Phoo Magazin | fotóművészet
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
209
archive,tag,tag-fotomuveszet,tag-209,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
Balaton

Feloldódott absztrakció

Valamikor az 1910-es években a geometrizáló, ugyanakkor erős atmoszférikus erővel bíró szemlélet lendítette át a festészetutánzásból a fotóművészetet saját, öntörvényű esztétikai öntudatába (Atget, Paul Strand stb.).
Az 1920-as években – mikor az immár autonómmá vált fotóművészet az Új-Tárgyiasság stílusában és mozgalmában jelentette ki önmagát – rögtön dogmává is merevedtek a nyelvújítás mozzanatai: az extrém nézőpontok, a geometrikus komponálásmód vagy a brutális anyagszerűség. A modern fotó hangzása ezáltal steril lett, száműzve az intim hangulatok sugárzásában rejlő lehetőségeket (Renger-Patzsch, Weston stb.).
Theule_sur_Mer Yokohama Theule_sur_Mer (2) Switzerland Szentendre
A fotóművészeti progresszió csúcspontjain – az 1920-as, ill. az 1970-es években – az atmoszféra mindig feloldódott a szélsőséges absztrakcióban. A kortárs fotó viszont – immár túl minden formanyelvi radikalizmuson, korstíluson, művészettörténeten… – végül ismét magáévá tette geometria és atmoszféra varázslatos egységét (Fontana, Gibson stb.).
“Az olyan tájat szeretem, amelybe nem való az ember, amelyből kihullik az ember, nincsen számára hely. Ember előtti vidék.”(Esterházy) 
Joó Tamás (1977) minimalista tájképein is titokzatosan ragyognak az alkonyatok, s az árva világvégi fák, épületek, stégek mind a melankólia magányában izzanak. Személyes, ugyanakkor soha nem túlfűtött, patetikus szomorúság ez.
“Hisz a művészet is ott kezdődik, amikor utolér az alkony, amikor nincs hová lenned ezen a világon.”(Tóth Menyhért)
Monterey Los_Angeles
Lisbon
Iceland Budapest
Távoliak, de bennünk égnek e szomorú fények – talán túlságosan is közel. Emberek már feltűnően ritkán jelennek meg képein, csak azok a befogadók maradtak, akik még rá mernek tekinteni saját végső magányukra…
“Megszüntette az ártatlanságot, végérvényesen magamra hagyott, magamra ébresztett: e tündöklő semmilyenségre. Semmi vigasz, se halál, se halhatatlanság.”(Esterházy)
Miltényi Tibor
0
MSz_02

Mucsy Szilvia

Díjnyertes fotográfus, a hazai fotós szakma meghatározó szervező egyénisége, emellett tanár és a Random alkotócsoport vezetője. Nemrég ért véget az első ízben megrendezett Budapest FotóFesztivál, amelynek Szarka Klára és Somosi Rita mellett ő volt a főszervezője, a Phoo pedig a hivatalos médiapartnere. Ennek kapcsán készítettünk vele egy interjút.

 

 

Kezdjük rögtön a fesztivállal. A két hónapos rendezvény célja volt közelebb hozni az emberekhez a fotográfiát. Mit gondolsz, sikerült elérni ezt a célt?

Úgy gondolom, sikerült, rendkívül elégedettek vagyunk a fesztivál első, bemutatkozó évével! Az esemény a kitűzött célok szerint átfogó fotográfiai programsorozattal pezsdítette fel Budapest kulturális életét és már az induló évében hazai és nemzetközi visszhangot kapott. Ez azért jó, mert egyrészt erősíti a fesztivál helyét a kulturális palettán; javítja a nemzetközi kapcsolatokat és nem utolsó sorban megerősíti Budapest kiemelt szerepét a fotófesztiválok nagyvárosai között.

 

A fesztiválon magyar és nemzetközi fotósok egyaránt helyet kaptak?

Igen. Közel 130 hazai és több mint 40 nemzetközi kiállítót ismerhetett meg a közönség. A nagy nevek, kortárs és klasszikus irányok bemutatása mellett egyébként az alapgondolatunk mindig is a szinergia volt. A fotográfia minden szereplőjét szeretnénk megszólítani, ezért évről évre újabb együttműködő partnerrel dolgozunk, akiket közös gondolkodásra és alkotásra invitálunk. Jövőre még több előadást és izgalmas programot tervezünk és célunk, hogy minél több kulturális intézménnyel, múzeummal és galériával dolgozzunk együtt. Budapestnek nagy szüksége van az ilyen színvonalas kulturális eseményekre!

 

Ha már Budapest: a város kitüntetett szerepet foglal el a szívedben, hiszen itt születtél, s a mai napig itt élsz és dolgozol.

Igen, Rákospalotán nőttem fel, ahol 7 éves koromig nagymamám házában laktunk, innen költöztünk át a kerület egy másik részére Pestújhelyre, de nekem az otthont mindig is nagymamám háza jelentette. A nyarakat is itt töltöttem, nagyon erős szeretet kötelék volt közöttünk, nagymamámtól nagyon sokat tanultam. Rákospalota olyan volt, mint egy falu, mindenki ismert mindenkit, az emberek beszélgettek egymással a piacon, KÖZÉRTben… Az élet nagyon egyszerű volt, a barátaimmal az egy mászókából és 3 hintából álló játszótéren gyakran egész történeteket játszottunk el. Nem volt szükség komolyabb játékokra, abban az időben nem uralta a technika az életünket, a fantázia világában éltünk. Egyszerű környezetben nőttem fel, fekete-fehér tv, szalagos magnó és rengeteg könyv.

 

MSz_05a MSz_05b MSz_05c

Mivel foglalkoztak a szüleid? Mi az, amit édesanyádtól vagy édesapádtól tanultál magaddal vagy az élettel kapcsolatban?

