Phoo Magazin | képírás
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
242
archive,tag,tag-kepiras,tag-242,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
03

Videójátékoktól a fotográfiáig

A tajvani Cielo Yu-t az elmúlt hónapokban ismerte meg a nemzetközi fotográfiai szcéna. A fiatal lányokat titokzatos, furcsa pózokban és környezetben ábrázoló fotói váratlan sikert arattak, elmondása szerint ez őt lepte meg a legjobban. Nem profi fotós, csak óriási igénye van a művészetre, az érdekes gondolatokra és a folyamatos fejlődésre.

 

12

 

Tajvanon élsz és dolgozol. Itt is születtél vagy csak később költöztetek a szigetre?
Bizony itt születtem, valamivel több, mint 24 éve!

 

Mesélj nekünk valamit a tajvani hangulatról. Milyen volt a szigeten felnőni, hogyan teltek számodra a mindennapok?
Ez egy nagyon összetett téma, nem is tudom, melyik aspektusáról kellene beszélnem. Az életem amúgy elég uncsi volt, gyermekkoromban egyfolytában csak tanultam. Nagyon komolyan veszik itt a vizsgákat és a házi feladatokat. Ha volt egy kis szabadidőm, videójátékokkal játszottam. Ordas nagy függő voltam, amíg rá nem találtam a fotózásra.

 

A fotózás tehát megváltoztatta az életedet? Hogy találtál rá?
A szüleimet nem nagyon érdekelték a művészetek, ingerszegény környezetben nőttem fel. 21 éves koromban a kamera volt az egyetlen médium a házban, elkezdtem vele kísérletezgetni. Volt egy ötletem. Hosszú napokat töltöttem gondolkodással, míg végül akcióba léptem, és a fotográfia nyelvére fordítottam le az ötletemet. A médiumnak hála rengeteg dolgot átértékeltem az életemben, sok régi berögződéstől szabadultam meg.

 

06

10

09

18

 

A lányok között is népszerűek a videójátékok Tajvanon? Adtak neked ötletet a fotózáshoz? Melyik játék volt a kedvenced?
Nem hiszem, hogy a helyszínnek köze van ehhez a jelenséghez, a videójátékok szeretete az ízlésen és a személyes háttéren múlik. Ettől függetlenül persze elég sokan videójáték-függők az országban. Én a League of Legends-re voltam rákattanva… A fotóimra azonban szerintem semmi hatással nem voltak.

 

Honnan nyersz akkor inspirációt? Könyvek, filmek, zene vagy bármi más?
Egyedül a saját életemből merítek ihletet.

 

Azt mondtad, hogy nem tartod magad profi fotósnak. Szeretnél ezen változtatni a jövőben?
Nem, ez egy életre szóló hobbi lesz.

 

08

15

 

Mit jelent számodra ez a műfaj? Hogyan változtatott meg téged?
Állandóan gondolkodásra és változtatásra késztet. Alapvetően félénk, visszahúzódó személyiség vagyok, mindig időre volt szükségem mások megismeréséhez. A fotográfia sokat segített abban, hogy felvegyem a kapcsolatot a környezetemben élő emberekkel.

 

A képeiden főleg fiatal lányok vannak érdekes környezetben, az arcuk általában nem látszik. Miért ezt a témát választottad, milyen filozófia bújik meg mögötte?
Amikor elkezdtem fotózni, szemet szúrt, hogy a szép, fiatal csajok arcát gyakran használják figyelemfelkeltésre. Az emberek könnyen asszociálnak másra, amikor csinos lányok arcát nézik. Én szerettem volna egy kicsit egyensúlyba billenteni a témát azzal, hogy eltakartam az arcukat, és furcsa helyzetben ábrázoltam őket.

 

Mi alapján választasz magadnak modellt?
A modelljeim egy részét a baráti körből választottam ki, de az Interneten is megkerestem már embereket. A legfontosabb számomra az, hogy könnyen tudjak velük kommunikálni fotózás közben.

 

Milyen más témák érdekelnek még téged?
Ez hadd maradjon az én titkom…

Köszönöm az interjút, üdvözlöm a Phoo-t és a magyar olvasókat is!

 

Cielo Yu a weben:

Facebook  || Instagram || Flickr

 

07

05

04

 

Készítette: Kocsány Kornél

0
  • Map of the Chernobyl exclusion zone. The restricted area has a radius of 30 kilomers that can not be accessed without prior permission.
  • "I fear no radiation, the only thing I fear is the Nazis," says Praskovia Afanasievna, an elderly inhabitant of the Belarusian exclusion zone.
  • Portrait of a contaminated apple. Food is consumed by the inhabitants of the conominated areas near Chernobyl.
  • The Ivankiv hospital treats those affected by the radiation with little means.
  • The local population has few resources to buy imported food and they are forced to consume the ones that they produce in these contaminated lands.
  • Tubers are planted on contaminated soil and consumed daily.
  • "Our children have not yet been born and we are already afraid for them" say the mothers who are pregnant.
  • Meat from animals close to the exclusion zone has very high radioactive levels.
  • A liquidator who worked on decontamination tasks after the deceased nuclear accident. "Chernobyl has killed him," says his wife.
  • Lilia Kovaleva is hospitalized in a Belarusian orphanage for children with mental problems. The radioactive consequences are many and diverse.

Raul Moreno

 

 

Raúl Moreno gyakran dolgoz fel nehéz témákat. Heteket, hónapokat tölt az érintett közösségekben, hogy közelebb kerüljön az emberekhez, és igazán színvonalas fotósorozatban mutassa be őket és életüket. Az idén először megrendezésre került Budapest FotóFesztivál vendégeként, a Cervantes Intézet együttműködésében tartott előadást a közönségnek, melyen két friss projektjéről mesélt, ezután nyílt alkalmam interjút is készíteni vele.

 

A munkájáról szóló, vetítéssel egybekötött előadás izgalmas, de megrázó is volt egyben. Két nagyobb projektjét mutatta be nekünk: az egyikben a Csernobil környezetében élők helyzetét vizsgálta. Ezek az emberek annak ellenére nem akarnak elköltözni, hogy a vidéken termő élelem sugárfertőzött, és egészségükre, családi életükre rendkívüli mértékben kihatnak az 1986-os katasztrófa következményei.
A másik projektjének témájára szintén Ukrajnában talált rá: az keltette fel az érdeklődését, hogy a lakossághoz viszonyítva itt a legmagasabb a HIV/AIDS fertőzöttek aránya egész Európában. Felkeresett olyan embereket Kijevben, akik nap mint nap szembenéznek a betegséggel. A fertőzés leginkább szexuális úton és a drogfüggőségnek köszönhetően terjed, és hatással van az érintettek egész családjára. Sajnos néhány civil kezdeményezésen kívül senki nem segít nekik.
Az előadást követően pár napot még Budapesten töltött, mielőtt vonattal visszament volna Ukrajnába, így volt időnk beszélgetni életéről és a szóban forgó projektekről is.

 

A napokban találkoztunk a Budapest FotóFesztivál keretében, ahol már az őszinte tekintetedből világossá vált számomra, hogy rendkívül érzékeny ember vagy. Ez, gondolom, sokat segít a munkádban. Hogyan jellemeznéd magad?

Nem vagyok a szavak embere, általában keveset beszélek, visszafogott és komoly vagyok. Nevetni azonban imádok, nagyon erős bennem az élet szeretete, és rendkívül fontosak számomra a barátaim és a családom. Belőlük merítek erőt.
Hiszek a mesék erejében és saját magamban is. Az egyedüli dolog, amitől félek, hogy elvesztem az utam, és nem találom a helyem ebben a világban.

Már gyermekként foglalkoztattak téged a komolyabb témák. Egy gyönyörű spanyol városban, Albacetében nőttél fel, rendkívül inspiráló környezetben.

Albacete valóban lenyűgöző hely, ráadásul egy szép környéken laktunk, apai nagyszüleim szomszédságában. Annyit mozogtam a két házban össze-vissza, amennyit csak akartam. Minden délután az utcán játszottunk a cimboráimmal. A szobámból láthattam a naplementét, melynek fényében varázslatosan rajzolódott ki az alacsony házak és a Fatima templom sziluettje. Ha becsukom a szemem, vissza tudom idézni az alkonyi fényeket és a fecskék hangját.

Ha jól tudom, szegény családban nevelkedtél.

