Phoo Magazin | fotóriport
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
496
archive,tag,tag-fotoriport,tag-496,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
szir_007

Bielik István: Aleppo

 

 

2013 februárjának elején, fél éves álmodozás és néhány hónapnyi előkészület után, leszállt a gépem a törökországi Gaziantep repülőterére. Néhány óra várakozás után fogtam egy taxit, s elindultam a határ menti Kilis településre, hogy életemben először belépjék egy háborús zónába.


A határnyitásra érkeztem, csupa fura alak várta, hogy bebocsájtást nyerjen a polgárháborús Szíriába.


A török oldalon könnyedén átjutva egy furcsa világba csöppentem: kényelmetlenül éreztem magam a sok gépfegyveres ember között, akik folyton méregettek. Sokan csak azért lépték át pont itt a láthatatlan határvonalat, hogy fegyvert ragadjanak valamelyik fél oldalán. Életem leghosszabb két óráját töltöttem el a két határ között, várva segítőmre, akivel előtte csak chaten beszéltem.

Egy spanyol újságírótól kaptam meg az elérhetőségét, aki előtte több hónapot töltött Szíriában, maximálisan megbízott benne, így én is úgy gondoltam, rábízhatom az életemet.
Vártam és hiába próbálkoztam: a számtalan telefonhívás után már azon gondolkoztam, hogy visszamegyek a török oldalra, hiszen a megadott számon mindig csak „a nem kapcsolható” szignál fogadott. Már szedtem a holmim, amikor egy kis romos autó az út porában farolva megállt tőlem néhány centire, majd egy körülbelül százhatvan centis, terepmintás ruhába öltözött szakállas, jókedvű fiatalember ugrott ki belőle, kezet rázott velem, megölelt és azt mondta, isten hozott Szíriában.
Az Aleppóba vezető autóúton még szinte fel sem ocsúdtam, hogy végre sikeresen bejutottam, igaz 100 dollár előre nem kalkulált sáp árán, amit a felkelő határőröknek kellett fizetnem kvázi vízum gyanánt, s ezt egy füzetből kitépett lapra nyomott pecsét igazolta, amit az útlevelembe hajtottak.
Az út körülbelül másfél órába telt a bombázások által elnyűtt terepen, de addig legalább megismerkedtem segítőmmel, Yoseffel és újdonsült feleségével, Ghadaval. A nálam néhány évvel fiatalabb Yosef érkezésem előtt két héttel lépett frigyre hitvesével, az akkor már egy éve polgárháború súlytotta Aleppóban.
Yosef a háború előtt közgazdaságtant tanult, de miután lebombázták az egyetemét, ő is fegyvert fogott a felkelők oldalán. Egy olasz újságíró hatására – akivel még katonaként találkozott – lett belőle fixer, vagyis egy olyan segítő, aki háborús övezetekben, konfliktus zónákban segíti helyismeretével a külföldi újságírókat, fotóriportereket, természetesen némi juttatás ellenében.

Már távolról körvonalazódott Aleppó városa, amikor tompa puffanásokra lettem figyelmes az autó körül. Yosef észrevette, hogy némi nyugtalanság tölt el, rákérdezett, hogy tudom-e, mi ez. Sejtem – válaszoltam. – Csak ijesztgetik az arra haladó autókat – legyintett, én pedig az ő harcedzett múltjával próbáltam nyugtatni magam. Ekkor megint átfutott az agyamon az oly sokat feltett kérdés: miért akartam én ilyen kiolthatatlan szenvedéllyel és kíváncsisággal idejönni a saját költségemen, a napilapomnál szabadságot kérve, kvázi szabadúszóként tudósítani egy távoli országba?!
Ez a válasz 4 év elmúltával egyre jobban kikristályosodott, és magam is csak most kezdem megérteni, mennyire fontos egy ilyen konfliktusról tudósítani, és felhívni a közvélemény figyelmét arra,

ami az elmúlt években több millió menekültet kényszerített a hazája elhagyására, és egy több ezer kilométeres útra, a remény irányába, az ismeretlenbe.

Yosefet és testvérét 2013 augusztus 4-én elrabolták az iszlám állam fegyveres katonái egy amerikai-izraeli újságíróval együtt. Őket több mint két hét fogság után szabadon engedték. Azonban az újságíró az a Steven Sottlof volt, akit azt iszlám állam másodikként fejezett le James Foley után, egy felfoghatatlan és brutális megfélemlítő kampány részeként.

