Phoo Magazin | phoo.hu
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
474
archive,tag,tag-phoo-hu,tag-474,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
20

A fotózás nem kompromisszum

 

 

A Budapest FotóFesztiválon a nemzetközi Photometria fesztivál győztes alkotásai is bemutatkoznak a HOME (Otthon) című kiállításon, a fesztiválközpontnak otthont adó Budapest Projekt Galériában. Az egyik kiállító Stavros Stamatiou, aki Szaloniki külvárosában dolgozik általános iskolás tanárként, szabadidejében azonban a családjának és a fotózásnak él.

 

Egy kis görög faluban, Kozaniban születtél, de Ptolemaidában nőttél fel. Nekünk Görögországról általában a gyönyörű tengerparti üdülők jutnak eszünkbe, Ptolemaida azonban a parttól 100 kilométerre található, közel a Macedón határhoz. Milyen volt ott az élet?

Ptolemaida viszonylag új város, főleg kis-ázsiai bevándorlók hozták létre 1922-ben. A település gyorsan növekedett, a helyi lignitkészletekre épülő erőműveknek köszönhetően, amely vonzotta a munkaerőt. Mi egy öreg házikóban laktunk a város szélén. Nem messze tőlünk volt egy csatorna, azontúl egy sík terület zöldséges kertekkel, magtárakkal, cseresznye- és barackfaligetekkel, melyek az év jelentős részében csodálatos illatokkal ajándékozták meg a környéket. Itt volt nagypapám szőlője is.

 

A nagyszüleid is bevándorlók voltak?

Igen, ők is 1922-ben érkeztek. Velünk laktak, a házban volt egy külön kis szobájuk. Én két fiútestvéremmel osztoztam egy gyerekszobán. A nappaliban egy hatalmas kerek asztalon édesanyám varrógépe állt. Miután megszülettünk, bezárta szabászatát és otthonról dolgozott. Szőttesek és ruhaanyagok között töltöttem a gyermekkoromat, valamint a körülöttünk lévő földeken, ahova nagypapával jártunk ki. Segítettünk neki a munkában, de mi ezt szórakozásnak tekintettük: élvezettel hajtottuk a szamaras szekeret, bunkereket építettünk kövekből, faágakból és kérgekből. Az üres földeken találkoztunk a barátokkal is, fociztunk, köveket dobáltunk. Játék volt az élet.

 

12

14

15

 

 

A játék mellett más is érdekelt?

A zene és az irodalom volt a nagy szenvedélyem. Minden zsebpénzemet bakelit lemezekre költöttem, főleg a rock bűvölt el, volt egy kisebb rock bandám, én írtam a dalszöveget. Szerettem olvasni is. Édesapámnak, volt egy kisebb könyvtára, tele regényekkel. Imádtam a nagy klasszikusokat. Shakespeare és Cervantes mellett ugyanakkor a képregényeket is faltam. Saját történeteket írtam és illusztráltam. Azt gondoltam, író leszek, ha nagy leszek. Az archeológia is érdekelt, mert a nagyszüleim rengeteget meséltek az őshazáról, a kis-ázsiai romokról, és ezek az izgalmas sztorik felkeltették bennem az érdeklődést a történelem iránt. Ptolemaida új város volt, történelemmel csak az emberek történeteiben találkoztam. Nagyon érdekeltek a régi holmik is. Pénzérmék, nagypapám puskája, nagymamám rozsdás serpenyője (amit a kertben találtam). Az egyik legemlékezetesebb élményem az volt, amikor a hátsó udvarban a föld alól kikapartam egy Bizánc korabeli ikont, amelyen Szűz Mária a karjában tartotta az újszülött Jézust. Félig megette már a penész, de engem elkapott a kincskeresés láza!

 

Akkor ezért tanultál később művészettörténetet.

Pontosan. Illetve érdekelt az is, hogy miért van az embernek olyan nagy igénye arra, hogy a művészetben fejezze ki magát. Kréta szigetén jártam egyetemre, Iráklio (Hérakleion) városába. Itt annyi történelmet láttam az utcákon, amennyit korábban el sem tudtam képzelni. Sokat köszönhetek ennek a varázslatos szigetnek, itt találkoztam későbbi feleségemmel is…

 

Mennyivel volt más gyermekkorod Görögországa, mint a mai, válságoktól sújtott ország? A média szinte csak a gazdasági nehézségekről és a bevándorlás okozta problémákról tudósít.

Mindig voltak problémák, régen viszont sokan hittek abban, hogy a dolgok jóra fordulnak. Most vagyunk túl a válság hetedik évén, egyre többen fásulnak bele a valóságba. A válság az élet minden területén érezteti hatását: az egészségügyre és az oktatásra kevesebb pénz jut, a fizetések csökkenek, a munkavállalók jogait megkurtítják, a magas adók miatt nő a megélhetési költség. A középosztály eltűnőben van, a szegényebb rétegek népesednek, a gazdagok meg tovább növelik a profitjukat. Én egy általános iskolában tanítok nyelvtant, matematikát, fizikát, kémiát, történelmet és egyéb tárgyakat a 6-12 éves korosztálynak. Imádom a munkámat, több szempontból is: egyrészt a gyerekek szinte mindig képesek arra, hogy meglepjenek, másrészt széles körben kell tájékozottnak lennem, így naponta tanulok valami újat, amit aztán továbbadhatok a diákoknak.

 

 

21

22

16

 

 

Három gyermek büszke édesapja vagy. Az életről azt vallod, hogy önmagunk felfedezése az egyik legnagyobb feladatunk. Hogyan segíted ehhez hozzá a gyermekeidet? Az információra épülő társadalmunk tele van lehetőségekkel, de vajon könnyebb manapság rálépni az önmagunkhoz vezető útra?

A nevelés az egyik legnehezebb „munka”. Két alapelvem van: a szeretet és a korlátok meghatározása. Ha a gyerekek megkapják az elsőt, el tudják fogadni a másodikat. Szükségük van a kiegyensúlyozott fejlődésre. A szülők természetesen mindig követnek el hibákat, de ha van szeretet, a gyermekek lelkén ejtett sebek begyógyulnak.

