Phoo Magazin | color
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
259
archive,tag,tag-color,tag-259,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
screen-shot-2017-02-24-at-10-23-05

Copacabana Palace torzói-Peter Bauza képei

Nem sűrűn ajánlunk albumot, de most egy izgalmas kötet került a Phoo szerkesztői kezébe. Peter Bauza német fotográfus könyve nem a legendás Rio de Janerio-i luxushotelről szól, hanem a brazil metropolisz nyugati részében fekvő elhagyatott lakóház beruházásról. Távol az elegáns palotaszállótól és a riói turista promenádoktól, mintegy 300 család él egy lepusztult épületkomplexumban, amit középosztálybelieknek terveztek 30 évvel ezelőtt, azonban sohasem készült el. A beton torzó hat épületében 1000 ember talált otthonra emberhez méltatlan körülmények között – sem teto, sem terra(tető nélkül, föld nélkül).

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-34

Bauza három évvel ezelőtt járt ott először. A komlpexumnak számos beceneve van: Jambalaya (egy hagyományos kreole tál után, vagy egy aznos nevű TV műsor után), Carandiru (egy hírhedt brazil börtön után), vagy, egyértelmű szarkazmussal Copacabana Palace, amire a fotós egy falra graffitiként felfestve bukkant. A különálló, több emeletes torzókban nincsen víz, nincs megfelelő világítás, ahogy ablaküveg, s ajtók sem, s persze lift sincsen. A lakások összeomlottak, s minden nedves, penészes. A falak feketék és koszosak, s bűzös szag terjeng az utcán és az épületek körül. Tulajdonképpen a helyet a purgatóriumként lehetne értelmezni, azonban Peter Bauza színtelített képei mást mesélnek el: a mindennapok pillanatait, az emerek életszeretetét, reményeit, álmait mutatja be, anélkül, hogy megszépítené a taszító környezetet.

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-58

screen-shot-2017-02-24-at-10-23-12A sorozat sokkal inkább ennek a nem önkéntesen szerveződött közösségnek az erejéről és szolidaritásáról szól, ahogy bátor függetlenséggel próbálnak túlélni. „Arcot és hangot akartam adni ennek a kisebbségnek, akik felé méltósággal közelítettem” – magyarázza a fotográfus. Az ittélők kezdeti vonakodása után Peter Bauza bizalmat kapott a  lakóktól, s nyolc hónapig szabadon járhatta a helyszínt, melynek eredménye a képekről visszaköszönő intim nézőpont.

A fotós számára a Copacabana Place sok millió, nehéz körülmények között élő brazil küzdelmét szimbolizálja. Projektjét akkor kezdte, amikor sok milliárdot költött az ország a nyári olimpia rendezésére. Ma a gazdasági válság még drámaibb. Valamivel több ma a busz, vonat és metró kapcsolat, de ez mind távol esik a teleptől. Csak 60 km-re fekszik a jómódtól, de ez elég ahhoz, hogy rejtve maradjon.

0

Staff Riding-Vonat szörfözés

A vonat szörfözés széles körben elterjedt Dél-Afrikában. A helyi szlengben “staff riding”-nak hívják. A szörfözők szinte valamennyien 25 év alatti fiatalok. Ennek a szubkultúrának az amputáció és a halál nagyon gyakori velejárója. Az állami vasúttársaság, a Prasa Metrorail társadalmuk alapját képezi. A lakosok kapcsolata a vasúttal ma is nagyon meghatározó.
Katlehong az egyik legnagyobb város az országban, s kulcsszerepet jásztott az apartheid alatt az ellenállásban. A lakosság nagy része színesbőrű, azonban etnikailag különösen vegyes: Dél-Afrika mind a 11 hivatalos nyelvét beszélik a városban.
Egy olyan környezetben, ahol az erőszak, a mélyszegénység, az alkohol, a kábítószer, a csecsemőhalál és az AIDS a mindennapok része, a vonatszörfözés jelenti a társadalmi kiugrás lehetőségét, ami azonban ezeknek a fiataloknak sosem jön el.
A staff riding látványos és kockázatos mivolta híven mutatja be a katlehongi fiatalok társadalmi szövetét. Az apartheid ellen harcolók epicentruma volt a város, s bár 20 évvel ezelőtt az apartheid összeomlott, a mindennapi életben a szegregáció többé-kevésbé ugyanúgy megmaradt.
Marco Casino fotográfusnak egy nagy ívű projektje a Staff Riding, mely a a város életét mutatja be húsz évvel az apartheid elleni küzdelem után.

