Phoo Magazin | capa központ
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
140
archive,tag,tag-capa-kozpont,tag-140,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
  • 34
  • 2014.01.25 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor
  • 46
  • 28
  • 32

Capa előtt és után

 

 

Magyar fotósok háborús képeiből nyit fotókiállítást a Capa Központ Ljubljanában
Csütörtöktől látható a Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma című tárlat

 

A magyar hadifotózás két, egymástól 100 évre lévő időszakát bemutató kiállítás nyílik csütörtök este a szlovén fővárosban. A ljubljanai magyar kulturális központban látható tárlat a háborús fotózás egyik legkiemelkedőbb alakja, a magyar származású Robert Capa munkássága előtti és utáni, azaz XX. és XXI. század eleji, magyar fotográfusok által készített háborús fotókon keresztül kutatja, mennyit változott a fegyveres konfliktusok megörökítésének eszköztára az elmúlt egy évszázadban. Az első széles körben fotografált háborús esemény, az I. világháború dokumentumait a Fortepan digitális fotóarchívum segítségével mutatják be, korunk fegyveres konfliktusait pedig Bielik István szíriai, Csudai Sándor ukrajnai, Dévényi Veronika afganisztáni és Sopronyi Gyula líbiai képein keresztül ismerhetjük meg. A tárlat a ljubljanai várban nyíló Robert Capa munkáit felvonultató retrospektív kiállításhoz kapcsolódik és június 2-ig látható.

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

„A fotóriporterek ma már nincsenek arra kárhoztatva, hogy favázas fényképezőgépet és a hozzá tartozó súlyos üvegnegatívokat cipeljenek magukkal az amúgy is embert próbáló küldetésükön. E technikai fejlődés másik haszonélvezői pedig mi, befogadók vagyunk, hiszen tagadhatatlanul közelebb kerültünk a korábban technikailag megörökíthetetlen, például túl sötétben vagy túl gyorsan lezajló mozzanatokhoz. Ugyanakkor a XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát”

– írja Virágvölgyi István, a kiállítás kurátora.

 

Vajon a technikai fejlődés magával hozta-e a fegyveres konfliktusokban készülő fényképek tartalmi előrelépését is? Azt megállapíthatjuk, hogy csillapíthatatlan a kíváncsiságunk a fegyveres konfliktusok iránt, hiszen ezekben a kiélezett szituációkban könnyebben tetten érhetünk mély, emberi történeteket. Vajon mit várunk el egy 100 éves és egy tavaly készült háborús fotótól mielőtt megpillantanánk?

A XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát. Végképp más volt az utca emberének viszonya a fotókhoz a maihoz képest: a falakon több olyan fotográfiát láthatnak, amelyek ma, az interneten elképesztő gyorsasággal terjedő képek korában, bizonyosan el sem készülhetnének – például a hölgykoszorúban festményszerűen heverésző katonákról készült kép.

Éppen ezért a leggyakrabban fotografált háborús toposzok – a búcsú, az utazás, a tábori élet, vagy éppen a pusztítás – mentén vizsgáljuk, hogy a 100 éve és a ma készült háborús fényképek mennyire különböznek, vagy éppen hasonlítanak egymásra.

 

 

Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma

Magyarország Nagykövetségének Kulturális Központja, Balassi Intézet, Ljubljana

2017. április 7. – június 2.
Megnyitó: 2017. április 6. csütörtök 19 óra
Fotográfusok: Bielik István, Csudai Sándor, Dévényi Veronika (Zrínyi Katonai Filmstúdió), Sopronyi Gyula
Kurátor: Virágvölgyi István
Kurátor-asszisztens: Csejdy Borka
Projekt koordinátor: Huszár Orsolya

 

 

0
prev2

Robert Capa Fotográfiai Nagydíj nyertese


Kudász Gábor Arion Emberi lépték című sorozata kapta a Capa központ által alapított fotográfiai nagydíjat, melynek összege 3,5 millió forint. 2015-ben a zsűri által választott három ösztöndíjas: Kudász Gábor Arion, Sopronyi Gyula és Stiller Ákos lett, közülük választották a nagydíjra érdemes munkát. Az ösztöndíjasok 500 ezer forint jutalomban részesültek. A fotográfiai ösztöndíjjal évről évre a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotókat kívánják támogatni. Idén első alkalommal ítélték oda.

kga006

kga007

kga005

 

Kudász Gábor Arion: Emberi lépték

Könnyelműen kijelentjük, hogy ez vagy amaz a dolog emberi léptékű vagy azon túli, de az emberi tartomány pontos határainak kijelölése már jóval nagyobb kihívás.