Apukám egy nagyon erős intellektuális hátteret adott, rajongott a nemzetközi modern irodalomért és rendkívüli műveltséggel rendelkezett a filmművészet, a képzőművészet és a fotó terén. A Gyógyszerkutató Intézetben dolgozott egyébként elektrotechnikai műszerészként. Sokat fotózott és a nagymamám spájzában felállított házi laborjában hívta elő a képeket, ebben nőttem fel. Imádtam a képeit nézegetni: Rákospalota, Budapest belvárosa, a barátok, kirándulások, tájképek…

Anyukám pedig a Magyar Távirati Iroda (MTI) külföldi képszerkesztőségének képszerkesztőjeként dolgozott, ez adta a másik hátteret ahhoz, amivel foglalkozom. Az MTI szupert izgalmas hely volt. A Telefotó, a nyüzsgő szerkesztőség, a fotóriporterek, a mindenhol heverő kontaktok és negatívok, a telefax gépből külföldről beérkezett képek, külföldi képeslapok lenyűgöztek.

A családban mellesleg nagypapám is fotózott, mindenkinek Praktikája, hozzájuk tartozó plusz objektívekkel. Az első saját fényképezőgépemet ezek eladásából vettem.

 

A fotózással tehát már korábban elkezdtél foglalkozni?

16 évesen kezdtem el fotózni édesapám gépével és az ő útmutatásaival. Mint mindenkit ebben az időben, engem is főleg az egyszerűbb geometrikus témák foglalkoztattak: vasúti sínek, áramelosztók, villanypóznák, a fények törése és az árnyékok. 17 évesen egy barátommal kistoppoltunk Párizsba, a város teljesen lenyűgözött, itt kezdtem ráérezni a fotográfia varázsára. Másképp örökítettem meg már a látottakat, több minden érdekelt. A Práter utcába alaptudással érkeztem 1991-ben, az ottani időszak főként a stúdió és a labor technika jegyében telt, a kornak már nem igazán megfelelő eszközökkel. Egy szuper osztály jött ott össze és azóta is tartó barátságok születtek! Intenzív és vidám időszak volt az analóg technika varázsában, amit még a reggel 8-tól délután 4-ig tartó negatív retus óra sem tudott elrontani… 

 

Ha nem találkozol a fotóművészettel, mi lett volna belőled?

Érdekes módon, amikor először jelentkeztem az Iparművészeti Egyetemre (MOME), a textil szakot jelöltem meg. Előkészítőre is jártam, de csak a következő évben jutott eszembe, hogy a fotószakra jelentkezzem. A független filmezés is nagyon érdekelt, 1992-től már komolyan foglalkoztam ezzel a területtel, rövidfilmjeimmel díjakat nyertem és külföldre is kijutottam. Valenciában, Liverpoolban, Bourges-ben és Prágában is vetítették a munkáim. Jelentkeztem az akkor csak háromévente induló Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára, ahol a hatodik, utolsó fordulóig jutottam, de az akkori „egy lány kvóta” miatt végül nem kerültem be. Így utólag belegondolva micsoda diszkriminatív világ volt…

Ezután párhuzamosan jelentkeztem filmes és fotós képzésekre a Képzőművészeti és az Iparművészeti Egyetemen, de akkor már biztos voltam, hogy nekem a fotó szakon van a helyem és szerencsére be is jutottam. Tehát, ha nem létezne fotográfia a világon, (amely egy fizikai képtelenség) filmrendező lennék.

Mi vagy ki volt nagy hatással a fotóművészeti látásmódodra?

Az élet maga sokszor inspirál. Apukámat korán elvesztettem, aztán sorba mentek el a nagyszüleim. A veszteség, vagy éppen a megélt pozitív érzelmek sokszor megteremtik a képeket, amiket látok.

A könyvek, a zene, a képzőművészet mellett alapvető hatással elsősorban a filmművészet és annak képi világa volt rám: Wim Wenders filmjei, az olasz neorealizmus és a francia új hullám, Tarkovszkij, valamint a Bergman filmek operatőrének Sven Nykvist-nek mély és izgalmas képei. Ami a fotográfiát illeti, a Bresson -féle dokumentarizmus, Josef Koudelka, Alex Webb, Elliott Erwitt, Stephen Shore… a magyar alkotók közül pl. Benkő Imre és Gulyás Miklós inspirált leginkább. Az alapvető inspirációt azonban mindig a filmekből kaptam.

Sokat utaztam és utazom, ideiglenes szálláshelyeimen hosszabb-rövidebb időre „otthon” vagyok. Még az egy éjszakás szállodai szobára is azt mondjuk: hazamegyek. A hely, ahol eltöltünk akárcsak egy éjszakát, személyes jelenlétünk által válik „otthonná”. Otthon tehát lehet egy neutrális hotelszoba, egy éveken át bérelt lakás, vagy a szülői ház. Az otthont mi magunk teremtjük meg, nem kötődik konkrét helyszínhez, csak hozzánk. Az egyik kedvenc képem is ezen a gondolati szálon indult el. Ezen a helyen valahogy olyan humorosnak és abszurdnak tűnt minden a béna geometriájával, a műanyag takaróléccel, a plafonra szerelt tv-vel, a tükörrel, benne az ablak kerete és a kilógó vezetékkel. Minden fehér és fekete volt, én meg vártam, hogy megszáradjon a piros körömlakk. A tévében épp egy, az 50-es, 60-as években népszerű görög humorista, Lambros Konstantaras filmjét vetítettek. Sok filmjét láttam a Görögországban töltött éveim alatt. Adódott egy abszurd helyzet és én megpróbáltam humorral megközelíteni, kicsit intimen, személyesen, nőiesen….

