítani művészetet nehéz dolog: inkább tanulni lehet. Tehát akiben érdeklődés van, az jön és kiszedi a tanárból a “titkokat”. Sok hallgató azonban még nincsen tisztában önmagával, tele vannak bizonytalansággal. Portréra koncentrálni így lehetetlen. Figyelni kell tudni a másik emberre. Színésznek kell lenni, üzletembernek, utcaseprőnek és így tovább.” (Zátonyi Tibor)
Miltényi Tibor
0
09-009

Jasper Tejano

Egy művész számára óriási öröm, ha szenvedélyét legközelebbi barátaival, társaival is meg tudja osztani. A fülöp-szigeteki fotográfus, Jasper Tejano igazán szerencsés ebből a szempontból: a fotózásra egykor barátnője – aki ma már a felesége – tanította, akit el is vett feleségül, és ma együtt kattintgatnak Manila utcáin. Az alábbi, rendkívül őszinte és bensőséges interjúban mesélt a művészet és a párkapcsolat ötvözéséről, autista testvéréről és fülöp-szigeteki neveltetéséről is.

Mostanában sokat hallani arról, hogy a fülöp-szigeteki kormány drogkartellek elleni háborúja gyakran vérengzésbe torkollik. Nyugtass meg, hogy veletek minden rendben.

Sajnos elég cudar a helyzet. Leginkább azonban a drogkereskedők vannak veszélyben, az erőszak egyértelműen feléjük irányul. A legtöbb honfitársammal egyetemben szükségesnek látjuk a kormánynak ezt a lépését, bármennyire fájdalmas következményekkel jár. A társadalmunk sokat szenved az illegális kábítószer-kereskedelem miatt. Az általános hangulat egyébként még mindig elég békés az országban, bárhol fotózhatsz, csak ne merészkedj sötét és szűk sikátorokba.

Kitűnő az angolod, a Fülöp-szigeteken mindenki ilyen jól beszél, vagy te speciális oktatásban részesültél?

A legtöbb helyi kétnyelvű, hiszen az iskolákban angolul tanítanak, a nagyobb városokban mindenképp. Ha turistaként elveszel valahol egy nagyvárosban, nyugodtan kérj útba igazítást az emberektől, beszélnek angolul.

A fővárosban, Manilában nőttél fel?

Quezon Cityben születtem, 1975-ben, három évvel azután, hogy a néhai elnök, Ferdinand Marcos kihirdette a történelmi jelentőségű hadiállapotot, amely a csőd szélére sodorta az országot. Quezon City az egyik legnagyobb város az országban, a fővárosi régióban található. Egyébként a sportrajongók számára ismerősen csenghet a neve: 1975. október 1-jén itt mérkőzött meg egymással utoljára Muhammad Ali és Joe Frazier. Legendás meccs volt. Akkor voltam 9 hónapos.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

12-012 13-013

Gondolom, a box nem annyira érdekelt téged…

Gyerekként sok minden izgatott. Míg ma a legtöbb fiatal a négy fal között marad és a kütyüjével babrál, én hagyományos játékokat játszottam a többiekkel az utcán, például sokat bújócskáztunk. Pubertás koromban aztán megtetszett a rajzolás. Állatokat, tájképeket és épületeket vetettem a papírra. Anyu vegyész, de előtte mérnöki diplomát szerzett, úgyhogy az ő rajzkészletét használtam. Elkezdett érdekelni a művészet, az épületek tervezése. Fényképezőgépet csak a családi és iskolai programok megörökítésére használtam.

A szüleid támogattak téged a művészeti szárnybontogatásaidban?

