Phoo Magazin | Hölvényi Kristóf
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
98
archive,tag,tag-holvenyi-kristof,tag-98,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
106-2

Hölvényi Kristóf: Két világ közt

A pannonhalmi öregdiák fotográfus, Hölvényi Kristóf 2015 óta közelről követi a menekültválságot. Amellett, hogy hazánkban és tágabb térségünkben is dokumentálta a menekültek viszontagságos útját, arab szakon végzettként ennél több érdekelte és több mint fél évig a Közel-Keleten folytatta munkáját, hogy felmutathassa azon tömegek sorsát is, akik szülőföldjük közelében várják, mit hoz számukra a jövő.
A kiállítás kurátora: Virágvölgyi István

A kiállítás ingyenesen megtekinthető a városközpontban található Apátsági Múzeum és Galéria nyitva tartási idejében 2018. március 28-tól augusztus 26-ig.

Helyszín: Pannonhalmi Apátsági Galéria (9090 Pannonhalma, Mátyás király u. 1-3.)

http://apatsagimuzeum.hu/kapcsolat/

 

Hölvényi Kristóf képeinek egy része a Phoo Magazin debütáló anyaga volt, a többi munkáját is megtekintheted az alábbi linkeken:

Hölvényi Kristóf: Exodus

Miért halálos a Death Metal Irakban?

 

0
101

Miért halálos a Death Metal Irakban?

 

 

Néhány száz death (meg black) metal koncerttel a hátam mögött mindenképpen a rutinos versenyzők közé számítok ebben a szubkultúrában. Láttam aranykezű ismeretleneket 5-6 ittas ember előtt játszani, iráni és grúz csapatokat a jereváni bábszínházban rendezett death metal fesztiválon, majd néhányat közülük pár nappal később egy tbiliszi szexklubban, szado-mazo porngrind bulit egy szarajevói pincében vagy éppen egy tiranai kocsmában zenélő kiváló Death tribute zenekart, ami valamiért a nem annyira metál Trout névre hallgatott. A Dark Phantom nevű kirkuki zenekar erbili hangversenyének megtekintése tökéletesen illeszkedik a „fura helyeken death metal koncertekre megyünk” tematikához.

A Phoo Magazin fotográfusa, Hölvényi Kristóf Irakban készült képei, Belényi Dániel írásával.

Erbil, és úgy általában egész Kurdisztán legnagyobb hátránya a letelepedett népeknél meglévő kultúra teljes hiánya. Persze ez így kicsit erős állítás, mert apró rezdülések akadnak néha, de alapvetően igaz. Nincs színház, nincsenek múzeumok (ami van egy-kettő, az kis jóindulattal még éppen befér a felejthető kategóriába), nincsenek koncertek, nincsenek filmvetítések a három nagyvárosban (Erbil, Szulejmania, Duhok) évente megrendezett filmfesztiválokat meg a plázákban játszott buta amerikai akciókat leszámítva, és az épített környezet esztétikája sem csábít sehol városnézésre. Kultúrafogyasztó embereknek marad az olvasás és a torrentezés. Esetleg egy rövid kiruccanás Isztambulba vagy Bejrútba, vagy valami expatoknak szervezett argentin tangó est és white party egy luxusszálló emeleti bárjában.

A kultúra hiánya mellé extra nehezítés, hogy a death metal olyan műfaj, amit még a rokkerkedők nagyja sem tud elviselni, a műfaj nagyágyúi önálló szerzői estjeiken sem szórakoztatnak párszáz fizetővendégnél többet. Ezt a kombót az iraki Erbilbe helyezve igencsak szűk keresztmetszetet eredményez.

Mivel Kurdisztánban koncertek híján koncerttermek sem nagyon vannak, a kisebb, párszáz főre tervezett esküvői csarnokok értelemszerűen túl nagyok egy ilyen műsornak, a népszerűbb klubokban araktól ittasodó nagyérdeműt pedig inkább az arabul üvöltöző bingó dobja fel, az ilyen szeánszok szervezése esősorban az optimista/baráti vagy pénzéhes hotel menedzserek feladata marad. Mondjuk a pénzéhség és a death metal közös halmaza elhanyagolhatóan kicsi, és miután egyik legutóbbi Napalm Death koncertem után láttam, hogy harminc akárhány év legmagasabb szintű aprítás után még mindig kisbusszal turnézzák végig Európát, ezt a jelzőt talán le is lehet venni a listáról.

