Phoo Magazin | kortárs fotogfáfiai magazin
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
232
archive,tag,tag-kortars-fotogfafiai-magazin,tag-232,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
20353875_1879124942114401_358233982_o

Hon-vágy FOTÓPÁLYÁZAT

Az otthon sokszínűségének, illetve hiányának bemutatására indított fotópályázatot a Habitat for Humanity Magyarország és a Phoo kortárs fotográfiai magazin. Az őszig tartó pályázati időszak alatt a szervezők olyan alkotásokat várnak, amelyek tematizálják a magyar lakhatási helyzetet, illetve a fotográfia eszközével jelenítenek meg történeteket, élethelyzeteket.

A Habitat for Humanity lakhatási szegénységgel foglalkozó, nemzetközi civil szervezet fotópályázatot indít az otthon sokszínűségének, illetve hiányának bemutatására. A beérkezett alkotásokból a szervezet az októberi Lakhatási Világnapra rendez fotókiállítást, amely a beérkezett alkotások legjobbjaiból válogatva a hazai lakhatási helyzetet mutatja be.

A civil szervezet Magyarországon rászoruló családok lakhatási körülményein javít,  kutatási és érdekképviseleti tevékenységet végez, hogy a lakhatási szegénység problémáira megfelelő szakpolitikai válaszok szülessenek.

A pályázat fotószakmai hátterét a Phoo kortárs fotográfiai magazin adja, amely az igényes látvány és a gondolatébresztő történetek bemutatását tűzte ki küldetésének a fotográfiában. A magazin korunk legfrissebb problémáira, társadalmi kérdéseire ad vizuális reflexiót, együtt a klasszikus, múltidéző értékekkel.

A kiírók 2017. július 24. és szeptember 4. között várják a fotókat és fotósorozatokat, amelyek a témához illeszkedve történeteket, illetve élethelyzeteket jelenítenek meg. A pályázat keretein belül összesen 30 kép kerül kiállításra az októberi Lakhatási Világnapon, illetve 7 pályázó részesül díjazásban. A díjakat a Habitat for Humanity Magyarország mellett a Phoo kortárs fotográfiai magazin és az ArtWork webáruház és fotólabor biztosítja.

Itt nevezzetek a pályázatra

0
Balaton

Feloldódott absztrakció

Valamikor az 1910-es években a geometrizáló, ugyanakkor erős atmoszférikus erővel bíró szemlélet lendítette át a festészetutánzásból a fotóművészetet saját, öntörvényű esztétikai öntudatába (Atget, Paul Strand stb.).
Az 1920-as években – mikor az immár autonómmá vált fotóművészet az Új-Tárgyiasság stílusában és mozgalmában jelentette ki önmagát – rögtön dogmává is merevedtek a nyelvújítás mozzanatai: az extrém nézőpontok, a geometrikus komponálásmód vagy a brutális anyagszerűség. A modern fotó hangzása ezáltal steril lett, száműzve az intim hangulatok sugárzásában rejlő lehetőségeket (Renger-Patzsch, Weston stb.).
Theule_sur_Mer Yokohama Theule_sur_Mer (2) Switzerland Szentendre
A fotóművészeti progresszió csúcspontjain – az 1920-as, ill. az 1970-es években – az atmoszféra mindig feloldódott a szélsőséges absztrakcióban. A kortárs fotó viszont – immár túl minden formanyelvi radikalizmuson, korstíluson, művészettörténeten… – végül ismét magáévá tette geometria és atmoszféra varázslatos egységét (Fontana, Gibson stb.).
“Az olyan tájat szeretem, amelybe nem való az ember, amelyből kihullik az ember, nincsen számára hely. Ember előtti vidék.”(Esterházy) 
Joó Tamás (1977) minimalista tájképein is titokzatosan ragyognak az alkonyatok, s az árva világvégi fák, épületek, stégek mind a melankólia magányában izzanak. Személyes, ugyanakkor soha nem túlfűtött, patetikus szomorúság ez.
“Hisz a művészet is ott kezdődik, amikor utolér az alkony, amikor nincs hová lenned ezen a világon.”(Tóth Menyhért)
Monterey Los_Angeles
Lisbon
Iceland Budapest
Távoliak, de bennünk égnek e szomorú fények – talán túlságosan is közel. Emberek már feltűnően ritkán jelennek meg képein, csak azok a befogadók maradtak, akik még rá mernek tekinteni saját végső magányukra…
“Megszüntette az ártatlanságot, végérvényesen magamra hagyott, magamra ébresztett: e tündöklő semmilyenségre. Semmi vigasz, se halál, se halhatatlanság.”(Esterházy)
Miltényi Tibor
0
hemzo_palyizsofia_49

Hemző Károly-díj 2017

Pályi Zsófia szabadúszó fotográfus nyerte a 2017-es Hemző Károly-díjat. Pályi tavaly a finalisták között végzett, az idén pedig több sorozatból álló portfóliójára kapta meg a fiatal alkotók számára meghirdetett pályázat díját. A díjra az Alapítvány tanácsadói jelölhetnek pályázókat. Az idén Barakonyi Szabolcs, az index.hu képszerkesztője, Bognár Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa (Lengyel Beatrix nevében), Cseke Csilla, az MTI fotószerkesztőségének vezetője, Molnár Zoltán fotográfus, tanár és a tavalyi győztes, Mohai Balázs fotográfus jelölt alkotókat. A Hemző Károly Alapítvány Kuratóriumából álló zsűri (Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, valamint Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusok és az Alapítvány titkára, Szarka Klára kurátor) az idén is úgy döntött, hogy az egyetlen díjazott mellett még négy finalistát is megnevez. Kaszás Tamás, Kállai Mártont, Sivák Zsófia és Végh László, a 2017-es finalisták egyaránt magas színvonalú pályázatokat nyújtottak be. Pályi Zsófiát mint érett, kiforrott alkotót, a fotográfia több területén is magas nívójú teljesítményt nyújtó fényképészt ismerte el a díjjal a zsűri. A Hemző-díjjal oklevél, pénzjutalom és kiállítási lehetőség jár a Magyar Fotográfusok Házában.
A tavalyi díjazott, Mohai Balázs Együtt szép című jutalom kiállítása július 9-ig látható a Kismanó Galériában.

