Phoo Magazin | Miltényi Tibor
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
421
archive,tag,tag-miltenyi-tibor,tag-421,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
Balaton

Feloldódott absztrakció

Valamikor az 1910-es években a geometrizáló, ugyanakkor erős atmoszférikus erővel bíró szemlélet lendítette át a festészetutánzásból a fotóművészetet saját, öntörvényű esztétikai öntudatába (Atget, Paul Strand stb.).
Az 1920-as években – mikor az immár autonómmá vált fotóművészet az Új-Tárgyiasság stílusában és mozgalmában jelentette ki önmagát – rögtön dogmává is merevedtek a nyelvújítás mozzanatai: az extrém nézőpontok, a geometrikus komponálásmód vagy a brutális anyagszerűség. A modern fotó hangzása ezáltal steril lett, száműzve az intim hangulatok sugárzásában rejlő lehetőségeket (Renger-Patzsch, Weston stb.).
Theule_sur_Mer Yokohama Theule_sur_Mer (2) Switzerland Szentendre
A fotóművészeti progresszió csúcspontjain – az 1920-as, ill. az 1970-es években – az atmoszféra mindig feloldódott a szélsőséges absztrakcióban. A kortárs fotó viszont – immár túl minden formanyelvi radikalizmuson, korstíluson, művészettörténeten… – végül ismét magáévá tette geometria és atmoszféra varázslatos egységét (Fontana, Gibson stb.).
“Az olyan tájat szeretem, amelybe nem való az ember, amelyből kihullik az ember, nincsen számára hely. Ember előtti vidék.”(Esterházy) 
Joó Tamás (1977) minimalista tájképein is titokzatosan ragyognak az alkonyatok, s az árva világvégi fák, épületek, stégek mind a melankólia magányában izzanak. Személyes, ugyanakkor soha nem túlfűtött, patetikus szomorúság ez.
“Hisz a művészet is ott kezdődik, amikor utolér az alkony, amikor nincs hová lenned ezen a világon.”(Tóth Menyhért)
Monterey Los_Angeles
Lisbon
Iceland Budapest
Távoliak, de bennünk égnek e szomorú fények – talán túlságosan is közel. Emberek már feltűnően ritkán jelennek meg képein, csak azok a befogadók maradtak, akik még rá mernek tekinteni saját végső magányukra…
“Megszüntette az ártatlanságot, végérvényesen magamra hagyott, magamra ébresztett: e tündöklő semmilyenségre. Semmi vigasz, se halál, se halhatatlanság.”(Esterházy)
Miltényi Tibor
0
tichy-03

“Mi ez? Ja, semmi.” – Miroslav Tichy

 

MT1-550x369
Miroslav Tichy (1926-2011) “csehszlovák” élet- és fotóművész a Dél-Morva Kyjouban élte le egész életét: soha nem mozdult ki szülővárosából. Az iskolában zárkózott, beilleszkedni képtelen gyerek volt. Apja szabóként dolgozott, testvérei nem voltak.
“A konyhában aludt Anyám. Néztem ki az ablakon és lovakat rajzoltam fejből. Ezért is vettek fel a Főiskolára.” (M.Tichy)
1945-48 között járt a prágai Főiskolára. Szinte kizárólag erotikus aktokat festett, rajzolt. Némelyik expresszív, más inkább karikatúrákra emlékeztet. Közepes tehetségű, jelentéktelen festő lett volna – gondolom – ,ha 1948-ban ki nem rúgják:
“Kommunista tanárom kidobott a Főiskoláról – demoralizálom a többieket, ez volt az indok.” (M.Tichy)
Jóvágású fiatalember lévén a nők érdeklődtek iránta, de ő a hétköznapi valósággal soha nem tudott mit kezdeni – köze nem volt hozzá. Erre italozása, és nehezen definiálható mentális zavara adhat magyarázatot – részben. Téveszméktől sem volt mentes: Édesanyjától – aki nagyon szerette – egy időben nem fogadott el ételt, mert félt, hogy megmérgezi…
4-001
“Egyszer, negyven éve, eljött ide egy lány, akinek tetszettem. Ült egy darabig, aztán kizavartam, mert nem érdekelt. Nem érdekel a szépség, kedvesség, csak a képzeletem.” (M.Tichy)
Az 1960-as években abbahagyta a festést, és megszállottan fotózni kezdett.
“A fotó segítségével mindent új megvilágításban láttam. Ez egy ismeretlen, új világ (…) Soha nem néztem a kamerába fotózáskor, mert magam előtt látom a kész képet.” (M.Tichy)
Totálisan elhanyagolt, torzonborz megjelenése riasztotta a városka lakóit: egyszerre féltek és nevettek rajta. Azt hitték barkácsolt gépeiben nincs is film. Ijesztő szuverenitást, privát szabadságot képviselt egy “unszimpatikus világban”.(M.Tichy)
Az államvédelmi szervek sem tűrték ezt a fokú autonómiát: 1963-ban a rendőrök – alapos verés után – elmegyógyintézetbe szállították. A zaklatások később is folytatódtak: az állami ünnepségeket rendszeresen a pszichiátrián kellett töltenie. 1972-ben műtermét kisajátította a helyi Termelőszövetkezet – őt kidobták az utcára.
Konzervdobozokból, csövekből stb. eszkábált elmondhatatlan gépeivel készítette képeit – kb. tízezer darabot! – egészen 1985-ig, magának. Egy negatívot egyszer nagyított le, keretet ragasztott neki, amit kiszínezett, és gyakran a képekbe is belerajzolt. Egyedi műveket hozott létre, a negatívokat többnyire elégette.
Kizárólag nőket fotózott – csak a női test érdekelte – utcán, strandon, TV-ből lopott képeket. Mániákus kukkoló volt: szexuális ösztönének rabszolgájaként alkotott, ám ennek csak a képzeleti-vizuális aspektusa működött benne. Mintha a kőkori Vénusz-szobrokat csinálta volna újra a semmiből, a női test abszolutizálása, s ezáltal mintegy a transzcendens szférába emelése által.
E zsigeri-transzcendencia figyelemreméltó filozófiai gondolat, mely szembesít ösztönvilágunk hatalmával. Azzal, hogy olyasmik adják emberi mivoltunk lényegét – transzcendencia, ösztönvilág – ,ami nagyobb nálunk: fogva tartja személyiségünket. Azaz, hogy talán Isten nem csak a lelkünkben egy darab transzcendens jóság, de a zsigereinkben is ott van paradox módon. E túlvilági zsigeri-figyelemről többen is írtak már:
“A test is szellem, csak észre kell tudni venni.” (Szufi bölcselet)
“A kereszténység az erotikából bűnt csinál (…) Az ember nemiségének foka és jellege, gyakran szellemének legfelső ormáig felér.” (Nietzsche)
3-8-022
“A szex az egyetlen égbe nyíló kapu.” (Cioran)
“A test médium, melyen keresztül megtapasztalhatjuk a Transzcendenst.” (Nádas Péter)
Tichy tehát – mint afféle képzeleti-erotomán – több ezer női testet emelt az örökkévalóságba. Csupa hibákból összeálló – életlen, karcos, koszos, rothadt stb. – éteri életműve nemcsak megérinti, de egyenesen dörömböl az Ismeretlen ajtaján. Minden hiba tökéletes esztétikai ajándék – mint mikor a Google-fordítóból kijön egy versfordítás, és nem hiszünk a szemünknek annyira eredeti, minden elképzelhetőt felülíró szöveget kapunk! Tichy az ő “autista-platonizmusát” pontosan meg is fogalmazta:
“Senki sem képes befolyásolni engem, én egy vadon felnőtt férfi vagyok, még Isten sem (…) Elvből nem hiszek semmilyen Istenben, az egész élet egyszerű illúzió (…) mikor még fotóztam, nem éreztem semmit (…) A szerelem olyasmi, amit elképzelünk, de a valóságban soha nem is létezett (…) Nem tudom voltam e valaha szerelmes. Soha nem ismertem fel semmilyen érzelmet. Magasabb szinten éltem, soha nem érdekeltek az érzések (…) Az egy nagyon személyes kérdés, hogy létezik-e Isten, vagy sem. Talán az Isten csak azért küldi be ide a legyeit, hogy idegesítsenek.” (M.Tichy)
1985-ben végleg abbahagyta a fotózást. Ez egybeesett azzal, hogy egy régi barátja – az akkor már Svájcban élő pszichiáter Roman Buxbaum – elkezdte gyűjteni képeit, és kiállításokat rendezett ezekből. Tichy erről nem is akart tudomást venni, annyira idegesítette a dolog. Idegen volt tőle a felhajtás, a hírnév, az üzlet – minden. Személyiségének lényegét sértette az egész. 2004-ben a Sevillai-Biennálén érte utol a világhír. Haláláig gyűlölte és elutasította ezt a kényszerhelyzetet, hogy megzavarják kozmikus magányát. Képei három és tizenkétezer euró között keltek el. Tichy undorodott e kereskedelmi-világsztárságtól:
“Nem érdekel a festészet, nem érdekel a fotó, csak a sligovica és a sör érdekel (…) Ha rátalálok egy képemre, rögtön eldobom, meg se nézem soha. Az emberek nem érdekelnek, csak az eredmény érdekelt: hogy jó-e a kép, vagy rossz.Azért tudtam megítélni, mert érdekelt, de ez ma már nincs így (…) Minek nézegetitek ezt a sok hülye képet? (…) Nem csináltam semmit életemben, és nem is fogok soha semmit csinálni (…) Milyen hülyén hangzik már, hogy Tichy! Azt jelenti csendes, de én nem vagyok az! (M.Tichy)
1-030
Lenyűgöző, tökéletes életmű, dermesztően nagyformátumú, karizmatikus egyéniség! Személyes életigazsága – azaz éjsötét-jéghideg magánya – ott sikít a képein mindörökre. Meg a száraz-fanyar humora is:
“Ha híres szeretnél lenni, olyasmit csinálj, amiben te vagy a legrosszabb a világon.” (M.Tichy)
Ez a cinikusnak tűnő, végtelen mélységű mondata egybecseng Warhol egy gondolatával, sőt ki is egészíti azt, amit Tichyről egyáltalán gondolni lehetséges:
“A szex jobb filmen, mint élőben.” (Warhol)
Kivételesen jelentékeny MÚZEUMI MŰVÉSZETÉBŐL ócska kis bizniszt csináltak a jóakarók, már életében (!!!) – hisz ez az emberi világ racionális logikája… Azé a világé, amelyiknek már rég vége van, csak még nem vette észre.
Miltényi Tibor
0
_dsf3852