Jacob Bronowski ezekkel a szavakkal nyitja nagyszerű könyvét, az Ember felemelkedését: Az ember egy különös teremtmény. Adottságai révén kiemelkedik az állatok köréből, így tőlük eltérően ő nem csupán egy alak a tájban, hanem alakítója a tájnak. Testében és szellemében a természet felfedezője, a mindenütt otthonosan mozgó állat, mely nem meglelte, hanem megteremtette otthonát az összes kontinensen.

Az emberi léptéket érzékelésünk legtávolabbi határai által magunk köré húzott horizont jelöli ki, ám a világegyetemről felhalmozott tudásunk java technológiai közvetítéssel jut el hozzánk. Legfőbb felelősségünk, hogy léptékünket meghatározva folytonosan megújítsuk helyünket a világban. Mások az embert lépték nélküli lénynek is nevezik hatásának jelentőségére utalva, ám ezzel akaratlanul elismerjük, hogy világunkban egyre kevésbé találjuk eredetünket és helyünket.

Munkám kezdetén saját horizontomat jelöltem ki, amely elég szűk, hogy belakjam, de elég rugalmas is, hogy megvizsgálhassak benne mindent mi emberi. Már az induláskor belebotlottam egy igen szófukar tárgyba, a téglába, amelybe oly sok emberi tulajdonság van préselve, hogy a későbbiekre nézve tökéletes jelképnek bizonyult.

Az első emlékeink erről az építőanyagról a ma épp háborúktól sújtott Szíriából származnak, egy Damaszkusz közelében fekvő Tell Aswad nevű kis településről. Érdekes módon a matematika is ebben a korban és vidéken bukkant fel civilizációnk hajnalán. Osztozniuk kell hát valami közösben. A matematikához hasonlóan a téglák esetében is az anyagi világ korábban folytonos szövetét szabványos egységeket kihasítva belőle felosztjuk, melyekből idővel addig soha nem látott építményeket hozhatunk létre. A tégla annak leegyszerűsített modellje, hogyan darabolható fel és érthető meg a felparcellázott univerzum. A tégla paraméterei visszavezethetők az emberi test méreteire, egy kéz araszára, egy láb hosszára, egy férfi testmagasságáral, az izmai erejére. Bár hatalmas fejlődésen ment keresztül az idők folyamán, mérete megnőtt, szerkezete és technológiája összetettebb lett, de még mindig a testünk igényeihez igazodik. A régi mértékegységekhez is az emberi test szolgált modellül. Számos ilyen szabvány létezett párhuzamosan és küzdött, küzd az érvényesülésért.

Amit kulturális evolúciónak nevezünk, lehetséges, hogy nem több mint a biológiai és technológiai élet halmazai közti átfedés. Nyilvánvaló, hogy az emberi kultúra nem létezhetne a folyton növekvő technológia nélkül. Minden élő vagy arra törekszik, hogy megtalálja a gyarapodásához ideális közeget vagy arra, hogy alkalmazkodjon az épp meglevőhöz. Vagy épp addig növekszik és szaporodik míg képessé nem lesz élőhelyének szükségletei szerinti megváltoztatására, annak saját képére formálására. Az esőerdők nedves klímát alakítanak ki maguknak, megfogják az esővizet és termékenyítik a talajt. Akárcsak az önálló atmoszférát teremtő erdők, úgy tesz a technológia is, a városok átformálják a környezetüket, saját virulens szabványaikhoz való alkalmazkodásra kényszerítve az élőlényeket. Úgy hiszem a határait közelítő a biológiai evolúció számára a technológiai evolúcióba való átmenet nem csak lehetőség hanem szükségszerűség. Nem szabadna emberi teljesítményként gondolnunk a szimbiózisra melyben a technológiával osztozunk, mivel az valójában az élet eszköze korlátainak leküzdésére és horizontjának tágítására. A mi szerepünk, hogy a megfelelő helyen és időben résztvehetünk a folyamatban.

A téglagyárakban eltöltött idő alatt a dolgozókat egyfajta érzékenyítési játékba vontam be. Megvizsgáltuk a gyártásfolyamatban betöltött szerepüket, feladatokon keresztül szembesítettem őket a kreativitás, mint alapvető emberi tulajdonság kimerülésével. Lehetőséget kaptak, hogy egy élő organizmus részeként visszapillanthassanak magukra és kérdéseket tegyenek fel a hozzá való viszonyukkal és szerepükkel kapcsolatban. Első modellem, Ottó három műszakban heti hat napot dolgozik. Nyolc órás műszakja alatt 18.000 darab téglát ereszt ki a présen, ami 3-4 családi házra való tégla. Éjjel az álmait is a téglák népesítik be, de húsz év alatt mióta a romániai gyárban dolgozik, állítja egyszer sem gondolkodott el azon, hogy mit építene ő az egy napra jutó mennyiségből. Ottó hat tégla magas, ennyit átlagosan 15 másodperc alatt állít elő. Fontos-e, hogy egy munkásnak pontos fogalma legyen álmai otthonáról? Láthatóvá tehető-e mit érez a fogaskerékké silányított ember?