Nem hiszem egyébként, hogy manapság könnyebb vagy nehezebb lenne megtalálni saját magunkat, mint régen. Ehhez mindig a környezet bátorítása, a saját magadban való hit, a kísérletezgetés valamint az kellett, hogy tanulni tudjunk a sikerekből és a kudarcokból egyaránt. Szerintem mi jó munkát végeztünk a saját gyermekeinkkel, elég nagyok már ahhoz, hogy ilyet ki merjek jelenteni. Mindegyikük kifejlesztette saját személyiségét, rendelkeznek álmokkal, célokat tűztek ki maguknak, amelyek elérésére nap mint nap törekednek. Szerintem ez nagy eredmény.

 

Lerí rólad, hogy nagy étvággyal falod a kultúrát és a filozófiát. Milyen kérdések izgatnak a leginkább?

A művészettel kapcsolatos dolgok érdekelnek a legjobban: színház, mozi, zene. A legjobb barátaimmal gyakran beszélgetünk hasonló dolgokról, általában metafizikai megközelítésben. Andrej Tarkovszkij mondta egyszer: „Minden művészet célja elmagyarázni a művésznek és a környezetének, hogy mi az élet célja, mi a létezés értelme, és hogy elmondja, miért születtek erre a világra, vagy legalábbis kérdéseket fogalmazzon meg ezzel kapcsolatban.”

 

23

24

 

 

Evezzünk át a munkásságodra. A művészet sok fajtája érdekel, mégis a fotózás vált a fő önkifejező eszközöddé. Mikor és miért kezdted el komolyabban venni ezt a műfajt, és miért pont erre esett a választásod?

A fotográfia számomra mindig is több volt, mint az emlékek megőrzésének módja. Amíg azonban nem tanulmányoztam a mestereket, nem értettem, hogyan lehet többet kihozni belőle. Az elmúlt tíz évben rengeteget tanulmányoztam más fotósok munkáit, aktív tagja voltam olyan fórumoknak is, ahol a fotóművészet volt a fő téma. Közben a digitális technikára álltam át, amely több teret nyújtott a kísérletezgetésre, így kiszélesíthettem tudásomat. A fotográfia varázsa beszippantott. Végre már nem csak a felszínt kapargattam, képes voltam a dolgok mélyébe vágni. A valóságot úgy tudtam felhasználni, hogy saját magamról, gondolataimról, érzéseimről, álmaimról és rémálmaimról meséljek.

 

Nem gondoltál soha arra, hogy ebből élj meg?

Néhány éve olyan szerencsében volt részem, hogy a Constantine Manos (fotóművész, a Magnum fotóügynökség tagja – a szerk.) társaságában vacsorázhattam. Bemutattam neki az anyagomat, megkérdezte, hogy profi fotós vagyok-e. Én csupán amatőr vagyok, feleltem. „Kitűnő” – válaszolt. „Így soha nem kell kompromisszumot kötnöd a művészetedben”. Szerintem teljesen igaza volt. Ugyanakkor látok olyan hivatásos fotósokat is, akik közben komoly saját anyagot is leraktak az asztalra (pl. maga Constantine Manos, Elliott Erwitt, Weegee és mások).

 

Hogy megy ez nálad, először témát választasz, és ahhoz lősz képeket, vagy fordítva?

Szeretek gondolkodás nélkül fotózni. Nem tervezem el a sorozataimat. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a képeim egy bizonyos csoportja kezd valami jelentőségteljessé formálódni. Ekkor már a végére akarok járni, és még több képet készítek, amelyek kapcsolatba léphetnek a korábbiakkal. Mivel azt sem tudom, hogy mikor kezd el kialakulni egy sorozat, ezért arra sem tudok válaszolni, hogy mikor ér végét. Ha megérett rá az idő, megérzem.

 

04

 

 

Vannak színes és fekete-fehér projektjeid is.

A színek a valóságra reflektálnak, éppen ezért sokkal nehezebb velük bánni. A művész számára komoly munka túllépni a világ puszta bemutatásán. Amikor megnyomom a gombot, általában már tudom, hogy az fekete-fehér vagy színes kép lesz, illetve hogy melyik sorozatba illik majd bele. Ha mégsem, „árva” marad, amíg meg nem találja a helyét.

 

Egy magyar fotográfus, Brassai szavait idézted egy korábbi interjúdban: „Ha a valóság nem tölt el minket csodálattal, az azért van, mert már túlságosan hozzászoktunk.” Majd hozzátetted: „Amikor fotózok, nyitott szellemmel és éles szemekkel teszem. Szeretek cél és tervek nélkül bolyongani.” Nos ezt talán könnyebb mondani, mint csinálni.

Nincs ennek titkos receptje, technikája. A vizuális percepció a fotográfiában hosszas tanulmányozás és gyakorlás után egyre kifinomultabb lesz. A tehetség szükséges, de nem elégséges. Aki elért egy magas szintet, az már soha nem fogja elfelejteni azt.

 

Brassain kívül több közép-európai fotós is hatással volt rád, például André Kertész és Josef Koudelka. Amikor a munkáidat nézegettem, olyan érzésem támadt, mint ha te is ebből a régióból származnál. Van köze a görög fotóművészetnek a közép-európaihoz?

A környezet mindig óriási hatással van a fényképész munkájára. Vannak azonban egyéb összetevők is, az oktatás, a személyes emlékek és az esztétikai érzék. Ezek teljesen függetlenek lehetnek a földrajzi elhelyezkedéstől. Az általad említett információs társadalomban egyre könnyebben hatnak egymásra a művészek a világ minden tájáról, az interakciók sokkal összetettebbek és érdekesebbek. A ma embere az egész bolygó filmművészetével, festészetével, zenéjével és fotográfiájával kapcsolatba lép, bármi hatással lehet a művészetünkre.

 

25

 

A képeid közül rám ez volt a legnagyobb hatással. Baljós, fenyegető, rendkívül erőteljes kocka, libabőrös lesz tőle az ember. Mesélj róla!

Pár éve készült ez a kép. Az egyik kedvenc környékemen sétáltam, az otthonomtól mintegy tíz kilométerre. Megláttam ezt a birkacsordát. Odamentem a pásztorhoz, mert néhány nappal korábban csináltam róla pár fotót, és ígértem neki képeket. Közeledett az este, a csorda egy sziklaorom szélén állt. Majd szépen lassan elkezdtek leereszkedni felém, majd amikor közel értek, a szikla másik oldalára kapaszkodtak fel, ahol a naplemente fénye gyönyörű sziluettbe rendezte őket. Egy pillanatra az összes birka rám nézett. Már mindent előre beállítottam a kamerán, egyet-kettőt közelebb léptem, majd lőttem három képet. Az első lett a legjobb, ezt látod te is.