Tanítani művészetet nehéz dolog

 

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

Zátonyi Tibor (1955) fotóművész, tanár, az 1970-es évek közepétől kezdett fotózni, s ekkor kapcsolódott be a korszak neoavantgárd szellemiségébe is. A súlyos szellemi vasfüggöny ellenére – nem lehetett Nietzschét, Freudot, Jungot olvasni magyarul, Cioranról, Bukowskiról nem is beszélve… – a korszellem, ellenőrizhetetlen utakon, beférkőzött az underground színtérbe, s létrejött a magyar művészet történetének tán legfontosabb nemzedéke, olyan nevekkel, mint Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor, Vető János, Molnár Gergely, vagy a Halász-színház.
Ebben az erős szellemi térben kezdett Tibor alkotni, ráadásul akkoriban a progresszív-fotó is épp a csúcson járt világszerte. Az 1960-70-80-as évek modernizmusának esztétikai virágkorában – mely szerintem a Reneszánsz jelentőségéhez hasonló – minden művészeti ágban kivételes teljesítmények születtek. Ha azt mondanám, hogy a hatvanas években a film-, és a képzőművészet, a hetvenesben a színház-, és a fotóművészet, a nyolcvanasban pedig az építészet és az irodalom volt a progresszió motorja, kb. igazam lenne – azzal a megszorítással, hogy a rockzene mindenek fölött-mellett állt, megtermékenyítve a művészet minden szegmensét. (Tegnap kapta meg Bob Dylan az irodalmi Nobelt, amivel legmagasabb szinten is megerősítést nyert iménti vélekedésem.) Nem véletlen, hogy Tibor 1977-78-ban az első hazai punkzenekarban, a Spionsban, is gitározott. Ez az együttes – Molnár Gergely antiideológiai art-punk projektje – sajnos nagyon rövid ideig működhetett Magyarországon, mégis meghatározta az egész későbbi alterock szcénát az URH-tól, az Európa Kiadón át a Kontroll-Csoportig és tovább. (Talán a Bizottság és a VHK kivételével, melyek szintén abszolút originális teljesítményt hoztak létre – követők nélkül.)
_dsf3612
“Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” (József Attila)
Tibor immár több mint negyven éve ugyanabban a stílusban fotózza ugyanazokat a témákat. Többnyire rideg tájképeket látunk, nagy üres felületekkel, s az emberi civilizáció röhejes-ijesztő emlékeivel. Ha van egyáltalán ember képein, az is csak tárgy, sziluett, avagy semmibe meredő emlékműve önmagának. Minimalizmusa ugyanakkor nem virtuóz-akrobatikus, mint Koudelkáé, vagy Vancsó Zoltáné, inkább nagyon is statikus formalizmus ez. Kijelentő mondatokban fogalmaz, de amit állít avagy kinyilatkoztat, az csupa titok. Lee Friedlander víziónárius-metafizikai várostájai állnak közel képeihez, annak szürreális modora nélkül. Mintha leginkább a világvége utáni csendet dokumentálná. Ez már nem emberi magány, hanem valami elvont, halál-utáni  magánybeszéd. Tán Atget képein hallani ezt az objektív-szomorú, végső csendet. Nem tudhatjuk van-e bármi értelme, célja létünknek, de ami látszik belőle az az, hogy ostoba üresség az egész, szomorú semmi.
_dsf3688
“Hol voltál kékszemű gyermekem? / Hol jártál drága fiam? / Tizenkét hegy oldalában ballagtam / S kúsztam hat göcsörtös országúton / Elértem hét szomorú erdő közepét / Álltam egy tucat halott óceán előtt / Mentem tízezer mérföldet egy temető szájában / És nehéz, nehéz, nehéz eső hull majd ránk.” (Bob Dylan)
_dsf3684
Végül még egy lényegi aspektusáról Tibor életművének: ő egy Istenáldotta, született Tanár is. Nagyon kevés ilyen karizmatikus tanáregyéniséget láttam életemben: Poszler György és Virágvölgyi Péter volt még ilyen. Nagy szerencse és megtisztelés, hogy ismerhettem őket, Tibornak több mint egy évtizedig közvetlen kollégája lehettem, közelről figyelhettem, hogyan csinálja. A zseniális tanárnak persze nem lehet ellesni a titkát – abszolút személyes dolgokból áll össze, számtalan finom együttállásból. Tibor esetében egy szabadságot sugárzó, minden önjelölt tekintélyt mélyen megvető, óriási egyéniség karizmáját érzékeltem. Egész lénye hordozta azt az aurát, amiben minden gesztusa jelentésteli lett: az alkotás titkaira önkéntelenül rá tudta vezetni tanítványait. Egyszer megkérdeztem, mit gondol erről, íme akkori válasza:
_dsf3692
“Tanítani művészetet nehéz dolog: inkább tanulni lehet. Tehát akiben érdeklődés van, az jön és kiszedi a tanárból a “titkokat”. Sok hallgató azonban még nincsen tisztában önmagával, tele vannak bizonytalansággal. Portréra koncentrálni így lehetetlen. Figyelni kell tudni a másik emberre. Színésznek kell lenni, üzletembernek, utcaseprőnek és így tovább.” (Zátonyi Tibor)
Miltényi Tibor
0
zoltan_pictures_05_borzsony_2014

