Phoo Magazin | black and white
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
115
archive,tag,tag-black-and-white,tag-115,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
tichy-03

“Mi ez? Ja, semmi.” – Miroslav Tichy

 

MT1-550x369
Miroslav Tichy (1926-2011) “csehszlovák” élet- és fotóművész a Dél-Morva Kyjouban élte le egész életét: soha nem mozdult ki szülővárosából. Az iskolában zárkózott, beilleszkedni képtelen gyerek volt. Apja szabóként dolgozott, testvérei nem voltak.
“A konyhában aludt Anyám. Néztem ki az ablakon és lovakat rajzoltam fejből. Ezért is vettek fel a Főiskolára.” (M.Tichy)
1945-48 között járt a prágai Főiskolára. Szinte kizárólag erotikus aktokat festett, rajzolt. Némelyik expresszív, más inkább karikatúrákra emlékeztet. Közepes tehetségű, jelentéktelen festő lett volna – gondolom – ,ha 1948-ban ki nem rúgják:
“Kommunista tanárom kidobott a Főiskoláról – demoralizálom a többieket, ez volt az indok.” (M.Tichy)
Jóvágású fiatalember lévén a nők érdeklődtek iránta, de ő a hétköznapi valósággal soha nem tudott mit kezdeni – köze nem volt hozzá. Erre italozása, és nehezen definiálható mentális zavara adhat magyarázatot – részben. Téveszméktől sem volt mentes: Édesanyjától – aki nagyon szerette – egy időben nem fogadott el ételt, mert félt, hogy megmérgezi…
4-001
“Egyszer, negyven éve, eljött ide egy lány, akinek tetszettem. Ült egy darabig, aztán kizavartam, mert nem érdekelt. Nem érdekel a szépség, kedvesség, csak a képzeletem.” (M.Tichy)
Az 1960-as években abbahagyta a festést, és megszállottan fotózni kezdett.
“A fotó segítségével mindent új megvilágításban láttam. Ez egy ismeretlen, új világ (…) Soha nem néztem a kamerába fotózáskor, mert magam előtt látom a kész képet.” (M.Tichy)
Totálisan elhanyagolt, torzonborz megjelenése riasztotta a városka lakóit: egyszerre féltek és nevettek rajta. Azt hitték barkácsolt gépeiben nincs is film. Ijesztő szuverenitást, privát szabadságot képviselt egy “unszimpatikus világban”.(M.Tichy)
Az államvédelmi szervek sem tűrték ezt a fokú autonómiát: 1963-ban a rendőrök – alapos verés után – elmegyógyintézetbe szállították. A zaklatások később is folytatódtak: az állami ünnepségeket rendszeresen a pszichiátrián kellett töltenie. 1972-ben műtermét kisajátította a helyi Termelőszövetkezet – őt kidobták az utcára.
Konzervdobozokból, csövekből stb. eszkábált elmondhatatlan gépeivel készítette képeit – kb. tízezer darabot! – egészen 1985-ig, magának. Egy negatívot egyszer nagyított le, keretet ragasztott neki, amit kiszínezett, és gyakran a képekbe is belerajzolt. Egyedi műveket hozott létre, a negatívokat többnyire elégette.
Kizárólag nőket fotózott – csak a női test érdekelte – utcán, strandon, TV-ből lopott képeket. Mániákus kukkoló volt: szexuális ösztönének rabszolgájaként alkotott, ám ennek csak a képzeleti-vizuális aspektusa működött benne. Mintha a kőkori Vénusz-szobrokat csinálta volna újra a semmiből, a női test abszolutizálása, s ezáltal mintegy a transzcendens szférába emelése által.
E zsigeri-transzcendencia figyelemreméltó filozófiai gondolat, mely szembesít ösztönvilágunk hatalmával. Azzal, hogy olyasmik adják emberi mivoltunk lényegét – transzcendencia, ösztönvilág – ,ami nagyobb nálunk: fogva tartja személyiségünket. Azaz, hogy talán Isten nem csak a lelkünkben egy darab transzcendens jóság, de a zsigereinkben is ott van paradox módon. E túlvilági zsigeri-figyelemről többen is írtak már:
“A test is szellem, csak észre kell tudni venni.” (Szufi bölcselet)
“A kereszténység az erotikából bűnt csinál (…) Az ember nemiségének foka és jellege, gyakran szellemének legfelső ormáig felér.” (Nietzsche)
3-8-022
“A szex az egyetlen égbe nyíló kapu.” (Cioran)
“A test médium, melyen keresztül megtapasztalhatjuk a Transzcendenst.” (Nádas Péter)
Tichy tehát – mint afféle képzeleti-erotomán – több ezer női testet emelt az örökkévalóságba. Csupa hibákból összeálló – életlen, karcos, koszos, rothadt stb. – éteri életműve nemcsak megérinti, de egyenesen dörömböl az Ismeretlen ajtaján. Minden hiba tökéletes esztétikai ajándék – mint mikor a Google-fordítóból kijön egy versfordítás, és nem hiszünk a szemünknek annyira eredeti, minden elképzelhetőt felülíró szöveget kapunk! Tichy az ő “autista-platonizmusát” pontosan meg is fogalmazta:
“Senki sem képes befolyásolni engem, én egy vadon felnőtt férfi vagyok, még Isten sem (…) Elvből nem hiszek semmilyen Istenben, az egész élet egyszerű illúzió (…) mikor még fotóztam, nem éreztem semmit (…) A szerelem olyasmi, amit elképzelünk, de a valóságban soha nem is létezett (…) Nem tudom voltam e valaha szerelmes. Soha nem ismertem fel semmilyen érzelmet. Magasabb szinten éltem, soha nem érdekeltek az érzések (…) Az egy nagyon személyes kérdés, hogy létezik-e Isten, vagy sem. Talán az Isten csak azért küldi be ide a legyeit, hogy idegesítsenek.” (M.Tichy)
1985-ben végleg abbahagyta a fotózást. Ez egybeesett azzal, hogy egy régi barátja – az akkor már Svájcban élő pszichiáter Roman Buxbaum – elkezdte gyűjteni képeit, és kiállításokat rendezett ezekből. Tichy erről nem is akart tudomást venni, annyira idegesítette a dolog. Idegen volt tőle a felhajtás, a hírnév, az üzlet – minden. Személyiségének lényegét sértette az egész. 2004-ben a Sevillai-Biennálén érte utol a világhír. Haláláig gyűlölte és elutasította ezt a kényszerhelyzetet, hogy megzavarják kozmikus magányát. Képei három és tizenkétezer euró között keltek el. Tichy undorodott e kereskedelmi-világsztárságtól:
“Nem érdekel a festészet, nem érdekel a fotó, csak a sligovica és a sör érdekel (…) Ha rátalálok egy képemre, rögtön eldobom, meg se nézem soha. Az emberek nem érdekelnek, csak az eredmény érdekelt: hogy jó-e a kép, vagy rossz.Azért tudtam megítélni, mert érdekelt, de ez ma már nincs így (…) Minek nézegetitek ezt a sok hülye képet? (…) Nem csináltam semmit életemben, és nem is fogok soha semmit csinálni (…) Milyen hülyén hangzik már, hogy Tichy! Azt jelenti csendes, de én nem vagyok az! (M.Tichy)
1-030
Lenyűgöző, tökéletes életmű, dermesztően nagyformátumú, karizmatikus egyéniség! Személyes életigazsága – azaz éjsötét-jéghideg magánya – ott sikít a képein mindörökre. Meg a száraz-fanyar humora is:
“Ha híres szeretnél lenni, olyasmit csinálj, amiben te vagy a legrosszabb a világon.” (M.Tichy)
Ez a cinikusnak tűnő, végtelen mélységű mondata egybecseng Warhol egy gondolatával, sőt ki is egészíti azt, amit Tichyről egyáltalán gondolni lehetséges:
“A szex jobb filmen, mint élőben.” (Warhol)
Kivételesen jelentékeny MÚZEUMI MŰVÉSZETÉBŐL ócska kis bizniszt csináltak a jóakarók, már életében (!!!) – hisz ez az emberi világ racionális logikája… Azé a világé, amelyiknek már rég vége van, csak még nem vette észre.
Miltényi Tibor
0
101

Miért halálos a Death Metal Irakban?

 

 

Néhány száz death (meg black) metal koncerttel a hátam mögött mindenképpen a rutinos versenyzők közé számítok ebben a szubkultúrában. Láttam aranykezű ismeretleneket 5-6 ittas ember előtt játszani, iráni és grúz csapatokat a jereváni bábszínházban rendezett death metal fesztiválon, majd néhányat közülük pár nappal később egy tbiliszi szexklubban, szado-mazo porngrind bulit egy szarajevói pincében vagy éppen egy tiranai kocsmában zenélő kiváló Death tribute zenekart, ami valamiért a nem annyira metál Trout névre hallgatott. A Dark Phantom nevű kirkuki zenekar erbili hangversenyének megtekintése tökéletesen illeszkedik a „fura helyeken death metal koncertekre megyünk” tematikához.

A Phoo Magazin fotográfusa, Hölvényi Kristóf Irakban készült képei, Belényi Dániel írásával.