0
tichy-03

“Mi ez? Ja, semmi.” – Miroslav Tichy

 

MT1-550x369
Miroslav Tichy (1926-2011) “csehszlovák” élet- és fotóművész a Dél-Morva Kyjouban élte le egész életét: soha nem mozdult ki szülővárosából. Az iskolában zárkózott, beilleszkedni képtelen gyerek volt. Apja szabóként dolgozott, testvérei nem voltak.
“A konyhában aludt Anyám. Néztem ki az ablakon és lovakat rajzoltam fejből. Ezért is vettek fel a Főiskolára.” (M.Tichy)
1945-48 között járt a prágai Főiskolára. Szinte kizárólag erotikus aktokat festett, rajzolt. Némelyik expresszív, más inkább karikatúrákra emlékeztet. Közepes tehetségű, jelentéktelen festő lett volna – gondolom – ,ha 1948-ban ki nem rúgják:
“Kommunista tanárom kidobott a Főiskoláról – demoralizálom a többieket, ez volt az indok.” (M.Tichy)
Jóvágású fiatalember lévén a nők érdeklődtek iránta, de ő a hétköznapi valósággal soha nem tudott mit kezdeni – köze nem volt hozzá. Erre italozása, és nehezen definiálható mentális zavara adhat magyarázatot – részben. Téveszméktől sem volt mentes: Édesanyjától – aki nagyon szerette – egy időben nem fogadott el ételt, mert félt, hogy megmérgezi…
4-001
“Egyszer, negyven éve, eljött ide egy lány, akinek tetszettem. Ült egy darabig, aztán kizavartam, mert nem érdekelt. Nem érdekel a szépség, kedvesség, csak a képzeletem.” (M.Tichy)
Az 1960-as években abbahagyta a festést, és megszállottan fotózni kezdett.
“A fotó segítségével mindent új megvilágításban láttam. Ez egy ismeretlen, új világ (…) Soha nem néztem a kamerába fotózáskor, mert magam előtt látom a kész képet.” (M.Tichy)
Totálisan elhanyagolt, torzonborz megjelenése riasztotta a városka lakóit: egyszerre féltek és nevettek rajta. Azt hitték barkácsolt gépeiben nincs is film. Ijesztő szuverenitást, privát szabadságot képviselt egy “unszimpatikus világban”.(M.Tichy)
Az államvédelmi szervek sem tűrték ezt a fokú autonómiát: 1963-ban a rendőrök – alapos verés után – elmegyógyintézetbe szállították. A zaklatások később is folytatódtak: az állami ünnepségeket rendszeresen a pszichiátrián kellett töltenie. 1972-ben műtermét kisajátította a helyi Termelőszövetkezet – őt kidobták az utcára.
Konzervdobozokból, csövekből stb. eszkábált elmondhatatlan gépeivel készítette képeit – kb. tízezer darabot! – egészen 1985-ig, magának. Egy negatívot egyszer nagyított le, keretet ragasztott neki, amit kiszínezett, és gyakran a képekbe is belerajzolt. Egyedi műveket hozott létre, a negatívokat többnyire elégette.
Kizárólag nőket fotózott – csak a női test érdekelte – utcán, strandon, TV-ből lopott képeket. Mániákus kukkoló volt: szexuális ösztönének rabszolgájaként alkotott, ám ennek csak a képzeleti-vizuális aspektusa működött benne. Mintha a kőkori Vénusz-szobrokat csinálta volna újra a semmiből, a női test abszolutizálása, s ezáltal mintegy a transzcendens szférába emelése által.
E zsigeri-transzcendencia figyelemreméltó filozófiai gondolat, mely szembesít ösztönvilágunk hatalmával. Azzal, hogy olyasmik adják emberi mivoltunk lényegét – transzcendencia, ösztönvilág – ,ami nagyobb nálunk: fogva tartja személyiségünket. Azaz, hogy talán Isten nem csak a lelkünkben egy darab transzcendens jóság, de a zsigereinkben is ott van paradox módon. E túlvilági zsigeri-figyelemről többen is írtak már:
“A test is szellem, csak észre kell tudni venni.” (Szufi bölcselet)
“A kereszténység az erotikából bűnt csinál (…) Az ember nemiségének foka és jellege, gyakran szellemének legfelső ormáig felér.” (Nietzsche)
3-8-022
“A szex az egyetlen égbe nyíló kapu.” (Cioran)
“A test médium, melyen keresztül megtapasztalhatjuk a Transzcendenst.” (Nádas Péter)
Tichy tehát – mint afféle képzeleti-erotomán – több ezer női testet emelt az örökkévalóságba. Csupa hibákból összeálló – életlen, karcos, koszos, rothadt stb. – éteri életműve nemcsak megérinti, de egyenesen dörömböl az Ismeretlen ajtaján. Minden hiba tökéletes esztétikai ajándék – mint mikor a Google-fordítóból kijön egy versfordítás, és nem hiszünk a szemünknek annyira eredeti, minden elképzelhetőt felülíró szöveget kapunk! Tichy az ő “autista-platonizmusát” pontosan meg is fogalmazta:
“Senki sem képes befolyásolni engem, én egy vadon felnőtt férfi vagyok, még Isten sem (…) Elvből nem hiszek semmilyen Istenben, az egész élet egyszerű illúzió (…) mikor még fotóztam, nem éreztem semmit (…) A szerelem olyasmi, amit elképzelünk, de a valóságban soha nem is létezett (…) Nem tudom voltam e valaha szerelmes. Soha nem ismertem fel semmilyen érzelmet. Magasabb szinten éltem, soha nem érdekeltek az érzések (…) Az egy nagyon személyes kérdés, hogy létezik-e Isten, vagy sem. Talán az Isten csak azért küldi be ide a legyeit, hogy idegesítsenek.” (M.Tichy)
1985-ben végleg abbahagyta a fotózást. Ez egybeesett azzal, hogy egy régi barátja – az akkor már Svájcban élő pszichiáter Roman Buxbaum – elkezdte gyűjteni képeit, és kiállításokat rendezett ezekből. Tichy erről nem is akart tudomást venni, annyira idegesítette a dolog. Idegen volt tőle a felhajtás, a hírnév, az üzlet – minden. Személyiségének lényegét sértette az egész. 2004-ben a Sevillai-Biennálén érte utol a világhír. Haláláig gyűlölte és elutasította ezt a kényszerhelyzetet, hogy megzavarják kozmikus magányát. Képei három és tizenkétezer euró között keltek el. Tichy undorodott e kereskedelmi-világsztárságtól:
“Nem érdekel a festészet, nem érdekel a fotó, csak a sligovica és a sör érdekel (…) Ha rátalálok egy képemre, rögtön eldobom, meg se nézem soha. Az emberek nem érdekelnek, csak az eredmény érdekelt: hogy jó-e a kép, vagy rossz.Azért tudtam megítélni, mert érdekelt, de ez ma már nincs így (…) Minek nézegetitek ezt a sok hülye képet? (…) Nem csináltam semmit életemben, és nem is fogok soha semmit csinálni (…) Milyen hülyén hangzik már, hogy Tichy! Azt jelenti csendes, de én nem vagyok az! (M.Tichy)
1-030
Lenyűgöző, tökéletes életmű, dermesztően nagyformátumú, karizmatikus egyéniség! Személyes életigazsága – azaz éjsötét-jéghideg magánya – ott sikít a képein mindörökre. Meg a száraz-fanyar humora is:
“Ha híres szeretnél lenni, olyasmit csinálj, amiben te vagy a legrosszabb a világon.” (M.Tichy)
Ez a cinikusnak tűnő, végtelen mélységű mondata egybecseng Warhol egy gondolatával, sőt ki is egészíti azt, amit Tichyről egyáltalán gondolni lehetséges:
“A szex jobb filmen, mint élőben.” (Warhol)
Kivételesen jelentékeny MÚZEUMI MŰVÉSZETÉBŐL ócska kis bizniszt csináltak a jóakarók, már életében (!!!) – hisz ez az emberi világ racionális logikája… Azé a világé, amelyiknek már rég vége van, csak még nem vette észre.
Miltényi Tibor
0
screen-shot-2017-02-24-at-10-23-05

