Phoo Magazin | fotográfia
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
86
archive,tag,tag-fotografia,tag-86,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
Balaton

Feloldódott absztrakció

Valamikor az 1910-es években a geometrizáló, ugyanakkor erős atmoszférikus erővel bíró szemlélet lendítette át a festészetutánzásból a fotóművészetet saját, öntörvényű esztétikai öntudatába (Atget, Paul Strand stb.).
Az 1920-as években – mikor az immár autonómmá vált fotóművészet az Új-Tárgyiasság stílusában és mozgalmában jelentette ki önmagát – rögtön dogmává is merevedtek a nyelvújítás mozzanatai: az extrém nézőpontok, a geometrikus komponálásmód vagy a brutális anyagszerűség. A modern fotó hangzása ezáltal steril lett, száműzve az intim hangulatok sugárzásában rejlő lehetőségeket (Renger-Patzsch, Weston stb.).
Theule_sur_Mer Yokohama Theule_sur_Mer (2) Switzerland Szentendre
A fotóművészeti progresszió csúcspontjain – az 1920-as, ill. az 1970-es években – az atmoszféra mindig feloldódott a szélsőséges absztrakcióban. A kortárs fotó viszont – immár túl minden formanyelvi radikalizmuson, korstíluson, művészettörténeten… – végül ismét magáévá tette geometria és atmoszféra varázslatos egységét (Fontana, Gibson stb.).
“Az olyan tájat szeretem, amelybe nem való az ember, amelyből kihullik az ember, nincsen számára hely. Ember előtti vidék.”(Esterházy) 
Joó Tamás (1977) minimalista tájképein is titokzatosan ragyognak az alkonyatok, s az árva világvégi fák, épületek, stégek mind a melankólia magányában izzanak. Személyes, ugyanakkor soha nem túlfűtött, patetikus szomorúság ez.
“Hisz a művészet is ott kezdődik, amikor utolér az alkony, amikor nincs hová lenned ezen a világon.”(Tóth Menyhért)
Monterey Los_Angeles
Lisbon
Iceland Budapest
Távoliak, de bennünk égnek e szomorú fények – talán túlságosan is közel. Emberek már feltűnően ritkán jelennek meg képein, csak azok a befogadók maradtak, akik még rá mernek tekinteni saját végső magányukra…
“Megszüntette az ártatlanságot, végérvényesen magamra hagyott, magamra ébresztett: e tündöklő semmilyenségre. Semmi vigasz, se halál, se halhatatlanság.”(Esterházy)
Miltényi Tibor
0
MSz_02

Mucsy Szilvia

Díjnyertes fotográfus, a hazai fotós szakma meghatározó szervező egyénisége, emellett tanár és a Random alkotócsoport vezetője. Nemrég ért véget az első ízben megrendezett Budapest FotóFesztivál, amelynek Szarka Klára és Somosi Rita mellett ő volt a főszervezője, a Phoo pedig a hivatalos médiapartnere. Ennek kapcsán készítettünk vele egy interjút.

 

 

Kezdjük rögtön a fesztivállal. A két hónapos rendezvény célja volt közelebb hozni az emberekhez a fotográfiát. Mit gondolsz, sikerült elérni ezt a célt?

Úgy gondolom, sikerült, rendkívül elégedettek vagyunk a fesztivál első, bemutatkozó évével! Az esemény a kitűzött célok szerint átfogó fotográfiai programsorozattal pezsdítette fel Budapest kulturális életét és már az induló évében hazai és nemzetközi visszhangot kapott. Ez azért jó, mert egyrészt erősíti a fesztivál helyét a kulturális palettán; javítja a nemzetközi kapcsolatokat és nem utolsó sorban megerősíti Budapest kiemelt szerepét a fotófesztiválok nagyvárosai között.

 

A fesztiválon magyar és nemzetközi fotósok egyaránt helyet kaptak?

Igen. Közel 130 hazai és több mint 40 nemzetközi kiállítót ismerhetett meg a közönség. A nagy nevek, kortárs és klasszikus irányok bemutatása mellett egyébként az alapgondolatunk mindig is a szinergia volt. A fotográfia minden szereplőjét szeretnénk megszólítani, ezért évről évre újabb együttműködő partnerrel dolgozunk, akiket közös gondolkodásra és alkotásra invitálunk. Jövőre még több előadást és izgalmas programot tervezünk és célunk, hogy minél több kulturális intézménnyel, múzeummal és galériával dolgozzunk együtt. Budapestnek nagy szüksége van az ilyen színvonalas kulturális eseményekre!

 

Ha már Budapest: a város kitüntetett szerepet foglal el a szívedben, hiszen itt születtél, s a mai napig itt élsz és dolgozol.

Igen, Rákospalotán nőttem fel, ahol 7 éves koromig nagymamám házában laktunk, innen költöztünk át a kerület egy másik részére Pestújhelyre, de nekem az otthont mindig is nagymamám háza jelentette. A nyarakat is itt töltöttem, nagyon erős szeretet kötelék volt közöttünk, nagymamámtól nagyon sokat tanultam. Rákospalota olyan volt, mint egy falu, mindenki ismert mindenkit, az emberek beszélgettek egymással a piacon, KÖZÉRTben… Az élet nagyon egyszerű volt, a barátaimmal az egy mászókából és 3 hintából álló játszótéren gyakran egész történeteket játszottunk el. Nem volt szükség komolyabb játékokra, abban az időben nem uralta a technika az életünket, a fantázia világában éltünk. Egyszerű környezetben nőttem fel, fekete-fehér tv, szalagos magnó és rengeteg könyv.

 

MSz_05a MSz_05b MSz_05c

Mivel foglalkoztak a szüleid? Mi az, amit édesanyádtól vagy édesapádtól tanultál magaddal vagy az élettel kapcsolatban?

Apukám egy nagyon erős intellektuális hátteret adott, rajongott a nemzetközi modern irodalomért és rendkívüli műveltséggel rendelkezett a filmművészet, a képzőművészet és a fotó terén. A Gyógyszerkutató Intézetben dolgozott egyébként elektrotechnikai műszerészként. Sokat fotózott és a nagymamám spájzában felállított házi laborjában hívta elő a képeket, ebben nőttem fel. Imádtam a képeit nézegetni: Rákospalota, Budapest belvárosa, a barátok, kirándulások, tájképek…

Anyukám pedig a Magyar Távirati Iroda (MTI) külföldi képszerkesztőségének képszerkesztőjeként dolgozott, ez adta a másik hátteret ahhoz, amivel foglalkozom. Az MTI szupert izgalmas hely volt. A Telefotó, a nyüzsgő szerkesztőség, a fotóriporterek, a mindenhol heverő kontaktok és negatívok, a telefax gépből külföldről beérkezett képek, külföldi képeslapok lenyűgöztek.

A családban mellesleg nagypapám is fotózott, mindenkinek Praktikája, hozzájuk tartozó plusz objektívekkel. Az első saját fényképezőgépemet ezek eladásából vettem.

 

A fotózással tehát már korábban elkezdtél foglalkozni?

16 évesen kezdtem el fotózni édesapám gépével és az ő útmutatásaival. Mint mindenkit ebben az időben, engem is főleg az egyszerűbb geometrikus témák foglalkoztattak: vasúti sínek, áramelosztók, villanypóznák, a fények törése és az árnyékok. 17 évesen egy barátommal kistoppoltunk Párizsba, a város teljesen lenyűgözött, itt kezdtem ráérezni a fotográfia varázsára. Másképp örökítettem meg már a látottakat, több minden érdekelt. A Práter utcába alaptudással érkeztem 1991-ben, az ottani időszak főként a stúdió és a labor technika jegyében telt, a kornak már nem igazán megfelelő eszközökkel. Egy szuper osztály jött ott össze és azóta is tartó barátságok születtek! Intenzív és vidám időszak volt az analóg technika varázsában, amit még a reggel 8-tól délután 4-ig tartó negatív retus óra sem tudott elrontani… 

 

Ha nem találkozol a fotóművészettel, mi lett volna belőled?