Rossz anyagi helyzetben voltak a szüleim, ráadásul rajtam kívül még a nálam két évvel fiatalabb húgomról is gondoskodniuk kellett. Játékokat szinte nem is kaptunk, de ez nem számított, mivel feltaláltuk magunkat és boldogok voltunk. Édesanyám igazi küzdőszellem volt, keményen és felelősségteljesen dolgozott, szakácsnő volt a helyi kolostorban. Sok szempontból hasonlítok rá, még főzni is jól tudok. Édesapám bohém anarchistaként élt, magasról köpött a szabályokra. Tőle a szabadság szeretetét örököltem. Nagymamám, Felipa karakteres asszony volt, sok könyvet adott nekem, elvitt magával egy csomó érdekes helyre, és bemutatott érdekes embereknek. Anyukám szüleihez hétvégén jártunk ki, a Júcar folyó partján található faluba, Valdegangába. Na ott aztán harapni lehetett a szabadságot. Rengeteget kirándultunk, így szoros kapcsolatba kerültünk a természettel.

vladimira_rm-1

vladimira_rm-2

 

Fotóztál ilyenkor?

Gyerekkoromban inkább a rajzolás érdekelt. Főleg állatokat rajzoltam, ha tehettem, minden nap. A technikámat állandóan tökéletesítettem. Ha letettem a ceruzát, akkor viszont a szabad levegőre vágytam, állatokat kutattunk fel, madarakat lestünk meg, a végén már a fészkek alapján be tudtam azonosítani a legtöbb madárfajt. Tizenöt éves koromban az édesapám elvitt egy hegymászó klubba, onnantól kezdve minden hétvégén hegyet másztam. A mai napig fontos számomra ez a hobbi.

Mikor vetted először kézbe a kamerát?
Tizenhat éves voltam, amikor aputól kaptam egy Zenitet meg egy fotóskönyvet. Azt mondta: „Fiam, ahogy ismerlek, ez a foglalkozás neked való. A segítségével felfedezheted majd az egész világot.” Igaza volt. Kár, hogy már nem él, kíváncsi vagyok, mit gondolna a munkásságomról. Az első fotóimat látva mindig arra biztatott, hogy érzelmeket is közvetítsek velük: fájdalmat, félelmet, szomorúságot, boldogságot, dühöt. Ezt a tanácsát ma is megfogadom.
Azért is örültem a szavainak, mert nem voltam valami jó tanuló, unatkoztam, mindig másról ábrándoztam. Apunak köszönhetően vettem afotográfia felé az irányt. A fényképezésben olyan dologra leltem, ami igazán érdekelt és lekötött. Gimi után ugyan következett a kötelező katonai szolgálat, majd néhány említésre sem érdemes meló, végülazonban beiratkoztam egy fotós suliba, Valenciában. Ezután Madridban fotóriporternek tanultam, majd elkezdtem szabadúszóként dolgozni a médiában, ahol legyőztem a félénkségemet és a korlátaimat. A szülők is támogattak, hittek bennem, bár anyu mindig mondta, hogy egy fix állással többre mennék. Hiába, én éreztem, hogy más feladatok várnak rám.

Hosszú utat tettél meg azóta…
A kezdetekben főleg állatokat, tájakat fotóztam. Az édesapám inspirált arra, hogy az emberek felé forduljon az érdeklődésem. Azt javasolta, hogy történeteket meséljek a kamerával, mutassam be, hogyan élnek mások. Valamiből persze meg is kellett élni, úgyhogy esküvőkkel kezdtem, rájöttem, hogy ez is a történetmesélés egy fajtája, amivel ráadásul pénzt is kereshetek.
Mostanában fotográfiai túrákat szervezek Izlandra és Csernobil környékére. Izland nagy szerelmemmé vált az évek során. Itt elszakadhatok mindentől és le tudom csillapítani az elmémet annyira, hogy tiszta fejjel gondolkozzak az élet nagy dolgairól és a személyes projektjeimről.

 

vladimira_rm-3

vladimira_rm-4

vladimira_rm-5

 

Térjünk is át ezekre. Nagyon komoly témákat dolgozol fel. Vizsgáltad a Csernobil környékén élők mindennapjait, Ukrajnában foglalkoztál kábítószer-függőkkel és az AIDS betegek életével. Mi vonz téged ezekben a történetekben?
Szabadúszóként mindig olyan irányt választok, ami nekem igazán megfelel. Ezekkel a kérdésekkel azért foglalkozom, mert érdekelnek. Szeretném felhívni az emberek figyelmét ezekre a problémákra, a gyakran megjelenő igazságtalanságokra, illetve azt is szeretném megmutatni, hogy a sanyarú sorsokban is rejlik boldogság.

Említetted, hogy a témák színvonalas bemutatásához közel kell kerülnöd az emberekhez, hogy elfogadjanak, és lássák, hogy tiszták a szándékaid. Van bevált módszered?
Az őszinteség, a tisztességes szándék, az emberek és a helyek iránt mutatott tisztelet kulcsfontosságú. Többször maradtam le jó fotókról amiatt, hogy bizonyos szituációkban tapintatos, tiszteletteljes maradtam, de ezeket nem sajnálom. A legfontosabb, hogy akiket fényképezek megértsék, ember vagyok és rájuk is emberként tekintek. Egy minőségi fotóesszé létrehozásakor arra is nagy hangsúlyt szoktam fektetni, hogy megtaláljam a köztem és a téma közötti megfelelő távolságot.

Megrázó dolgokat látsz a projektek során, biztos vagyok benne, hogy mély nyomot hagynak benned. Sokat tanultál magadról?
Egy hosszú távú projekt során óhatatlan, hogy közel kerülök az emberekhez, akár érzelmileg is. Az ő szenvedésük a sajátommá válik, még ha csak néhány nap, óra vagy perc erejéig is. Ez is kell ahhoz, hogy hitelesebben el tudjam mesélni mindazt, amit láttam. Az élmények természetesen engem is folyamatosan alakítanak, formálódik a személyiségem. Egy sokkal emberibb Raúlt kezdek megismerni.

Az érzelmi befolyásoltság megnehezíti a fotók kiválogatását? Segít neked valaki a sorozatok összeállításában?
Ha nagyon elmerülsz egy témában, a válogatás és szerkesztés sokkal nehezebb. Máshogy tekintesz a fotókra, emiatt nagyon hasznos másokat is megkérdezni. Több olyan fotográfus barátom van, akinek adok a véleményére, és gyakran megkérdezem az adott témák szakértőit is. Előfordul, hogy olyanok is segítenek, akik a fotózáshoz annyira nem értenek, de kifinomult művészi érzékük van, ilyen például az édesanyám.

vladimira_rm-6

vladimira_rm-7

vladimira_rm-8

vladimira_rm-9

vladimira_rm-10

Mivel finanszírozod ezeket a projekteket?
Ez a legnehezebb. Részben pályázati pénzekből, részben a saját megtakarításomból. A témaválasztásnál oda kell figyelnem arra is, hogy később eladható legyen a sztori, kíváncsiak legyenek rá a különböző magazinok, weboldalak. Vannak nehéz időszakok, amikor eszembe jut, hogy visszatérhetnék a fix havi fizetés biztonságos világába, de szerencsére vagyok annyira erős, hogyne engedjek a kísértésnek.

A fotóid hangulata, a kompozíció gyakran a festményekre emlékeztet.
Mivel sokat rajzoltam, a festmények sem hagytak hidegen. Velazquez, Caravaggio, Tintoretto, Dalí, Goya és Rembrant képeiből rengeteget tanultam. A fotósok látásmódja is hatással volt rám. W. Eugene Smith, Cristina Garcia Rodero, Henri-Cartier Bresson, Ansel Adams és Navia. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy senkire ne akarjak hasonlítani, és saját magamat adjam.
Mikor érzed úgy, hogy befejeztél egy projektet? Újra és újra visszalátogatsz az adott közösségbe, vagy végleg továbbállsz?
Mindig érzem, ha eljött a vége. Egyszer mindent le kell zárni. A témák viszont örökké velem maradnak.

