Phoo Magazin | fotóriporter
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
267
archive,tag,tag-fotoriporter,tag-267,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
tichy-03

“Mi ez? Ja, semmi.” – Miroslav Tichy

 

MT1-550x369
Miroslav Tichy (1926-2011) “csehszlovák” élet- és fotóművész a Dél-Morva Kyjouban élte le egész életét: soha nem mozdult ki szülővárosából. Az iskolában zárkózott, beilleszkedni képtelen gyerek volt. Apja szabóként dolgozott, testvérei nem voltak.
“A konyhában aludt Anyám. Néztem ki az ablakon és lovakat rajzoltam fejből. Ezért is vettek fel a Főiskolára.” (M.Tichy)
1945-48 között járt a prágai Főiskolára. Szinte kizárólag erotikus aktokat festett, rajzolt. Némelyik expresszív, más inkább karikatúrákra emlékeztet. Közepes tehetségű, jelentéktelen festő lett volna – gondolom – ,ha 1948-ban ki nem rúgják:
“Kommunista tanárom kidobott a Főiskoláról – demoralizálom a többieket, ez volt az indok.” (M.Tichy)
Jóvágású fiatalember lévén a nők érdeklődtek iránta, de ő a hétköznapi valósággal soha nem tudott mit kezdeni – köze nem volt hozzá. Erre italozása, és nehezen definiálható mentális zavara adhat magyarázatot – részben. Téveszméktől sem volt mentes: Édesanyjától – aki nagyon szerette – egy időben nem fogadott el ételt, mert félt, hogy megmérgezi…
4-001
“Egyszer, negyven éve, eljött ide egy lány, akinek tetszettem. Ült egy darabig, aztán kizavartam, mert nem érdekelt. Nem érdekel a szépség, kedvesség, csak a képzeletem.” (M.Tichy)
Az 1960-as években abbahagyta a festést, és megszállottan fotózni kezdett.
“A fotó segítségével mindent új megvilágításban láttam. Ez egy ismeretlen, új világ (…) Soha nem néztem a kamerába fotózáskor, mert magam előtt látom a kész képet.” (M.Tichy)
Totálisan elhanyagolt, torzonborz megjelenése riasztotta a városka lakóit: egyszerre féltek és nevettek rajta. Azt hitték barkácsolt gépeiben nincs is film. Ijesztő szuverenitást, privát szabadságot képviselt egy “unszimpatikus világban”.(M.Tichy)
Az államvédelmi szervek sem tűrték ezt a fokú autonómiát: 1963-ban a rendőrök – alapos verés után – elmegyógyintézetbe szállították. A zaklatások később is folytatódtak: az állami ünnepségeket rendszeresen a pszichiátrián kellett töltenie. 1972-ben műtermét kisajátította a helyi Termelőszövetkezet – őt kidobták az utcára.
Konzervdobozokból, csövekből stb. eszkábált elmondhatatlan gépeivel készítette képeit – kb. tízezer darabot! – egészen 1985-ig, magának. Egy negatívot egyszer nagyított le, keretet ragasztott neki, amit kiszínezett, és gyakran a képekbe is belerajzolt. Egyedi műveket hozott létre, a negatívokat többnyire elégette.
Kizárólag nőket fotózott – csak a női test érdekelte – utcán, strandon, TV-ből lopott képeket. Mániákus kukkoló volt: szexuális ösztönének rabszolgájaként alkotott, ám ennek csak a képzeleti-vizuális aspektusa működött benne. Mintha a kőkori Vénusz-szobrokat csinálta volna újra a semmiből, a női test abszolutizálása, s ezáltal mintegy a transzcendens szférába emelése által.
E zsigeri-transzcendencia figyelemreméltó filozófiai gondolat, mely szembesít ösztönvilágunk hatalmával. Azzal, hogy olyasmik adják emberi mivoltunk lényegét – transzcendencia, ösztönvilág – ,ami nagyobb nálunk: fogva tartja személyiségünket. Azaz, hogy talán Isten nem csak a lelkünkben egy darab transzcendens jóság, de a zsigereinkben is ott van paradox módon. E túlvilági zsigeri-figyelemről többen is írtak már:
“A test is szellem, csak észre kell tudni venni.” (Szufi bölcselet)
“A kereszténység az erotikából bűnt csinál (…) Az ember nemiségének foka és jellege, gyakran szellemének legfelső ormáig felér.” (Nietzsche)
3-8-022
“A szex az egyetlen égbe nyíló kapu.” (Cioran)
“A test médium, melyen keresztül megtapasztalhatjuk a Transzcendenst.” (Nádas Péter)
Tichy tehát – mint afféle képzeleti-erotomán – több ezer női testet emelt az örökkévalóságba. Csupa hibákból összeálló – életlen, karcos, koszos, rothadt stb. – éteri életműve nemcsak megérinti, de egyenesen dörömböl az Ismeretlen ajtaján. Minden hiba tökéletes esztétikai ajándék – mint mikor a Google-fordítóból kijön egy versfordítás, és nem hiszünk a szemünknek annyira eredeti, minden elképzelhetőt felülíró szöveget kapunk! Tichy az ő “autista-platonizmusát” pontosan meg is fogalmazta:
“Senki sem képes befolyásolni engem, én egy vadon felnőtt férfi vagyok, még Isten sem (…) Elvből nem hiszek semmilyen Istenben, az egész élet egyszerű illúzió (…) mikor még fotóztam, nem éreztem semmit (…) A szerelem olyasmi, amit elképzelünk, de a valóságban soha nem is létezett (…) Nem tudom voltam e valaha szerelmes. Soha nem ismertem fel semmilyen érzelmet. Magasabb szinten éltem, soha nem érdekeltek az érzések (…) Az egy nagyon személyes kérdés, hogy létezik-e Isten, vagy sem. Talán az Isten csak azért küldi be ide a legyeit, hogy idegesítsenek.” (M.Tichy)
1985-ben végleg abbahagyta a fotózást. Ez egybeesett azzal, hogy egy régi barátja – az akkor már Svájcban élő pszichiáter Roman Buxbaum – elkezdte gyűjteni képeit, és kiállításokat rendezett ezekből. Tichy erről nem is akart tudomást venni, annyira idegesítette a dolog. Idegen volt tőle a felhajtás, a hírnév, az üzlet – minden. Személyiségének lényegét sértette az egész. 2004-ben a Sevillai-Biennálén érte utol a világhír. Haláláig gyűlölte és elutasította ezt a kényszerhelyzetet, hogy megzavarják kozmikus magányát. Képei három és tizenkétezer euró között keltek el. Tichy undorodott e kereskedelmi-világsztárságtól:
“Nem érdekel a festészet, nem érdekel a fotó, csak a sligovica és a sör érdekel (…) Ha rátalálok egy képemre, rögtön eldobom, meg se nézem soha. Az emberek nem érdekelnek, csak az eredmény érdekelt: hogy jó-e a kép, vagy rossz.Azért tudtam megítélni, mert érdekelt, de ez ma már nincs így (…) Minek nézegetitek ezt a sok hülye képet? (…) Nem csináltam semmit életemben, és nem is fogok soha semmit csinálni (…) Milyen hülyén hangzik már, hogy Tichy! Azt jelenti csendes, de én nem vagyok az! (M.Tichy)
1-030
Lenyűgöző, tökéletes életmű, dermesztően nagyformátumú, karizmatikus egyéniség! Személyes életigazsága – azaz éjsötét-jéghideg magánya – ott sikít a képein mindörökre. Meg a száraz-fanyar humora is:
“Ha híres szeretnél lenni, olyasmit csinálj, amiben te vagy a legrosszabb a világon.” (M.Tichy)
Ez a cinikusnak tűnő, végtelen mélységű mondata egybecseng Warhol egy gondolatával, sőt ki is egészíti azt, amit Tichyről egyáltalán gondolni lehetséges:
“A szex jobb filmen, mint élőben.” (Warhol)
Kivételesen jelentékeny MÚZEUMI MŰVÉSZETÉBŐL ócska kis bizniszt csináltak a jóakarók, már életében (!!!) – hisz ez az emberi világ racionális logikája… Azé a világé, amelyiknek már rég vége van, csak még nem vette észre.
Miltényi Tibor
0
szir_007