Erbil, és úgy általában egész Kurdisztán legnagyobb hátránya a letelepedett népeknél meglévő kultúra teljes hiánya. Persze ez így kicsit erős állítás, mert apró rezdülések akadnak néha, de alapvetően igaz. Nincs színház, nincsenek múzeumok (ami van egy-kettő, az kis jóindulattal még éppen befér a felejthető kategóriába), nincsenek koncertek, nincsenek filmvetítések a három nagyvárosban (Erbil, Szulejmania, Duhok) évente megrendezett filmfesztiválokat meg a plázákban játszott buta amerikai akciókat leszámítva, és az épített környezet esztétikája sem csábít sehol városnézésre. Kultúrafogyasztó embereknek marad az olvasás és a torrentezés. Esetleg egy rövid kiruccanás Isztambulba vagy Bejrútba, vagy valami expatoknak szervezett argentin tangó est és white party egy luxusszálló emeleti bárjában.

A kultúra hiánya mellé extra nehezítés, hogy a death metal olyan műfaj, amit még a rokkerkedők nagyja sem tud elviselni, a műfaj nagyágyúi önálló szerzői estjeiken sem szórakoztatnak párszáz fizetővendégnél többet. Ezt a kombót az iraki Erbilbe helyezve igencsak szűk keresztmetszetet eredményez.

Mivel Kurdisztánban koncertek híján koncerttermek sem nagyon vannak, a kisebb, párszáz főre tervezett esküvői csarnokok értelemszerűen túl nagyok egy ilyen műsornak, a népszerűbb klubokban araktól ittasodó nagyérdeműt pedig inkább az arabul üvöltöző bingó dobja fel, az ilyen szeánszok szervezése esősorban az optimista/baráti vagy pénzéhes hotel menedzserek feladata marad. Mondjuk a pénzéhség és a death metal közös halmaza elhanyagolhatóan kicsi, és miután egyik legutóbbi Napalm Death koncertem után láttam, hogy harminc akárhány év legmagasabb szintű aprítás után még mindig kisbusszal turnézzák végig Európát, ezt a jelzőt talán le is lehet venni a listáról.

Az örömzene (jelen esetben a death metal) és az értelmezhető piac (rock) közti szakadékot áthidalandó, a koncertet élő rock estnek hirdette meg az a luxusszálló, amelyik biztosította a tetőterasz bárját a vadulni vágyóknak. A Dark Phantom is ráérzett arra, hogy ha gyorsan ledarálják-elhörgik a mondandójukat, azzal az ott megjelent, elsősorban nem death metal rajongó expatok és pár helyi szemét nem fogják kiszúrni, ezért a műsorba illesztettek néhány Metallica meg System of a Down feldolgozást, amit legalább lehetett együtt dalolni és pengetni hozzá a léggitárt. Közben a színpad köré terített asztalokhoz pingvinek hordták a 4 dolláros legolcsóbb-legkisebb sört, miközben a megjelent 30 emberből minimum a fele mobilozta az eseményt.

Hogy magáról a jelenségről is írjak valamit, a Dark Phantom nevű kirkuki death metal zenekarról először tavaly olvastam. A sztori szerint egy amerikai katonától kaptak egy metál cédét még 2003-ban, és annyira beőrültek tőle, hogy 10 éve megalapították a mostani zenekart. Közben persze zajlott a háború, életveszélyes fenyegetéseket kaptak, mivel „sátánisták” (ez a nyugati zene, főleg a metál iszlám értelmezése, elég kényelmes jelző, mert nem kell rajta gondolkodni), a dobos lelépett, néha hibernálták magukat, végül tízéves pályafutásuk során összehoztak szó szerint néhány koncertet – a legutóbbit volt szerencsém megtekinteni.

Kedves olvasók és európai fesztivál rendezők, hallgassátok meg itt és hívjátok meg őket európai fesztiválokra! Addig is hallgassátok ezt az örök klasszikust!

 

101

102

103

104

105

106

107

IMG_3040

Fotó: Hölvényi Kristóf

Szöveg: Belényi Dániel

0
_dsf3852

Tanítani művészetet nehéz dolog

 

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

© Benkő Imre: Zátonyi Tibor fotográfus. Budapest, 2012

Zátonyi Tibor (1955) fotóművész, tanár, az 1970-es évek közepétől kezdett fotózni, s ekkor kapcsolódott be a korszak neoavantgárd szellemiségébe is. A súlyos szellemi vasfüggöny ellenére – nem lehetett Nietzschét, Freudot, Jungot olvasni magyarul, Cioranról, Bukowskiról nem is beszélve… – a korszellem, ellenőrizhetetlen utakon, beférkőzött az underground színtérbe, s létrejött a magyar művészet történetének tán legfontosabb nemzedéke, olyan nevekkel, mint Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor, Vető János, Molnár Gergely, vagy a Halász-színház.
Ebben az erős szellemi térben kezdett Tibor alkotni, ráadásul akkoriban a progresszív-fotó is épp a csúcson járt világszerte. Az 1960-70-80-as évek modernizmusának esztétikai virágkorában – mely szerintem a Reneszánsz jelentőségéhez hasonló – minden művészeti ágban kivételes teljesítmények születtek. Ha azt mondanám, hogy a hatvanas években a film-, és a képzőművészet, a hetvenesben a színház-, és a fotóművészet, a nyolcvanasban pedig az építészet és az irodalom volt a progresszió motorja, kb. igazam lenne – azzal a megszorítással, hogy a rockzene mindenek fölött-mellett állt, megtermékenyítve a művészet minden szegmensét. (Tegnap kapta meg Bob Dylan az irodalmi Nobelt, amivel legmagasabb szinten is megerősítést nyert iménti vélekedésem.) Nem véletlen, hogy Tibor 1977-78-ban az első hazai punkzenekarban, a Spionsban, is gitározott. Ez az együttes – Molnár Gergely antiideológiai art-punk projektje – sajnos nagyon rövid ideig működhetett Magyarországon, mégis meghatározta az egész későbbi alterock szcénát az URH-tól, az Európa Kiadón át a Kontroll-Csoportig és tovább. (Talán a Bizottság és a VHK kivételével, melyek szintén abszolút originális teljesítményt hoztak létre – követők nélkül.)
_dsf3612
“Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” (József Attila)
Tibor immár több mint negyven éve ugyanabban a stílusban fotózza ugyanazokat a témákat. Többnyire rideg tájképeket látunk, nagy üres felületekkel, s az emberi civilizáció röhejes-ijesztő emlékeivel. Ha van egyáltalán ember képein, az is csak tárgy, sziluett, avagy semmibe meredő emlékműve önmagának. Minimalizmusa ugyanakkor nem virtuóz-akrobatikus, mint Koudelkáé, vagy Vancsó Zoltáné, inkább nagyon is statikus formalizmus ez. Kijelentő mondatokban fogalmaz, de amit állít avagy kinyilatkoztat, az csupa titok. Lee Friedlander víziónárius-metafizikai várostájai állnak közel képeihez, annak szürreális modora nélkül. Mintha leginkább a világvége utáni csendet dokumentálná. Ez már nem emberi magány, hanem valami elvont, halál-utáni  magánybeszéd. Tán Atget képein hallani ezt az objektív-szomorú, végső csendet. Nem tudhatjuk van-e bármi értelme, célja létünknek, de ami látszik belőle az az, hogy ostoba üresség az egész, szomorú semmi.
_dsf3688
“Hol voltál kékszemű gyermekem? / Hol jártál drága fiam? / Tizenkét hegy oldalában ballagtam / S kúsztam hat göcsörtös országúton / Elértem hét szomorú erdő közepét / Álltam egy tucat halott óceán előtt / Mentem tízezer mérföldet egy temető szájában / És nehéz, nehéz, nehéz eső hull majd ránk.” (Bob Dylan)
_dsf3684
Végül még egy lényegi aspektusáról Tibor életművének: ő egy Istenáldotta, született Tanár is. Nagyon kevés ilyen karizmatikus tanáregyéniséget láttam életemben: Poszler György és Virágvölgyi Péter volt még ilyen. Nagy szerencse és megtisztelés, hogy ismerhettem őket, Tibornak több mint egy évtizedig közvetlen kollégája lehettem, közelről figyelhettem, hogyan csinálja. A zseniális tanárnak persze nem lehet ellesni a titkát – abszolút személyes dolgokból áll össze, számtalan finom együttállásból. Tibor esetében egy szabadságot sugárzó, minden önjelölt tekintélyt mélyen megvető, óriási egyéniség karizmáját érzékeltem. Egész lénye hordozta azt az aurát, amiben minden gesztusa jelentésteli lett: az alkotás titkaira önkéntelenül rá tudta vezetni tanítványait. Egyszer megkérdeztem, mit gondol erről, íme akkori válasza:
_dsf3692
“Tanítani művészetet nehéz dolog: inkább tanulni lehet. Tehát akiben érdeklődés van, az jön és kiszedi a tanárból a “titkokat”. Sok hallgató azonban még nincsen tisztában önmagával, tele vannak bizonytalansággal. Portréra koncentrálni így lehetetlen. Figyelni kell tudni a másik emberre. Színésznek kell lenni, üzletembernek, utcaseprőnek és így tovább.” (Zátonyi Tibor)
Miltényi Tibor
0
zoltan_pictures_05_borzsony_2014