Készítette: Kocsány Kornél

Budapest Fotófesztivál weboldala

0
  • Bombardopolis, Haiti, 1986 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Mexicans arrested while trying to cross the border to United States. San Ysidro, California, USA, 1979 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Bombay, India, 1981 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Gyerekek játszanak az udvaron, Tehuantepec, Oaxaca állam, Mexikó 1985  © Alex Webb/Magnum Photos

A Magnum és más nagyágyúk

 

 

Február 28-án indul útjára a Budapesti FotóFesztivál, melynek a Phoo Magazin kiemelt médiatámogatója: két hónapon keresztül reflektorfénybe kerül a kortárs hazai és nemzetközi fotográfia. Az itthon egyedülálló kezdeményezés egyik szenzációja a Magnum fotóügynökség tagjának,  Alex Webb-nek a kiállítása lesz. A megnyitóra, a Műcsarnokba, a művész maga is ellátogat.  A rangos programsorozat persze számos izgalmas eseményt és kiállítást kínál, ezekről is beszélgettünk a fesztivál főszervezőjével, Mucsy Szilviával.

 

 

 

mucsyszilvi_portraitFotóművészként dolgozol, emellett azonban tanítasz a Corvin rajziskolában, a Random egyéni képzésén és márciustól a Werk Akadémián is. Te vagy továbbá a Magyar Fotográfusok Társaságának és a Random kortárs fotóművészeti csoportnak az elnöke. És most itt a Budapest FotóFesztivál, nem semmi! Hogy született meg az ötlet?

Athénban, az Akropolisszal szemben egy kávézó tetőteraszán ültünk Somosi Rita művészettörténész/kurátor barátnőmmel, akivel az Athens Photo Festival rendezvényére látogattunk ki, még 2015-ben. A főváros-brand fotós rendezvényekről, programokról beszélgettünk, és felvetődött az ötlet, hogy miért ne lehetne Magyarországnak is egy ilyen jellegű fesztiválja?! Bíztunk abban, hogy közönségprogramokkal és kiállítás sorozatokkal egy igazán színes rendezvényt tudnánk létrehozni. Fontosnak tartottuk, hogy kis csapatunkat egy kiváló fotótörténész munkája is segítse – akinek jó rálátása van a fotográfiára különböző nemzedékeire -, s teljesen egyértelmű volt, hogy Szarka Klárát kérjük fel arra, hogy csatlakozzon hozzánk… Végül hárman kezdtük el szervezni a fesztivált.

 

Mitől különleges vállalkozás a hamarosan rajtoló FotóFesztivál?

Budapest pezsgő fotográfiai központtá alakul majd a fesztivál idejére, és reményeink szerint nem csak itthon, hanem hamarosan nemzetközi viszonylatban is tájékozódási ponttá válik fővárosunk. A Budapest FotóFesztivál célja, hogy a nagyközönséget is megismertesse a fotográfia világával. Olyan programokat szerveztünk, amelyek a szakma számára izgalmasak, ugyanakkor a fotózásban kevésbé jártas emberek számára is befogadhatók, érdekesek. Fotográfusként fontosnak tartom azt, hogy olyan kiállításokat is bemutassunk – ezután minden évben -, ami a szakmát is inspirálja.

 

 

 

PANAMA. Yaviza. 2004. Along the river. - Alex Webb / Magnum

Along the river, Yaviza, Panama, 2004 © Alex Webb/Magnum Photos

 

 

Milyen programokkal debütál a fesztivál?

Igazi ínyencség lesz a szakma és a nagyközönség számára a Magnum ügynökség híres fotográfusának, Alex Webbnek, A fény szenvedése / The Suffering of Light című kiállítása. A másik kiemelt esemény a Szubjektum lesz, amely igazán méltó helyen, a Várkert Bazárban kap otthont, és a kortárs magyar fotográfia különböző nemzedékeinek munkáit mutatja be. Ez egy nyílt pályázat nyomán, kurátori döntés alapján létrejött tematikus kiállítás, amely minden évben újabb témát mutat majd be. A harmadik fő helyszín a fesztiválközpontként funkcionáló Budapest Projekt Galéria lesz, ahol a közönség találkozhat a görög Photometria fesztivál válogatott munkáival és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) végzős fotográfusainak anyagával is.

A kiemelt események mellett számtalan galéria és nemzetközi kultúrintézet készül saját kiállítással, és lesznek interaktív programok, mint fotómaraton, múzeumpedagógiai foglalkozások, portfólió review és még hosszan sorolhatnánk.

 

Ha jól tudom, ilyen nagyszabású Magnumos kiállítás még soha nem volt Magyarországon, de még a régióban is egyedülállónak számít. Alex Webb pedig a kortárs fotográfia egyik legismertebb alakja.  

Valóban. Kortárs Magnum fotográfus önállóan még nem állított ki Magyarországon. Alex Webb pedig nagy kedvencem, régi álmom vált valóra azzal, hogy elhozhattam a kiállítását Magyarországra. Sokat jelentett az amerikai nagykövetség támogatása, akik partnerek voltak ebben, hiszen kiemelt figyelmet fordítanak az amerikai kortárs kultúrára. Hálásak vagyunk továbbá a Műcsarnoknak is: a múzeum vezetői örömmel álltak az ügy mellé, fontosnak tartják a fotográfiát, mint művészeti ágat. És a fesztivál okán köszönetet kell mondanunk a Fővárosnak is, hogy hozzá segített ahhoz, hogy reflektorfénybe helyezzük a magyar fotográfiát.

 

Kiss Andrea – FemMe

Kiss Andrea – FemMe

 

 

Mi a véleményed a kortárs magyar fotográfiáról, felvesszük a versenyt a világgal? Milyen pozitívumokat és/vagy problémákat látsz a mai magyar fotós életben

 

A magyar és nemzetközi szakemberek véleménye is egyértelműen az, hogy a kortárs magyar fotó világszínvonalú. A kérdés inkább az, hogy milyen lehetőségük van a magyar fotográfusoknak arra, hogy ezt megmutassák. Az internet által nyújtott lehetőségek ellenére a magyar fotósok még mindig egy hajszálnyi hátránnyal indulnak a karrierépítés útján – akár az európai fotósokhoz képest is. Ennek okai elsősorban a megjelenési lehetőségek és az ösztöndíjak hiányában keresendők. Problémát jelent az is, hogy jelenleg nagyon kevés galéria foglalkozik a fotográfiával, mint műtárggyal. A fesztivállal ezen a berőgződésen is szeretnénk változtatni.