Bielik István: Aleppo

 

 

2013 februárjának elején, fél éves álmodozás és néhány hónapnyi előkészület után, leszállt a gépem a törökországi Gaziantep repülőterére. Néhány óra várakozás után fogtam egy taxit, s elindultam a határ menti Kilis településre, hogy életemben először belépjék egy háborús zónába.


A határnyitásra érkeztem, csupa fura alak várta, hogy bebocsájtást nyerjen a polgárháborús Szíriába.


A török oldalon könnyedén átjutva egy furcsa világba csöppentem: kényelmetlenül éreztem magam a sok gépfegyveres ember között, akik folyton méregettek. Sokan csak azért lépték át pont itt a láthatatlan határvonalat, hogy fegyvert ragadjanak valamelyik fél oldalán. Életem leghosszabb két óráját töltöttem el a két határ között, várva segítőmre, akivel előtte csak chaten beszéltem.

Egy spanyol újságírótól kaptam meg az elérhetőségét, aki előtte több hónapot töltött Szíriában, maximálisan megbízott benne, így én is úgy gondoltam, rábízhatom az életemet.
Vártam és hiába próbálkoztam: a számtalan telefonhívás után már azon gondolkoztam, hogy visszamegyek a török oldalra, hiszen a megadott számon mindig csak „a nem kapcsolható” szignál fogadott. Már szedtem a holmim, amikor egy kis romos autó az út porában farolva megállt tőlem néhány centire, majd egy körülbelül százhatvan centis, terepmintás ruhába öltözött szakállas, jókedvű fiatalember ugrott ki belőle, kezet rázott velem, megölelt és azt mondta, isten hozott Szíriában.
Az Aleppóba vezető autóúton még szinte fel sem ocsúdtam, hogy végre sikeresen bejutottam, igaz 100 dollár előre nem kalkulált sáp árán, amit a felkelő határőröknek kellett fizetnem kvázi vízum gyanánt, s ezt egy füzetből kitépett lapra nyomott pecsét igazolta, amit az útlevelembe hajtottak.
Az út körülbelül másfél órába telt a bombázások által elnyűtt terepen, de addig legalább megismerkedtem segítőmmel, Yoseffel és újdonsült feleségével, Ghadaval. A nálam néhány évvel fiatalabb Yosef érkezésem előtt két héttel lépett frigyre hitvesével, az akkor már egy éve polgárháború súlytotta Aleppóban.
Yosef a háború előtt közgazdaságtant tanult, de miután lebombázták az egyetemét, ő is fegyvert fogott a felkelők oldalán. Egy olasz újságíró hatására – akivel még katonaként találkozott – lett belőle fixer, vagyis egy olyan segítő, aki háborús övezetekben, konfliktus zónákban segíti helyismeretével a külföldi újságírókat, fotóriportereket, természetesen némi juttatás ellenében.

Már távolról körvonalazódott Aleppó városa, amikor tompa puffanásokra lettem figyelmes az autó körül. Yosef észrevette, hogy némi nyugtalanság tölt el, rákérdezett, hogy tudom-e, mi ez. Sejtem – válaszoltam. – Csak ijesztgetik az arra haladó autókat – legyintett, én pedig az ő harcedzett múltjával próbáltam nyugtatni magam. Ekkor megint átfutott az agyamon az oly sokat feltett kérdés: miért akartam én ilyen kiolthatatlan szenvedéllyel és kíváncsisággal idejönni a saját költségemen, a napilapomnál szabadságot kérve, kvázi szabadúszóként tudósítani egy távoli országba?!
Ez a válasz 4 év elmúltával egyre jobban kikristályosodott, és magam is csak most kezdem megérteni, mennyire fontos egy ilyen konfliktusról tudósítani, és felhívni a közvélemény figyelmét arra,

ami az elmúlt években több millió menekültet kényszerített a hazája elhagyására, és egy több ezer kilométeres útra, a remény irányába, az ismeretlenbe.

Yosefet és testvérét 2013 augusztus 4-én elrabolták az iszlám állam fegyveres katonái egy amerikai-izraeli újságíróval együtt. Őket több mint két hét fogság után szabadon engedték. Azonban az újságíró az a Steven Sottlof volt, akit azt iszlám állam másodikként fejezett le James Foley után, egy felfoghatatlan és brutális megfélemlítő kampány részeként.