0
zoltan_pictures_05_borzsony_2014

Facebook – Az első évek – Vancsó Zoltán

 

zoltan_pictures_03_hainfeld_austria_2014
Vancsó Zoltán vadonatúj fotóalbumát van szerencsém figyelmébe ajánlani az elvont fotóművészet, és a végső kérdések iránt egyként érdeklődők számára. Zoltán képei önmagukban is bölcseleti ihletettségűek és mélységűek, hamar rájött hát, hogy egy-egy jól megválasztott aforizmával tovább pontosíthatja “filozofotográfiai” stílusát. Közvetlen bölcseletet keveset tűr a művészet általában – Zoltán képei  kivételek. Füst Milán, Mészöly Miklós, Emil Cioran – csak néhány név emlékeztetőül akiknek gondolatai inspirálták művészetét. “Szavak által látjuk jobban a képeket is” – mondotta Esterházy Péter egy előadásában. Valóban ez a helyzet, sőt tovább is mehetünk: képek által értjük jobban a szavakat, sőt van egy harmadik – még kevéssé feltárt lehetőség is – tudniillik amikor szöveg és kép metaforikus-poétikus viszonyba lép egymással és létrejön valami megnevezhetetlen harmadik minőség, ami kép is, szó is, meg valami több – és pont ez a legérdekesebb az egészben. Esterházy Péter – Czeizel Balázs: Biztos kaland című könyve volt ilyen illetve Zoltán utóbbi albumai. Új könyve – mely a Facebook oldalán öt éve megosztott kép-szövegeit tartalmazza – voltaképpen egy best of-válogatás az eddigiekből, és új,eleddig publikálatlan művek nagyszabású kompozíciója. Facebookon – vagyis: fekete zajban – filozofálni persze képtelen vállalkozás, aki ilyesmire vetemedik reménytelenül “ellene dolgozik az apparátusnak” – épp ahogy Roland Barthes definiálta a fotóművészet lényegét. Hiába na, ez a reménytelen küszködés az emberi progresszió maga, enélkül fákon élnénk és banánt eszegetnénk… Erről egy erős párbeszéd jut az eszembe a “Talpuk alatt fütyül a szél” című filmklasszikusból:
zoltan_pictures_11_tata_2010
“Aztán gondoltál-e arra Gyurka, mire mész ezzel a sok futkosással, keserves síkon állással?
Tudja Rendbíró Uram az akasztófán lógni is csak addig kényelmetlen, amíg meg nem szokja az ember.”
Igazi különlegessége a könyvnek a Markója Csilla által készített kiváló bevezető beszélgetés. Aki ismeri Zoltánt, tudja, hogy egy roppant intelligens, tájékozott, kíváncsi egyéniség, de egyáltalán nem szokása önmagáról beszélni (ennyiben is abszolút mértékben különbözik az emberektől általában, akik mást sem tesznek, mint saját életük teljesen érdektelen részleteivel zaklatják ártatlan embertársaikat…). Itt végre lehull a nemlétező lepel: megtudjuk végre, hogy ki is van ezen impozáns életmű mögött – persze csak módjával. Csak annyit közöl az élettényekből, amennyi a képek jobb megértéséhez szükséges.Nagyon pontosan eltalálja az arányokat itt is. Néhány passzus kedvcsinálónak:
zoltan_pictures_06_barcelona_spain_2014
Az “őrületes ellenszélben” végigszenvedett piarista-gimnáziumi évek kapcsán “pokoli belső fájdalmakat éltem meg. Azt, hogy később – a szakmai visszhangtalanság dacára – egyszer sem adtam fel magát az alkotást, vélhetőleg ennek a négy évnek köszönhetem, ekkor erősödtem meg.” Ne feledjük, az egyéniség léte és minősége dől el ezekben a döntő években! Neki végül is “jót tett” a rossz iskola, a “szakmai visszhangtalanság” viszont csak rosszat tesz neki. Ezt érteném is, ha tudnám miről beszél, azaz ha létezne “szakmai visszhang”. Nincsen ilyen. Egy kezemen meg tudom számolni a színvonalas hazai fórumokat és a valódi elméleti szakembereket. Ha van egy zseniális- avagy bűn rossz kiállítás, album, publikáció – csönd… Ha ne adj Isten meghal egy nagyszerű művész – évek múlva tudom meg valami elejtett félmondatból… Ez az ami van: légüres tér. “Középszerűség: unalmas sivatag. Érzéktelen szigetelője a valódinak.” (Pilinszky) Még egy megjegyzés immár tőlem: az önsajnálat – legyen bármennyire jogos is – messziről kerülendő, mert pusztítja a személyiség méltóságát.
Csontváry kapcsán: “Kamaszkoromban azután elkerültem egyszer a pécsi múzeumba (ahol élőben is nagy hatással voltak rám erős atmoszférájú képei (…) Egy olyan világgal találkoztam, amiről tudtam, hogy nem földi keretek közt létezik. Azt hiszem, a fotográfiában azóta is ezt keresem.”
zoltan_pictures_09_balatonederics_2015
“Arra törekszem, hogy ez a kép-szöveg párosítás hasonlóan nagy szellemi kaland legyen a befogadó számára, mint amilyen nekem volt. Kép és szöveg passzoljon is, de ne egyértelműen. Legyen egy kis rés a kettő között.”
“2002-ben elküldtem öt párizsi galériába a fotóimat (…) Hatodikként pedig Bressonnak is postáztam ezt a kb. tíz kópiát. Senki sem válaszolt, kivéve Bressont.”  A nagy emberek már csak ilyenek: előre köszönnek… “Az a legnagyobb, ami már olyan kicsire zsugorodott, hogy minden nagyságot fölöslegessé tesz.” (Cioran)
zoltan_pictures_04_tatra_slovakia_2014
Emblematikus képeire vonatkozó válasza: ” Koudelka főként a hetvenes években készített Exiles sorozatának szinte minden egyes képe ilyen. Az ezekből sugárzó teljes tanácstalanság az amit magam is érzek az ember földi életével kapcsolatosan. Megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan képek – ez a fotográfia igazi ereje, ami már messze túl van a verbális síkon.”
“Ha önazonosan csinálok mindent, akkor csak ki kell mozdulnom otthonról, a képek úgyis megtalálnak.”
zoltan_pictures_13_adria_2003
Végezetül: sűrű és mély könyv ez, nem könnyű szórakozás. Eddigi könyvei alapján is tudom: élethosszig el fog kísérni egy-egy revelatív pillanata – ráadásul tele van ilyenekkel. Annak ajánlom tehát, aki a végső kérdésekre érzékeny – ,hogy Zoltán e remek könyve segítse abban, hogy saját végső kérdéseire rátaláljon. “Ha a szerelemről próbáltam énekelni, fájdalommá változott. És aztán fájdalomról akartam énekelni, ami szerelemmé változott! Szerelem és fájdalom így tépett hát ketté.” (Franz Schubert)