 

szir_002

szir_004

szir_006

Aleppo, 2013 11th February. People living in an mental hospital at Aleppo 2013th February 11. After the revolution started the doctors leave the hospital move to a safer place. The basic staff just can take care,make clean and food for the inmates.

szir_005

szir_003

szir_007

Aleppo, 2013 14th February. Children playing football in the streets of Aleppo at sunset 2013th February 14.

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighters celebrate victory in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fight for an building for 6 month, today with heavy fight they take the building.

szir_010

szir_009

szir_017

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighter installs a bomb inside a building in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fighted for 6 month to get the building which was an regime army base, today with heavy fight they take the building and now they destroy it to prevent the regime army occupy back.

szir_011

Aleppo,Bustan Alkaser district 2013th February 8. Protesters called the Free Syrian Army rebels Aleppo organization of anti-government demonstrations 2013th February 8. The second largest city in Syria for months fighting for the possession of Syria Bashar el-Assad, President totalitarian regime and rebels fighting to overthrow the government forces.

 

Bielik István weboldala

0
105

Varga Benedek: Disznóvágás

 

 

“Vidéken, ahol a legszerényebb házban is igyekeznek disznót nevelni, nagy esemény az állat leölése. Egy család nem fogyaszthatja el egymaga az eltevésre nem alkalmas melléktermékeket, ezért vendégeket hívnak, tort ülnek.

Jellegzetes levesei az orjaleves, melyet a gerincoszlop csontjából főznek, és a hurkaleves (ebben főtt ki a hurkaféle s a gömböc). Főétel a belsőrészekből készült májas-, véres-, tüdőshurka, melyet rizssel, kásával szaporítanak, a citromos v. fokhagymás sült kolbász, a töltöttkáposzta s a fehérpecsenye. Tepertős pogácsa v. a frissen olvasztott zsírban kisütött fánkféle a D. befejezője. Ahol a háznép nem hozzáértő, böllért hívnak a feldolgozásra. A D.-ral kapcsolatban sok népszokást őriznek egyes vidékeink. A fogásokat tálalóversekkel teszik az asztalra. Közben hagyományos szövegű felköszöntőket mondanak és erősen koccingatnak, mert különben a háziaknak jövőre nem lenne örömük a disznóölésben.

Vacsora alatt derülnek ki a kolbász- és hurkatöltők tréfái: pálinkásüveget, bugylibicskát, dróthuzalt loptak a hurkába, kolbászba, veréb repül ki a töltöttkáposzta burkából. Majd rövid tréfálkozás, nótázás után a fiatalabbak táncra kerekednek. Vacsora alatt az ablak előtt felhangzik a gyerekek kántálása, hagyományos koledáló versikékkel. Tánc közben megjelennek a “hívatlanok”: néhány maskarás legény és leány: fehér lepedőben vaskanállal zörgetnek be az ablakon, hamuval  telt cserépfazekat vágnak a pitvar ajtajához, nyársat nyújtanak be az ablakon, amelyen koledáló cédula függ: ezt a nyársat azután fűrészporral töltött kolbásszal nyújtják vissza nekik. Némelyek a házba is bemerészkednek s rövid, csúfolódó tréfálkozás után eljárják a “hurkatáncot”, ehhez a zenét a “rötyű” szolgáltatja (disznóhólyaggal lekötött tejesköcsög, amelyen nedves ujjal húzzák a taktust). Éjfélkor a vendégek istenes nótákat énekelnek, aztán háromszori szentjánosáldás után egyszerre, egy ajtónyílással eltávoznak.”

Disznótor. ÚJ IDŐK LEXIKONA, Budapest Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása, 1937.

 

 

A fejet megtisztítása után abálják, kicsontozás után a hurka alapanyagát képezi. Kivéve a tokaszalonna, amelyet egyes helyeken paprikás szalonnaként (csécsi szalonna) sóval, fokhagymával ízesítve, majd lefagyasztva fogyasztanak el.

A hájat, rögtön a lefejtése után fagyasztják (hájas sütemények készítéséhez használják fel), vagy külön kisütik. Azért nem a zsírszalonnával együtt sütik ki, mert a töpörtyűje a rajta lévő hártya miatt keménnyé válik.

Az oldalast lefejtik, és kétféle módon tartósítják:

1. Egy – egy oldalast bárddal két-három részre vágják úgy, hogy a húsrészek még összetartják, majd a pácolás után felfüstölik.
2. A fentiek szerint feldarabolják, megsütik és a zsírszalonna kisütése után, a levegő kizárásával forró zsírral leöntik.

