Phoo Magazin | magazin
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
92
archive,tag,tag-magazin,tag-92,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
screen-shot-2017-02-24-at-10-23-05

Copacabana Palace torzói-Peter Bauza képei

Nem sűrűn ajánlunk albumot, de most egy izgalmas kötet került a Phoo szerkesztői kezébe. Peter Bauza német fotográfus könyve nem a legendás Rio de Janerio-i luxushotelről szól, hanem a brazil metropolisz nyugati részében fekvő elhagyatott lakóház beruházásról. Távol az elegáns palotaszállótól és a riói turista promenádoktól, mintegy 300 család él egy lepusztult épületkomplexumban, amit középosztálybelieknek terveztek 30 évvel ezelőtt, azonban sohasem készült el. A beton torzó hat épületében 1000 ember talált otthonra emberhez méltatlan körülmények között – sem teto, sem terra(tető nélkül, föld nélkül).

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-34

Bauza három évvel ezelőtt járt ott először. A komlpexumnak számos beceneve van: Jambalaya (egy hagyományos kreole tál után, vagy egy aznos nevű TV műsor után), Carandiru (egy hírhedt brazil börtön után), vagy, egyértelmű szarkazmussal Copacabana Palace, amire a fotós egy falra graffitiként felfestve bukkant. A különálló, több emeletes torzókban nincsen víz, nincs megfelelő világítás, ahogy ablaküveg, s ajtók sem, s persze lift sincsen. A lakások összeomlottak, s minden nedves, penészes. A falak feketék és koszosak, s bűzös szag terjeng az utcán és az épületek körül. Tulajdonképpen a helyet a purgatóriumként lehetne értelmezni, azonban Peter Bauza színtelített képei mást mesélnek el: a mindennapok pillanatait, az emerek életszeretetét, reményeit, álmait mutatja be, anélkül, hogy megszépítené a taszító környezetet.

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-58

screen-shot-2017-02-24-at-10-23-12A sorozat sokkal inkább ennek a nem önkéntesen szerveződött közösségnek az erejéről és szolidaritásáról szól, ahogy bátor függetlenséggel próbálnak túlélni. „Arcot és hangot akartam adni ennek a kisebbségnek, akik felé méltósággal közelítettem” – magyarázza a fotográfus. Az ittélők kezdeti vonakodása után Peter Bauza bizalmat kapott a  lakóktól, s nyolc hónapig szabadon járhatta a helyszínt, melynek eredménye a képekről visszaköszönő intim nézőpont.

A fotós számára a Copacabana Place sok millió, nehéz körülmények között élő brazil küzdelmét szimbolizálja. Projektjét akkor kezdte, amikor sok milliárdot költött az ország a nyári olimpia rendezésére. Ma a gazdasági válság még drámaibb. Valamivel több ma a busz, vonat és metró kapcsolat, de ez mind távol esik a teleptől. Csak 60 km-re fekszik a jómódtól, de ez elég ahhoz, hogy rejtve maradjon.

0
101

Jégkorong a Himalájában

Andreas Bruhn képeinek története a Tibeti-fennsík ritkán lakott régiójában játszódik 4500 méteres magasságban. A hőmérséklet a téli hónapokban -20 fok alá csökken. Bruhn kamerájával elkísérte Ian Andersen amerikai edzőt, aki úgy döntött, hogy elhagyja a hatalmas stadionokat és a világ legmagasabban fekvő természetes jégpályáin folytatja egy rövid időre karrierjét. Ebben a hidegben az ottani iskoláknak kézenfekvő, hogy a természetes tavakon találjanak valamilyen sport lehetőséget a tanulóik számára. Észak-Amerikai NGO szervezetek, akik kifejezetten a Nyugati-Himalájában tevékenykednek, az egész régiót összefogva tudták létrehozni ezt a kézzel készült jégkorong pályát, ahol Andersen a helyieket edzi. A testmozgáson kívül közösség teremtő szerepe is óriási ennek a kezdeményezésnek.

Andreas Bruhn weboldalán további fotókat is találtok!

