Phoo Magazin | photography
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
137
archive,tag,tag-photography,tag-137,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
Balaton

Feloldódott absztrakció

Valamikor az 1910-es években a geometrizáló, ugyanakkor erős atmoszférikus erővel bíró szemlélet lendítette át a festészetutánzásból a fotóművészetet saját, öntörvényű esztétikai öntudatába (Atget, Paul Strand stb.).
Az 1920-as években – mikor az immár autonómmá vált fotóművészet az Új-Tárgyiasság stílusában és mozgalmában jelentette ki önmagát – rögtön dogmává is merevedtek a nyelvújítás mozzanatai: az extrém nézőpontok, a geometrikus komponálásmód vagy a brutális anyagszerűség. A modern fotó hangzása ezáltal steril lett, száműzve az intim hangulatok sugárzásában rejlő lehetőségeket (Renger-Patzsch, Weston stb.).
Theule_sur_Mer Yokohama Theule_sur_Mer (2) Switzerland Szentendre
A fotóművészeti progresszió csúcspontjain – az 1920-as, ill. az 1970-es években – az atmoszféra mindig feloldódott a szélsőséges absztrakcióban. A kortárs fotó viszont – immár túl minden formanyelvi radikalizmuson, korstíluson, művészettörténeten… – végül ismét magáévá tette geometria és atmoszféra varázslatos egységét (Fontana, Gibson stb.).
“Az olyan tájat szeretem, amelybe nem való az ember, amelyből kihullik az ember, nincsen számára hely. Ember előtti vidék.”(Esterházy) 
Joó Tamás (1977) minimalista tájképein is titokzatosan ragyognak az alkonyatok, s az árva világvégi fák, épületek, stégek mind a melankólia magányában izzanak. Személyes, ugyanakkor soha nem túlfűtött, patetikus szomorúság ez.
“Hisz a művészet is ott kezdődik, amikor utolér az alkony, amikor nincs hová lenned ezen a világon.”(Tóth Menyhért)
Monterey Los_Angeles
Lisbon
Iceland Budapest
Távoliak, de bennünk égnek e szomorú fények – talán túlságosan is közel. Emberek már feltűnően ritkán jelennek meg képein, csak azok a befogadók maradtak, akik még rá mernek tekinteni saját végső magányukra…
“Megszüntette az ártatlanságot, végérvényesen magamra hagyott, magamra ébresztett: e tündöklő semmilyenségre. Semmi vigasz, se halál, se halhatatlanság.”(Esterházy)
Miltényi Tibor
0
hemzo_palyizsofia_49

Hemző Károly-díj 2017

Pályi Zsófia szabadúszó fotográfus nyerte a 2017-es Hemző Károly-díjat. Pályi tavaly a finalisták között végzett, az idén pedig több sorozatból álló portfóliójára kapta meg a fiatal alkotók számára meghirdetett pályázat díját. A díjra az Alapítvány tanácsadói jelölhetnek pályázókat. Az idén Barakonyi Szabolcs, az index.hu képszerkesztője, Bognár Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa (Lengyel Beatrix nevében), Cseke Csilla, az MTI fotószerkesztőségének vezetője, Molnár Zoltán fotográfus, tanár és a tavalyi győztes, Mohai Balázs fotográfus jelölt alkotókat. A Hemző Károly Alapítvány Kuratóriumából álló zsűri (Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, valamint Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusok és az Alapítvány titkára, Szarka Klára kurátor) az idén is úgy döntött, hogy az egyetlen díjazott mellett még négy finalistát is megnevez. Kaszás Tamás, Kállai Mártont, Sivák Zsófia és Végh László, a 2017-es finalisták egyaránt magas színvonalú pályázatokat nyújtottak be. Pályi Zsófiát mint érett, kiforrott alkotót, a fotográfia több területén is magas nívójú teljesítményt nyújtó fényképészt ismerte el a díjjal a zsűri. A Hemző-díjjal oklevél, pénzjutalom és kiállítási lehetőség jár a Magyar Fotográfusok Házában.
A tavalyi díjazott, Mohai Balázs Együtt szép című jutalom kiállítása július 9-ig látható a Kismanó Galériában.

0
03

Videójátékoktól a fotográfiáig

A tajvani Cielo Yu-t az elmúlt hónapokban ismerte meg a nemzetközi fotográfiai szcéna. A fiatal lányokat titokzatos, furcsa pózokban és környezetben ábrázoló fotói váratlan sikert arattak, elmondása szerint ez őt lepte meg a legjobban. Nem profi fotós, csak óriási igénye van a művészetre, az érdekes gondolatokra és a folyamatos fejlődésre.

 

12

 

Tajvanon élsz és dolgozol. Itt is születtél vagy csak később költöztetek a szigetre?
Bizony itt születtem, valamivel több, mint 24 éve!

 

Mesélj nekünk valamit a tajvani hangulatról. Milyen volt a szigeten felnőni, hogyan teltek számodra a mindennapok?
Ez egy nagyon összetett téma, nem is tudom, melyik aspektusáról kellene beszélnem. Az életem amúgy elég uncsi volt, gyermekkoromban egyfolytában csak tanultam. Nagyon komolyan veszik itt a vizsgákat és a házi feladatokat. Ha volt egy kis szabadidőm, videójátékokkal játszottam. Ordas nagy függő voltam, amíg rá nem találtam a fotózásra.

 

A fotózás tehát megváltoztatta az életedet? Hogy találtál rá?
A szüleimet nem nagyon érdekelték a művészetek, ingerszegény környezetben nőttem fel. 21 éves koromban a kamera volt az egyetlen médium a házban, elkezdtem vele kísérletezgetni. Volt egy ötletem. Hosszú napokat töltöttem gondolkodással, míg végül akcióba léptem, és a fotográfia nyelvére fordítottam le az ötletemet. A médiumnak hála rengeteg dolgot átértékeltem az életemben, sok régi berögződéstől szabadultam meg.

 

06

10

09

18

 

A lányok között is népszerűek a videójátékok Tajvanon? Adtak neked ötletet a fotózáshoz? Melyik játék volt a kedvenced?
Nem hiszem, hogy a helyszínnek köze van ehhez a jelenséghez, a videójátékok szeretete az ízlésen és a személyes háttéren múlik. Ettől függetlenül persze elég sokan videójáték-függők az országban. Én a League of Legends-re voltam rákattanva… A fotóimra azonban szerintem semmi hatással nem voltak.