Édesapám súlyos betegséggel küzdött gyermekkoromban, ezért anyukám hallgatta meg minden kreatív ötletemet. Szegény család voltunk, kénytelen voltam maximálisan kihasználni minden rendelkezésemre álló erőforrást. A háztartásban az egyszerűség, célszerűség volt az úr. Az egyszerűségre törekvés az én életemben is meghatározóvá vált, és ez a fotóimon is látszik. Anyu által ismertem meg a fényképezést is. Volt neki egy Minolta Autopak 450E kamerája, amit mindig magával vitt, ha elutazott valahová. 110-es filmet lehetett bele fűzni. Ezt a gépet bármikor használhattam, soha nem féltette tőlem.

A suliban azonban nem fényképezést tanultál…

A Santo Tomas Egyetem pszichológia szakára jártam. Ez az egyik legrégebbi felsőoktatási intézmény az országban. Amikor befejeztem a gimit, hezitáltam a média- és a pszichológia szak között. A mérleg nyelvét a családom billentette a pszichológia irányába, ugyanis van egy autista húgom. Nagyon szerettem volna megérteni az ő saját kis világát, és értékelni az egyediségét. Neki köszönhetem, hogy végül pszichológiát tanultam, és soha nem bántam meg ezt a döntést. Az emberi psziché tanulmányozása elfogadóbbá tett engem mások hibáival szemben, de rádöbbentem saját gyengeségeimre is.

Köszönöm, hogy ilyen nyíltan beszélsz erről a témáról. Az autizmus egy rendkívül összetett állapot, amelyet még nem pontosan ért a tudomány, és nem is tudjuk gyógyítani. Megható, hogy a testvéred hatására választottad ezt az irányt. Megkérdezhetem, hogy az autizmus jelenléte a családban mit tanított neked, milyen hatással volt rád? És persze az is érdekel, hogy van most a húgod?

Az autizmus közelsége kiszélesítette a látókörömet. Megtanultam elfogadni és csodálni a húgomat, és megtaláltam azt a „hullámhosszt”, amelyen könnyebben megérthettük egymást. Jól van egyébként, néha nagyon hisztissé válik, de ez nálam is előfordul, úgyhogy egyáltalán nem zavar! Elképeszt, hogy milyen jól tudja összpontosítani a figyelmét egyetlen dologra. Jelenleg boldog, mert nemrég született meg a kisfiam, és nagyon büszke nagynéni vált belőle!

Az egyetem után HR-en kezdtél el dolgozni. Ez eléggé távol áll a fotográfiától. Legalább annyira fontos ez számodra, mint a fényképezés, vagy csupán pénzkereseti forrás?

A munkavállalók lelkesítésével, bevonásával és elégedettségével foglalkozom. Az első kettő a munkahelyi körülményekre vonatkozik, az elégedettség a munkán kívüli élettel és tevékenységekkel kapcsolatos. Nagyon élvezem. Számomra a fotózás a hobbi, amely garantálja a jóllétemet és nagyszerű egyensúlyt teremt a szakmai- és a magánéletem között.

Olvastam, hogy diákkorodban a barátnőd (aki azóta a feleséged) győzött meg arról, hogy mélyedj el a fotográfiában, és megtanította neked az alapokat. A képeidet látva kiváló tanárod volt. Hogyhogy nem a fotózással kezdtél el komolyabban foglalkozni?

Nem láttam benne potenciált, eszembe se jutott abból megélni. A fotózás számomra személyes, bensőséges kaland, amelyet nem szeretnék összekeverni az üzlettel. Sokan próbálnak meggyőzni az esküvői- és eseményfotózásról, de egyelőre zárt kapukat döngetnek.

Egy híres magyar fotóstól, André Kertésztől származik az alábbi idézet: „A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak. Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik.” Mi a véleményed erről?

Ó, André Kertész, imádom a képeit! Nagyon magvas gondolatot fogalmazott meg. Ismerek ugyanakkor olyan nagyra becsült fotósokat, akik jól keresnek a fotózással, viszont mindig van idejük a saját személyes projektjeikre is. A kommersz változatban mindig a megrendelőké lesz az utolsó szó, hiszen ők fizetnek a szolgáltatásért. Viszont a személyes projektjeidben tiéd az irányítás! Ott, akkor és azt fotózol, amit csak szeretnél. Szerintem én életem végig amatőr maradok.