Bármennyire is kétségesnek hangozhat, a teljességgel automatizált téglagyárak, amelyek dolgozóik többségétől megszabadultak a termelékenységnövelés érdekében, a biológiától a technológiához vezető átmenet figyelemreméltóan pontos és jelképes példájául szolgálnak.

Az ember-állat határvonal nem kevésbé tűnik önkényesnek, mint az ember-gép ellentét. Másképp fogalmazva, Ray Kurzweil szerint sebesen intim kapcsolatba kerülünk a technológiánkkal. Bár ahonnan én látom, a technológia nem a miénk, hanem az élet része.

forrás: http://maimanohaz.blog.hu/2015/10/21/kudasz_gabor_arion_a_robert_capa_magyar_fotografiai_nagydij_nyertese

 

0
  • 10138
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter
  • fotó: Kálló Péter

Vörösiszap

 

Magyarország legnagyobb természeti tragédiája következett be, amikor az ajkai timföldgyár tároló gátja átszakadt és több mint egymillió köbméternyi víz és mérgező vörösiszap eleggyel öntötte el a közeli Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely mélyebben fekvő részeit. Hivatalosan 10 ember vesztette életét. Több százan maradandó égési sérüléseket szenvedtek, amellett, hogy az ár elsodort maga előtt mindent, a legszörnyűbb a lúg maró hatása volt, melybe sajnos többen belehaltak. Több, mint 300 ház vált lakhatatlanná. Otthonokat, emlékeket és tárgyakat mosott el A vörös.

Szinte a legtöbb hazai lap és ügynökség fotóriportere dolgozott ott a kezdetektől fogva. Magyarország bekerült a külföldi sajtó érdeklődésébe. A New York Times Gárdi Balázs és Szandelszky Béla képein keresztül mutatta be a tragédiát. Rengeteg ábrázolásmódja és értelmezése született fotográfiailag a vörösiszap szerencsétlenségnek. Ikonikus fényképek születtek. Az emberi sorsokon és az átélt veszteségen túl, csendes szemlélőként nagyon morbid és tájidegen volt a vörös szín. Másfél két méter magasságig minden piros volt, ez vizuálisan megragadta a fotósok figyelmét. Érdekes módon pont a fent említett Gárdi Balázs készített egy fekete-fehér sorozatot, mely letisztultan, a vörös szín látványától mentesen mutatja meg az emberekben lezajlódó tragédiákat.

10062759_f31c9f0985c79cc9d9fd28f945dc213c_wm

fotó: Mohai Balázs

“A pusztítás valóban hordoz magában egyfajta vizuális, és csakis vizuális szépséget. Megdöbbentő, hogy itt korábban élet volt, jött a katasztrófa, és utána csak a csend és kietlenség maradt.” – meséli Kollányi Péter többszörösen díjazott fotográfus az origónak adott interjújában. A Capa központ öt év távlatában mutatta be a héten Kollányi Memento című könyvét, melyet kifejezetten erre az alkalomra készítettek. Apokaliptikus tájakon sétálunk, amint a képeket nézzük. Hiányzik róluk az ember, ezzel is kiemelve a tragédia embertelenségét. “A katasztrófa után két nappal érkeztem a helyszínre, és hihetetlen, meghatározó élmény volt a kietlenség, a csönd. Három-négy órán keresztül teljesen egyedül sétáltam a katasztrófavédelem által lezárt területen.” 

A magyar dokumentarista fotós több mint egy éven keresztül készített képeket a szellemfalvakról, mielőtt az elhagyott házakat lebontották volna. Díjnyertes fotósorozatával tudatosan az emberi jelenlét folyamatosan halványuló jeleit igyekezett dokumentálni, elégikus refrént alkotva az apokalipszis utáni világ és az élet elmúlása között, – olvashatjuk a Capa központ weboldalán az ajánlót.

 

 

_KAP3157 _KAP3151 _KAP3210Öt év távlatából a vidék látszólag kiheverte a tragédiát, de a szívekben belül kitörölhetetlen emléket okozott. A Phoo munkatársai ellátogattak a helyszínre, Tili Károllyal, Kolontár polgármesterével és néhány érintettel beszélgettek, akiknek odaveszett mindene. Kolontáron egyetlen ház maradt meg, egy raktár, hogy őrizze a pusztítás emlékét. Benne felhalmozott bútorok, eszközök, emlékek amiket elvitt az ár. A földeket lecserélték, a polgármester szerint termékenyebb, mint valaha. Próbál optimistán hozzáállni a dolgokhoz. Feladatának tartja, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből. Mivel Kolontár közlekedés szempontjából nagyon előnyös helyzetben van, rengeteg buszjárat áll meg, könnyedén megközelíthető, az elárasztott területet ipari felhasználásra kínálja, ezzel is munkaerőt próbálva teremteni. Egy tojáscsomagoló és egy varroda jelenleg is üzemel, de számos beruházás van tervbe véve a következő években.