 

Honnan nyersz akkor inspirációt? Könyvek, filmek, zene vagy bármi más?
Egyedül a saját életemből merítek ihletet.

 

Azt mondtad, hogy nem tartod magad profi fotósnak. Szeretnél ezen változtatni a jövőben?
Nem, ez egy életre szóló hobbi lesz.

 

08

15

 

Mit jelent számodra ez a műfaj? Hogyan változtatott meg téged?
Állandóan gondolkodásra és változtatásra késztet. Alapvetően félénk, visszahúzódó személyiség vagyok, mindig időre volt szükségem mások megismeréséhez. A fotográfia sokat segített abban, hogy felvegyem a kapcsolatot a környezetemben élő emberekkel.

 

A képeiden főleg fiatal lányok vannak érdekes környezetben, az arcuk általában nem látszik. Miért ezt a témát választottad, milyen filozófia bújik meg mögötte?
Amikor elkezdtem fotózni, szemet szúrt, hogy a szép, fiatal csajok arcát gyakran használják figyelemfelkeltésre. Az emberek könnyen asszociálnak másra, amikor csinos lányok arcát nézik. Én szerettem volna egy kicsit egyensúlyba billenteni a témát azzal, hogy eltakartam az arcukat, és furcsa helyzetben ábrázoltam őket.

 

Mi alapján választasz magadnak modellt?
A modelljeim egy részét a baráti körből választottam ki, de az Interneten is megkerestem már embereket. A legfontosabb számomra az, hogy könnyen tudjak velük kommunikálni fotózás közben.

 

Milyen más témák érdekelnek még téged?
Ez hadd maradjon az én titkom…

Köszönöm az interjút, üdvözlöm a Phoo-t és a magyar olvasókat is!

 

Cielo Yu a weben:

Facebook  || Instagram || Flickr

 

07

05

04

 

Készítette: Kocsány Kornél

0
  • 34
  • 2014.01.25 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor
  • 46
  • 28
  • 32

Capa előtt és után

 

 

Magyar fotósok háborús képeiből nyit fotókiállítást a Capa Központ Ljubljanában
Csütörtöktől látható a Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma című tárlat

 

A magyar hadifotózás két, egymástól 100 évre lévő időszakát bemutató kiállítás nyílik csütörtök este a szlovén fővárosban. A ljubljanai magyar kulturális központban látható tárlat a háborús fotózás egyik legkiemelkedőbb alakja, a magyar származású Robert Capa munkássága előtti és utáni, azaz XX. és XXI. század eleji, magyar fotográfusok által készített háborús fotókon keresztül kutatja, mennyit változott a fegyveres konfliktusok megörökítésének eszköztára az elmúlt egy évszázadban. Az első széles körben fotografált háborús esemény, az I. világháború dokumentumait a Fortepan digitális fotóarchívum segítségével mutatják be, korunk fegyveres konfliktusait pedig Bielik István szíriai, Csudai Sándor ukrajnai, Dévényi Veronika afganisztáni és Sopronyi Gyula líbiai képein keresztül ismerhetjük meg. A tárlat a ljubljanai várban nyíló Robert Capa munkáit felvonultató retrospektív kiállításhoz kapcsolódik és június 2-ig látható.

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

„A fotóriporterek ma már nincsenek arra kárhoztatva, hogy favázas fényképezőgépet és a hozzá tartozó súlyos üvegnegatívokat cipeljenek magukkal az amúgy is embert próbáló küldetésükön. E technikai fejlődés másik haszonélvezői pedig mi, befogadók vagyunk, hiszen tagadhatatlanul közelebb kerültünk a korábban technikailag megörökíthetetlen, például túl sötétben vagy túl gyorsan lezajló mozzanatokhoz. Ugyanakkor a XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát”

– írja Virágvölgyi István, a kiállítás kurátora.

 

Vajon a technikai fejlődés magával hozta-e a fegyveres konfliktusokban készülő fényképek tartalmi előrelépését is? Azt megállapíthatjuk, hogy csillapíthatatlan a kíváncsiságunk a fegyveres konfliktusok iránt, hiszen ezekben a kiélezett szituációkban könnyebben tetten érhetünk mély, emberi történeteket. Vajon mit várunk el egy 100 éves és egy tavaly készült háborús fotótól mielőtt megpillantanánk?

A XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát. Végképp más volt az utca emberének viszonya a fotókhoz a maihoz képest: a falakon több olyan fotográfiát láthatnak, amelyek ma, az interneten elképesztő gyorsasággal terjedő képek korában, bizonyosan el sem készülhetnének – például a hölgykoszorúban festményszerűen heverésző katonákról készült kép.

Éppen ezért a leggyakrabban fotografált háborús toposzok – a búcsú, az utazás, a tábori élet, vagy éppen a pusztítás – mentén vizsgáljuk, hogy a 100 éve és a ma készült háborús fényképek mennyire különböznek, vagy éppen hasonlítanak egymásra.

 

 

Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma

Magyarország Nagykövetségének Kulturális Központja, Balassi Intézet, Ljubljana

2017. április 7. – június 2.
Megnyitó: 2017. április 6. csütörtök 19 óra
Fotográfusok: Bielik István, Csudai Sándor, Dévényi Veronika (Zrínyi Katonai Filmstúdió), Sopronyi Gyula
Kurátor: Virágvölgyi István
Kurátor-asszisztens: Csejdy Borka
Projekt koordinátor: Huszár Orsolya

 

 

0
img_0023

Csákvári Péter: Tiny Wasteland // Zsebvilág

 

Csákvári Péter elsősorban gasztrofotós, akinek ebben az esetben modelljei apró figurák, amivel leképezi világunk sötét oldalát.

 

Egy évvel ezelőtt egy világvégi Herm nevű apró szigeten éltem. A borzasztó idő és az unalom egyre arra késztetett, hogy kitaláljak valami szórakozást, amivel el lehet szöszmötölni rendesen. Mivel ételfotós vagyok, egy makrófotózáshoz kiválóan használható géppel voltam összezárva, valamint az amazon és az ebay csodálatos lehetőségeivel. Láttam egy japán faszit, aki mindennap ilyen apró diorámákat épít. Nagyon elvarázsoltak, viszont hiányoltam valami sötétebb humort is a képeiből. Így kezdtem bele a Tiny Wastelandbe, ami egy apró senki földje, tele korunk problémáival, sötétebb titkaival és elgondolkoztatóbb frázisaival.