 

szir_002

szir_004

szir_006

Aleppo, 2013 11th February. People living in an mental hospital at Aleppo 2013th February 11. After the revolution started the doctors leave the hospital move to a safer place. The basic staff just can take care,make clean and food for the inmates.

szir_005

szir_003

szir_007

Aleppo, 2013 14th February. Children playing football in the streets of Aleppo at sunset 2013th February 14.

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighters celebrate victory in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fight for an building for 6 month, today with heavy fight they take the building.

szir_010

szir_009

szir_017

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighter installs a bomb inside a building in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fighted for 6 month to get the building which was an regime army base, today with heavy fight they take the building and now they destroy it to prevent the regime army occupy back.

szir_011

Aleppo,Bustan Alkaser district 2013th February 8. Protesters called the Free Syrian Army rebels Aleppo organization of anti-government demonstrations 2013th February 8. The second largest city in Syria for months fighting for the possession of Syria Bashar el-Assad, President totalitarian regime and rebels fighting to overthrow the government forces.

 

Bielik István weboldala

0
taras_bychko_ukraine_lviv43

Mindennapi kép: Taras Bychko

 

Nem könnyű Ukrajnából kitörni, kijutni a nemzetközi porondra, de a 29 éves Taras Bychkónak sikerült. Az Instagramon közel 5000 követője van, köztük olyanok, mint a zseniális brazil street fotós, Gustavo Minas, vagy Dezső Tamás. Pedig nem is fotósnak tanult… Saul Leiter képi világához nagyon hasonló, Shadow and light sorozatát mutatjuk be.

 

Ukrajnában születtél, a lengyel határtól 80 kilométerre található Lviv városában. Milyen volt ott felnőni? Hogy kezdtél fotózni?
Lviv nagyszerű város. Egymilliós lakosságával nem túl kicsi, nem túl nagy. A gyermekkorom teljesen átlagos volt, édesapám nyelvészprofesszor, édesanyám tanárnő egy helyi iskolában, s bár a művészetek soha nem álltak távol a családtól, én csak meglehetősen későn találkoztam magával a fotográfiával. A középiskola elvégzése után jogi egyetemre mentem, majd ügyvédként kezdtem dolgozni. Csak huszonöt éves koromban, 2012-ben vettem meg az első fényképezőgépemet, amikor megszületett a kisfiam: szerettem volna megörökíteni a családi pillanatokat. 

 

Négy év alatt a család fotózásából komoly hobbi és művészet lett… 
Miután megvettem az első fényképezőgépemet, egyre jobb fotókat akartam készíteni. Sokat keresgéltem az interneten, s hamarosan rátaláltam a Magnum fotóügynökségre. A honlapjukon és az albumaikban látható képek lenyűgöztek. Josef Koudelka, Alex Webb és Harry Gruyaert munkássága volt rám a legnagyobb hatással, nekik köszönhetem, hogy elkezdtem kialakítani a saját szemléletemet. Már nem csak otthon kattintgattam, sokat jártam Lviv utcáit, kísérletezgetni kezdtem a street fotózással is. A város pezsgő kulturális élete, izgalmas építészeti megoldásai nagyszerű témákat kínáltak. A szárnypróbálgatásom itt és ekkor kezdődött.

 

bychko_day_139
bychko_day_115

 

Az ügyvédi állás mellett mennyi időd maradt a fotózásra?
Nem sok. De beleszerettem, talán jól is ment. Sok elismerést kaptam, a családom is biztatott: úgy döntöttem, hogy otthagyom az ügyvédi pályát és saját vállalkozásba kezdek. Így ugyanis több időm marad a szenvedélyemre. Az, hogy csak ez legyen a hivatásom, eszembe sem jutott. Ukrajnában borzasztó nehéz fotózásból megélni. Vannak ugyan sztárfotósok, sikeres fotográfusok, de ők a kivételek.

 

taras
Hogyan jellemeznéd a stílusodat?
Nagyon szeretek játszani a fényekkel, az árnyékokkal és a színekkel, de rendkívül sok figyelmet szentelek a kompozíciónak is. Úgy érzem, folyamatosan változik, fejlődik a stílusom, de még nem forrott ki teljesen. Talán a straight photography áll a legközelebb a szívemhez. A jelenleg alkalmazott formanyelvemre tavaly, azaz 2015 őszén találtam rá. 

 

 

A munka, a téma hogy talál rád?
A munkáimat intuitív módon, ösztönösen választom ki, nem tervezek előre. Idén kezdtem el egy projektet: minden egyes nap feltöltök egy street fotót a közösségi oldalaimra (Instagram, Facebook, Flickr). Ez egyfelől nagyon izgalmas, mert rákényszerít, hogy mindennap gyakoroljak, másrészt óriási kihívás, mert a feltételek nem mindig adottak, Lvivben például ritkán süt a nap, pedig erre nagy szükségem lenne ahhoz, hogy kihasználjam a fény-árnyék játékokban rejlő lehetőségeket. 

 

Miből merítesz ihletet?
A már említett mesterek mellett különösen nagy inspirációt jelent számomra Martin ParrDaido Moriyama és Trent Parke munkássága. A fotográfia mellett azonban nagyon fontosnak tartom a környezetem, a család és a barátok támogatását, illetve a zenéből és az irodalomból is rengeteg ihletet merítek. Leonard Cohen és Tom Waits dalai, Franz Kafka és Erich Maria Remarque művei is óriási hatással voltak rám.

 

Milyen felszerelést használsz?
Főleg nagylátószögű objektívekkel dolgozom, van egy Fuji XT1-es kamerám, amelyhez 12 mm-es, 18 mm-es és 35 mm-es objektíveket használok. Zoom optikákat és teleobjektíveket ritkán teszek fel a gépre.

 

Mik a terveid, álmaid a jövőre nézve?
Több ukrán szakmabelivel együtt megalapítottam a 380Collective street fotós kollektívát, célunk az ukrán street fotózás népszerűsítése. Örülnék, ha ez az együttműködés egyre gyümölcsözőbbé, ismertebbé válhatna. Nagy álmaim nincsenek, de fejben már írtam egy listát arról, hogy hová szeretnék eljutni fotózni. Egyszer talán majd erre is sort keríthetek.

