Öt éve történt a vörösiszap katasztrófa

 

Magyarország legnagyobb természeti tragédiája következett be, amikor az ajkai timföldgyár tároló gátja átszakadt és több mint egymillió köbméternyi víz és mérgező vörösiszap eleggyel öntötte el a közeli Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely mélyebben fekvő részeit. Hivatalosan 10 ember vesztette életét. Több százan maradandó égési sérüléseket szenvedtek, amellett, hogy az ár elsodort maga előtt mindent, a legszörnyűbb a lúg maró hatása volt, melybe sajnos többen belehaltak. Több, mint 300 ház vált lakhatatlanná. Otthonokat, emlékeket és tárgyakat mosott el A vörös.

 

Szinte a legtöbb hazai lap és ügynökség fotóriportere dolgozott ott a kezdetektől fogva. Magyarország bekerült a külföldi sajtó érdeklődésébe. A New York Times Gárdi Balázs és Szandelszky Béla képein keresztül mutatta be a tragédiát. Rengeteg ábrázolásmódja és értelmezése született fotográfiailag a vörösiszap szerencsétlenségnek. Ikonikus fényképek születtek. Az emberi sorsokon és az átélt veszteségen túl, csendes szemlélőként nagyon morbid és tájidegen volt a vörös szín. Másfél két méter magasságig minden piros volt, ez vizuálisan megragadta a fotósok figyelmét. Érdekes módon pont a fent említett Gárdi Balázs készített egy fekete-fehér sorozatot, mely letisztultan, a vörös szín látványától mentesen mutatja meg az emberekben lezajlódó tragédiákat.

 

“A pusztítás valóban hordoz magában egyfajta vizuális, és csakis vizuális szépséget. Megdöbbentő, hogy itt korábban élet volt, jött a katasztrófa, és utána csak a csend és kietlenség maradt.”

– meséli Kollányi Péter többszörösen díjazott fotográfus az origónak adott interjújában. A Capa központ öt év távlatában mutatta be a héten Kollányi Memento című könyvét, melyet kifejezetten erre az alkalomra készítettek. Apokaliptikus tájakon sétálunk, amint a képeket nézzük. Hiányzik róluk az ember, ezzel is kiemelve a tragédia embertelenségét. “A katasztrófa után két nappal érkeztem a helyszínre, és hihetetlen, meghatározó élmény volt a kietlenség, a csönd. Három-négy órán keresztül teljesen egyedül sétáltam a katasztrófavédelem által lezárt területen.” 

A magyar dokumentarista fotós több mint egy éven keresztül készített képeket a szellemfalvakról, mielőtt az elhagyott házakat lebontották volna. Díjnyertes fotósorozatával tudatosan az emberi jelenlét folyamatosan halványuló jeleit igyekezett dokumentálni, elégikus refrént alkotva az apokalipszis utáni világ és az élet elmúlása között, – olvashatjuk a Capa központ weboldalán az ajánlót.

 

 

  Öt év távlatából a vidék látszólag kiheverte a tragédiát, de a szívekben belül kitörölhetetlen emléket okozott. A Phoo munkatársai ellátogattak a helyszínre, Tili Károllyal, Kolontár polgármesterével és néhány érintettel beszélgettek, akiknek odaveszett mindene. Kolontáron egyetlen ház maradt meg, egy raktár, hogy őrizze a pusztítás emlékét. Benne felhalmozott bútorok, eszközök, emlékek amiket elvitt az ár. A földeket lecserélték, a polgármester szerint termékenyebb, mint valaha. Próbál optimistán hozzáállni a dolgokhoz. Feladatának tartja, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből. Mivel Kolontár közlekedés szempontjából nagyon előnyös helyzetben van, rengeteg buszjárat áll meg, könnyedén megközelíthető, az elárasztott területet ipari felhasználásra kínálja, ezzel is munkaerőt próbálva teremteni. Egy tojáscsomagoló és egy varroda jelenleg is üzemel, de számos beruházás van tervbe véve a következő években.

Magdi és János már a rehabilitált lakópark egyikében lakik. Belakták otthonukat és megszokták az új környezetet, de nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszükbe régi otthonuk. Nem akarnak panaszkodni, de úgy érzik, hogy más, mint az a ház, amit “elvitt a vörös”. Azt téglánként a saját kezükkel rakták össze. Minden négyzetcentimétert ismertek. Pont a tragédia előtt egy évvel újították fel, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozniuk az életben. Amikor leszólítjuk őket azonnal szívélyesen beinvitálnak és előkerül egy fotóalbum. Megható pillanatok ezek. Nem szívesen elevenítik fel az emlékeket. János édesanyja az egyik áldozat a tízből. 800 métert sodorta a testét az ár. Még az ellenségeiknek sem kívánnának ilyen halált. János a tragédia pillanatában kint volt a földeken, Magdi pedig Tárnokon az unokáknál. Felhívta a férje és annyit, hogy mondott, hogy ne gyere haza, mert nincs hova. Akkor még nem értette. Utána jó pár hónapon keresztül sokszor eszébe jutott ez a mondat.