Érdekes módon, amikor először jelentkeztem az Iparművészeti Egyetemre (MOME), a textil szakot jelöltem meg. Előkészítőre is jártam, de csak a következő évben jutott eszembe, hogy a fotószakra jelentkezzem. A független filmezés is nagyon érdekelt, 1992-től már komolyan foglalkoztam ezzel a területtel, rövidfilmjeimmel díjakat nyertem és külföldre is kijutottam. Valenciában, Liverpoolban, Bourges-ben és Prágában is vetítették a munkáim. Jelentkeztem az akkor csak háromévente induló Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára, ahol a hatodik, utolsó fordulóig jutottam, de az akkori „egy lány kvóta” miatt végül nem kerültem be. Így utólag belegondolva micsoda diszkriminatív világ volt…

Ezután párhuzamosan jelentkeztem filmes és fotós képzésekre a Képzőművészeti és az Iparművészeti Egyetemen, de akkor már biztos voltam, hogy nekem a fotó szakon van a helyem és szerencsére be is jutottam. Tehát, ha nem létezne fotográfia a világon, (amely egy fizikai képtelenség) filmrendező lennék.

Mi vagy ki volt nagy hatással a fotóművészeti látásmódodra?

Az élet maga sokszor inspirál. Apukámat korán elvesztettem, aztán sorba mentek el a nagyszüleim. A veszteség, vagy éppen a megélt pozitív érzelmek sokszor megteremtik a képeket, amiket látok.

A könyvek, a zene, a képzőművészet mellett alapvető hatással elsősorban a filmművészet és annak képi világa volt rám: Wim Wenders filmjei, az olasz neorealizmus és a francia új hullám, Tarkovszkij, valamint a Bergman filmek operatőrének Sven Nykvist-nek mély és izgalmas képei. Ami a fotográfiát illeti, a Bresson -féle dokumentarizmus, Josef Koudelka, Alex Webb, Elliott Erwitt, Stephen Shore… a magyar alkotók közül pl. Benkő Imre és Gulyás Miklós inspirált leginkább. Az alapvető inspirációt azonban mindig a filmekből kaptam.

Sokat utaztam és utazom, ideiglenes szálláshelyeimen hosszabb-rövidebb időre „otthon” vagyok. Még az egy éjszakás szállodai szobára is azt mondjuk: hazamegyek. A hely, ahol eltöltünk akárcsak egy éjszakát, személyes jelenlétünk által válik „otthonná”. Otthon tehát lehet egy neutrális hotelszoba, egy éveken át bérelt lakás, vagy a szülői ház. Az otthont mi magunk teremtjük meg, nem kötődik konkrét helyszínhez, csak hozzánk. Az egyik kedvenc képem is ezen a gondolati szálon indult el. Ezen a helyen valahogy olyan humorosnak és abszurdnak tűnt minden a béna geometriájával, a műanyag takaróléccel, a plafonra szerelt tv-vel, a tükörrel, benne az ablak kerete és a kilógó vezetékkel. Minden fehér és fekete volt, én meg vártam, hogy megszáradjon a piros körömlakk. A tévében épp egy, az 50-es, 60-as években népszerű görög humorista, Lambros Konstantaras filmjét vetítettek. Sok filmjét láttam a Görögországban töltött éveim alatt. Adódott egy abszurd helyzet és én megpróbáltam humorral megközelíteni, kicsit intimen, személyesen, nőiesen….

MSz_10b

MSz_10

 

Mint minden művészeti ágban – ha nem az élet minden területén – nagyon fontos, hogy az ember megtalálja önmagát, saját hangját. Mit gondolsz, te megtaláltad már a saját hangod a művészetedben, és ha igen, hogyan?

Remélem, hogy igen. A dokumentarizmusban találtam meg önmagam, megfigyelőként látom magam körül a világot, mint egy filmet, amelyben egy mágikus pillanatban minden összeáll, térben és időben. Ezen keresztül közvetítek érzelmeket, narratívákat, hangulatokat. A fotográfia az egyik legtitkosabb rejtély világban, egy ajtó, amely egy másik univerzumba vezet, az élet valós pillanatain keresztül egy mélyebb dimenziót nyit meg.

 

Fontos szerepet játszott az életedben Görögország is, ahol hosszabb ideig éltél és tanultál. Most is gyakran jársz vissza és ápolod velük a kapcsolatot. Hogyan találtál rá erre az országra? Mit tanultál a görögöktől és mi az, amit a görögök tanulhattak tőled?

Görögország egy mágia. Az egyetemről Erasmus ösztöndíjjal kerültem Athénba, a TEI-re, ami egy technikai suli volt, majd jelentkeztem a képzőre (Athens School of Fine Arts), ahová görög állami ösztöndíjjal jártam. Összesen 4 évig éltem kint. Athén nekem a második otthonom. Azelőtt még sosem jártam ott, mégis úgy éreztem, mintha hazaértem volna, mintha Rákospalotán lennék. Viccesen hangzik, de Athén valójában olyan, mint egy nagy falu. Mindenki ismeri a másikat a kis közösségekben, lakónegyedekben. Az emberek kedvesek és barátságosak egymással, humánusak. Én ott váltam emberré és felnőtté, az életem gyökeresen megváltozott. Megtaláltam önmagam, hihetetlen pozitív energiákat kaptam és nemcsak a közvetlen szeretteimtől, a barátaimtól, de a szomszédoktól, az iskolatársaktól és tanároktól is. Az ott készült munkáim az eddigi munkásságom egyik legerősebb része, alapja, ebből készítettem a könyvemet is. Minden évben akár több alkalommal is visszajárok, mert szakmai kapcsolataim azóta is gyümölcsözőek, barátaim azóta is az életem részei, emiatt szinte kettős az életem: itt lakom, ott élek.

 

Van-e, volt-e saját íze a görög fotográfiának, ha igen, mi az?

A görög fotográfia kiemelt alkotói Constantine Manos (aki már a 60-as évektől tagja volt a Magnumnak), és Nikos Economopoulos, aki 1990-től tagja az ügynökségnek. Ők alapozták meg a mai görög fotográfiát, amely egyfelől a legújabb trendeket használja és nagyon modern, mindeközben viszont érzelmes és mély. A kortárs görög fotó alapja a dokumentarizmus, mindez érzékenyen, a humánum által vezetve. Sok szakmai barátom van, akikkel közösen állítunk ki, vagy dolgozunk egy-egy projekten. A munkáim sok fórumon, médiában megjelentek, otthon érzem magam abban a vizuális közegben.

 

MSz_05k

MSz_05f

MSz_12

MSz_15

 

Térjünk vissza Magyarországra. Már több mint 25 éve vagy aktív tagja a magyar fotóéletnek, két éven keresztül voltál az FFS (Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója) vezetőségének tagja, számtalan kiállításon szerepeltek már a munkáid. Mi a véleményed a magyar fotográfia helyzetéről? Van-e saját íze a kortárs magyar fotónak?