 

A sikeres első sorozat a Life in Micropolis, a irodai pornótól, a gyilkosságon át a családon belüli erőszakig sok témát feldolgozott, de mégis inkább az első szárnycsapásaimként tekintek rá. A most induló új sorozat, a Small Sins  már egy mélyebb, erőszakosabb, társadalom kritikusabb sorozat lesz.

 

dsc_2734

 

dsc_3283

 

dsc_2264

 

img_0013

 

dsc_5083_1

 

dsc_2501_1

 

dsc_2597_1

 

dsc_0251

 

0
screen-shot-2017-02-24-at-10-23-05

Copacabana Palace torzói-Peter Bauza képei

Nem sűrűn ajánlunk albumot, de most egy izgalmas kötet került a Phoo szerkesztői kezébe. Peter Bauza német fotográfus könyve nem a legendás Rio de Janerio-i luxushotelről szól, hanem a brazil metropolisz nyugati részében fekvő elhagyatott lakóház beruházásról. Távol az elegáns palotaszállótól és a riói turista promenádoktól, mintegy 300 család él egy lepusztult épületkomplexumban, amit középosztálybelieknek terveztek 30 évvel ezelőtt, azonban sohasem készült el. A beton torzó hat épületében 1000 ember talált otthonra emberhez méltatlan körülmények között – sem teto, sem terra(tető nélkül, föld nélkül).

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-34

Bauza három évvel ezelőtt járt ott először. A komlpexumnak számos beceneve van: Jambalaya (egy hagyományos kreole tál után, vagy egy aznos nevű TV műsor után), Carandiru (egy hírhedt brazil börtön után), vagy, egyértelmű szarkazmussal Copacabana Palace, amire a fotós egy falra graffitiként felfestve bukkant. A különálló, több emeletes torzókban nincsen víz, nincs megfelelő világítás, ahogy ablaküveg, s ajtók sem, s persze lift sincsen. A lakások összeomlottak, s minden nedves, penészes. A falak feketék és koszosak, s bűzös szag terjeng az utcán és az épületek körül. Tulajdonképpen a helyet a purgatóriumként lehetne értelmezni, azonban Peter Bauza színtelített képei mást mesélnek el: a mindennapok pillanatait, az emerek életszeretetét, reményeit, álmait mutatja be, anélkül, hogy megszépítené a taszító környezetet.

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-58

screen-shot-2017-02-24-at-10-23-12A sorozat sokkal inkább ennek a nem önkéntesen szerveződött közösségnek az erejéről és szolidaritásáról szól, ahogy bátor függetlenséggel próbálnak túlélni. „Arcot és hangot akartam adni ennek a kisebbségnek, akik felé méltósággal közelítettem” – magyarázza a fotográfus. Az ittélők kezdeti vonakodása után Peter Bauza bizalmat kapott a  lakóktól, s nyolc hónapig szabadon járhatta a helyszínt, melynek eredménye a képekről visszaköszönő intim nézőpont.

A fotós számára a Copacabana Place sok millió, nehéz körülmények között élő brazil küzdelmét szimbolizálja. Projektjét akkor kezdte, amikor sok milliárdot költött az ország a nyári olimpia rendezésére. Ma a gazdasági válság még drámaibb. Valamivel több ma a busz, vonat és metró kapcsolat, de ez mind távol esik a teleptől. Csak 60 km-re fekszik a jómódtól, de ez elég ahhoz, hogy rejtve maradjon.

0
_dsf3852

Tanítani művészetet nehéz dolog

 

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

Zátonyi Tibor (1955) fotóművész, tanár, az 1970-es évek közepétől kezdett fotózni, s ekkor kapcsolódott be a korszak neoavantgárd szellemiségébe is. A súlyos szellemi vasfüggöny ellenére – nem lehetett Nietzschét, Freudot, Jungot olvasni magyarul, Cioranról, Bukowskiról nem is beszélve… – a korszellem, ellenőrizhetetlen utakon, beférkőzött az underground színtérbe, s létrejött a magyar művészet történetének tán legfontosabb nemzedéke, olyan nevekkel, mint Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor, Vető János, Molnár Gergely, vagy a Halász-színház.
Ebben az erős szellemi térben kezdett Tibor alkotni, ráadásul akkoriban a progresszív-fotó is épp a csúcson járt világszerte. Az 1960-70-80-as évek modernizmusának esztétikai virágkorában – mely szerintem a Reneszánsz jelentőségéhez hasonló – minden művészeti ágban kivételes teljesítmények születtek. Ha azt mondanám, hogy a hatvanas években a film-, és a képzőművészet, a hetvenesben a színház-, és a fotóművészet, a nyolcvanasban pedig az építészet és az irodalom volt a progresszió motorja, kb. igazam lenne – azzal a megszorítással, hogy a rockzene mindenek fölött-mellett állt, megtermékenyítve a művészet minden szegmensét. (Tegnap kapta meg Bob Dylan az irodalmi Nobelt, amivel legmagasabb szinten is megerősítést nyert iménti vélekedésem.) Nem véletlen, hogy Tibor 1977-78-ban az első hazai punkzenekarban, a Spionsban, is gitározott. Ez az együttes – Molnár Gergely antiideológiai art-punk projektje – sajnos nagyon rövid ideig működhetett Magyarországon, mégis meghatározta az egész későbbi alterock szcénát az URH-tól, az Európa Kiadón át a Kontroll-Csoportig és tovább. (Talán a Bizottság és a VHK kivételével, melyek szintén abszolút originális teljesítményt hoztak létre – követők nélkül.)
_dsf3612
“Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” (József Attila)
Tibor immár több mint negyven éve ugyanabban a stílusban fotózza ugyanazokat a témákat. Többnyire rideg tájképeket látunk, nagy üres felületekkel, s az emberi civilizáció röhejes-ijesztő emlékeivel. Ha van egyáltalán ember képein, az is csak tárgy, sziluett, avagy semmibe meredő emlékműve önmagának. Minimalizmusa ugyanakkor nem virtuóz-akrobatikus, mint Koudelkáé, vagy Vancsó Zoltáné, inkább nagyon is statikus formalizmus ez. Kijelentő mondatokban fogalmaz, de amit állít avagy kinyilatkoztat, az csupa titok. Lee Friedlander víziónárius-metafizikai várostájai állnak közel képeihez, annak szürreális modora nélkül. Mintha leginkább a világvége utáni csendet dokumentálná. Ez már nem emberi magány, hanem valami elvont, halál-utáni  magánybeszéd. Tán Atget képein hallani ezt az objektív-szomorú, végső csendet. Nem tudhatjuk van-e bármi értelme, célja létünknek, de ami látszik belőle az az, hogy ostoba üresség az egész, szomorú semmi.
_dsf3688
“Hol voltál kékszemű gyermekem? / Hol jártál drága fiam? / Tizenkét hegy oldalában ballagtam / S kúsztam hat göcsörtös országúton / Elértem hét szomorú erdő közepét / Álltam egy tucat halott óceán előtt / Mentem tízezer mérföldet egy temető szájában / És nehéz, nehéz, nehéz eső hull majd ránk.” (Bob Dylan)
_dsf3684
Végül még egy lényegi aspektusáról Tibor életművének: ő egy Istenáldotta, született Tanár is. Nagyon kevés ilyen karizmatikus tanáregyéniséget láttam életemben: Poszler György és Virágvölgyi Péter volt még ilyen. Nagy szerencse és megtisztelés, hogy ismerhettem őket, Tibornak több mint egy évtizedig közvetlen kollégája lehettem, közelről figyelhettem, hogyan csinálja. A zseniális tanárnak persze nem lehet ellesni a titkát – abszolút személyes dolgokból áll össze, számtalan finom együttállásból. Tibor esetében egy szabadságot sugárzó, minden önjelölt tekintélyt mélyen megvető, óriási egyéniség karizmáját érzékeltem. Egész lénye hordozta azt az aurát, amiben minden gesztusa jelentésteli lett: az alkotás titkaira önkéntelenül rá tudta vezetni tanítványait. Egyszer megkérdeztem, mit gondol erről, íme akkori válasza:
_dsf3692
“Tanítani művészetet nehéz dolog: inkább tanulni lehet. Tehát akiben érdeklődés van, az jön és kiszedi a tanárból a “titkokat”. Sok hallgató azonban még nincsen tisztában önmagával, tele vannak bizonytalansággal. Portréra koncentrálni így lehetetlen. Figyelni kell tudni a másik emberre. Színésznek kell lenni, üzletembernek, utcaseprőnek és így tovább.” (Zátonyi Tibor)
Miltényi Tibor
0
09-009