 

102 103 104 105 106 107 108 109 110

0
nagy_zopan_ramiras_art_camp

A valóságok szemeim mögött

 

Nagy Zopán (1973) költő, fotós, képzőművész: széleskörű tájékozottsággal és kifinomult ízléssel bíró nagyformátumú szellemi ember. Az irodalmi szcénában állandó jelzője: “az utolsó avantgárd költő”.

kerepesi_temeto_2010_nagy_zopan-1

kozos_onportre_nagy_zopan_2006

“A tradíció nem halott tárgy, hanem olyan eleven anyag, ami nélkül újat alkotni nem lehet.”(Esterházy)

Feltételezhetően e jelző azt jelenti, hogy indulatosan áradó rímtelen szabadversei leginkább  az 1910-20-as évek klasszikus avantgárdját idézik: Kassák, Barta, Palasovszky modorát. Igen ám, de az a mindent elsöprő agresszió amivel ők felrobbantották a szimbolikus-metaforikus versbeszédet, hogy létrehozzák saját sistergő, lázálomszerű stílusukat, csak felületesen hasonlít Zopán fölöttébb bonyolult poétikájára. Belőle hiányzik ugyanis a bármit felszámolni akaró radikalizmus. Éppenséggel a Mindent igyekszik egyben látni és kifejezni. Ilyenformán csak ugyanannyi köze van, lényegét tekintve, az avantgárdhoz, mint a kései Rimbaud látomásaihoz, vagy, teszem azt, Tandori végtelenített közérdekű-magánbeszédfolyamához. És akkor még nem szóltam a filozófiák ihletéről, például haikuinak, nyelvileg nagyon is koncentrált, keleti bölcseletéről:

 

nagy_zopan_kapolcs_2008_pajtas_geppel-1

nagy_zopan_fenybonctan

 

“A valóságok / titokzatos foltok / szemeim mögött.”

 

maszk_duplex_nagy_zopan

praga_philip_glass_duplex_2009_nagy_zopan

 

nagy_zopan_duplex_onportre_pajtas_geppel_babele_2012
nagy_zopan_becs_latens_2010-1

“Nincs elmúlás: / Holt macskában gepárd fut, / Bennem pedig más.” (Nagy Zopán)

 

nagy_zopan_carmen_2010

Tehát számomra inkább azon ritka alkotók közé tartozik, akik több művészeti ágban hozzák létre egységes életművüket. Vető János – aki szintén ennek az alkotói attitűdnek zseniális képviselője – fogalmazott úgy, hogy “több tantárgyas művész”. (Ne tévedjünk – ennek semmi köze az intermediális kortárs-művészethez, ahol különböző művészeti ágak összekeverésétől lesz valaki trendi… A divat ugyanis a magasművészetben az esztétikai érték ellenében működik.) A biztonság kedvéért megkérdeztem ő hogyan látja saját magát. Email-fordultával jött a válasz:

“Nem tudom, hogy ki(k) vagyok, de látomásos életem folyamatos…
Már gyermekkortól: tudom, nem vagyok “egyedül”…(Ez többféleképpen értelmezhető mondat, ugyebár…)
A  sok-rétegű, sokk-os, változatos, démonikus, gyönyörű…víziókat próbálom (valahogyan/több eszközzel) feldolgozni, kivetíteni…
Hogy a többi (ismeretlen, sejthető, visszatérő, zaklató, lappangó…) látomásnak is legyen elegendő élet-tere…” (Nagy Zopán)

 

Innen nézve leginkább William Blake-ra (1757-1827) emlékeztet engem, aki költő, festő és próféta volt, s misztikus látomásaiban a valóság extra dimenzióiról tudósító médium. A romantika korstílusában  erős szimbolizmus, expresszió és szürrealizmus jellemezte démonikus egyéni stílusát:

“Minden éj, s napon pedig / Lesz ki búra születik / Minden nappal s éjszakán / Lesz kit sorsa kéjre szán / Lesz kit sorsa kéjre szán / S lesz kit örök éjre szán.”(W. Blake)

maszk_2004_nagy_zopan-1
Zopán, mint “több tantárgyas médium” fotóművészeti aktivitásának egy fontos aspektusa: a Pajtás-gép iránti rajongása. A Pajtás igazi hungarikum: a Gamma Művek gyártotta 1955 és 1962 között. Egyszerűnél még sokkal egyszerűbb szerkezet: rollfilm, 6X6 cm, 1/30 exponáló idő, három blende: f/8, f/11, f/16, rögzített objektív – azaz nincs élességállítás – és ennyi. Egy gyengén felturbózott camera obscura az egész: a kép közepe éles – jó esetben – , a szélek felé torzul és életlenedik, a negatív széle továbbításkor fényt kap. E fehér suhanásoktól olyan, mintha a menyországban  fotóznánk – színtiszta varázslat az egész – annyira rossz, hogy az már jó. A biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, neki mi ebben a jó?