A hazai fotográfia nagyszerű értékeket képvisel. A kortárs persze mindig ambivalens, hiszen ami külföldön megjelenik, az természetesen itt is jelen van, de én nem hiszek a trendkövetésben. A kérdés az, hogy egy anyag milyen hiteles, őszinte, nem pedig, hogy mennyire up-to-date. Nem hiszek abban, hogy 2-3 trend lenne „kortárs”. A széles spektrum, a különböző stílusok és hangnemek izgalmasabbak. A kortárs fotót én egyébként időben is szélesebb skálában látom, a ’80-as évek fotográfiája újra izgalmassá válik a galériákban.

 

Kezd már megérni a magyar társadalom a fotográfia, mint művészet értékelésére?

Az utóbbi 5 évben a galériák nyitottabbá váltak a fotóra – egyelőre főként a képzőművészeti ágakra – de ez is fontos lépés. A Random – kortárs fotóművészek csoportjával éppen ezen dolgozunk. A szervezet vezetőjeként célom, hogy minél több lehetőséget teremtsek az alkotóknak, minél szélesebb körben megismertessük a munkáinkat. A Budapest FotóFesztivállal is a publicitást szeretnénk megteremteni, közelebb hozni a nagyközönséget a fotóművészethez.

 

MSz_05h

 

 

Mennyiben változott a stílusod az évek során?

Remélem, hogy a munkáim összhatásában nem változtak és van egyfajta látásmódom, amit a korábbi és a jelenlegi képeimen is fel lehet fedezni. Sorozataim középpontjában az urbanitás, a modern civilizáció, a társadalom és az egyén kapcsolata áll, illetve gyakran személyes témákat dolgozok fel, melyet lírai dokumentarizmussal próbálok megfogalmazni. Az ember alkotta táj és a természeti környezet közötti feszültség érdekel, az, hogy hogyan befolyásolja az emberi viselkedés a környezetet. Lenyűgöznek a városi vagy külvárosi terek, és az egyszerű dolgok, az élet legegyszerűbb dolgai.

 

Milyen projektjeid vannak mostanában?

Általában több anyagon dolgozom egyszerre. Mindig van ugyan egy fő téma, amit megvalósítok, de mellette más ötletek és más típusú képek is szembe jönnek, ezeket sem hagyom ki. Ezekből később egy másik anyag épül. Jelenleg egy lírai hangvételű fekete-fehér anyagon dolgozom Palm, Sea, Land címmel. Emellett feldolgozom a tavaly készített New York Colors című munkám képeit; képeket készítek a Best Regards képeslap sorozathoz és van egy Hétköznapi csendéletek sorozat is indulóban.

 

best regards 02 best regards 04 best regards 05 best regards 11 best regards 01

A Best Regards sorozatod egy nagyon izgalmas játék a képeslapok világával. Hogyan jött az ötlet? A képekhez választasz gondolatod vagy fordítva?

Gyerekkorom óta gyűjtöm a képeslapokat. Van meserajzos, tájképes, japán metszetes, század eleji karácsonyi és olyan is, amin egy híres fotográfus fotója, vagy egy híres film plakátja látható… Van valami izgalmas romantika a képeslapokban. Megírni az üzenetet és várni, hogy a címzett megkapja… Ráadásul önálló képként, keretben, vagy csak a könyvespolcra téve is jó rájuk nézni. Bárhol éltem, mindig voltak körülöttem képeslapok a falon. A mai digitális világban szinte soha nem küldünk képeslapokat egymásnak, vagy egy titkos idegennek. A Best Regards egy valódi képeslapkönyv, perforált széllel, így fotókönyv és képeslapfüzet is egyben, amelyből ki lehet venni és feladni egy-egy üzenetet. A képes dialógusok vizuális és verbális üzeneteikkel az élet könnyed, humoros, vagy éppen szenvedélyes oldaláról szólnak. A szövegek és a képek külön készülnek el, a szövegeket, gondolatfoszlányokat egy füzetbe gyűjtöm, naplószerűen. A képek pedig ezek vizuális társai melyek a végén mindig megtalálják egymást.

Mindig is nagyon spirituális voltam, fontos számomra az egység, és az, hogy mit teszek bele az életbe, mit teszek le az asztalra, hogyan kapcsolódom másokhoz.

Szeretek szervezni, másokért tenni és másoknak segíteni. A saját pozitív hozzáállásomba persze régen egyfajta naivitás is vegyült, azóta sokat tanultam és kicsit óvatosabb is vagyok. De nem szeretem azt a világot, ahol óvatosnak kell lenned ahelyett, hogy csak adnád, amit tudsz, amid van.

 

Egy ilyen ideális világra sokan vágyunk…

Azt remélem, ha közel a halálomhoz majd visszatekintek az életemre, azt látom, hogy a lehető legtöbbet kihoztam belőle. Mindent megtettem és megéltem, amit lehetett, minden szeretetet megadtam és megkaptam, voltam elég bátor, elég őrült és elég vidám ahhoz, hogy nyugodt szívvel lépjek tovább. Most ezen dolgozom…

 

Készítette: Kocsány Kornél

 

 

0
hemzo_palyizsofia_49

Hemző Károly-díj 2017

Pályi Zsófia szabadúszó fotográfus nyerte a 2017-es Hemző Károly-díjat. Pályi tavaly a finalisták között végzett, az idén pedig több sorozatból álló portfóliójára kapta meg a fiatal alkotók számára meghirdetett pályázat díját. A díjra az Alapítvány tanácsadói jelölhetnek pályázókat. Az idén Barakonyi Szabolcs, az index.hu képszerkesztője, Bognár Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa (Lengyel Beatrix nevében), Cseke Csilla, az MTI fotószerkesztőségének vezetője, Molnár Zoltán fotográfus, tanár és a tavalyi győztes, Mohai Balázs fotográfus jelölt alkotókat. A Hemző Károly Alapítvány Kuratóriumából álló zsűri (Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, valamint Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusok és az Alapítvány titkára, Szarka Klára kurátor) az idén is úgy döntött, hogy az egyetlen díjazott mellett még négy finalistát is megnevez. Kaszás Tamás, Kállai Mártont, Sivák Zsófia és Végh László, a 2017-es finalisták egyaránt magas színvonalú pályázatokat nyújtottak be. Pályi Zsófiát mint érett, kiforrott alkotót, a fotográfia több területén is magas nívójú teljesítményt nyújtó fényképészt ismerte el a díjjal a zsűri. A Hemző-díjjal oklevél, pénzjutalom és kiállítási lehetőség jár a Magyar Fotográfusok Házában.
A tavalyi díjazott, Mohai Balázs Együtt szép című jutalom kiállítása július 9-ig látható a Kismanó Galériában.

0
03

Videójátékoktól a fotográfiáig

A tajvani Cielo Yu-t az elmúlt hónapokban ismerte meg a nemzetközi fotográfiai szcéna. A fiatal lányokat titokzatos, furcsa pózokban és környezetben ábrázoló fotói váratlan sikert arattak, elmondása szerint ez őt lepte meg a legjobban. Nem profi fotós, csak óriási igénye van a művészetre, az érdekes gondolatokra és a folyamatos fejlődésre.

 

12

 

Tajvanon élsz és dolgozol. Itt is születtél vagy csak később költöztetek a szigetre?
Bizony itt születtem, valamivel több, mint 24 éve!

 

Mesélj nekünk valamit a tajvani hangulatról. Milyen volt a szigeten felnőni, hogyan teltek számodra a mindennapok?
Ez egy nagyon összetett téma, nem is tudom, melyik aspektusáról kellene beszélnem. Az életem amúgy elég uncsi volt, gyermekkoromban egyfolytában csak tanultam. Nagyon komolyan veszik itt a vizsgákat és a házi feladatokat. Ha volt egy kis szabadidőm, videójátékokkal játszottam. Ordas nagy függő voltam, amíg rá nem találtam a fotózásra.

