Phoo Magazin | Portfolio Tags színes
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
278
archive,tax-portfolio_tag,term-szines,term-278,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Hajdú Tamás: Greatest clicks

 

 

 

A falakról festék málik; Egy letűnt rendszer gépjárműi szétszerelve állnak a háttérben, miközben egy zavarodott kutya sétál előttük, mint egy kísértet a havon. Az egész egy rothadó szürreális festmény része …

Mindig van valaki, aki átfest egy csorba falat, és a romos autó csodákat újakra alakítja. Röviden, a barkácsolókban még mindig van egy kis fantázia.

Az én kelet-európai szomszédságom mindennapjait ábrázolja: a darabokból egy bomló létezés magassága és mélypontja fedi fel. A fényképek felfedik a hely kettős természetét: a beavatkozás mentes – laissez-faire – hozzáállás kiegészül egy sorsát erősen változtatni akaró sorssal.

Valójában a tavalyi év legjobb “kattintásai” ezek. Csak képek.

 

 

0
013_Csatka_Hungary2014

Molnár zoltán: Emberek között

 

 

Napjainkban 15-30 millióra tehető a romák lélekszáma, ebből 10 millió él Európában, ezzel az Európai Unió legnépesebb kisebbségévé váltak. Számukra a közösséghez való tartozás egyet jelent a cigányságuk megőrzésével. Hogy milyen szabályok, szokások alakítják életüket, az nagyban függ attól, hogy melyik népcsoporthoz tartoznak: az oláh, a beás vagy a muzsikás cigányokhoz, vidéken élnek, vagy a fővárosban, illetve az ország melyik régiójában laknak, van munkájuk, vagy munkanélküliek, mennyire tartják fontosnak a hagyományok megőrzését.

A roma családok többségében még ma is nagyon különválnak a férfi és női szerepek. A nemi szerepek változása a modern kori Európában szorosan kapcsolódik az iparosodás folyamatához és a gyermekvállalási szokásokhoz. A bölcsőtől a sírig a roma nők engedelmeskednek az apáknak, a fivéreknek, a férjeknek és a gyermekeiknek, valamint a férj szüleinek. Börtönbe zárt roma férfi egyedül maradt feleségeként, ami gyakran előfordul egy roma családban, jobban ki van téve a társadalom zaklatásainak és üldözéseinek. A férfi az aki az érdemi döntéseket hozza a családban, egy bizonyos kor fölött, azonban az asszonyok szerepe megnő. A meny kezdetben kilóg a családból, később egyre nagyobb tekintélyre tesz szert, sok családban a nagymama irányít. A roma közösségben számon tartják az ősöket, tudják és emlegetik, hogy kinek, mivel foglalkozott a nagyapja, dédapja, mit hagyományozott a közösségre.

 

 

001_Csatka_Hungary2014 022_Miskolc_Hungary2013 006_Pacsa_Hungary2014

 

Magyarországon a romák egyik legjelentősebb búcsújáró helye Csatka, mindemellett találkozóhellyé is vált, ahol férjet keresnek a fiatal lányoknak. Amikor egy lány bekerül a fiús házba, akkor meg kell szolgálnia azt a bizalmat, hogy egyszer majd a ház asszonya legyen, és ha majd gyermeket szül, azzal is ezt a bizalmat gyarapítja. A gyermek a legnagyobb érték nemcsak a család, hanem az egész közösség számára. A születés a lelki gazdagodás jele és a közösségen belüli gyarapodásé. A korai házasságkötés és a korai gyermekszülés a romák kulturális és életmódbeli jellegzetességére vezethető vissza. A közösségben a férjezett és többnyire idős asszony egyedüli joga és kötelessége, hogy vigyázzon a család megtakarított vagyonára, amelyet korábban gyakran ékszerekbe fektettek, és ezt az asszonyok jeles alkalmakkor viselték.

Nehéz a roma családok helyzete Miskolcon is, újra a félelem tartja őket össze. Az Európai Roma Jogvédő Központ igencsak ismerős problémákat sorol: borzalmas életkörülmények, hatósági zaklatás, mindennapi diszkrimináció, az egészségügyi ellátás teljes hiánya. Hiába járnak hozzájuk rendszeresen a jogvédők és cigány szervezetek, a diósgyőri stadion szomszédságában lakó roma közösségek így is rettegnek. Nem tudják, hogy mi lesz velük, ha majd a telep végső felszámolását elindítja az önkormányzat és el kell hagyniuk a lakásaikat. Idén májusban megszavazták a város “szégyenfoltjainak” megszüntetését. A roma nők többszörösen is hátrányos helyzetben vannak gyakran már az iskolai pályafutásuk alatt és a munkaerő-piacon is, mert etnikai hátrányaik mellett nőként is többletfeladatok terhelik őket a gyerekvállalás és a családi teendők miatt.