Zoltan.Pictures: FACEBOOK — Az első évek (2010-2015)

Miltényi Tibor
0

Az átlagnál több pillanat, beszélgetés Shin Noguchival

„Na jó, adok neked interjút, de csak röviden, mert jobban szeretem, ha a képeim beszélnek helyettem.” – válaszolt megkeresésemre a japán fotográfus, Shin Noguchi. Mit mondhattam volna, rövidre fogtam. A képei tényleg beszédesek, külön örültem kérésének, hogy csak magyarul jelenjen meg az interjú. Úgyhogy ezt a beszélgetést tényleg csak kis hazánkban fogják érteni.

20121112_193510

Shin Noguchi foglalkozását tekintve grafikus dizájner, és fotográfus, aki Kamakura és Tokió városa között ingázik. Múltjáról, magánéletéről nem sokat árult el eddig a kíváncsi magazinoknak, a japánokra jellemző módon ezt az oldalát szemérmesen megtartja magának. Alapvetően street fotókat készít, engem azonban első sorban azért ragadtak meg a képei, mert felfedeztem bennük valami szokatlant. A japán fotósok mintha teljesen máshogy látnák a világot, mást vesznek észre belőle és másra helyezik a hangsúlyt. Ezt a hangulatot Noguchi képeiben is éreztem. Saját állítása szerint célja az, hogy a mindennapi élet izgalmát, szépségét és humanizmusát megtalálja, illetve hogy bemutassa a japán kultúra összetettségét és árnyaltságát a nézők számára. A beállított, vagy csípőből ellőtt fotóktól ugyanakkor szigorúan elhatárolódik. Munkásságát világszerte elismerik, olyan online felületeken jelentek meg anyagai, mint a Leica Blog, a LensCulture, a The Independent vagy az iGNANT.
A kérdésekkel szűkmarkúan kellett bánnom, ezért beszélgetésünket igyekeztem a munkásságának különlegességére és a japán hatásra összpontosítani.

20110604_115153

Rengeteg elképesztően jó képed van. A fotóid alapján világosan látszik, hogy nem csak a kompozícióval, a fényekkel és a színekkel bánsz mesterien, hanem az is, hogy rendkívül érzékeny vagy. A képeid tele vannak gondolatébresztő részletekkel, metaforákkal és filozófiával. Ez nagyon ritka. Mit gondolsz, honnan ered ez a képességed?
Nagyon jól esik, amit mondasz, de őszintén szólva nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, miért és hogyan kapok el az átlagnál több érdekes pillanatot. Egy dolgot azonban bizton állíthatok: a világon nálam sokkal szebb, vonzóbb emberek vannak. Ezt szeretem bennük, ezért fotózom őket és lépek velük kapcsolatba.