Facebook – Az első évek – Vancsó Zoltán

 

zoltan_pictures_03_hainfeld_austria_2014
Vancsó Zoltán vadonatúj fotóalbumát van szerencsém figyelmébe ajánlani az elvont fotóművészet, és a végső kérdések iránt egyként érdeklődők számára. Zoltán képei önmagukban is bölcseleti ihletettségűek és mélységűek, hamar rájött hát, hogy egy-egy jól megválasztott aforizmával tovább pontosíthatja “filozofotográfiai” stílusát. Közvetlen bölcseletet keveset tűr a művészet általában – Zoltán képei  kivételek. Füst Milán, Mészöly Miklós, Emil Cioran – csak néhány név emlékeztetőül akiknek gondolatai inspirálták művészetét. “Szavak által látjuk jobban a képeket is” – mondotta Esterházy Péter egy előadásában. Valóban ez a helyzet, sőt tovább is mehetünk: képek által értjük jobban a szavakat, sőt van egy harmadik – még kevéssé feltárt lehetőség is – tudniillik amikor szöveg és kép metaforikus-poétikus viszonyba lép egymással és létrejön valami megnevezhetetlen harmadik minőség, ami kép is, szó is, meg valami több – és pont ez a legérdekesebb az egészben. Esterházy Péter – Czeizel Balázs: Biztos kaland című könyve volt ilyen illetve Zoltán utóbbi albumai. Új könyve – mely a Facebook oldalán öt éve megosztott kép-szövegeit tartalmazza – voltaképpen egy best of-válogatás az eddigiekből, és új,eleddig publikálatlan művek nagyszabású kompozíciója. Facebookon – vagyis: fekete zajban – filozofálni persze képtelen vállalkozás, aki ilyesmire vetemedik reménytelenül “ellene dolgozik az apparátusnak” – épp ahogy Roland Barthes definiálta a fotóművészet lényegét. Hiába na, ez a reménytelen küszködés az emberi progresszió maga, enélkül fákon élnénk és banánt eszegetnénk… Erről egy erős párbeszéd jut az eszembe a “Talpuk alatt fütyül a szél” című filmklasszikusból:
zoltan_pictures_11_tata_2010
“Aztán gondoltál-e arra Gyurka, mire mész ezzel a sok futkosással, keserves síkon állással?
Tudja Rendbíró Uram az akasztófán lógni is csak addig kényelmetlen, amíg meg nem szokja az ember.”
Igazi különlegessége a könyvnek a Markója Csilla által készített kiváló bevezető beszélgetés. Aki ismeri Zoltánt, tudja, hogy egy roppant intelligens, tájékozott, kíváncsi egyéniség, de egyáltalán nem szokása önmagáról beszélni (ennyiben is abszolút mértékben különbözik az emberektől általában, akik mást sem tesznek, mint saját életük teljesen érdektelen részleteivel zaklatják ártatlan embertársaikat…). Itt végre lehull a nemlétező lepel: megtudjuk végre, hogy ki is van ezen impozáns életmű mögött – persze csak módjával. Csak annyit közöl az élettényekből, amennyi a képek jobb megértéséhez szükséges.Nagyon pontosan eltalálja az arányokat itt is. Néhány passzus kedvcsinálónak:
zoltan_pictures_06_barcelona_spain_2014
Az “őrületes ellenszélben” végigszenvedett piarista-gimnáziumi évek kapcsán “pokoli belső fájdalmakat éltem meg. Azt, hogy később – a szakmai visszhangtalanság dacára – egyszer sem adtam fel magát az alkotást, vélhetőleg ennek a négy évnek köszönhetem, ekkor erősödtem meg.” Ne feledjük, az egyéniség léte és minősége dől el ezekben a döntő években! Neki végül is “jót tett” a rossz iskola, a “szakmai visszhangtalanság” viszont csak rosszat tesz neki. Ezt érteném is, ha tudnám miről beszél, azaz ha létezne “szakmai visszhang”. Nincsen ilyen. Egy kezemen meg tudom számolni a színvonalas hazai fórumokat és a valódi elméleti szakembereket. Ha van egy zseniális- avagy bűn rossz kiállítás, album, publikáció – csönd… Ha ne adj Isten meghal egy nagyszerű művész – évek múlva tudom meg valami elejtett félmondatból… Ez az ami van: légüres tér. “Középszerűség: unalmas sivatag. Érzéktelen szigetelője a valódinak.” (Pilinszky) Még egy megjegyzés immár tőlem: az önsajnálat – legyen bármennyire jogos is – messziről kerülendő, mert pusztítja a személyiség méltóságát.
Csontváry kapcsán: “Kamaszkoromban azután elkerültem egyszer a pécsi múzeumba (ahol élőben is nagy hatással voltak rám erős atmoszférájú képei (…) Egy olyan világgal találkoztam, amiről tudtam, hogy nem földi keretek közt létezik. Azt hiszem, a fotográfiában azóta is ezt keresem.”
zoltan_pictures_09_balatonederics_2015
“Arra törekszem, hogy ez a kép-szöveg párosítás hasonlóan nagy szellemi kaland legyen a befogadó számára, mint amilyen nekem volt. Kép és szöveg passzoljon is, de ne egyértelműen. Legyen egy kis rés a kettő között.”
“2002-ben elküldtem öt párizsi galériába a fotóimat (…) Hatodikként pedig Bressonnak is postáztam ezt a kb. tíz kópiát. Senki sem válaszolt, kivéve Bressont.”  A nagy emberek már csak ilyenek: előre köszönnek… “Az a legnagyobb, ami már olyan kicsire zsugorodott, hogy minden nagyságot fölöslegessé tesz.” (Cioran)
zoltan_pictures_04_tatra_slovakia_2014
Emblematikus képeire vonatkozó válasza: ” Koudelka főként a hetvenes években készített Exiles sorozatának szinte minden egyes képe ilyen. Az ezekből sugárzó teljes tanácstalanság az amit magam is érzek az ember földi életével kapcsolatosan. Megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan képek – ez a fotográfia igazi ereje, ami már messze túl van a verbális síkon.”
“Ha önazonosan csinálok mindent, akkor csak ki kell mozdulnom otthonról, a képek úgyis megtalálnak.”
zoltan_pictures_13_adria_2003
Végezetül: sűrű és mély könyv ez, nem könnyű szórakozás. Eddigi könyvei alapján is tudom: élethosszig el fog kísérni egy-egy revelatív pillanata – ráadásul tele van ilyenekkel. Annak ajánlom tehát, aki a végső kérdésekre érzékeny – ,hogy Zoltán e remek könyve segítse abban, hogy saját végső kérdéseire rátaláljon. “Ha a szerelemről próbáltam énekelni, fájdalommá változott. És aztán fájdalomról akartam énekelni, ami szerelemmé változott! Szerelem és fájdalom így tépett hát ketté.” (Franz Schubert)