MSz_10b

MSz_10

 

Mint minden művészeti ágban – ha nem az élet minden területén – nagyon fontos, hogy az ember megtalálja önmagát, saját hangját. Mit gondolsz, te megtaláltad már a saját hangod a művészetedben, és ha igen, hogyan?

Remélem, hogy igen. A dokumentarizmusban találtam meg önmagam, megfigyelőként látom magam körül a világot, mint egy filmet, amelyben egy mágikus pillanatban minden összeáll, térben és időben. Ezen keresztül közvetítek érzelmeket, narratívákat, hangulatokat. A fotográfia az egyik legtitkosabb rejtély világban, egy ajtó, amely egy másik univerzumba vezet, az élet valós pillanatain keresztül egy mélyebb dimenziót nyit meg.

 

Fontos szerepet játszott az életedben Görögország is, ahol hosszabb ideig éltél és tanultál. Most is gyakran jársz vissza és ápolod velük a kapcsolatot. Hogyan találtál rá erre az országra? Mit tanultál a görögöktől és mi az, amit a görögök tanulhattak tőled?

Görögország egy mágia. Az egyetemről Erasmus ösztöndíjjal kerültem Athénba, a TEI-re, ami egy technikai suli volt, majd jelentkeztem a képzőre (Athens School of Fine Arts), ahová görög állami ösztöndíjjal jártam. Összesen 4 évig éltem kint. Athén nekem a második otthonom. Azelőtt még sosem jártam ott, mégis úgy éreztem, mintha hazaértem volna, mintha Rákospalotán lennék. Viccesen hangzik, de Athén valójában olyan, mint egy nagy falu. Mindenki ismeri a másikat a kis közösségekben, lakónegyedekben. Az emberek kedvesek és barátságosak egymással, humánusak. Én ott váltam emberré és felnőtté, az életem gyökeresen megváltozott. Megtaláltam önmagam, hihetetlen pozitív energiákat kaptam és nemcsak a közvetlen szeretteimtől, a barátaimtól, de a szomszédoktól, az iskolatársaktól és tanároktól is. Az ott készült munkáim az eddigi munkásságom egyik legerősebb része, alapja, ebből készítettem a könyvemet is. Minden évben akár több alkalommal is visszajárok, mert szakmai kapcsolataim azóta is gyümölcsözőek, barátaim azóta is az életem részei, emiatt szinte kettős az életem: itt lakom, ott élek.

 

Van-e, volt-e saját íze a görög fotográfiának, ha igen, mi az?

A görög fotográfia kiemelt alkotói Constantine Manos (aki már a 60-as évektől tagja volt a Magnumnak), és Nikos Economopoulos, aki 1990-től tagja az ügynökségnek. Ők alapozták meg a mai görög fotográfiát, amely egyfelől a legújabb trendeket használja és nagyon modern, mindeközben viszont érzelmes és mély. A kortárs görög fotó alapja a dokumentarizmus, mindez érzékenyen, a humánum által vezetve. Sok szakmai barátom van, akikkel közösen állítunk ki, vagy dolgozunk egy-egy projekten. A munkáim sok fórumon, médiában megjelentek, otthon érzem magam abban a vizuális közegben.

 

MSz_05k

MSz_05f

MSz_12

MSz_15

 

Térjünk vissza Magyarországra. Már több mint 25 éve vagy aktív tagja a magyar fotóéletnek, két éven keresztül voltál az FFS (Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója) vezetőségének tagja, számtalan kiállításon szerepeltek már a munkáid. Mi a véleményed a magyar fotográfia helyzetéről? Van-e saját íze a kortárs magyar fotónak?

A hazai fotográfia nagyszerű értékeket képvisel. A kortárs persze mindig ambivalens, hiszen ami külföldön megjelenik, az természetesen itt is jelen van, de én nem hiszek a trendkövetésben. A kérdés az, hogy egy anyag milyen hiteles, őszinte, nem pedig, hogy mennyire up-to-date. Nem hiszek abban, hogy 2-3 trend lenne „kortárs”. A széles spektrum, a különböző stílusok és hangnemek izgalmasabbak. A kortárs fotót én egyébként időben is szélesebb skálában látom, a ’80-as évek fotográfiája újra izgalmassá válik a galériákban.

 

Kezd már megérni a magyar társadalom a fotográfia, mint művészet értékelésére?

Az utóbbi 5 évben a galériák nyitottabbá váltak a fotóra – egyelőre főként a képzőművészeti ágakra – de ez is fontos lépés. A Random – kortárs fotóművészek csoportjával éppen ezen dolgozunk. A szervezet vezetőjeként célom, hogy minél több lehetőséget teremtsek az alkotóknak, minél szélesebb körben megismertessük a munkáinkat. A Budapest FotóFesztivállal is a publicitást szeretnénk megteremteni, közelebb hozni a nagyközönséget a fotóművészethez.

 

MSz_05h

 

 

Mennyiben változott a stílusod az évek során?

Remélem, hogy a munkáim összhatásában nem változtak és van egyfajta látásmódom, amit a korábbi és a jelenlegi képeimen is fel lehet fedezni. Sorozataim középpontjában az urbanitás, a modern civilizáció, a társadalom és az egyén kapcsolata áll, illetve gyakran személyes témákat dolgozok fel, melyet lírai dokumentarizmussal próbálok megfogalmazni. Az ember alkotta táj és a természeti környezet közötti feszültség érdekel, az, hogy hogyan befolyásolja az emberi viselkedés a környezetet. Lenyűgöznek a városi vagy külvárosi terek, és az egyszerű dolgok, az élet legegyszerűbb dolgai.

 

Milyen projektjeid vannak mostanában?