20160421_200409

Ki volt hatással a világlátásodra?
Nagy példaképem Ihei Kimura, Joel Meyerowitz, Joel Sternfeld, William Eggleston, Cristobal Hara. Az egyik legfontosabb ember azonban Clifford Brown jazz trombitás volt az életemben. Nagyon megérintenek azok is, akik idejekorán távoztak közülünk anélkül, hogy beteljesítették volna életcéljukat. Forradalmárok, zenészek, színészek, fotográfusok és a balesetben, háborúban elhunyt gyermekek.
A szüleimet is meg kell említenem, édesapámtól, aki reklámszakember volt, rengeteget tanultam. Édesanyám modern balett táncos, mindketten nagy hatással voltak a művészi énem fejlődésére. Pedig nem lehetett egyszerű velem, igazi rosszcsont kölyök voltam. A rendőrséggel is sokszor keveredtem összetűzésbe, de ennek ne kérdezd az okát

Általános vélemény, hogy a japán fotózásnak saját ízvilága van, amelyre sehol máshol nem lehet rátalálni. Egyetértesz-e ezzel, és ha igen, mi a különlegessége számodra a japán fotónak (vagy a művészeteknek általában)?
Egyszerű. A japánok soha nem korlátozzák magukat „globális sztenderdekkel”. Mernek rendhagyók lenni.

20140208_144045

Olvastam valahol egy igen érdekes dolgot tőled: a külföldiek nagyon japánosnak tartják az anyagodat, a japánok viszont nagyon külföldiesnek. Szerinted miért van ez?
Ha azt szeretnéd, hogy az üzenetedet a helyi és a nemzetközi közönség is megértse, muszáj a szubjektivitás mellett az objektivitásra is törekedni. Objektivitás alatt arra gondolok, hogy olyan képeket is készítek, amelyek illeszkednek a külföldiek Japánról alkotott képébe. Szerintem a fotóim azért értelmezhetők sokféleképpen, mert jó egyensúlyban található meg rajtuk az objektivitás és a szubjektivitás.

Amikor japán turistákat látunk, szinte mindegyik kezében van fényképezőgép, és úgy tűnik, mindenről készítenek képet. Mintha nagyon fontos lenne számukra a fotózás. Te is sokat exponálsz, amikor kimész az utcára?
Még csak az kéne, én profi street fotós vagyok, nem lövöldözök feleslegesen. Ami a japán turistákat illeti, sokan gondolkodtok nagyon hasonlóan róluk: szemüveges, ferde szemű, fekete hajú figurák jutnak az eszetekbe. Valójában a japánok nyugodt, gazdálkodó emberek, akik nagyra becsülik a tényt, hogy másokkal is osztoznak egy területen. Amikor külföldre utaznak, szeretnének mindent megörökíteni, hogy aztán megoszthassák az élményeket az otthoni közösséggel.

 

20150326_000031

Egy másik interjúdban azt állítottad, hogy reménytelen romantikusként tekintesz magadra, és megpróbálod az utolsó csepp szépséget is kinyerni a tájból és a témákból. Ez nagyon inspirálóan hangzik. Mégis, a szépség mindenhol ott van, hogyhogy te csak az utcán fotózol?
Tetszik ez a kérdés. Igazad van, a különleges, szép pillanatok mindenhol ott vannak, már csak az a kérdés, hogy rájuk találsz-e. Én az utcai fotózásban szeretek leginkább szépség után kutatni. Néhány korlátot viszont állítottam magamnak. Soha nem lövök csípőből. Őszintén akarok fotózni és magamat akarom vállalni a fényképezésnél, hiszen a kép így lesz igazán kifejező. Végül pedig soha nem rendezek meg egy fotót, ahogy mások szokták. A street fotózás szerintem mindig az igazat vallja. Egy olyan igazságról beszélek, amely nem feltétlenül a látványra vonatkozik, hanem általánosságban érvényesül a társadalomban, az utcákon, az emberek életében. Én ezt a valóságot próbálom megragadni a saját értékeimmel és nézőpontommal. Hiszem, hogy a fotóim felkavarják a berögzült sztereotípiákat és ledöntik a meglévő határokat.

Instagram Website Tumblr

Kocsány Kornél

1
dsc09319_dxo_1

A döntő pillanat előtti felismerés – Mirko Saviane

 

Egy multinacionális vállalat biztosítási részlegén dolgozik, szabadidejében festményszerű street fotókat készít a Velence környéki falvakban Mirko Saviane.


Olaszországban születtél, 1971-ben, a keresztneved azonban szláv gyökerekre enged következtetni.

Pedig a szüleim is olaszok. Tetszett nekik a Mirko név, akkoriban divatos volt az olaszosított „Mirco” változat, de ők mégis a „k” betű mellett döntöttek.
Én Toszkánában születtem, majd nem sokkal később a velencei régióba költöztünk.

Mivel töltötted a gyermekkorodat, mi érdekelt leginkább?
Már fiatalon nagyon érdekelt a művészet, főleg a zene. Kaptam egy elektromos gitárt, majd a számítógép segítségével saját dalokat írtam. Még CD-t is készítettem, főleg funky/fusion muzsikával. Egész életemben autodidakta voltam mindenben. Ha megszerettem valamit, megtanultam. Először gitározni, majd festeni, végül fotózni. Soha nem foglalkoztam a határaimmal, csak mentem előre.