Copacabana Palace torzói-Peter Bauza képei

Nem sűrűn ajánlunk albumot, de most egy izgalmas kötet került a Phoo szerkesztői kezébe. Peter Bauza német fotográfus könyve nem a legendás Rio de Janerio-i luxushotelről szól, hanem a brazil metropolisz nyugati részében fekvő elhagyatott lakóház beruházásról. Távol az elegáns palotaszállótól és a riói turista promenádoktól, mintegy 300 család él egy lepusztult épületkomplexumban, amit középosztálybelieknek terveztek 30 évvel ezelőtt, azonban sohasem készült el. A beton torzó hat épületében 1000 ember talált otthonra emberhez méltatlan körülmények között – sem teto, sem terra(tető nélkül, föld nélkül).

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-34

Bauza három évvel ezelőtt járt ott először. A komlpexumnak számos beceneve van: Jambalaya (egy hagyományos kreole tál után, vagy egy aznos nevű TV műsor után), Carandiru (egy hírhedt brazil börtön után), vagy, egyértelmű szarkazmussal Copacabana Palace, amire a fotós egy falra graffitiként felfestve bukkant. A különálló, több emeletes torzókban nincsen víz, nincs megfelelő világítás, ahogy ablaküveg, s ajtók sem, s persze lift sincsen. A lakások összeomlottak, s minden nedves, penészes. A falak feketék és koszosak, s bűzös szag terjeng az utcán és az épületek körül. Tulajdonképpen a helyet a purgatóriumként lehetne értelmezni, azonban Peter Bauza színtelített képei mást mesélnek el: a mindennapok pillanatait, az emerek életszeretetét, reményeit, álmait mutatja be, anélkül, hogy megszépítené a taszító környezetet.

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-58

screen-shot-2017-02-24-at-10-23-12A sorozat sokkal inkább ennek a nem önkéntesen szerveződött közösségnek az erejéről és szolidaritásáról szól, ahogy bátor függetlenséggel próbálnak túlélni. „Arcot és hangot akartam adni ennek a kisebbségnek, akik felé méltósággal közelítettem” – magyarázza a fotográfus. Az ittélők kezdeti vonakodása után Peter Bauza bizalmat kapott a  lakóktól, s nyolc hónapig szabadon járhatta a helyszínt, melynek eredménye a képekről visszaköszönő intim nézőpont.

A fotós számára a Copacabana Place sok millió, nehéz körülmények között élő brazil küzdelmét szimbolizálja. Projektjét akkor kezdte, amikor sok milliárdot költött az ország a nyári olimpia rendezésére. Ma a gazdasági válság még drámaibb. Valamivel több ma a busz, vonat és metró kapcsolat, de ez mind távol esik a teleptől. Csak 60 km-re fekszik a jómódtól, de ez elég ahhoz, hogy rejtve maradjon.

0
_dsf3852

Tanítani művészetet nehéz dolog

 

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

Zátonyi Tibor (1955) fotóművész, tanár, az 1970-es évek közepétől kezdett fotózni, s ekkor kapcsolódott be a korszak neoavantgárd szellemiségébe is. A súlyos szellemi vasfüggöny ellenére – nem lehetett Nietzschét, Freudot, Jungot olvasni magyarul, Cioranról, Bukowskiról nem is beszélve… – a korszellem, ellenőrizhetetlen utakon, beférkőzött az underground színtérbe, s létrejött a magyar művészet történetének tán legfontosabb nemzedéke, olyan nevekkel, mint Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor, Vető János, Molnár Gergely, vagy a Halász-színház.
Ebben az erős szellemi térben kezdett Tibor alkotni, ráadásul akkoriban a progresszív-fotó is épp a csúcson járt világszerte. Az 1960-70-80-as évek modernizmusának esztétikai virágkorában – mely szerintem a Reneszánsz jelentőségéhez hasonló – minden művészeti ágban kivételes teljesítmények születtek. Ha azt mondanám, hogy a hatvanas években a film-, és a képzőművészet, a hetvenesben a színház-, és a fotóművészet, a nyolcvanasban pedig az építészet és az irodalom volt a progresszió motorja, kb. igazam lenne – azzal a megszorítással, hogy a rockzene mindenek fölött-mellett állt, megtermékenyítve a művészet minden szegmensét. (Tegnap kapta meg Bob Dylan az irodalmi Nobelt, amivel legmagasabb szinten is megerősítést nyert iménti vélekedésem.) Nem véletlen, hogy Tibor 1977-78-ban az első hazai punkzenekarban, a Spionsban, is gitározott. Ez az együttes – Molnár Gergely antiideológiai art-punk projektje – sajnos nagyon rövid ideig működhetett Magyarországon, mégis meghatározta az egész későbbi alterock szcénát az URH-tól, az Európa Kiadón át a Kontroll-Csoportig és tovább. (Talán a Bizottság és a VHK kivételével, melyek szintén abszolút originális teljesítményt hoztak létre – követők nélkül.)
_dsf3612
“Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” (József Attila)
Tibor immár több mint negyven éve ugyanabban a stílusban fotózza ugyanazokat a témákat. Többnyire rideg tájképeket látunk, nagy üres felületekkel, s az emberi civilizáció röhejes-ijesztő emlékeivel. Ha van egyáltalán ember képein, az is csak tárgy, sziluett, avagy semmibe meredő emlékműve önmagának. Minimalizmusa ugyanakkor nem virtuóz-akrobatikus, mint Koudelkáé, vagy Vancsó Zoltáné, inkább nagyon is statikus formalizmus ez. Kijelentő mondatokban fogalmaz, de amit állít avagy kinyilatkoztat, az csupa titok. Lee Friedlander víziónárius-metafizikai várostájai állnak közel képeihez, annak szürreális modora nélkül. Mintha leginkább a világvége utáni csendet dokumentálná. Ez már nem emberi magány, hanem valami elvont, halál-utáni  magánybeszéd. Tán Atget képein hallani ezt az objektív-szomorú, végső csendet. Nem tudhatjuk van-e bármi értelme, célja létünknek, de ami látszik belőle az az, hogy ostoba üresség az egész, szomorú semmi.
_dsf3688
“Hol voltál kékszemű gyermekem? / Hol jártál drága fiam? / Tizenkét hegy oldalában ballagtam / S kúsztam hat göcsörtös országúton / Elértem hét szomorú erdő közepét / Álltam egy tucat halott óceán előtt / Mentem tízezer mérföldet egy temető szájában / És nehéz, nehéz, nehéz eső hull majd ránk.” (Bob Dylan)
_dsf3684
Végül még egy lényegi aspektusáról Tibor életművének: ő egy Istenáldotta, született Tanár is. Nagyon kevés ilyen karizmatikus tanáregyéniséget láttam életemben: Poszler György és Virágvölgyi Péter volt még ilyen. Nagy szerencse és megtisztelés, hogy ismerhettem őket, Tibornak több mint egy évtizedig közvetlen kollégája lehettem, közelről figyelhettem, hogyan csinálja. A zseniális tanárnak persze nem lehet ellesni a titkát – abszolút személyes dolgokból áll össze, számtalan finom együttállásból. Tibor esetében egy szabadságot sugárzó, minden önjelölt tekintélyt mélyen megvető, óriási egyéniség karizmáját érzékeltem. Egész lénye hordozta azt az aurát, amiben minden gesztusa jelentésteli lett: az alkotás titkaira önkéntelenül rá tudta vezetni tanítványait. Egyszer megkérdeztem, mit gondol erről, íme akkori válasza:
_dsf3692
“Tanítani művészetet nehéz dolog: inkább tanulni lehet. Tehát akiben érdeklődés van, az jön és kiszedi a tanárból a “titkokat”. Sok hallgató azonban még nincsen tisztában önmagával, tele vannak bizonytalansággal. Portréra koncentrálni így lehetetlen. Figyelni kell tudni a másik emberre. Színésznek kell lenni, üzletembernek, utcaseprőnek és így tovább.” (Zátonyi Tibor)
Miltényi Tibor
0
zoltan_pictures_05_borzsony_2014

