Phoo Magazin | műcsarnok
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
499
archive,tag,tag-mucsarnok,tag-499,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
Mexicans arrested while trying to cross the border to United States. San Ysidro, California, USA, 1979 © Alex Webb/Magnum Photos

Élő közvetítés: Alex Webb

 

 

Megnyílt a Budapest Fotófesztivál, ennek keretén belül pedig Alex Webb fotográfusnak, a Magnum ügynökség tagjának önálló kiállítása a Műcsarnokban. A sajtótájékoztatót a Phoo facebook oldalán élőben közvetítettük.

 

 

 

A Phoo Magazin kiemelt médiatámogatója a Budapest Fotófesztiválnak

0
h24

Hétfák – Fekete Zsolt fotói

Fekete Zsolt marosvásárhelyi fotós több mint tíz éve dolgozik – megszakításokkal – ezen az anyagán, melyből a Műcsarnok Szalon-kiállításán látható egy koncentrált válogatás az aktuális állapotról. A fotó egy szép definíciója szerint: az idő képpé vált arca. A fénykép bonyolult idővonatkozásainak reflexiója Zsolt egyéb képeire is jellemző. Művészi figyelme, ezen kívül, még a személyes érintettség tekintetében nagyon kifejezett: mélyen átélt élmény sugárzik képeiről, meg valami vonzó intellektuális tétovaság. Nehezen jelent ki határozott dolgokat, mintha számára a bizonyosság a művészetben a “morálisan gyanús” kategóriába tartoznék. Hogy teljes legyen a paradoxon: a gondolati önanalízisre hajlamos alkotók azon ritka fajtájához tartozik, aki veszi a fáradságot, hogy az esztétikai elméletek felől is megvizsgálja ihletét. Ettől azonban – szerencsére – soha nem válik konceptuálissá.

 

_05_holt%e2%80%a0g2012

“Ha analizálni próbáljuk a művészetet, nevetségesnek mutatkozik, ha a reflexió távolodik, a művészet a legfontosabb dologgá válik. Fontosabbá, mint az élet.”

(Blanchot)

 

Maros menti hajléktalanokról szóló sorozatának kiindulópontja egy tisztán esztétikai természetű felvetés volt: e kényszerlakhelyek dokumentálása a a környezetszobrászat, illetve a térinstallációk perspektívájából. A fotóművészetben ez egy jól bevált irányzat. Lényege, hogy a spontán módon formált környezet sokkal pontosabban jellemezheti az ezt létrehozó embert, mint bármely direkt portré. A képek készítése közben azonban megismerkedett az ott élő hajléktalanokkal, amitől a történet egészen más irányt vett.

“Valamikor magas, öreg nyárfacsoport állt a város északi határában, a Maros-parton. A városképhez tartoztak. Kezdtek kipusztulni, de hét fa még sokáig állt, ekkor kaphatta a hely a Hétfák nevet. Én még kettőt láttam, mára a nagy, öreg fák mind eltűntek. Marosvásárhely ikonikus, kedvelt fürdő- és táborozóhelye volt. Első fényképeimet itt készítettem, kamaszfejjel, még a 80-as években. 2004-ben a kompnál megjelent a barakk, rá egy fél évre felkerült a Hétfákhoz, ahol hajléktalanok, illegális gazdálkodók ütöttek tanyát. Nyaranta a Félsziget fesztivál sátorozóival osztoztak a helyen. Kezdetben mint spontán tájművészetet fényképeztem a környezetet, amelyet alkalmi építményeikkel hoztak létre. 2005 januárjában, amikor beálltam, hogy megismételjek egy őszi képet, megjelent 7 alak, a barakk ideiglenes lakói. Ez az erős véletlen késztetett arra, hogy figyeljem a helyet, a történetét. Rádöbbentem, hogy nem fényképezhetem tovább csak a tájat, be kell lépnem a történetbe.”

(Fekete Zsolt)

 

_03dorin2014

_03aferi2014_2016

_01mari2015

Megrázó és elviselhetetlen sorsok bontakoztak ki előtte, a kiszolgáltatottság és a reménytelenség megannyi rettenetes arca: a gyönyörű tájban sok apró, személyessé vált borzalom. Akiknek az úgynevezett élet semmit sem kínált föl, és akiknek nincsenek technikáik arra, hogy a rossz időket jóra fordítsák. Ráadásul lehetetlen segíteni rajtuk egyénileg. Létük üzenete, hogy idegenek vagyunk ezen a földön, és az emberi világ nem működik. Ha egyetlen ember reménytelenül kiszolgáltatott, akkor mindenki az, még ha nem is tud róla egyelőre. Az élet: szüntelen vereség – erről beszél vakító élességgel Camus -, az ember lényege a magány, a metafizikai idegenség mindentől és mindenkitől. A hajléktalan-lét fokozhatatlan igazsága, hogy élni nem, csak túlélni lehet. Pontosabban: túlélni sem lehet. Amíg vannak “hétköznapi” hajléktalanok, addig mindenki más erkölcsi-hajléktalan. A vasárnapi ebéd ócska élethazugság.