Az örömzene (jelen esetben a death metal) és az értelmezhető piac (rock) közti szakadékot áthidalandó, a koncertet élő rock estnek hirdette meg az a luxusszálló, amelyik biztosította a tetőterasz bárját a vadulni vágyóknak. A Dark Phantom is ráérzett arra, hogy ha gyorsan ledarálják-elhörgik a mondandójukat, azzal az ott megjelent, elsősorban nem death metal rajongó expatok és pár helyi szemét nem fogják kiszúrni, ezért a műsorba illesztettek néhány Metallica meg System of a Down feldolgozást, amit legalább lehetett együtt dalolni és pengetni hozzá a léggitárt. Közben a színpad köré terített asztalokhoz pingvinek hordták a 4 dolláros legolcsóbb-legkisebb sört, miközben a megjelent 30 emberből minimum a fele mobilozta az eseményt.

Hogy magáról a jelenségről is írjak valamit, a Dark Phantom nevű kirkuki death metal zenekarról először tavaly olvastam. A sztori szerint egy amerikai katonától kaptak egy metál cédét még 2003-ban, és annyira beőrültek tőle, hogy 10 éve megalapították a mostani zenekart. Közben persze zajlott a háború, életveszélyes fenyegetéseket kaptak, mivel „sátánisták” (ez a nyugati zene, főleg a metál iszlám értelmezése, elég kényelmes jelző, mert nem kell rajta gondolkodni), a dobos lelépett, néha hibernálták magukat, végül tízéves pályafutásuk során összehoztak szó szerint néhány koncertet – a legutóbbit volt szerencsém megtekinteni.

Kedves olvasók és európai fesztivál rendezők, hallgassátok meg itt és hívjátok meg őket európai fesztiválokra! Addig is hallgassátok ezt az örök klasszikust!

 

101

102

103

104

105

106

107

IMG_3040

Fotó: Hölvényi Kristóf

Szöveg: Belényi Dániel

0
106

Hölvényi Kristóf: Exodus

 

 

A szerző arab szakot végzett fotográfus. Amikor hazánkat közvetlenül is elérte a menekültváltság, kamerájával – mint oly sok hazai fotós – ő is a “forró” helyszínekre indult. Egy nemzetközi menekültsegítő szervezet megbízásából nemcsak itthon, hanem a görögországi Idomeniben, Szerbiában, Ausztriában és Jordániában is dolgozott. A bicskei menekülttáborba egyedüli fotósként engedték be.

Sokakkal ellentétben nem az események középpontjába akarta vetni magát, nem közeli, nagylátószögű, hatásvadász drámai képeket látunk, hanem külső szemlélőként, távolságot tartva készített fotográfiákat. Egy lépéssel messzebbről, megfigyelőként keresi a válaszokat. Munkájának célja a megértéskeltés – hogy a fotográfia is hídként működjön két, egymásnak feszülő világ között…

A képsorozat egy párhuzamos, országhatárokon átívelő történetet mesél el, a kilátástalanságtól a menekülttáborokon át egészen az otthonra találásig.

 

101

Tülekedés a Keleti pályaudvaron, hogy felszálljanak egy nyugatra induló vonatra. A vonat végül nem hagyta el az állomást. (A nyitókép folytatása)

 

_mg_2322_21039803739_o

Menekültek alszanak egy Ausztria felé tartó buszon, miután több mint 30 kilométert gyalogoltak erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól Zsámbékig.

 

103

Nickelsdorfi (Ausztria, magyar nevén Miklóshalma) vasútállomás: a Keletiből érkező menekültek innen mennek tovább egészen Münchenig.

 

 