 

A fotózás tehát megváltoztatta az életedet? Hogy találtál rá?
A szüleimet nem nagyon érdekelték a művészetek, ingerszegény környezetben nőttem fel. 21 éves koromban a kamera volt az egyetlen médium a házban, elkezdtem vele kísérletezgetni. Volt egy ötletem. Hosszú napokat töltöttem gondolkodással, míg végül akcióba léptem, és a fotográfia nyelvére fordítottam le az ötletemet. A médiumnak hála rengeteg dolgot átértékeltem az életemben, sok régi berögződéstől szabadultam meg.

 

06

10

09

18

 

A lányok között is népszerűek a videójátékok Tajvanon? Adtak neked ötletet a fotózáshoz? Melyik játék volt a kedvenced?
Nem hiszem, hogy a helyszínnek köze van ehhez a jelenséghez, a videójátékok szeretete az ízlésen és a személyes háttéren múlik. Ettől függetlenül persze elég sokan videójáték-függők az országban. Én a League of Legends-re voltam rákattanva… A fotóimra azonban szerintem semmi hatással nem voltak.

 

Honnan nyersz akkor inspirációt? Könyvek, filmek, zene vagy bármi más?
Egyedül a saját életemből merítek ihletet.

 

Azt mondtad, hogy nem tartod magad profi fotósnak. Szeretnél ezen változtatni a jövőben?
Nem, ez egy életre szóló hobbi lesz.

 

08

15

 

Mit jelent számodra ez a műfaj? Hogyan változtatott meg téged?
Állandóan gondolkodásra és változtatásra késztet. Alapvetően félénk, visszahúzódó személyiség vagyok, mindig időre volt szükségem mások megismeréséhez. A fotográfia sokat segített abban, hogy felvegyem a kapcsolatot a környezetemben élő emberekkel.

 

A képeiden főleg fiatal lányok vannak érdekes környezetben, az arcuk általában nem látszik. Miért ezt a témát választottad, milyen filozófia bújik meg mögötte?
Amikor elkezdtem fotózni, szemet szúrt, hogy a szép, fiatal csajok arcát gyakran használják figyelemfelkeltésre. Az emberek könnyen asszociálnak másra, amikor csinos lányok arcát nézik. Én szerettem volna egy kicsit egyensúlyba billenteni a témát azzal, hogy eltakartam az arcukat, és furcsa helyzetben ábrázoltam őket.

 

Mi alapján választasz magadnak modellt?
A modelljeim egy részét a baráti körből választottam ki, de az Interneten is megkerestem már embereket. A legfontosabb számomra az, hogy könnyen tudjak velük kommunikálni fotózás közben.

 

Milyen más témák érdekelnek még téged?
Ez hadd maradjon az én titkom…

Köszönöm az interjút, üdvözlöm a Phoo-t és a magyar olvasókat is!

 

Cielo Yu a weben:

Facebook  || Instagram || Flickr

 

07

05

04

 

Készítette: Kocsány Kornél

0
tichy-03

“Mi ez? Ja, semmi.” – Miroslav Tichy

 

MT1-550x369
Miroslav Tichy (1926-2011) “csehszlovák” élet- és fotóművész a Dél-Morva Kyjouban élte le egész életét: soha nem mozdult ki szülővárosából. Az iskolában zárkózott, beilleszkedni képtelen gyerek volt. Apja szabóként dolgozott, testvérei nem voltak.
“A konyhában aludt Anyám. Néztem ki az ablakon és lovakat rajzoltam fejből. Ezért is vettek fel a Főiskolára.” (M.Tichy)
1945-48 között járt a prágai Főiskolára. Szinte kizárólag erotikus aktokat festett, rajzolt. Némelyik expresszív, más inkább karikatúrákra emlékeztet. Közepes tehetségű, jelentéktelen festő lett volna – gondolom – ,ha 1948-ban ki nem rúgják:
“Kommunista tanárom kidobott a Főiskoláról – demoralizálom a többieket, ez volt az indok.” (M.Tichy)
Jóvágású fiatalember lévén a nők érdeklődtek iránta, de ő a hétköznapi valósággal soha nem tudott mit kezdeni – köze nem volt hozzá. Erre italozása, és nehezen definiálható mentális zavara adhat magyarázatot – részben. Téveszméktől sem volt mentes: Édesanyjától – aki nagyon szerette – egy időben nem fogadott el ételt, mert félt, hogy megmérgezi…
4-001
“Egyszer, negyven éve, eljött ide egy lány, akinek tetszettem. Ült egy darabig, aztán kizavartam, mert nem érdekelt. Nem érdekel a szépség, kedvesség, csak a képzeletem.” (M.Tichy)
Az 1960-as években abbahagyta a festést, és megszállottan fotózni kezdett.
“A fotó segítségével mindent új megvilágításban láttam. Ez egy ismeretlen, új világ (…) Soha nem néztem a kamerába fotózáskor, mert magam előtt látom a kész képet.” (M.Tichy)
Totálisan elhanyagolt, torzonborz megjelenése riasztotta a városka lakóit: egyszerre féltek és nevettek rajta. Azt hitték barkácsolt gépeiben nincs is film. Ijesztő szuverenitást, privát szabadságot képviselt egy “unszimpatikus világban”.(M.Tichy)
Az államvédelmi szervek sem tűrték ezt a fokú autonómiát: 1963-ban a rendőrök – alapos verés után – elmegyógyintézetbe szállították. A zaklatások később is folytatódtak: az állami ünnepségeket rendszeresen a pszichiátrián kellett töltenie. 1972-ben műtermét kisajátította a helyi Termelőszövetkezet – őt kidobták az utcára.
Konzervdobozokból, csövekből stb. eszkábált elmondhatatlan gépeivel készítette képeit – kb. tízezer darabot! – egészen 1985-ig, magának. Egy negatívot egyszer nagyított le, keretet ragasztott neki, amit kiszínezett, és gyakran a képekbe is belerajzolt. Egyedi műveket hozott létre, a negatívokat többnyire elégette.
Kizárólag nőket fotózott – csak a női test érdekelte – utcán, strandon, TV-ből lopott képeket. Mániákus kukkoló volt: szexuális ösztönének rabszolgájaként alkotott, ám ennek csak a képzeleti-vizuális aspektusa működött benne. Mintha a kőkori Vénusz-szobrokat csinálta volna újra a semmiből, a női test abszolutizálása, s ezáltal mintegy a transzcendens szférába emelése által.
E zsigeri-transzcendencia figyelemreméltó filozófiai gondolat, mely szembesít ösztönvilágunk hatalmával. Azzal, hogy olyasmik adják emberi mivoltunk lényegét – transzcendencia, ösztönvilág – ,ami nagyobb nálunk: fogva tartja személyiségünket. Azaz, hogy talán Isten nem csak a lelkünkben egy darab transzcendens jóság, de a zsigereinkben is ott van paradox módon. E túlvilági zsigeri-figyelemről többen is írtak már:
“A test is szellem, csak észre kell tudni venni.” (Szufi bölcselet)
“A kereszténység az erotikából bűnt csinál (…) Az ember nemiségének foka és jellege, gyakran szellemének legfelső ormáig felér.” (Nietzsche)
3-8-022
“A szex az egyetlen égbe nyíló kapu.” (Cioran)
“A test médium, melyen keresztül megtapasztalhatjuk a Transzcendenst.” (Nádas Péter)
Tichy tehát – mint afféle képzeleti-erotomán – több ezer női testet emelt az örökkévalóságba. Csupa hibákból összeálló – életlen, karcos, koszos, rothadt stb. – éteri életműve nemcsak megérinti, de egyenesen dörömböl az Ismeretlen ajtaján. Minden hiba tökéletes esztétikai ajándék – mint mikor a Google-fordítóból kijön egy versfordítás, és nem hiszünk a szemünknek annyira eredeti, minden elképzelhetőt felülíró szöveget kapunk! Tichy az ő “autista-platonizmusát” pontosan meg is fogalmazta:
“Senki sem képes befolyásolni engem, én egy vadon felnőtt férfi vagyok, még Isten sem (…) Elvből nem hiszek semmilyen Istenben, az egész élet egyszerű illúzió (…) mikor még fotóztam, nem éreztem semmit (…) A szerelem olyasmi, amit elképzelünk, de a valóságban soha nem is létezett (…) Nem tudom voltam e valaha szerelmes. Soha nem ismertem fel semmilyen érzelmet. Magasabb szinten éltem, soha nem érdekeltek az érzések (…) Az egy nagyon személyes kérdés, hogy létezik-e Isten, vagy sem. Talán az Isten csak azért küldi be ide a legyeit, hogy idegesítsenek.” (M.Tichy)
1985-ben végleg abbahagyta a fotózást. Ez egybeesett azzal, hogy egy régi barátja – az akkor már Svájcban élő pszichiáter Roman Buxbaum – elkezdte gyűjteni képeit, és kiállításokat rendezett ezekből. Tichy erről nem is akart tudomást venni, annyira idegesítette a dolog. Idegen volt tőle a felhajtás, a hírnév, az üzlet – minden. Személyiségének lényegét sértette az egész. 2004-ben a Sevillai-Biennálén érte utol a világhír. Haláláig gyűlölte és elutasította ezt a kényszerhelyzetet, hogy megzavarják kozmikus magányát. Képei három és tizenkétezer euró között keltek el. Tichy undorodott e kereskedelmi-világsztárságtól:
“Nem érdekel a festészet, nem érdekel a fotó, csak a sligovica és a sör érdekel (…) Ha rátalálok egy képemre, rögtön eldobom, meg se nézem soha. Az emberek nem érdekelnek, csak az eredmény érdekelt: hogy jó-e a kép, vagy rossz.Azért tudtam megítélni, mert érdekelt, de ez ma már nincs így (…) Minek nézegetitek ezt a sok hülye képet? (…) Nem csináltam semmit életemben, és nem is fogok soha semmit csinálni (…) Milyen hülyén hangzik már, hogy Tichy! Azt jelenti csendes, de én nem vagyok az! (M.Tichy)
1-030
Lenyűgöző, tökéletes életmű, dermesztően nagyformátumú, karizmatikus egyéniség! Személyes életigazsága – azaz éjsötét-jéghideg magánya – ott sikít a képein mindörökre. Meg a száraz-fanyar humora is:
“Ha híres szeretnél lenni, olyasmit csinálj, amiben te vagy a legrosszabb a világon.” (M.Tichy)
Ez a cinikusnak tűnő, végtelen mélységű mondata egybecseng Warhol egy gondolatával, sőt ki is egészíti azt, amit Tichyről egyáltalán gondolni lehetséges:
“A szex jobb filmen, mint élőben.” (Warhol)
Kivételesen jelentékeny MÚZEUMI MŰVÉSZETÉBŐL ócska kis bizniszt csináltak a jóakarók, már életében (!!!) – hisz ez az emberi világ racionális logikája… Azé a világé, amelyiknek már rég vége van, csak még nem vette észre.
Miltényi Tibor
0
tim-andrews