Milyen projekteket tervezel a jövőre?
Egy inuit kultúrát szeretnék bemutatni, nagyon érdekel, hogyan hat az életükre a klímaváltozás. Ezért remélem, már ősszel visszatérhetek Alaszkába és Grönlandra, ahol már korábban is jártam. Afrikát is tervbe vettem, de a részletek még nem alakultak ki a fejemben.

vladimira_rm-11

vladimira_rm-12

Végül arra kérlek, válaszd ki egyik kedvenc képed, és meséld el a történetét.
Azt a képet választom, amely egy grönlandi inuit embert ábrázol fókavadászat után. Grönland nyers, vad, de nagyon spirituális hely. Szorosan összekapcsolódik egymással a természet és az ember, a legenda és a hagyományok, az élet és a halál.Minden csendesen, harmonikusan megtalálja itt a helyét. Még az elmúlás is.
A fókavadászat során az inuitok türelmesen várakoznak a csónakjaikban. A türelem az északi emberek vérében van. A közelben egy fóka félénken kidugja a fejét a jeges vízből, érzi a veszélyt. A csendet egy lövés hangja töri meg, a fókának vége. Egy szempillantás alatt történik mindez, mi észre se vennénk ebből semmit. A vadászok azonban mindent látnak. A fóka és a vadász egymás szemébe néznek a lövés előtt, a vadász megkérdezi, megölheti-e. Csak akkor süti el a fegyverét, amikor beleegyező választ kap. Egy inuit soha nem élvezetből öl. A környezete hozzá hasonlóan törékeny, így tiszteli, védi az élővilágot.
Dél-Grönlandon, Narsaq városa mellett készült ez a kép. Észrevettem a közeledő csónakot, bevártam, hogy lássam, mi a zsákmány. A víz vérvörössé vált a csónak közül. Azt tettem, amit tennem kellett. Közel mentem, de csendben maradtam. Ezt a fotót lőttem. A halál színe összeolvad az élet színével. Az inuit pedig büszke volt, szép nagy fókát lőtt.

image1

Interjú: Kocsány Kornél

0
  • 34
  • 2014.01.25 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor
  • 46
  • 28
  • 32

Capa előtt és után

 

 

Magyar fotósok háborús képeiből nyit fotókiállítást a Capa Központ Ljubljanában
Csütörtöktől látható a Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma című tárlat

 

A magyar hadifotózás két, egymástól 100 évre lévő időszakát bemutató kiállítás nyílik csütörtök este a szlovén fővárosban. A ljubljanai magyar kulturális központban látható tárlat a háborús fotózás egyik legkiemelkedőbb alakja, a magyar származású Robert Capa munkássága előtti és utáni, azaz XX. és XXI. század eleji, magyar fotográfusok által készített háborús fotókon keresztül kutatja, mennyit változott a fegyveres konfliktusok megörökítésének eszköztára az elmúlt egy évszázadban. Az első széles körben fotografált háborús esemény, az I. világháború dokumentumait a Fortepan digitális fotóarchívum segítségével mutatják be, korunk fegyveres konfliktusait pedig Bielik István szíriai, Csudai Sándor ukrajnai, Dévényi Veronika afganisztáni és Sopronyi Gyula líbiai képein keresztül ismerhetjük meg. A tárlat a ljubljanai várban nyíló Robert Capa munkáit felvonultató retrospektív kiállításhoz kapcsolódik és június 2-ig látható.

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

„A fotóriporterek ma már nincsenek arra kárhoztatva, hogy favázas fényképezőgépet és a hozzá tartozó súlyos üvegnegatívokat cipeljenek magukkal az amúgy is embert próbáló küldetésükön. E technikai fejlődés másik haszonélvezői pedig mi, befogadók vagyunk, hiszen tagadhatatlanul közelebb kerültünk a korábban technikailag megörökíthetetlen, például túl sötétben vagy túl gyorsan lezajló mozzanatokhoz. Ugyanakkor a XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát”

– írja Virágvölgyi István, a kiállítás kurátora.

 

Vajon a technikai fejlődés magával hozta-e a fegyveres konfliktusokban készülő fényképek tartalmi előrelépését is? Azt megállapíthatjuk, hogy csillapíthatatlan a kíváncsiságunk a fegyveres konfliktusok iránt, hiszen ezekben a kiélezett szituációkban könnyebben tetten érhetünk mély, emberi történeteket. Vajon mit várunk el egy 100 éves és egy tavaly készült háborús fotótól mielőtt megpillantanánk?

A XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát. Végképp más volt az utca emberének viszonya a fotókhoz a maihoz képest: a falakon több olyan fotográfiát láthatnak, amelyek ma, az interneten elképesztő gyorsasággal terjedő képek korában, bizonyosan el sem készülhetnének – például a hölgykoszorúban festményszerűen heverésző katonákról készült kép.

Éppen ezért a leggyakrabban fotografált háborús toposzok – a búcsú, az utazás, a tábori élet, vagy éppen a pusztítás – mentén vizsgáljuk, hogy a 100 éve és a ma készült háborús fényképek mennyire különböznek, vagy éppen hasonlítanak egymásra.

 

 

Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma

Magyarország Nagykövetségének Kulturális Központja, Balassi Intézet, Ljubljana

2017. április 7. – június 2.
Megnyitó: 2017. április 6. csütörtök 19 óra
Fotográfusok: Bielik István, Csudai Sándor, Dévényi Veronika (Zrínyi Katonai Filmstúdió), Sopronyi Gyula
Kurátor: Virágvölgyi István
Kurátor-asszisztens: Csejdy Borka
Projekt koordinátor: Huszár Orsolya

 

 

0
szir_007

Bielik István: Aleppo

 

 

2013 februárjának elején, fél éves álmodozás és néhány hónapnyi előkészület után, leszállt a gépem a törökországi Gaziantep repülőterére. Néhány óra várakozás után fogtam egy taxit, s elindultam a határ menti Kilis településre, hogy életemben először belépjék egy háborús zónába.


A határnyitásra érkeztem, csupa fura alak várta, hogy bebocsájtást nyerjen a polgárháborús Szíriába.


A török oldalon könnyedén átjutva egy furcsa világba csöppentem: kényelmetlenül éreztem magam a sok gépfegyveres ember között, akik folyton méregettek. Sokan csak azért lépték át pont itt a láthatatlan határvonalat, hogy fegyvert ragadjanak valamelyik fél oldalán. Életem leghosszabb két óráját töltöttem el a két határ között, várva segítőmre, akivel előtte csak chaten beszéltem.

Egy spanyol újságírótól kaptam meg az elérhetőségét, aki előtte több hónapot töltött Szíriában, maximálisan megbízott benne, így én is úgy gondoltam, rábízhatom az életemet.
Vártam és hiába próbálkoztam: a számtalan telefonhívás után már azon gondolkoztam, hogy visszamegyek a török oldalra, hiszen a megadott számon mindig csak „a nem kapcsolható” szignál fogadott. Már szedtem a holmim, amikor egy kis romos autó az út porában farolva megállt tőlem néhány centire, majd egy körülbelül százhatvan centis, terepmintás ruhába öltözött szakállas, jókedvű fiatalember ugrott ki belőle, kezet rázott velem, megölelt és azt mondta, isten hozott Szíriában.
Az Aleppóba vezető autóúton még szinte fel sem ocsúdtam, hogy végre sikeresen bejutottam, igaz 100 dollár előre nem kalkulált sáp árán, amit a felkelő határőröknek kellett fizetnem kvázi vízum gyanánt, s ezt egy füzetből kitépett lapra nyomott pecsét igazolta, amit az útlevelembe hajtottak.
Az út körülbelül másfél órába telt a bombázások által elnyűtt terepen, de addig legalább megismerkedtem segítőmmel, Yoseffel és újdonsült feleségével, Ghadaval. A nálam néhány évvel fiatalabb Yosef érkezésem előtt két héttel lépett frigyre hitvesével, az akkor már egy éve polgárháború súlytotta Aleppóban.
Yosef a háború előtt közgazdaságtant tanult, de miután lebombázták az egyetemét, ő is fegyvert fogott a felkelők oldalán. Egy olasz újságíró hatására – akivel még katonaként találkozott – lett belőle fixer, vagyis egy olyan segítő, aki háborús övezetekben, konfliktus zónákban segíti helyismeretével a külföldi újságírókat, fotóriportereket, természetesen némi juttatás ellenében.