Zoltan.Pictures: FACEBOOK — Az első évek (2010-2015)

Miltényi Tibor
0
nagy_zopan_ramiras_art_camp

A valóságok szemeim mögött

 

Nagy Zopán (1973) költő, fotós, képzőművész: széleskörű tájékozottsággal és kifinomult ízléssel bíró nagyformátumú szellemi ember. Az irodalmi szcénában állandó jelzője: “az utolsó avantgárd költő”.

kerepesi_temeto_2010_nagy_zopan-1

kozos_onportre_nagy_zopan_2006

“A tradíció nem halott tárgy, hanem olyan eleven anyag, ami nélkül újat alkotni nem lehet.”(Esterházy)

Feltételezhetően e jelző azt jelenti, hogy indulatosan áradó rímtelen szabadversei leginkább  az 1910-20-as évek klasszikus avantgárdját idézik: Kassák, Barta, Palasovszky modorát. Igen ám, de az a mindent elsöprő agresszió amivel ők felrobbantották a szimbolikus-metaforikus versbeszédet, hogy létrehozzák saját sistergő, lázálomszerű stílusukat, csak felületesen hasonlít Zopán fölöttébb bonyolult poétikájára. Belőle hiányzik ugyanis a bármit felszámolni akaró radikalizmus. Éppenséggel a Mindent igyekszik egyben látni és kifejezni. Ilyenformán csak ugyanannyi köze van, lényegét tekintve, az avantgárdhoz, mint a kései Rimbaud látomásaihoz, vagy, teszem azt, Tandori végtelenített közérdekű-magánbeszédfolyamához. És akkor még nem szóltam a filozófiák ihletéről, például haikuinak, nyelvileg nagyon is koncentrált, keleti bölcseletéről:

 

nagy_zopan_kapolcs_2008_pajtas_geppel-1

nagy_zopan_fenybonctan

 

“A valóságok / titokzatos foltok / szemeim mögött.”

 

maszk_duplex_nagy_zopan

praga_philip_glass_duplex_2009_nagy_zopan

 

nagy_zopan_duplex_onportre_pajtas_geppel_babele_2012
nagy_zopan_becs_latens_2010-1

“Nincs elmúlás: / Holt macskában gepárd fut, / Bennem pedig más.” (Nagy Zopán)

 

nagy_zopan_carmen_2010

Tehát számomra inkább azon ritka alkotók közé tartozik, akik több művészeti ágban hozzák létre egységes életművüket. Vető János – aki szintén ennek az alkotói attitűdnek zseniális képviselője – fogalmazott úgy, hogy “több tantárgyas művész”. (Ne tévedjünk – ennek semmi köze az intermediális kortárs-művészethez, ahol különböző művészeti ágak összekeverésétől lesz valaki trendi… A divat ugyanis a magasművészetben az esztétikai érték ellenében működik.) A biztonság kedvéért megkérdeztem ő hogyan látja saját magát. Email-fordultával jött a válasz:

“Nem tudom, hogy ki(k) vagyok, de látomásos életem folyamatos…
Már gyermekkortól: tudom, nem vagyok “egyedül”…(Ez többféleképpen értelmezhető mondat, ugyebár…)
A  sok-rétegű, sokk-os, változatos, démonikus, gyönyörű…víziókat próbálom (valahogyan/több eszközzel) feldolgozni, kivetíteni…
Hogy a többi (ismeretlen, sejthető, visszatérő, zaklató, lappangó…) látomásnak is legyen elegendő élet-tere…” (Nagy Zopán)

 

Innen nézve leginkább William Blake-ra (1757-1827) emlékeztet engem, aki költő, festő és próféta volt, s misztikus látomásaiban a valóság extra dimenzióiról tudósító médium. A romantika korstílusában  erős szimbolizmus, expresszió és szürrealizmus jellemezte démonikus egyéni stílusát:

“Minden éj, s napon pedig / Lesz ki búra születik / Minden nappal s éjszakán / Lesz kit sorsa kéjre szán / Lesz kit sorsa kéjre szán / S lesz kit örök éjre szán.”(W. Blake)

maszk_2004_nagy_zopan-1
Zopán, mint “több tantárgyas médium” fotóművészeti aktivitásának egy fontos aspektusa: a Pajtás-gép iránti rajongása. A Pajtás igazi hungarikum: a Gamma Művek gyártotta 1955 és 1962 között. Egyszerűnél még sokkal egyszerűbb szerkezet: rollfilm, 6X6 cm, 1/30 exponáló idő, három blende: f/8, f/11, f/16, rögzített objektív – azaz nincs élességállítás – és ennyi. Egy gyengén felturbózott camera obscura az egész: a kép közepe éles – jó esetben – , a szélek felé torzul és életlenedik, a negatív széle továbbításkor fényt kap. E fehér suhanásoktól olyan, mintha a menyországban  fotóznánk – színtiszta varázslat az egész – annyira rossz, hogy az már jó. A biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, neki mi ebben a jó?

“A Pajtáshoz való vonzódásomról főként a képalkotási módot említeném. Azon túl, hogy először a patinás bőrtokban rejlő “antiszerkezet” , és mechanika nélküli egyszerűség fogott meg (pl.a régi bőröndöket is gyűjtöttem: a bőröndben lévő bőrönd bőröndjének bőröndjében lakó titok és sötétség, és az ismeretlen időket hordozó “időtlenség” belső terei mindig is vonzottak): leginkább a “ködös”, meghatározhatatlan (kép)világok feltárulásait kedveltem meg, azokat a sok éven át visszatérő jelenéseket, amelyek fél-álmaimban, éber képzetemben is folyamatosan kísérnek, rétegesen és szimultán vannak jelen mindennapjaimban. Tehát egyféle hasonlóságot érzek e műtárggyal, rokonságot: esetlegességeivel, hibáival, hihetetlennek tűnő fény- és maszat-rajzaival, döglött foltjaival, fátylas-misztikus káprázat-részleteivel…” (Nagy Zopán)

 

Zopán pajtás tehát – mint a paradoxonok embere – csavart még egyet a dolgon: a menyországban a poklot igyekszik megfotózni: saját kísérteties vízióit. Erős atmoszférájú múltfotói mindig sötét, humortalan megrendezett képek. Erős szimbolizmus jellemzi – de hogy mit akarhat szimbolizálni azt sűrű homályba borítja. Egyfolytában forszírozza a hibákat és provokálja a véletlent. Intenzív bölcseleti és képzeleti-figyelem motiválja – akárcsak verseit – ,s állandóan reflektálja is önmagát a művekben. Misztikus érintettsége  indulati-bölcseleti paradoxonokban létezik.

nagy_zopan_ramiras_art_camp
“A véletlen-szerű gondviselés / (élettel teli pusztulás-folyam) / a gondviselés-szerű véletlen (?)” (Nagy Zopán)

 