 

 Tarast itt követheted:  • Flickr • Facebook • Instagram • 500px

 

bychko_day_53

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

bychko_day_220

Az interjút készítette: Kocsány Kornél

0
  • menekult039
  • menekult030
  • menekult037
  • menekult032
  • menekult036
  • menekult040
  • menekult024
  • menekult028
  • menekult025
  • menekult041
  • menekult044
  • menekult045
  • menekult056
  • menekult016
  • menekult010
  • menekult011
  • menekult049
  • menekult052
  • menekult050

“Több a napi leadott éles képnél”

 

A Phoo Magazin egyik fontos törekvése, hogy a „visual storytelling” műfaját meghonosítsa: nem a hírfolyamba akarunk bekerülni, hanem a számunkra fontos teljesítményeket kiemelni és a figyelmet fent is tartani irántuk. Az interjúsorozat nyitányaként Kurucz Árpáddal, a 34. Magyar Sajtófotó Kiállítás egyik díjazottjával egyebek mellett az önmenedzselés feladatáról és nehézségeiről, a fotóriporterek előtt álló szakmai és egzisztenciális kihívásokról, a menekültválságról, a saját út kereséséről beszélgettünk.

 

Durva, hogy csinálsz egy anyagot három hétig vagy hónapig, aztán kint van, például a HVG Nagyításában vagy az Indexen és pár óra után el is veszik a képdömpingben. Mi ezzel a folyamattal szeretnénk dacolni…

Ez szép feladatnak tűnik, nem tudom mi lehet a jó megoldás erre, talán ha a képek köthetők történethez és úgy tovább tud élni az anyag. Jó, ha vannak olyan fórumok, ahol nyíltan lehet beszélni a fotográfiáról, ahol azt is meg lehet mondani a másiknak, ha épp valami nem tetszik és nem lesz belőle sértődés. Ehhez kell egy jó társaság, szakmai kör, ahol nagyjából hasonlóan gondolkodnak a világról, szakmáról. Ez itthon néha hiányzik, nyilván a sokat emlegetett szempontok miatt, kicsi a piac, magányos szakma, stb. Kevés olyan ember van, akivel jókat lehet beszélgetni a szakmáról, Teknős Miki például ilyen, imádom. Mi fotósok sokszor csak a saját, fényképezőgép mögüli elképzeléseinket látjuk, építő, ha valaki mond valami érdekes szempontot, amivel meglep, kimozdít, egy más szemszöget kínál.

 

Azóta is tartjátok a kapcsolatot, hogy eljöttél a Népszabadságtól?

Igen, hetente, kéthetente legalább egyszer beszélünk. Számomra ő is egy méltatlanul el nem ismert ember. Hihetetlenül jó fotós, zseniálisak a kockái. Akár egy sporteseményről is olyan kockával jön vissza, ami senki másnak nincs meg, mást vesz észre. Más a látásmódja. Vele lehet képekről beszélni, mélyebben annál, hogy ez most éles vagy jól komponált. Elképesztően tájékozott. Közelebb van már a hatvanhoz, mégis, ugyanazzal a lelkesedéssel tud beszélni a szakmáról, mintha ma kezdte volna. Éppen a múlt héten küldött át szinte ismeretlen fotósok oldalait, amiket akkor talált valami eldugott helyen. Nyitott és lelkes a mai napig.

 

 

A 34. Magyar Sajtófotó Pályázaton, egyediben első, sorozatban második díjat nyertél a Menekültválság kategóriában. Mennyire fontos neked egy ilyen megmérettetés?

Az elismerés mindenképp jó dolog, van amikor a visszajelzés lendít is az emberen, az elkészült anyagot eljutattja nézőközönség felé. Soha nem az alapján tartottam egy fotót jónak, mert nyert a World Press Photo-n, a POY-n, vagy a Magyar Sajtófotó Pályázaton. Azokat az anyagokat szeretem, amelyek hatnak rám, felkeltik az érdeklődésemet, valamit kiváltanak. Sokszor a nem-fotós társadalom nagyobb jelentőséget tulajdonít ennek, mint mi. Ezzel nem akarom leértékelni a jelentőségét, nekem is jó érzés látni kiállítva a képeimet, a magyar fotóriporter közéletnek ez fontos eleme. De sose azért készültek a képeim, hogy pályázhassak velük.

 

Ezek szerint a gondolkodós, mélyülős képekhez vonzódsz?

A napilapozás elképesztően jó iskola ahhoz, hogy az ember megtanul sokféleképpen fotózni, ami persze egy idő után hátrány is. Mert jó, hogy az újság magazinos részétől a sportfotóig, vagy a riportfotókat is többféleképpen meg tudjuk oldani, de amikor az ember eljut oda, hogy elkezd magának fotózni, akkor a káoszt érzékeli. Át kell gondolnia az egészet, tisztáznia kell magában, hogy merre tovább. Egyre jobban szeretem az olyan munkákat,ahol nyugodtan lehet dolgozni és a témára lehet koncerntrálni.

 

szines04

szines21

szines40

 

Ez az igény, hogy a napi munka mellett legyen egy elmélyültebb, saját indíttatású vonulata is a munkásságodnak, ez kezdettől megvolt?

Valószínűleg igen, ha megérint egy történet, akkor visszamegyek és folytatom, bár nagyon lusta vagyok, de valami motivációm mégis lehetett. A napi munkában is azokat a képeket szeretem, amelyek függetleníthetők az eseménytől, és ha ránéz valaki, akkor talál olyan részletet, hangulatot benne, ami nem konkrétan azt az eseményt hívja elő, nem köthető konkrétan ahhoz az időponthoz, történethez, és nyugodtan meg lehet nézni évek múlva is…

 

Időtálló…

Hát, ezt nem mi döntjük el… Szóba került az interjú előtt Vancsó Zoli neve is, ő gyakorlatilag a semmiből vesz elő olyan kockákat, amit el lehet nézegetni bármikor, kinek-kinek hangulatától, személyes hátterétől függően mást jelent, de mindenkinek jelent valamit. Talán ez a megközelítés áll hozzám a legközelebb, ami fent van a honlapomon is.

„Az igazság és szépség dokumentálása emberi sorsokon és történeteken keresztül, az örökérvényű kérdések, amik az idő múlásával is ugyanolyan aktuálisak maradnak és időről időre felmerülnek az ember életében. A fotó, ahol a látvány ugyanolyan fontos, mint a látványon túli világ, ennek a két dolognak az egyensúlya, keresése a legizgalmasabb kérdés számomra a fotográfiában. Olyan fotók, amik érintetlenek tudnak maradni időtől és földrajzi távolságoktól egyaránt.”