Magdi és János már a rehabilitált lakópark egyikében lakik. Belakták otthonukat és megszokták az új környezetet, de nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszükbe régi otthonuk. Nem akarnak panaszkodni, de úgy érzik, hogy más, mint az a ház, amit “elvitt a vörös”. Azt téglánként a saját kezükkel rakták össze. Minden négyzetcentimétert ismertek. Pont a tragédia előtt egy évvel újították fel, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozniuk az életben. Amikor leszólítjuk őket azonnal szívélyesen beinvitálnak és előkerül egy fotóalbum. Megható pillanatok ezek. Nem szívesen elevenítik fel az emlékeket. János édesanyja az egyik áldozat a tízből. 800 métert sodorta a testét az ár. Még az ellenségeiknek sem kívánnának ilyen halált. János a tragédia pillanatában kint volt a földeken, Magdi pedig Tárnokon az unokáknál. Felhívta a férje és annyit, hogy mondott, hogy ne gyere haza, mert nincs hova. Akkor még nem értette. Utána jó pár hónapon keresztül sokszor eszébe jutott ez a mondat.

_KAP3388 _KAP3372

5

Martin Kollar: Tanulmányi Kirándulás

Martin Kollar a Phoo szerkesztőségének régi kedvence. Képeivel először a londoni streetfotó fesztivál apropóján, a Street Photography Now könyvben találkoztunk. Az akkori Csehszlovákiában született fotós a valóságtól néha teljesen elrugaszkodott képsorozata már akkor beleégett az agyunkba. Most a Budapesten látható kiállítása kapcsán gyűjtöttük össze képeiből egy ízelítőt.

Szeptember 4-től október 5-ig tekinthetőek meg Kollar Izraelben készült képei a Capa központban. Barakonyi Szabolcs az index.hu képszerkesztője, a kiállítás kurátora így ír a Tanulmányi Kirándulásról:

“Képei nem szembesítik a jelent a múlt század történelmével, inkább megbocsájtóak. Fontosabb, hogy mi lesz, annál, ami van. Az irónia, a groteszk helyzetek sokkal inkább lepleznek le minket, mintsem bármit is számon kérnének. Ez a gyakran felszabadító erejű leleplezés szándéka szerint inkább a jövőbe mutat, tanulságot keres, hogy ezután könnyebben boldoguljunk. A képek szereplői tetszés szerint felcserélhetők, akár velünk nézőkkel is, konfliktusaik gyakran azért kellemetlenek, mert túlságosan is közel állnak hozzánk.

Fotográfiai módszerekkel semmilyen nézőpont nem igazolható, ezekkel az igazságot nem lehet kideríteni. Az emberek naponta tesznek könnyelmű kijelentéseket, mondják meg dolgokról, hogy micsodák, szüntelen megállapítják erről meg arról, hogy ez meg az. Ezek a fotók első ránézésre egy cseppet sem adják vissza a helyet, ahol készültek. Kivétel nélkül olyan képek, amiket még nem láttunk Izraelről. Azt is nehéz eldönteni, hogy milyen szervező erő áll néhány kép hátterében, és melyek csupán a hétköznapi pillanatok. A most látható képek egyike sem megrendezett, legnagyobb erejük abban van, hogy mindegyik csak a színtiszta valóság.”

Martin Kollar website

Capa központ

Photo 2015. 09. 12. 21 39 06 Photo 2015. 09. 12. 21 39 26 Photo 2015. 09. 12. 21 39 47 Photo 2015. 09. 12. 21 40 08 Photo 2015. 09. 12. 21 40 27 Photo 2015. 09. 12. 21 40 48 Photo 2015. 09. 12. 21 41 29 Photo 2015. 09. 12. 21 41 38 Photo 2015. 09. 12. 21 41 57 Photo 2015. 09. 12. 21 42 25 Photo 2015. 09. 12. 21 42 44 Photo 2015. 09. 12. 21 42 57 Photo 2015. 09. 12. 21 43 15 Photo 2015. 09. 12. 21 43 35 Photo 2015. 09. 12. 21 44 03 Photo 2015. 09. 12. 21 45 06 Photo 2015. 09. 12. 21 45 19 Photo 2015. 09. 12. 21 46 39 Photo 2015. 09. 12. 21 46 12 Photo 2015. 09. 12. 21 50 30

4