Molnár Zoltán fotográfus portré sorozat koncepciója a finom stílusérzékkel összefogott kepi lenyomatok az igazi emberi értékekre, méltóságra, a színes világ, a roma kultúra sok féleségére reagál. Olyan képi univerzum, amelyik nem jobb híján fekete és fehér csakis. S ez nemcsak azért fontos, mert az érzékeny témát a puszta dokumentumból máris valami mássá lényegíti át a romákról készített képanyag, hanem a közeledéssel, érdeklődéssel feloldódtak a határok az ábrázoltak és a fényképező személyek között. Az emberi viszonylatokat, arcokat az egyéni szín használat tartja egységben. Célja a roma emberek kultúrájának, őrzött hagyományainak és szokásainak megismertetése.

A cigányábrázolás a 18. század végétől kedvelt témája a rajzolóknak, festőknek. Az egzotikus vándoréletet bemutató zsánerképek, festmények, rajzok a 19. században polgári otthonok díszeivé váltak. A nomád élet romantikájával átitatott, 19. századi etnográfiai jellegű fotográfiák elsősorban az erdélyi cigányok világával ismertettek meg. A cigánysággal kapcsolatos sztereotípiák – szabadságvágy, kalandos vándorélet, bizonytalan egzisztencia – a 20. században a szegénység, kirekesztettség tapasztalataival egészülnek ki. Fekete-fehér, s újabban készített színes porté fotográfiák a változó, globalizálódó, modern világban is hagyományos életmódot őrző roma családok, közösségek természeti és urbanizált tájban való megjelenésüknek, érzelmeiknek fénnyel írt lenyomatai.

 

0
101

99 óra Amszterdamban

 

 

Egy időre elég volt Amszterdamból – gondolom a negyedik látogatásom negyedik napján.

A trippünk kötelező gyakorlatai után a Rembrandtpleinen ülünk és fahéjas tejszínhabot

kanalazunk a holland almatorta, az appeltaart mellé, mint két német nyugdíjas. De hol is kezdődött?

 

 

 

 

1832

 

Nincs még egy város, ami ilyen gyorsan befogadná az utazót. A pályaudvar, ami a reggeli érkezéskor

még lebilincselő forgatag, délutánra csak egy eszköz, igazodási pont, találkozóhely, ahol – Máraival

szólva – úgy mászkálunk, mint akinek egyértelmű és fontos dolga van a városban és egyáltalán nincs

elkápráztatva a színes felvonulástól.

 

 

 

 

 

4604

Másnap már eltévedt turistákat igazítunk útba. Harmadnap holland történészhallgatókkal és ortodox vegákkal

politizálunk egy külvárosi étterem kertjében, ahol önkéntesek hétfőnként „volkskeuken-t” –népkonyhát – működtetnek,

miközben odabent egy kelta punk-rock-folk formáció zenél .

 

Amszterdamban járva az embernek tíz percenként kedve támad csettinteni és leszögezni: ezek ügyesek, így

kell ezt csinálni! Ebben a kereskedővárosban több száz év alatt csiszolódtak ki a különböző irányzatok.

A műfajok szárba szökkentek, kivirágoztak, vadhajtásokat hoztak, de aztán az évszázadok rutinja levagdosta róluk

a felesleget. Építészet, gasztro vagy design, teljesen mindegy, sehol egy eltúlzott díszítés, hivalkodó ciráda vagy felesleges centiméter.

 

 

 

 

 

5410

Több kötetet lehetne teleírni Hollandiáról, a hajós nemzetről, akik még az ipari forradalom előtt

elpáholták az angol tengeri flottát, mert a szélmalom-hajtotta fűrészgépekkel beelőzték a brit

hajógyártást. Amszterdamról, a vágáns kereskedővárosról, az első multi, a Kelet-indiai Társaság

alapítóiról, a zseniális gátépítőkről, Van Goghról és az arany évszázadról, de nem tudok most ezekről

írni.

 

 

 

 

 

 

6900

Elfáradtam attól a sok kéktől meg zöldtől. A hajó, amin lakunk csendesen ringatózik alattam, a vízen a kikötő és a

belváros fényei tükröződnek, de erre már nem veszem elő a gépet. Láttunk mindent, amit

kellett, a hátizsákban ott lapul a szuvenír sajt meg a tulipánhagyma,  a hajónk manchesteri kapitányával vidáman lekezelünk,

a napunkról érdeklődik. Elhagytuk Kelet-Európát, de jó érzéssel tölt el a tudat, hogy itt is otthon vagyunk.