“Azért jöttem, hogy segítsek. Tudom min mennek át, én is voltam ilyen helyzetben. Most már egy jól menő pizzériám van Münchenben” – meséli egy baseballsapkás koszovói srác a Keletinél. A pályaudvar előtt futottunk össze. Érdekes figurának látszott, megkérdeztem, nincs-e kedve megenni egy gyrost. Beülünk a legközelebbi helyre, és ott kérdezem tovább. “Csak így, ingyen elviszed őket? Nagyon rendes tőled.” “Á, azért a kockázat miatt kérek pénzt. Meg, ugye, a benzin sincs ingyen”. Itt már kezdett kirajzolódni bennem a kép, ami később be is igazolódott: a srác egyszerű embercsempész. “És mennyit kérsz egy fuvarért?”-kérdeztem. “800 euró per fő” – válaszolta. “És ha azt valaki nem tudja kifizetni?”  “Tudod, sokan jönnek azzal, hogy a rokonuk már kint él, majd amikor megérkeznek, az fizet. Persze, amikor befutunk, senki sem várja őket, valószínűleg nincs is rokonuk ott. Ekkor muszáj egy kis nyomást gyakorolni. Ilyenkor kiderül, hogy valóban mennyi pénz van náluk. Ha ez sem elég, a nők egy-két hónap alatt ledolgozzák.” Elkerekedő szemeim láttán zavartan hozzáteszi: “Rám ez azért nem jellemző. Múltkor is volt egy bácsi, 150 euró volt nála. El sem vettem tőle.” Hiszem is meg nem is. Miután végeztünk az ebéddel, kimegyünk a pályaudvar elé, ahol egy koszovói család ül. Harmincas éveik elején járó szülők, egy 5 éves kislány és 1 év körüli kisbaba. A fényképezőgépem láttán egyből kérik, hogy ne fotózzam őket. El is rakom a gépet. A müncheni pizzás ajánlatokat tesz, de már van fuvarjuk, állítólag nemsokára jön is értük. Két napja vannak itt, kezdenek félni, hogy a rendőrség felfigyel rájuk, és hamarabb elviszi őket, mint a csempész. Otthon már mindenüket eladták, nincs más irány, csak előre. Pár perc múlva meg is jelennek a rendőrök. Igazoltatás, majd rájuk parancsolnak, hogy pakolják össze a cuccukat, mindjárt indul a vonat Debrecenbe, ahol a kollégák várják majd őket, és elkísérik a befogadóállomásra. Ez mind néhány beékelt angol szóval, magyarul. A csempész srác természetesen már sehol. A magas, nagydarab göndör hajú apuka idegesen pakolászik. A babakocsit és néhány pokrócot, amit már itt kaptak, nem tudják magukkal vinni. Rendőri kísérettel ballagnak a vonat felé, én csak távolról kísérem őket. Ahogy a vonathoz érnek, az apuka nagyon elkezd magyarázni valamit. “Á! Víz kell nekik” – mondja az egyik rendőrnő, és vesz nekik két üveg vizet. Nem az kellett. A férfi egyre ingerültebben magyaráz. Nagy nehezen rájövünk, hogy a cumisüveg hiányzik. Ott maradt a pályaudvar előtt a többi cuccal. A vonat indulásáig alig pár perc van hátra. “Hazudik, csak meg akar lógni” – mondja az egyik rendőr. “Majd kapnak újat Debrecenben.” Azt viszont elfelejtette, hogy a család azt sem tudja, hogy hova mennek. A férfi sírva fakad, könyörög a rendőröknek, hadd menjen el még gyorsan a cumisüvegért. Látszik rajta az elkeseredettség, hogy jelen pillanatban semmit nem tud a gyerekeinek megadni, legalább ez az egy alapvető dolog legyen meg. A rendőrök bezárják a vonatajtót, a vonat elindul. “Ne is törődj velük! Mindig kitalálnak valami dumát, hogy leszállhassanak” – mondja nekem az egyik, és két társával együtt elindul a kijárat felé. Visszaérve látom, hogy a cumisüveg ott van a babakocsiban.

Az üvegecskét hazavittem, és több mint másfél éve emlékeztet erre a koszovói “gazdasági bevándorló” családra. Ettől kezdve a menekültek már nem számadatok és statisztikák voltak, hanem konkrét emberek, arcok, történetek.

Egy elhasznált Volán-buszon száguldok az M1-esen az osztrák határ felé. A busz tömve menekültekkel, főleg irakiak, szírek és afgánok. A zuhogó eső be-becsöpög a busz első ajtajának résein. A padló, ahol egy afgán testvérpárral kucorgunk, kezd vizes lenni. A fejem néha leesik, pillanatokra elalszom. Hajnali 3 körül lehet az idő, a buszon szinte mindenki alszik. Nem csoda, több mint 30 kilométert gyalogoltunk erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól az M1-es zsámbéki elágazásáig. A buszon lévő menekültekkel együtt még 1200-an tették meg ugyan ezt az utat, miután szeptember 4-én megunták a pályaudvaron való várakozást, és inkább a saját kezükbe vették a sorsukat.

Bármennyire is fázom, elnyom az álom. Mélyen alszom a kimerültségtől. Egy jó fél óra múlva felébredek, és látom, hogy egy hálózsákkal vagyok betakarva. Zavartan nézek körbe. Az idősebbik afgán fiú (olyan 20 év körüli lehet) mondja, hogy hagyjam csak. Nekik van kettő is, elférnek alatta. Majd ha megérkezünk, visszaadom. Megköszönöm és alszom tovább.

106

Röszke, déli határ. Az ősz közeledtével egyre hidegebbre fordulnak az éjszakát. A segélyszervezetek pokrócokat és meleg ruhákat osztogattak, de a szabad ég alatt alvás mindenkit megvisel.