Facebook – Az első évek – Vancsó Zoltán

 

zoltan_pictures_03_hainfeld_austria_2014
Vancsó Zoltán vadonatúj fotóalbumát van szerencsém figyelmébe ajánlani az elvont fotóművészet, és a végső kérdések iránt egyként érdeklődők számára. Zoltán képei önmagukban is bölcseleti ihletettségűek és mélységűek, hamar rájött hát, hogy egy-egy jól megválasztott aforizmával tovább pontosíthatja “filozofotográfiai” stílusát. Közvetlen bölcseletet keveset tűr a művészet általában – Zoltán képei  kivételek. Füst Milán, Mészöly Miklós, Emil Cioran – csak néhány név emlékeztetőül akiknek gondolatai inspirálták művészetét. “Szavak által látjuk jobban a képeket is” – mondotta Esterházy Péter egy előadásában. Valóban ez a helyzet, sőt tovább is mehetünk: képek által értjük jobban a szavakat, sőt van egy harmadik – még kevéssé feltárt lehetőség is – tudniillik amikor szöveg és kép metaforikus-poétikus viszonyba lép egymással és létrejön valami megnevezhetetlen harmadik minőség, ami kép is, szó is, meg valami több – és pont ez a legérdekesebb az egészben. Esterházy Péter – Czeizel Balázs: Biztos kaland című könyve volt ilyen illetve Zoltán utóbbi albumai. Új könyve – mely a Facebook oldalán öt éve megosztott kép-szövegeit tartalmazza – voltaképpen egy best of-válogatás az eddigiekből, és új,eleddig publikálatlan művek nagyszabású kompozíciója. Facebookon – vagyis: fekete zajban – filozofálni persze képtelen vállalkozás, aki ilyesmire vetemedik reménytelenül “ellene dolgozik az apparátusnak” – épp ahogy Roland Barthes definiálta a fotóművészet lényegét. Hiába na, ez a reménytelen küszködés az emberi progresszió maga, enélkül fákon élnénk és banánt eszegetnénk… Erről egy erős párbeszéd jut az eszembe a “Talpuk alatt fütyül a szél” című filmklasszikusból:
zoltan_pictures_11_tata_2010
“Aztán gondoltál-e arra Gyurka, mire mész ezzel a sok futkosással, keserves síkon állással?
Tudja Rendbíró Uram az akasztófán lógni is csak addig kényelmetlen, amíg meg nem szokja az ember.”
Igazi különlegessége a könyvnek a Markója Csilla által készített kiváló bevezető beszélgetés. Aki ismeri Zoltánt, tudja, hogy egy roppant intelligens, tájékozott, kíváncsi egyéniség, de egyáltalán nem szokása önmagáról beszélni (ennyiben is abszolút mértékben különbözik az emberektől általában, akik mást sem tesznek, mint saját életük teljesen érdektelen részleteivel zaklatják ártatlan embertársaikat…). Itt végre lehull a nemlétező lepel: megtudjuk végre, hogy ki is van ezen impozáns életmű mögött – persze csak módjával. Csak annyit közöl az élettényekből, amennyi a képek jobb megértéséhez szükséges.Nagyon pontosan eltalálja az arányokat itt is. Néhány passzus kedvcsinálónak:
zoltan_pictures_06_barcelona_spain_2014
Az “őrületes ellenszélben” végigszenvedett piarista-gimnáziumi évek kapcsán “pokoli belső fájdalmakat éltem meg. Azt, hogy később – a szakmai visszhangtalanság dacára – egyszer sem adtam fel magát az alkotást, vélhetőleg ennek a négy évnek köszönhetem, ekkor erősödtem meg.” Ne feledjük, az egyéniség léte és minősége dől el ezekben a döntő években! Neki végül is “jót tett” a rossz iskola, a “szakmai visszhangtalanság” viszont csak rosszat tesz neki. Ezt érteném is, ha tudnám miről beszél, azaz ha létezne “szakmai visszhang”. Nincsen ilyen. Egy kezemen meg tudom számolni a színvonalas hazai fórumokat és a valódi elméleti szakembereket. Ha van egy zseniális- avagy bűn rossz kiállítás, album, publikáció – csönd… Ha ne adj Isten meghal egy nagyszerű művész – évek múlva tudom meg valami elejtett félmondatból… Ez az ami van: légüres tér. “Középszerűség: unalmas sivatag. Érzéktelen szigetelője a valódinak.” (Pilinszky) Még egy megjegyzés immár tőlem: az önsajnálat – legyen bármennyire jogos is – messziről kerülendő, mert pusztítja a személyiség méltóságát.
Csontváry kapcsán: “Kamaszkoromban azután elkerültem egyszer a pécsi múzeumba (ahol élőben is nagy hatással voltak rám erős atmoszférájú képei (…) Egy olyan világgal találkoztam, amiről tudtam, hogy nem földi keretek közt létezik. Azt hiszem, a fotográfiában azóta is ezt keresem.”
zoltan_pictures_09_balatonederics_2015
“Arra törekszem, hogy ez a kép-szöveg párosítás hasonlóan nagy szellemi kaland legyen a befogadó számára, mint amilyen nekem volt. Kép és szöveg passzoljon is, de ne egyértelműen. Legyen egy kis rés a kettő között.”
“2002-ben elküldtem öt párizsi galériába a fotóimat (…) Hatodikként pedig Bressonnak is postáztam ezt a kb. tíz kópiát. Senki sem válaszolt, kivéve Bressont.”  A nagy emberek már csak ilyenek: előre köszönnek… “Az a legnagyobb, ami már olyan kicsire zsugorodott, hogy minden nagyságot fölöslegessé tesz.” (Cioran)
zoltan_pictures_04_tatra_slovakia_2014
Emblematikus képeire vonatkozó válasza: ” Koudelka főként a hetvenes években készített Exiles sorozatának szinte minden egyes képe ilyen. Az ezekből sugárzó teljes tanácstalanság az amit magam is érzek az ember földi életével kapcsolatosan. Megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan képek – ez a fotográfia igazi ereje, ami már messze túl van a verbális síkon.”
“Ha önazonosan csinálok mindent, akkor csak ki kell mozdulnom otthonról, a képek úgyis megtalálnak.”
zoltan_pictures_13_adria_2003
Végezetül: sűrű és mély könyv ez, nem könnyű szórakozás. Eddigi könyvei alapján is tudom: élethosszig el fog kísérni egy-egy revelatív pillanata – ráadásul tele van ilyenekkel. Annak ajánlom tehát, aki a végső kérdésekre érzékeny – ,hogy Zoltán e remek könyve segítse abban, hogy saját végső kérdéseire rátaláljon. “Ha a szerelemről próbáltam énekelni, fájdalommá változott. És aztán fájdalomról akartam énekelni, ami szerelemmé változott! Szerelem és fájdalom így tépett hát ketté.” (Franz Schubert)