Julia Fullerton-Batten

 

A megrendezett fotográfia egyik kiemelkedő kortárs képviselője Julia Fullerton-Batten, akinek munkáiért kapkodnak a reklámügynökségek és a műgyűjtők. Érzelem dús projektjeiben az élettapasztalatait és a társadalmi kérdéseket gyúrja össze egyedi hangulatú képekké.

 

A személyes munkáidhoz sokszor a saját életedből meríted az ihletet és az inspirációt. Segíts nekünk abban, hogy jobban megértsük őket: mesélj magadról!

Brémában születtem, de még két éves se voltam, amikor az amerikai Pennsylvania államba, Readingbe költöztünk. Hét évet éltünk itt, ennek köszönhetem, hogy a mai napig enyhe amerikai akcentussal beszélek. Amikor édesapámnak felajánlottak egy vonzó munkalehetőséget, visszaköltöztünk Németországba, Frankfurthoz közel. Ekkor született meg a kisöcsém, így négyen voltunk testvérek, hiszen volt már két húgom is. Nehéz időszak volt ez: újra kellett tanulnunk németül, és alkalmazkodnunk kellett egy másik oktatási rendszerhez.Aztán hét éve voltunk már Németországban, amikor a szüleim elváltak, és a testvéreimmel apuhoz költöztünk az Egyesült Királyságba. Ezek az élmények szolgáltattak inspirációt első szépművészeti munkáimhoz, mint pl. a Teenage Stories (2005).

finn-and-max_majorca

 

Mivel foglalkoztak a szülők, hogy ennyit kellett utazni?

Az édesapám egyetemi kutatóként kezdte, majd üzletember lett. Édesanyám fordítóként dolgozott a házasságuk előtt, utána főállású háziasszonnyá vált. Apu ambiciózus, szorgalmas ember volt, rendkívül tudatosan építette a karrierét. Az üzleti útjai miatt viszont sajnos nem sokat láttuk. Szigorúbb volt, mint anyukánk, aki imádott kertészkedni, de kreativitását a varrásban és a kötögetésben is kiélhette. Mindkettejükre jellemző volt a kalandvágy és a talpraesettség. Nem egy országból származtak, mégis összeházasodtak, ez akkoriban nem volt mindennapos. Négy gyereküket több különböző országban nevelték fel. Akkoriban nem is fogtuk fel, milyen nagy áldás volt, hogy ilyen egyedi, kreatív és kalandvágyó szülők neveltek fel minket.

 

A költözés és a válás nagy trauma lehet egy gyermek életében, segített nektek a jó testvéri kapcsolat?

Kisgyermekként a húgaimmal nagyon sokat lógtunk együtt. Élénk, nyitott lányok voltunk, sok közös barátunk volt. Emlékszem, Amerikában mezítláb baseballoztunk az utcákon, és esténként szinte súrolni kellett a fekete koszt a lábunkról. Lomtalanításkor segítettünk eladni a feleslegessé vált cuccainkat, és limonádét árultunk közben az embereknek. Az egyik húgommal gyakran kézen fogva gördeszkáztunk, és a világ nagy dolgait a deszkán egymással szemben ülve vitattuk meg. Németországban is közös pajtásaink voltak, rengeteget úszkáltunk egy közeli tóban, sokszor fotózgattuk is egymást. Nagyon kellemes gyermekkorom volt, csodálatos emlékekkel. A 2012-es„Mothers & Daughters” című sorozatomat ezek az élmények ihlették.

 md_thepartyisover-maggie_azia

md_custodybattle_sharon_fran

 

 

A kalandos kezdetek előnnyel és hátránnyal is járhattak…

Természetesen. Már fiatalon megismerkedtünk több kultúrával, jól beszéltünk nyelveket és sok barátunk volt. Ugyanakkor sokszor kellett másoktól fájdalmas búcsút vennünk, és a különböző iskolák miatt bizonyos értelemben hiányos volt a tudásunk. A legnehezebb az volt, amikor a szülők válása után apuval az Egyesült Királyságba költöztünk, anyu viszont Ausztriába ment a barátjával. Nehéz volt anyu nélkül, de túléltük, és ma már mindenki sikeres lett a saját szakmájában. A sok utazás szívósabbá tett minket, szorosabbra fűzte a testvéri kapcsolatot és ez később sok erőt adott nekünk.