A szüleid is támogatták a kreatív önkifejezésedet?
Édesapám a hadseregben, a légierőnél szolgált, édesanyám háziasszony volt. Tőlük tanultam meg, hogy bíznom kell magamban, nem szabad félnem semmitől. Mindig támogatták a szenvedélyeimet, habár, őszintén szólva, az eredményeimtől nem voltak elájulva: a festményeimet csak a saját szobámban akaszthattam fel.

 

runnboy
img_6581_dxo
img_5241_dxo_1-2

Később sem végeztél el semmilyen művészeti iskolát?
Soha semmilyen festészeti vagy fényképészeti képzésen nem vettem részt. Statisztikából és közgazdaságtanból diplomáztam az egyetemen… Ugyanakkor a  művészetek mindig érdekeltek: igyekeztem rájönni, miért tetszik egy bizonyos festő vagy fotós munkája. A következő lépésben megpróbáltam hasonló alkotásokat létrehozni úgy, hogy megjelenjen bennük a saját hangom is. Rétegről rétegre alakult ki a stílusom. Minél tovább fejlesztettem a saját formanyelvemet, annál könnyebben öntöttem formába az érzéseimet.

Mikor találtál rá a fényképezésre?
Ha jól emlékszem, 27 évesen kezdtem el festeni, és nem sokkal a 30. születésnapom után vettem meg első digitális gépemet (egy ma már furcsának ható Sony DSC f707-t), a barátom unszolására. Akkor azonban még nagyon más képeket készítettem…

Ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással a kezdetekben?
A festészet óriási hatással volt a fotóimra, imádtam a holland Piet Mondrian geometrikus formáit és élénk színeit, valamint Edward Hopper amerikai realista festő képeit.
Raymond Carver írótól megtanultam, hogy a belső lényeghez a külső hám lefejtésén keresztül vezet az út.
Ami a fotózást illeti, sokan hatottak rám. A színek terén Harry Gruyaert, Alex Webb, Fred Herzog, Saul Leiter és Constantine Manos képeiből tanultam a legtöbbet, a fekete-fehér fotózásban Ray Metzker és Gabriele Croppi a példaképem, a kompozíció mestere pedig számomra Henri Cartier-Bresson.
Ami a zenét illeti, van egy Beastie Boys-albumom, amit mostanában rongyosra hallgattam…

A fotózásból élsz?
Egy-két esküvőt és néhány eladott képet leszámítva semmit nem keresek a fényképezéssel. Van rendes munkám, egy multi biztosítási részlegén dolgozom.

img_4296_dxo_1

Érdekes, hogy míg életed egyik, jelentős része a kreatív önkifejezésről és a művészetekről szól, a másik a számok racionális világában zajlik. Első hallásra úgy tűnik, elég nagy lehet a szakadék a két világ között.

Én nem így látom. Ahogy a munkámban, úgy a fotózásban is problémákat oldok meg. Mindkét dimenzióban ugyanúgy állok a dolgokhoz. Persze a fotózásban semmi nem szab gátat a kreativitásomnak, míg a munkahelyemen általában meg van kötve a kezem, szabályoknak kell megfelelnem. Mégis mindkettő nagyon fontos része az életemnek. Arra soha nem gondoltam, hogy csak a fotózásból éljek, bár azt is biztosan élvezném.

Tanultál valamit a munkádból, amit a fényképezésnél is felhasználtál? Esetleg fordítva?

Egyedül a hozzáállásom számít, ami mindkét esetben ugyanolyan.

 

Mikor van időd fotózni?

Szombaton általában van pár szabad órám, ekkor a Treviso projektemen dolgozom. A Burano és a Velence projektekhez ki kell vennem egy szabadnapot, vagy ünnepnapokon kell szerencsét próbálnom. Burano csodás kisváros, de sajnos idén még csak ötször voltam ott.

 

Családod van?

Házas ember vagyok, és van egy hároméves kislányom. Amióta ő megszületett, sokkal kevesebb időm van fotózni, de persze ez nem baj, valamit valamiért. Nem könnyű megtalálnom az egyensúlyt a munka, a család és a szenvedélyem között, de nagyon igyekszem felelősen beosztani az időmet, és megfelelő hangsúlyt helyezni életem minden részére.

Térjünk át a képeidre. Említetted Mondriant, és valóban tisztán látszik, hogy a geometrikus formákkal és színekkel nagyon szeretsz játszani…

Az egyszerű képeket szeretem, amelyek nem terelik el a néző szemét ezerféle irányba. Ezért használok olyan letisztult kompozíciót, amely határozottan vezeti a szemet, és többnyire egyetlen főszereplőt helyezek a képre. Fontos, hogy ne csak számomra legyen érdekes a kép, és egyből kiderüljön, miért készítettem el. Ezzel a filozófiával dolgozom, a színekkel, a tónusokkal, a formákkal és a fénnyel való játszadozás csak ezután jön.
Érdekes látni, hogy különböző fotográfusoknál hogyan ismétlődnek különböző minták, formanyelvek és megoldások. Nem csak a kompozíció vagy az elkapott pillanat számít. Ha ezeket a dolgokat átlátod, könnyebben felismered a képet az utcán, sőt, előre meg tudod jósolni, hogy mikor és hol történik, születik meg a pillanat.

dsc09395_dxo_1

Mi motivál?
A fotográfia a szenvedélyemmé, már-már függőséggé vált. Imádom azt a „megelőző másodpercet”, amikor érzem, hogy minden tökéletesen össze fog érni a képen, és lám: az elképzelés valósággá válik. Tiszta adrenalin. Ez az élmény motivál engem, ez ad izgalmat minden alkalommal. Bátran kijelenthetem, hogy a döntő pillanat előtti felismerést élvezem a legjobban az egészben.