Általában több anyagon dolgozom egyszerre. Mindig van ugyan egy fő téma, amit megvalósítok, de mellette más ötletek és más típusú képek is szembe jönnek, ezeket sem hagyom ki. Ezekből később egy másik anyag épül. Jelenleg egy lírai hangvételű fekete-fehér anyagon dolgozom Palm, Sea, Land címmel. Emellett feldolgozom a tavaly készített New York Colors című munkám képeit; képeket készítek a Best Regards képeslap sorozathoz és van egy Hétköznapi csendéletek sorozat is indulóban.

 

best regards 02 best regards 04 best regards 05 best regards 11 best regards 01

A Best Regards sorozatod egy nagyon izgalmas játék a képeslapok világával. Hogyan jött az ötlet? A képekhez választasz gondolatod vagy fordítva?

Gyerekkorom óta gyűjtöm a képeslapokat. Van meserajzos, tájképes, japán metszetes, század eleji karácsonyi és olyan is, amin egy híres fotográfus fotója, vagy egy híres film plakátja látható… Van valami izgalmas romantika a képeslapokban. Megírni az üzenetet és várni, hogy a címzett megkapja… Ráadásul önálló képként, keretben, vagy csak a könyvespolcra téve is jó rájuk nézni. Bárhol éltem, mindig voltak körülöttem képeslapok a falon. A mai digitális világban szinte soha nem küldünk képeslapokat egymásnak, vagy egy titkos idegennek. A Best Regards egy valódi képeslapkönyv, perforált széllel, így fotókönyv és képeslapfüzet is egyben, amelyből ki lehet venni és feladni egy-egy üzenetet. A képes dialógusok vizuális és verbális üzeneteikkel az élet könnyed, humoros, vagy éppen szenvedélyes oldaláról szólnak. A szövegek és a képek külön készülnek el, a szövegeket, gondolatfoszlányokat egy füzetbe gyűjtöm, naplószerűen. A képek pedig ezek vizuális társai melyek a végén mindig megtalálják egymást.

Mindig is nagyon spirituális voltam, fontos számomra az egység, és az, hogy mit teszek bele az életbe, mit teszek le az asztalra, hogyan kapcsolódom másokhoz.

Szeretek szervezni, másokért tenni és másoknak segíteni. A saját pozitív hozzáállásomba persze régen egyfajta naivitás is vegyült, azóta sokat tanultam és kicsit óvatosabb is vagyok. De nem szeretem azt a világot, ahol óvatosnak kell lenned ahelyett, hogy csak adnád, amit tudsz, amid van.

 

Egy ilyen ideális világra sokan vágyunk…

Azt remélem, ha közel a halálomhoz majd visszatekintek az életemre, azt látom, hogy a lehető legtöbbet kihoztam belőle. Mindent megtettem és megéltem, amit lehetett, minden szeretetet megadtam és megkaptam, voltam elég bátor, elég őrült és elég vidám ahhoz, hogy nyugodt szívvel lépjek tovább. Most ezen dolgozom…

 

Készítette: Kocsány Kornél

 

 

0
tim-andrews

Julia Fullerton-Batten

 

A megrendezett fotográfia egyik kiemelkedő kortárs képviselője Julia Fullerton-Batten, akinek munkáiért kapkodnak a reklámügynökségek és a műgyűjtők. Érzelem dús projektjeiben az élettapasztalatait és a társadalmi kérdéseket gyúrja össze egyedi hangulatú képekké.

 

A személyes munkáidhoz sokszor a saját életedből meríted az ihletet és az inspirációt. Segíts nekünk abban, hogy jobban megértsük őket: mesélj magadról!

Brémában születtem, de még két éves se voltam, amikor az amerikai Pennsylvania államba, Readingbe költöztünk. Hét évet éltünk itt, ennek köszönhetem, hogy a mai napig enyhe amerikai akcentussal beszélek. Amikor édesapámnak felajánlottak egy vonzó munkalehetőséget, visszaköltöztünk Németországba, Frankfurthoz közel. Ekkor született meg a kisöcsém, így négyen voltunk testvérek, hiszen volt már két húgom is. Nehéz időszak volt ez: újra kellett tanulnunk németül, és alkalmazkodnunk kellett egy másik oktatási rendszerhez.Aztán hét éve voltunk már Németországban, amikor a szüleim elváltak, és a testvéreimmel apuhoz költöztünk az Egyesült Királyságba. Ezek az élmények szolgáltattak inspirációt első szépművészeti munkáimhoz, mint pl. a Teenage Stories (2005).

finn-and-max_majorca

 

Mivel foglalkoztak a szülők, hogy ennyit kellett utazni?

Az édesapám egyetemi kutatóként kezdte, majd üzletember lett. Édesanyám fordítóként dolgozott a házasságuk előtt, utána főállású háziasszonnyá vált. Apu ambiciózus, szorgalmas ember volt, rendkívül tudatosan építette a karrierét. Az üzleti útjai miatt viszont sajnos nem sokat láttuk. Szigorúbb volt, mint anyukánk, aki imádott kertészkedni, de kreativitását a varrásban és a kötögetésben is kiélhette. Mindkettejükre jellemző volt a kalandvágy és a talpraesettség. Nem egy országból származtak, mégis összeházasodtak, ez akkoriban nem volt mindennapos. Négy gyereküket több különböző országban nevelték fel. Akkoriban nem is fogtuk fel, milyen nagy áldás volt, hogy ilyen egyedi, kreatív és kalandvágyó szülők neveltek fel minket.

 

A költözés és a válás nagy trauma lehet egy gyermek életében, segített nektek a jó testvéri kapcsolat?