“A Pajtáshoz való vonzódásomról főként a képalkotási módot említeném. Azon túl, hogy először a patinás bőrtokban rejlő “antiszerkezet” , és mechanika nélküli egyszerűség fogott meg (pl.a régi bőröndöket is gyűjtöttem: a bőröndben lévő bőrönd bőröndjének bőröndjében lakó titok és sötétség, és az ismeretlen időket hordozó “időtlenség” belső terei mindig is vonzottak): leginkább a “ködös”, meghatározhatatlan (kép)világok feltárulásait kedveltem meg, azokat a sok éven át visszatérő jelenéseket, amelyek fél-álmaimban, éber képzetemben is folyamatosan kísérnek, rétegesen és szimultán vannak jelen mindennapjaimban. Tehát egyféle hasonlóságot érzek e műtárggyal, rokonságot: esetlegességeivel, hibáival, hihetetlennek tűnő fény- és maszat-rajzaival, döglött foltjaival, fátylas-misztikus káprázat-részleteivel…” (Nagy Zopán)

 

Zopán pajtás tehát – mint a paradoxonok embere – csavart még egyet a dolgon: a menyországban a poklot igyekszik megfotózni: saját kísérteties vízióit. Erős atmoszférájú múltfotói mindig sötét, humortalan megrendezett képek. Erős szimbolizmus jellemzi – de hogy mit akarhat szimbolizálni azt sűrű homályba borítja. Egyfolytában forszírozza a hibákat és provokálja a véletlent. Intenzív bölcseleti és képzeleti-figyelem motiválja – akárcsak verseit – ,s állandóan reflektálja is önmagát a művekben. Misztikus érintettsége  indulati-bölcseleti paradoxonokban létezik.

nagy_zopan_ramiras_art_camp
“A véletlen-szerű gondviselés / (élettel teli pusztulás-folyam) / a gondviselés-szerű véletlen (?)” (Nagy Zopán)

 

A Pajtás-gép amúgy úttörőknek készült eredendően, gondolom hogy legyen mivel megörökíteni az iskolák Április 4-i ünnepségeit, meg a Május 1-i felvonulást (miközben a börtönökben még szorgalmasan akasztották a forradalmárokat). Ehhez képest nemhogy egy úttörő – mondjuk: én -, de senkinek a kezében soha nem láttam Pajtást. Szerintem Zopán nemcsak régészeti felfedezője, de úgyszólván egyetlen használója is e modellnek. Képeiben még ez a baljós politikatörténeti réteg is játszik – akaratlanul is -, megteremtve a misztikus-álretro stílusát, bármit jelentsen is ez…

“Az erős nézéstől lesz a Valami.” (Esterházy) “(W. Blake)

Miltényi Tibor

0
Benkő Imre:
HORIZON. Panoráma fotóesszé 1997-2015
fotóalbum címlap

Benkő Imre: Horizon (panoráma fotóesszé, 2015)

“Egyetlen igaz ember felér egy egész világgal, az igaztalanok pedig, legyenek mégoly sokan, érdektelenek, s így Isten előtt semmit sem számítanak.”(Origenész)
© BENKŐ Imre: Nanjing. Kína, 2013

© BENKŐ Imre: Nanjing. Kína, 2013

Ez az erős moralitása, az emberi méltóság feltétlen tisztelete, zárójelbe kényszeríti az esztétikai aspektusokat: voltaképp tök mindegy, hogy az autonóm-riport, vagy a szubjektív-dokumentarizmus miféle árnyalatait műveli, az erkölcsi tartalom sokkal fontosabb az – amúgy tökéletesen uralt, kellő – formánál.

Ezért akár kissé pikáns is lehetne ez a vadiúj panoráma-album, hisz ez a formátum kifejezetten túlstilizált, eleve esztétizáló felület (hasonlóan a szinte már hatásvadász módon művészies Camera Obscura imádni valóan bizarr képalkotásához). Ilyen extrém gépekkel szinte lehetetlen érdektelen képeket csinálni, a formátum maga képi varázslat (másfelől tekintve:a formalizmus rémuralma…).

Imre azonban itt is megmarad “humanista-realizmusánál”: egyáltalán nem hagyja, hogy a bombasztikus formátum felül próbáljon kerekedni az emberi szolidaritás lényegi üzenetén.