Jasper Tejano

Egy művész számára óriási öröm, ha szenvedélyét legközelebbi barátaival, társaival is meg tudja osztani. A fülöp-szigeteki fotográfus, Jasper Tejano igazán szerencsés ebből a szempontból: a fotózásra egykor barátnője – aki ma már a felesége – tanította, akit el is vett feleségül, és ma együtt kattintgatnak Manila utcáin. Az alábbi, rendkívül őszinte és bensőséges interjúban mesélt a művészet és a párkapcsolat ötvözéséről, autista testvéréről és fülöp-szigeteki neveltetéséről is.

Mostanában sokat hallani arról, hogy a fülöp-szigeteki kormány drogkartellek elleni háborúja gyakran vérengzésbe torkollik. Nyugtass meg, hogy veletek minden rendben.

Sajnos elég cudar a helyzet. Leginkább azonban a drogkereskedők vannak veszélyben, az erőszak egyértelműen feléjük irányul. A legtöbb honfitársammal egyetemben szükségesnek látjuk a kormánynak ezt a lépését, bármennyire fájdalmas következményekkel jár. A társadalmunk sokat szenved az illegális kábítószer-kereskedelem miatt. Az általános hangulat egyébként még mindig elég békés az országban, bárhol fotózhatsz, csak ne merészkedj sötét és szűk sikátorokba.

Kitűnő az angolod, a Fülöp-szigeteken mindenki ilyen jól beszél, vagy te speciális oktatásban részesültél?

A legtöbb helyi kétnyelvű, hiszen az iskolákban angolul tanítanak, a nagyobb városokban mindenképp. Ha turistaként elveszel valahol egy nagyvárosban, nyugodtan kérj útba igazítást az emberektől, beszélnek angolul.

A fővárosban, Manilában nőttél fel?

Quezon Cityben születtem, 1975-ben, három évvel azután, hogy a néhai elnök, Ferdinand Marcos kihirdette a történelmi jelentőségű hadiállapotot, amely a csőd szélére sodorta az országot. Quezon City az egyik legnagyobb város az országban, a fővárosi régióban található. Egyébként a sportrajongók számára ismerősen csenghet a neve: 1975. október 1-jén itt mérkőzött meg egymással utoljára Muhammad Ali és Joe Frazier. Legendás meccs volt. Akkor voltam 9 hónapos.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

12-012 13-013

Gondolom, a box nem annyira érdekelt téged…

Gyerekként sok minden izgatott. Míg ma a legtöbb fiatal a négy fal között marad és a kütyüjével babrál, én hagyományos játékokat játszottam a többiekkel az utcán, például sokat bújócskáztunk. Pubertás koromban aztán megtetszett a rajzolás. Állatokat, tájképeket és épületeket vetettem a papírra. Anyu vegyész, de előtte mérnöki diplomát szerzett, úgyhogy az ő rajzkészletét használtam. Elkezdett érdekelni a művészet, az épületek tervezése. Fényképezőgépet csak a családi és iskolai programok megörökítésére használtam.

A szüleid támogattak téged a művészeti szárnybontogatásaidban?

Édesapám súlyos betegséggel küzdött gyermekkoromban, ezért anyukám hallgatta meg minden kreatív ötletemet. Szegény család voltunk, kénytelen voltam maximálisan kihasználni minden rendelkezésemre álló erőforrást. A háztartásban az egyszerűség, célszerűség volt az úr. Az egyszerűségre törekvés az én életemben is meghatározóvá vált, és ez a fotóimon is látszik. Anyu által ismertem meg a fényképezést is. Volt neki egy Minolta Autopak 450E kamerája, amit mindig magával vitt, ha elutazott valahová. 110-es filmet lehetett bele fűzni. Ezt a gépet bármikor használhattam, soha nem féltette tőlem.

A suliban azonban nem fényképezést tanultál…

A Santo Tomas Egyetem pszichológia szakára jártam. Ez az egyik legrégebbi felsőoktatási intézmény az országban. Amikor befejeztem a gimit, hezitáltam a média- és a pszichológia szak között. A mérleg nyelvét a családom billentette a pszichológia irányába, ugyanis van egy autista húgom. Nagyon szerettem volna megérteni az ő saját kis világát, és értékelni az egyediségét. Neki köszönhetem, hogy végül pszichológiát tanultam, és soha nem bántam meg ezt a döntést. Az emberi psziché tanulmányozása elfogadóbbá tett engem mások hibáival szemben, de rádöbbentem saját gyengeségeimre is.