Zoltan.Pictures: FACEBOOK — Az első évek (2010-2015)

Miltényi Tibor
0

Az átlagnál több pillanat, beszélgetés Shin Noguchival

„Na jó, adok neked interjút, de csak röviden, mert jobban szeretem, ha a képeim beszélnek helyettem.” – válaszolt megkeresésemre a japán fotográfus, Shin Noguchi. Mit mondhattam volna, rövidre fogtam. A képei tényleg beszédesek, külön örültem kérésének, hogy csak magyarul jelenjen meg az interjú. Úgyhogy ezt a beszélgetést tényleg csak kis hazánkban fogják érteni.

20121112_193510

Shin Noguchi foglalkozását tekintve grafikus dizájner, és fotográfus, aki Kamakura és Tokió városa között ingázik. Múltjáról, magánéletéről nem sokat árult el eddig a kíváncsi magazinoknak, a japánokra jellemző módon ezt az oldalát szemérmesen megtartja magának. Alapvetően street fotókat készít, engem azonban első sorban azért ragadtak meg a képei, mert felfedeztem bennük valami szokatlant. A japán fotósok mintha teljesen máshogy látnák a világot, mást vesznek észre belőle és másra helyezik a hangsúlyt. Ezt a hangulatot Noguchi képeiben is éreztem. Saját állítása szerint célja az, hogy a mindennapi élet izgalmát, szépségét és humanizmusát megtalálja, illetve hogy bemutassa a japán kultúra összetettségét és árnyaltságát a nézők számára. A beállított, vagy csípőből ellőtt fotóktól ugyanakkor szigorúan elhatárolódik. Munkásságát világszerte elismerik, olyan online felületeken jelentek meg anyagai, mint a Leica Blog, a LensCulture, a The Independent vagy az iGNANT.
A kérdésekkel szűkmarkúan kellett bánnom, ezért beszélgetésünket igyekeztem a munkásságának különlegességére és a japán hatásra összpontosítani.

20110604_115153

Rengeteg elképesztően jó képed van. A fotóid alapján világosan látszik, hogy nem csak a kompozícióval, a fényekkel és a színekkel bánsz mesterien, hanem az is, hogy rendkívül érzékeny vagy. A képeid tele vannak gondolatébresztő részletekkel, metaforákkal és filozófiával. Ez nagyon ritka. Mit gondolsz, honnan ered ez a képességed?
Nagyon jól esik, amit mondasz, de őszintén szólva nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, miért és hogyan kapok el az átlagnál több érdekes pillanatot. Egy dolgot azonban bizton állíthatok: a világon nálam sokkal szebb, vonzóbb emberek vannak. Ezt szeretem bennük, ezért fotózom őket és lépek velük kapcsolatba.

20160421_200409

Ki volt hatással a világlátásodra?
Nagy példaképem Ihei Kimura, Joel Meyerowitz, Joel Sternfeld, William Eggleston, Cristobal Hara. Az egyik legfontosabb ember azonban Clifford Brown jazz trombitás volt az életemben. Nagyon megérintenek azok is, akik idejekorán távoztak közülünk anélkül, hogy beteljesítették volna életcéljukat. Forradalmárok, zenészek, színészek, fotográfusok és a balesetben, háborúban elhunyt gyermekek.
A szüleimet is meg kell említenem, édesapámtól, aki reklámszakember volt, rengeteget tanultam. Édesanyám modern balett táncos, mindketten nagy hatással voltak a művészi énem fejlődésére. Pedig nem lehetett egyszerű velem, igazi rosszcsont kölyök voltam. A rendőrséggel is sokszor keveredtem összetűzésbe, de ennek ne kérdezd az okát

Általános vélemény, hogy a japán fotózásnak saját ízvilága van, amelyre sehol máshol nem lehet rátalálni. Egyetértesz-e ezzel, és ha igen, mi a különlegessége számodra a japán fotónak (vagy a művészeteknek általában)?
Egyszerű. A japánok soha nem korlátozzák magukat „globális sztenderdekkel”. Mernek rendhagyók lenni.

20140208_144045

Olvastam valahol egy igen érdekes dolgot tőled: a külföldiek nagyon japánosnak tartják az anyagodat, a japánok viszont nagyon külföldiesnek. Szerinted miért van ez?
Ha azt szeretnéd, hogy az üzenetedet a helyi és a nemzetközi közönség is megértse, muszáj a szubjektivitás mellett az objektivitásra is törekedni. Objektivitás alatt arra gondolok, hogy olyan képeket is készítek, amelyek illeszkednek a külföldiek Japánról alkotott képébe. Szerintem a fotóim azért értelmezhetők sokféleképpen, mert jó egyensúlyban található meg rajtuk az objektivitás és a szubjektivitás.