 

A fényképezésről még nem sok szó esett. Hogy találtál rá?

Amikor a húgom megszületett, apu vett egy fényképezőgépet, meg akarta örökíteni a felcseperedésünket. Imádott fényképezni, minden üzleti útra magával vitte a kamerát. Volt sötét szobája is, ő maga hívta elő a képeit. Az utcákon készített fotói a mi kíváncsi tekintetünk előtt keltek életre a hívóban.  15 évesen kaptam tőle egy Minoltát, és annyira beleszerettem, hogy később az egyetemen is fotózást tanultam.

 

Az egyetem után asszisztensként kezdtél dolgozni.Egy korábbi interjúdban megemlítetted, hogy ez minden iskolánál hasznosabb volt számodra.

Minden ember különböző, nekem ez jött be a legjobban. A három egyetemi év megtanította nekem az elméletet, de gyakorlati oktatás alig volt. Asszisztensként öt évem volt arra, hogy a felszínes ismereteket gyakorlással és tapasztalattal mély tudássá alakítsam. Rengeteg profi fotóssal hozott össze a sors, a reklámszakmától kezdve a sajtófotóig a legkülönbözőbb területek szakértőivel találkoztam. Rövid ideig a Vogue magazinnál is gyakornokoskodtam, itt pár napot a divatfotózás egyik istene, Mario Testino mellett dolgoztam és ez óriási élmény volt.  Az összes fotózásról Polaroid képeket készítettünk, azokat egy jegyzetfüzetben, gondolatokkal kiegészítve gyűjtöttem.

korea_ikebana

korea_fish

korea_present

 

Hogyan választasz témát magadnak?

A pályafutásom elején főleg a saját életemből merítettem ihletet, a fotográfia egy eszköz volt számomra a gyermekkori élmények feldolgozására. A legutolsó projektem ebben a témában a „A Testament To Love” (2013) volt, amelyben a tinédzserkori szerelemről, és annak viszonzatlanságáról mesélek. 2012-ben kezdtem el komolyabb társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Az „Unadorned” (2012) projektben a társadalom szemében előnytelen testalkatú emberekkel, a „Blind” (2013) munkámban pedig a vakok életével foglalkoztam. A „Feral Children” (2015) vadon nevelkedett, elhanyagolt, vagy molesztált gyerekeket ábrázol, ezt a projektet többek között az ihlette, hogy én is anyává váltam. Az egyik legújabb munkám, a „The Act” (2016) pedig tizenöt olyan lányról szól, akik az angol szexiparban dolgoznak. Ehhez már videóanyagokat is készítettem, egyfajta társadalomtudományi kutatómunkává vált a projekt.Most jelent meg erről saját kiadású könyvem.

A legújabb anyagom kicsit más lesz, mint a többi, a Temze folyó menti történelmi eseményekről szól majd, különböző megközelítésben.

 

Mennyi idő alatt készül el egy ilyen projekt?

A készülődés, tervezgetés rendkívül időigényes. Miután a gondolat megszületik a fejemben, heteken, hónapokon keresztül érlelem. Amikor dűlőre jutottam, elkezdjük keresni a megfelelő modelleket, helyszíneket, ruhákat, díszletet. Eközben megpróbálom elképzelni, hogyan is kellene kinéznie az egyes fotóknak. A projektjeimhez általában 12-15 helyszínt is használok, így elég sok munkáról van szó. A fotózás közben csak arra összpontosítok, hogy minden az elképzeléseim szerint történjen, előtte azonban rengeteg logisztikai feladatom van. Össze kell állítanom egy asszisztensekből, stylistokból és egyéb munkatársakból álló csoportot. A digitális technológia sok időt megtakarít nekünk, nem kell már Polaroid képeken ellenőrizni a világítást.

 

Van kedvenc projekted vagy képed?

Mindig van új kép, ami közel áll a szívemhez, de nincs abszolút kedvencem. Jelenleg a „Feral Children” sorozatból a Marina Chapman kép érint meg leginkább. Az ő története miatt kezdtem el az egész projektet. Marina Kolumbiában született, öt évesen rabolták el. A dzsungelben magára hagyták, öt évet töltött el az erdőben úgy, hogy csak magára számíthatott. Közönséges csuklyás majmok segítettek neki a túlélésben. Miután rátaláltak, az Egyesült Királyságban kötött ki, de nehezen indult az új élete. Most már hatvan éves, boldog házasságban él, van két lánya. Elképesztő történet, rendkívül izgatott voltam, amikor végre találkozhattam vele személyesen.

hallway

lola-marie-escort

testament-the-lonely-road

tokyoshimo2013

A modellekkel tartod a kapcsolatot?

A fotózás előtt és közben nagyon közel kerülünk egymáshoz, utána azonban gyakran megszakad a kapcsolat. Ennyi emberrel képtelenség jóban lenni. A közösségi médián keresztül azonban mindenkinek követem az életét.

 

Kik voltak hatással a művészi látásmódodra?

Híres és kevésbé ismert fotósok és festők, mint Jeff Wall, Guy Bourdin, Irving Penn, Gregory Crewdson, Eric Fischl, David Hockney és Edward Hopper. Gyakran látogatok továbbá múzeumokat, galériákat és kiállításokat, és falom a könyveket. Hozzáteszem, hogy két fiúgyermek anyjaként folyamatosan találkozom új és érdekes dolgokkal, legyen szó zenéről, vallásról, sportról, iskolai ügyekről.

 

Hogyan egyensúlyozol a magánélet, az anyaság és a szakmai pályafutásod között?

A férjem szintén profi fotós, rugalmas munkabeosztással, így szinte mindig meg tudjuk oldani, hogy maradjon időnk a nevelésre és egymásra is. A fotográfia mellett a gyermekeim adják számomra a legtöbb örömöt, nekik köszönhetően maradok fejben is friss és üde. Nem mintha könnyű lenne velük, igazi nyughatatlan srácok, de még akkor is bőven megéri az egész, ha le kell mondanom a csendről, a békéről és a nyugalomról. Kamerát egyébként mindenhová viszek magammal, a Sony Alphám nálam van a munkában és a különböző családi események idején is.

lesrevenants

A fotográfia számodra több művészi kifejezőeszköznél. A segítségével folyamatosan vizsgálod, értelmezed a körülötted lévő világot és saját magadat. El tudod képzelni, hogy egyszer leteszed a gépet?

Hosszú időn keresztül a fotózás volt az életem. Aztán anya lettem. Meg kellett tanulnom felállítani egy fontossági sorrendet. Ettől függetlenül szerintem képtelen lennék arra, hogy bármikor is megváljak a fotózástól. A szakmámban elképesztően sokat tanultam a környezetemről, a világról, arról, hogy a különböző események milyen hatással vannak rám, a családomra és a társadalomra általában. Amióta nem csak személyes témákat dolgozok fel, új életeket ismerek meg és ez nagyon fontos számomra. Egy fotográfus szerintem soha nem vonul nyugdíjba, a végsőkig magával viszi a szenvedélyét!