Köszönöm, hogy ilyen nyíltan beszélsz erről a témáról. Az autizmus egy rendkívül összetett állapot, amelyet még nem pontosan ért a tudomány, és nem is tudjuk gyógyítani. Megható, hogy a testvéred hatására választottad ezt az irányt. Megkérdezhetem, hogy az autizmus jelenléte a családban mit tanított neked, milyen hatással volt rád? És persze az is érdekel, hogy van most a húgod?

Az autizmus közelsége kiszélesítette a látókörömet. Megtanultam elfogadni és csodálni a húgomat, és megtaláltam azt a „hullámhosszt”, amelyen könnyebben megérthettük egymást. Jól van egyébként, néha nagyon hisztissé válik, de ez nálam is előfordul, úgyhogy egyáltalán nem zavar! Elképeszt, hogy milyen jól tudja összpontosítani a figyelmét egyetlen dologra. Jelenleg boldog, mert nemrég született meg a kisfiam, és nagyon büszke nagynéni vált belőle!

Az egyetem után HR-en kezdtél el dolgozni. Ez eléggé távol áll a fotográfiától. Legalább annyira fontos ez számodra, mint a fényképezés, vagy csupán pénzkereseti forrás?

A munkavállalók lelkesítésével, bevonásával és elégedettségével foglalkozom. Az első kettő a munkahelyi körülményekre vonatkozik, az elégedettség a munkán kívüli élettel és tevékenységekkel kapcsolatos. Nagyon élvezem. Számomra a fotózás a hobbi, amely garantálja a jóllétemet és nagyszerű egyensúlyt teremt a szakmai- és a magánéletem között.

Olvastam, hogy diákkorodban a barátnőd (aki azóta a feleséged) győzött meg arról, hogy mélyedj el a fotográfiában, és megtanította neked az alapokat. A képeidet látva kiváló tanárod volt. Hogyhogy nem a fotózással kezdtél el komolyabban foglalkozni?

Nem láttam benne potenciált, eszembe se jutott abból megélni. A fotózás számomra személyes, bensőséges kaland, amelyet nem szeretnék összekeverni az üzlettel. Sokan próbálnak meggyőzni az esküvői- és eseményfotózásról, de egyelőre zárt kapukat döngetnek.

Egy híres magyar fotóstól, André Kertésztől származik az alábbi idézet: „A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak. Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik.” Mi a véleményed erről?

Ó, André Kertész, imádom a képeit! Nagyon magvas gondolatot fogalmazott meg. Ismerek ugyanakkor olyan nagyra becsült fotósokat, akik jól keresnek a fotózással, viszont mindig van idejük a saját személyes projektjeikre is. A kommersz változatban mindig a megrendelőké lesz az utolsó szó, hiszen ők fizetnek a szolgáltatásért. Viszont a személyes projektjeidben tiéd az irányítás! Ott, akkor és azt fotózol, amit csak szeretnél. Szerintem én életem végig amatőr maradok.

Megkönnyíti a dolgodat, hogy a feleségeddel együtt élhetsz ennek a hobbinak. Közösen jártok fotózni? Adtok egymásnak tanácsot és kritizáljátok egymás munkáit?

Nagyon nagy mázli, hogy mindketten rajongunk a fotográfiáért. Vannak párok, akik moziba járnak, mi felkapjuk a gépeket és irány a város! Gyakran értékeljük egymás képeit, beszélgetünk a különböző megközelítésekről, témákról, az elkapott pillanatokról. Olyan gyakran esik szóba a fotográfia, mint más háztartásokban a politika vagy a pletykálkodás.

Milyen hatással volt ő rád és a látásmódodra, illetve te mit tanítottál neki?

Amikor még csak kóstolgattam a street és a dokumentarista műfajt, főleg fekete-fehér képeket készítettem. Ő nyitotta fel a szemem és győzött meg arról, hogy színesben fotózzak. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, a fekete-fehér világot végleg magam mögött hagytam. Én pedig azt tanítottam neki, hogy nem árt feltérképezni egy helyet, mielőtt elkészíted a megfelelő képet. Türelmes, aprólékos ember vagyok, alaposan megtervezek mindent, a végső kép előtt több tanulmányt, vázlatot készítek. Mivel a feleségem profi fotós, a stílusába igyekszem nem beleszólni, hogy az tőlem függetlenül fejlődhessen ki. Nemrég elindítottuk közös Instagramunkat. Megtalálhattok minket @the.misadventurers néven.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

l2330927a

Egy korábbi interjúdban láttam, hogy a feleséged mellett főleg Henri-Cartier Bresson, Alex Webb, David Allen Harvy, Fan Ho, Saul Leiter és Henry Gruyaert volt rád nagy hatással. A fotózáson kívül is értek olyan hatások, amelyek alakították a művészi látásmódodat?

Fiatal koromban sok gyerekműsort láttam, amelyben különböző legendákat árnyékbábokkal meséltek el. Egy időre megfeledkeztem ezekről a műsorokról, de a fotózás során rájöttem, hogy az árnyékokhoz a bábjátékok miatt vonzódom annyira. Már a pszichológia szakon felfigyeltem erre a kapcsolatra, és azt hiszem az árnyékbábok egész életemben velem maradtak. Az utcán fotózva önkéntelenül olyan helyekre téved a tekintetem, ahol a fények és az árnyékok izgalmas játékot játszanak.

Mi a véleményed a fülöp-szigeteki fotós világról? Népszerű a műfaj?

Sokan fotóznak, de sajnos többnyire a szegénységet. Én ezt kifejezetten ellenzem. Vannak valóban szegény részei az országnak, én azonban a Fülöp-szigetek gyönyörű, városias oldalát mutatnám meg a nemzetközi közösségnek. Nem szeretem látni az olyan fotósok képeit a közösségi médiában, amelyek a mélyszegénységben élő, hajléktalan, szerencsétlen sorsú embereket mutatják be azért, hogy a karrierüket előbbre vigyék. Ha jótékony a cél, például valamilyen ENSZ projekt motiválta ezeket a munkákat, akkor elfogadom őket. Minden egyéb esetben károsnak tartom, ha mások balsorsán szeretnénk meggazdagodni.