Amikor japán turistákat látunk, szinte mindegyik kezében van fényképezőgép, és úgy tűnik, mindenről készítenek képet. Mintha nagyon fontos lenne számukra a fotózás. Te is sokat exponálsz, amikor kimész az utcára?
Még csak az kéne, én profi street fotós vagyok, nem lövöldözök feleslegesen. Ami a japán turistákat illeti, sokan gondolkodtok nagyon hasonlóan róluk: szemüveges, ferde szemű, fekete hajú figurák jutnak az eszetekbe. Valójában a japánok nyugodt, gazdálkodó emberek, akik nagyra becsülik a tényt, hogy másokkal is osztoznak egy területen. Amikor külföldre utaznak, szeretnének mindent megörökíteni, hogy aztán megoszthassák az élményeket az otthoni közösséggel.

 

20150326_000031

Egy másik interjúdban azt állítottad, hogy reménytelen romantikusként tekintesz magadra, és megpróbálod az utolsó csepp szépséget is kinyerni a tájból és a témákból. Ez nagyon inspirálóan hangzik. Mégis, a szépség mindenhol ott van, hogyhogy te csak az utcán fotózol?
Tetszik ez a kérdés. Igazad van, a különleges, szép pillanatok mindenhol ott vannak, már csak az a kérdés, hogy rájuk találsz-e. Én az utcai fotózásban szeretek leginkább szépség után kutatni. Néhány korlátot viszont állítottam magamnak. Soha nem lövök csípőből. Őszintén akarok fotózni és magamat akarom vállalni a fényképezésnél, hiszen a kép így lesz igazán kifejező. Végül pedig soha nem rendezek meg egy fotót, ahogy mások szokták. A street fotózás szerintem mindig az igazat vallja. Egy olyan igazságról beszélek, amely nem feltétlenül a látványra vonatkozik, hanem általánosságban érvényesül a társadalomban, az utcákon, az emberek életében. Én ezt a valóságot próbálom megragadni a saját értékeimmel és nézőpontommal. Hiszem, hogy a fotóim felkavarják a berögzült sztereotípiákat és ledöntik a meglévő határokat.

Instagram Website Tumblr

Kocsány Kornél

1
nagy_zopan_ramiras_art_camp

A valóságok szemeim mögött

 

Nagy Zopán (1973) költő, fotós, képzőművész: széleskörű tájékozottsággal és kifinomult ízléssel bíró nagyformátumú szellemi ember. Az irodalmi szcénában állandó jelzője: “az utolsó avantgárd költő”.

kerepesi_temeto_2010_nagy_zopan-1

kozos_onportre_nagy_zopan_2006

“A tradíció nem halott tárgy, hanem olyan eleven anyag, ami nélkül újat alkotni nem lehet.”(Esterházy)

Feltételezhetően e jelző azt jelenti, hogy indulatosan áradó rímtelen szabadversei leginkább  az 1910-20-as évek klasszikus avantgárdját idézik: Kassák, Barta, Palasovszky modorát. Igen ám, de az a mindent elsöprő agresszió amivel ők felrobbantották a szimbolikus-metaforikus versbeszédet, hogy létrehozzák saját sistergő, lázálomszerű stílusukat, csak felületesen hasonlít Zopán fölöttébb bonyolult poétikájára. Belőle hiányzik ugyanis a bármit felszámolni akaró radikalizmus. Éppenséggel a Mindent igyekszik egyben látni és kifejezni. Ilyenformán csak ugyanannyi köze van, lényegét tekintve, az avantgárdhoz, mint a kései Rimbaud látomásaihoz, vagy, teszem azt, Tandori végtelenített közérdekű-magánbeszédfolyamához. És akkor még nem szóltam a filozófiák ihletéről, például haikuinak, nyelvileg nagyon is koncentrált, keleti bölcseletéről:

 

nagy_zopan_kapolcs_2008_pajtas_geppel-1

nagy_zopan_fenybonctan

 

“A valóságok / titokzatos foltok / szemeim mögött.”

 

maszk_duplex_nagy_zopan

praga_philip_glass_duplex_2009_nagy_zopan

 

nagy_zopan_duplex_onportre_pajtas_geppel_babele_2012
nagy_zopan_becs_latens_2010-1

“Nincs elmúlás: / Holt macskában gepárd fut, / Bennem pedig más.” (Nagy Zopán)

 

nagy_zopan_carmen_2010

Tehát számomra inkább azon ritka alkotók közé tartozik, akik több művészeti ágban hozzák létre egységes életművüket. Vető János – aki szintén ennek az alkotói attitűdnek zseniális képviselője – fogalmazott úgy, hogy “több tantárgyas művész”. (Ne tévedjünk – ennek semmi köze az intermediális kortárs-művészethez, ahol különböző művészeti ágak összekeverésétől lesz valaki trendi… A divat ugyanis a magasművészetben az esztétikai érték ellenében működik.) A biztonság kedvéért megkérdeztem ő hogyan látja saját magát. Email-fordultával jött a válasz:

“Nem tudom, hogy ki(k) vagyok, de látomásos életem folyamatos…
Már gyermekkortól: tudom, nem vagyok “egyedül”…(Ez többféleképpen értelmezhető mondat, ugyebár…)
A  sok-rétegű, sokk-os, változatos, démonikus, gyönyörű…víziókat próbálom (valahogyan/több eszközzel) feldolgozni, kivetíteni…
Hogy a többi (ismeretlen, sejthető, visszatérő, zaklató, lappangó…) látomásnak is legyen elegendő élet-tere…” (Nagy Zopán)

 

Innen nézve leginkább William Blake-ra (1757-1827) emlékeztet engem, aki költő, festő és próféta volt, s misztikus látomásaiban a valóság extra dimenzióiról tudósító médium. A romantika korstílusában  erős szimbolizmus, expresszió és szürrealizmus jellemezte démonikus egyéni stílusát:

“Minden éj, s napon pedig / Lesz ki búra születik / Minden nappal s éjszakán / Lesz kit sorsa kéjre szán / Lesz kit sorsa kéjre szán / S lesz kit örök éjre szán.”(W. Blake)

maszk_2004_nagy_zopan-1
Zopán, mint “több tantárgyas médium” fotóművészeti aktivitásának egy fontos aspektusa: a Pajtás-gép iránti rajongása. A Pajtás igazi hungarikum: a Gamma Művek gyártotta 1955 és 1962 között. Egyszerűnél még sokkal egyszerűbb szerkezet: rollfilm, 6X6 cm, 1/30 exponáló idő, három blende: f/8, f/11, f/16, rögzített objektív – azaz nincs élességállítás – és ennyi. Egy gyengén felturbózott camera obscura az egész: a kép közepe éles – jó esetben – , a szélek felé torzul és életlenedik, a negatív széle továbbításkor fényt kap. E fehér suhanásoktól olyan, mintha a menyországban  fotóznánk – színtiszta varázslat az egész – annyira rossz, hogy az már jó. A biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, neki mi ebben a jó?