Már távolról körvonalazódott Aleppó városa, amikor tompa puffanásokra lettem figyelmes az autó körül. Yosef észrevette, hogy némi nyugtalanság tölt el, rákérdezett, hogy tudom-e, mi ez. Sejtem – válaszoltam. – Csak ijesztgetik az arra haladó autókat – legyintett, én pedig az ő harcedzett múltjával próbáltam nyugtatni magam. Ekkor megint átfutott az agyamon az oly sokat feltett kérdés: miért akartam én ilyen kiolthatatlan szenvedéllyel és kíváncsisággal idejönni a saját költségemen, a napilapomnál szabadságot kérve, kvázi szabadúszóként tudósítani egy távoli országba?!
Ez a válasz 4 év elmúltával egyre jobban kikristályosodott, és magam is csak most kezdem megérteni, mennyire fontos egy ilyen konfliktusról tudósítani, és felhívni a közvélemény figyelmét arra,

ami az elmúlt években több millió menekültet kényszerített a hazája elhagyására, és egy több ezer kilométeres útra, a remény irányába, az ismeretlenbe.

Yosefet és testvérét 2013 augusztus 4-én elrabolták az iszlám állam fegyveres katonái egy amerikai-izraeli újságíróval együtt. Őket több mint két hét fogság után szabadon engedték. Azonban az újságíró az a Steven Sottlof volt, akit azt iszlám állam másodikként fejezett le James Foley után, egy felfoghatatlan és brutális megfélemlítő kampány részeként.

 

szir_002

szir_004

szir_006

Aleppo, 2013 11th February. People living in an mental hospital at Aleppo 2013th February 11. After the revolution started the doctors leave the hospital move to a safer place. The basic staff just can take care,make clean and food for the inmates.

szir_005

szir_003

szir_007

Aleppo, 2013 14th February. Children playing football in the streets of Aleppo at sunset 2013th February 14.

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighters celebrate victory in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fight for an building for 6 month, today with heavy fight they take the building.

szir_010

szir_009

szir_017

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighter installs a bomb inside a building in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fighted for 6 month to get the building which was an regime army base, today with heavy fight they take the building and now they destroy it to prevent the regime army occupy back.

szir_011

Aleppo,Bustan Alkaser district 2013th February 8. Protesters called the Free Syrian Army rebels Aleppo organization of anti-government demonstrations 2013th February 8. The second largest city in Syria for months fighting for the possession of Syria Bashar el-Assad, President totalitarian regime and rebels fighting to overthrow the government forces.

 

Bielik István weboldala

0
  • 101
  • 102
  • 103
  • _DSC0040
  • 105
  • 104

Copiapo

 

“Ahol víz van, ott élet is van”. Az Atacama sivatag közepén is igaznak látszik az ismert mondás, a világ legszárazabb helyén, ahol alig 3%-os a relatív páratartalom és egyes helyeken csak évek alatt jön összea az 1mm csapadék. Az élet mindenhol talál magának helyet, még, ha ez egy oly élhetetlennek tűnő porfészek is, mint Copiapo városa. Az azonos nevű és igen alacsony vízhozamú folyó partján, – melynek medre nagyrészt egész évben száraz – alakult ki ez a látszólag érthetetlen település még az 1700-as évek közepén, amikor az emberi élet még keményebb és elképzelhetetlenebb volt ezen a száraz és forró helyen. Azóta azonban az Atacama régió fővárosává nőtte ki magát, Chile egyik ipari bányászati centruma, a sivatagi gazdaság láthatatlanul lüktető szíve lett.
A lakosságszám a 20. század elején már elérte a 10 ezret, mostanra viszont meghaladta a 200 ezret is. Mindennek az oka az itt termő “pénz”, a gyors meggazdagodás reménye.
Az Atacama sivatag és Copiapo környéke nemesfémekben és nyersanyagban igen gazdag. Már a 19 század közepén ide vonzotta “A kincs” a világ minden tájáról az aranyásó kalandorokat. Először egyszemélyes magánbányák, a 20. század elejére pedig nagyrészt a fejlett országok tulajdonában lévő bányatársaságok uralják a föld mélyén található nyersanyagok felszínre hozatalát.
A mai napig rengeteg arany, ezüst, és rézbánya található a környéken. A munkaerőt nagyon jól megfizetik a mostoha körülmények miatt. Sokan csak 2-4 éves munkaszerződésük időszakára érkeznek, – ezért a lakosság pontos száma nem mérhető – a külföldi geográfusoktól kezdve egyszerű, egész Chiléből érkező képzetlen bányászokig, a pénz miatt. Azután vagy megtalálják számításaikat, vagy továbbállnak egy másik életbe. A kevésbé kihasznált dűnéken minimálisan gépesített családi bányákkal találkozhatunk, melyek a kitermelt nyersanyagot közvetlenül probálják eladni, a bánya környékén kis viskókban élve, napról napra élve a felszínre hozott mennyiségtől erősen függve.

 

A helyi egyetem egyrészt bányamérnökök képzésére szakosodott, másrészt a környéken fellelhető vízkészlet kutatásával foglalkozik amennyire erőforrásai engedik. Tisztában van vele mindenki az itt élők közül, hogy víz nélkül nincs élet, de még kevésbé van pénz. A nyersanyag készlet kitermeléséhez is elengedhetetlen a víz, mellyel, ha rosszul gazdálkodnak megáll Chile egyik fogaskereke. A helyi szervezetek rengeteg péénzt és energiát ölnek a kutatásba.
Copiapo-t 1744-ben alapították, de emberi élet nyomai már sokkal korábbról fellelhetőek. 5-6 ezer méter magas vulkáni hegyeken feltehetően a diaguiták áldozati helyeit tárták fel az 1900-as évek elején. A diaguiták az inka birodalomhoz tartoztak, nagyrészt az andok nyugati és keleti részén, Argentinában és Chilében éltek.
 

KAP_6956

KAP_6977

KAP_6965

KAP_6984

A külvárosban sátortáborokban élő, az egykori Jugoszlávia területéről érkezett családok büszkék roma származásukra. A sivatagi száraz meleg lehetővé teszi, hogy egész évben használhatóak legyenek a 20-30 négyzetméteres sátrak. Látszólag nyomorban élnek, de a vándoréletmódhoz képest jól felszereltek: nagy ágyak, tévé, parabolaantenna, mikrohullámú sütő. Áramot az út túloldaláról a közeli házakból kapják. A bányatársaságok bejáratainál sorban állnak az alkalmi munkáért, melyet jól megfizetnek, de kemény fizikai munkával jár. Ráadásul ilyenkor olyan nyersanyagok közelébe kerülhetnek, melyekből később, az egész család bevonásával, eladható tárgyakat készítenek.

A jövő olaja

 

A lítium a legkisebb sűrűségű alkálifém, mely rendkívül keresetté vált a lítium akkumulátorok kifejlesztése után. A lítium a modern kor elektromos eszközeinek elsődleges energiaforrása. Ezek az akkuk sokkal könnyebbek és sokkal nagyobb az élettartamuk, mint a hagyományos nikkel tartalmúaknak.

A lítium nem túl gyakori a Földön, elsődleges előfordulási helye a sós talajvíz és a sós tavak. Bolívia, Argentína és Chile által behatárolt, úgynevezett „Lítium-háromszög” a legfontosabb lelőhelye, ahol a gyér csapadék, ám annál erősebb párolgási veszteség mellett kialakult sósivatagok találhatók. Chilében az ország északi részén lévő „Salar de Atacama” nevű lelőhelyen folyik, de Copiapo környékén található sós tavakban is látnak lehetőséget a befektetők.

A lítium termeléshez a magas ásványianyag-tartalmú sós talajvizet lepárló tavakba pumpálják. A lepárlás több fázisa után lehet a szükséges lítium karbonát koncentrációt elérni, mely a további eljárások alapanyaga. A lítium mellett a kálium-klorid kitermelése is ezzel a technológiával történik. A sós víz talajvízből történő kinyerése megváltoztatja a talajvíz szintet és a sós alföldek felszínét egyaránt. A lepárló tavakban lévő vizet hagyják elpárologni azért, hogy elérjék a kívánt lítium koncentrációt, anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tennének a víz visszafogására és a talajvízbe történő visszafecskendezésére. Ennek következtében fennáll annak a kockázata, hogy a legelők és a vizes élőhelyek kiszáradhatnak.

Laguna Verde környékét néhány éve mérték fel, hogy alkalmas-e kitermelésre.
_DSC0018 (4)

 

KAP_7535

A hőség és a magas UV sugárzás nem csak az emberek bőrét, hanem az autók festését is kikezdi. A “parkolóházak” átlátszó hálókkal védekeznek a nap káros hatásaitól.

KAP_7615

A város fő utcáján a lottózó-kisbolt-enpanadázó és kocsma. Minden fölösleges sallang nélkül.