Facebook – Az első évek – Vancsó Zoltán

 

zoltan_pictures_03_hainfeld_austria_2014
Vancsó Zoltán vadonatúj fotóalbumát van szerencsém figyelmébe ajánlani az elvont fotóművészet, és a végső kérdések iránt egyként érdeklődők számára. Zoltán képei önmagukban is bölcseleti ihletettségűek és mélységűek, hamar rájött hát, hogy egy-egy jól megválasztott aforizmával tovább pontosíthatja “filozofotográfiai” stílusát. Közvetlen bölcseletet keveset tűr a művészet általában – Zoltán képei  kivételek. Füst Milán, Mészöly Miklós, Emil Cioran – csak néhány név emlékeztetőül akiknek gondolatai inspirálták művészetét. “Szavak által látjuk jobban a képeket is” – mondotta Esterházy Péter egy előadásában. Valóban ez a helyzet, sőt tovább is mehetünk: képek által értjük jobban a szavakat, sőt van egy harmadik – még kevéssé feltárt lehetőség is – tudniillik amikor szöveg és kép metaforikus-poétikus viszonyba lép egymással és létrejön valami megnevezhetetlen harmadik minőség, ami kép is, szó is, meg valami több – és pont ez a legérdekesebb az egészben. Esterházy Péter – Czeizel Balázs: Biztos kaland című könyve volt ilyen illetve Zoltán utóbbi albumai. Új könyve – mely a Facebook oldalán öt éve megosztott kép-szövegeit tartalmazza – voltaképpen egy best of-válogatás az eddigiekből, és új,eleddig publikálatlan művek nagyszabású kompozíciója. Facebookon – vagyis: fekete zajban – filozofálni persze képtelen vállalkozás, aki ilyesmire vetemedik reménytelenül “ellene dolgozik az apparátusnak” – épp ahogy Roland Barthes definiálta a fotóművészet lényegét. Hiába na, ez a reménytelen küszködés az emberi progresszió maga, enélkül fákon élnénk és banánt eszegetnénk… Erről egy erős párbeszéd jut az eszembe a “Talpuk alatt fütyül a szél” című filmklasszikusból:
zoltan_pictures_11_tata_2010
“Aztán gondoltál-e arra Gyurka, mire mész ezzel a sok futkosással, keserves síkon állással?
Tudja Rendbíró Uram az akasztófán lógni is csak addig kényelmetlen, amíg meg nem szokja az ember.”
Igazi különlegessége a könyvnek a Markója Csilla által készített kiváló bevezető beszélgetés. Aki ismeri Zoltánt, tudja, hogy egy roppant intelligens, tájékozott, kíváncsi egyéniség, de egyáltalán nem szokása önmagáról beszélni (ennyiben is abszolút mértékben különbözik az emberektől általában, akik mást sem tesznek, mint saját életük teljesen érdektelen részleteivel zaklatják ártatlan embertársaikat…). Itt végre lehull a nemlétező lepel: megtudjuk végre, hogy ki is van ezen impozáns életmű mögött – persze csak módjával. Csak annyit közöl az élettényekből, amennyi a képek jobb megértéséhez szükséges.Nagyon pontosan eltalálja az arányokat itt is. Néhány passzus kedvcsinálónak:
zoltan_pictures_06_barcelona_spain_2014
Az “őrületes ellenszélben” végigszenvedett piarista-gimnáziumi évek kapcsán “pokoli belső fájdalmakat éltem meg. Azt, hogy később – a szakmai visszhangtalanság dacára – egyszer sem adtam fel magát az alkotást, vélhetőleg ennek a négy évnek köszönhetem, ekkor erősödtem meg.” Ne feledjük, az egyéniség léte és minősége dől el ezekben a döntő években! Neki végül is “jót tett” a rossz iskola, a “szakmai visszhangtalanság” viszont csak rosszat tesz neki. Ezt érteném is, ha tudnám miről beszél, azaz ha létezne “szakmai visszhang”. Nincsen ilyen. Egy kezemen meg tudom számolni a színvonalas hazai fórumokat és a valódi elméleti szakembereket. Ha van egy zseniális- avagy bűn rossz kiállítás, album, publikáció – csönd… Ha ne adj Isten meghal egy nagyszerű művész – évek múlva tudom meg valami elejtett félmondatból… Ez az ami van: légüres tér. “Középszerűség: unalmas sivatag. Érzéktelen szigetelője a valódinak.” (Pilinszky) Még egy megjegyzés immár tőlem: az önsajnálat – legyen bármennyire jogos is – messziről kerülendő, mert pusztítja a személyiség méltóságát.
Csontváry kapcsán: “Kamaszkoromban azután elkerültem egyszer a pécsi múzeumba (ahol élőben is nagy hatással voltak rám erős atmoszférájú képei (…) Egy olyan világgal találkoztam, amiről tudtam, hogy nem földi keretek közt létezik. Azt hiszem, a fotográfiában azóta is ezt keresem.”
zoltan_pictures_09_balatonederics_2015
“Arra törekszem, hogy ez a kép-szöveg párosítás hasonlóan nagy szellemi kaland legyen a befogadó számára, mint amilyen nekem volt. Kép és szöveg passzoljon is, de ne egyértelműen. Legyen egy kis rés a kettő között.”
“2002-ben elküldtem öt párizsi galériába a fotóimat (…) Hatodikként pedig Bressonnak is postáztam ezt a kb. tíz kópiát. Senki sem válaszolt, kivéve Bressont.”  A nagy emberek már csak ilyenek: előre köszönnek… “Az a legnagyobb, ami már olyan kicsire zsugorodott, hogy minden nagyságot fölöslegessé tesz.” (Cioran)
zoltan_pictures_04_tatra_slovakia_2014
Emblematikus képeire vonatkozó válasza: ” Koudelka főként a hetvenes években készített Exiles sorozatának szinte minden egyes képe ilyen. Az ezekből sugárzó teljes tanácstalanság az amit magam is érzek az ember földi életével kapcsolatosan. Megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan képek – ez a fotográfia igazi ereje, ami már messze túl van a verbális síkon.”
“Ha önazonosan csinálok mindent, akkor csak ki kell mozdulnom otthonról, a képek úgyis megtalálnak.”
zoltan_pictures_13_adria_2003
Végezetül: sűrű és mély könyv ez, nem könnyű szórakozás. Eddigi könyvei alapján is tudom: élethosszig el fog kísérni egy-egy revelatív pillanata – ráadásul tele van ilyenekkel. Annak ajánlom tehát, aki a végső kérdésekre érzékeny – ,hogy Zoltán e remek könyve segítse abban, hogy saját végső kérdéseire rátaláljon. “Ha a szerelemről próbáltam énekelni, fájdalommá változott. És aztán fájdalomról akartam énekelni, ami szerelemmé változott! Szerelem és fájdalom így tépett hát ketté.” (Franz Schubert)

Zoltan.Pictures: FACEBOOK — Az első évek (2010-2015)

Miltényi Tibor
0
nagy_zopan_ramiras_art_camp

A valóságok szemeim mögött

 

Nagy Zopán (1973) költő, fotós, képzőművész: széleskörű tájékozottsággal és kifinomult ízléssel bíró nagyformátumú szellemi ember. Az irodalmi szcénában állandó jelzője: “az utolsó avantgárd költő”.

kerepesi_temeto_2010_nagy_zopan-1

kozos_onportre_nagy_zopan_2006

“A tradíció nem halott tárgy, hanem olyan eleven anyag, ami nélkül újat alkotni nem lehet.”(Esterházy)

Feltételezhetően e jelző azt jelenti, hogy indulatosan áradó rímtelen szabadversei leginkább  az 1910-20-as évek klasszikus avantgárdját idézik: Kassák, Barta, Palasovszky modorát. Igen ám, de az a mindent elsöprő agresszió amivel ők felrobbantották a szimbolikus-metaforikus versbeszédet, hogy létrehozzák saját sistergő, lázálomszerű stílusukat, csak felületesen hasonlít Zopán fölöttébb bonyolult poétikájára. Belőle hiányzik ugyanis a bármit felszámolni akaró radikalizmus. Éppenséggel a Mindent igyekszik egyben látni és kifejezni. Ilyenformán csak ugyanannyi köze van, lényegét tekintve, az avantgárdhoz, mint a kései Rimbaud látomásaihoz, vagy, teszem azt, Tandori végtelenített közérdekű-magánbeszédfolyamához. És akkor még nem szóltam a filozófiák ihletéről, például haikuinak, nyelvileg nagyon is koncentrált, keleti bölcseletéről:

 

nagy_zopan_kapolcs_2008_pajtas_geppel-1

nagy_zopan_fenybonctan

 

“A valóságok / titokzatos foltok / szemeim mögött.”