 

Már otthon-otthon, az íróasztalon előttem hever az a tipikus amszterdami szemétkupac… Vonatjegy, Eindhoven-

Amsterdam Centraal, enkele reis. GVB villamosjegy. Egy fél zacskó Camel dohány, roken is dodelijk.

Egy félbetépett beszállókártya, meg az a kék-fehér papírzacskó, amibe a Damrak ajándékboltjaiban

csomagolják be neked a sztriptíztáncosnőt formázó hamutálat, amit úgyis megveszel.

 

Bámulom a szemétkupacot és leesik, hogy már mennék is, vissza a furcsa tengerpartra, ami olyan,

mint a trópusokon, csak éppen hűvös van, vagy a lepusztult hajógyárba, amit hippik, művészek

és újabban világméretű médiacégek vettek birtokukba. Elveszni a piroslámpás negyed sikátoraiban,

majonézbe mártogatni a füstölt lazacot, frissen sült Stroopwafelt zabálni vagy a bolhapiacon hallgatni

egy marokkói sztoriját arról, hogy milyen kedvesek voltak vele a magyarok, amikor 1968-ban nálunk

turnézott az Eötvös-cirkusszal. Szé-ged, Cég-léd, Százhá… Százhálom… Százhalobátta – mondta a marokkói.

A sztorija valószínűleg igaz volt, nem csak azért dobta be, hogy megvegyem tőle a 100 éves kézi kávédarálót.

Ha visszamennénk ihletért, talán még egy épkézláb befejezés is eszembe jutna ehhez az íráshoz.

 

 

 

 

szöveg: Rusznák Gábor

kép: Sebestyén László

 

 

 

1
10138

Öt éve történt a vörösiszap katasztrófa

 

Magyarország legnagyobb természeti tragédiája következett be, amikor az ajkai timföldgyár tároló gátja átszakadt és több mint egymillió köbméternyi víz és mérgező vörösiszap eleggyel öntötte el a közeli Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely mélyebben fekvő részeit. Hivatalosan 10 ember vesztette életét. Több százan maradandó égési sérüléseket szenvedtek, amellett, hogy az ár elsodort maga előtt mindent, a legszörnyűbb a lúg maró hatása volt, melybe sajnos többen belehaltak. Több, mint 300 ház vált lakhatatlanná. Otthonokat, emlékeket és tárgyakat mosott el A vörös.

 

Szinte a legtöbb hazai lap és ügynökség fotóriportere dolgozott ott a kezdetektől fogva. Magyarország bekerült a külföldi sajtó érdeklődésébe. A New York Times Gárdi Balázs és Szandelszky Béla képein keresztül mutatta be a tragédiát. Rengeteg ábrázolásmódja és értelmezése született fotográfiailag a vörösiszap szerencsétlenségnek. Ikonikus fényképek születtek. Az emberi sorsokon és az átélt veszteségen túl, csendes szemlélőként nagyon morbid és tájidegen volt a vörös szín. Másfél két méter magasságig minden piros volt, ez vizuálisan megragadta a fotósok figyelmét. Érdekes módon pont a fent említett Gárdi Balázs készített egy fekete-fehér sorozatot, mely letisztultan, a vörös szín látványától mentesen mutatja meg az emberekben lezajlódó tragédiákat.

 

10062759_f31c9f0985c79cc9d9fd28f945dc213c_wm

fotó: Mohai Balázs

“A pusztítás valóban hordoz magában egyfajta vizuális, és csakis vizuális szépséget. Megdöbbentő, hogy itt korábban élet volt, jött a katasztrófa, és utána csak a csend és kietlenség maradt.”

– meséli Kollányi Péter többszörösen díjazott fotográfus az origónak adott interjújában. A Capa központ öt év távlatában mutatta be a héten Kollányi Memento című könyvét, melyet kifejezetten erre az alkalomra készítettek. Apokaliptikus tájakon sétálunk, amint a képeket nézzük. Hiányzik róluk az ember, ezzel is kiemelve a tragédia embertelenségét. “A katasztrófa után két nappal érkeztem a helyszínre, és hihetetlen, meghatározó élmény volt a kietlenség, a csönd. Három-négy órán keresztül teljesen egyedül sétáltam a katasztrófavédelem által lezárt területen.” 