Említetted, hogy rétegről rétegre alakítottad ki a formanyelvedet. Rátaláltál már a valódi belső hangodra? Hogyan változott a stílusod az elmúlt években?
A stílusom folyamatosan változik, minden évben más érdekel és inspirál. Öt évvel ezelőtt még azt sem tudtam, mit jelent a „street fotózás”.

dsc08882_c2

A képeid többsége a velencei régióban készült. Szeretnél máshol is fotózni, vagy ebből hoznád ki a lehető legtöbbet?
Szerencsés vagyok, gyönyörű városok közelében lakom. Velence igazi turistaparadicsom, Burano a világ 10 legszínesebb városának egyike. Treviso szerintem igazságtalanul kis helyet foglal el a köztudatban, de én igyekszem bemutatni a hely varázsát. Még mindig sok felfedeznivaló akad, Velence önmagában rengeteg meglepetést tartogat. Ettől függetlenül szívesen elutaznék Marokkóba, Mexikóba és Kubába is.

Egyedül dolgozol?
Nem nagyon követem az olasz eseményeket, de azért azt tudom, hogy rengeteg tehetséges fotósunk van. Klubokhoz sem csatlakoztam, szeretek magányosan dolgozni, alkotni. Jobb egyedül. Sok időt töltök egy helyen, még akkor sem hagyok el egy izgalmas részt, ha már érzem, elkészült a legjobb képem. Ha tetszik a hely, maradok, és lövöldözök.

dsc08150

dsc02770_dxo_1_dxo-4ok
Felismernek már Burano vagy Treviso utcáin?
Mindenhol sok a fényképező, kíváncsi turista, én a kis kamerámmal könnyen észrevétlen maradok. Véleményem szerint máshogy nem is lehet igazán autentikus képeket készíteni a mindennapokról. Buranóban azért néha szóba elegyedek a helyiekkel. Ez kicsi sziget, itt könnyebb kapcsolatot teremteni. Nem is ők ismernek fel engem, hanem én ismerem fel őket.

Ha mindent újrakezdhetnél, másképp csinálnád-e?
Lehetetlen kérdésekkel nem szoktam foglalkozni, van belőlük elég az életemben. Olyan vagyok, amilyen. Ha valamit elrontottam, tanultam belőle, a kudarcélményeknek is köszönhetem, hogy ilyen emberré váltam. Semmit nem változtatnék, ha újra kéne kezdenem.

 

Mik a terveid az elkövetkezendő évekre? Vannak merész álmaid?

Őszintén szólva soha nem gondolok a jövőre, a jelenben élek. Persze szívesen kiadnék néhány könyvet. Ha már merész álmokat említettél: jó lenne ikonikus képek helyszínére elutazni, és ott elkészíteni a saját verzióimat. Ha ebből a sorozatból a Steidl kiadna egy könyvet, csodálatos érzés lenne. (De ez tényleg csak egy vad álom).

Van, amitől félsz?
Attól félek, hogy a kulcspillanatban nem tudok jól fókuszálni.

dsc00039

Van kedvenc képed?
Van bizony, de az sajnos nem publikus. Jelen voltam a kislányom születésénél, és készítettem is egy csomó képet. Mondjuk közel sem annyit, amennyit szerettem volna. Ebben a sorozatban van egy kép, amelyen legelőször pillant rám a kislányom, pár perccel a világra jövetele után. Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot, ekkor döbbentem rá arra, hogy apa lettem.

Kocsány Kornél 

 

0
ildikopeter_northernengland_038

Az ipari forradalom bölcsője – Péter Ildikó fotográfiái

2012-ben az angliai Royal Insitute of British Architects (RIBA) ösztöndíj támogatásával jött létre a tanulmányút, és készülhetett el a fotósorozat. Témája az ipari forradalom örökségének feltérképezése hét észak-angliai város képein keresztül. A sorozat közel 80 darab síkfilmes színes negatívra készült képből és egy kétkötetes könyvből áll: a könyvben részletes leírással a történelmi kontextusról, a képek helyszíneiről és az ipari forradalomról.