 

maszk_duplex_nagy_zopan

praga_philip_glass_duplex_2009_nagy_zopan

 

nagy_zopan_duplex_onportre_pajtas_geppel_babele_2012
nagy_zopan_becs_latens_2010-1

“Nincs elmúlás: / Holt macskában gepárd fut, / Bennem pedig más.” (Nagy Zopán)

 

nagy_zopan_carmen_2010

Tehát számomra inkább azon ritka alkotók közé tartozik, akik több művészeti ágban hozzák létre egységes életművüket. Vető János – aki szintén ennek az alkotói attitűdnek zseniális képviselője – fogalmazott úgy, hogy “több tantárgyas művész”. (Ne tévedjünk – ennek semmi köze az intermediális kortárs-művészethez, ahol különböző művészeti ágak összekeverésétől lesz valaki trendi… A divat ugyanis a magasművészetben az esztétikai érték ellenében működik.) A biztonság kedvéért megkérdeztem ő hogyan látja saját magát. Email-fordultával jött a válasz:

“Nem tudom, hogy ki(k) vagyok, de látomásos életem folyamatos…
Már gyermekkortól: tudom, nem vagyok “egyedül”…(Ez többféleképpen értelmezhető mondat, ugyebár…)
A  sok-rétegű, sokk-os, változatos, démonikus, gyönyörű…víziókat próbálom (valahogyan/több eszközzel) feldolgozni, kivetíteni…
Hogy a többi (ismeretlen, sejthető, visszatérő, zaklató, lappangó…) látomásnak is legyen elegendő élet-tere…” (Nagy Zopán)

 

Innen nézve leginkább William Blake-ra (1757-1827) emlékeztet engem, aki költő, festő és próféta volt, s misztikus látomásaiban a valóság extra dimenzióiról tudósító médium. A romantika korstílusában  erős szimbolizmus, expresszió és szürrealizmus jellemezte démonikus egyéni stílusát:

“Minden éj, s napon pedig / Lesz ki búra születik / Minden nappal s éjszakán / Lesz kit sorsa kéjre szán / Lesz kit sorsa kéjre szán / S lesz kit örök éjre szán.”(W. Blake)

maszk_2004_nagy_zopan-1
Zopán, mint “több tantárgyas médium” fotóművészeti aktivitásának egy fontos aspektusa: a Pajtás-gép iránti rajongása. A Pajtás igazi hungarikum: a Gamma Művek gyártotta 1955 és 1962 között. Egyszerűnél még sokkal egyszerűbb szerkezet: rollfilm, 6X6 cm, 1/30 exponáló idő, három blende: f/8, f/11, f/16, rögzített objektív – azaz nincs élességállítás – és ennyi. Egy gyengén felturbózott camera obscura az egész: a kép közepe éles – jó esetben – , a szélek felé torzul és életlenedik, a negatív széle továbbításkor fényt kap. E fehér suhanásoktól olyan, mintha a menyországban  fotóznánk – színtiszta varázslat az egész – annyira rossz, hogy az már jó. A biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, neki mi ebben a jó?

“A Pajtáshoz való vonzódásomról főként a képalkotási módot említeném. Azon túl, hogy először a patinás bőrtokban rejlő “antiszerkezet” , és mechanika nélküli egyszerűség fogott meg (pl.a régi bőröndöket is gyűjtöttem: a bőröndben lévő bőrönd bőröndjének bőröndjében lakó titok és sötétség, és az ismeretlen időket hordozó “időtlenség” belső terei mindig is vonzottak): leginkább a “ködös”, meghatározhatatlan (kép)világok feltárulásait kedveltem meg, azokat a sok éven át visszatérő jelenéseket, amelyek fél-álmaimban, éber képzetemben is folyamatosan kísérnek, rétegesen és szimultán vannak jelen mindennapjaimban. Tehát egyféle hasonlóságot érzek e műtárggyal, rokonságot: esetlegességeivel, hibáival, hihetetlennek tűnő fény- és maszat-rajzaival, döglött foltjaival, fátylas-misztikus káprázat-részleteivel…” (Nagy Zopán)

 

Zopán pajtás tehát – mint a paradoxonok embere – csavart még egyet a dolgon: a menyországban a poklot igyekszik megfotózni: saját kísérteties vízióit. Erős atmoszférájú múltfotói mindig sötét, humortalan megrendezett képek. Erős szimbolizmus jellemzi – de hogy mit akarhat szimbolizálni azt sűrű homályba borítja. Egyfolytában forszírozza a hibákat és provokálja a véletlent. Intenzív bölcseleti és képzeleti-figyelem motiválja – akárcsak verseit – ,s állandóan reflektálja is önmagát a művekben. Misztikus érintettsége  indulati-bölcseleti paradoxonokban létezik.

nagy_zopan_ramiras_art_camp
“A véletlen-szerű gondviselés / (élettel teli pusztulás-folyam) / a gondviselés-szerű véletlen (?)” (Nagy Zopán)

 

A Pajtás-gép amúgy úttörőknek készült eredendően, gondolom hogy legyen mivel megörökíteni az iskolák Április 4-i ünnepségeit, meg a Május 1-i felvonulást (miközben a börtönökben még szorgalmasan akasztották a forradalmárokat). Ehhez képest nemhogy egy úttörő – mondjuk: én -, de senkinek a kezében soha nem láttam Pajtást. Szerintem Zopán nemcsak régészeti felfedezője, de úgyszólván egyetlen használója is e modellnek. Képeiben még ez a baljós politikatörténeti réteg is játszik – akaratlanul is -, megteremtve a misztikus-álretro stílusát, bármit jelentsen is ez…

“Az erős nézéstől lesz a Valami.” (Esterházy) “(W. Blake)

Miltényi Tibor

0
20070314telekbala

Figyelmes létezés – Telek Balázsra emlékezünk

10106185_c95f0577a38c28842de9e521b3df0a34_wm

“A kisebbik lányom minden naplementekor sírva fakadt: Meghal a nap, hüppögte. Ne sírj, holnap majd újra él. Rám nézett, nem megvetően, inkább lekicsinylően. Milyen buta is vagy te, szegénykém, mondta szomorúan. Ma van ma, és csak ma van ma.”(Esterházy)

 

Telek Balázs (1974-2015), hogy csak nyilvános aktivitásait említsem: tehetséges fotóművész, képzőművész, zenész, galériavezető és tanár volt. Továbbá egy ragyogó egyéniség: tisztességes, sőt kifejezetten jó ember, sugárzó aurával, intelligenciával, szeretettel. Figyelmes létezés volt az övé, ami a nagy emberek jellemzője: szenvedélyesen érdekelte a hivatása és a másik ember véleménye, érvei. Nem vitatkozott, hanem figyelt, segített és alkotott.

A fotóművészetben a lyukkamerák és az anamorfózisok archaikus technikáit és látásmódját gondolta újra a jelen felől. Camera Obscurával készített képein technikai precizitása minél kifinomultabb, annál álomszerűbb, festőibb és elvontabb a végeredmény. Minden úgy éles-életlen, ahogy a szem valójában lát, ami messze van, az is a közelünkbe jön a képen, és mintha minden ugyanabból a meghatározhatatlan egynemű anyagból lenne gyúrva. Sehol egy egyenes, minden hisztérikusan egymásba csavarodik, mintha a Bólyai-féle homorú-domború terekbe estünk volna bele.

1260196686_anam_01_14
Ezt vitte egy lépéssel tovább anamorfózisaiban is. Itt elmozdul a megszokott nézőpont, mivel a látványt különböző extrém leképezési módokon rögzíti. Az így létrejött torz képnek azután létezik egy helyes térbeli pontja, ahonnan visszaalakul valóságos önmagává. Ez a “valóságos önmaga” voltaképp csak egy nyelvi-fogalmi előítélet persze – s épp erre világít rá az anamorfózis. A valóság illuzionisztikus képe pusztán egy kényelmes fikció, pontosabban a kanonizált változat a látás  sok lehetséges aspektusa közt. Ezt fogalmazta meg Gerhes Gábor egyszer úgy – roppant szellemesen – , hogy Balázs igazából térfényképész, aki a sík képeit forgatja vissza anamorfikusan ismét térré, vagy annak élményévé. Képei tehát így inkább tárgyak, mint képek.
A képlátás anamorfikus problematizálása a befogadó szellemi aktivitására és újraalkotói kreativitására épít. A kép itt nemcsak esztétikai fenomén, de a megismerés folyamatának modellezése s az esztétikai öntudat próbatétele is egyúttal. A történeti manierizmusban programszerűen voltak jelen a látványvalóság relativitását demonstráló sűrű vizuális csapdák (pl. Parmigianino, Tintoretto, Arcimboldo). Ez a kísérleti vizualitás az időtlen manierizmusban-modernizmusban mindig különös hangsúlyt kap. E művészeti progresszió nem realisztikus, inkább absztrakt, vagyis maga a művészet történik meg benne egyfolytában. Balázs így fogalmazott erről: “Képeim abból a megközelítésből születtek, mely szerint minden nézőpont kérdése, és minden folyamatosan változik. A megszokotton kívül vannak más dimenziók is, amelyek csak áttételesen érzékelhetőek. Semmi sem úgy igaz, ahogy látjuk, mindennek és mindenkinek van más arca. A megszokott képnézési eljárások itt nem elegendőek. A kialakított módszerek, törvényszerűségek, a néző és a kép kapcsolata folytán, játszva feloldódnak.”
A különböző koordinátarendszerek közötti átjárás, a más dimenziójú ismeretlen valóságok metaforája, így e képeknek – többnyire semleges ikonográfiájuk ellenére – van egy határozottan transzcendens sugallatuk is. A helyes nézőpont keresgélése a geometria metafizikáját sejteti. De mi van, ha ellenállunk az alkotói szándéknak, és végeredményként tekintünk e titokzatos képekre? Ez esetben magát az Abszurdot tapasztalhatjuk meg, annak kézzelfogható, plasztikus, sugárzó, felkavaró, elbűvölő értelmetlenségét.
1260199005_look_01_6
“Uram, nem jó itt nekünk. Mi van, ha nemcsak a kórházban, a városban, az országban, ha sehol se jó? Uram, akkor mit lépsz? Ja, hogy semmit, értem (…) Szóval kiderült, hogy sehol se jó, és az Úr ezt közömbösen nézi. Oldd meg, fiam. Ezt akár még kedvesen is mondhatja. A nem jóban is lehet jó, mint hogy élni olyan jó. Eddig így gondoltam, most is így gondolom, de azért olykor eszembe jut, hogy ha a nem jó nagyon rossz, akkor…akkor mi van?” (Esterházy)