 

poth_zsofia_2016-300x200

Póth Zsófia – Metropolitan Egyetem

Milyen terveitek vannak a Budapest FotóFesztivállal?

Évről évre izgalmas sztárkiállításokkal és mind inkább változatos programokkal szeretnénk kedveskedni az érdeklődőknek. A hazai közönség megszólítása mellett törekszünk arra, hogy az évente megrendezett fesztiválnak pozitív nemzetközi visszhangja legyen. Annak érdekében, hogy felkerüljünk Európa térképére, beléptünk a PHEN (Photo Europe Network) hálózatba, ahol a legnagyobb európai fesztiválok működnek együtt. Kiemelten fontos számunkra, hogy a fotográfiát, mint műtárgyat is bemutathassuk, ezért évente egy-egy gyűjtői kiállítás számára is helyet biztosítunk. A legfőbb cél pedig az, hogy a fotográfia művészeti ága minél több embert megszólítson.

Készítette: Kocsány Kornél

www.budapestphotofestival.hu

https://www.instagram.com/budapestphotofestival/

bpf-logo

0
09-009

Jasper Tejano

Egy művész számára óriási öröm, ha szenvedélyét legközelebbi barátaival, társaival is meg tudja osztani. A fülöp-szigeteki fotográfus, Jasper Tejano igazán szerencsés ebből a szempontból: a fotózásra egykor barátnője – aki ma már a felesége – tanította, akit el is vett feleségül, és ma együtt kattintgatnak Manila utcáin. Az alábbi, rendkívül őszinte és bensőséges interjúban mesélt a művészet és a párkapcsolat ötvözéséről, autista testvéréről és fülöp-szigeteki neveltetéséről is.

Mostanában sokat hallani arról, hogy a fülöp-szigeteki kormány drogkartellek elleni háborúja gyakran vérengzésbe torkollik. Nyugtass meg, hogy veletek minden rendben.

Sajnos elég cudar a helyzet. Leginkább azonban a drogkereskedők vannak veszélyben, az erőszak egyértelműen feléjük irányul. A legtöbb honfitársammal egyetemben szükségesnek látjuk a kormánynak ezt a lépését, bármennyire fájdalmas következményekkel jár. A társadalmunk sokat szenved az illegális kábítószer-kereskedelem miatt. Az általános hangulat egyébként még mindig elég békés az országban, bárhol fotózhatsz, csak ne merészkedj sötét és szűk sikátorokba.

Kitűnő az angolod, a Fülöp-szigeteken mindenki ilyen jól beszél, vagy te speciális oktatásban részesültél?

A legtöbb helyi kétnyelvű, hiszen az iskolákban angolul tanítanak, a nagyobb városokban mindenképp. Ha turistaként elveszel valahol egy nagyvárosban, nyugodtan kérj útba igazítást az emberektől, beszélnek angolul.

A fővárosban, Manilában nőttél fel?

Quezon Cityben születtem, 1975-ben, három évvel azután, hogy a néhai elnök, Ferdinand Marcos kihirdette a történelmi jelentőségű hadiállapotot, amely a csőd szélére sodorta az országot. Quezon City az egyik legnagyobb város az országban, a fővárosi régióban található. Egyébként a sportrajongók számára ismerősen csenghet a neve: 1975. október 1-jén itt mérkőzött meg egymással utoljára Muhammad Ali és Joe Frazier. Legendás meccs volt. Akkor voltam 9 hónapos.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

12-012 13-013

Gondolom, a box nem annyira érdekelt téged…

Gyerekként sok minden izgatott. Míg ma a legtöbb fiatal a négy fal között marad és a kütyüjével babrál, én hagyományos játékokat játszottam a többiekkel az utcán, például sokat bújócskáztunk. Pubertás koromban aztán megtetszett a rajzolás. Állatokat, tájképeket és épületeket vetettem a papírra. Anyu vegyész, de előtte mérnöki diplomát szerzett, úgyhogy az ő rajzkészletét használtam. Elkezdett érdekelni a művészet, az épületek tervezése. Fényképezőgépet csak a családi és iskolai programok megörökítésére használtam.

A szüleid támogattak téged a művészeti szárnybontogatásaidban?

Édesapám súlyos betegséggel küzdött gyermekkoromban, ezért anyukám hallgatta meg minden kreatív ötletemet. Szegény család voltunk, kénytelen voltam maximálisan kihasználni minden rendelkezésemre álló erőforrást. A háztartásban az egyszerűség, célszerűség volt az úr. Az egyszerűségre törekvés az én életemben is meghatározóvá vált, és ez a fotóimon is látszik. Anyu által ismertem meg a fényképezést is. Volt neki egy Minolta Autopak 450E kamerája, amit mindig magával vitt, ha elutazott valahová. 110-es filmet lehetett bele fűzni. Ezt a gépet bármikor használhattam, soha nem féltette tőlem.

A suliban azonban nem fényképezést tanultál…

A Santo Tomas Egyetem pszichológia szakára jártam. Ez az egyik legrégebbi felsőoktatási intézmény az országban. Amikor befejeztem a gimit, hezitáltam a média- és a pszichológia szak között. A mérleg nyelvét a családom billentette a pszichológia irányába, ugyanis van egy autista húgom. Nagyon szerettem volna megérteni az ő saját kis világát, és értékelni az egyediségét. Neki köszönhetem, hogy végül pszichológiát tanultam, és soha nem bántam meg ezt a döntést. Az emberi psziché tanulmányozása elfogadóbbá tett engem mások hibáival szemben, de rádöbbentem saját gyengeségeimre is.

Köszönöm, hogy ilyen nyíltan beszélsz erről a témáról. Az autizmus egy rendkívül összetett állapot, amelyet még nem pontosan ért a tudomány, és nem is tudjuk gyógyítani. Megható, hogy a testvéred hatására választottad ezt az irányt. Megkérdezhetem, hogy az autizmus jelenléte a családban mit tanított neked, milyen hatással volt rád? És persze az is érdekel, hogy van most a húgod?