Kisgyermekként a húgaimmal nagyon sokat lógtunk együtt. Élénk, nyitott lányok voltunk, sok közös barátunk volt. Emlékszem, Amerikában mezítláb baseballoztunk az utcákon, és esténként szinte súrolni kellett a fekete koszt a lábunkról. Lomtalanításkor segítettünk eladni a feleslegessé vált cuccainkat, és limonádét árultunk közben az embereknek. Az egyik húgommal gyakran kézen fogva gördeszkáztunk, és a világ nagy dolgait a deszkán egymással szemben ülve vitattuk meg. Németországban is közös pajtásaink voltak, rengeteget úszkáltunk egy közeli tóban, sokszor fotózgattuk is egymást. Nagyon kellemes gyermekkorom volt, csodálatos emlékekkel. A 2012-es„Mothers & Daughters” című sorozatomat ezek az élmények ihlették.

 md_thepartyisover-maggie_azia

md_custodybattle_sharon_fran

 

 

A kalandos kezdetek előnnyel és hátránnyal is járhattak…

Természetesen. Már fiatalon megismerkedtünk több kultúrával, jól beszéltünk nyelveket és sok barátunk volt. Ugyanakkor sokszor kellett másoktól fájdalmas búcsút vennünk, és a különböző iskolák miatt bizonyos értelemben hiányos volt a tudásunk. A legnehezebb az volt, amikor a szülők válása után apuval az Egyesült Királyságba költöztünk, anyu viszont Ausztriába ment a barátjával. Nehéz volt anyu nélkül, de túléltük, és ma már mindenki sikeres lett a saját szakmájában. A sok utazás szívósabbá tett minket, szorosabbra fűzte a testvéri kapcsolatot és ez később sok erőt adott nekünk.

 

A fényképezésről még nem sok szó esett. Hogy találtál rá?

Amikor a húgom megszületett, apu vett egy fényképezőgépet, meg akarta örökíteni a felcseperedésünket. Imádott fényképezni, minden üzleti útra magával vitte a kamerát. Volt sötét szobája is, ő maga hívta elő a képeit. Az utcákon készített fotói a mi kíváncsi tekintetünk előtt keltek életre a hívóban.  15 évesen kaptam tőle egy Minoltát, és annyira beleszerettem, hogy később az egyetemen is fotózást tanultam.

 

Az egyetem után asszisztensként kezdtél dolgozni.Egy korábbi interjúdban megemlítetted, hogy ez minden iskolánál hasznosabb volt számodra.

Minden ember különböző, nekem ez jött be a legjobban. A három egyetemi év megtanította nekem az elméletet, de gyakorlati oktatás alig volt. Asszisztensként öt évem volt arra, hogy a felszínes ismereteket gyakorlással és tapasztalattal mély tudássá alakítsam. Rengeteg profi fotóssal hozott össze a sors, a reklámszakmától kezdve a sajtófotóig a legkülönbözőbb területek szakértőivel találkoztam. Rövid ideig a Vogue magazinnál is gyakornokoskodtam, itt pár napot a divatfotózás egyik istene, Mario Testino mellett dolgoztam és ez óriási élmény volt.  Az összes fotózásról Polaroid képeket készítettünk, azokat egy jegyzetfüzetben, gondolatokkal kiegészítve gyűjtöttem.

korea_ikebana

korea_fish

korea_present

 

Hogyan választasz témát magadnak?

A pályafutásom elején főleg a saját életemből merítettem ihletet, a fotográfia egy eszköz volt számomra a gyermekkori élmények feldolgozására. A legutolsó projektem ebben a témában a „A Testament To Love” (2013) volt, amelyben a tinédzserkori szerelemről, és annak viszonzatlanságáról mesélek. 2012-ben kezdtem el komolyabb társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Az „Unadorned” (2012) projektben a társadalom szemében előnytelen testalkatú emberekkel, a „Blind” (2013) munkámban pedig a vakok életével foglalkoztam. A „Feral Children” (2015) vadon nevelkedett, elhanyagolt, vagy molesztált gyerekeket ábrázol, ezt a projektet többek között az ihlette, hogy én is anyává váltam. Az egyik legújabb munkám, a „The Act” (2016) pedig tizenöt olyan lányról szól, akik az angol szexiparban dolgoznak. Ehhez már videóanyagokat is készítettem, egyfajta társadalomtudományi kutatómunkává vált a projekt.Most jelent meg erről saját kiadású könyvem.

A legújabb anyagom kicsit más lesz, mint a többi, a Temze folyó menti történelmi eseményekről szól majd, különböző megközelítésben.

 

Mennyi idő alatt készül el egy ilyen projekt?

A készülődés, tervezgetés rendkívül időigényes. Miután a gondolat megszületik a fejemben, heteken, hónapokon keresztül érlelem. Amikor dűlőre jutottam, elkezdjük keresni a megfelelő modelleket, helyszíneket, ruhákat, díszletet. Eközben megpróbálom elképzelni, hogyan is kellene kinéznie az egyes fotóknak. A projektjeimhez általában 12-15 helyszínt is használok, így elég sok munkáról van szó. A fotózás közben csak arra összpontosítok, hogy minden az elképzeléseim szerint történjen, előtte azonban rengeteg logisztikai feladatom van. Össze kell állítanom egy asszisztensekből, stylistokból és egyéb munkatársakból álló csoportot. A digitális technológia sok időt megtakarít nekünk, nem kell már Polaroid képeken ellenőrizni a világítást.

 

Van kedvenc projekted vagy képed?