Megkönnyíti a dolgodat, hogy a feleségeddel együtt élhetsz ennek a hobbinak. Közösen jártok fotózni? Adtok egymásnak tanácsot és kritizáljátok egymás munkáit?

Nagyon nagy mázli, hogy mindketten rajongunk a fotográfiáért. Vannak párok, akik moziba járnak, mi felkapjuk a gépeket és irány a város! Gyakran értékeljük egymás képeit, beszélgetünk a különböző megközelítésekről, témákról, az elkapott pillanatokról. Olyan gyakran esik szóba a fotográfia, mint más háztartásokban a politika vagy a pletykálkodás.

Milyen hatással volt ő rád és a látásmódodra, illetve te mit tanítottál neki?

Amikor még csak kóstolgattam a street és a dokumentarista műfajt, főleg fekete-fehér képeket készítettem. Ő nyitotta fel a szemem és győzött meg arról, hogy színesben fotózzak. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, a fekete-fehér világot végleg magam mögött hagytam. Én pedig azt tanítottam neki, hogy nem árt feltérképezni egy helyet, mielőtt elkészíted a megfelelő képet. Türelmes, aprólékos ember vagyok, alaposan megtervezek mindent, a végső kép előtt több tanulmányt, vázlatot készítek. Mivel a feleségem profi fotós, a stílusába igyekszem nem beleszólni, hogy az tőlem függetlenül fejlődhessen ki. Nemrég elindítottuk közös Instagramunkat. Megtalálhattok minket @the.misadventurers néven.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

l2330927a

Egy korábbi interjúdban láttam, hogy a feleséged mellett főleg Henri-Cartier Bresson, Alex Webb, David Allen Harvy, Fan Ho, Saul Leiter és Henry Gruyaert volt rád nagy hatással. A fotózáson kívül is értek olyan hatások, amelyek alakították a művészi látásmódodat?

Fiatal koromban sok gyerekműsort láttam, amelyben különböző legendákat árnyékbábokkal meséltek el. Egy időre megfeledkeztem ezekről a műsorokról, de a fotózás során rájöttem, hogy az árnyékokhoz a bábjátékok miatt vonzódom annyira. Már a pszichológia szakon felfigyeltem erre a kapcsolatra, és azt hiszem az árnyékbábok egész életemben velem maradtak. Az utcán fotózva önkéntelenül olyan helyekre téved a tekintetem, ahol a fények és az árnyékok izgalmas játékot játszanak.

Mi a véleményed a fülöp-szigeteki fotós világról? Népszerű a műfaj?

Sokan fotóznak, de sajnos többnyire a szegénységet. Én ezt kifejezetten ellenzem. Vannak valóban szegény részei az országnak, én azonban a Fülöp-szigetek gyönyörű, városias oldalát mutatnám meg a nemzetközi közösségnek. Nem szeretem látni az olyan fotósok képeit a közösségi médiában, amelyek a mélyszegénységben élő, hajléktalan, szerencsétlen sorsú embereket mutatják be azért, hogy a karrierüket előbbre vigyék. Ha jótékony a cél, például valamilyen ENSZ projekt motiválta ezeket a munkákat, akkor elfogadom őket. Minden egyéb esetben károsnak tartom, ha mások balsorsán szeretnénk meggazdagodni.

Ami a street fotózást illeti, a Fülöp-szigetek még csak gyerekcipőben jár a globális színtéren, de az elmúlt években egyre népszerűbbé vált a műfaj. A különböző kameramárkák és üzletek elkezdték támogatni ezt a művészeti ágat. A fejlemények bíztatók, több nemzetközi fesztiválon ért el az ország kiemelkedő eredményeket. Még a veteránnak számító, már befutott fülöp-szigeteki fotósok is felnéznek erre a műfajra, és teljes mellszélességgel támogatják a fiatalokat.