Az ipari forradalom bölcsője Észak-Anglia. Itt született meg és jött létre minden, ami a mai, nyugati társadalmunk létezését és működését megalapozta. A gépek, a városok, a gazdasági és szociális rendszerek, a kapitalizmus.
A városképek egyszerre történelmi és szociológiai tanulmányok: a viktoriánus korabeli városi épületek, gyárépületek az 1800-as évek gazdagságát, az 1950-es, 60-as évekbeli modern épületek a világháború nyomait, a kortárs városrendezés példái pedig a hanyatlás utáni korszakból való, mai társadalmi újjáépítést jelenítik meg. Vizuális lenyomatai az elmúlt 150 évnek.
A hét város: Blackpool, Morecambe, Fleetwood, Liverpool, Manchester, Bradford és Leeds.

A sorozat október 9-től az aix-en-provence-i Fondation Vasarely kortárs magyar fotográfiát bemutató csoportos kiállításán lesz látható.

ildikopeter_northernengland_006

Blackpool, Talbot Road.
Blackpool Anglia északnyugati tengerpartján fekszik, és az északi régió egyik legkedveltebb üdülőhelye volt az ipari forradalom alatt. Aztán az 1950-es, 60-as évektől hanyatlásnak indult, és az olcsó, fapados repülőjáratok megjelenése óta még jobban megkérdőjeleződött a város sorsa, fejlődésének irányvonala. Az itt lakók nagy része még mindig a turizmusból él; évente közel 10 millió látogató érkezik egy-egy napra.
A kép a város egyik lakónegyedét, a tipikus viktoriánus korabeli sorházakat mutatja be.

 

ildikopeter_northernengland_009

Norbeck Kastély hotel, Blackpool.
A városra jellemző giccs és mesterségesség egyik kitűnő példája ez a 19. századi hotel.

 

ildikopeter_northernengland_010

Fleetwood, lakónegyed a tengerparton.
Észak-Anglia hűvös, esős régió. A Blackpooltól északra eső Fleetwood városkája is népszerű nyaralóhelyszín volt még a 19. században. A képen látható modern házsorok a tengerparton fekszenek, ám a tengertől egy 8 méter magas betonkerítés választja el őket: a vízhez közel, de mégis messze. A betonpillérek az erős viharoktól és hullámoktól védik a házakat.

 

ildikopeter_northernengland_011

Cleveleys. A tengerparti korzó épülteinek hátulsó része.
Cleveleys Blackpool és Fleetwood között fekszik a part mentén. Fénykorában (a 19. század végén) napi 62 vonat állt meg a központi állomásán. 1970-ben megszüntették a személyforgalmat, és az állomás épületét lebontották. Helyére egy bevásárlóközpont és egy buszmegálló épült.

 

ildikopeter_northernengland_013

Fleetwood, Északi templom utca.
Fleetwood az első tervezett város volt a viktoriánus korszakban. 1836-ban, Decimus Burton építész tervei alapján kezdték el az építkezést. Ez az utca 1860-ban épült meg.
A városka, a többi tengerparti üdülővároshoz hasonlóan, az 1970-es évektől, komoly hanyatlásnak indult.

 

ildikopeter_northernengland_019

Morecambe, a Clarendon hotel hátsó utcája.
A morecambe-i korzó egyik kiemelkedő hotele a Clarendon. A város két fő attrakcióját, a vidámparkot és a strandot a 20. század második felében elbontották.

 

ildikopeter_northernengland_025

Liverpool, Bootle városrész, munkáslakások.
Liverpool északi részén helyezkedik el Bootle. 1840-ben már vasút kötötte őket össze. A fejlődés a Mersez-folyó partján kiépült ipari hajókikötőknek volt köszönhető. Az ipar fejlődésével vidékről beköltöztek az emberek, és súlyos gondot jelentett a munkások elhelyezése. Ezekben az időkben alakultak ki a kis sorházas lakónegyedek, utcák. A második világháború alatt jelentős bombatámadások érték ezt a területet. Ennek az utcának az épületei érintetlenek maradtak.

 

ildikopeter_northernengland_028

Raktárépületek, Dickson utca, Liverpool.
Liverpool Észak-Anglia legjelentősebb nemzetközi kikötője volt. A munkások, dolgozók közlekedésének megkönnyítésére 1893-ban megépült a felső vasút (Liverpool Overhead Railway), amely évente 22 millió embert szállított. Hasonló volt a New York-i felső vasúthoz (Highline). A második világháború alatt jelentősen sérült, majd végül 1956-ban elbontották. A gazdasági hanyatlás következtében mind a kikötők, mind a raktárépületek sorra bezártak, csak néhány cég működik ma ezeken a helyeken. Liverpool északi részén pedig megnyílt egy újonnan épült konténeres, félig automatizált kikötő.

 

ildikopeter_northernengland_038

A Winifred utca lebontásra váró sorházai, Liverpool.
A liverpooli Toxteth negyed a város egyik leghátrányosabb, legszegényebb környéke. A második világháborút követő hanyatlás miatt a munkások elvesztették állásaikat, a volt gyarmatországokból pedig rengetegen települtek be. 1981-ben és 2011-ben is volt két igen jelentős felkelés, amelynek okai a munkanélküliség, a szociális problémák, a szegregáció, a rasszizmus. A város vezetősége a problémák megoldásának egyik lehetőségét a városrész teljes lebontásában, majd újjáépítésében látja.