A szalonna formázását követően pácolják, füstölik.

A lapocka (első sonkák) feldolgozása is kétféle lehet, a csülök eltávolítása után, vagy egy kis sonkát készítenek belőle, vagy kicsontozás után a kolbászhús alapanyaga lesz.

A sonka (hátsó sonkák), a csülök levágása után formázzák, pácolják, majd felfüstölik.

A csülök friss fogyasztásra, vagy tartósítva (pácolás, füstölés) ételek alapanyaga, illetve ízesítője lehet.

A köröm (lábak), ritkán füstölik, inkább frissen (körömpörkölt) fogyasztják.

Wikipédia

 

 

101 102 103 104 106 106a 107 108 109 110 111 112 113 114 115

0
106

Hölvényi Kristóf: Exodus

 

 

A szerző arab szakot végzett fotográfus. Amikor hazánkat közvetlenül is elérte a menekültváltság, kamerájával – mint oly sok hazai fotós – ő is a “forró” helyszínekre indult. Egy nemzetközi menekültsegítő szervezet megbízásából nemcsak itthon, hanem a görögországi Idomeniben, Szerbiában, Ausztriában és Jordániában is dolgozott. A bicskei menekülttáborba egyedüli fotósként engedték be.

Sokakkal ellentétben nem az események középpontjába akarta vetni magát, nem közeli, nagylátószögű, hatásvadász drámai képeket látunk, hanem külső szemlélőként, távolságot tartva készített fotográfiákat. Egy lépéssel messzebbről, megfigyelőként keresi a válaszokat. Munkájának célja a megértéskeltés – hogy a fotográfia is hídként működjön két, egymásnak feszülő világ között…

A képsorozat egy párhuzamos, országhatárokon átívelő történetet mesél el, a kilátástalanságtól a menekülttáborokon át egészen az otthonra találásig.

 

101

Tülekedés a Keleti pályaudvaron, hogy felszálljanak egy nyugatra induló vonatra. A vonat végül nem hagyta el az állomást. (A nyitókép folytatása)

 

_mg_2322_21039803739_o

Menekültek alszanak egy Ausztria felé tartó buszon, miután több mint 30 kilométert gyalogoltak erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól Zsámbékig.

 

103

Nickelsdorfi (Ausztria, magyar nevén Miklóshalma) vasútállomás: a Keletiből érkező menekültek innen mennek tovább egészen Münchenig.

 

 