“A Pajtáshoz való vonzódásomról főként a képalkotási módot említeném. Azon túl, hogy először a patinás bőrtokban rejlő “antiszerkezet” , és mechanika nélküli egyszerűség fogott meg (pl.a régi bőröndöket is gyűjtöttem: a bőröndben lévő bőrönd bőröndjének bőröndjében lakó titok és sötétség, és az ismeretlen időket hordozó “időtlenség” belső terei mindig is vonzottak): leginkább a “ködös”, meghatározhatatlan (kép)világok feltárulásait kedveltem meg, azokat a sok éven át visszatérő jelenéseket, amelyek fél-álmaimban, éber képzetemben is folyamatosan kísérnek, rétegesen és szimultán vannak jelen mindennapjaimban. Tehát egyféle hasonlóságot érzek e műtárggyal, rokonságot: esetlegességeivel, hibáival, hihetetlennek tűnő fény- és maszat-rajzaival, döglött foltjaival, fátylas-misztikus káprázat-részleteivel…” (Nagy Zopán)

 

Zopán pajtás tehát – mint a paradoxonok embere – csavart még egyet a dolgon: a menyországban a poklot igyekszik megfotózni: saját kísérteties vízióit. Erős atmoszférájú múltfotói mindig sötét, humortalan megrendezett képek. Erős szimbolizmus jellemzi – de hogy mit akarhat szimbolizálni azt sűrű homályba borítja. Egyfolytában forszírozza a hibákat és provokálja a véletlent. Intenzív bölcseleti és képzeleti-figyelem motiválja – akárcsak verseit – ,s állandóan reflektálja is önmagát a művekben. Misztikus érintettsége  indulati-bölcseleti paradoxonokban létezik.

nagy_zopan_ramiras_art_camp
“A véletlen-szerű gondviselés / (élettel teli pusztulás-folyam) / a gondviselés-szerű véletlen (?)” (Nagy Zopán)

 

A Pajtás-gép amúgy úttörőknek készült eredendően, gondolom hogy legyen mivel megörökíteni az iskolák Április 4-i ünnepségeit, meg a Május 1-i felvonulást (miközben a börtönökben még szorgalmasan akasztották a forradalmárokat). Ehhez képest nemhogy egy úttörő – mondjuk: én -, de senkinek a kezében soha nem láttam Pajtást. Szerintem Zopán nemcsak régészeti felfedezője, de úgyszólván egyetlen használója is e modellnek. Képeiben még ez a baljós politikatörténeti réteg is játszik – akaratlanul is -, megteremtve a misztikus-álretro stílusát, bármit jelentsen is ez…

“Az erős nézéstől lesz a Valami.” (Esterházy) “(W. Blake)

Miltényi Tibor

0
dsc09319_dxo_1

A döntő pillanat előtti felismerés – Mirko Saviane

 

Egy multinacionális vállalat biztosítási részlegén dolgozik, szabadidejében festményszerű street fotókat készít a Velence környéki falvakban Mirko Saviane.


Olaszországban születtél, 1971-ben, a keresztneved azonban szláv gyökerekre enged következtetni.

Pedig a szüleim is olaszok. Tetszett nekik a Mirko név, akkoriban divatos volt az olaszosított „Mirco” változat, de ők mégis a „k” betű mellett döntöttek.
Én Toszkánában születtem, majd nem sokkal később a velencei régióba költöztünk.

Mivel töltötted a gyermekkorodat, mi érdekelt leginkább?
Már fiatalon nagyon érdekelt a művészet, főleg a zene. Kaptam egy elektromos gitárt, majd a számítógép segítségével saját dalokat írtam. Még CD-t is készítettem, főleg funky/fusion muzsikával. Egész életemben autodidakta voltam mindenben. Ha megszerettem valamit, megtanultam. Először gitározni, majd festeni, végül fotózni. Soha nem foglalkoztam a határaimmal, csak mentem előre.

A szüleid is támogatták a kreatív önkifejezésedet?
Édesapám a hadseregben, a légierőnél szolgált, édesanyám háziasszony volt. Tőlük tanultam meg, hogy bíznom kell magamban, nem szabad félnem semmitől. Mindig támogatták a szenvedélyeimet, habár, őszintén szólva, az eredményeimtől nem voltak elájulva: a festményeimet csak a saját szobámban akaszthattam fel.

 

runnboy
img_6581_dxo
img_5241_dxo_1-2

Később sem végeztél el semmilyen művészeti iskolát?
Soha semmilyen festészeti vagy fényképészeti képzésen nem vettem részt. Statisztikából és közgazdaságtanból diplomáztam az egyetemen… Ugyanakkor a  művészetek mindig érdekeltek: igyekeztem rájönni, miért tetszik egy bizonyos festő vagy fotós munkája. A következő lépésben megpróbáltam hasonló alkotásokat létrehozni úgy, hogy megjelenjen bennük a saját hangom is. Rétegről rétegre alakult ki a stílusom. Minél tovább fejlesztettem a saját formanyelvemet, annál könnyebben öntöttem formába az érzéseimet.

Mikor találtál rá a fényképezésre?
Ha jól emlékszem, 27 évesen kezdtem el festeni, és nem sokkal a 30. születésnapom után vettem meg első digitális gépemet (egy ma már furcsának ható Sony DSC f707-t), a barátom unszolására. Akkor azonban még nagyon más képeket készítettem…

Ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással a kezdetekben?
A festészet óriási hatással volt a fotóimra, imádtam a holland Piet Mondrian geometrikus formáit és élénk színeit, valamint Edward Hopper amerikai realista festő képeit.
Raymond Carver írótól megtanultam, hogy a belső lényeghez a külső hám lefejtésén keresztül vezet az út.
Ami a fotózást illeti, sokan hatottak rám. A színek terén Harry Gruyaert, Alex Webb, Fred Herzog, Saul Leiter és Constantine Manos képeiből tanultam a legtöbbet, a fekete-fehér fotózásban Ray Metzker és Gabriele Croppi a példaképem, a kompozíció mestere pedig számomra Henri Cartier-Bresson.
Ami a zenét illeti, van egy Beastie Boys-albumom, amit mostanában rongyosra hallgattam…

A fotózásból élsz?
Egy-két esküvőt és néhány eladott képet leszámítva semmit nem keresek a fényképezéssel. Van rendes munkám, egy multi biztosítási részlegén dolgozom.

img_4296_dxo_1

Érdekes, hogy míg életed egyik, jelentős része a kreatív önkifejezésről és a művészetekről szól, a másik a számok racionális világában zajlik. Első hallásra úgy tűnik, elég nagy lehet a szakadék a két világ között.