E képek az abszurd felől nézve a fénymásolók által készített, ijesztően kiterített, vetületi portrékra emlékeztetnek, melyek képtelenségében, mintha a halál játszana velünk. Üres tekintetek, életlen és tűéles részletek, elferdült arcok ijesztő panorámája. Megzavarják intim terünket, túl közel jönnek hozzánk, s mi is túlságosan beleveszünk az ő aurájukba. E kényelmetlen, tolakodó indiszkréció – tapasztalatom szerint – épp a halál közelségének egyik jele, az elmúlás fenyegetésének paranormális hallucinációja.
1260193352_03-telekb_zoltanzoltanw
“Még tartozom a magyar nyelvnek ezzel-azzal. Ezt fölstilizálhatnám úgy, hogy a Teremtésnek. Vagy fordíthatnám imába: az Úrnak. Még egy kicsit imádkoznék, Uram, nem szerényen az üdvösségemért, hanem arcátlanul: érted! De nem gőgből, hetvenkedésből. Tudod a szokásos: hogy legyen még. Hogy mondjam végig az imát. Hogy jussak el az ámenig.” (Esterházy)
Az életből a halálba, a valóság hétköznapi dimenziójából egy másik, titkos dimenziójába járkálnak át ezek a fotók. Nyugtalanító, baljós, ugyanakkor megvilágosító erejű misztikus látomások. Száraz konceptualizmus és lángoló abszurditás paradoxonjai. Nem láthatjuk az életünket irányító erők mibenlétét, de érzékeljük jelenlétüket és esztétikai működésüket. Megvonta magát tőlünk a lét igazsága, de a művészetben hagyott egy rést, hogy leselkedhessünk –  ha merünk…
1260193958_face_00-telekb_anamorfszuleimakertben_10
“Ahogy Lili megáll a lépcsőn, tekintete a távolba veszik (Csehov-darabokban tudnak így szépen hosszan nézni – még az újabb rendezésekben is), úgy mondja tűnődve: Hol vannak az anyák?” (Esterházy)
Miltényi Tibor
0

PszeudoPrivát – Csősz Géza fotói

 

“Megmondták már: művésznek lenni azt jelenti, mint sohasem tudomásul venni, hogy van már művészet, sem azt, hogy van már világ.”(Blanchot)

 

Csősz Géza szegedi-mindszenti fotós, bár szépen megtanulta a Cartier-Bresson, Josef Koudelka-féle precízre komponált véletlen pillanat leckéjét: ezt a tudását egy roppant originális nézőpontból alkalmazza. Mivel képeinek tárgya gyakran saját gyermekei, így azok óhatatlanul tele vannak szeretetteli közvetlenséggel, intimitással. Nem is forszírozza ezért az elsajátított stílust, s épp e kvázi-spontaneitástól lesz felismerhető, egyéni aurája képeinek.

“Ha nem akarsz nagyon valamit – megy magától.”

Ezek az ő pillanatai a spontaneitás mellett roppant intenzívek, olykor kifejezetten titokzatosak, máskor igen nyomasztóak is tudnak lenni. De semmi szimbolizmus nincsen bennük: abszolút fotószerű absztrakció az övé, s a képek mögötti életvalóság bonyolult többértelműsége az üzenet. Géza ezt teljesen a befogadóra bízza.

“Mikor helyzetek és gondolatok/világosan egymásra utalnak,/de anélkül, hogy vissza lehetne/vezetni egyiket a másikra/s ha szó sincs/ következtetésről, se szükségszerűségről,/mégis úgy utal/egyik a másikra/ – megfoghatatlanul:/akkor a költészet elérte célját.”(Petri György)

Az esztétikai érték lényegi mozzanata a művön belüli érvényes analógiák vonatkozáshálójának sűrűsége, azaz a művészetben a stiláris fikció bír csak jelentést adni a dokumentált valóságnak.Géza stílusába többnyire a banalitás és a szelíd irónia a fenség közege. Ezekkel emeli el a látványt és ezáltal érinti meg a végső kérdéseket.

 

“Akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, mindenre képes.”

“Népi életképei” számomra leginkább Hrabal és Jindrich Streit világát idézi fel, azt a keserű iróniát, hogy mire meghalunk, már egész jól tudnánk élni… Mindenki döntse el, hogy számára ez, a kisszerű, kiszolgáltatott élettel szembeni rezignált szkepszis, vagy bölcs és mélységesen kritikai kérdésfelvetés?! A spekulatív-humanista olyan, aki szereti az embereket elvileg és általában, viszont nem szeret senkit konkrétan. Géza képeiben valódi odafordulást és figyelmet érzek a többi ember iránt.

 

 05
 

“A mű számunkra sohasem uralható, sohasem bizonyos, és kizárólag saját magára kíván felelni, és csakis ott teszi jelenlevővé a művészetet ahol az rejtőzködik és eltűnik.”(Blanchot)”

A hétköznapi létezés a művészet szempontjából igen híg közeg, látszólag kevés esztétikai esemény lehetőségével. Gézát álnaiv attitüdje meglepően sűrű képekhez vezette el, melyekben semmi akadémikus laposság és unalom, semmi hatásvadász szürreális fantáziálás avagy szalonsemmitmondás nincsen. Olykor mindent a hangulatra bíz, máskor meg hagyja működni a jó véletleneket. Alkotói attitűdjéből mintha hiányozna az akarat. Valójában egyáltalán nem hiányzik, csak ügyesen elrejti azt.

 

“Akik úgy gondolják, hogy mindent Isten (vagy a Véletlen) irányít, nem tévednek, hacsak nem átalkodnak meg ebben.”űnik.”(Blanchot)”

Géza végképp nem egy fundamentalista alkotó. A szelídség, az intelligencia és az erős esztétikai érzékenység és szenvedélyes elkötelezettség egy tökéletes világban ideális kombinációt alkotnának…Csak remélni merem, hogy Hamvas Béla komolyan gondolta, mikor úgy vélekedett:

“A Sorshoz Isten erőt is ad.”

 

A művészet segít ugyan élni, de nem súgja meg hogyan lehet és érdemes csinálni az életet. Egy művészt különösen fenyegeti az elszigetelődés és a magány, hisz minden értés csak félreértés bír lenni. A művészetről többnyire visszapattan az ember, akárcsak Istenről. Tudni véljük a jelentést, de nem sejtjük. Mégis ez az egyetlen menedék, egyben az egyetlen esély a halhatatlanságra: egyedül a művészet erősebb, mint a halál.

lo03 (1 of 1)ff

“A művészet lényege: a véges és értelmetlen létezésben maradandó jelentést találni és feltárni, hogy otthonossá tegyük magunknak az idegen létet.”(Márkus György)

Miltényi Tibor
0

Papp Gergely és az Esszenciális-Forma

“Az igazán nagy dolgok rejtezkedők, egyedül mélységükkel ejtik később örökös zavarba a világot.”(S. Weil)

Papp Gergely(1922-2000) egy Békés-megyei, szegényparaszti családban született. Egész életét azután, az Ecsegfalva melletti tanyán élte. Mentális zavarokkal küszködött – diszlexia, paranoia – még az elemit sem tudta elvégezni. 16 éves korában – 1938 – bátyja tanította meg fényképezni. Paraszti életképeket-portrékat készített, 1943-45-között a katonaságnál is fotózott. Kb. 1963-ban hagyta abba a fotózást. (1950-ben a kommunisták elszedték a földet, kocsit, lovakat, s bekényszerültek a Szövetkezetbe. Ugyanez a trauma ismétlődött meg 1963-ban, amit Papp Gergely már végképp nem bírt kiheverni. Nem dolgozott többé – idős szülei tartották el. Ezek halála után – kb.1980 – egyedül élt a szétrohadó tanyán, s azt ette, amit a gyümölcsfákon talált. 2000 kora tavaszán halt meg: megfagyott vagy éhenhalt – ki tudná megmondani?

“A technikus a semmiből jön, de készen érkezik.”