Az autizmus közelsége kiszélesítette a látókörömet. Megtanultam elfogadni és csodálni a húgomat, és megtaláltam azt a „hullámhosszt”, amelyen könnyebben megérthettük egymást. Jól van egyébként, néha nagyon hisztissé válik, de ez nálam is előfordul, úgyhogy egyáltalán nem zavar! Elképeszt, hogy milyen jól tudja összpontosítani a figyelmét egyetlen dologra. Jelenleg boldog, mert nemrég született meg a kisfiam, és nagyon büszke nagynéni vált belőle!

Az egyetem után HR-en kezdtél el dolgozni. Ez eléggé távol áll a fotográfiától. Legalább annyira fontos ez számodra, mint a fényképezés, vagy csupán pénzkereseti forrás?

A munkavállalók lelkesítésével, bevonásával és elégedettségével foglalkozom. Az első kettő a munkahelyi körülményekre vonatkozik, az elégedettség a munkán kívüli élettel és tevékenységekkel kapcsolatos. Nagyon élvezem. Számomra a fotózás a hobbi, amely garantálja a jóllétemet és nagyszerű egyensúlyt teremt a szakmai- és a magánéletem között.

Olvastam, hogy diákkorodban a barátnőd (aki azóta a feleséged) győzött meg arról, hogy mélyedj el a fotográfiában, és megtanította neked az alapokat. A képeidet látva kiváló tanárod volt. Hogyhogy nem a fotózással kezdtél el komolyabban foglalkozni?

Nem láttam benne potenciált, eszembe se jutott abból megélni. A fotózás számomra személyes, bensőséges kaland, amelyet nem szeretnék összekeverni az üzlettel. Sokan próbálnak meggyőzni az esküvői- és eseményfotózásról, de egyelőre zárt kapukat döngetnek.

Egy híres magyar fotóstól, André Kertésztől származik az alábbi idézet: „A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak. Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik.” Mi a véleményed erről?

Ó, André Kertész, imádom a képeit! Nagyon magvas gondolatot fogalmazott meg. Ismerek ugyanakkor olyan nagyra becsült fotósokat, akik jól keresnek a fotózással, viszont mindig van idejük a saját személyes projektjeikre is. A kommersz változatban mindig a megrendelőké lesz az utolsó szó, hiszen ők fizetnek a szolgáltatásért. Viszont a személyes projektjeidben tiéd az irányítás! Ott, akkor és azt fotózol, amit csak szeretnél. Szerintem én életem végig amatőr maradok.

Megkönnyíti a dolgodat, hogy a feleségeddel együtt élhetsz ennek a hobbinak. Közösen jártok fotózni? Adtok egymásnak tanácsot és kritizáljátok egymás munkáit?

Nagyon nagy mázli, hogy mindketten rajongunk a fotográfiáért. Vannak párok, akik moziba járnak, mi felkapjuk a gépeket és irány a város! Gyakran értékeljük egymás képeit, beszélgetünk a különböző megközelítésekről, témákról, az elkapott pillanatokról. Olyan gyakran esik szóba a fotográfia, mint más háztartásokban a politika vagy a pletykálkodás.

Milyen hatással volt ő rád és a látásmódodra, illetve te mit tanítottál neki?

Amikor még csak kóstolgattam a street és a dokumentarista műfajt, főleg fekete-fehér képeket készítettem. Ő nyitotta fel a szemem és győzött meg arról, hogy színesben fotózzak. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, a fekete-fehér világot végleg magam mögött hagytam. Én pedig azt tanítottam neki, hogy nem árt feltérképezni egy helyet, mielőtt elkészíted a megfelelő képet. Türelmes, aprólékos ember vagyok, alaposan megtervezek mindent, a végső kép előtt több tanulmányt, vázlatot készítek. Mivel a feleségem profi fotós, a stílusába igyekszem nem beleszólni, hogy az tőlem függetlenül fejlődhessen ki. Nemrég elindítottuk közös Instagramunkat. Megtalálhattok minket @the.misadventurers néven.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

l2330927a

Egy korábbi interjúdban láttam, hogy a feleséged mellett főleg Henri-Cartier Bresson, Alex Webb, David Allen Harvy, Fan Ho, Saul Leiter és Henry Gruyaert volt rád nagy hatással. A fotózáson kívül is értek olyan hatások, amelyek alakították a művészi látásmódodat?

Fiatal koromban sok gyerekműsort láttam, amelyben különböző legendákat árnyékbábokkal meséltek el. Egy időre megfeledkeztem ezekről a műsorokról, de a fotózás során rájöttem, hogy az árnyékokhoz a bábjátékok miatt vonzódom annyira. Már a pszichológia szakon felfigyeltem erre a kapcsolatra, és azt hiszem az árnyékbábok egész életemben velem maradtak. Az utcán fotózva önkéntelenül olyan helyekre téved a tekintetem, ahol a fények és az árnyékok izgalmas játékot játszanak.

Mi a véleményed a fülöp-szigeteki fotós világról? Népszerű a műfaj?

Sokan fotóznak, de sajnos többnyire a szegénységet. Én ezt kifejezetten ellenzem. Vannak valóban szegény részei az országnak, én azonban a Fülöp-szigetek gyönyörű, városias oldalát mutatnám meg a nemzetközi közösségnek. Nem szeretem látni az olyan fotósok képeit a közösségi médiában, amelyek a mélyszegénységben élő, hajléktalan, szerencsétlen sorsú embereket mutatják be azért, hogy a karrierüket előbbre vigyék. Ha jótékony a cél, például valamilyen ENSZ projekt motiválta ezeket a munkákat, akkor elfogadom őket. Minden egyéb esetben károsnak tartom, ha mások balsorsán szeretnénk meggazdagodni.

Ami a street fotózást illeti, a Fülöp-szigetek még csak gyerekcipőben jár a globális színtéren, de az elmúlt években egyre népszerűbbé vált a műfaj. A különböző kameramárkák és üzletek elkezdték támogatni ezt a művészeti ágat. A fejlemények bíztatók, több nemzetközi fesztiválon ért el az ország kiemelkedő eredményeket. Még a veteránnak számító, már befutott fülöp-szigeteki fotósok is felnéznek erre a műfajra, és teljes mellszélességgel támogatják a fiatalokat.