KAP_7541

Még, ha keményszívű bányászok is lakják ezt a vidéket, szeretni ők is szeretnek, születésnap és ajándékozási lehetőség még itt is van. A helyi ajándékboltból árad a hipergiccs. Nem Dél-Amerikában járnánk, ha nem botlanánk bele még egy ilyen lepusztult városban is az ajándékbolt színes kínálatába.

KAP_7505

Bár van vezetékes víz, nem igazán ajánlják fogyasztásra, annak ellenére, hogy jobb híján a helyiek is isszák, ha épp nincs más. Az alacsony páratartalom és az állandó meleg a duplájára emeli az ember napi vízigényét. Bár a vízből itt kevés van, ritkán akár mindent el is áraszthat. A tavalyi árvíz, amely végigzúdult a környező völgyeken és Copiapón is, komoly károkat hagyott maga után.

KAP_7513

Ahol ennyi férfi dolgozik egy helyen, ott a szórakoztatóipar is burjánzik, még, ha csak ilyen egyszerű szinten is. E copapói sztriptízbár a bányászok hétvégéire, szabadnapjaira szakosodott.

KAP_7033

Nem csak sztriptízbár, hanem a világ egyik legszebb strandja jut szórakozásul Copiapo lakóinak. Bahia Inglesa csendes-óceáni öble hideg vize ellenére hétvégenként tömegesen vonzza a bányászokat az alig 80 km-re fekvő városból.

 

A harminchármak

 

2010. augusztus 5-én történt a súlyos baleset, amikor is a Chile-i Copiapó város közelében lévő San Estaban Primera (I. Szent István) cég réz-és aranybánya egy része beomlott. Több mint két hónapon át tartó mentésüket az egész világ végigkísérte, a pápától kezdve az amerikai elnökön át Pelé-ig, mindenki értük imádkozott. Túlélték. Mindannyian. Amellett, hogy a helyi regionális múzeum is erre építette fel a tematikáját, a mumifikálódott puma holtteste mellett, megtekinthető az a 72 centis szerkezet, mellyel a felszínre hozták a bányászokat, történetüket filmen és könyvön is feldolgozták azóta: a The 33 című film Patricia Riggen rendezésében idén kerül a mozikba, a szereplők között pedig Antonio Banderas is feltűnik.
„Estamos cagados, azaz „rákúrtunk”
 – kiállították a föld alatt rekedt bányászok, amikor ráébredtek helyzetük súlyosságára. Kiderült ugyanis, hogy a hegy óriási része egy darabban szakadt le, és egy kb. 180 méter magas, 700 millió kilogrammos szikla – amely kétszer nehezebb az Empire State Buildingnél – torlaszolja el a kijáratot.

Nem sok információ szivárgott ki a 33 bányászt betemető balesetről, annyi azonban igen, hogy a baleset közvetlen oka a robbantások következtében a fő lejtaknában történt kőomlás volt, amely elzárta a kijáratot a bányászok elől. A bányászok az ilyenkor szokásos menekülési útvonalon egy függőleges szellőzőaknán keresztül hagyják el a bányát . De mint kiderült, a hágcsók csak az akna harmadáig vezettek, ezért nem tudtak a felszínre feljutni. 48 órával később pedig a szellőző akna is eltömődött.
A bánya biztonsági hiányosságaira utal az a tény, hogy 2004 és 2010 között 42 alkalommal kellett büntetést fizetnie a tulajdonosoknak az előírások megszegése miatt. Két éve már történt itt egy halálos baleset, ami miatt a  termelés leállt és a tulajdonosok ellen eljárás indult. De miután az áldozat családjának kárigényét a bányavállalat kielégítette, a vádakat elejtették. A termelés néhány hónapon belül újraindult anélkül, hogy a biztonsági követelményeken egy szemernyit is változtathattak volna.
Hogy kerek legyen a magyar szál: az ország egyik leggazdagabb embere, a bányától független Leonardo Farkas, minden érintett bányásznak több, mint 2 millió forintnyi pesót ajándékozott fájdalomdíjként, a szabadulást követően…
Többek között a szerencsétlenség hatására a Dél-Amerikai országok közül, Peru és Brazilia után, Chile is aláírta 2012-ben a Nemzetközi Bányászati Törvényt, mely ratifikálja a nemzetközi bányabiztonsági szabványokat, ezzel a mélyben dolgozó bányászok jogait is garantálja.



 
_DSC0048

Árvíz a sivatagban

 

Annak ellenére, hogy az Atacama a világ legszárazabb helye,  2015 márciusában egyetlen éjszaka alatt az éves csapadék mennyiség hússzorosa, kb 24 mm eső hullott a térségre. A több ezer méter magas hegyek kopár, növényzet nélküli, homokos talaja a vízzel együtt  sár és törmelék cunamit zúdítottak a városra és a környékbeli völgyekben élő viszonylag kisszámú településekre, akik például a fent említett családi bányákat vagy önfenntartó gazdaságokat üzemeltették, az ártól teljesen védetlen, összetákolt viskókban éltek. A 20 éve nem tapasztalt jelenség végül több száz halott és eltűnt személyt eredményezett. Copiapo városát elmosta a víz, épületek ezrei váltak lakhatatlanná, az Argentínát és Chilét összekötő utat gyakorlatilag teljesen elmosta az ár.
A jelenség sajnos nem ismeretlen, az elmúlt évszázadokban a várost alapító telepeseknek is többször kellett megküzdenie a vízhiány, a forróság, az állandó nagy szél és a folyamatos földrengések mellett a váratlanul lezúduló víztömeggel, mely kiszámíthatatlanul csap le a térségre. Ennek ellenére az élet folytatódik, a katasztrófák előrejelzésére tudományos kutatások zajlanak, hogy a természet minél kevesebb áldozatot szedjen az őt megzabolázni kívánó, szerencsevadász emberek között.
Copiapoban, a világ legszárazabb térségének fővárosában helyreállt a rend, a szenvedések és a nehézségek ellenére a kitermelés zajlik tovább, a bányákból származó nyersanyag nem csak azt a helyi néhány százezres közösséget látja el megélhetéssel, hanem talán épp a kedves olvasó digitális fényképezőgépének akkumulátorát táplálja elektromossággal.



 
Kép és szöveg: Kálló péter


 

Featured Posts

Feloldódott absztrakció

Valamikor az 1910-es években a geometrizáló, ugyanakkor erős atmoszférikus erővel bíró szemlélet lendítette át a festészetutánzásból a fotóművészetet saját, öntörvényű ...

Read More

Mucsy Szilvia

Díjnyertes fotográfus, a hazai fotós szakma meghatározó szervező egyénisége, emellett tanár és a Random alkotócsoport vezetője. Nemrég ért véget az ...

Read More

Hemző Károly-díj 2017

Pályi Zsófia szabadúszó fotográfus nyerte a 2017-es Hemző Károly-díjat. Pályi tavaly a finalisták között végzett, az idén pedig több sorozatból ...

Read More

Videójátékoktól a fotográfiáig

A tajvani Cielo Yu-t az elmúlt hónapokban ismerte meg a nemzetközi fotográfiai szcéna. A fiatal lányokat titokzatos, furcsa pózokban és ...

Read More

Style: "pre2"

David Lynch világa

  Ma hajnalban mutatta be az HBO minden sorozat ősatyjának, a Twin Peaksnek, 26 évvel későbbi folytatását. A Phoo szerkesztősége összeszorított ...

Read More

0
  • menekult039
  • menekult030
  • menekult037
  • menekult032
  • menekult036
  • menekult040
  • menekult024
  • menekult028
  • menekult025
  • menekult041
  • menekult044
  • menekult045
  • menekult056
  • menekult016
  • menekult010
  • menekult011
  • menekult049
  • menekult052
  • menekult050

“Több a napi leadott éles képnél”

 

A Phoo Magazin egyik fontos törekvése, hogy a „visual storytelling” műfaját meghonosítsa: nem a hírfolyamba akarunk bekerülni, hanem a számunkra fontos teljesítményeket kiemelni és a figyelmet fent is tartani irántuk. Az interjúsorozat nyitányaként Kurucz Árpáddal, a 34. Magyar Sajtófotó Kiállítás egyik díjazottjával egyebek mellett az önmenedzselés feladatáról és nehézségeiről, a fotóriporterek előtt álló szakmai és egzisztenciális kihívásokról, a menekültválságról, a saját út kereséséről beszélgettünk.