“Azért jöttem, hogy segítsek. Tudom min mennek át, én is voltam ilyen helyzetben. Most már egy jól menő pizzériám van Münchenben” – meséli egy baseballsapkás koszovói srác a Keletinél. A pályaudvar előtt futottunk össze. Érdekes figurának látszott, megkérdeztem, nincs-e kedve megenni egy gyrost. Beülünk a legközelebbi helyre, és ott kérdezem tovább. “Csak így, ingyen elviszed őket? Nagyon rendes tőled.” “Á, azért a kockázat miatt kérek pénzt. Meg, ugye, a benzin sincs ingyen”. Itt már kezdett kirajzolódni bennem a kép, ami később be is igazolódott: a srác egyszerű embercsempész. “És mennyit kérsz egy fuvarért?”-kérdeztem. “800 euró per fő” – válaszolta. “És ha azt valaki nem tudja kifizetni?”  “Tudod, sokan jönnek azzal, hogy a rokonuk már kint él, majd amikor megérkeznek, az fizet. Persze, amikor befutunk, senki sem várja őket, valószínűleg nincs is rokonuk ott. Ekkor muszáj egy kis nyomást gyakorolni. Ilyenkor kiderül, hogy valóban mennyi pénz van náluk. Ha ez sem elég, a nők egy-két hónap alatt ledolgozzák.” Elkerekedő szemeim láttán zavartan hozzáteszi: “Rám ez azért nem jellemző. Múltkor is volt egy bácsi, 150 euró volt nála. El sem vettem tőle.” Hiszem is meg nem is. Miután végeztünk az ebéddel, kimegyünk a pályaudvar elé, ahol egy koszovói család ül. Harmincas éveik elején járó szülők, egy 5 éves kislány és 1 év körüli kisbaba. A fényképezőgépem láttán egyből kérik, hogy ne fotózzam őket. El is rakom a gépet. A müncheni pizzás ajánlatokat tesz, de már van fuvarjuk, állítólag nemsokára jön is értük. Két napja vannak itt, kezdenek félni, hogy a rendőrség felfigyel rájuk, és hamarabb elviszi őket, mint a csempész. Otthon már mindenüket eladták, nincs más irány, csak előre. Pár perc múlva meg is jelennek a rendőrök. Igazoltatás, majd rájuk parancsolnak, hogy pakolják össze a cuccukat, mindjárt indul a vonat Debrecenbe, ahol a kollégák várják majd őket, és elkísérik a befogadóállomásra. Ez mind néhány beékelt angol szóval, magyarul. A csempész srác természetesen már sehol. A magas, nagydarab göndör hajú apuka idegesen pakolászik. A babakocsit és néhány pokrócot, amit már itt kaptak, nem tudják magukkal vinni. Rendőri kísérettel ballagnak a vonat felé, én csak távolról kísérem őket. Ahogy a vonathoz érnek, az apuka nagyon elkezd magyarázni valamit. “Á! Víz kell nekik” – mondja az egyik rendőrnő, és vesz nekik két üveg vizet. Nem az kellett. A férfi egyre ingerültebben magyaráz. Nagy nehezen rájövünk, hogy a cumisüveg hiányzik. Ott maradt a pályaudvar előtt a többi cuccal. A vonat indulásáig alig pár perc van hátra. “Hazudik, csak meg akar lógni” – mondja az egyik rendőr. “Majd kapnak újat Debrecenben.” Azt viszont elfelejtette, hogy a család azt sem tudja, hogy hova mennek. A férfi sírva fakad, könyörög a rendőröknek, hadd menjen el még gyorsan a cumisüvegért. Látszik rajta az elkeseredettség, hogy jelen pillanatban semmit nem tud a gyerekeinek megadni, legalább ez az egy alapvető dolog legyen meg. A rendőrök bezárják a vonatajtót, a vonat elindul. “Ne is törődj velük! Mindig kitalálnak valami dumát, hogy leszállhassanak” – mondja nekem az egyik, és két társával együtt elindul a kijárat felé. Visszaérve látom, hogy a cumisüveg ott van a babakocsiban.

Az üvegecskét hazavittem, és több mint másfél éve emlékeztet erre a koszovói “gazdasági bevándorló” családra. Ettől kezdve a menekültek már nem számadatok és statisztikák voltak, hanem konkrét emberek, arcok, történetek.

Egy elhasznált Volán-buszon száguldok az M1-esen az osztrák határ felé. A busz tömve menekültekkel, főleg irakiak, szírek és afgánok. A zuhogó eső be-becsöpög a busz első ajtajának résein. A padló, ahol egy afgán testvérpárral kucorgunk, kezd vizes lenni. A fejem néha leesik, pillanatokra elalszom. Hajnali 3 körül lehet az idő, a buszon szinte mindenki alszik. Nem csoda, több mint 30 kilométert gyalogoltunk erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól az M1-es zsámbéki elágazásáig. A buszon lévő menekültekkel együtt még 1200-an tették meg ugyan ezt az utat, miután szeptember 4-én megunták a pályaudvaron való várakozást, és inkább a saját kezükbe vették a sorsukat.

Bármennyire is fázom, elnyom az álom. Mélyen alszom a kimerültségtől. Egy jó fél óra múlva felébredek, és látom, hogy egy hálózsákkal vagyok betakarva. Zavartan nézek körbe. Az idősebbik afgán fiú (olyan 20 év körüli lehet) mondja, hogy hagyjam csak. Nekik van kettő is, elférnek alatta. Majd ha megérkezünk, visszaadom. Megköszönöm és alszom tovább.

106

Röszke, déli határ. Az ősz közeledtével egyre hidegebbre fordulnak az éjszakát. A segélyszervezetek pokrócokat és meleg ruhákat osztogattak, de a szabad ég alatt alvás mindenkit megvisel.

 

107

Tovarnik, Szerbia

 

105

Horgos, Szerbia

 

 

104

Horgos, Szerbia

 

 

“Gyere gyorsan! Gyere! Le kell fényképezned!” – kiabálja felém egy fiatal marokkói fiú, miközben fotózom, hogyan fosztanak ki egy adományokkal teli konténert a menekültek. Két rendőr közeledik, de senkit nem érdekel. Pakolják, nézegetik tovább a konténer tartalmát. Több száz esőkabát. Nem nagy fogás. “Gyere már” – ismétli a srác és karon ragad.