Főleg otthon szeretsz fotózni, vagy szívesen utazgatsz is?

A feleségemmel minden évben ellátogatunk egy másik országba. Tavaly nyáron Malajziába mentünk, és a forró nyári napokon fényképeztük Kuala Lumpur utcáit. A kedvenc úti célom azonban Dél-Korea fővárosa, Szöul. Itt tapasztaltam meg először a fagypont alatti hőmérsékletet. Nem mondom, ilyen hidegben nem könnyű fotózni. Négy réteg ruha volt rajtam, de még így is vacogtam, miközben vártam a megfelelő pillanatot a fényképezőgép elkattintására. Az élmény viszont feledhetetlen.

A Fülöp-szigeteken belül is van egy kedvenc úti célunk, Baguio City, az ország nyári fővárosa. Azért szereti mindenki, mert kellemesebb, hűvösebb itt a klíma. Manila belvárosában nyáron fojtogató páratartalom és elviselhetetlen hőség uralkodik. Ha nem akarsz hőgutát kapni, a legmelegebb órákban ki sem szabad merészkedni a szabadba.

Ami a következő utunkat illeti, a feleségemmel New York és Tokió nyüzsgő metropoliszaiban szeretnénk fotózni, majd a rákövetkező évben Európát is szeretnénk megismerni. Elsőként a melegebb helyeket, mint Olaszország, Spanyolország és Portugália.

17-017

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Említetted, hogy amatőr szeretnél maradni egész életedben. Vannak azért vad álmaid a jövőre nézve?

Köszönöm, hogy elvadulhatok! Van nálunk egy helyi mondás, miszerint „álmodni, nagyra törni nem kerül semmibe, úgyhogy álmodozz tovább, álmodozz nagyot!”. A munkámra egyre többen felfigyeltek. Remélem, hogy 10 éven belül az ország, sőt Ázsia egyik legjobb, legismertebb street fotósa leszek. Bízom benne, hogy a nagyobb, street fotózásról szóló eseményeken, konferenciákon rendszerint felmerül az én nevem is.

Szintén nagy álmom egy saját könyv, nemzetközi kiállítások, illetve hogy olyan híres nemzetközi bandák válasszák albumborítónak a képeimet, mint mondjuk a Coldplay. De ez már tényleg túl vad álom, ezen még én is mosolygok. Nem vetném meg azt sem, ha a Leica vagy az Apple kijelölt street fotósa lennék, de lehet, hogy ideje felébrednem!

Köszönöm, hogy ilyen őszinte voltál, ritkán látni ezt egy interjúban. Ha már itt tartunk, vannak olyan dolgok, amelyeket általában hiányolsz a fotósokkal készített beszélgetésekből?

Vizuális típus vagyok, nagyon szeretem, ha az igazán nagy fotósok a saját képeiket elemzik. Kíváncsi lennék, hogy Alex Webb, David Alan Harvey vagy Harry Gruyaert mit és hogyan vett észre az adott pillanatban, és miért nyomták meg az exponáló gombot? Mi járt a fejükben, milyen érzelmek lettek úrrá rajtuk? Hogyan teszik félre a belső harcaikat az összpontosítás érdekében? És még sorolhatnám…

Az interjú végén akkor stílusosan megkérnélek, hogy válaszd ki te is az egyik fotódat, és mesélj róla egy keveset.

Van egy képem, amelynek a „Lány feltöltőben” címet adtam. Ez a fotó minden olyan elemet tartalmaz, ami jellemzi a stílusomat, látásmódomat, kreatív céljaimat. Ha tüzetesebben megvizsgálod a főszereplőt, a sziluett ellenére érzed, hogy a titokzatos hölgy mélyen elmerül a gondolataiban. A mai napig foglalkoztat, hogy vajon min járhatott az esze abban a pillanatban…

19-019

Instagram.com/jaspertejano

Instagram.com/the.misadventurers

Készítette: Kocsány Kornél

0