Egyéni stílusa – ez az erkölcsi-dokumentarizmus – épp visszafogottságától annyira pontos. Jellemzői: a minden fölényeskedéstől mentes finom irónia, némi “valóságszürreáliák”, olykor pedig szimbolikus felhangok. Ez a stiláris túlzásoktól való következetes tartózkodás egyenletesen elemelté teszi életművét: mintha egyetlen hangot hallanánk, annak végtelen változatosságában.

© Benkő Imre: Tanya. Aracsiné, Kurai Anna. Hódmezővásárhely, 2013

© Benkő Imre: Tanya. Aracsiné, Kurai Anna. Hódmezővásárhely, 2013

 

“Nem leli helyét az ember: ez az élet.” (Osváth)

Imre tiszteli a valóság nevű fikciót, a valóság ellenben igen ritkán viselkedik tiszteletreméltóan. Inkább kisszerű, félelmes, magányos, közömbös, zavaros, abszurd, esendő, röhejes, tragikus, gonosz és tele van hazug hatalombeszéddel. Imre bámulatos alázattal viszonyul ehhez a durva apokaliptikához: precízen rögzíti az “élet” nevű szerencsétlen bénázást.

 

© Benkő Imre: Moszkva. Oroszország, 2004

© Benkő Imre: Moszkva. Oroszország, 2004

 

“Bizonyos fokon már nincs dráma, csak botrány.”(Hamvas)

 

“Szegény küzdők, szegény küszködők/Szegény bátrak, meg akik félnek/Szegények, szegények(…)Szegény emberek, szegény emberek/Tudatlan tűnő tünemények/Szegények, szegények/Eltévedt romló küldemények(…)
© Benkő Imre: Delhi. India, 2010

© Benkő Imre: Delhi. India, 2010

“Szegény küzdők, szegény küszködők/Szegény bátrak, meg akik félnek/Szegények, szegények”Bocsássatok meg/kiürült szemek/Legördült mellek/Megszáradt kezek/Leütött hátak/Elsápadt hajak/Bocsássatok meg nekem/Bocsássatok meg…

 

“De szégyen élni/De szégyen élni/Tovább köszönni/Tovább beszélni/Jaj emlékezni/Jaj mindent tudni/Hallgatni szépen/Némán hazudni(…)

Szép Ernő fájdalmas, dadogó, magányos, részvét teli, megrendítő, hatalmas szavai ezek. Sem a szánalom, sem a lelkiismeret, sem a tisztesség nem került divatba emberi körökben. Életveszélyes versek – életveszélyes fényképek…

Hadd emeljek ki három remekművet az albumból!

“Tanya. Aracsiné Kurai Anna”(89) – A lepusztult, összeomló tanyák a magány és a kiszolgáltatottság végállomásai.(Ilyenben halt éhen/fagyott meg tizenöt éve már Papp Gergely is – Isten fotográfusa.). Ezen a képen az Utolsó Zene szól egy fehér négyzetben, azaz Isten poétikus-minimalista arcában.

 

© Benkő Imre: Napfogyatkozás. Siófok, 1999

© Benkő Imre: Napfogyatkozás. Siófok, 1999

 

“Napfogyatkozás”(101) – Mikor először rálapoztam erre a drámai-idillre, azt hittem olyan pillanat, mikor felhő takarja el a napot éppen, tehát a valóság egy borzongató pillanatának képe ez. Elolvasva a címet vált igazán vérfagyasztóvá. Azt mondja a Szufi-bölcselet, hogy “akit Isten keres, saját ártatlanságának árnyékában ül.” Attól félek Isten már rég letett arról, hogy bárkit is keressen ezen a nyomasztó, boldogtalan, szomorú földön…

“Nanking”(178) – Kompozíciójában és szélső-egzisztencialista sugallatában ez az önarckép egy korábbi fő művét idézi meg (“Havanna-lakótelep, 1989). Az abszurd-metafizikai bölcselet paradoxonában él mindkét kép a szinte anyagi valóságú-testet öltött árnyékok és a forszírozott szimmetria fenséges katarzisában. A művészet lényegéről van szó itt, ami mindig a paradoxon (ellentétben a tudomány igazságával, ami mindig a koherencia).

Tanulság nincsen, de van még egy idézet: “Amikor a klérust az újkor elején leleplezték, nem igyekeztek az igazságra helyezkedni, hanem még nagyobbat hazudtak. Mikor ez a hazugság is csődbe került, még nagyobbat.Nézzenek körül, van-e még életünkben tenyérnyi hely, mely e hazugságoktól ne lenne bemocskolva.”(Hamvas)

Benkő Imre életműve – véleményem szerint – az igazság és a tisztesség egy tenyérnyi helye. Kedves Imre, köszönöm szépen, hogy vagy.