 

107

Tovarnik, Szerbia

 

105

Horgos, Szerbia

 

 

104

Horgos, Szerbia

 

 

“Gyere gyorsan! Gyere! Le kell fényképezned!” – kiabálja felém egy fiatal marokkói fiú, miközben fotózom, hogyan fosztanak ki egy adományokkal teli konténert a menekültek. Két rendőr közeledik, de senkit nem érdekel. Pakolják, nézegetik tovább a konténer tartalmát. Több száz esőkabát. Nem nagy fogás. “Gyere már” – ismétli a srác és karon ragad.

Ekkor már több napja itt vagyok Idomeniben a görög-macedón határon. Teljes a káosz. A több hete ittragadt menekülteknek fogy a pénzük, kevés az étel, nem tudják meddig kell még várniuk. December 3-a van (húgom születésnapja), és hideg, több ezren sátraznak a szabadban. A békés, táborozós hangulat pillanatok alatt csap át verekedésekbe, kődobálásba. Tegnap egy ételosztó standot rohantak meg, megunva a többórás sorban állást. A nők nem mernek beállni a sorba, mert a férfiak zaklatják őket. Szírek, afgánok és irakiak elméletileg szabadon kelhetnének át a határon, de az ottragadt, túlnyomórészt pakisztániak és irániak, botokkal és kövekkel kergetnek el mindenkit, aki megpróbál az átkelő közelébe menni. Üzenik: Vagy mindenkit átengednek, vagy senkit. Teljes az őrület, az emberek kezdenek megbolondulni.

“Mi történt?” – kérdezem a marokkói fiút kevés francia tudásom segítségével. “Egy férfi megégett” – válaszolja, és megy tovább a vonatállomás felé. Pár napja történt egy hasonló eset. Egy szintén marokkói srác át akart mászni a vonat tetején, de megrázta a magasfeszültség, súlyos égési sérülésekkel vitte el a mentő.

– Mennyire súlyos?

– Meghalt.

– Baleset?

– Öngyilkosság.

109

Idomeni, Görögország

 

111

Egy fiatal marokkói férfi megégett holtteste a görög-macedón határon. Elkeseredésében felmászott egy vonat tetejére, és a magasfeszültségű vezetéket megfogva végzett magával.

 

112

Rendőrök és menekültek Idomeniben, a görög-macedón határon. Többhetes várakozás után mindenki feszült, könnyen elszabadulnak az indulatok.

 

110

Az Idomeniben ragadtak próbálnak átjutni a görög rendőrsorfalon, hogy a macedón határ közelébe jussanak.

 

113

114

Körülbelül ötven méterre tőlünk egy csapat férfi álldogál egy szerelvény mellett. Középen valami füstöl. Mélyeket lélegzem, ahogy közeledünk, próbálok felkészülni a látványra. Ahogy meglátnak, kiabálnak, hogy menjek, fotózzam le. “Ez az eredménye ennek!” –üvölti az egyik fiatal férfi. “Itt döglünk meg mind” – folytatja magából kikelve. “Azért vagyok itt, hogy fotózzak. Azért vagyok itt hogy lefényképezzem, ami itt történik” – ismételgetem magamban. Próbálok nem elkalandozni, fókuszálni és a kompozícióra, árnyékokra, színekre, helyes expozícióra koncentrálni. “Majd ráérek később elmélkedni, ledöbbenni. Itt és most az a dolgom, hogy fotózzak” – jár az agyamban. Eszembe jut, hogy nem lehet a kép túl konkrét, mert akkor sehol nem lehet használni. A ruha teljesen leégett róla, csak a cipői vannak rajta. Kicsit hátralépek, próbálom kitakarni az intimebb testrészeket. Lassan megérkeznek a rendőrök, az elsősegélyesek és a többi fotós. Én lépek, nincs már mit fotóznom. A képeket visszanézve alig csináltam valami használhatót.

 

115

Ali (bal szélen), lánya, Huda és felesége, Szamah nézi, ahogy a nagybácsi játszik Dzsászimmal. Aleppóból menekültek Jordániába, a háború után vissza akarnak térni Szíriába. Madaba, Jordánia

 

117

Szír menekült gyerekek játszanak nem messze a szír-jordán határtól. Családjuk (kb. 50 fő) a Jordán-sivatagban épített új otthont magának.

 

116

Szír menekült család ül az általuk épített házban a Jordán-sivatagban, nem messze a szír határtól. Engedélyt kaptak, hogy Amerikába mehessenek, de inkább itt maradtak.

 

121

Szír menekült férfi végzi magrib (naplemente utáni) imáját a Jordán-sivatagban.