 

A sajtófotózásban ezt meg lehet találni?

Nem egyszerű, de meglehet. Meg kell felelni a szerkesztőség vagy az ügynökség elvárásainak, de ezek a képek mindig ott vannak, „csak” jelen kell lenni hozzá, nyitottnak és érdeklődőnek maradni, kizárva minden zavaró körülményt.

 

A bevándorló tematikát most nem érintve, szerinted keletkeznek ilyen képek a napi sajtóban?

Szerintem igen, persze, ezek nem mindig jelennek meg az újságokban, hírportálokon, mert szerkesztői oldalon sokszor mások az igények. Akár egy nagy ügynökség napi merítéséből is rengetek jó kép kerül ki, amik kiállítások falán is megállnák a helyüket.

 

Szerkesztőség vagy ügynökség? Melyik munka áll közelebb hozzád?

Is-is. Az ügynökségi fotózás elvileg jóval tárgyilagosabb ábrázolást igényel. Dolgoztam több napilapnak is az elmúlt tizeniksz évben, és mindenhol pontosan ugyanazokat a képeket csinálom meg, azokat, amiket jónak tartok – függetlenül attól, hogy milyen beállítottságú az újság. Azt persze, hogy mi kerül be, a szerkesztők döntik el. Szerintem éppen attól jó egy lap, ha ezeken a meghatározottságain át tud lépni, és észreveszi a jó képet.

 

És át tud lépni, észreveszi?

Azt gondolom… mondjuk úgy: vannak rá jó példák.

 

Eddigi szerkesztőségeid közül melyikben érzékelted az elmélyültebb, igényes sajtófotográfia iránti elkötelezettséget?

A Népszabadságban ez megvolt amikor még teljes volt a rovat, amikor még volt igazi képszerkesztés. A Magyar Időkre se lehet panaszom, de hozzá kell tennem, a szerkesztésben nem veszek részt. Szerencsém van, mert jelenleg is minden szakmai dologban támogatnak, annak ellenére, hogy a sajtó régóta nem éppen felfelé ívelő ágban mozog. Minden fotósnak van olyan képe, ami a szíve csücske, amit nehezen enged el.erről Érdemes olyan kívülálló emberrel, szerkesztővel beszélgetni, aki nem volt ott. Másként látja azt, ami iránt mi, fotóriporterek elfogultak vagyunk, mert tudjuk, adott esetben külső körülmények miatt, nehéz volt elkészíteni a képet, se ettől az még nem feltétlen jó. Fontos a képszerkesztői kontroll, együttműködés.

 

Nem érzed úgy, hogy jó irányba is mozdulnak a dolgok, hogy a lapok egyre inkább értékelik az individuumot? Hogy a felkérések a stílusod alapján találnak meg?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Népszabadsághoz is hívtak és ide, a Magyar Időkhöz is. De fogalmam sincs, hogy a stílusom miatt-e. Ha így van, annak csak örülök.

 

És milyen ez a világ, hogy tudnád leírni?

Nem mindig egyszerű, sokszor nem vagyok könnyű eset. Szeretem a kontrasztos, a provokatív képeket, a geometrikus formákat. Fontos számomra a kompozíció is, de nyilván ezek külön-külön, önmagukban semmit se érnek tartalom és mondanivaló nélkül. A napilapos munka megtanítja az embert, hogy egy kockába sűrítse egy-egy esemény lényegét, de ez az előny egy sorozat összeállításakor akár hátrány is tud lenni. Az online médiával elterjedtek a képgalériák, de azt veszem észre, néha magamon is, hogy sok esetben olyan képekből állnak, amelyek egyedi kockaként nem állják meg a helyüket. Azokat a sorozatokat szeretem, amelyekben a képek egyedileg és együtt is jól tudnak működni.

 

Mennyire félted a fotográfiát az online világtól? Hogy tíz perc alatt tűnnek el komolyabb munkák, hogy egyre nehezebb kiszűrni, megtalálni és felszínen tartani, ami jó?

Azt gondolom,hogy a jó képeknek mindig meg lesz a helyük – és ez egyre inkább az online felületeket jelenti. Ma már szinte mindenhol képekkel kommunikál mindenki, kezdve egy egyszerű szöveges üzenetben használt ábráktól a facebook üzenőfalig,vagy az óriásplakátokig. Sok képet kell nézni, hogy az ember meg tudja külöböztetni mi a jó, illetve mitől jó. Amikor először kezdtem használni az instagramot, első blikkre azt mondtam, mennyi jó fotós (rengeteg jó van), de később feltűnt, hogy sokan csak sablonokat, gyorsan alkalmazható sémákat használnak valós tartalom nélkül. A csak technikai/formai elemekkel bíró fotók hamar elveszítik az érdeklődést, lehulll róluk a lepel. Számomra is ijesztő, hogy milyen rövid időt töltünk egy-egy kép nézegetésével, néha én is azt veszem észre magamon, hogy elképesztő sebességgel pörgetem az általam követett oldalak – fotósok – képeit.

 

Az ügynökségek tolerálják az egyedi hangot? Mennyire kell megfelelni a sztenderdjeiknek?

A nagy ügynökségeknek vannak meghatározó, viszonylag szabadon dolgozó fotósaik, akiknek azért felismerhető, meghatározó a stílusuk, de a napi munkában több formai, illetve technikai elvárást is be kell tartani a hitelesség megőrzése miatt. Az Anadolu -nál,vagy a GettyImagesnél nem nagyon volt olyan visszajelzés, hogy másként kellene csinálnom. Persze itt az események ábrázolása a fontos jó képekkel és sokkal kevésbé érdekes a fotós egyénisége vagy a világról alkotott véleménye.

 

Ez azt is jelenti, hogy az ügynökségeknél nagyobb szabadságot élvezel, mint a hazai szerkesztőségekben?

Munkája válogatja. A Gettynél például tavaly volt egy olyan megbízás, ahol végig kellett portrézni egy ügyvédi irodát, tizennégy oldalas briefinget adtak hozzá, amiben szinte mindent meghatároztak: alaprajzot mellékeltek a világítás pontos elhelyezéséhez, hogy milyen blendével, expozíciós idővel dolgozzak, de napi eseményeknél soha nem volt ilyen.