1938 és 63-között – azaz 25 év alatt – mindössze kb.200 expozíciót készített 9×12 ill. 6×9-es formátumban. Egy témát egyszer – nagyon ritkán kétszer ugyanúgy – fényképezett le. 200 képéből 100 lett lélegzetelállító. (Egy fotós ilyenkor nem hisz a szemének – ilyen nincs. De van!). Mikor megpróbáltam értelmezni, hogy mit is látok, mindenekelőtt a Horus-Archívum jutott eszembe. Igen ám, de ott 1000-ből egy zseniális véletlen az arány! Papp Gergely viszont ezt egyfolytában produkálta, minden képzettség, szándék, érdeklődés nélkül.(1997-ben, amikor megismertem személyesen, még azt is elfelejtette, hogy valaha fotózott.)

“Megtapasztaltam, hogy megragadott valami, ami erősebb nálam, valami, amit az emberek Istenként emlegetnek.”(Jung)

Naiv művész sem volt, hisz se született tehetsége, se belső motivációja, művészi szándéka nem volt. Képeit tisztán funkcionális célból készítette: ajándéknak szánta modelljeinek. Ezért nagyon kevés nagyítása maradt, csak a negatívokhoz lehetett hozzáférni haláláig.

“A szent poésis néma hattyú/S hallgat örökre hideg vizekben.”(Berzsenyi)

Ha e 25 év termését stilárisan tekintjük megállapítható, hogy semmi különbség nincsen a 16 ill a 41 éves korában készített képei közt. Fotóit ő maga sem tudta datálni utólag, így csak az 1943-45-között készültek azonosíthatók be pontosan időben – a többi titok. De végül is mindegy, mert mondom: ugyanazok jellemzik stílusát végig.

“A művészet nem evilágból való, az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon követni, ahol az Ismeretlen kezdődik.”(Weöres)

Említettem, hogy paranoiás is volt. Ez fundamentalista rögeszmésséget jelent: megalomániát, üldözési mániát, perlekedési mániát, továbbá állandó gyanakvást, bizalmatlanságot, szabályokat nem tűrést, túlzott önérzetet, téves jentéstulajdonítást, összeesküvéselméletekre hajlamosít stb. Csontváry és Papp Gergely súlyos paranoiások voltak – rögeszméik jelentették egyetlen valóságukat – de mégsem annyira, hogy elmegyógyintézeti kezelésre szorultak volna, hisz nem voltak közveszélyesek (csak önveszélyesek). Nevettek rajtuk, lenézték őket, vicceltek velük – mindezt azonban ők észre sem vették. Saját gondolati világukba zárt magányos különcök voltak egész életükben.

“Van amit az író akar mondani, és van amit az Ég – az írón keresztül. Az első lényegtelen, a másodikért egyedül érdemes.”(Ottlik)

Immár húsz éve foglalkozom a Papp Gergely-jelenséggel, és a kulcsot – esztétikám mai állása szerint – a paranoiában vélem felfedezni. Ez az a kapu, ahol a Transzcendens – bármit jelentsen is ez – kiválasztja magának azokat a technikusait, akik kivitelezik a Másik Valóság képeit. (Az “Isten”-szót azért nem használom, mert ez a vallások által megszállt kifejezés, továbbá nem akarok senkit megsérteni.)

_MG_6708_ok

“Isten csak annyiban létező számomra, ha kitárulnak az érzékelés ajtói.”(W.Blake)

Az Abszolútúmnak fanatikus megszállottakra van szüksége, akik gondolkodás nélkül akár életüket is feláldozzák az Ő képei kivitelezéséért. Papp Gergely tökéletes technikus-médium volt, lévén semmi önálló elgondolással nem bírt a művészetről – azt sem tudta, mit jelent e szó(!) – ,Csontváry bonyolultabb eset, ő sokat agyalt küldetése tárgyán, próbálta megérteni, mit is akarhat tőle pontosan az Ismeretlen. Megérteni a megérthetetlent reménytelen vállalkozás: mindenesetre varázslatos életmű az övé is az evilági-irracionális kolorizmus értelmében. A Másik Dimenzió akarata viszont mindössze három képében van jelen: Mostari híd, Olajfák hegye, Templomtéri kilátás. Ráadásul személyesen kell a képek előtt állni, repróról nem működik a csoda.

“Mintha a Művészet önmagában nyilvánulna meg, egyedül ragyogna a maga által árasztotta titokzatos fényben.”(M.Blanchot)

Papp Gergelynek kb 100 különleges erejű és hatású képe van, melyek reprókról is hipnotikus hatásúak. Csontváry említett három, közvetlenül az Abszolútúmtól eredő képe tán legszíntelenebb, legüresebb, legtaszítóbb festményei, melyeken a Transzcendencia sugárzó jelenléte a figuratív képekbe található nonfiguratív mozzanatokból árad.

“Olyan zenéket játszom, amik nem hallgatnak téged.”(Molnár Gergely)

Papp Gergelynél “stilárisan” a Transzcendens a következő aspektusokban érhető tetten: geometrizáló, kemény tónusrendű, antirealista, merev, hideg, semleges, monumentális, időtlen, sikszerű, darabos, szigorú, légüres terű, kellemetlen, kietlen hangzás. A legnagyobb esztétikai sűrűség közepén átható csend van: átszellemült sugárzó semmi.Az egyszerű is agyonstilizáltnak hat, ami mozog, az is áll. Semmi szimbólum, jelentés, semmilyen ismert stílusra nem emlékeztet. Magányos, humortalan, dermesztő életidegenség. Kiállnak az időből az Ismeretlen képei (ugyanakkor belógnak a mi valóságdimenziónkba!). Egyszóval az IDEGENSÉG jellemzi minden vonatkozásban az Abszolútúm képeit. A Centrum üres, mozdulatlan sugárzó, katartikus jelenlét. A stílusok változnak, a művészet mélyrétegében a lényegi Forma állandó, időtlen és örök.

“A mű megérint minket, anélkül, hogy mondana nekünk valamit.”(S.Weil)

Azt találtam, hogy a művészet háromféle: Evilági (tehetség és stílus – ilyen a művészek 90%-a), Misztikus (tehetség, stílus és isteni ihlet – ilyen a művészek 10%-a, pl. Tintoretto, Greco, Giacometti, Tóth Menyhért, Vajda Lajos, Kaposi Tamás stb.), és Transzcendens (se tehetség, se stílus, csak paranoid techikusok által kivitelezett megrázóan idegen képek). A Transzcendens médiumok százalékban kifejezhetetlenül kevesen vannak – Csontváryn és Papp Gergelyen kívül nekem még Mark Rothko gyanús – de ennek még rendesen utána kell kutatni.). E tömény idegenség maga az Esszenciális-Forma, mely mindhárom művészet közös eredője. Így az evilági remekművek is a Transzcendencia irányába vetett távoli, önkéntelen pillantások.

“Minden ami Istentől függ, nem a miénk.”(M.Aurelius)

Minden remekműre egyként jellemző, hogy paradoxonokban beszél, hogy katartikus fenség-élményben van részünk, hogy a stílusok mögött érezzük sejleni a lényegi Formát, az Abszolút Művészetet egy pillanatra és hogy a mű átszellemíti a legtöbb hibát. Totális Átszellemítés azonban csak az Ismeretlen képeinél tapasztalható. Talán ettől van mélységes idegensége, ettől nem emberszabásúak ezek a képek. Idegesítő és megközelíthetetlen ez a vegytiszta tökéletesség. Az ember viszont nem tökéletes, hanem esendő, és csak az esendőségből ért. A tökéletesség számára távoli és átélhetetlen. Az evilági műveknél a befogadás önmegismerés egyben, azaz hazaérkezés. Az Esszenciális-Forma száraz katarzisában ellenben inkább elmegyünk otthonról.

“Isten: tökéletes figyelem, tökéletes üresség.”(S.Weil)

De nem csak az emberi esendőséget szellemíti tökéletesen át esztétikummá az Ismeretlen, de mindenféle hibát. Direkt úgy válogattam Papp Gergely képeiből, hogy hangsúlyos legyen a szétrohadt negatív elképesztő artisztikuma. Minél roncsoltabb a kép – a szakszerűtlen tárolás következményeként – annál mélyebb, szellemibb benyomást kelt! (Ahogy a restaurálatlan, koszos, pergő ikonok is ahogy halnak meg, egyre inkább kerülnek át a Transzcendens dimenzióba, szinte feloldódnak az Abszolútúm anyagtalan szubsztanciájában.

_MG_6711_ok

“Transzcendens csak a művészetben van, a vallásban nincsen, mert a művészet vallás előtti tapasztalattal bír. A művész a Transzcendencia médiuma.”(Duchamp)

Végezetül a Transzcendens arcáról, mely a hidas képen feltűnik, a negatívba karcolt szikrázóan fekete négyzet képében. Ez a végleges, elemi forma már a Pitagoreusok legfontosabb misztériuma volt. Aztán 1913-ban Malevics megfestette a Fekete négyzetet. A Szupramatizmus a “legfelsőbb” szubsztanciára vonatkozott: képein a síkformák a végtelen űrben lebegnek. Az alkotás utáni transzállapotban írta:

_MG_6712_ok

“Nem tudtam aludni, nem tudtam enni, és megpróbáltam megfejteni, hogy mit is csináltam, de nem sikerült.”(Malevics)

Említettem már Mark Rothko érzékeny-lebegő geometriáját, mint ami gyanús, hogy esetleg egy félreismert technikustól ered. Ő maga ezt mondta:

“Képeimen lépek át a transzcendens világba. Nem képi ábrázolás ez, hanem istenélmény.”(M.Rothko)

Papp Gergelynek nem voltak ilyen fennkölt gondolatai, a négyzetet mégis odakarcolta. Nem tehetett másként.