Miltényi Tibor

Benkő Imre: HORIZON. Panoráma fotóesszé 1997-2015 fotóalbum címlap

 

0
  • Phutanang township, Kimberley, South Africa. 2011.
From the series, Painting over the Present.
  • South Africa, Aggenys. 2010.
From the series, Painting over the Present.
  • Asla Township, Mossel Bay, South Africa. 2010.
From the series, Painting over the Present.
  • Intabazwe Township, Harrismith. 2011.
  • Upington, South Africa. 2010.
From the series, Painting over the Present.
  • Chris Hani township, Bethal. 2011.

Graeme Williams

 

Graeme Williams Dél-Afrikai fotográfus. A legnagyobb magazinoknak dolgozik. National Geographic, Time Magazine, Newsweek szerepel portfoliójában. A Phoo Magazin olvasói a budapesti ArtMarketen találkozhattak képeivel. Elképesztően szuggesztív látásmódja túlmutat az egyszerű fotóriporteri gondolatokon, a mindennapi hírek problematikáján. Általános kérdéséket vet fel, kamerájával érez és történeteket mesél. Dél-Afrika, Johannesburg és annak problémái Magyarországtól igen távolinak tűnnek, mégis, ahogy Graeme-el beszélgetünk és nézzük a képeit valóságossá válnak. Kitágul az olvasó számára a világ. 

 

Miért a fotózással fejezed ki önmagad?

12 éves koromban kezdett érdekelni a fotózás és nagyon hamar rájöttem hogy az önkifejezés ezen formája egy vizuális csodaországba nyit ajtót.
Amikor végeztem az iskolában, a szüleim ragaszkodtak ahhoz hogy rendes szakmám legyen, így az egyetemen geológiát és statisztikát tanultam. A diploma után rögtön közöltem velük, hogy nem fogok geológusként dolgozni, hanem fotográfus leszek. Húsz évvel később még mindig fotográfus vagyok és még mindig izgatnak az új felfedezések.

 

 

Új ügynökséget alapítottál, ez alakította a nézeteidet?

A „South Photograph” egy létező dél-afrikai ügynökség volt, aminek én is alapító tagja voltam. Elegem lett az újságoknak és magazinoknak való könyörtelen munkából és úgy döntöttem, hogyha saját ügynökségem van, akkor több időt szentelhetek a saját munkámnak. Ez az ötlet végül is nem úgy alakult, ahogy elterveztem, de amint csak tudtam kiszabadítottam magam az üzletből és a saját személyes munkámra fókuszáltam. Visszatekintve életem ezen időszakára, a szabadúszóságból való kitörés építő jellegű volt, mert újraértékeltem azt, mivel és hogyan szeretnék valójában foglalkozni.

 

 

A művészetet a környezetetben lévő problémákkal kombinálod. Mit gondolsz mennyiére érthető ez a közönségednek?

Sok mindent kipróbáltam, hogy a lehető legjobban fejezzem ki a nézőpontomat a folyamatosan változó dél-afrikai szociális-politikai helyzettel kapcsolatban. Remélem, hogy sikerül közvetítenem egy érzést vagy hangulatot arról, hogy milyen az élet egy ilyen komplex országban. Hiszem, hogy a líraiság egy sokkal erőteljesebb eszköze a kommunikációnak, mint az úgy nevezett tények.

 

Hanover, South Africa. 2006

Hanover, South Africa. 2006

 

Mennyire kell a fotográfiának a valósághoz ragaszkodnia? Alkalmas arra, hogy tükröt tartson a nézők elé?

Képeimben próbálok hiteles maradni az egyes helyzetek lényegéhez és tartalmához. Nem gondolom, hogy mindenkinek ebből kell kiindulnia, de ez az én gyakorlatom. Kevésbé vagyok meggyőződve arról, hogy a fotográfusoknak meg kell változtatni a világot. Néhány fotográfusnak sikerült igen nagy hatást gyakorolnia a képeikkel, mint például a tengerparton a tengerből holtan kimosott menekült gyermek képe. Ámbár úgy gondolom, hogy vannak visszafogottabb módszerek is arra hogy kapcsolatot teremtsenek a fotós és a néző között.

 

 

Gyakran párosítasz képeket, miért?