 

ildikopeter_northernengland_053

Bradfordi raktárépületek a Listerhills úton.
Bradford a keleti régió egyik városa, a gyapjúfeldolgozás központja volt az ipari forradalom idején. 1970-től a textilipari vezető pozícióját a gyarmatországok vették át. Az eredmény, mint a többi északi városban is: szociális problémák, munkanélküliség. A városvezetés több kisebb-nagyobb projekttel próbál változásokat generálni, de sokszor ezek a programok csak tervek maradnak.

 

ildikopeter_northernengland_057

Salti gyapjúüzem épülete, Saltaire, és a Leeds-Liverpool hajózási csatorna.
Saltaire egy különleges város: 1851-ben építette a csatorna partjára Titus Salt a gyárat és a hozzá tartozó gyárlakásokat. Az első olyan mintaváros, ahol a dolgozók számára létesítettek fürdőt, mosodát, kikapcsolódási és sportolási lehetőségeket, iskolát, könyvtárat, művelődési házat. A 19. században ez jelentős fejlődést jelentett az urbanisztikai tervezés terén, hiszen komplex várost alakítottak ki munkalehetőséggel, lakhatással és szociális szolgáltatásokkal.
A feldolgozóüzem és textilipari gyár 1986-ban zárt be, 2001-ben pedig az UNESCO Világörökség védelme alá került az épület és a város együttese.

0
  • 02 Széll Kálmán tér
  • 05 Flórián tér
  • 04 Népfürdő utca
  • 03 Deák Ferenc tér
  • 01 Budafok, Városház tér
  • 06 Nyugati tér
  • 07 Blaha Lujza tér

Térfigyelő rendszer

A projekt a hagyományos értelemben vett térfigyelő rendszer egyfajta reverziója. A hosszú expozícióval készült fotókon emberek, járművek nem láthatóak, csupán a kiüresedett terek, melyek valójában Budapest jól ismert helyszínei. Lehet, hogy valójában valahol mi is ott vagyunk a képeken, csak nem látszódunk. A hónapokon át készülő képek, solargrafiák, nem a mozgás, a mindennapi élet, hanem a tér állandósult lenyomatai.

Deim Balázs sörös dobozokból, unikumos üvegekből készült lyukkamerákkal figyelte Budapest mozgalmasabb tereit, csomópontjait.  A dobozokat villanypóznákra, zászlótartó oszlopokra, közlekedési lámpákra és hasonlóan magas helyekre erősítette, úgy, hogy minél jobban rálássanak az adott térre. A “kamerákba” fekete-fehér fotópapírokat helyezett, amikre több hónapig exponált.

1
  • stormtrooper10
  • stormtrooper8
  • stormtrooper6
  • stormtrooper5
  • stormtrooper4
  • stormtrooper3
  • stormtrooper
  • stormtrooper
  • stormtrooper2

Birodalmi rohamosztagosok a hétköznapokban

Jorge Pérez Higuera “The Other Side” című sorozata kitalált karakterek mindennapi helyzetekben, napi rutin viccesen bemutatva új kontextusban, birodalmi rohamosztagosok szemszögéből. A projektet a francia szociológus Bourdieu ihlette.

 

A szerző gondolatai a sorozatról:

A történelem tudomány előadásaiban eddig a hangsúlyt a dátumokkal alátámasztott tények elbeszélésére helyezte. A „nouvelle histrorie”, avagy az „új történelem ellentéte ennek az öreg modellnek, vagyis az átlagos egyénekre fókuszál, neveket és arcokat ad a feledésre ítélteknek.
„A napi rutin minden ember élete. Nincs olyan ember, „anyagtalanságra” való tekintet nélkül, aki pusztán a napi rutin szerint élne, anélkül hogy az teljesen felemésztené őt. A napi rutin az egész ember élete.” (Heller A.)
Bordieu állítása szerint ez a habitus, vagyis azon a mindennapi tevékenységek összessége, amik formálják az emberek életstílusát, osztályba sorolhatóak a szerint, hogy az emberek melyik társadalmi osztályba tartoznak. Így a munkásosztály napi rutinja a szükségletek kielégítésére alapszik, addig a felsőbb osztályoknál a napi rutint a preferenciák és a kulturális igények által alakított vágyaik határozzák meg. Válaszként erre az ellentétre Thornstein B. Veblen előállt egy új osztály típussal, a „szabad (idő) osztállyal” aki másokra hagyja a munka nehezét, míg maga tetszetősebb feladatok elvégzésére koncentrál.
A másik oldal különböző egyének mindennapi tevékenységeit mutatja be annak érdekében hogy megtestesítse a napi rutin jelentőségét, ennek bemutatására kitalált karaktereket adaptál világunkba. 

 

stormtrooper15

 

2