_MG_6719_ok

“Mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj. Te vagy ez a baj, motyogtam a felelőtlenség félálmában reggel: Te a szomorú Isten.Úgy tűntél el a hirtelen leereszkedő ködben, mint nagy tengeri hajók távolodva a kikötőből, lassan, ünnepélyesen, úgy tűntél el, mintha megjelennél, mintha jönnél és nem mennél, el, örökre.”(Esterházy)

Miltényi Tibor
1
Varga Tamás_Sarkkör_virtual

Analógia

Március 11-én nyílt meg a fenti címmel és április 28-ig látható a debreceni b24 galériában Gál András, Seres Géza és Varga Tamás kiállítása. Képeik három különböző, lényegüket tekintve az analóg fotóhoz köthető technikai folyamat eredményeként „hívódnak” elő, miközben mindhárom fotós munkáiban tetten érhető a digitális technika. Utóbbit is tudatosan, bátran iktatják be az alkotási folyamatba, ami hol rejtve maradó kiindulópontként, hol köztes elemként, hol éppen a végső megjelenítés részeként azonosítható.

Az 1920-as évek elején az idősödő Alfred Stieglitz 4×5 inch-es Graflex kamerájával felhőképződmények fényképezésébe kezd. Feljegyzései szerint hatalmas energiával és eltökéltséggel veti bele magát a munkába. Képeinek az Ekvivalens, vagyis Egyenértékű címet adja. De mégis mivel kívánt Stieglitz egyenértékűt alkotni?

Alfred STIEGLITZ, “Equivalent”, 1930 (Kép forrása: leegallery.com)

Alfred STIEGLITZ, “Equivalent”, 1930 (Kép forrása: leegallery.com)

A kor absztrakt művészetével való párhuzam kétségtelen, mégsem annak igazolásáról van szó, hogy megfelelő témaválasztással a fotó is lehet absztrakt. A későbbiekben irányzattá is váló egyenértékű fénykép nem küllemében akar hasonlítani az absztrakt festményre. Lényegét Stieglitz egyik követője és tanítványa, Minor White negyven évvel később így fogalmazza meg: „Az egyenértékű fénykép ereje abban rejlik, hogy képes érzelmeket kiváltani olyan dolgok, helyzetek és események iránt is, amelyeket (…) a fotó nem ábrázol.” Azaz a néző függetleníteni tudja magát az eredeti látványtól, attól, ami a fotó esetében igen gyakran valóságként van definiálva. White számára a fénykép egyfajta metafora, az egyre inkább korszerűsödő fényképezőgép pedig csodák teremtésére képes eszköz, ami fejlődése révén egyre inkább alkalmas arra, hogy általa a fotográfus felszabaduljon a „látvány zsarnoksága” alól.

White kijelentése óta ismét eltelt vagy ötven év, és ha a fényképezés technikájában bekövetkezett változást nézzük, úgy tűnhet, mostanra átfordult, mondhatni feje tetejére állt a világ. (Ami e három kiállító fotográfus számára – a nagyformátumú kamera használatából és működéséből adódóan – gyakran megtapasztalt optikai jelenség is egyben.) A folyamatos technikai fejlesztések legfőbb célja ugyanis az lett, hogy az egyszerűbben kezelhető eszközök által mind többen – egyre nagyobb gazdasági potenciát jelentve – kerüljenek kapcsolatba a fényképezéssel. Hogy az automatizálódó, majd digitalizálódó eszköz sok terhet levett a fénykép készítőjének a válláról? Bizonyára. De édes teher volt ez sokak számára! Hogy a sötétkamra tényleg „ketrec” lett volna? Nehezen hihető. A felszabadult energia pedig elég nehezen kezd el átszivárogni az új típusú állóképbe. Pedig, ugye valahol lennie kell…

A technika totális átalakulásával a fotó ráadásul éppen azt veszítette el, ami a valósághoz kötődéséből adódott, ami – így utólag – talán legnagyobb erénye is volt egyben: hogy hinni tudtunk neki. Annyit legalábbis elhittünk, hogy az a valami, amit a képen látunk, valóban létezett abban az időintervallumban, amelynek során egy gyűjtőlencse, vagy egy apró lyuk fordított állású tükörképet vetített róla egy fényérzékeny, ezüst vegyületeket hordozó anyagra.

*

Hasonló problémák, fotográfiai kérdések foglalkoztatják Gál Andrást, Seres Gézát és Varga Tamást is. Képeik technikai megformálása ugyan eltérő, az alkotásaikból kiolvasható reflexiók viszont nagyon is közel állnak egymáshoz.

Gál András felvételei zselatinos ezüst nyersanyagra készülnek. Hogy az időt megzabolázza, azt kedvére elnyújtsa, alacsony érzékenységű filmet fűz Hasselbladjába és felvételi szűrők egész tárházát használja. Hogy a hosszú percekig tartó expozíció során a felhők vajon milyen alakzatot rajzolnak ki, sejteni ugyan valamelyest lehet, de a végeredmény csak az előhívás után derül ki, fokozva annak egyébként is nagyfokú izgalmát. A véletlent másképp is engedi beleszólni az alkotási folyamatba, néha még azt is megengedi, hogy „hiba” történjen.

GÁL András: Maradványok

GÁL András: Maradványok

A lejárt filmre való fényképezésben előre kódolva van a kudarc. De amellett, hogy a csoda még így is megtörténhet, legalább olyan fontos a gesztus, hogy nem hagy csak úgy, hasznosítatlanul a semmibe veszni egy olyan anyagot, ami mostanra sokak számára egyébként is egyre haszontalanabbnak számít. Nagyméretű light jet printjein (a digitalizált negatívról fényérzékeny hordozóra, lézeresen levilágított fotókópia) olyan képi minőség keletkezik, melyet hagyományos, kézi nagyítással talán el sem lehetne érni.

Fokozódik a hosszú záridő által létrejövő képélmény, a bemozdult, elmosódott részletek mellett megjelenő statikus elemek még dermesztőbbnek hatnak. A kontaktmásolatként megmutatott filmdarabka egyfajta leleplezése annak, hogy milyen észrevétlenül alakul át a fénykép a digitális technika közbeiktatásával.

*

Seres Géza az antrakotípia nagy mestere. Hosszú éveken keresztül kutatta azt a technikát, mely képei végső megjelenítési formájaként számára a leginkább megfelel. A króm vegyületekkel saját maga érzékenyítette zselatinos papíron, a kontaktmásolás során csak halványan derengő kép keletkezik. Az előhívás, a láthatóvá tétel itt fizikai folyamat formájában folytatódik, az alkotó konkrét közreműködésével.

Festékre és speciális ecsetre van szüksége ahhoz, hogy a fény erősségének arányában megduzzadt zselatinba bevigye a megfelelő pigment mennyiséget. Öntörvényű eljárás ez, avatatlan kezekben nem működik, a kívánt eredmény csak megfelelő tapasztalat és eltökéltség birtokában érhető el. Leginkább abban az időben használták, amikor a fotó művészi erejét a befektetett munka nagyságában és a külső megjelenés nemességében látták.

Seres Géza_Absztrakt 3.

SERES Géza: Absztrakt 3.

Seres Géza esetében ezek a szempontok a háttérbe szorulnak, a technika a kívánt hatás elérésére szolgál. Őszinte kíváncsiság tölti el, hogy „Absztraktjai” vajon milyen érzelmeket és asszociációkat váltanak ki képeinek szemlélőiből. Egy meditatív élmény lehetőségét kínálja nekünk, melyet ő már akkor átél, amikor mindennapos sétái során mobiltelefonjának kamerájával rögzíti az aszfaltba és betonba öntött mikrokozmoszt.

*

Varga Tamás néhány éve rátalált a csaknem feledésbe merült ambrotípiára. E több mint százötven éves eljárás jellemzője, hogy a fényérzékeny üveg-, vagy fémlemezt közvetlenül a felvétel előtt, magának a fotográfusnak kell fényérzékennyé tenni, rövid időn belül exponálni rá, majd előhívni. A folyamat eredménye egy néhány perc alatt elkészülő, egypéldányos, tükörfordított ezüstkép. Az ambrotípiában rejlő varázslat leginkább akkor teljesedik ki, ha a fotografálás egyfajta közös élménnyé válik, amikor a hosszú percekig tartó expozíció során a kamera lencséjén át egy személy tükörképe vetül az egyébként még nedves lemezre. Varga Tamás sokakat belevitt ebbe a kalandba. Látni a fotográfus ténykedését, majd átélni, ahogy képmásunk megjelenik a vegyszeres tálkában, örökérvényű emlék. Ám ő nem elégszik meg a fénykép emlék-mivoltával. Legújabb munkáin keresztül hatványozott erővel próbál felrázni bennünket a valósághoz és hitelességhez kötődő téveszmékből. A rétegekként egymáshoz kapcsolt üveglemezei, a transzparenciának, mint a hagyományos fényképezés egyik legfőbb fizikai jellemzőjének köszönhetően kilépnek a térbe. Ez a megjelenítési mód és a más-más irányból eltérően értelmezhető látvány óhatatlan is eszünkbe juttatja a képfeldolgozó programok rétegeit, utalva a manipulálás lehetőségére, mint a digitális kép velejárójára. Elbizonytalanodásunk tovább fokozódik, ha a folyamatosan változó képi elemeket tartalmazó installációi kapcsán elgondolkodunk: vajon mi látunk az ő szemén keresztül, vagy ő látja mindazt, ami bennünk zajlik?