 

Mi a jövő? Maradni itthon vagy ügynökségi vonalon elindulva, külföldön folytatni inkább?

Ha tudnám, jós lennék… Nem vagyok egy több évre előre tervezgetős típus, mert általában mindig másképp alakultak a dolgaim, mint ahogyan előre elterveztem, ez persze nem panaszkodás, mert szerencsés embernek tartom magam. Megfordult már a fejemben, hogy jó lenne külföldön folytatni,leginkább a szakmai fejlődés miatt.

 

aluljaro

Másként feltéve a szakma fenyegetettségére vonatkozó kérdést, mit gondolsz, hatvanévesen még ezzel fogsz foglalkozni? Igényt tart majd a világ erre az ábrázolási formára?

Hogy hatvanévesen mivel foglalkozom majd pontosan, nem tudom. Remélem képekkel, amik mindig fontos részei lesznek az életemnek, hiszek a fotó fontosságában, de ha csak az elmúlt 10-20 év változásait nézzük, sokminden előfordulhat, a technikai változásokat nem is említve. Ha például a sportfotózásra gondolok, ott sokkal több szakmai tudásra volt szükség, amikor én kezdtem: manuális objektívvel, alacsony érzékenységű filmekre, sötét focipályán. Ma egy csúcstechnikás géppel dolgozni, mindez jóval egyszerűbb. De azokra a képekre, amik nem ennyire technikafüggők, és van mögöttes jelentésük is, arra, ami több a naponta leadott éles képnél – remélem erre mindig lesz igény. Létezik egy másik vonal is, a művészi fotózás, amikor „a fotó a múzeumba menekül”, ebben a világban is rengeteg a jó alkotás.

 

Most min dolgozol?

Van egy három éve elkezdett sztori. Néhány hete mentem vissza, hogy folytassam, meg is kaptam a lecseszést az ottaniaktól –teljesen jogosan – , hogy hol voltam ilyen sokáig . De olyan is előfordult, hogy „találok” egy képet, és abból indul el egy történet, amikor – ahogy Teknős Miki mondaná – a gombhoz kell varrni a kabátot.

 

Ha a részleteket nem is firtatjuk, annyit elárulsz, hogy ez egy hazai történet?

Igen, az.

 

Ez mennyire fontos a számodra?

Az emberek miatt fontos. Ez egy szomorú történet, de ahogy az ott élők viselik, az megemeli. Érdekes, hogyan változik meg a viszonyod a témához egy ilyen munka során. Az elején hajlamos az ember egy kicsit szenzációhajhász módon nekiesni, aztán próbál távolságot tartani. Nekem ez sikerült – már három éve húzom.

 

Mennyire nehéz az ugrálás a két világ között, a napi verkli és az ilyen mélyebb témák között?

Igyekszem a napi munkába is becsempészni azokat a kockákat, amiket amúgy magamnak is készítenék. Az a jó, ha a két világot sikerül egymáshoz közelíteni. Kicsit tudathasadásos történet.

 

A migránsválság esetében hogy volt? Előre tudtad, hogy viszed a „dark side” világodat és láttad magad előtt, hogy milyen sorozatot fogsz csinálni?

Ellenkezőleg, ki akartam maradni belőle. Nem volt pontosan kialakult véleményem a kérdésről, a téma összetettsége miatt óvatos voltam, aztán nem volt más választásom belecsöppentem és onnantól kezdve egyre jobban érdekelt. Persze ezt sajnos nem úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan jelen voltam minden eseménynél, hanem közben készültek a napi munkák is lapba. Ráadásul szeptemberben, amikor a legfontosabb hazai események voltak, el kellett utaznom külföldre, ahonnan előbb haza is tértünk a feleségemmel, a történet fontossága miatt.

 

Feleséged boldog volt…

Akkoriban derült ki, hogy babánk lesz, és Petra amúgy is elképesztően megértő velem a munkámmal kapcsolatban, mindenben támogat. Leszállt a repülő, gyorsan összepakoltam némi ruhát és aznap este indultam is Röszkére. Akkor már sok kolléga indult vissza BUdapestre, mert úgy tűnt,hogy nyugi lesz, de nem így történt. Éjjel fotóztam a síneken vaksötétben bandukoló menekülteket, majd másnap délután a kialakult konfliktust a szerb-magyar határon.

 

Megragadott az, amit mondtál. Nem elég az, ha egy fotóriporter az egyéni sorsokat hitelesen bemutatja, a háttér és a környezet komplex bemutatása is a feladata?

Be lehet mutatni történeteket egyéni sorsokon keresztül. Sőt, nagyon is, de ez a menekültválság annyira összetett téma, hogy nekem nem csak a kerítésen átmászó emberekről szól, hanem a nagyon bonyolult nemzetközi háttérfolyamatokról is, amit persze fotóban nem lehet, vagy nem egyszerűen lehet ábrázolni.

 

101

102

103

104

Részlet Kurucz Árpád Military Camp című sorozatából, mely a 2009-es Sajtófotó pályázat Társadalomábrázolás, sorozat kategóriájának első helyezettje volt. 

 

Ha el kezdesz egy saját témán dolgozni, az hogy szokott lenni? Előbb van meg a téma, amit aztán igyekszel képekben megragadni vagy fordítva? Keresed vagy találod a képeket?

Mindkettő előfordult már. A munkám révén sok helyre eljutok, sok emberrel, történettel találkozom. A Military tábor például tőlünk pár száz méterre volt, egy ismerősöm említette, hogy megy az egyik rokona, de akkor még le se esett, aztán a helyi közértben plakáton megláttam egy katonaruhába öltözött gyereket. Innen nem is volt kérdés, hogy érdekel. Gyerekekkel jó dolgozni, abszolút nem foglalkoznak vele, hogy ott vagy és fotózod őket.

 

És ha kritikát fogalmazol meg?

Szeretem az iróniát, a dolgok élét meglátni és így véleményt mondani – jó eszköz a napi munkában. Ha viszont egy visszatérő témán dolgozom, nem cél, hogy kifigurázom a képek szereplőit.

 

Politikussal sem volt konfliktus a szatirikus megközelítésből?

Velem nem fordult elő.

 

Saját kiállítást tervezel?

A Műcsarnokban áprilisban nyílik a FotóSzalon kiállítás, ott lesz néhány képem kiállítva nekem is.