Mindig van új kép, ami közel áll a szívemhez, de nincs abszolút kedvencem. Jelenleg a „Feral Children” sorozatból a Marina Chapman kép érint meg leginkább. Az ő története miatt kezdtem el az egész projektet. Marina Kolumbiában született, öt évesen rabolták el. A dzsungelben magára hagyták, öt évet töltött el az erdőben úgy, hogy csak magára számíthatott. Közönséges csuklyás majmok segítettek neki a túlélésben. Miután rátaláltak, az Egyesült Királyságban kötött ki, de nehezen indult az új élete. Most már hatvan éves, boldog házasságban él, van két lánya. Elképesztő történet, rendkívül izgatott voltam, amikor végre találkozhattam vele személyesen.

hallway

lola-marie-escort

testament-the-lonely-road

tokyoshimo2013

A modellekkel tartod a kapcsolatot?

A fotózás előtt és közben nagyon közel kerülünk egymáshoz, utána azonban gyakran megszakad a kapcsolat. Ennyi emberrel képtelenség jóban lenni. A közösségi médián keresztül azonban mindenkinek követem az életét.

 

Kik voltak hatással a művészi látásmódodra?

Híres és kevésbé ismert fotósok és festők, mint Jeff Wall, Guy Bourdin, Irving Penn, Gregory Crewdson, Eric Fischl, David Hockney és Edward Hopper. Gyakran látogatok továbbá múzeumokat, galériákat és kiállításokat, és falom a könyveket. Hozzáteszem, hogy két fiúgyermek anyjaként folyamatosan találkozom új és érdekes dolgokkal, legyen szó zenéről, vallásról, sportról, iskolai ügyekről.

 

Hogyan egyensúlyozol a magánélet, az anyaság és a szakmai pályafutásod között?

A férjem szintén profi fotós, rugalmas munkabeosztással, így szinte mindig meg tudjuk oldani, hogy maradjon időnk a nevelésre és egymásra is. A fotográfia mellett a gyermekeim adják számomra a legtöbb örömöt, nekik köszönhetően maradok fejben is friss és üde. Nem mintha könnyű lenne velük, igazi nyughatatlan srácok, de még akkor is bőven megéri az egész, ha le kell mondanom a csendről, a békéről és a nyugalomról. Kamerát egyébként mindenhová viszek magammal, a Sony Alphám nálam van a munkában és a különböző családi események idején is.

lesrevenants

A fotográfia számodra több művészi kifejezőeszköznél. A segítségével folyamatosan vizsgálod, értelmezed a körülötted lévő világot és saját magadat. El tudod képzelni, hogy egyszer leteszed a gépet?

Hosszú időn keresztül a fotózás volt az életem. Aztán anya lettem. Meg kellett tanulnom felállítani egy fontossági sorrendet. Ettől függetlenül szerintem képtelen lennék arra, hogy bármikor is megváljak a fotózástól. A szakmámban elképesztően sokat tanultam a környezetemről, a világról, arról, hogy a különböző események milyen hatással vannak rám, a családomra és a társadalomra általában. Amióta nem csak személyes témákat dolgozok fel, új életeket ismerek meg és ez nagyon fontos számomra. Egy fotográfus szerintem soha nem vonul nyugdíjba, a végsőkig magával viszi a szenvedélyét!

 

 

Weboldal: http://www.juliafullerton-batten.com/

Facebook: https://www.facebook.com/julia.fullertonbatten

Instagram: https://www.instagram.com/julia_fullertonbatten/

Készítette: Kocsány Kornél

0
magyar-adam-urbanflow1837

Kiemelt valóság

 

BAKONYI Bence, GYENIS Tibor, MAGYAR Ádám, PECSICS Mária

 

Mi a valóság? Kinek mi a valóság? Kinek milyen a valósága? Ezekre a kérdésekre keresik a választ a Faur Zsófi Galéria művészei. Habár minden alkotónál más-más motívum kerül előtérbe, mégis megtalálták a fotográfia médiumán keresztül azt a közös igazságot, amiben alkotni tudnak. Az urbánus tér elmosódottsága, a kiüresedetté tett nagyvárosok, a visszapillantó tükörben elnyúló állatok alakjai és a megroncsolt felületű pillanatok tartoznak e kiemelt valóság szerepkörébe. Összekapcsolódnak, tükröznek és közvetítenek.

 

bencebakonyi_segue

Bakonyi Bence: Segue (Faur Zsófi Galéria), 2016

 

Gyenis Tibor: Immobil II. (Faur Zsófi Galéria), 2016

Gyenis Tibor: Immobil II. (Faur Zsófi Galéria), 2016

 

Pecsics Mária: Objects in mirror, Frog (Faur Zsófi Galéria), 2016

Pecsics Mária: Objects in mirror, Frog (Faur Zsófi Galéria), 2016

 

A 2001 óta működő Faur Zsófi Galéria elsődleges célja a hazai kortárs művészet népszerűsítése és beépítése a nemzetközi művészeti szcénába, amelyet a külföldi vásárokon történő mind aktívabb jelenlétével és a külföldi galériákkal való partnerkapcsolatok kiépítésével kívánja elérni.

A kiállítás a Budapest Fotófesztivál eseménye.

Megtekinthető:

2017.03.09.– 03.31.

Faur Zsófi Galéria, 1114 Budapest, Bartók Béla út 25.

Nyitva tartás: hétfő-péntek 12.00-18.00 /Opening hours: Monday-Friday 12.00-18.00

 

0
h24

Hétfák – Fekete Zsolt fotói

Fekete Zsolt marosvásárhelyi fotós több mint tíz éve dolgozik – megszakításokkal – ezen az anyagán, melyből a Műcsarnok Szalon-kiállításán látható egy koncentrált válogatás az aktuális állapotról. A fotó egy szép definíciója szerint: az idő képpé vált arca. A fénykép bonyolult idővonatkozásainak reflexiója Zsolt egyéb képeire is jellemző. Művészi figyelme, ezen kívül, még a személyes érintettség tekintetében nagyon kifejezett: mélyen átélt élmény sugárzik képeiről, meg valami vonzó intellektuális tétovaság. Nehezen jelent ki határozott dolgokat, mintha számára a bizonyosság a művészetben a “morálisan gyanús” kategóriába tartoznék. Hogy teljes legyen a paradoxon: a gondolati önanalízisre hajlamos alkotók azon ritka fajtájához tartozik, aki veszi a fáradságot, hogy az esztétikai elméletek felől is megvizsgálja ihletét. Ettől azonban – szerencsére – soha nem válik konceptuálissá.