VARGA Tamás: Virtual_nt

VARGA Tamás: Virtual_nt

***

A három alkotó esetében a képek is három különböző, lényegüket tekintve az analóg fotóhoz köthető technikai folyamat eredményeként „hívódnak” elő, miközben mindegyiküknél határozottan tetten érhető a digitális technika is. Ám számukra ez mégsem korunk megkerülhetetlen kényszere. Tudatosan, bátran iktatják be az alkotási folyamatba, ami hol rejtve maradó kiindulópontként, hol köztes elemként, hol éppen a végső megjelenítés részeként azonosítható be.

A fotográfia eddigi története során számos eljárás látott napvilágot. Volt, ami alig terjedt el, (volt, ami egyáltalán nem), volt olyan, amit hosszú évtizedekig széles körben használtak, de végül mindig jött egy újabb. Talán most is csak arról lenne szó, hogy a digitális képrögzítéssel ismét bővült a fotográfusok számára igénybe vehető eljárások tárháza? Vagy ennél sokkal jelentősebb változás tanúi lehetünk? E tárlat képei minden bizonnyal közelebb visznek bennünket ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre egyre határozottabb választ adhassunk – fogalmaz Soltész István, a kiállítás kurátora.

A tárlatot a b24 Galériában (Debrecen, Batthyány utca 24.) március 11-én Zalka Imre vándorfotográfus nyitotta meg.
Megtekinthető: április 23-ig, keddtől szombatig 10 és 18 óra között.

0
_MG_5339_ok3

Miltényi Tibor: Fotóhaiku

Vancsó Zoltán újabb képeiről

“Téli napsütés/ráfagyott árnyékom/a ló hátára.”(Baso)

_MG_2131_ok4

E középkori eredetű japán versforma a Buddhizmus, a Zen és a Tao összefüggő bölcseletén alapul. A Buddhizmus az i.e.5.században alakult ki Indiában, eredetileg mint a Hinduizmus egy szektája. Lényege a vágyak és a személyiség legyőzése, és a meditáción keresztül a megvilágosodás (Nirvána) elérése. Részesülés a Végső Valóság ürességének boldogságából.

Ezer évvel később – az i.u.5. században – fejlődött ki e gondolatrendszeren belül, immár Japánban és Kínában, a Zen és a Tao. A Zen a valóság feltétlen elfogadásának örömfilozófiája. Mivel a jelenségek a világban nem jók vagy rosszak, így az emberi indulatoknak semmi értelme. Minden Egy az Univerzális Tudatban: örvendezzünk tehát a valóság értelmetlenségein is… A Tao sem egyéb, mint e kozmikus dialektika harmóniájának passzív tudomásulvétele.

“A bölcs hátrahúzódik, ezért halad/nem őrzi magát, ezért megmarad/saját érdeke nem űzi sose/ ezért teljesül saját érdeke.”(Lao Ce)”(Baso)

E világnézetek-életstratégiák nem beszélnek Szubsztanciáról, Abszolútumról: különösen a személyes Isten képzetét kerülik el messziről. De hát az Univerzális Tudat mégis csak a transzcendens más szavakkal való megfogalmazása. Lao Ce szerint: “Isten: titok, melynek egyetlen tulajdonsága – megismerhetetlensége.” A Zen is úgy véli, hogy “Isten üres hely, ráadásul minél üresebb annál jelentőségtelibb, annál sugárzóbb.” A lényeg váratlan megvilágosodásának esélye pedig a meditáció mélységétől függ.

_MG_5421_ok

“Halott fiacskám merre költözött?/Míly égi réteken/kerget szitakötőt?”(Baso)

Ezen a ponton érkezünk el – újabb 700 év elteltével – a középkori Japán Haikuhoz, mely három rövid, realista sorának különös egymásba zendülésével épp ezt a személyes Isten nélküli metafizikát teszi élményszerűvé. A transzcendencia itt az olvasóban zajló szubjektív esemény, azaz a befogadói figyelem kellő intenzitása esetén megtörténik vele Isten: az egy pontba sűrített Univerzális Tudat Másik Valóságának katarzisa.

_MG_8156_ok3

“Hálószobámban a sötétben/a rémület jéggé fagyasztott/holt feleségem fésűjére léptem.”(Busan)

(Nem állhatom meg, hogy ezen a ponton rövid, személyes kitérőt tegyek. Az eddig vázolt világnézetet ugyanis – minden bámulatos bölcsessége ellenére – szerintem a történelem csúnyán megcáfolta. Ezen a földön a rengeteg rosszat egyáltalán nem egyenlíti ki a kevéske jó – ellenkezőleg! Tarr Bélát idézem: “Az ember nyomorúsága, megsemmisülése és sorsa irányításának elvesztése nem rajta kívül álló erők következménye. Benne rejlik: gyávaságában, kisszerűségében, önző akaratosságában, transzcendens iránti vakságában. Van külső spirituális érték és rend a világban, de a jelentéktelen ember eltapossa azt, a tehetséggel együtt: így pusztítja el saját magát.” Dixi – Gémes János – hasonlóképp vélekedett: “A teremtés nem tökéletes/Ami jó a földön, iszonyatos áron jó/Ami rossz, ingyenes és olcsó/És nagyon sokan ezt választják.”)

“Fácán kiált föl/egyszerre visszahozva/holt apám-anyám.”(Baso)

Zoli kb. másfél éve mutatta meg azokat a képeit, melyeknek rendkívüli erejük épp fokozhatatlan egyszerűségükben rejlett. Ezek – tökéletességüket leszámítva – mintha lényegében tértek volna el addigi stílusától. A bravúros geometriával agyonkomponált, metaforákkal zsúfolt, megismeréskritikai-kvázitörténetek felől e horizontra redukált, kevés, ám annál jelentőségtelibb, motívumot használó, antibölcseleti, inkább fogalmakon-metaforákon túli erős képélménytől elakadt a lélegzetem. A Haiku-élmény sugárzása ragadott el e képen túli képek varázslatában.

_MG_8643_ok

“Eltűnt a kígyó, útnak is erednék/de ott a fűben a szeme/ reám mered még”(Kyoshi)

A hideg képi rend és a szigorú ráció ihlete idáig – paradox módon –  az elidegenedés szomorú üzenetét hordozta számomra: azaz nemcsak a személyiségnek nincs helye immár a valóságban a jelenlétvesztés és a jelentésvesztés miatt, de mintha már maga a valóság is kiszorult volna önmagából. A valóság így teljesen valószerűtlenné vált. A tárgyak és figurák között kifeszített terek drámai cselekvésekkel telítettek ugyan, de minden csak zuhan abba a semmibe, ahol “egyetlen abszolútum az abszurd.”(Camus)

“Fogalmam sincs ki helyezett bele ebbe a világba, sem arról, hogy mi ez a világ. Szörnyű bizonytalanságban vagyok minden felől…”(Pascal)

Nyilván a valóság méltósága épp kiismerhetetlenségében rejlik – az ember dolga pedig, hogy törekedjen megfejteni a megfejthetetlent. De a klasszikus Vancsó-képek mintha azt sugallnák: lehet, hogy nincs is végső titok, csak ócska homály terjeng a valóság igazságának helyén!? Annyi valóság van csupán, amit a művészetben teremtünk, és nincsen más lényegi tapasztalat sem.

IMG_4026_ok3

“Moszaton-algán/jéghal nyüzsög/s kapj oda: szétolvad, semmi.”(Baso)

Aztán, egyszer csak, megjelent nálam Zoli ezekkel az elvont terekbe csillogó minimalizmusokkal, melyek minél jelentéktelenebbnek tűnnek annál fontosabbak. E katarzisnak vajon mi a tartalma? A mégiscsak létező lényeg váratlan élménye? Persze nem az igazság feltárulkozása, csak létének revelációja. Nem fejez ki semmit hanem magát a pozitív Semmit fejezi ki – bármit jelentsen is ez.

“Tudod milyen a lángész?/mint télidőben a tébolyult hold/mely bandzsán reánk néz.”(Si-cso)

A Haiku-költészet egyébként – némiképp félreértve – a Huszadik Században Európában is divat lett. Kosztolányi fordításai óta számos kiváló magyar költő is írt nagyszerű haikukat. Ezt az írást a számomra legfontosabb magyar Haikuval szeretném zárni:

“Levél vagyok. Zárt küldemény/Dolgom: hogy kézbesítsem./-ha feltépném sem érteném:/Istennek írta Isten.”(Fodor Ákos)

_MG_9354_ok4

 

0