A Pajtás-gép amúgy úttörőknek készült eredendően, gondolom hogy legyen mivel megörökíteni az iskolák Április 4-i ünnepségeit, meg a Május 1-i felvonulást (miközben a börtönökben még szorgalmasan akasztották a forradalmárokat). Ehhez képest nemhogy egy úttörő – mondjuk: én -, de senkinek a kezében soha nem láttam Pajtást. Szerintem Zopán nemcsak régészeti felfedezője, de úgyszólván egyetlen használója is e modellnek. Képeiben még ez a baljós politikatörténeti réteg is játszik – akaratlanul is -, megteremtve a misztikus-álretro stílusát, bármit jelentsen is ez…

“Az erős nézéstől lesz a Valami.” (Esterházy) “(W. Blake)

Miltényi Tibor

0
20070314telekbala

Figyelmes létezés – Telek Balázsra emlékezünk

10106185_c95f0577a38c28842de9e521b3df0a34_wm

“A kisebbik lányom minden naplementekor sírva fakadt: Meghal a nap, hüppögte. Ne sírj, holnap majd újra él. Rám nézett, nem megvetően, inkább lekicsinylően. Milyen buta is vagy te, szegénykém, mondta szomorúan. Ma van ma, és csak ma van ma.”(Esterházy)

 

Telek Balázs (1974-2015), hogy csak nyilvános aktivitásait említsem: tehetséges fotóművész, képzőművész, zenész, galériavezető és tanár volt. Továbbá egy ragyogó egyéniség: tisztességes, sőt kifejezetten jó ember, sugárzó aurával, intelligenciával, szeretettel. Figyelmes létezés volt az övé, ami a nagy emberek jellemzője: szenvedélyesen érdekelte a hivatása és a másik ember véleménye, érvei. Nem vitatkozott, hanem figyelt, segített és alkotott.

A fotóművészetben a lyukkamerák és az anamorfózisok archaikus technikáit és látásmódját gondolta újra a jelen felől. Camera Obscurával készített képein technikai precizitása minél kifinomultabb, annál álomszerűbb, festőibb és elvontabb a végeredmény. Minden úgy éles-életlen, ahogy a szem valójában lát, ami messze van, az is a közelünkbe jön a képen, és mintha minden ugyanabból a meghatározhatatlan egynemű anyagból lenne gyúrva. Sehol egy egyenes, minden hisztérikusan egymásba csavarodik, mintha a Bólyai-féle homorú-domború terekbe estünk volna bele.

1260196686_anam_01_14
Ezt vitte egy lépéssel tovább anamorfózisaiban is. Itt elmozdul a megszokott nézőpont, mivel a látványt különböző extrém leképezési módokon rögzíti. Az így létrejött torz képnek azután létezik egy helyes térbeli pontja, ahonnan visszaalakul valóságos önmagává. Ez a “valóságos önmaga” voltaképp csak egy nyelvi-fogalmi előítélet persze – s épp erre világít rá az anamorfózis. A valóság illuzionisztikus képe pusztán egy kényelmes fikció, pontosabban a kanonizált változat a látás  sok lehetséges aspektusa közt. Ezt fogalmazta meg Gerhes Gábor egyszer úgy – roppant szellemesen – , hogy Balázs igazából térfényképész, aki a sík képeit forgatja vissza anamorfikusan ismét térré, vagy annak élményévé. Képei tehát így inkább tárgyak, mint képek.
A képlátás anamorfikus problematizálása a befogadó szellemi aktivitására és újraalkotói kreativitására épít. A kép itt nemcsak esztétikai fenomén, de a megismerés folyamatának modellezése s az esztétikai öntudat próbatétele is egyúttal. A történeti manierizmusban programszerűen voltak jelen a látványvalóság relativitását demonstráló sűrű vizuális csapdák (pl. Parmigianino, Tintoretto, Arcimboldo). Ez a kísérleti vizualitás az időtlen manierizmusban-modernizmusban mindig különös hangsúlyt kap. E művészeti progresszió nem realisztikus, inkább absztrakt, vagyis maga a művészet történik meg benne egyfolytában. Balázs így fogalmazott erről: “Képeim abból a megközelítésből születtek, mely szerint minden nézőpont kérdése, és minden folyamatosan változik. A megszokotton kívül vannak más dimenziók is, amelyek csak áttételesen érzékelhetőek. Semmi sem úgy igaz, ahogy látjuk, mindennek és mindenkinek van más arca. A megszokott képnézési eljárások itt nem elegendőek. A kialakított módszerek, törvényszerűségek, a néző és a kép kapcsolata folytán, játszva feloldódnak.”
A különböző koordinátarendszerek közötti átjárás, a más dimenziójú ismeretlen valóságok metaforája, így e képeknek – többnyire semleges ikonográfiájuk ellenére – van egy határozottan transzcendens sugallatuk is. A helyes nézőpont keresgélése a geometria metafizikáját sejteti. De mi van, ha ellenállunk az alkotói szándéknak, és végeredményként tekintünk e titokzatos képekre? Ez esetben magát az Abszurdot tapasztalhatjuk meg, annak kézzelfogható, plasztikus, sugárzó, felkavaró, elbűvölő értelmetlenségét.
1260199005_look_01_6
“Uram, nem jó itt nekünk. Mi van, ha nemcsak a kórházban, a városban, az országban, ha sehol se jó? Uram, akkor mit lépsz? Ja, hogy semmit, értem (…) Szóval kiderült, hogy sehol se jó, és az Úr ezt közömbösen nézi. Oldd meg, fiam. Ezt akár még kedvesen is mondhatja. A nem jóban is lehet jó, mint hogy élni olyan jó. Eddig így gondoltam, most is így gondolom, de azért olykor eszembe jut, hogy ha a nem jó nagyon rossz, akkor…akkor mi van?” (Esterházy)

E képek az abszurd felől nézve a fénymásolók által készített, ijesztően kiterített, vetületi portrékra emlékeztetnek, melyek képtelenségében, mintha a halál játszana velünk. Üres tekintetek, életlen és tűéles részletek, elferdült arcok ijesztő panorámája. Megzavarják intim terünket, túl közel jönnek hozzánk, s mi is túlságosan beleveszünk az ő aurájukba. E kényelmetlen, tolakodó indiszkréció – tapasztalatom szerint – épp a halál közelségének egyik jele, az elmúlás fenyegetésének paranormális hallucinációja.
1260193352_03-telekb_zoltanzoltanw
“Még tartozom a magyar nyelvnek ezzel-azzal. Ezt fölstilizálhatnám úgy, hogy a Teremtésnek. Vagy fordíthatnám imába: az Úrnak. Még egy kicsit imádkoznék, Uram, nem szerényen az üdvösségemért, hanem arcátlanul: érted! De nem gőgből, hetvenkedésből. Tudod a szokásos: hogy legyen még. Hogy mondjam végig az imát. Hogy jussak el az ámenig.” (Esterházy)
Az életből a halálba, a valóság hétköznapi dimenziójából egy másik, titkos dimenziójába járkálnak át ezek a fotók. Nyugtalanító, baljós, ugyanakkor megvilágosító erejű misztikus látomások. Száraz konceptualizmus és lángoló abszurditás paradoxonjai. Nem láthatjuk az életünket irányító erők mibenlétét, de érzékeljük jelenlétüket és esztétikai működésüket. Megvonta magát tőlünk a lét igazsága, de a művészetben hagyott egy rést, hogy leselkedhessünk –  ha merünk…
1260193958_face_00-telekb_anamorfszuleimakertben_10
“Ahogy Lili megáll a lépcsőn, tekintete a távolba veszik (Csehov-darabokban tudnak így szépen hosszan nézni – még az újabb rendezésekben is), úgy mondja tűnődve: Hol vannak az anyák?” (Esterházy)
Miltényi Tibor
0
h24

Hétfák – Fekete Zsolt fotói

Fekete Zsolt marosvásárhelyi fotós több mint tíz éve dolgozik – megszakításokkal – ezen az anyagán, melyből a Műcsarnok Szalon-kiállításán látható egy koncentrált válogatás az aktuális állapotról. A fotó egy szép definíciója szerint: az idő képpé vált arca. A fénykép bonyolult idővonatkozásainak reflexiója Zsolt egyéb képeire is jellemző. Művészi figyelme, ezen kívül, még a személyes érintettség tekintetében nagyon kifejezett: mélyen átélt élmény sugárzik képeiről, meg valami vonzó intellektuális tétovaság. Nehezen jelent ki határozott dolgokat, mintha számára a bizonyosság a művészetben a “morálisan gyanús” kategóriába tartoznék. Hogy teljes legyen a paradoxon: a gondolati önanalízisre hajlamos alkotók azon ritka fajtájához tartozik, aki veszi a fáradságot, hogy az esztétikai elméletek felől is megvizsgálja ihletét. Ettől azonban – szerencsére – soha nem válik konceptuálissá.