Főleg otthon szeretsz fotózni, vagy szívesen utazgatsz is?

A feleségemmel minden évben ellátogatunk egy másik országba. Tavaly nyáron Malajziába mentünk, és a forró nyári napokon fényképeztük Kuala Lumpur utcáit. A kedvenc úti célom azonban Dél-Korea fővárosa, Szöul. Itt tapasztaltam meg először a fagypont alatti hőmérsékletet. Nem mondom, ilyen hidegben nem könnyű fotózni. Négy réteg ruha volt rajtam, de még így is vacogtam, miközben vártam a megfelelő pillanatot a fényképezőgép elkattintására. Az élmény viszont feledhetetlen.

A Fülöp-szigeteken belül is van egy kedvenc úti célunk, Baguio City, az ország nyári fővárosa. Azért szereti mindenki, mert kellemesebb, hűvösebb itt a klíma. Manila belvárosában nyáron fojtogató páratartalom és elviselhetetlen hőség uralkodik. Ha nem akarsz hőgutát kapni, a legmelegebb órákban ki sem szabad merészkedni a szabadba.

Ami a következő utunkat illeti, a feleségemmel New York és Tokió nyüzsgő metropoliszaiban szeretnénk fotózni, majd a rákövetkező évben Európát is szeretnénk megismerni. Elsőként a melegebb helyeket, mint Olaszország, Spanyolország és Portugália.

17-017

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Említetted, hogy amatőr szeretnél maradni egész életedben. Vannak azért vad álmaid a jövőre nézve?

Köszönöm, hogy elvadulhatok! Van nálunk egy helyi mondás, miszerint „álmodni, nagyra törni nem kerül semmibe, úgyhogy álmodozz tovább, álmodozz nagyot!”. A munkámra egyre többen felfigyeltek. Remélem, hogy 10 éven belül az ország, sőt Ázsia egyik legjobb, legismertebb street fotósa leszek. Bízom benne, hogy a nagyobb, street fotózásról szóló eseményeken, konferenciákon rendszerint felmerül az én nevem is.

Szintén nagy álmom egy saját könyv, nemzetközi kiállítások, illetve hogy olyan híres nemzetközi bandák válasszák albumborítónak a képeimet, mint mondjuk a Coldplay. De ez már tényleg túl vad álom, ezen még én is mosolygok. Nem vetném meg azt sem, ha a Leica vagy az Apple kijelölt street fotósa lennék, de lehet, hogy ideje felébrednem!

Köszönöm, hogy ilyen őszinte voltál, ritkán látni ezt egy interjúban. Ha már itt tartunk, vannak olyan dolgok, amelyeket általában hiányolsz a fotósokkal készített beszélgetésekből?

Vizuális típus vagyok, nagyon szeretem, ha az igazán nagy fotósok a saját képeiket elemzik. Kíváncsi lennék, hogy Alex Webb, David Alan Harvey vagy Harry Gruyaert mit és hogyan vett észre az adott pillanatban, és miért nyomták meg az exponáló gombot? Mi járt a fejükben, milyen érzelmek lettek úrrá rajtuk? Hogyan teszik félre a belső harcaikat az összpontosítás érdekében? És még sorolhatnám…

Az interjú végén akkor stílusosan megkérnélek, hogy válaszd ki te is az egyik fotódat, és mesélj róla egy keveset.

Van egy képem, amelynek a „Lány feltöltőben” címet adtam. Ez a fotó minden olyan elemet tartalmaz, ami jellemzi a stílusomat, látásmódomat, kreatív céljaimat. Ha tüzetesebben megvizsgálod a főszereplőt, a sziluett ellenére érzed, hogy a titokzatos hölgy mélyen elmerül a gondolataiban. A mai napig foglalkoztat, hogy vajon min járhatott az esze abban a pillanatban…

19-019

Instagram.com/jaspertejano

Instagram.com/the.misadventurers

Készítette: Kocsány Kornél

0
106

Hölvényi Kristóf: Exodus

 

 

A szerző arab szakot végzett fotográfus. Amikor hazánkat közvetlenül is elérte a menekültváltság, kamerájával – mint oly sok hazai fotós – ő is a “forró” helyszínekre indult. Egy nemzetközi menekültsegítő szervezet megbízásából nemcsak itthon, hanem a görögországi Idomeniben, Szerbiában, Ausztriában és Jordániában is dolgozott. A bicskei menekülttáborba egyedüli fotósként engedték be.

Sokakkal ellentétben nem az események középpontjába akarta vetni magát, nem közeli, nagylátószögű, hatásvadász drámai képeket látunk, hanem külső szemlélőként, távolságot tartva készített fotográfiákat. Egy lépéssel messzebbről, megfigyelőként keresi a válaszokat. Munkájának célja a megértéskeltés – hogy a fotográfia is hídként működjön két, egymásnak feszülő világ között…

A képsorozat egy párhuzamos, országhatárokon átívelő történetet mesél el, a kilátástalanságtól a menekülttáborokon át egészen az otthonra találásig.

 

101

Tülekedés a Keleti pályaudvaron, hogy felszálljanak egy nyugatra induló vonatra. A vonat végül nem hagyta el az állomást. (A nyitókép folytatása)

 

_mg_2322_21039803739_o

Menekültek alszanak egy Ausztria felé tartó buszon, miután több mint 30 kilométert gyalogoltak erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól Zsámbékig.

 

103

Nickelsdorfi (Ausztria, magyar nevén Miklóshalma) vasútállomás: a Keletiből érkező menekültek innen mennek tovább egészen Münchenig.