A képeket a kiállítást rendező budapesti galéria rendezte párba. Szeretem a munkáimat párosával vagy hármasával kiállítani, amennyiben indokolt a kombinálás és a képek összekapcsolása értéket teremt, tovább mélyíti a munkámat. Úgy gondolom, hogy ez a mostani trendnek, vagyis a képek önkényes összekapcsolásának vége, mindazon által kezdetben esztétikailag nagy hatása volt. Például Rino Kawauchi esetében.

 

 

Párhuzamot érzek a te vizuális világod és Saul Leiter-é között,. Ez igaz?

Szerintem Saul Leiter munkái szépséget és állandóságot sugároznak és egyfajta vizuális meditáció határán mozognak. Büszkeséggel tölt el ha vele együtt emlegetnek.

 

Johannesburg inner city, South Africa. 2013.

Johannesburg inner city, South Africa. 2013.

 

A megtört városok sorozatban a képek árnyékban vannak. Vagy fogalmazzak úgy hogy árnyékolással emeled ki a fontos részeket? Ez mennyire intuitív?

Három és fél évig dolgoztam a megtört városok projekten. Kiválasztottam egy városrészt és besétáltunk a három testőrömmel együtt. Ez egy nagyszerű tapasztalat volt a városi élet minden szegmensének fotózására. Sosem tudhattam, hogy mit fogok találni és nem foglalkoztam túl sokat a beállításokkal sem, sőt valójában néha szinte semmire sem figyeltem oda. Ha jónak tűnt, csináltam egy vagy két képet és mentem tovább. A néző számára, a kontraszt a fény és az árnyék között, közelebbről nézve inkább kétértelmű és rendezetlen kombinációja a megtört részleteknek – ez volt az az érzés amit kerestem.

 

Az “Átfestett jelen” sorozatban nincsenek szereplők. Hogy lehet elmesélni egy sztorit szereplők nélkül?

Az „Átfestett jelen” sorozat a nagyon szegény körülmények között élő dél-afrikai emberekre fókuszál. Kunyhóik ragyogó színei azt fejezik ki, hogy szeretnének kitörni jelen körülményeikből és kitűnni a környezetük egyhangúságból. Azt hiszem, hogy a struktúra amit használunk jól fejezi ki gondolatainkat és azt, hogy az egyes dolgok egész emberi életekről mesélnek.

 

 

Kérlek mesélj nekünk egy kicsit Dél-Afrikáról, pontosabban arról a részről ahol te élsz. A képeid olyan helyeken készültek, ahol a szegénység, a szomorúság és az elnyomás mindennaposak. Meg tudod őrizni a humorérzékedet vagy ez csak irónia?

Nehéz fotózni Dél-Afrikában anélkül, hogy ne emlékeztessenek folyton az országban tapasztalható erős kontrasztokra; gazdag és szegény, iskolázott és iskolázatlan remény és elkeseredettség és természetesen az elszigeteltség a feketék és a fehérek között, amit az Apartheid kormány intézményesített. Mint fotográfus, megpróbáltam különböző módon elmesélni történeteket anélkül, hogy újságíró stílusban tenném. Sokkal jobban érdekel, hogy olyan témákat találjak, amik a világban máshol is másokkal is előfordulnak. Azt hiszem a humorom forrása sokkal inkább az empátia, mintsem az irónia. Megtöri az egyenes, kifejezéstelen „elbeszélést”.

 

Moenaneng Township, Marquard, South Africa. 2006

Moenaneng Township, Marquard, South Africa. 2006

 

Egy weboldalon azt írtad, hogy Johannesburg-ban szükség volt testőrre, miért? Mi volt az oka?

A bűnözés és a korrupció a legnagyobb akadályai Dél-Afrika fejlődésének. A gyilkosságok száma, ami 49% naponta, teszi Dél-Afrikát az egyik legerőszakosabb országgá a világon. Johannesburg belvárosát szinte teljes egészében feketék lakják, így egy fehér ember egy drága kamerával igen feltűnő jelenség. Testőrök nélkül nem tudtam volna olyan képeket csinálni, mint amiket készítettem. Felül kellett emelkednem a személyes biztonságomért való aggódáson, hogy elkapjam a lehető legjobb pillanatokat.

 

 

Gondolod, hogy a világ elég figyelmet fordít Afrikára, vagy ez egy probléma, amit meg kell oldani?