 

 

Weboldal: http://www.juliafullerton-batten.com/

Facebook: https://www.facebook.com/julia.fullertonbatten

Instagram: https://www.instagram.com/julia_fullertonbatten/

Készítette: Kocsány Kornél

0
magyar-adam-urbanflow1837

Kiemelt valóság

 

BAKONYI Bence, GYENIS Tibor, MAGYAR Ádám, PECSICS Mária

 

Mi a valóság? Kinek mi a valóság? Kinek milyen a valósága? Ezekre a kérdésekre keresik a választ a Faur Zsófi Galéria művészei. Habár minden alkotónál más-más motívum kerül előtérbe, mégis megtalálták a fotográfia médiumán keresztül azt a közös igazságot, amiben alkotni tudnak. Az urbánus tér elmosódottsága, a kiüresedetté tett nagyvárosok, a visszapillantó tükörben elnyúló állatok alakjai és a megroncsolt felületű pillanatok tartoznak e kiemelt valóság szerepkörébe. Összekapcsolódnak, tükröznek és közvetítenek.

 

bencebakonyi_segue

Bakonyi Bence: Segue (Faur Zsófi Galéria), 2016

 

Gyenis Tibor: Immobil II. (Faur Zsófi Galéria), 2016

Gyenis Tibor: Immobil II. (Faur Zsófi Galéria), 2016

 

Pecsics Mária: Objects in mirror, Frog (Faur Zsófi Galéria), 2016

Pecsics Mária: Objects in mirror, Frog (Faur Zsófi Galéria), 2016

 

A 2001 óta működő Faur Zsófi Galéria elsődleges célja a hazai kortárs művészet népszerűsítése és beépítése a nemzetközi művészeti szcénába, amelyet a külföldi vásárokon történő mind aktívabb jelenlétével és a külföldi galériákkal való partnerkapcsolatok kiépítésével kívánja elérni.

A kiállítás a Budapest Fotófesztivál eseménye.

Megtekinthető:

2017.03.09.– 03.31.

Faur Zsófi Galéria, 1114 Budapest, Bartók Béla út 25.

Nyitva tartás: hétfő-péntek 12.00-18.00 /Opening hours: Monday-Friday 12.00-18.00

 

0
17505219_1819667678297471_7002881091786568432_o

Portfolio Review

 

 

A Budapest FotóFesztivál múlt héten tartott Fesztivál Portfolio Review egész napos rendezvényének eredményeként Sivák Zsófia kapja a BUDAPEST A FIATAL TEHETSÉGEKÉRT PROGRAM KÜLÖNDÍJÁT, amely a Főváros és a BVA Budapesti Városarculati Nonprofit Kft. szervezésében valósult meg és amely magában foglal egy díjtárgyat, bruttó 150.000,- Ft pénzjutalmat és egy kiállítási lehetőséget a Budapest Projekt Galériában.

A 2018-as Photometria International Photofestival-on, Lutz Dóra vehet részt munkájával, a zsűri mindezen túl és Belicza László Gábor és Pilló Ákos munkáját emelte ki

A Budapest a fiatal tehetségekért program különdíj átadására 2017. április 7-én a 11:00 órakor kezdődő sajtótájékoztató után kerül sor a Várkert Bazár Déli Palotákban (1013 Budapest, Ybl Miklós tér 2-6.).

A zsűri tagjai:
Kudász Gábor Arion, Balogh Rudolf- és Capa-díjas fotográfus, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem adjunktusa, Raúl Moreno (Sp), díjnyertes dokumentarista fotográfus, a valenciai Photon Festival 2016-os fődíjasa, az Albarracín-DKV ösztöndíjasa, Móricz-Sabján Simon, Magyar Sajtófotó díjas fotóriporter, dokumentarista fotográfus, Panagiotis Papoutsis (Gr), a görög Photometria Nemzetközi Fotófesztivál és az Enteyxis Kulturális Intézet alapítója, Somosi Rita, művészettörténész, a VILTIN Galéria munkatársa, a Budapest Fotófesztivál alapítója és kurátora.

 

Sivák Zsófia: Józsiék

Sivák Zsófia: Józsiék

 

Sivák Zsófia: Józsiék

Sivák Zsófia: Józsiék

 

Sivák Zsófia: Józsiék

Sivák Zsófia: Józsiék

 

Lutz Dóra - I fully support my wife's educational plans

Lutz Dóra – I fully support my wife’s educational plans

 

Lutz Dóra - Into the Wild

Lutz Dóra – Into the Wild

 

Lutz Dóra - Adapt

Lutz Dóra – Adapt

 

Belicza László Gábor: Egész

Belicza László Gábor: Egész

 

Belicza László Gábor: Egész

Belicza László Gábor: Egész

 

Belicza László Gábor: Egész

Belicza László Gábor: Egész

 

Pilló Ákos: Subcarpathia

Pilló Ákos: Subcarpathia

 

Pilló Ákos: Subcarpathia

Pilló Ákos: Subcarpathia

 

Pilló Ákos: Subcarpathia

Pilló Ákos: Subcarpathia

 

 

0
screen-shot-2017-02-24-at-10-23-05

Copacabana Palace torzói-Peter Bauza képei

Nem sűrűn ajánlunk albumot, de most egy izgalmas kötet került a Phoo szerkesztői kezébe. Peter Bauza német fotográfus könyve nem a legendás Rio de Janerio-i luxushotelről szól, hanem a brazil metropolisz nyugati részében fekvő elhagyatott lakóház beruházásról. Távol az elegáns palotaszállótól és a riói turista promenádoktól, mintegy 300 család él egy lepusztult épületkomplexumban, amit középosztálybelieknek terveztek 30 évvel ezelőtt, azonban sohasem készült el. A beton torzó hat épületében 1000 ember talált otthonra emberhez méltatlan körülmények között – sem teto, sem terra(tető nélkül, föld nélkül).

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-34

Bauza három évvel ezelőtt járt ott először. A komlpexumnak számos beceneve van: Jambalaya (egy hagyományos kreole tál után, vagy egy aznos nevű TV műsor után), Carandiru (egy hírhedt brazil börtön után), vagy, egyértelmű szarkazmussal Copacabana Palace, amire a fotós egy falra graffitiként felfestve bukkant. A különálló, több emeletes torzókban nincsen víz, nincs megfelelő világítás, ahogy ablaküveg, s ajtók sem, s persze lift sincsen. A lakások összeomlottak, s minden nedves, penészes. A falak feketék és koszosak, s bűzös szag terjeng az utcán és az épületek körül. Tulajdonképpen a helyet a purgatóriumként lehetne értelmezni, azonban Peter Bauza színtelített képei mást mesélnek el: a mindennapok pillanatait, az emerek életszeretetét, reményeit, álmait mutatja be, anélkül, hogy megszépítené a taszító környezetet.

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-58

screen-shot-2017-02-24-at-10-23-12A sorozat sokkal inkább ennek a nem önkéntesen szerveződött közösségnek az erejéről és szolidaritásáról szól, ahogy bátor függetlenséggel próbálnak túlélni. „Arcot és hangot akartam adni ennek a kisebbségnek, akik felé méltósággal közelítettem” – magyarázza a fotográfus. Az ittélők kezdeti vonakodása után Peter Bauza bizalmat kapott a  lakóktól, s nyolc hónapig szabadon járhatta a helyszínt, melynek eredménye a képekről visszaköszönő intim nézőpont.

A fotós számára a Copacabana Place sok millió, nehéz körülmények között élő brazil küzdelmét szimbolizálja. Projektjét akkor kezdte, amikor sok milliárdot költött az ország a nyári olimpia rendezésére. Ma a gazdasági válság még drámaibb. Valamivel több ma a busz, vonat és metró kapcsolat, de ez mind távol esik a teleptől. Csak 60 km-re fekszik a jómódtól, de ez elég ahhoz, hogy rejtve maradjon.