 

 

“Azért jöttem, hogy segítsek. Tudom min mennek át, én is voltam ilyen helyzetben. Most már egy jól menő pizzériám van Münchenben” – meséli egy baseballsapkás koszovói srác a Keletinél. A pályaudvar előtt futottunk össze. Érdekes figurának látszott, megkérdeztem, nincs-e kedve megenni egy gyrost. Beülünk a legközelebbi helyre, és ott kérdezem tovább. “Csak így, ingyen elviszed őket? Nagyon rendes tőled.” “Á, azért a kockázat miatt kérek pénzt. Meg, ugye, a benzin sincs ingyen”. Itt már kezdett kirajzolódni bennem a kép, ami később be is igazolódott: a srác egyszerű embercsempész. “És mennyit kérsz egy fuvarért?”-kérdeztem. “800 euró per fő” – válaszolta. “És ha azt valaki nem tudja kifizetni?”  “Tudod, sokan jönnek azzal, hogy a rokonuk már kint él, majd amikor megérkeznek, az fizet. Persze, amikor befutunk, senki sem várja őket, valószínűleg nincs is rokonuk ott. Ekkor muszáj egy kis nyomást gyakorolni. Ilyenkor kiderül, hogy valóban mennyi pénz van náluk. Ha ez sem elég, a nők egy-két hónap alatt ledolgozzák.” Elkerekedő szemeim láttán zavartan hozzáteszi: “Rám ez azért nem jellemző. Múltkor is volt egy bácsi, 150 euró volt nála. El sem vettem tőle.” Hiszem is meg nem is. Miután végeztünk az ebéddel, kimegyünk a pályaudvar elé, ahol egy koszovói család ül. Harmincas éveik elején járó szülők, egy 5 éves kislány és 1 év körüli kisbaba. A fényképezőgépem láttán egyből kérik, hogy ne fotózzam őket. El is rakom a gépet. A müncheni pizzás ajánlatokat tesz, de már van fuvarjuk, állítólag nemsokára jön is értük. Két napja vannak itt, kezdenek félni, hogy a rendőrség felfigyel rájuk, és hamarabb elviszi őket, mint a csempész. Otthon már mindenüket eladták, nincs más irány, csak előre. Pár perc múlva meg is jelennek a rendőrök. Igazoltatás, majd rájuk parancsolnak, hogy pakolják össze a cuccukat, mindjárt indul a vonat Debrecenbe, ahol a kollégák várják majd őket, és elkísérik a befogadóállomásra. Ez mind néhány beékelt angol szóval, magyarul. A csempész srác természetesen már sehol. A magas, nagydarab göndör hajú apuka idegesen pakolászik. A babakocsit és néhány pokrócot, amit már itt kaptak, nem tudják magukkal vinni. Rendőri kísérettel ballagnak a vonat felé, én csak távolról kísérem őket. Ahogy a vonathoz érnek, az apuka nagyon elkezd magyarázni valamit. “Á! Víz kell nekik” – mondja az egyik rendőrnő, és vesz nekik két üveg vizet. Nem az kellett. A férfi egyre ingerültebben magyaráz. Nagy nehezen rájövünk, hogy a cumisüveg hiányzik. Ott maradt a pályaudvar előtt a többi cuccal. A vonat indulásáig alig pár perc van hátra. “Hazudik, csak meg akar lógni” – mondja az egyik rendőr. “Majd kapnak újat Debrecenben.” Azt viszont elfelejtette, hogy a család azt sem tudja, hogy hova mennek. A férfi sírva fakad, könyörög a rendőröknek, hadd menjen el még gyorsan a cumisüvegért. Látszik rajta az elkeseredettség, hogy jelen pillanatban semmit nem tud a gyerekeinek megadni, legalább ez az egy alapvető dolog legyen meg. A rendőrök bezárják a vonatajtót, a vonat elindul. “Ne is törődj velük! Mindig kitalálnak valami dumát, hogy leszállhassanak” – mondja nekem az egyik, és két társával együtt elindul a kijárat felé. Visszaérve látom, hogy a cumisüveg ott van a babakocsiban.

Az üvegecskét hazavittem, és több mint másfél éve emlékeztet erre a koszovói “gazdasági bevándorló” családra. Ettől kezdve a menekültek már nem számadatok és statisztikák voltak, hanem konkrét emberek, arcok, történetek.

Egy elhasznált Volán-buszon száguldok az M1-esen az osztrák határ felé. A busz tömve menekültekkel, főleg irakiak, szírek és afgánok. A zuhogó eső be-becsöpög a busz első ajtajának résein. A padló, ahol egy afgán testvérpárral kucorgunk, kezd vizes lenni. A fejem néha leesik, pillanatokra elalszom. Hajnali 3 körül lehet az idő, a buszon szinte mindenki alszik. Nem csoda, több mint 30 kilométert gyalogoltunk erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól az M1-es zsámbéki elágazásáig. A buszon lévő menekültekkel együtt még 1200-an tették meg ugyan ezt az utat, miután szeptember 4-én megunták a pályaudvaron való várakozást, és inkább a saját kezükbe vették a sorsukat.

Bármennyire is fázom, elnyom az álom. Mélyen alszom a kimerültségtől. Egy jó fél óra múlva felébredek, és látom, hogy egy hálózsákkal vagyok betakarva. Zavartan nézek körbe. Az idősebbik afgán fiú (olyan 20 év körüli lehet) mondja, hogy hagyjam csak. Nekik van kettő is, elférnek alatta. Majd ha megérkezünk, visszaadom. Megköszönöm és alszom tovább.

106

Röszke, déli határ. Az ősz közeledtével egyre hidegebbre fordulnak az éjszakát. A segélyszervezetek pokrócokat és meleg ruhákat osztogattak, de a szabad ég alatt alvás mindenkit megvisel.

 

107

Tovarnik, Szerbia

 

105

Horgos, Szerbia

 

 

104

Horgos, Szerbia

 

 

“Gyere gyorsan! Gyere! Le kell fényképezned!” – kiabálja felém egy fiatal marokkói fiú, miközben fotózom, hogyan fosztanak ki egy adományokkal teli konténert a menekültek. Két rendőr közeledik, de senkit nem érdekel. Pakolják, nézegetik tovább a konténer tartalmát. Több száz esőkabát. Nem nagy fogás. “Gyere már” – ismétli a srác és karon ragad.

Ekkor már több napja itt vagyok Idomeniben a görög-macedón határon. Teljes a káosz. A több hete ittragadt menekülteknek fogy a pénzük, kevés az étel, nem tudják meddig kell még várniuk. December 3-a van (húgom születésnapja), és hideg, több ezren sátraznak a szabadban. A békés, táborozós hangulat pillanatok alatt csap át verekedésekbe, kődobálásba. Tegnap egy ételosztó standot rohantak meg, megunva a többórás sorban állást. A nők nem mernek beállni a sorba, mert a férfiak zaklatják őket. Szírek, afgánok és irakiak elméletileg szabadon kelhetnének át a határon, de az ottragadt, túlnyomórészt pakisztániak és irániak, botokkal és kövekkel kergetnek el mindenkit, aki megpróbál az átkelő közelébe menni. Üzenik: Vagy mindenkit átengednek, vagy senkit. Teljes az őrület, az emberek kezdenek megbolondulni.