Ekkor már több napja itt vagyok Idomeniben a görög-macedón határon. Teljes a káosz. A több hete ittragadt menekülteknek fogy a pénzük, kevés az étel, nem tudják meddig kell még várniuk. December 3-a van (húgom születésnapja), és hideg, több ezren sátraznak a szabadban. A békés, táborozós hangulat pillanatok alatt csap át verekedésekbe, kődobálásba. Tegnap egy ételosztó standot rohantak meg, megunva a többórás sorban állást. A nők nem mernek beállni a sorba, mert a férfiak zaklatják őket. Szírek, afgánok és irakiak elméletileg szabadon kelhetnének át a határon, de az ottragadt, túlnyomórészt pakisztániak és irániak, botokkal és kövekkel kergetnek el mindenkit, aki megpróbál az átkelő közelébe menni. Üzenik: Vagy mindenkit átengednek, vagy senkit. Teljes az őrület, az emberek kezdenek megbolondulni.

“Mi történt?” – kérdezem a marokkói fiút kevés francia tudásom segítségével. “Egy férfi megégett” – válaszolja, és megy tovább a vonatállomás felé. Pár napja történt egy hasonló eset. Egy szintén marokkói srác át akart mászni a vonat tetején, de megrázta a magasfeszültség, súlyos égési sérülésekkel vitte el a mentő.

– Mennyire súlyos?

– Meghalt.

– Baleset?

– Öngyilkosság.

109

Idomeni, Görögország

 

111

Egy fiatal marokkói férfi megégett holtteste a görög-macedón határon. Elkeseredésében felmászott egy vonat tetejére, és a magasfeszültségű vezetéket megfogva végzett magával.

 

112

Rendőrök és menekültek Idomeniben, a görög-macedón határon. Többhetes várakozás után mindenki feszült, könnyen elszabadulnak az indulatok.

 

110

Az Idomeniben ragadtak próbálnak átjutni a görög rendőrsorfalon, hogy a macedón határ közelébe jussanak.

 

113

114

Körülbelül ötven méterre tőlünk egy csapat férfi álldogál egy szerelvény mellett. Középen valami füstöl. Mélyeket lélegzem, ahogy közeledünk, próbálok felkészülni a látványra. Ahogy meglátnak, kiabálnak, hogy menjek, fotózzam le. “Ez az eredménye ennek!” –üvölti az egyik fiatal férfi. “Itt döglünk meg mind” – folytatja magából kikelve. “Azért vagyok itt, hogy fotózzak. Azért vagyok itt hogy lefényképezzem, ami itt történik” – ismételgetem magamban. Próbálok nem elkalandozni, fókuszálni és a kompozícióra, árnyékokra, színekre, helyes expozícióra koncentrálni. “Majd ráérek később elmélkedni, ledöbbenni. Itt és most az a dolgom, hogy fotózzak” – jár az agyamban. Eszembe jut, hogy nem lehet a kép túl konkrét, mert akkor sehol nem lehet használni. A ruha teljesen leégett róla, csak a cipői vannak rajta. Kicsit hátralépek, próbálom kitakarni az intimebb testrészeket. Lassan megérkeznek a rendőrök, az elsősegélyesek és a többi fotós. Én lépek, nincs már mit fotóznom. A képeket visszanézve alig csináltam valami használhatót.

 

115

Ali (bal szélen), lánya, Huda és felesége, Szamah nézi, ahogy a nagybácsi játszik Dzsászimmal. Aleppóból menekültek Jordániába, a háború után vissza akarnak térni Szíriába. Madaba, Jordánia

 

117

Szír menekült gyerekek játszanak nem messze a szír-jordán határtól. Családjuk (kb. 50 fő) a Jordán-sivatagban épített új otthont magának.

 

116

Szír menekült család ül az általuk épített házban a Jordán-sivatagban, nem messze a szír határtól. Engedélyt kaptak, hogy Amerikába mehessenek, de inkább itt maradtak.

 

121

Szír menekült férfi végzi magrib (naplemente utáni) imáját a Jordán-sivatagban.

 

118

Szír kisfiú biciklizik a család farmján. Több mint egy éve költöztek ide, a Jordán-sivatagba. A férfiak feketén dolgoznak a környéken, a nők az állatokkal és a gyerekekkel foglalkoznak napközben.