 

_05_holt%e2%80%a0g2012

“Ha analizálni próbáljuk a művészetet, nevetségesnek mutatkozik, ha a reflexió távolodik, a művészet a legfontosabb dologgá válik. Fontosabbá, mint az élet.”

(Blanchot)

 

Maros menti hajléktalanokról szóló sorozatának kiindulópontja egy tisztán esztétikai természetű felvetés volt: e kényszerlakhelyek dokumentálása a a környezetszobrászat, illetve a térinstallációk perspektívájából. A fotóművészetben ez egy jól bevált irányzat. Lényege, hogy a spontán módon formált környezet sokkal pontosabban jellemezheti az ezt létrehozó embert, mint bármely direkt portré. A képek készítése közben azonban megismerkedett az ott élő hajléktalanokkal, amitől a történet egészen más irányt vett.

“Valamikor magas, öreg nyárfacsoport állt a város északi határában, a Maros-parton. A városképhez tartoztak. Kezdtek kipusztulni, de hét fa még sokáig állt, ekkor kaphatta a hely a Hétfák nevet. Én még kettőt láttam, mára a nagy, öreg fák mind eltűntek. Marosvásárhely ikonikus, kedvelt fürdő- és táborozóhelye volt. Első fényképeimet itt készítettem, kamaszfejjel, még a 80-as években. 2004-ben a kompnál megjelent a barakk, rá egy fél évre felkerült a Hétfákhoz, ahol hajléktalanok, illegális gazdálkodók ütöttek tanyát. Nyaranta a Félsziget fesztivál sátorozóival osztoztak a helyen. Kezdetben mint spontán tájművészetet fényképeztem a környezetet, amelyet alkalmi építményeikkel hoztak létre. 2005 januárjában, amikor beálltam, hogy megismételjek egy őszi képet, megjelent 7 alak, a barakk ideiglenes lakói. Ez az erős véletlen késztetett arra, hogy figyeljem a helyet, a történetét. Rádöbbentem, hogy nem fényképezhetem tovább csak a tájat, be kell lépnem a történetbe.”

(Fekete Zsolt)

 

_03dorin2014

_03aferi2014_2016

_01mari2015

Megrázó és elviselhetetlen sorsok bontakoztak ki előtte, a kiszolgáltatottság és a reménytelenség megannyi rettenetes arca: a gyönyörű tájban sok apró, személyessé vált borzalom. Akiknek az úgynevezett élet semmit sem kínált föl, és akiknek nincsenek technikáik arra, hogy a rossz időket jóra fordítsák. Ráadásul lehetetlen segíteni rajtuk egyénileg. Létük üzenete, hogy idegenek vagyunk ezen a földön, és az emberi világ nem működik. Ha egyetlen ember reménytelenül kiszolgáltatott, akkor mindenki az, még ha nem is tud róla egyelőre. Az élet: szüntelen vereség – erről beszél vakító élességgel Camus -, az ember lényege a magány, a metafizikai idegenség mindentől és mindenkitől. A hajléktalan-lét fokozhatatlan igazsága, hogy élni nem, csak túlélni lehet. Pontosabban: túlélni sem lehet. Amíg vannak “hétköznapi” hajléktalanok, addig mindenki más erkölcsi-hajléktalan. A vasárnapi ebéd ócska élethazugság.

“Wim Wenders: A dolgok állása című filmjéből idézek szabadon: “Történetek csak történetekben vannak, az élet egyetlen történet, és a halálról szól.” Megismertem Marit és Ferit, a barakk állandó lakóit. A Maros túlsó partján, nem messze a Hétfáktól, a Holtágban egy csapházra eszkábált épületben lakott Ági, anyjával, nagyanyjával, nagybátyjaival. Ági csecsemőkorában ők is a Hétfáknál húzták meg magukat. A Holtágon túl meredezik a volt Fotópapírgyár kísértetépülete. Az egész területet nap mint nap látom az ablakomból.”

(Fekete Zsolt)

 

_07_a_barakk_2016

_08_a_barakk_2004

_09_a_barakk_2007

_10_a_barakk_2006

 

Túl van a politikán, vagy alatta van? – kérdezték egyszer Weöres Sándortól. Mellette vagyok – válaszolta. Azaz kívülről figyelte, finoman reagálta, így tárva fel legmélyebb hazugságait. A társadalom alatti hajléktalanok létezésük tényével döntik romba a társadalmi valóságot. Amíg vannak: ők az Egyetlen Igazság.

“Telt-múlt az idő, a Hétfáknál vadalma szökkent szárba, csipkebokor virágzott, termett. A Holtágban magasodott az építmény. Bent vagyok a történetben. Ritkán, de egyfajta rendszeres véletlenszerűséggel fényképeztem. Általában megjelent Feri, vagy más ott lézengő alak, olykor régi ismerősök, és mintha a képhez öltöztek volna, ruhájuk, táskájuk harmonizált a környezetükkel. De ha ez nem történt meg, akkor is úgy álltak ott – amíg felállítottam a lámpáimat és lassan lefényképeztem őket -, hogy észrevétlenül belesimultak a környezetbe, a fényképbe. Csak a szemük villog, sandít félre egy-egy pillanatra a képen, amikor nem látjuk.”

(Fekete Zsolt)

 

h15

_11_a_p%e2%80%a0sztor_2012

h25

 

A létezés eme botránya morálisan kezelhetetlen: marad a végső tanácstalanság. Egyszerre ezt kezdte rögzíteni a fényképezőgép. A testet öltött képtelenségből képek lettek: a banális-abszurd visszafordult magas rendű esztétikai fenséggé. Ha a lehetetlen lehetséges, akkor arról a világvégi mezőről is csak egy fiktív világ tekint vissza ránk. Nincsenek azok az emberek, és nem vagyunk mi sem. Minden rendben van: képek nézik a képeket.

“Régi fotográfiákat is találtam, az ötvenes évekből, némelyik szinte ugyanott készült, ahol a korábban felvett digitális fényképeim, mintha már akkor ismertem volna a jövőben megtalált képet. A Maros bizonyos rendszerességgel jégtorlaszokat képez, kiszórja jégtábláit a partra. A jég, illetve annak elolvadása megörökítendő absztrakt formákat hoz létre. 2016-ban ugyanúgy jégtáblák közt áll a nő, mint a régi képen a férfi, csak a ruhájuk más, a férfié szürke, kissé elmosódott, a nőé rózsaszín és éles. Elképzeltem, hogy majd a túlvilágon egyszerre lehetek ott, a digitális fénykép pillanatában, a régi fekete-fehér fotográfia idejében, illetve abban a pillanatban, amikor majd a két képet a Műcsarnokban nézem.”