Annak érdekében, hogy a figyelmet Afrikára fordítsuk meg kell nyomnunk az újraindítás gombot. Mind az afrikaiaknak és a nem afrikaiaknak meg kell találniuk az utat a másik elfogadásához. Nagyon nehéz a berögzült képzeteket megváltoztatni, de az internet nagy segítség az integráció felgyorsításában.

 

Soweto, South Africa. 2006

Soweto, South Africa. 2006

 

Mit gondolsz a demokráciáról? A fotográfia demokratikus?

A demokrácia remek eszme, de úgy látszik, hogy csak azokban az országokban működik ahol az iskolázottság szintje magas. Nem hiszem, hogy a fotográfia demokratikus, sőt nagyon személyes és szubjektív, így a fotográfusok inkább hasonlatosak a diktátorokhoz vagy a társadalmilag függetlenekhez.

 

 

Kérlek mondj pár szót a budapesti kiállításról!

A budapesti kiállítás kurátora a new york-i Axis Gallery tulajdonosa Gary van Wyk, aki látni akarta, hogy hogyan fogadja egy kelet-európai közönség a munkáimat. A dél-afrikai és afrikai fotográfia nem sokat szerepel ebben a régióban, de az elmondható, hogy a kezdeti fogadtatás igen szívélyes.

 

 

Mi az elképzelésed a jövőről?
A világ épp egy radikális gazdasági, politikai és szociális változáson megy keresztül és érdekes lesz látni, hogy mindez hova vezet majd. Biztos vagyok benne, hogy az emberek a múltban is rettegtek az olyan eseményektől, amik beidegződött a társadalmi rendszereiket fenyegették. A világ népességének ugrásszerű megnövekedése és ennek hatása környezetünkre rákényszerít minket a társadalmi struktúrák újra értékelésére.

 

Glen Cowie, South Africa. 2005

Glen Cowie, South Africa. 2005

 

Graeme Williams weboldala

Facebook oldala

0
Screenshot 2015-10-07 09

Momentum

Reggelire egy kis agyzsibbasztó tömény látvány a német schnellebuntebilder csapatától, akik most bemutatkoznak nektek in a Phoo-n. Ha a demók világában járatos vagy és figyelemmel kísérted az 1K-s, 4K-s demók fejlődését, nem lesz idegen a német csapat kísérleti fejlesztésének látványvilága sem, mely egy Kinect szenzorra épül. A lényege, hogy milyen kísérleti hang és képi eszközök társíthatóak az emberi test élőben felvett mozgásához. A felhasználót, – a videóban szereplő júzert a virtuális térben, – a természetből fakadó részecskerendszerbe helyezi át és változtatja meg.

A fenti videó egy közös munka a berlini központú Kling Klang Klong csapattal, akik interaktív installációkban utaznak, alább két gondolatébresztő kisfilm a munkáikból.

 

#demo

4
image

Henri Cartier-Bresson és Martine Franck

Szerelem a keresőn keresztűl

Két nagyszerű fotográfus szerelméről ír Richard Conway a Time hasábjain. Bresson és Martine Franck elkötelezetten kitartottak két szenvedélyük, egymás és a fotográfia mellett egy életen át. Charlie Rose híres beszélgetős műsorában, Amerika leghíresebb talk-showjában, Franck elárulta, hogy a Magnum alapító Bresson kontakt nézegetés ürügyén csábította el a hosszú lábú fotográfus nőt.

A vonzalom kölcsönös volt, és annak ellenére, hogy a francia Bresson 30 évvel idősebb volt, életük végéig, Bresson 2004-ben bekövetkezett haláláig együttmaradtak. Martine két évvel az interjú után halt meg. Nyolc évvel élte túl szerelmét. Egyetlen gyermekük született, Mélanie, aki az Henri Cartier-Bresson Foundation alapítója és édesapja párizsi fotóműtermének és hagyatékának gondozója.

Egy életet átívelő képsorozatot állított össze a LightBox, Cartier-Bresson és Franck szemén keresztül bemutatva a másikat, melyek nagyon beszédesek és gondolatébresztőek. Amellett, hogy betekinthetünk két fotóslegenda mindennapjaiba, egy időutazás is a sorozat. A képeken nem szerepelnek együtt, és talán nem is a legjobb, legboldogabb pillanatukban vannak elkapva, talán nem is a képek szereplőjéből, hanem a készítőjéből árad a szerelem. Olyan intim pillanatok ezek, melyek a fotósról árul el érzelmeket és nem a fotóalanyról.