 

119

 

“Hat hónapos volt a gyerekünk, amikor meghalt Aleppó mellett egy vegyi támadásban – meséli Szamah. Rövid, de annál nyomasztóbb csend után folytatja: “De tudod, még mindig három gyerekem van. Ali néha olyan, mint egy gyerek” – mondja, és rámosolyog a férjére. Ali harmincas éveiben jár, bajszos, vidám arcú. Szamah-val és lányukkal, a hatéves Hudával egy éve menekültek el Szíriából. Kisfiuk, Dzsászím már itt, Jordániában született. “Mi hiányzik a legjobban otthonról?” – kérdezem őket.

Először Ali válaszol: “A szüleim. Hónapok óta nem tudom, mi van velük. Annyit tudunk, hogy kevés az élelem, és az állatok után maradt tápot eszik már jó ideje.”

“Nekem a békés hétköznapok, a farmunk – folytatja Szamah. – A család női tagjaival együtt ápoltuk a rózsákat, reggelente kávéztunk, beszélgettünk. Boldog voltam és biztonságban éreztem magam.”

“Sok mindent elvehetnek tőlünk, szinte mindent -mondja Ali. – A hitet és a reményt viszont nem. Van két gyerekünk, akiket szeretnénk iskolába járatni, hogy többet tudjanak mint mi. A jobb életnek legalább a lehetőségét meg szeretnénk nekik adni.”

 

122

Tornaterem a bicskei menekülttáborban. Ha a tábori barakkok  megteltek, kénytelenek voltak itt elszállásolni a menedékjogot kérőket.

 

125

123

124

 

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita rendházban. Irakból menekültek el, fél évet voltak . Németországban, majd Bicskén.

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita Rendházba. Irakból menekültek el, fél évet voltak  Németországban, majd Bicskén.

 

126

Szulejmán viszi a család bőröndjeit az új otthonukba

 

Kép és szöveg: Hölvényi Kristóf

2
pasztorok_szollosi_szerk_101

Szöllősi Mátyás: Pásztorok

 

Esztena  a Nagy-Hagymás alatt

 

A pásztorok tavasszal, a hagyományok szerint èppen Szent György napján, április 24-én hajtják ki az állatokat – lovakat, juhokat, marhákat -, és a Nagy-Hagymáshoz közeli, a világtól távoli, 1000-1200 méter magasságban található esztenán is maradnak egèszen szeptember közepéig, az első fagyokig. Az itt dolgozók mind a közeli településekről, Csíkszentdomokosról, Csíkmadarasról vagy Balànbànyáról valók. A Nagy-Hagymás hegység vagy Bárány-havas, románul Hășmașul Mare, egy egészen különleges sziklaformáció, s a Békás-szoros–Nagy-Hagymás Nemzeti Park részeként a Keleti-Kárpátokban, Hargita és Neamț megye határán fekszik.

 

“Régóta vonz a világuk, hogy velük legyek, köztük töltsek egy kis időt. Az ember érdekel. A különálló kis világok, ahol élünk, és amelyek között látszólag nincs átjárás.

Elsőként július elején vitt el Ferencz Tamás barátom Csíkszentdomokosba, hogy onnan, Gáll Levente segítségével, feljussunk a Nagy-Hagymás alatti esztenához. Levente jó néhány embert fölvitt már a pásztorokhoz, ilyen-olyan célból. Balánbánya után már csak földút van. És az is olyan, hogy még a terepjárók közül sem mindegyik bírja el. 

Amikor kiszálltunk az autóból, és elkezdtek körbeszaglászni, körbeugatni a kutyák, rögtön éreztem, hogy nem csak az emberekkel kell hamar szót értenem ahhoz, hogy maradhassak.”

 

Szöllősi Mátyás további anyagait itt találod: http://szollosimatyas.hu/pasztorok/

  pasztorok_szollosi_szerk_102  pasztorok_szollosi_szerk_104

 

pasztorok_szollosi_szerk_105

 

pasztorok_szollosi_szerk_107

 

pasztorok_szollosi_szerk_107a

 

pasztorok_szollosi_szerk_108

 

pasztorok_szollosi_szerk_109

 

pasztorok_szollosi_szerk_110

 

pasztorok_szollosi_szerk_111

 

pasztorok_szollosi_szerk_112

 

pasztorok_szollosi_szerk_113

 

pasztorok_szollosi_szerk_114

 

pasztorok_szollosi_szerk_115

 

pasztorok_szollosi_szerk_116

 

pasztorok_szollosi_szerk_117

 

pasztorok_szollosi_szerk_118

 

pasztorok_szollosi_szerk_119

 

1