Én nem így látom. Ahogy a munkámban, úgy a fotózásban is problémákat oldok meg. Mindkét dimenzióban ugyanúgy állok a dolgokhoz. Persze a fotózásban semmi nem szab gátat a kreativitásomnak, míg a munkahelyemen általában meg van kötve a kezem, szabályoknak kell megfelelnem. Mégis mindkettő nagyon fontos része az életemnek. Arra soha nem gondoltam, hogy csak a fotózásból éljek, bár azt is biztosan élvezném.

Tanultál valamit a munkádból, amit a fényképezésnél is felhasználtál? Esetleg fordítva?

Egyedül a hozzáállásom számít, ami mindkét esetben ugyanolyan.

 

Mikor van időd fotózni?

Szombaton általában van pár szabad órám, ekkor a Treviso projektemen dolgozom. A Burano és a Velence projektekhez ki kell vennem egy szabadnapot, vagy ünnepnapokon kell szerencsét próbálnom. Burano csodás kisváros, de sajnos idén még csak ötször voltam ott.

 

Családod van?

Házas ember vagyok, és van egy hároméves kislányom. Amióta ő megszületett, sokkal kevesebb időm van fotózni, de persze ez nem baj, valamit valamiért. Nem könnyű megtalálnom az egyensúlyt a munka, a család és a szenvedélyem között, de nagyon igyekszem felelősen beosztani az időmet, és megfelelő hangsúlyt helyezni életem minden részére.

Térjünk át a képeidre. Említetted Mondriant, és valóban tisztán látszik, hogy a geometrikus formákkal és színekkel nagyon szeretsz játszani…

Az egyszerű képeket szeretem, amelyek nem terelik el a néző szemét ezerféle irányba. Ezért használok olyan letisztult kompozíciót, amely határozottan vezeti a szemet, és többnyire egyetlen főszereplőt helyezek a képre. Fontos, hogy ne csak számomra legyen érdekes a kép, és egyből kiderüljön, miért készítettem el. Ezzel a filozófiával dolgozom, a színekkel, a tónusokkal, a formákkal és a fénnyel való játszadozás csak ezután jön.
Érdekes látni, hogy különböző fotográfusoknál hogyan ismétlődnek különböző minták, formanyelvek és megoldások. Nem csak a kompozíció vagy az elkapott pillanat számít. Ha ezeket a dolgokat átlátod, könnyebben felismered a képet az utcán, sőt, előre meg tudod jósolni, hogy mikor és hol történik, születik meg a pillanat.

dsc09395_dxo_1

Mi motivál?
A fotográfia a szenvedélyemmé, már-már függőséggé vált. Imádom azt a „megelőző másodpercet”, amikor érzem, hogy minden tökéletesen össze fog érni a képen, és lám: az elképzelés valósággá válik. Tiszta adrenalin. Ez az élmény motivál engem, ez ad izgalmat minden alkalommal. Bátran kijelenthetem, hogy a döntő pillanat előtti felismerést élvezem a legjobban az egészben.

Említetted, hogy rétegről rétegre alakítottad ki a formanyelvedet. Rátaláltál már a valódi belső hangodra? Hogyan változott a stílusod az elmúlt években?
A stílusom folyamatosan változik, minden évben más érdekel és inspirál. Öt évvel ezelőtt még azt sem tudtam, mit jelent a „street fotózás”.

dsc08882_c2

A képeid többsége a velencei régióban készült. Szeretnél máshol is fotózni, vagy ebből hoznád ki a lehető legtöbbet?
Szerencsés vagyok, gyönyörű városok közelében lakom. Velence igazi turistaparadicsom, Burano a világ 10 legszínesebb városának egyike. Treviso szerintem igazságtalanul kis helyet foglal el a köztudatban, de én igyekszem bemutatni a hely varázsát. Még mindig sok felfedeznivaló akad, Velence önmagában rengeteg meglepetést tartogat. Ettől függetlenül szívesen elutaznék Marokkóba, Mexikóba és Kubába is.

Egyedül dolgozol?
Nem nagyon követem az olasz eseményeket, de azért azt tudom, hogy rengeteg tehetséges fotósunk van. Klubokhoz sem csatlakoztam, szeretek magányosan dolgozni, alkotni. Jobb egyedül. Sok időt töltök egy helyen, még akkor sem hagyok el egy izgalmas részt, ha már érzem, elkészült a legjobb képem. Ha tetszik a hely, maradok, és lövöldözök.

dsc08150

dsc02770_dxo_1_dxo-4ok
Felismernek már Burano vagy Treviso utcáin?
Mindenhol sok a fényképező, kíváncsi turista, én a kis kamerámmal könnyen észrevétlen maradok. Véleményem szerint máshogy nem is lehet igazán autentikus képeket készíteni a mindennapokról. Buranóban azért néha szóba elegyedek a helyiekkel. Ez kicsi sziget, itt könnyebb kapcsolatot teremteni. Nem is ők ismernek fel engem, hanem én ismerem fel őket.

Ha mindent újrakezdhetnél, másképp csinálnád-e?
Lehetetlen kérdésekkel nem szoktam foglalkozni, van belőlük elég az életemben. Olyan vagyok, amilyen. Ha valamit elrontottam, tanultam belőle, a kudarcélményeknek is köszönhetem, hogy ilyen emberré váltam. Semmit nem változtatnék, ha újra kéne kezdenem.

 

Mik a terveid az elkövetkezendő évekre? Vannak merész álmaid?

Őszintén szólva soha nem gondolok a jövőre, a jelenben élek. Persze szívesen kiadnék néhány könyvet. Ha már merész álmokat említettél: jó lenne ikonikus képek helyszínére elutazni, és ott elkészíteni a saját verzióimat. Ha ebből a sorozatból a Steidl kiadna egy könyvet, csodálatos érzés lenne. (De ez tényleg csak egy vad álom).

Van, amitől félsz?
Attól félek, hogy a kulcspillanatban nem tudok jól fókuszálni.

dsc00039

Van kedvenc képed?
Van bizony, de az sajnos nem publikus. Jelen voltam a kislányom születésénél, és készítettem is egy csomó képet. Mondjuk közel sem annyit, amennyit szerettem volna. Ebben a sorozatban van egy kép, amelyen legelőször pillant rám a kislányom, pár perccel a világra jövetele után. Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot, ekkor döbbentem rá arra, hogy apa lettem.

Kocsány Kornél 

 

0