Ami a street fotózást illeti, a Fülöp-szigetek még csak gyerekcipőben jár a globális színtéren, de az elmúlt években egyre népszerűbbé vált a műfaj. A különböző kameramárkák és üzletek elkezdték támogatni ezt a művészeti ágat. A fejlemények bíztatók, több nemzetközi fesztiválon ért el az ország kiemelkedő eredményeket. Még a veteránnak számító, már befutott fülöp-szigeteki fotósok is felnéznek erre a műfajra, és teljes mellszélességgel támogatják a fiatalokat.

Főleg otthon szeretsz fotózni, vagy szívesen utazgatsz is?

A feleségemmel minden évben ellátogatunk egy másik országba. Tavaly nyáron Malajziába mentünk, és a forró nyári napokon fényképeztük Kuala Lumpur utcáit. A kedvenc úti célom azonban Dél-Korea fővárosa, Szöul. Itt tapasztaltam meg először a fagypont alatti hőmérsékletet. Nem mondom, ilyen hidegben nem könnyű fotózni. Négy réteg ruha volt rajtam, de még így is vacogtam, miközben vártam a megfelelő pillanatot a fényképezőgép elkattintására. Az élmény viszont feledhetetlen.

A Fülöp-szigeteken belül is van egy kedvenc úti célunk, Baguio City, az ország nyári fővárosa. Azért szereti mindenki, mert kellemesebb, hűvösebb itt a klíma. Manila belvárosában nyáron fojtogató páratartalom és elviselhetetlen hőség uralkodik. Ha nem akarsz hőgutát kapni, a legmelegebb órákban ki sem szabad merészkedni a szabadba.

Ami a következő utunkat illeti, a feleségemmel New York és Tokió nyüzsgő metropoliszaiban szeretnénk fotózni, majd a rákövetkező évben Európát is szeretnénk megismerni. Elsőként a melegebb helyeket, mint Olaszország, Spanyolország és Portugália.

17-017

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Említetted, hogy amatőr szeretnél maradni egész életedben. Vannak azért vad álmaid a jövőre nézve?

Köszönöm, hogy elvadulhatok! Van nálunk egy helyi mondás, miszerint „álmodni, nagyra törni nem kerül semmibe, úgyhogy álmodozz tovább, álmodozz nagyot!”. A munkámra egyre többen felfigyeltek. Remélem, hogy 10 éven belül az ország, sőt Ázsia egyik legjobb, legismertebb street fotósa leszek. Bízom benne, hogy a nagyobb, street fotózásról szóló eseményeken, konferenciákon rendszerint felmerül az én nevem is.

Szintén nagy álmom egy saját könyv, nemzetközi kiállítások, illetve hogy olyan híres nemzetközi bandák válasszák albumborítónak a képeimet, mint mondjuk a Coldplay. De ez már tényleg túl vad álom, ezen még én is mosolygok. Nem vetném meg azt sem, ha a Leica vagy az Apple kijelölt street fotósa lennék, de lehet, hogy ideje felébrednem!

Köszönöm, hogy ilyen őszinte voltál, ritkán látni ezt egy interjúban. Ha már itt tartunk, vannak olyan dolgok, amelyeket általában hiányolsz a fotósokkal készített beszélgetésekből?

Vizuális típus vagyok, nagyon szeretem, ha az igazán nagy fotósok a saját képeiket elemzik. Kíváncsi lennék, hogy Alex Webb, David Alan Harvey vagy Harry Gruyaert mit és hogyan vett észre az adott pillanatban, és miért nyomták meg az exponáló gombot? Mi járt a fejükben, milyen érzelmek lettek úrrá rajtuk? Hogyan teszik félre a belső harcaikat az összpontosítás érdekében? És még sorolhatnám…

Az interjú végén akkor stílusosan megkérnélek, hogy válaszd ki te is az egyik fotódat, és mesélj róla egy keveset.

Van egy képem, amelynek a „Lány feltöltőben” címet adtam. Ez a fotó minden olyan elemet tartalmaz, ami jellemzi a stílusomat, látásmódomat, kreatív céljaimat. Ha tüzetesebben megvizsgálod a főszereplőt, a sziluett ellenére érzed, hogy a titokzatos hölgy mélyen elmerül a gondolataiban. A mai napig foglalkoztat, hogy vajon min járhatott az esze abban a pillanatban…

19-019

Instagram.com/jaspertejano

Instagram.com/the.misadventurers

Készítette: Kocsány Kornél

0
nagy_zopan_ramiras_art_camp

A valóságok szemeim mögött

 

Nagy Zopán (1973) költő, fotós, képzőművész: széleskörű tájékozottsággal és kifinomult ízléssel bíró nagyformátumú szellemi ember. Az irodalmi szcénában állandó jelzője: “az utolsó avantgárd költő”.

kerepesi_temeto_2010_nagy_zopan-1

kozos_onportre_nagy_zopan_2006

“A tradíció nem halott tárgy, hanem olyan eleven anyag, ami nélkül újat alkotni nem lehet.”(Esterházy)

Feltételezhetően e jelző azt jelenti, hogy indulatosan áradó rímtelen szabadversei leginkább  az 1910-20-as évek klasszikus avantgárdját idézik: Kassák, Barta, Palasovszky modorát. Igen ám, de az a mindent elsöprő agresszió amivel ők felrobbantották a szimbolikus-metaforikus versbeszédet, hogy létrehozzák saját sistergő, lázálomszerű stílusukat, csak felületesen hasonlít Zopán fölöttébb bonyolult poétikájára. Belőle hiányzik ugyanis a bármit felszámolni akaró radikalizmus. Éppenséggel a Mindent igyekszik egyben látni és kifejezni. Ilyenformán csak ugyanannyi köze van, lényegét tekintve, az avantgárdhoz, mint a kései Rimbaud látomásaihoz, vagy, teszem azt, Tandori végtelenített közérdekű-magánbeszédfolyamához. És akkor még nem szóltam a filozófiák ihletéről, például haikuinak, nyelvileg nagyon is koncentrált, keleti bölcseletéről:

 

nagy_zopan_kapolcs_2008_pajtas_geppel-1

nagy_zopan_fenybonctan

 

“A valóságok / titokzatos foltok / szemeim mögött.”