 

A Military camp című sorozatod 2010-ben a 67. Pictures Of The Year International pályázatán a napilapos képriport kategóriában első helyezést ért el. Milyen lehetőségeket hozott számodra ez a siker?  

Egy, másfél évvel a díj után kezdtek fotós magazinok (Hot Shoe Magazine, GUP Magazine) megkeresni és publikálni a képeimet. Új megbízásokat, karriert befolyásoló változást nem hozott. Talán a Huszti Pisti mondta, hogy ezek a díjak, azoknak jók, akik tudnak vele élni. Ezt is tanulni kell, és persze folyamatosan jó anyagokat készíteni. Mindenképp jól jöhet egy olyan kollega/barát segítsége, aki hasznos tanácsokkal tudja ellátni az embert, hogy merre és hogyan érdemes folytatni. Talán ilyenkor lenne hasznos a hazai és nemzetközi szakmai vezetők részéről, hogy segítsék azokat a fotósokat, akikben lehetőséget látnak, csak épp kevésbé jó önérvényesítők. Van olyan kiváló kollégánk, aki nyert két World Press Photo-díjat, és nem hozott számára áttörést. Rengeteg jó fotós van, mindenkinek a saját útját kell járni és a lehetőségeit kihasználni.

 

Nem csak a jó anyagok, a nagy díjak esetében is kérdés, hogy meddig élnek. Warren Richardson mondta, aki az idei World Press Photo-n nyert, hogy most hirtelen nagyon sok barátja lett…

Igen, ez előfordulhat, de most neki is az a dolga, hogy kiszűrje a minőségi megkereséseket és ezeket kihasználja.

 

Még annyit: ha befejeztél valamit, azt befejezted vagy lesz még utána vele valami, hozzá pakolsz még képeket, dolgozol még rajta?

Még egy anyagomról se éreztem, hogy olyan nagyon be lenne fejezve.

 

 

 

Interjút készítette: Sebestyén László, Kálló Péter Szerkesztette: Bellai László

 

1
Röszke, 2016. február 18.
Az ausztrál Warren Richardson képe, amely elnyerte a fődíjat, az Év Sajtófotója díjat, valamint a hírkép egyedi kategória első díját az 59. World Press Photo nemzetközi sajtófotóversenyen 2016. február 18-án. A felvételen egy férfi látható, amint egy csecsemőt ad át a magyar-szerb határon felállított kerítés szögesdrótjai között Röszkénél 2015. augusztus 28-án. (MTI/EPA/World Press Photo/Warren Richardson)

MEGJEGYZÉS:
A kép nem archiválható, csak egyszer, változtatás nélkül, kizárólag a World Press Photo versenyével vagy kiállításával kapcsolatosan közölhető!

Egy új élet reménye  

Nézegettem a World Press Photo 2016 nagydíjas képét, és Robert Capa Partraszállás című képe jutott eszembe. Nem számít, ha az emulzió megfolyik a képen, nem számít, hogy beázik a kamera. Warren Richardson képén nem számít, hogy éjszaka van, nem lehet vakuzni, szemcsés a kép, bemozdult a fotó – mégis működik, mert jó a kép. Sikerült összesűríteni egy pillanatba az egész történést, sikerült megtisztítani minden divatos sallangtól, a maga egyszerűségében mesél a fotográfia emberekről küzdelmekről, magáról az életről. Warrennel beszélgettünk a World Press-díjról, bevándorlókról, fotográfiáról.

Gratulálok a díjhoz! Miben erősített meg a most kapott díj, mire ad választ a munkádban?
Sok lehetőséget nyit meg számomra a szakmában, és igazolást nyújt a munkám fontosságáról. Az én kijelölt és választott utam a dokumentarista fotográfia – ezen kell haladnom, és a lehetőség szerint nem letérni róla.

Fényképeid elkapott pillanatok – „talált képek” –, vagy előre megszabott tervek eredményeképpen születnek? Milyen következetesen és tartósan dolgozol egy-egy témán?
Mind a két megközelítés igaz. Van úgy, hogy a „történetek” találnak meg, de nemritkán magam keresem meg a témáimat. Ilyen például a mostani Népvándorlás sorozatom is.

Mesélnél a nyertes fotográfia születési körülményeiről?
A magyar országhatár szerb oldalán voltam. Megláttam egy embercsoportot az almafák alatt, lehettek vagy kétszázan. Eleinte elég bizalmatlanok voltak velem, talán mert külföldi vagyok, de aztán viszonylag gyorsan feloldódtak – elfogadták, hogy ott vagyok velük. Néhányan elszántan figyelték a kerítést, keresték a „rést”, hol lehet átszökni a magyar oldalra. Láthatóan találtak is egy ilyen helyet. Visszajöttek a többiekért, és akkor egyszerre együtt elindult az egész csoport. Öt teljes órán át haladtunk a kerítés mentén, miközben velünk párhuzamosan a magyar oldalon a rendőrség járőrözött, folyamatos felszólításokkal a „másik oldal”, hogy keressék a legális utat, ne próbálkozzanak a kerítésen át. Az előre kinézett, reménybeli átkelőhelyet a rendőrök le is fújták paprikasray-vel, már tőle huszonöt méterre könnyezni lehetett. A gyerekeket védekezésül ruhákkal takarták le. Türelmesen várakoztak, és amikor a járőr éppen nem volt látható, egy-egy kisebb csoport mindig átbújt a sodronyok alatt. A fotó akkor készült, amikor már meglehetősen sokaknak sikerült átmászniuk. Az adott kép eseményei másodpercek alatt zajlottak le. Egy férfi kinyújtott karjából a nő átvette a csecsemőt, és már rohant is tovább a magyar oldalon.

Röszkén is jártál, ahol a rendőrök megvertek, noha csak a munkádat végezted. Ugyanott láttál egy idős, haldokló embert újraélesztés közben, éjszakákat töltöttél együtt migránsokkal – tehát szinte együtt éltél velük. Ilyen helyzetben hogyan tud a fotóriporter objektív maradni? Netán teljesen természetes és vállalható, hogy az érzelmek rajta is úrrá lesznek?
Ilyen helyzetekben mindig arra törekszem, hogy pontosan azt mutassam meg a képeimmel, ami ott történik, és úgy, ahogy történik. Röszkénél is láttam azokat a migránsokat, akik lázadoztak, rendbontó viselkedésükkel a káoszt generálták, de ugyanakkor ott voltak azok is, akik próbálták őket csitítani, illetve akik a háttérben csendesen várakoztak valamiféle megoldásra. És, persze, ott voltak a rendőrök is, akik a saját eszközeikkel próbáltak úrrá lenni a helyzeten. Nem szerencsés dolog általánosítani – a képekkel sem! Hiszen akkor csak a történet egyik oldalát mutatnám be, én pedig a fotóimmal mindig a teljes igazságra vagyok kíváncsi. Kétségtelen, hogy minden fotós kedveli a szentimentális pillanatokat, mert azok hatásosabbak és látványosabbak az olykor „szürke” igazságnál, de tudni kell, hogy az csak az érme egyik oldala.