 

Durva, hogy csinálsz egy anyagot három hétig vagy hónapig, aztán kint van, például a HVG Nagyításában vagy az Indexen és pár óra után el is veszik a képdömpingben. Mi ezzel a folyamattal szeretnénk dacolni…

Ez szép feladatnak tűnik, nem tudom mi lehet a jó megoldás erre, talán ha a képek köthetők történethez és úgy tovább tud élni az anyag. Jó, ha vannak olyan fórumok, ahol nyíltan lehet beszélni a fotográfiáról, ahol azt is meg lehet mondani a másiknak, ha épp valami nem tetszik és nem lesz belőle sértődés. Ehhez kell egy jó társaság, szakmai kör, ahol nagyjából hasonlóan gondolkodnak a világról, szakmáról. Ez itthon néha hiányzik, nyilván a sokat emlegetett szempontok miatt, kicsi a piac, magányos szakma, stb. Kevés olyan ember van, akivel jókat lehet beszélgetni a szakmáról, Teknős Miki például ilyen, imádom. Mi fotósok sokszor csak a saját, fényképezőgép mögüli elképzeléseinket látjuk, építő, ha valaki mond valami érdekes szempontot, amivel meglep, kimozdít, egy más szemszöget kínál.

 

Azóta is tartjátok a kapcsolatot, hogy eljöttél a Népszabadságtól?

Igen, hetente, kéthetente legalább egyszer beszélünk. Számomra ő is egy méltatlanul el nem ismert ember. Hihetetlenül jó fotós, zseniálisak a kockái. Akár egy sporteseményről is olyan kockával jön vissza, ami senki másnak nincs meg, mást vesz észre. Más a látásmódja. Vele lehet képekről beszélni, mélyebben annál, hogy ez most éles vagy jól komponált. Elképesztően tájékozott. Közelebb van már a hatvanhoz, mégis, ugyanazzal a lelkesedéssel tud beszélni a szakmáról, mintha ma kezdte volna. Éppen a múlt héten küldött át szinte ismeretlen fotósok oldalait, amiket akkor talált valami eldugott helyen. Nyitott és lelkes a mai napig.

 

 

A 34. Magyar Sajtófotó Pályázaton, egyediben első, sorozatban második díjat nyertél a Menekültválság kategóriában. Mennyire fontos neked egy ilyen megmérettetés?

Az elismerés mindenképp jó dolog, van amikor a visszajelzés lendít is az emberen, az elkészült anyagot eljutattja nézőközönség felé. Soha nem az alapján tartottam egy fotót jónak, mert nyert a World Press Photo-n, a POY-n, vagy a Magyar Sajtófotó Pályázaton. Azokat az anyagokat szeretem, amelyek hatnak rám, felkeltik az érdeklődésemet, valamit kiváltanak. Sokszor a nem-fotós társadalom nagyobb jelentőséget tulajdonít ennek, mint mi. Ezzel nem akarom leértékelni a jelentőségét, nekem is jó érzés látni kiállítva a képeimet, a magyar fotóriporter közéletnek ez fontos eleme. De sose azért készültek a képeim, hogy pályázhassak velük.

 

Ezek szerint a gondolkodós, mélyülős képekhez vonzódsz?

A napilapozás elképesztően jó iskola ahhoz, hogy az ember megtanul sokféleképpen fotózni, ami persze egy idő után hátrány is. Mert jó, hogy az újság magazinos részétől a sportfotóig, vagy a riportfotókat is többféleképpen meg tudjuk oldani, de amikor az ember eljut oda, hogy elkezd magának fotózni, akkor a káoszt érzékeli. Át kell gondolnia az egészet, tisztáznia kell magában, hogy merre tovább. Egyre jobban szeretem az olyan munkákat,ahol nyugodtan lehet dolgozni és a témára lehet koncerntrálni.

 

szines04

szines21

szines40

 

Ez az igény, hogy a napi munka mellett legyen egy elmélyültebb, saját indíttatású vonulata is a munkásságodnak, ez kezdettől megvolt?

Valószínűleg igen, ha megérint egy történet, akkor visszamegyek és folytatom, bár nagyon lusta vagyok, de valami motivációm mégis lehetett. A napi munkában is azokat a képeket szeretem, amelyek függetleníthetők az eseménytől, és ha ránéz valaki, akkor talál olyan részletet, hangulatot benne, ami nem konkrétan azt az eseményt hívja elő, nem köthető konkrétan ahhoz az időponthoz, történethez, és nyugodtan meg lehet nézni évek múlva is…

 

Időtálló…

Hát, ezt nem mi döntjük el… Szóba került az interjú előtt Vancsó Zoli neve is, ő gyakorlatilag a semmiből vesz elő olyan kockákat, amit el lehet nézegetni bármikor, kinek-kinek hangulatától, személyes hátterétől függően mást jelent, de mindenkinek jelent valamit. Talán ez a megközelítés áll hozzám a legközelebb, ami fent van a honlapomon is.

„Az igazság és szépség dokumentálása emberi sorsokon és történeteken keresztül, az örökérvényű kérdések, amik az idő múlásával is ugyanolyan aktuálisak maradnak és időről időre felmerülnek az ember életében. A fotó, ahol a látvány ugyanolyan fontos, mint a látványon túli világ, ennek a két dolognak az egyensúlya, keresése a legizgalmasabb kérdés számomra a fotográfiában. Olyan fotók, amik érintetlenek tudnak maradni időtől és földrajzi távolságoktól egyaránt.”

 

A sajtófotózásban ezt meg lehet találni?

Nem egyszerű, de meglehet. Meg kell felelni a szerkesztőség vagy az ügynökség elvárásainak, de ezek a képek mindig ott vannak, „csak” jelen kell lenni hozzá, nyitottnak és érdeklődőnek maradni, kizárva minden zavaró körülményt.

 

A bevándorló tematikát most nem érintve, szerinted keletkeznek ilyen képek a napi sajtóban?

Szerintem igen, persze, ezek nem mindig jelennek meg az újságokban, hírportálokon, mert szerkesztői oldalon sokszor mások az igények. Akár egy nagy ügynökség napi merítéséből is rengetek jó kép kerül ki, amik kiállítások falán is megállnák a helyüket.

 

Szerkesztőség vagy ügynökség? Melyik munka áll közelebb hozzád?

Is-is. Az ügynökségi fotózás elvileg jóval tárgyilagosabb ábrázolást igényel. Dolgoztam több napilapnak is az elmúlt tizeniksz évben, és mindenhol pontosan ugyanazokat a képeket csinálom meg, azokat, amiket jónak tartok – függetlenül attól, hogy milyen beállítottságú az újság. Azt persze, hogy mi kerül be, a szerkesztők döntik el. Szerintem éppen attól jó egy lap, ha ezeken a meghatározottságain át tud lépni, és észreveszi a jó képet.

 

És át tud lépni, észreveszi?

Azt gondolom… mondjuk úgy: vannak rá jó példák.

 

Eddigi szerkesztőségeid közül melyikben érzékelted az elmélyültebb, igényes sajtófotográfia iránti elkötelezettséget?

A Népszabadságban ez megvolt amikor még teljes volt a rovat, amikor még volt igazi képszerkesztés. A Magyar Időkre se lehet panaszom, de hozzá kell tennem, a szerkesztésben nem veszek részt. Szerencsém van, mert jelenleg is minden szakmai dologban támogatnak, annak ellenére, hogy a sajtó régóta nem éppen felfelé ívelő ágban mozog. Minden fotósnak van olyan képe, ami a szíve csücske, amit nehezen enged el.erről Érdemes olyan kívülálló emberrel, szerkesztővel beszélgetni, aki nem volt ott. Másként látja azt, ami iránt mi, fotóriporterek elfogultak vagyunk, mert tudjuk, adott esetben külső körülmények miatt, nehéz volt elkészíteni a képet, se ettől az még nem feltétlen jó. Fontos a képszerkesztői kontroll, együttműködés.

 

Nem érzed úgy, hogy jó irányba is mozdulnak a dolgok, hogy a lapok egyre inkább értékelik az individuumot? Hogy a felkérések a stílusod alapján találnak meg?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Népszabadsághoz is hívtak és ide, a Magyar Időkhöz is. De fogalmam sincs, hogy a stílusom miatt-e. Ha így van, annak csak örülök.

 

És milyen ez a világ, hogy tudnád leírni?