A magyar dokumentarista fotós több mint egy éven keresztül készített képeket a szellemfalvakról, mielőtt az elhagyott házakat lebontották volna. Díjnyertes fotósorozatával tudatosan az emberi jelenlét folyamatosan halványuló jeleit igyekezett dokumentálni, elégikus refrént alkotva az apokalipszis utáni világ és az élet elmúlása között, – olvashatjuk a Capa központ weboldalán az ajánlót.

 

 

_KAP3157 _KAP3151 _KAP3210Öt év távlatából a vidék látszólag kiheverte a tragédiát, de a szívekben belül kitörölhetetlen emléket okozott. A Phoo munkatársai ellátogattak a helyszínre, Tili Károllyal, Kolontár polgármesterével és néhány érintettel beszélgettek, akiknek odaveszett mindene. Kolontáron egyetlen ház maradt meg, egy raktár, hogy őrizze a pusztítás emlékét. Benne felhalmozott bútorok, eszközök, emlékek amiket elvitt az ár. A földeket lecserélték, a polgármester szerint termékenyebb, mint valaha. Próbál optimistán hozzáállni a dolgokhoz. Feladatának tartja, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből. Mivel Kolontár közlekedés szempontjából nagyon előnyös helyzetben van, rengeteg buszjárat áll meg, könnyedén megközelíthető, az elárasztott területet ipari felhasználásra kínálja, ezzel is munkaerőt próbálva teremteni. Egy tojáscsomagoló és egy varroda jelenleg is üzemel, de számos beruházás van tervbe véve a következő években.

Magdi és János már a rehabilitált lakópark egyikében lakik. Belakták otthonukat és megszokták az új környezetet, de nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszükbe régi otthonuk. Nem akarnak panaszkodni, de úgy érzik, hogy más, mint az a ház, amit “elvitt a vörös”. Azt téglánként a saját kezükkel rakták össze. Minden négyzetcentimétert ismertek. Pont a tragédia előtt egy évvel újították fel, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozniuk az életben. Amikor leszólítjuk őket azonnal szívélyesen beinvitálnak és előkerül egy fotóalbum. Megható pillanatok ezek. Nem szívesen elevenítik fel az emlékeket. János édesanyja az egyik áldozat a tízből. 800 métert sodorta a testét az ár. Még az ellenségeiknek sem kívánnának ilyen halált. János a tragédia pillanatában kint volt a földeken, Magdi pedig Tárnokon az unokáknál. Felhívta a férje és annyit, hogy mondott, hogy ne gyere haza, mert nincs hova. Akkor még nem értette. Utána jó pár hónapon keresztül sokszor eszébe jutott ez a mondat.

_KAP3388 _KAP3372

1
126

Modern kori Exodus

Magyarország az elmúlt héten újra a nemzetközi figyelem középpontjába került. Néhány ezer menekült és az ő kálváriájuk felhívta a figyelmet arra, hogy az a világrend amiben eddig hittünk valóban szétesni látszik. Hölvényi Kristóf fotóesszéje végigkíséri a történéseket a Keleti pályaudvartól a nagy menetelésen át, egészen egészen a bécsi főpályaudvarig. Egy apró állomása ez mind a szemünk előtt zajló történelemnek, mind a határátlépők zarándoklatának, de ez az apró állomás meghatározó. Kristóf az európai történetírás egy fontos fázisánál volt jelent. Kamerájával sokkal többet fényképezett, mint néhány elégedetlen menekült. Két világrend találkozik, az egyik átlépi azt a láthatatlan határt, amit Európának hívunk, a fejlett civilizációnak, indulatok szabadulnak el mindkét oldalról, de megoldások alig. Közben pedig ez a néhány ezer elkeseredett ember újra kezébe veszi a sorsát, mint amikor meghozták a döntést, hogy elindulnak. Nincs semmijük, csak az kevés motyó hátukon. Nincs vesztenivalójuk. Hölvényi képeinek titka a részletekben rejlik, olyan, mintha egy filmet néznénk. Nincsenek nagytotálok és megszokott fotóriporteri eszközök. Nagyjából ugyanazzal a perspektívával van végig fotózva az egész, de ikonikus tartalommal megtöltve. Ahogy haladunk az esszében a történések kibontakoznak, egyszer csak elkezdünk izgulni. A szűk ábrázolástól szorongunk, nem látjuk egészben a problémát. Ahogy az egész világ nem érti, ugyanúgy nem érezzük a képeken sem, hogy megoldást kínálna. Inkább csak feszültséget teremt. Egy szorongó kérdés marad a történet lezárásaként, hogy mit kezd a világ a sokszázezer otthontalan sorsával.

1