(Fekete Zsolt)

 

_04mari2015

h26

sanyi

 

“Ha van fa a fészerben/van madár a kéményen/és egy kő az ágyamban/akkor már soha nem megyek a városba/eltemetek minden álmot/a hideg földön.”

(Tom Waits – Google-fordító)

 

“Feri közben elitta a barakkot is, új tulajdonosa arrébb vontatta. Feri fennebb költözött a Maros partján, fűzfabokrok alá. Lakóterével jól beavatkozva a tájba. A Holtág lakóit elkergették, az építményt felgyújtották. Mari tavaly halt meg, pünkösd hajnalán, Feri karjaiban, a fűzfák alatt. Az idén Feri visszaköltözhetett a barakkba. A füzes még őrzi nyomait egy darabig. Egyik délután, amikor meglátogattam, hogy készítsek még pár filmfelvételt vele egy piknikezés keretében, egyszer csak a barakk oldalához vágta a pillepoharát (lásd a filmen). Mintha ez indukálta volna az egy évvel ezelőtti gesztusomat, a pohár ugyanoda csapódott be, ahová az elütött golflabdám. Pillepohárhatás, mintegy fordított pillangóhatás, múltra irányuló szinkronicitás. Egyszerre voltam jelen két különböző időpontban, a golflabda, illetve a pillepohár becsapódásakor. Beléptem a negyedik dimenzióba. De ez mit sem segít azon, hogy a hét alak közül már csak Feri él. Mostanában ismét kezdenek megjelenni a piknikezők is a Hétfáknál. Néha arra gondolok, hogy a túlvilág ez, a földi lét: pokol és menny.”

(Fekete Zsolt)

Miltényi Tibor

0
me-211-07-v

A tehetség nem arra való, hogy megkönnyítse az életet… Farkas Antal Jama képeiről

 

Farkas Antal Jama (1960-2012) 1974-78 között végezte el a Kisképzőt, festő, majd grafika szakon. Az embernek az jelenti a hazát, ami élete első tíz évében történik vele, és az határozza meg a személyiségét, amit húszéves koráig összeszed. A középiskola tehát az egyéniség szempontjából a legszenzitívebb időszak: ha akkor kíváncsi lettél a világra, halálodig az maradsz. Nagyon sok múlik ilyenkor a kortárscsoporton, de egy karizmatikus tanár inspirációja is döntő lehet. Jama akkor és ott lett önmaga: egy kivételes tehetségű neoavantgárd-konceptművész a hetvenes évekből.

 

Később az Iparművészeti Főiskolán (1985-89 már)  fotó szakon végzett ugyan, de a fotó valójában csak eszköz volt számára, hogy sokféle tehetségét – grafika, tipográfia, festészet, szobrászat – fókuszálni tudja egyetlen képben. Az első fotón látható festményinstallációja 1987-ből való, onnan kezdve másféle fényképet soha nem csinált, mint a rögzített nagyformátumú gép elé varázsolt kollázsait. Félév végi kiértékelések során mindenki el volt ájulva képeinek színvonalától és eredetiségétől. Fotóesztétika-órán ritkán találkoztam vele, de ez fel sem tűnt, hisz amit produkált, az maga volt a fotóesztétika egy új fejezete.

1255348604_i_01
Furcsa módon ez a hetvenes évekből jött konceptualizmus a nyolcvanas évek posztmodernjének legjellegzetesebb teljesítménye lett a fotóművészet terén. Hisz ő született eklektikus, önreflexív, kollázsművész volt rengeteg iróniával és öniróniával megáldva. Ő lett a magyar fotó Esterházyja – azzal az apró különbséggel, hogy a fotóművészet soha nem volt a magyar művészeti közgondolkodás lényegi része, ellentétben az irodalommal. Jama bátran megválthatta a világot egyre zseniálisabb képeivel, az soha nem érdekelt 20-30 embernél többet, és ezek fele sem értett semmit képeinek voltaképpeni értelméből… (Esterházyról jut eszembe: 1989-ben Czeizel Balázs fotó-diplomája egy közös könyvük volt – a “Biztos kaland” – , mely “A szív segédigéi”-nek egy privát fotókra hangolt katartikus változata volt. Esterházyról már akkor lehetett tudni, hogy a magyar irodalom legelső vonalát képviseli, ennek ellenére erről a könyvéről – föltételezem, a sok zavaró és érthetetlen fotó miatt – semmiféle kritika nem született, mintha nem tartozna  az ő életművébe (is). Hát ennyit a fotóértés hazai állapotáról…)

1255350493_v_36
Jama originális stílusának egyetlen analógiáját ismertük abban az időben: Calum Colvin (1961) skót művész képeit, aki egész szobabelsőket épített-festett-szobrászolt át kvázi festmény-fotókká valami érdekes, naiv-barokk modorban. Persze az már akkor gyanús volt, hogy e kulturális szimbólumokkal agyonzsúfolt extrém-eklektika inkább a posztmodern definíciójának illusztrációja, semmint belső kényszertől hajtott, ihletalapú művészet. Nemsokára ki is derült a szomorú igazság: 1990-től Colvin lecsapott a Photoshopra: demonstrálva, hogy őt nem illúzió és valóság fenomenológiája érdekli, hanem csak a szemfényvesztő iparművészeti díszítő ornamentika. A designban persze a funkció a legfontosabb, azaz – jelen esetben – az a parasztvakító szobadekoráció, amit jól el lehet adni… Jama szomorú lett az igazság rút pofázmányától, de nem tágított az analóg technikától. Tudta, hogy a legkisebb engedmény a digitalizáció irányába a lényegét tenné tönkre életművének: ha elvarázsolt fikciói nem manipulálatlan fotódokumentációk, akkor kiszállt a valóság és illúzió kutatásának évezredes hagyományából. Minden, amiért dolgozott, semmivé válik egyetlen kattintással a számítógépen, vagy végképp ósdivá válik – ez volt a halálos dilemma.

1255354817_vii_58

1255352740_vi_50
Warhol azt mondta, hogy a felszín mögött nincsen semmi, a világ titoktalan. Jama továbbment egy kétségbeejtő lépéssel a szkepticizmusban: a felszín puszta előítélet, mögötte pedig abszurd hazugság van. Ez a világ titka, ami ellen küzdeni kell. Képeiben a vizuális sokkhatás tudatosulása a katarzis.