 

maszk_duplex_nagy_zopan

praga_philip_glass_duplex_2009_nagy_zopan

 

nagy_zopan_duplex_onportre_pajtas_geppel_babele_2012
nagy_zopan_becs_latens_2010-1

“Nincs elmúlás: / Holt macskában gepárd fut, / Bennem pedig más.” (Nagy Zopán)

 

nagy_zopan_carmen_2010

Tehát számomra inkább azon ritka alkotók közé tartozik, akik több művészeti ágban hozzák létre egységes életművüket. Vető János – aki szintén ennek az alkotói attitűdnek zseniális képviselője – fogalmazott úgy, hogy “több tantárgyas művész”. (Ne tévedjünk – ennek semmi köze az intermediális kortárs-művészethez, ahol különböző művészeti ágak összekeverésétől lesz valaki trendi… A divat ugyanis a magasművészetben az esztétikai érték ellenében működik.) A biztonság kedvéért megkérdeztem ő hogyan látja saját magát. Email-fordultával jött a válasz:

“Nem tudom, hogy ki(k) vagyok, de látomásos életem folyamatos…
Már gyermekkortól: tudom, nem vagyok “egyedül”…(Ez többféleképpen értelmezhető mondat, ugyebár…)
A  sok-rétegű, sokk-os, változatos, démonikus, gyönyörű…víziókat próbálom (valahogyan/több eszközzel) feldolgozni, kivetíteni…
Hogy a többi (ismeretlen, sejthető, visszatérő, zaklató, lappangó…) látomásnak is legyen elegendő élet-tere…” (Nagy Zopán)

 

Innen nézve leginkább William Blake-ra (1757-1827) emlékeztet engem, aki költő, festő és próféta volt, s misztikus látomásaiban a valóság extra dimenzióiról tudósító médium. A romantika korstílusában  erős szimbolizmus, expresszió és szürrealizmus jellemezte démonikus egyéni stílusát:

“Minden éj, s napon pedig / Lesz ki búra születik / Minden nappal s éjszakán / Lesz kit sorsa kéjre szán / Lesz kit sorsa kéjre szán / S lesz kit örök éjre szán.”(W. Blake)

maszk_2004_nagy_zopan-1
Zopán, mint “több tantárgyas médium” fotóművészeti aktivitásának egy fontos aspektusa: a Pajtás-gép iránti rajongása. A Pajtás igazi hungarikum: a Gamma Művek gyártotta 1955 és 1962 között. Egyszerűnél még sokkal egyszerűbb szerkezet: rollfilm, 6X6 cm, 1/30 exponáló idő, három blende: f/8, f/11, f/16, rögzített objektív – azaz nincs élességállítás – és ennyi. Egy gyengén felturbózott camera obscura az egész: a kép közepe éles – jó esetben – , a szélek felé torzul és életlenedik, a negatív széle továbbításkor fényt kap. E fehér suhanásoktól olyan, mintha a menyországban  fotóznánk – színtiszta varázslat az egész – annyira rossz, hogy az már jó. A biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, neki mi ebben a jó?

“A Pajtáshoz való vonzódásomról főként a képalkotási módot említeném. Azon túl, hogy először a patinás bőrtokban rejlő “antiszerkezet” , és mechanika nélküli egyszerűség fogott meg (pl.a régi bőröndöket is gyűjtöttem: a bőröndben lévő bőrönd bőröndjének bőröndjében lakó titok és sötétség, és az ismeretlen időket hordozó “időtlenség” belső terei mindig is vonzottak): leginkább a “ködös”, meghatározhatatlan (kép)világok feltárulásait kedveltem meg, azokat a sok éven át visszatérő jelenéseket, amelyek fél-álmaimban, éber képzetemben is folyamatosan kísérnek, rétegesen és szimultán vannak jelen mindennapjaimban. Tehát egyféle hasonlóságot érzek e műtárggyal, rokonságot: esetlegességeivel, hibáival, hihetetlennek tűnő fény- és maszat-rajzaival, döglött foltjaival, fátylas-misztikus káprázat-részleteivel…” (Nagy Zopán)

 

Zopán pajtás tehát – mint a paradoxonok embere – csavart még egyet a dolgon: a menyországban a poklot igyekszik megfotózni: saját kísérteties vízióit. Erős atmoszférájú múltfotói mindig sötét, humortalan megrendezett képek. Erős szimbolizmus jellemzi – de hogy mit akarhat szimbolizálni azt sűrű homályba borítja. Egyfolytában forszírozza a hibákat és provokálja a véletlent. Intenzív bölcseleti és képzeleti-figyelem motiválja – akárcsak verseit – ,s állandóan reflektálja is önmagát a művekben. Misztikus érintettsége  indulati-bölcseleti paradoxonokban létezik.

nagy_zopan_ramiras_art_camp
“A véletlen-szerű gondviselés / (élettel teli pusztulás-folyam) / a gondviselés-szerű véletlen (?)” (Nagy Zopán)

 

A Pajtás-gép amúgy úttörőknek készült eredendően, gondolom hogy legyen mivel megörökíteni az iskolák Április 4-i ünnepségeit, meg a Május 1-i felvonulást (miközben a börtönökben még szorgalmasan akasztották a forradalmárokat). Ehhez képest nemhogy egy úttörő – mondjuk: én -, de senkinek a kezében soha nem láttam Pajtást. Szerintem Zopán nemcsak régészeti felfedezője, de úgyszólván egyetlen használója is e modellnek. Képeiben még ez a baljós politikatörténeti réteg is játszik – akaratlanul is -, megteremtve a misztikus-álretro stílusát, bármit jelentsen is ez…

“Az erős nézéstől lesz a Valami.” (Esterházy) “(W. Blake)

Miltényi Tibor

0
ildikopeter_northernengland_038

Az ipari forradalom bölcsője – Péter Ildikó fotográfiái

2012-ben az angliai Royal Insitute of British Architects (RIBA) ösztöndíj támogatásával jött létre a tanulmányút, és készülhetett el a fotósorozat. Témája az ipari forradalom örökségének feltérképezése hét észak-angliai város képein keresztül. A sorozat közel 80 darab síkfilmes színes negatívra készült képből és egy kétkötetes könyvből áll: a könyvben részletes leírással a történelmi kontextusról, a képek helyszíneiről és az ipari forradalomról.