 

118

Szír kisfiú biciklizik a család farmján. Több mint egy éve költöztek ide, a Jordán-sivatagba. A férfiak feketén dolgoznak a környéken, a nők az állatokkal és a gyerekekkel foglalkoznak napközben.

 

119

 

“Hat hónapos volt a gyerekünk, amikor meghalt Aleppó mellett egy vegyi támadásban – meséli Szamah. Rövid, de annál nyomasztóbb csend után folytatja: “De tudod, még mindig három gyerekem van. Ali néha olyan, mint egy gyerek” – mondja, és rámosolyog a férjére. Ali harmincas éveiben jár, bajszos, vidám arcú. Szamah-val és lányukkal, a hatéves Hudával egy éve menekültek el Szíriából. Kisfiuk, Dzsászím már itt, Jordániában született. “Mi hiányzik a legjobban otthonról?” – kérdezem őket.

Először Ali válaszol: “A szüleim. Hónapok óta nem tudom, mi van velük. Annyit tudunk, hogy kevés az élelem, és az állatok után maradt tápot eszik már jó ideje.”

“Nekem a békés hétköznapok, a farmunk – folytatja Szamah. – A család női tagjaival együtt ápoltuk a rózsákat, reggelente kávéztunk, beszélgettünk. Boldog voltam és biztonságban éreztem magam.”

“Sok mindent elvehetnek tőlünk, szinte mindent -mondja Ali. – A hitet és a reményt viszont nem. Van két gyerekünk, akiket szeretnénk iskolába járatni, hogy többet tudjanak mint mi. A jobb életnek legalább a lehetőségét meg szeretnénk nekik adni.”

 

122

Tornaterem a bicskei menekülttáborban. Ha a tábori barakkok  megteltek, kénytelenek voltak itt elszállásolni a menedékjogot kérőket.

 

125

123

124

 

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita rendházban. Irakból menekültek el, fél évet voltak . Németországban, majd Bicskén.

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita Rendházba. Irakból menekültek el, fél évet voltak  Németországban, majd Bicskén.

 

126

Szulejmán viszi a család bőröndjeit az új otthonukba

 

Kép és szöveg: Hölvényi Kristóf

2
  • 100
  • 101
  • 102
  • 103
  • 103a
  • 103b
  • 104
  • 105
  • 106
  • 107
  • 108
  • 109
  • 110
  • 111
  • 112
  • 112a
  • 113
  • 114
  • 115
  • 116
  • 117
  • 118
  • 119
  • 120
  • 121
  • 122
  • 124
  • 125
  • 126
  • 127a
  • 129
  • 130
  • 131
  • 133
  • 134
  • 135

Modern kori Exodus

Magyarország az elmúlt héten újra a nemzetközi figyelem középpontjába került. Néhány ezer menekült és az ő kálváriájuk felhívta a figyelmet arra, hogy az a világrend amiben eddig hittünk valóban szétesni látszik. Hölvényi Kristóf fotóesszéje végigkíséri a történéseket a Keleti pályaudvartól a nagy menetelésen át, egészen egészen a bécsi főpályaudvarig. Egy apró állomása ez mind a szemünk előtt zajló történelemnek, mind a határátlépők zarándoklatának, de ez az apró állomás meghatározó. Kristóf az európai történetírás egy fontos fázisánál volt jelent. Kamerájával sokkal többet fényképezett, mint néhány elégedetlen menekült. Két világrend találkozik, az egyik átlépi azt a láthatatlan határt, amit Európának hívunk, a fejlett civilizációnak, indulatok szabadulnak el mindkét oldalról, de megoldások alig. Közben pedig ez a néhány ezer elkeseredett ember újra kezébe veszi a sorsát, mint amikor meghozták a döntést, hogy elindulnak. Nincs semmijük, csak az kevés motyó hátukon. Nincs vesztenivalójuk. Hölvényi képeinek titka a részletekben rejlik, olyan, mintha egy filmet néznénk. Nincsenek nagytotálok és megszokott fotóriporteri eszközök. Nagyjából ugyanazzal a perspektívával van végig fotózva az egész, de ikonikus tartalommal megtöltve. Ahogy haladunk az esszében a történések kibontakoznak, egyszer csak elkezdünk izgulni. A szűk ábrázolástól szorongunk, nem látjuk egészben a problémát. Ahogy az egész világ nem érti, ugyanúgy nem érezzük a képeken sem, hogy megoldást kínálna. Inkább csak feszültséget teremt. Egy szorongó kérdés marad a történet lezárásaként, hogy mit kezd a világ a sokszázezer otthontalan sorsával.

5