 

_05_holt%e2%80%a0g2012

“Ha analizálni próbáljuk a művészetet, nevetségesnek mutatkozik, ha a reflexió távolodik, a művészet a legfontosabb dologgá válik. Fontosabbá, mint az élet.”

(Blanchot)

 

Maros menti hajléktalanokról szóló sorozatának kiindulópontja egy tisztán esztétikai természetű felvetés volt: e kényszerlakhelyek dokumentálása a a környezetszobrászat, illetve a térinstallációk perspektívájából. A fotóművészetben ez egy jól bevált irányzat. Lényege, hogy a spontán módon formált környezet sokkal pontosabban jellemezheti az ezt létrehozó embert, mint bármely direkt portré. A képek készítése közben azonban megismerkedett az ott élő hajléktalanokkal, amitől a történet egészen más irányt vett.

“Valamikor magas, öreg nyárfacsoport állt a város északi határában, a Maros-parton. A városképhez tartoztak. Kezdtek kipusztulni, de hét fa még sokáig állt, ekkor kaphatta a hely a Hétfák nevet. Én még kettőt láttam, mára a nagy, öreg fák mind eltűntek. Marosvásárhely ikonikus, kedvelt fürdő- és táborozóhelye volt. Első fényképeimet itt készítettem, kamaszfejjel, még a 80-as években. 2004-ben a kompnál megjelent a barakk, rá egy fél évre felkerült a Hétfákhoz, ahol hajléktalanok, illegális gazdálkodók ütöttek tanyát. Nyaranta a Félsziget fesztivál sátorozóival osztoztak a helyen. Kezdetben mint spontán tájművészetet fényképeztem a környezetet, amelyet alkalmi építményeikkel hoztak létre. 2005 januárjában, amikor beálltam, hogy megismételjek egy őszi képet, megjelent 7 alak, a barakk ideiglenes lakói. Ez az erős véletlen késztetett arra, hogy figyeljem a helyet, a történetét. Rádöbbentem, hogy nem fényképezhetem tovább csak a tájat, be kell lépnem a történetbe.”

(Fekete Zsolt)

 

_03dorin2014

_03aferi2014_2016

_01mari2015

Megrázó és elviselhetetlen sorsok bontakoztak ki előtte, a kiszolgáltatottság és a reménytelenség megannyi rettenetes arca: a gyönyörű tájban sok apró, személyessé vált borzalom. Akiknek az úgynevezett élet semmit sem kínált föl, és akiknek nincsenek technikáik arra, hogy a rossz időket jóra fordítsák. Ráadásul lehetetlen segíteni rajtuk egyénileg. Létük üzenete, hogy idegenek vagyunk ezen a földön, és az emberi világ nem működik. Ha egyetlen ember reménytelenül kiszolgáltatott, akkor mindenki az, még ha nem is tud róla egyelőre. Az élet: szüntelen vereség – erről beszél vakító élességgel Camus -, az ember lényege a magány, a metafizikai idegenség mindentől és mindenkitől. A hajléktalan-lét fokozhatatlan igazsága, hogy élni nem, csak túlélni lehet. Pontosabban: túlélni sem lehet. Amíg vannak “hétköznapi” hajléktalanok, addig mindenki más erkölcsi-hajléktalan. A vasárnapi ebéd ócska élethazugság.

“Wim Wenders: A dolgok állása című filmjéből idézek szabadon: “Történetek csak történetekben vannak, az élet egyetlen történet, és a halálról szól.” Megismertem Marit és Ferit, a barakk állandó lakóit. A Maros túlsó partján, nem messze a Hétfáktól, a Holtágban egy csapházra eszkábált épületben lakott Ági, anyjával, nagyanyjával, nagybátyjaival. Ági csecsemőkorában ők is a Hétfáknál húzták meg magukat. A Holtágon túl meredezik a volt Fotópapírgyár kísértetépülete. Az egész területet nap mint nap látom az ablakomból.”

(Fekete Zsolt)

 

_07_a_barakk_2016

_08_a_barakk_2004

_09_a_barakk_2007

_10_a_barakk_2006

 

Túl van a politikán, vagy alatta van? – kérdezték egyszer Weöres Sándortól. Mellette vagyok – válaszolta. Azaz kívülről figyelte, finoman reagálta, így tárva fel legmélyebb hazugságait. A társadalom alatti hajléktalanok létezésük tényével döntik romba a társadalmi valóságot. Amíg vannak: ők az Egyetlen Igazság.

“Telt-múlt az idő, a Hétfáknál vadalma szökkent szárba, csipkebokor virágzott, termett. A Holtágban magasodott az építmény. Bent vagyok a történetben. Ritkán, de egyfajta rendszeres véletlenszerűséggel fényképeztem. Általában megjelent Feri, vagy más ott lézengő alak, olykor régi ismerősök, és mintha a képhez öltöztek volna, ruhájuk, táskájuk harmonizált a környezetükkel. De ha ez nem történt meg, akkor is úgy álltak ott – amíg felállítottam a lámpáimat és lassan lefényképeztem őket -, hogy észrevétlenül belesimultak a környezetbe, a fényképbe. Csak a szemük villog, sandít félre egy-egy pillanatra a képen, amikor nem látjuk.”