0
  • Bombardopolis, Haiti, 1986 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Mexicans arrested while trying to cross the border to United States. San Ysidro, California, USA, 1979 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Bombay, India, 1981 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Gyerekek játszanak az udvaron, Tehuantepec, Oaxaca állam, Mexikó 1985  © Alex Webb/Magnum Photos

A Magnum és más nagyágyúk

 

 

Február 28-án indul útjára a Budapesti FotóFesztivál, melynek a Phoo Magazin kiemelt médiatámogatója: két hónapon keresztül reflektorfénybe kerül a kortárs hazai és nemzetközi fotográfia. Az itthon egyedülálló kezdeményezés egyik szenzációja a Magnum fotóügynökség tagjának,  Alex Webb-nek a kiállítása lesz. A megnyitóra, a Műcsarnokba, a művész maga is ellátogat.  A rangos programsorozat persze számos izgalmas eseményt és kiállítást kínál, ezekről is beszélgettünk a fesztivál főszervezőjével, Mucsy Szilviával.

 

 

 

mucsyszilvi_portraitFotóművészként dolgozol, emellett azonban tanítasz a Corvin rajziskolában, a Random egyéni képzésén és márciustól a Werk Akadémián is. Te vagy továbbá a Magyar Fotográfusok Társaságának és a Random kortárs fotóművészeti csoportnak az elnöke. És most itt a Budapest FotóFesztivál, nem semmi! Hogy született meg az ötlet?

Athénban, az Akropolisszal szemben egy kávézó tetőteraszán ültünk Somosi Rita művészettörténész/kurátor barátnőmmel, akivel az Athens Photo Festival rendezvényére látogattunk ki, még 2015-ben. A főváros-brand fotós rendezvényekről, programokról beszélgettünk, és felvetődött az ötlet, hogy miért ne lehetne Magyarországnak is egy ilyen jellegű fesztiválja?! Bíztunk abban, hogy közönségprogramokkal és kiállítás sorozatokkal egy igazán színes rendezvényt tudnánk létrehozni. Fontosnak tartottuk, hogy kis csapatunkat egy kiváló fotótörténész munkája is segítse – akinek jó rálátása van a fotográfiára különböző nemzedékeire -, s teljesen egyértelmű volt, hogy Szarka Klárát kérjük fel arra, hogy csatlakozzon hozzánk… Végül hárman kezdtük el szervezni a fesztivált.

 

Mitől különleges vállalkozás a hamarosan rajtoló FotóFesztivál?

Budapest pezsgő fotográfiai központtá alakul majd a fesztivál idejére, és reményeink szerint nem csak itthon, hanem hamarosan nemzetközi viszonylatban is tájékozódási ponttá válik fővárosunk. A Budapest FotóFesztivál célja, hogy a nagyközönséget is megismertesse a fotográfia világával. Olyan programokat szerveztünk, amelyek a szakma számára izgalmasak, ugyanakkor a fotózásban kevésbé jártas emberek számára is befogadhatók, érdekesek. Fotográfusként fontosnak tartom azt, hogy olyan kiállításokat is bemutassunk – ezután minden évben -, ami a szakmát is inspirálja.

 

 

 

PANAMA. Yaviza. 2004. Along the river. - Alex Webb / Magnum

Along the river, Yaviza, Panama, 2004 © Alex Webb/Magnum Photos

 

 

Milyen programokkal debütál a fesztivál?

Igazi ínyencség lesz a szakma és a nagyközönség számára a Magnum ügynökség híres fotográfusának, Alex Webbnek, A fény szenvedése / The Suffering of Light című kiállítása. A másik kiemelt esemény a Szubjektum lesz, amely igazán méltó helyen, a Várkert Bazárban kap otthont, és a kortárs magyar fotográfia különböző nemzedékeinek munkáit mutatja be. Ez egy nyílt pályázat nyomán, kurátori döntés alapján létrejött tematikus kiállítás, amely minden évben újabb témát mutat majd be. A harmadik fő helyszín a fesztiválközpontként funkcionáló Budapest Projekt Galéria lesz, ahol a közönség találkozhat a görög Photometria fesztivál válogatott munkáival és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) végzős fotográfusainak anyagával is.

A kiemelt események mellett számtalan galéria és nemzetközi kultúrintézet készül saját kiállítással, és lesznek interaktív programok, mint fotómaraton, múzeumpedagógiai foglalkozások, portfólió review és még hosszan sorolhatnánk.

 

Ha jól tudom, ilyen nagyszabású Magnumos kiállítás még soha nem volt Magyarországon, de még a régióban is egyedülállónak számít. Alex Webb pedig a kortárs fotográfia egyik legismertebb alakja.  

Valóban. Kortárs Magnum fotográfus önállóan még nem állított ki Magyarországon. Alex Webb pedig nagy kedvencem, régi álmom vált valóra azzal, hogy elhozhattam a kiállítását Magyarországra. Sokat jelentett az amerikai nagykövetség támogatása, akik partnerek voltak ebben, hiszen kiemelt figyelmet fordítanak az amerikai kortárs kultúrára. Hálásak vagyunk továbbá a Műcsarnoknak is: a múzeum vezetői örömmel álltak az ügy mellé, fontosnak tartják a fotográfiát, mint művészeti ágat. És a fesztivál okán köszönetet kell mondanunk a Fővárosnak is, hogy hozzá segített ahhoz, hogy reflektorfénybe helyezzük a magyar fotográfiát.

 

Kiss Andrea – FemMe

Kiss Andrea – FemMe

 

 

Mi a véleményed a kortárs magyar fotográfiáról, felvesszük a versenyt a világgal? Milyen pozitívumokat és/vagy problémákat látsz a mai magyar fotós életben

 

A magyar és nemzetközi szakemberek véleménye is egyértelműen az, hogy a kortárs magyar fotó világszínvonalú. A kérdés inkább az, hogy milyen lehetőségük van a magyar fotográfusoknak arra, hogy ezt megmutassák. Az internet által nyújtott lehetőségek ellenére a magyar fotósok még mindig egy hajszálnyi hátránnyal indulnak a karrierépítés útján – akár az európai fotósokhoz képest is. Ennek okai elsősorban a megjelenési lehetőségek és az ösztöndíjak hiányában keresendők. Problémát jelent az is, hogy jelenleg nagyon kevés galéria foglalkozik a fotográfiával, mint műtárggyal. A fesztivállal ezen a berőgződésen is szeretnénk változtatni.

 

poth_zsofia_2016-300x200

Póth Zsófia – Metropolitan Egyetem

Milyen terveitek vannak a Budapest FotóFesztivállal?

Évről évre izgalmas sztárkiállításokkal és mind inkább változatos programokkal szeretnénk kedveskedni az érdeklődőknek. A hazai közönség megszólítása mellett törekszünk arra, hogy az évente megrendezett fesztiválnak pozitív nemzetközi visszhangja legyen. Annak érdekében, hogy felkerüljünk Európa térképére, beléptünk a PHEN (Photo Europe Network) hálózatba, ahol a legnagyobb európai fesztiválok működnek együtt. Kiemelten fontos számunkra, hogy a fotográfiát, mint műtárgyat is bemutathassuk, ezért évente egy-egy gyűjtői kiállítás számára is helyet biztosítunk. A legfőbb cél pedig az, hogy a fotográfia művészeti ága minél több embert megszólítson.

Készítette: Kocsány Kornél

www.budapestphotofestival.hu

https://www.instagram.com/budapestphotofestival/

bpf-logo

0