“Mi történt?” – kérdezem a marokkói fiút kevés francia tudásom segítségével. “Egy férfi megégett” – válaszolja, és megy tovább a vonatállomás felé. Pár napja történt egy hasonló eset. Egy szintén marokkói srác át akart mászni a vonat tetején, de megrázta a magasfeszültség, súlyos égési sérülésekkel vitte el a mentő.

– Mennyire súlyos?

– Meghalt.

– Baleset?

– Öngyilkosság.

109

Idomeni, Görögország

 

111

Egy fiatal marokkói férfi megégett holtteste a görög-macedón határon. Elkeseredésében felmászott egy vonat tetejére, és a magasfeszültségű vezetéket megfogva végzett magával.

 

112

Rendőrök és menekültek Idomeniben, a görög-macedón határon. Többhetes várakozás után mindenki feszült, könnyen elszabadulnak az indulatok.

 

110

Az Idomeniben ragadtak próbálnak átjutni a görög rendőrsorfalon, hogy a macedón határ közelébe jussanak.

 

113

114

Körülbelül ötven méterre tőlünk egy csapat férfi álldogál egy szerelvény mellett. Középen valami füstöl. Mélyeket lélegzem, ahogy közeledünk, próbálok felkészülni a látványra. Ahogy meglátnak, kiabálnak, hogy menjek, fotózzam le. “Ez az eredménye ennek!” –üvölti az egyik fiatal férfi. “Itt döglünk meg mind” – folytatja magából kikelve. “Azért vagyok itt, hogy fotózzak. Azért vagyok itt hogy lefényképezzem, ami itt történik” – ismételgetem magamban. Próbálok nem elkalandozni, fókuszálni és a kompozícióra, árnyékokra, színekre, helyes expozícióra koncentrálni. “Majd ráérek később elmélkedni, ledöbbenni. Itt és most az a dolgom, hogy fotózzak” – jár az agyamban. Eszembe jut, hogy nem lehet a kép túl konkrét, mert akkor sehol nem lehet használni. A ruha teljesen leégett róla, csak a cipői vannak rajta. Kicsit hátralépek, próbálom kitakarni az intimebb testrészeket. Lassan megérkeznek a rendőrök, az elsősegélyesek és a többi fotós. Én lépek, nincs már mit fotóznom. A képeket visszanézve alig csináltam valami használhatót.

 

115

Ali (bal szélen), lánya, Huda és felesége, Szamah nézi, ahogy a nagybácsi játszik Dzsászimmal. Aleppóból menekültek Jordániába, a háború után vissza akarnak térni Szíriába. Madaba, Jordánia

 

117

Szír menekült gyerekek játszanak nem messze a szír-jordán határtól. Családjuk (kb. 50 fő) a Jordán-sivatagban épített új otthont magának.

 

116

Szír menekült család ül az általuk épített házban a Jordán-sivatagban, nem messze a szír határtól. Engedélyt kaptak, hogy Amerikába mehessenek, de inkább itt maradtak.

 

121

Szír menekült férfi végzi magrib (naplemente utáni) imáját a Jordán-sivatagban.

 

118

Szír kisfiú biciklizik a család farmján. Több mint egy éve költöztek ide, a Jordán-sivatagba. A férfiak feketén dolgoznak a környéken, a nők az állatokkal és a gyerekekkel foglalkoznak napközben.

 

119

 

“Hat hónapos volt a gyerekünk, amikor meghalt Aleppó mellett egy vegyi támadásban – meséli Szamah. Rövid, de annál nyomasztóbb csend után folytatja: “De tudod, még mindig három gyerekem van. Ali néha olyan, mint egy gyerek” – mondja, és rámosolyog a férjére. Ali harmincas éveiben jár, bajszos, vidám arcú. Szamah-val és lányukkal, a hatéves Hudával egy éve menekültek el Szíriából. Kisfiuk, Dzsászím már itt, Jordániában született. “Mi hiányzik a legjobban otthonról?” – kérdezem őket.

Először Ali válaszol: “A szüleim. Hónapok óta nem tudom, mi van velük. Annyit tudunk, hogy kevés az élelem, és az állatok után maradt tápot eszik már jó ideje.”

“Nekem a békés hétköznapok, a farmunk – folytatja Szamah. – A család női tagjaival együtt ápoltuk a rózsákat, reggelente kávéztunk, beszélgettünk. Boldog voltam és biztonságban éreztem magam.”

“Sok mindent elvehetnek tőlünk, szinte mindent -mondja Ali. – A hitet és a reményt viszont nem. Van két gyerekünk, akiket szeretnénk iskolába járatni, hogy többet tudjanak mint mi. A jobb életnek legalább a lehetőségét meg szeretnénk nekik adni.”

 

122

Tornaterem a bicskei menekülttáborban. Ha a tábori barakkok  megteltek, kénytelenek voltak itt elszállásolni a menedékjogot kérőket.

 

125

123

124

 

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita rendházban. Irakból menekültek el, fél évet voltak . Németországban, majd Bicskén.

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita Rendházba. Irakból menekültek el, fél évet voltak  Németországban, majd Bicskén.

 

126

Szulejmán viszi a család bőröndjeit az új otthonukba

 

Kép és szöveg: Hölvényi Kristóf

2

Kilépni a komfortzónából

Lars Schneidernek elege lett és keres valamit. Egy szeptember végi reggelen nincs elmélyültebb elfoglaltság, mint egy fotós gondolatait hallgatni, aki nekivágott Land Roverével, kutyájával és Hasselbladjával a világnak hat hónapra, vagy akár többre, hogy újrakalibrálja az életét.

Lars Schneider vimeo csatornája nem a legnépszerűbb dolog az interneten, de fontos kérdésekre kaphat választ az ember. Képei pedig igazán megindítóak. Lars valószínűleg megtalálta, amit keresett.

http://larsschneider-landscapes.com/

 

3

1

2

 

0