Még egy apró részlet, ami az avatott szemnek feltűnik, ezért is ragadta meg a Phoo figyelmét különösen, egyikük nyakában sincsen állandóan fényképezőgép, mint a mai kor fotósainak, akik ezzel definiálják saját magukat. Az a két kép, melyen mintegy mellékesként feltűnik egy apró Leica, szintén elgondolkodtat, automatikusan összehasonlításra késztet a jelen kor fotósaival, akik szinte katonaként, felszerelésként cipelik magukon a gépet, a technika nyomása alatt legtöbbször elvonódik a figyelem a képről és annak tartalmáról.

Mennyivel lehetett jobban a képre koncentrálni Bresson idejében egy maroknyi kamerával, mint most egy fegyverzetnyi arzenállal?

image

Forrás: http://time.com/3449917/henri-cartier-bresson-and-martine-franck-love-through-a-lens/

4

Martin Kollar: Tanulmányi Kirándulás

Martin Kollar a Phoo szerkesztőségének régi kedvence. Képeivel először a londoni streetfotó fesztivál apropóján, a Street Photography Now könyvben találkoztunk. Az akkori Csehszlovákiában született fotós a valóságtól néha teljesen elrugaszkodott képsorozata már akkor beleégett az agyunkba. Most a Budapesten látható kiállítása kapcsán gyűjtöttük össze képeiből egy ízelítőt.

Szeptember 4-től október 5-ig tekinthetőek meg Kollar Izraelben készült képei a Capa központban. Barakonyi Szabolcs az index.hu képszerkesztője, a kiállítás kurátora így ír a Tanulmányi Kirándulásról:

“Képei nem szembesítik a jelent a múlt század történelmével, inkább megbocsájtóak. Fontosabb, hogy mi lesz, annál, ami van. Az irónia, a groteszk helyzetek sokkal inkább lepleznek le minket, mintsem bármit is számon kérnének. Ez a gyakran felszabadító erejű leleplezés szándéka szerint inkább a jövőbe mutat, tanulságot keres, hogy ezután könnyebben boldoguljunk. A képek szereplői tetszés szerint felcserélhetők, akár velünk nézőkkel is, konfliktusaik gyakran azért kellemetlenek, mert túlságosan is közel állnak hozzánk.

Fotográfiai módszerekkel semmilyen nézőpont nem igazolható, ezekkel az igazságot nem lehet kideríteni. Az emberek naponta tesznek könnyelmű kijelentéseket, mondják meg dolgokról, hogy micsodák, szüntelen megállapítják erről meg arról, hogy ez meg az. Ezek a fotók első ránézésre egy cseppet sem adják vissza a helyet, ahol készültek. Kivétel nélkül olyan képek, amiket még nem láttunk Izraelről. Azt is nehéz eldönteni, hogy milyen szervező erő áll néhány kép hátterében, és melyek csupán a hétköznapi pillanatok. A most látható képek egyike sem megrendezett, legnagyobb erejük abban van, hogy mindegyik csak a színtiszta valóság.”

Martin Kollar website

Capa központ

Photo 2015. 09. 12. 21 39 06 Photo 2015. 09. 12. 21 39 26 Photo 2015. 09. 12. 21 39 47 Photo 2015. 09. 12. 21 40 08 Photo 2015. 09. 12. 21 40 27 Photo 2015. 09. 12. 21 40 48 Photo 2015. 09. 12. 21 41 29 Photo 2015. 09. 12. 21 41 38 Photo 2015. 09. 12. 21 41 57 Photo 2015. 09. 12. 21 42 25 Photo 2015. 09. 12. 21 42 44 Photo 2015. 09. 12. 21 42 57 Photo 2015. 09. 12. 21 43 15 Photo 2015. 09. 12. 21 43 35 Photo 2015. 09. 12. 21 44 03 Photo 2015. 09. 12. 21 45 06 Photo 2015. 09. 12. 21 45 19 Photo 2015. 09. 12. 21 46 39 Photo 2015. 09. 12. 21 46 12 Photo 2015. 09. 12. 21 50 30

4
  • SEB3685
  • KAP_8942

Budai panelek

 

 

Egy téma két megközelítése több szem többet lát alapon. A Négyszemközt a Phoo egyik állandó rovata. Sebestyén László és Kálló Péter vizuális párbeszéde, néha komolytalan, néha pedig komolynak tűnő témák kapcsán. Hogyan ütköznek a vélemények, hogyan látja két tapasztalt fotográfus ugyanazt a helyzetet.

106