Az ipari forradalom bölcsője Észak-Anglia. Itt született meg és jött létre minden, ami a mai, nyugati társadalmunk létezését és működését megalapozta. A gépek, a városok, a gazdasági és szociális rendszerek, a kapitalizmus.
A városképek egyszerre történelmi és szociológiai tanulmányok: a viktoriánus korabeli városi épületek, gyárépületek az 1800-as évek gazdagságát, az 1950-es, 60-as évekbeli modern épületek a világháború nyomait, a kortárs városrendezés példái pedig a hanyatlás utáni korszakból való, mai társadalmi újjáépítést jelenítik meg. Vizuális lenyomatai az elmúlt 150 évnek.
A hét város: Blackpool, Morecambe, Fleetwood, Liverpool, Manchester, Bradford és Leeds.

A sorozat október 9-től az aix-en-provence-i Fondation Vasarely kortárs magyar fotográfiát bemutató csoportos kiállításán lesz látható.

ildikopeter_northernengland_006

Blackpool, Talbot Road.
Blackpool Anglia északnyugati tengerpartján fekszik, és az északi régió egyik legkedveltebb üdülőhelye volt az ipari forradalom alatt. Aztán az 1950-es, 60-as évektől hanyatlásnak indult, és az olcsó, fapados repülőjáratok megjelenése óta még jobban megkérdőjeleződött a város sorsa, fejlődésének irányvonala. Az itt lakók nagy része még mindig a turizmusból él; évente közel 10 millió látogató érkezik egy-egy napra.
A kép a város egyik lakónegyedét, a tipikus viktoriánus korabeli sorházakat mutatja be.

 

ildikopeter_northernengland_009

Norbeck Kastély hotel, Blackpool.
A városra jellemző giccs és mesterségesség egyik kitűnő példája ez a 19. századi hotel.

 

ildikopeter_northernengland_010

Fleetwood, lakónegyed a tengerparton.
Észak-Anglia hűvös, esős régió. A Blackpooltól északra eső Fleetwood városkája is népszerű nyaralóhelyszín volt még a 19. században. A képen látható modern házsorok a tengerparton fekszenek, ám a tengertől egy 8 méter magas betonkerítés választja el őket: a vízhez közel, de mégis messze. A betonpillérek az erős viharoktól és hullámoktól védik a házakat.

 

ildikopeter_northernengland_011

Cleveleys. A tengerparti korzó épülteinek hátulsó része.
Cleveleys Blackpool és Fleetwood között fekszik a part mentén. Fénykorában (a 19. század végén) napi 62 vonat állt meg a központi állomásán. 1970-ben megszüntették a személyforgalmat, és az állomás épületét lebontották. Helyére egy bevásárlóközpont és egy buszmegálló épült.

 

ildikopeter_northernengland_013

Fleetwood, Északi templom utca.
Fleetwood az első tervezett város volt a viktoriánus korszakban. 1836-ban, Decimus Burton építész tervei alapján kezdték el az építkezést. Ez az utca 1860-ban épült meg.
A városka, a többi tengerparti üdülővároshoz hasonlóan, az 1970-es évektől, komoly hanyatlásnak indult.

 

ildikopeter_northernengland_019

Morecambe, a Clarendon hotel hátsó utcája.
A morecambe-i korzó egyik kiemelkedő hotele a Clarendon. A város két fő attrakcióját, a vidámparkot és a strandot a 20. század második felében elbontották.

 

ildikopeter_northernengland_025

Liverpool, Bootle városrész, munkáslakások.
Liverpool északi részén helyezkedik el Bootle. 1840-ben már vasút kötötte őket össze. A fejlődés a Mersez-folyó partján kiépült ipari hajókikötőknek volt köszönhető. Az ipar fejlődésével vidékről beköltöztek az emberek, és súlyos gondot jelentett a munkások elhelyezése. Ezekben az időkben alakultak ki a kis sorházas lakónegyedek, utcák. A második világháború alatt jelentős bombatámadások érték ezt a területet. Ennek az utcának az épületei érintetlenek maradtak.

 

ildikopeter_northernengland_028

Raktárépületek, Dickson utca, Liverpool.
Liverpool Észak-Anglia legjelentősebb nemzetközi kikötője volt. A munkások, dolgozók közlekedésének megkönnyítésére 1893-ban megépült a felső vasút (Liverpool Overhead Railway), amely évente 22 millió embert szállított. Hasonló volt a New York-i felső vasúthoz (Highline). A második világháború alatt jelentősen sérült, majd végül 1956-ban elbontották. A gazdasági hanyatlás következtében mind a kikötők, mind a raktárépületek sorra bezártak, csak néhány cég működik ma ezeken a helyeken. Liverpool északi részén pedig megnyílt egy újonnan épült konténeres, félig automatizált kikötő.

 

ildikopeter_northernengland_038

A Winifred utca lebontásra váró sorházai, Liverpool.
A liverpooli Toxteth negyed a város egyik leghátrányosabb, legszegényebb környéke. A második világháborút követő hanyatlás miatt a munkások elvesztették állásaikat, a volt gyarmatországokból pedig rengetegen települtek be. 1981-ben és 2011-ben is volt két igen jelentős felkelés, amelynek okai a munkanélküliség, a szociális problémák, a szegregáció, a rasszizmus. A város vezetősége a problémák megoldásának egyik lehetőségét a városrész teljes lebontásában, majd újjáépítésében látja.

 

ildikopeter_northernengland_053

Bradfordi raktárépületek a Listerhills úton.
Bradford a keleti régió egyik városa, a gyapjúfeldolgozás központja volt az ipari forradalom idején. 1970-től a textilipari vezető pozícióját a gyarmatországok vették át. Az eredmény, mint a többi északi városban is: szociális problémák, munkanélküliség. A városvezetés több kisebb-nagyobb projekttel próbál változásokat generálni, de sokszor ezek a programok csak tervek maradnak.

 

ildikopeter_northernengland_057

Salti gyapjúüzem épülete, Saltaire, és a Leeds-Liverpool hajózási csatorna.
Saltaire egy különleges város: 1851-ben építette a csatorna partjára Titus Salt a gyárat és a hozzá tartozó gyárlakásokat. Az első olyan mintaváros, ahol a dolgozók számára létesítettek fürdőt, mosodát, kikapcsolódási és sportolási lehetőségeket, iskolát, könyvtárat, művelődési házat. A 19. században ez jelentős fejlődést jelentett az urbanisztikai tervezés terén, hiszen komplex várost alakítottak ki munkalehetőséggel, lakhatással és szociális szolgáltatásokkal.
A feldolgozóüzem és textilipari gyár 1986-ban zárt be, 2001-ben pedig az UNESCO Világörökség védelme alá került az épület és a város együttese.

0