Nem mindig egyszerű, sokszor nem vagyok könnyű eset. Szeretem a kontrasztos, a provokatív képeket, a geometrikus formákat. Fontos számomra a kompozíció is, de nyilván ezek külön-külön, önmagukban semmit se érnek tartalom és mondanivaló nélkül. A napilapos munka megtanítja az embert, hogy egy kockába sűrítse egy-egy esemény lényegét, de ez az előny egy sorozat összeállításakor akár hátrány is tud lenni. Az online médiával elterjedtek a képgalériák, de azt veszem észre, néha magamon is, hogy sok esetben olyan képekből állnak, amelyek egyedi kockaként nem állják meg a helyüket. Azokat a sorozatokat szeretem, amelyekben a képek egyedileg és együtt is jól tudnak működni.

 

Mennyire félted a fotográfiát az online világtól? Hogy tíz perc alatt tűnnek el komolyabb munkák, hogy egyre nehezebb kiszűrni, megtalálni és felszínen tartani, ami jó?

Azt gondolom,hogy a jó képeknek mindig meg lesz a helyük – és ez egyre inkább az online felületeket jelenti. Ma már szinte mindenhol képekkel kommunikál mindenki, kezdve egy egyszerű szöveges üzenetben használt ábráktól a facebook üzenőfalig,vagy az óriásplakátokig. Sok képet kell nézni, hogy az ember meg tudja külöböztetni mi a jó, illetve mitől jó. Amikor először kezdtem használni az instagramot, első blikkre azt mondtam, mennyi jó fotós (rengeteg jó van), de később feltűnt, hogy sokan csak sablonokat, gyorsan alkalmazható sémákat használnak valós tartalom nélkül. A csak technikai/formai elemekkel bíró fotók hamar elveszítik az érdeklődést, lehulll róluk a lepel. Számomra is ijesztő, hogy milyen rövid időt töltünk egy-egy kép nézegetésével, néha én is azt veszem észre magamon, hogy elképesztő sebességgel pörgetem az általam követett oldalak – fotósok – képeit.

 

Az ügynökségek tolerálják az egyedi hangot? Mennyire kell megfelelni a sztenderdjeiknek?

A nagy ügynökségeknek vannak meghatározó, viszonylag szabadon dolgozó fotósaik, akiknek azért felismerhető, meghatározó a stílusuk, de a napi munkában több formai, illetve technikai elvárást is be kell tartani a hitelesség megőrzése miatt. Az Anadolu -nál,vagy a GettyImagesnél nem nagyon volt olyan visszajelzés, hogy másként kellene csinálnom. Persze itt az események ábrázolása a fontos jó képekkel és sokkal kevésbé érdekes a fotós egyénisége vagy a világról alkotott véleménye.

 

Ez azt is jelenti, hogy az ügynökségeknél nagyobb szabadságot élvezel, mint a hazai szerkesztőségekben?

Munkája válogatja. A Gettynél például tavaly volt egy olyan megbízás, ahol végig kellett portrézni egy ügyvédi irodát, tizennégy oldalas briefinget adtak hozzá, amiben szinte mindent meghatároztak: alaprajzot mellékeltek a világítás pontos elhelyezéséhez, hogy milyen blendével, expozíciós idővel dolgozzak, de napi eseményeknél soha nem volt ilyen.

 

Mi a jövő? Maradni itthon vagy ügynökségi vonalon elindulva, külföldön folytatni inkább?

Ha tudnám, jós lennék… Nem vagyok egy több évre előre tervezgetős típus, mert általában mindig másképp alakultak a dolgaim, mint ahogyan előre elterveztem, ez persze nem panaszkodás, mert szerencsés embernek tartom magam. Megfordult már a fejemben, hogy jó lenne külföldön folytatni,leginkább a szakmai fejlődés miatt.

 

aluljaro

Másként feltéve a szakma fenyegetettségére vonatkozó kérdést, mit gondolsz, hatvanévesen még ezzel fogsz foglalkozni? Igényt tart majd a világ erre az ábrázolási formára?

Hogy hatvanévesen mivel foglalkozom majd pontosan, nem tudom. Remélem képekkel, amik mindig fontos részei lesznek az életemnek, hiszek a fotó fontosságában, de ha csak az elmúlt 10-20 év változásait nézzük, sokminden előfordulhat, a technikai változásokat nem is említve. Ha például a sportfotózásra gondolok, ott sokkal több szakmai tudásra volt szükség, amikor én kezdtem: manuális objektívvel, alacsony érzékenységű filmekre, sötét focipályán. Ma egy csúcstechnikás géppel dolgozni, mindez jóval egyszerűbb. De azokra a képekre, amik nem ennyire technikafüggők, és van mögöttes jelentésük is, arra, ami több a naponta leadott éles képnél – remélem erre mindig lesz igény. Létezik egy másik vonal is, a művészi fotózás, amikor „a fotó a múzeumba menekül”, ebben a világban is rengeteg a jó alkotás.

 

Most min dolgozol?

Van egy három éve elkezdett sztori. Néhány hete mentem vissza, hogy folytassam, meg is kaptam a lecseszést az ottaniaktól –teljesen jogosan – , hogy hol voltam ilyen sokáig . De olyan is előfordult, hogy „találok” egy képet, és abból indul el egy történet, amikor – ahogy Teknős Miki mondaná – a gombhoz kell varrni a kabátot.

 

Ha a részleteket nem is firtatjuk, annyit elárulsz, hogy ez egy hazai történet?

Igen, az.

 

Ez mennyire fontos a számodra?

Az emberek miatt fontos. Ez egy szomorú történet, de ahogy az ott élők viselik, az megemeli. Érdekes, hogyan változik meg a viszonyod a témához egy ilyen munka során. Az elején hajlamos az ember egy kicsit szenzációhajhász módon nekiesni, aztán próbál távolságot tartani. Nekem ez sikerült – már három éve húzom.

 

Mennyire nehéz az ugrálás a két világ között, a napi verkli és az ilyen mélyebb témák között?

Igyekszem a napi munkába is becsempészni azokat a kockákat, amiket amúgy magamnak is készítenék. Az a jó, ha a két világot sikerül egymáshoz közelíteni. Kicsit tudathasadásos történet.

 

A migránsválság esetében hogy volt? Előre tudtad, hogy viszed a „dark side” világodat és láttad magad előtt, hogy milyen sorozatot fogsz csinálni?

Ellenkezőleg, ki akartam maradni belőle. Nem volt pontosan kialakult véleményem a kérdésről, a téma összetettsége miatt óvatos voltam, aztán nem volt más választásom belecsöppentem és onnantól kezdve egyre jobban érdekelt. Persze ezt sajnos nem úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan jelen voltam minden eseménynél, hanem közben készültek a napi munkák is lapba. Ráadásul szeptemberben, amikor a legfontosabb hazai események voltak, el kellett utaznom külföldre, ahonnan előbb haza is tértünk a feleségemmel, a történet fontossága miatt.

 

Feleséged boldog volt…

Akkoriban derült ki, hogy babánk lesz, és Petra amúgy is elképesztően megértő velem a munkámmal kapcsolatban, mindenben támogat. Leszállt a repülő, gyorsan összepakoltam némi ruhát és aznap este indultam is Röszkére. Akkor már sok kolléga indult vissza BUdapestre, mert úgy tűnt,hogy nyugi lesz, de nem így történt. Éjjel fotóztam a síneken vaksötétben bandukoló menekülteket, majd másnap délután a kialakult konfliktust a szerb-magyar határon.

 

Megragadott az, amit mondtál. Nem elég az, ha egy fotóriporter az egyéni sorsokat hitelesen bemutatja, a háttér és a környezet komplex bemutatása is a feladata?

Be lehet mutatni történeteket egyéni sorsokon keresztül. Sőt, nagyon is, de ez a menekültválság annyira összetett téma, hogy nekem nem csak a kerítésen átmászó emberekről szól, hanem a nagyon bonyolult nemzetközi háttérfolyamatokról is, amit persze fotóban nem lehet, vagy nem egyszerűen lehet ábrázolni.

 

101

102

103

104

Részlet Kurucz Árpád Military Camp című sorozatából, mely a 2009-es Sajtófotó pályázat Társadalomábrázolás, sorozat kategóriájának első helyezettje volt. 

 

Ha el kezdesz egy saját témán dolgozni, az hogy szokott lenni? Előbb van meg a téma, amit aztán igyekszel képekben megragadni vagy fordítva? Keresed vagy találod a képeket?