(Fekete Zsolt)

 

h15

_11_a_p%e2%80%a0sztor_2012

h25

 

A létezés eme botránya morálisan kezelhetetlen: marad a végső tanácstalanság. Egyszerre ezt kezdte rögzíteni a fényképezőgép. A testet öltött képtelenségből képek lettek: a banális-abszurd visszafordult magas rendű esztétikai fenséggé. Ha a lehetetlen lehetséges, akkor arról a világvégi mezőről is csak egy fiktív világ tekint vissza ránk. Nincsenek azok az emberek, és nem vagyunk mi sem. Minden rendben van: képek nézik a képeket.

“Régi fotográfiákat is találtam, az ötvenes évekből, némelyik szinte ugyanott készült, ahol a korábban felvett digitális fényképeim, mintha már akkor ismertem volna a jövőben megtalált képet. A Maros bizonyos rendszerességgel jégtorlaszokat képez, kiszórja jégtábláit a partra. A jég, illetve annak elolvadása megörökítendő absztrakt formákat hoz létre. 2016-ban ugyanúgy jégtáblák közt áll a nő, mint a régi képen a férfi, csak a ruhájuk más, a férfié szürke, kissé elmosódott, a nőé rózsaszín és éles. Elképzeltem, hogy majd a túlvilágon egyszerre lehetek ott, a digitális fénykép pillanatában, a régi fekete-fehér fotográfia idejében, illetve abban a pillanatban, amikor majd a két képet a Műcsarnokban nézem.”

(Fekete Zsolt)

 

_04mari2015

h26

sanyi

 

“Ha van fa a fészerben/van madár a kéményen/és egy kő az ágyamban/akkor már soha nem megyek a városba/eltemetek minden álmot/a hideg földön.”

(Tom Waits – Google-fordító)

 

“Feri közben elitta a barakkot is, új tulajdonosa arrébb vontatta. Feri fennebb költözött a Maros partján, fűzfabokrok alá. Lakóterével jól beavatkozva a tájba. A Holtág lakóit elkergették, az építményt felgyújtották. Mari tavaly halt meg, pünkösd hajnalán, Feri karjaiban, a fűzfák alatt. Az idén Feri visszaköltözhetett a barakkba. A füzes még őrzi nyomait egy darabig. Egyik délután, amikor meglátogattam, hogy készítsek még pár filmfelvételt vele egy piknikezés keretében, egyszer csak a barakk oldalához vágta a pillepoharát (lásd a filmen). Mintha ez indukálta volna az egy évvel ezelőtti gesztusomat, a pohár ugyanoda csapódott be, ahová az elütött golflabdám. Pillepohárhatás, mintegy fordított pillangóhatás, múltra irányuló szinkronicitás. Egyszerre voltam jelen két különböző időpontban, a golflabda, illetve a pillepohár becsapódásakor. Beléptem a negyedik dimenzióba. De ez mit sem segít azon, hogy a hét alak közül már csak Feri él. Mostanában ismét kezdenek megjelenni a piknikezők is a Hétfáknál. Néha arra gondolok, hogy a túlvilág ez, a földi lét: pokol és menny.”

(Fekete Zsolt)

Miltényi Tibor

0
hegyibeszed_150315-01-1

Lehívja

A víztoronynál tértem magamhoz, időben, éppen elhatároztam, hogy felmászom. A kisrádióm később újra szerepet kapott, rá lehet bízni a dolgot, de azzal az impozáns épülettel szemben tehetetlen volt. Hiába, menni kellett, föl a tetejére, hogy Zsuzska lássa, jövök. A kollégium a város szélén. A város a kollégium szélén. A szögesdróttal próbáltam vigasztalni magam, a víztorony kerítésének tetején tekeredett.
Nem használt. Rángattam a láncot a kapun, simán legyőzöm az embert a fizikával, a rozsda és az idő nekem dolgozik, mindenki nekem dolgozik az embereken kívül.
Nem jutottam be. Nem is akarok. Továbbindultam a szél felé, végre egy jó szám. Hej, most!
A bejáratnál tértem magamhoz, addig arra gondoltam, hogy, 

semmire nem emlékszem. 
Azt mondtam a portásnak, hogy látogatóba érkeztem, de utánam jött. Kinyomult a fülkéből, érett pattanás. Bevallottam neki a lányt. Várjak a társalgóban. Támogass, hej, most! Leültem minden üres asztalhoz, elővettem a bort. Megint jó, kakaót rá! A kakaó gondolatától émelyegni kezdtem, szarul szólt a kisrádió az üres társalgóban, menekülni próbáltam. Berántottam az ajtóval, ugyanaz a kilincs kint és bent, ez szex. Csak erre jártam, szia, dugóhúzót nem hozott, valamivel, végül kulccsal, jó kis rádió, szereted? Nagyon. Erekciómat a szájába képzelem. Nem hív fel, koszos az ablak, milyen lehet itt lakni, kivárom, ha már idáig eljöttem. Sörrebor, semmikor, mindenkor, még egy kör, már nem kívánom. A szája, a szeme, merem megnézni a mellét, lerészegedem. Tudtam, hogy szeret. Még egy szám, de nem.
A folyosó végén balra, második emelet, ezt képzelem. Még marad, marad még. Egész végig rossz zene szólt, összetörtem a rádiót. Hallod? Kihallatszik, milyen jó velem? Felment, koszos napsugarak és magamhoz tértem. Kifelé a portásra nem emlékszem.
Fáztam, nem a víztorony felé, csak simán hazamegyek.

 

Fotó: Sebestyén László
Szöveg: Freisinger Balázs

3