A technika mennyiben határozza meg a munkádat? Nem mindegy, hogy milyen géppel dolgozol?
A technika nem mellékes. A kamerától függően lehet a határokat kiterjeszteni. Fontos az érzékenység, a kezelhetőség, a gyorsaság. De a legjobb, legmodernebb kamera sem pótolhatja a gondolkodás esetleges hiányosságait. Ha nem tudom, mit akarok mondani a fotóimmal, nem sok jelentőségük van a high-end készülékeknek sem.

Egy ilyen helyzetben, amikor a teljes sajtó felvonul az adott eseményen, együtt mozog sok fotográfus, ugyanazt a történetet fotózzák. Tud a fotóriporter különlegeset-egyedit alkotni?
Valóban, mindenki ugyanazt a képet keresi, de érdemes először távolabb maradni, megfigyelni az eseményeket. Majd kiválasztani, mit akarok megmutatni, elmesélni. Sokszor úgy fotózom, hogy nincs a szemem előtt a kamerám, kinyújtott kézzel exponálok. Ismerem a gép látószögét, tudom, milyen helyzetben milyen képet fogok készíteni. A nyertes képet is úgy készítettem, hogy a mellkasomhoz szorított géppel exponáltam. Mikor hazajöttem, kidolgozás közben láttam, hogy megvan a kulcspillanat.

Warren Richardson photojournalist

Warren Richardson

Jelenleg milyen tervek foglalkoztatnak? Miben változtatja meg az életedet ez a díj?
Egy régi tervemet szeretném valóra váltani: Budapestről gyalog felmenni az Északi-sarkra. Ez most annyiban módosulna, hogy előbb Amszterdamba megyek, ahol részt veszek majd a World Press díjátadásán, áprilisban. Igaz, hogy ez egy kis kitérő, de onnan folytatni tudnám az utamat észak felé. Egyébként a Budapest és Amszterdam közötti utamon szeretném dokumentálni a migránsválság nyomait, illetve az ennek nyomán bekövetkező változásokat. De hasonlóképpen nagyon érdekelnek a klímaváltozás hatásai is.

 

1
eugene

W. Eugene Smith Nagydíj

Tegnap hirdették ki az egyik legnagyobb nemzetközi fotográfiai elismerést, a W. Eugene Smith Nagydíjat, melyet ebben az évben a 45 éves Matt Black, a Magnum fotográfusa nyert ‘A szegénység földrajza‘ című anyagával, mellyel a tavalyi évben elnyerte a TIME Magazin Év Instagram fotósa díját. A projektbe a kilencvenes évek közepén kezdett bele a kaliforniai Central Valley-ben, miután feladta napilapos állását. Két évtizedet töltött azzal, hogy dokumentálta a környékbeli gazdálkodást, a migrációt és a szegénységet. Több, mint 70 várost, települést valamint vidéki közösséget járt be, melyeknek a lakosságának a 20%-a szegénységben él.

“Szegények közt éltem az egész életem” – írja a Facebook és Instagram oldalára Matt Black, ahol térképen bejelölve, pontosan dokumentálta munkáit. “Central Valley vidéki mezőgazdasági régió. Ahonnan én jövök ott a legmagasabban koncentrált a szegénység az USA-ban és a három legszegényebb nagyvárosnak ad a otthont a régió. Felnőtt életem nagy részében tanúja voltam és lefényképeztem ennek hatását: kilátástalanságban felnőni, egy olyan világban, amely nem törődik ezzel.”

A fenti videót a TIME Magazin készítette Blackről 2014-ben, az Instagram díj kapcsán.

weugene

Szerda este Black, a Magnum jelöltje átvette a 30 ezer dollárral járó díjat a new yorki Vizuális Művészetek Kollégiumától. Elmondta, hogy folytatni szeretné a munkát, továbbra is fókuszálva az Egyesült Államok belsejére.

A W. Eugene Smith Foundation 5 ezer dolláros ösztöndíját Marcus Bleasdale nyerte, míg Tom Garber Pixel Nemzet című filmje, mely arról szól, hogy a digitális képek, hogy változtatják meg a világot, megkapta a Howard Chapnick Nagydíj szintén 5 ezer dolláros jutalmát.

William Eugene Smith (1918-1978) amerikai fotóriporter volt a múlt században. Híres szakmai elkötelezettségéről, megalkuvást nem ismerve, munkáival megteremtette a fotográfia etikai normáit, a fotó esszét, mint műfajt kifinomult formára fejlesztette. Leghíresebb munkáiban brutális realizmussal tárja a néző elé a II. világháború borzalmait vagy a Dr. Schweizer klinika nehézségeit az egyenlítői Afrikában. Kansas-ben született, a középiskola elvégzése után a helyi lapnál kezd el  dolgozni, majd New Yorkba költözik és nem sokkal később a Newsweek-nél folytatja munkáját. Ismert lett tüskés természete és szüntelen perfekcionizmusa miatt, mégis kirúgják a laptól, mert nem hajlandó középformátumú fényképezőgépet használni. 1939-ben csatlakozik a Life magazinhoz, ahol továbbra is 35 mm-es kamerával dolgozik tovább. 1950-től a legnagyobb lapok közlik fotóesszéit, 55-től pedig csatlakozik a Magnum fotóügynökséghez. Halála után két évvel alapítják meg W. Eugene Smith Foundation-t, mely kivételes teljesítményű fotográfusokat támogat azóta minden évben, különösen szem előtt tartva az emberközpontú ábrázolásmódot.

(forrás: http://mobile.nytimes.com/blogs/lens/2015/10/14/w-eugene-smith-grants-honor-humanistic-photography http://time.com/4073718/eugene-smith-2015-matt-black/)
2