Mindkettő előfordult már. A munkám révén sok helyre eljutok, sok emberrel, történettel találkozom. A Military tábor például tőlünk pár száz méterre volt, egy ismerősöm említette, hogy megy az egyik rokona, de akkor még le se esett, aztán a helyi közértben plakáton megláttam egy katonaruhába öltözött gyereket. Innen nem is volt kérdés, hogy érdekel. Gyerekekkel jó dolgozni, abszolút nem foglalkoznak vele, hogy ott vagy és fotózod őket.

 

És ha kritikát fogalmazol meg?

Szeretem az iróniát, a dolgok élét meglátni és így véleményt mondani – jó eszköz a napi munkában. Ha viszont egy visszatérő témán dolgozom, nem cél, hogy kifigurázom a képek szereplőit.

 

Politikussal sem volt konfliktus a szatirikus megközelítésből?

Velem nem fordult elő.

 

Saját kiállítást tervezel?

A Műcsarnokban áprilisban nyílik a FotóSzalon kiállítás, ott lesz néhány képem kiállítva nekem is.

 

A Military camp című sorozatod 2010-ben a 67. Pictures Of The Year International pályázatán a napilapos képriport kategóriában első helyezést ért el. Milyen lehetőségeket hozott számodra ez a siker?  

Egy, másfél évvel a díj után kezdtek fotós magazinok (Hot Shoe Magazine, GUP Magazine) megkeresni és publikálni a képeimet. Új megbízásokat, karriert befolyásoló változást nem hozott. Talán a Huszti Pisti mondta, hogy ezek a díjak, azoknak jók, akik tudnak vele élni. Ezt is tanulni kell, és persze folyamatosan jó anyagokat készíteni. Mindenképp jól jöhet egy olyan kollega/barát segítsége, aki hasznos tanácsokkal tudja ellátni az embert, hogy merre és hogyan érdemes folytatni. Talán ilyenkor lenne hasznos a hazai és nemzetközi szakmai vezetők részéről, hogy segítsék azokat a fotósokat, akikben lehetőséget látnak, csak épp kevésbé jó önérvényesítők. Van olyan kiváló kollégánk, aki nyert két World Press Photo-díjat, és nem hozott számára áttörést. Rengeteg jó fotós van, mindenkinek a saját útját kell járni és a lehetőségeit kihasználni.

 

Nem csak a jó anyagok, a nagy díjak esetében is kérdés, hogy meddig élnek. Warren Richardson mondta, aki az idei World Press Photo-n nyert, hogy most hirtelen nagyon sok barátja lett…

Igen, ez előfordulhat, de most neki is az a dolga, hogy kiszűrje a minőségi megkereséseket és ezeket kihasználja.

 

Még annyit: ha befejeztél valamit, azt befejezted vagy lesz még utána vele valami, hozzá pakolsz még képeket, dolgozol még rajta?

Még egy anyagomról se éreztem, hogy olyan nagyon be lenne fejezve.

 

 

 

Interjút készítette: Sebestyén László, Kálló Péter Szerkesztette: Bellai László

 

1
  • 1
  • 2
  • 3
  • 7
  • 8
  • 6
  • 4

Az egyiptomi meló

Túl sok kávét ittam a gépen, miközben úgy éreztem, hogy valamilyen emberkísérletnek vagyok a részese. Figyeltem őket miután bezáródott az ajtó, még mindig csöpögött az a nyúlós, bőr alá bebújó eső az ablakokra, körbefogott bennünket, mintha fel akarna oldani mindent, még felszállás előtt. Ez lett volna talán egyedül közös bennünk, hogy feloldódunk az októberi esőben,

mint valami kis repülőgép formájú kockacukrok.

Aztán figyeltem azt a házaspárt, akik már tizennyolcadik alkalommal utaznak oda. Mesélték a mellettük ülőknek, akik nem tudták hogyan kell viselkedni. Irigykedni kell, csendben bólogatni vagy utálkozni, hogy nem hagyja az a napbarnított bőrű, idősödő úr és a felesége, hogy elmerengjenek nehezen összekuporgatott szabadságuk első perceiben. Kiélvezzék a bíforcsikkent rizzsel. Nem mondta meg senki, hogyan kell viselkedni.
Tizennyolcadik alkalommal, minden évben többször. “A jegy foglalás olyan, mint a póker, tudni kell a megfelelő időpontban bedobni a tétet, így nagyot szakíthat az ember” – folytatja a napbarnított férfi, láthatóan rutinnal igazodik ki a last minute utak labirintusában. És erre büszke.

Vakok közt a félszemű a király.

A történet akkor ér el a csúcspontjára, amikor elkezdi taglalni, hogy nem eszik olyan szemetet a szállodai étteremben, mert hozzá van szokva a hazai ízekhez: pörkölt, lecsó, rántotta… ilyesmi; ezért konzerveket visz, illetve néhány euro a megfelelő zsebbe – ez is olyan, mint a póker – és megkaphat mindent a szobában. Ahol főz. A tenger és a meleg miatt mennek. Fojtogatni kezd a levegő, hátramegyek beszélgetni a két meleg stewardess sráccal, akik között valamiért izzik a levegő. Az egyik tangó táncos.

A többiek pedig csak ülnek és merednek maguk elé. Két-három óra múlva oldódnak fel sokan, amikor valóban tudatosul bennük, hogy elszakadtak az otthoni gondoktól és tényleg nyaralni mennek. Észak-Afrikába. Egyiptomba. Piramisos medencékbe, all inclusive szállodákba, fáraós felszolgálók közé. Esti dervises-hastáncos-fakíros program az aulában. És annyi kaja, amennyi beléjük fér. Nyaralás. De ettől valahogy még jobban megnő a feszültség.

11  10 12

Csomagküldés.

Csak a csomagok most emberek. Mr. Neckermann, akinek akkoriban csomagküldő cége volt, 1963-ban embereket csomagolt össze és küldött időtöltésre a világ számos helyére, Tunéziába, Spanyolországba és Dél-Dalmáciába. Azóta tízezrek töltik szabadidejüket, busz vagy repülőgép formájú csomagokba pakolva olyan valójában egzotikus helyeken, amiről tudomást sem vesznek.

Ennek persze nem Mr. Neckermann az oka, hanem az emberi természet, ami nem engedi az embert, hogy elhagyja a komfortzónáját és valóban megismerje a körülötte lévő világot. A megismerés bonyolult kérdéseket vet fel, amivel egyszerűbb nem szembesülni sem a hétköznapokban, sem pedig a rövidke egyhetes nyaralások során.

 

101 102a 102c102b

Nagyon fényes és meleg minden.

A napszemüvegen keresztül is hunyorgok, pedig már megy le a nap. Ez a következő kép, amit fel tudok idézni. A terepjárónk lefordul az útról, bele a homokba. Sikerült lerázni a teljesellátástól belassult nyaralókat. Köves dombok között megyünk, útmutatóként egy-egy magányos cédrus kerül az utunkba, és ekkor a rázkódás és remegés közben, ahogy az autónk halad előre a homokos-köves semmiben, lenyűgöz a természet. De nem csak úgy, hogy lenyűgöz és kész, hanem  belémhasít ennek az egésznek a nagyszerűsége.

Az előző napokban láttam a piramisokat, a tengert. Megéreztem Kairó romantikáját, találkoztam a kopt kereszténységgel, hajóztam a Níluson, beszélgettem emberekkel. Amikor tudtam a szemükbe néztem. Rohanás – az Egyiptomi meló, a szállodák túlzó világa – közben, meg tudtam állni és szemlélni a világot. Befogadni és talán valamit megérteni a szeliden világító szemekből. Az örökös lehúzás mögött, mert egy “két lábon járó pénzeszsák, egyenlő turista” vagyok, talán megláthattam az őszínte pillantásokat.
Ahogy egymást fényképezzük, ők engem, mert fehér a bőröm, más a szemem és a hajam színe, én pedig őket, mert érdekelnek, de valójában nem tudom, hogy nem-e csak azért, mert más a bőrük színe és a hajuk és a szemük.
Láttam ezeket a dolgokat. De a sivatagban értettem meg tényleg, hogy merre járok.

A sivatag olyan, mint a tenger,

akik benne élnek pedig olyanok, mint a halászok. Kiszolgáltatva egy őket körülvevő, hatalmas erő hullámzásának. Ringatóznak a homokban, mint egy kishajó. Ezt csak egy pillanatra is megérezni olyan, mintha a dolgok mögé látnánk.

 

112 103111119104 105106

Kép és szöveg: Kálló Péter

3