Semmi szimbolizmus, semmi logika, csak homályos költői rímek, metaforák, vizuális csapdák, megvezetett szem. Fogalmaink világába zárt érzékelésünkről beszél, hogy amit látni vélünk, az csak nyelvi előítélet. Ezt próbálta leleplezni életművével – légüres térben…
“a tehetség nem arra való, hogy megkönnyítse az életet: éppen ellenkezőleg. Olyan munkára sarkallja az embert, amelynek révén felmérhetetlen távlatok nyílnak meg, soha nem tapasztalt katartikus élmények alakítják át a gondolkodást, valódi, tudományoskodástól mentes tudást birtokolhatunk” (Kocsis Zoltán)
Nem tékozolta el tehetségét, egyre jobb képeket alkotott, de egyre jobban félt az állandó egzisztenciális bizonytalanságtól: “A félelem megöli a lelkemet” – mondta, mikor utoljára beszéltünk. Azután – néhány hónapra rá – hirtelen meghalt.
Nekem erre nincsenek saját szavaim. Roland Barthes írt egy könyvet, annak idején, Édesanyja elvesztéséről. Azt fejtegeti, hogy az ember nem több, hanem kevesebb lesz a gyász tapasztalatától. Nem bölcsebb, hanem butább lesz. Rosszabb emberré válik, kiszárad belőle a szeretet érzése. Elveszted önmagad, egyéniségedet a gyászban, és nem is találsz vissza magadhoz már soha teljesen.
Hát, igen. Isten veled, drága Jama.
“(…)Itt vagytok-e mind a jövőből/örökre hiányzó halott halottaim?”(…)(Ratkó József)

Miltényi Tibor

0
nagymhedvig-20160422-eae130a1f2ee06f498417c4724973ef3

Ismeretlen vizekben elmerülő létezés

 

Közhely immár – Roland Barthes óta -,hogy a fotó legtermékenyebb paradoxona az, hogy egyszerre élet és halál. Az életet megöli a megdermesztett pillanat, ugyanakkor megőrzi a létezés fizikai bizonyítékát a halhatatlanságnak. Mi maradt, gyermekkoromban meghalt Apukámból? Homályos emlékek de megfogható fotók. Látjátok feleim szemeitekkel, bizony fotók vagyunk, semmi más!

Kék négyzet

“A halál: ismeretlen vizekben elmerülő létezés. Úgy kell élnünk, hogy a halált életünkbe tetteinkkel elhomályosítsuk és kioltsuk.”(Blanchot)

Nagy M. Hedvig
Az élet: küzdelem önmagunkkal a külvilággal, Istennel és hiányával, meg a halállal.Az ember azonban lusta disznó: nem szeret folyton küzdeni, inkább hagyja, hogy a dolgok elborítsák és túlnőjenek rajta. Egyszóval szeretné megúszni az életet. Tétlenségével azután nem is homályosít el önmagán kívül semmit a világon – a halált különösen nem. Élethazugságaink által életlen képpé válunk magunk is: még az se igaz, mikor éles fénykép készül rólunk. Még a fotó által biztosított örökkévalóságunk is csak vacak hazugság.
nagymhedvig-20160325-21f96fb87dc645a1cf0d67e6561fd475
 
Ezek jutottak eszembe Nagy M. Hedvig szomorú-kegyetlen képeiről. Meg még az, hogy ha egy fiatal művész ilyen kíméletlen következetességgel csakis a lényegről hajlandó beszélni, akkor talán van még remény. Talán akadnak, akik tetteikkel elhomályosítják a halált – adott esetben épp azáltal, hogy felmutatják a halál igazságát – így talán a létezés nem is csupán egyetlen orbitális hazugság…
Miltényi Tibor
Csont
0

PszeudoPrivát – Csősz Géza fotói

 

“Megmondták már: művésznek lenni azt jelenti, mint sohasem tudomásul venni, hogy van már művészet, sem azt, hogy van már világ.”(Blanchot)

 

Csősz Géza szegedi-mindszenti fotós, bár szépen megtanulta a Cartier-Bresson, Josef Koudelka-féle precízre komponált véletlen pillanat leckéjét: ezt a tudását egy roppant originális nézőpontból alkalmazza. Mivel képeinek tárgya gyakran saját gyermekei, így azok óhatatlanul tele vannak szeretetteli közvetlenséggel, intimitással. Nem is forszírozza ezért az elsajátított stílust, s épp e kvázi-spontaneitástól lesz felismerhető, egyéni aurája képeinek.

“Ha nem akarsz nagyon valamit – megy magától.”

Ezek az ő pillanatai a spontaneitás mellett roppant intenzívek, olykor kifejezetten titokzatosak, máskor igen nyomasztóak is tudnak lenni. De semmi szimbolizmus nincsen bennük: abszolút fotószerű absztrakció az övé, s a képek mögötti életvalóság bonyolult többértelműsége az üzenet. Géza ezt teljesen a befogadóra bízza.

“Mikor helyzetek és gondolatok/világosan egymásra utalnak,/de anélkül, hogy vissza lehetne/vezetni egyiket a másikra/s ha szó sincs/ következtetésről, se szükségszerűségről,/mégis úgy utal/egyik a másikra/ – megfoghatatlanul:/akkor a költészet elérte célját.”(Petri György)

Az esztétikai érték lényegi mozzanata a művön belüli érvényes analógiák vonatkozáshálójának sűrűsége, azaz a művészetben a stiláris fikció bír csak jelentést adni a dokumentált valóságnak.Géza stílusába többnyire a banalitás és a szelíd irónia a fenség közege. Ezekkel emeli el a látványt és ezáltal érinti meg a végső kérdéseket.

 

“Akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, mindenre képes.”

“Népi életképei” számomra leginkább Hrabal és Jindrich Streit világát idézi fel, azt a keserű iróniát, hogy mire meghalunk, már egész jól tudnánk élni… Mindenki döntse el, hogy számára ez, a kisszerű, kiszolgáltatott élettel szembeni rezignált szkepszis, vagy bölcs és mélységesen kritikai kérdésfelvetés?! A spekulatív-humanista olyan, aki szereti az embereket elvileg és általában, viszont nem szeret senkit konkrétan. Géza képeiben valódi odafordulást és figyelmet érzek a többi ember iránt.

 

 05
 

“A mű számunkra sohasem uralható, sohasem bizonyos, és kizárólag saját magára kíván felelni, és csakis ott teszi jelenlevővé a művészetet ahol az rejtőzködik és eltűnik.”(Blanchot)”

A hétköznapi létezés a művészet szempontjából igen híg közeg, látszólag kevés esztétikai esemény lehetőségével. Gézát álnaiv attitüdje meglepően sűrű képekhez vezette el, melyekben semmi akadémikus laposság és unalom, semmi hatásvadász szürreális fantáziálás avagy szalonsemmitmondás nincsen. Olykor mindent a hangulatra bíz, máskor meg hagyja működni a jó véletleneket. Alkotói attitűdjéből mintha hiányozna az akarat. Valójában egyáltalán nem hiányzik, csak ügyesen elrejti azt.

 

“Akik úgy gondolják, hogy mindent Isten (vagy a Véletlen) irányít, nem tévednek, hacsak nem átalkodnak meg ebben.”űnik.”(Blanchot)”

Géza végképp nem egy fundamentalista alkotó. A szelídség, az intelligencia és az erős esztétikai érzékenység és szenvedélyes elkötelezettség egy tökéletes világban ideális kombinációt alkotnának…Csak remélni merem, hogy Hamvas Béla komolyan gondolta, mikor úgy vélekedett:

“A Sorshoz Isten erőt is ad.”

 

A művészet segít ugyan élni, de nem súgja meg hogyan lehet és érdemes csinálni az életet. Egy művészt különösen fenyegeti az elszigetelődés és a magány, hisz minden értés csak félreértés bír lenni. A művészetről többnyire visszapattan az ember, akárcsak Istenről. Tudni véljük a jelentést, de nem sejtjük. Mégis ez az egyetlen menedék, egyben az egyetlen esély a halhatatlanságra: egyedül a művészet erősebb, mint a halál.

lo03 (1 of 1)ff

“A művészet lényege: a véges és értelmetlen létezésben maradandó jelentést találni és feltárni, hogy otthonossá tegyük magunknak az idegen létet.”(Márkus György)

Miltényi Tibor
0