“Wim Wenders: A dolgok állása című filmjéből idézek szabadon: “Történetek csak történetekben vannak, az élet egyetlen történet, és a halálról szól.” Megismertem Marit és Ferit, a barakk állandó lakóit. A Maros túlsó partján, nem messze a Hétfáktól, a Holtágban egy csapházra eszkábált épületben lakott Ági, anyjával, nagyanyjával, nagybátyjaival. Ági csecsemőkorában ők is a Hétfáknál húzták meg magukat. A Holtágon túl meredezik a volt Fotópapírgyár kísértetépülete. Az egész területet nap mint nap látom az ablakomból.”

(Fekete Zsolt)

 

_07_a_barakk_2016

_08_a_barakk_2004

_09_a_barakk_2007

_10_a_barakk_2006

 

Túl van a politikán, vagy alatta van? – kérdezték egyszer Weöres Sándortól. Mellette vagyok – válaszolta. Azaz kívülről figyelte, finoman reagálta, így tárva fel legmélyebb hazugságait. A társadalom alatti hajléktalanok létezésük tényével döntik romba a társadalmi valóságot. Amíg vannak: ők az Egyetlen Igazság.

“Telt-múlt az idő, a Hétfáknál vadalma szökkent szárba, csipkebokor virágzott, termett. A Holtágban magasodott az építmény. Bent vagyok a történetben. Ritkán, de egyfajta rendszeres véletlenszerűséggel fényképeztem. Általában megjelent Feri, vagy más ott lézengő alak, olykor régi ismerősök, és mintha a képhez öltöztek volna, ruhájuk, táskájuk harmonizált a környezetükkel. De ha ez nem történt meg, akkor is úgy álltak ott – amíg felállítottam a lámpáimat és lassan lefényképeztem őket -, hogy észrevétlenül belesimultak a környezetbe, a fényképbe. Csak a szemük villog, sandít félre egy-egy pillanatra a képen, amikor nem látjuk.”

(Fekete Zsolt)

 

h15

_11_a_p%e2%80%a0sztor_2012

h25

 

A létezés eme botránya morálisan kezelhetetlen: marad a végső tanácstalanság. Egyszerre ezt kezdte rögzíteni a fényképezőgép. A testet öltött képtelenségből képek lettek: a banális-abszurd visszafordult magas rendű esztétikai fenséggé. Ha a lehetetlen lehetséges, akkor arról a világvégi mezőről is csak egy fiktív világ tekint vissza ránk. Nincsenek azok az emberek, és nem vagyunk mi sem. Minden rendben van: képek nézik a képeket.

“Régi fotográfiákat is találtam, az ötvenes évekből, némelyik szinte ugyanott készült, ahol a korábban felvett digitális fényképeim, mintha már akkor ismertem volna a jövőben megtalált képet. A Maros bizonyos rendszerességgel jégtorlaszokat képez, kiszórja jégtábláit a partra. A jég, illetve annak elolvadása megörökítendő absztrakt formákat hoz létre. 2016-ban ugyanúgy jégtáblák közt áll a nő, mint a régi képen a férfi, csak a ruhájuk más, a férfié szürke, kissé elmosódott, a nőé rózsaszín és éles. Elképzeltem, hogy majd a túlvilágon egyszerre lehetek ott, a digitális fénykép pillanatában, a régi fekete-fehér fotográfia idejében, illetve abban a pillanatban, amikor majd a két képet a Műcsarnokban nézem.”

(Fekete Zsolt)

 

_04mari2015

h26

sanyi

 

“Ha van fa a fészerben/van madár a kéményen/és egy kő az ágyamban/akkor már soha nem megyek a városba/eltemetek minden álmot/a hideg földön.”

(Tom Waits – Google-fordító)

 

“Feri közben elitta a barakkot is, új tulajdonosa arrébb vontatta. Feri fennebb költözött a Maros partján, fűzfabokrok alá. Lakóterével jól beavatkozva a tájba. A Holtág lakóit elkergették, az építményt felgyújtották. Mari tavaly halt meg, pünkösd hajnalán, Feri karjaiban, a fűzfák alatt. Az idén Feri visszaköltözhetett a barakkba. A füzes még őrzi nyomait egy darabig. Egyik délután, amikor meglátogattam, hogy készítsek még pár filmfelvételt vele egy piknikezés keretében, egyszer csak a barakk oldalához vágta a pillepoharát (lásd a filmen). Mintha ez indukálta volna az egy évvel ezelőtti gesztusomat, a pohár ugyanoda csapódott be, ahová az elütött golflabdám. Pillepohárhatás, mintegy fordított pillangóhatás, múltra irányuló szinkronicitás. Egyszerre voltam jelen két különböző időpontban, a golflabda, illetve a pillepohár becsapódásakor. Beléptem a negyedik dimenzióba. De ez mit sem segít azon, hogy a hét alak közül már csak Feri él. Mostanában ismét kezdenek megjelenni a piknikezők is a Hétfáknál. Néha arra gondolok, hogy a túlvilág ez, a földi lét: pokol és menny.”

(Fekete Zsolt)

Miltényi Tibor

0