Phoo Magazin | Portfolio Tags fotó magazin
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
274
archive,tax-portfolio_tag,term-foto-magazin,term-274,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
101

99 óra Amszterdamban

 

 

Egy időre elég volt Amszterdamból – gondolom a negyedik látogatásom negyedik napján.

A trippünk kötelező gyakorlatai után a Rembrandtpleinen ülünk és fahéjas tejszínhabot

kanalazunk a holland almatorta, az appeltaart mellé, mint két német nyugdíjas. De hol is kezdődött?

 

 

 

 

1832

 

Nincs még egy város, ami ilyen gyorsan befogadná az utazót. A pályaudvar, ami a reggeli érkezéskor

még lebilincselő forgatag, délutánra csak egy eszköz, igazodási pont, találkozóhely, ahol – Máraival

szólva – úgy mászkálunk, mint akinek egyértelmű és fontos dolga van a városban és egyáltalán nincs

elkápráztatva a színes felvonulástól.

 

 

 

 

 

4604

Másnap már eltévedt turistákat igazítunk útba. Harmadnap holland történészhallgatókkal és ortodox vegákkal

politizálunk egy külvárosi étterem kertjében, ahol önkéntesek hétfőnként „volkskeuken-t” –népkonyhát – működtetnek,

miközben odabent egy kelta punk-rock-folk formáció zenél .

 

Amszterdamban járva az embernek tíz percenként kedve támad csettinteni és leszögezni: ezek ügyesek, így

kell ezt csinálni! Ebben a kereskedővárosban több száz év alatt csiszolódtak ki a különböző irányzatok.

A műfajok szárba szökkentek, kivirágoztak, vadhajtásokat hoztak, de aztán az évszázadok rutinja levagdosta róluk

a felesleget. Építészet, gasztro vagy design, teljesen mindegy, sehol egy eltúlzott díszítés, hivalkodó ciráda vagy felesleges centiméter.

 

 

 

 

 

5410

Több kötetet lehetne teleírni Hollandiáról, a hajós nemzetről, akik még az ipari forradalom előtt

elpáholták az angol tengeri flottát, mert a szélmalom-hajtotta fűrészgépekkel beelőzték a brit

hajógyártást. Amszterdamról, a vágáns kereskedővárosról, az első multi, a Kelet-indiai Társaság

alapítóiról, a zseniális gátépítőkről, Van Goghról és az arany évszázadról, de nem tudok most ezekről

írni.

 

 

 

 

 

 

6900

Elfáradtam attól a sok kéktől meg zöldtől. A hajó, amin lakunk csendesen ringatózik alattam, a vízen a kikötő és a

belváros fényei tükröződnek, de erre már nem veszem elő a gépet. Láttunk mindent, amit

kellett, a hátizsákban ott lapul a szuvenír sajt meg a tulipánhagyma,  a hajónk manchesteri kapitányával vidáman lekezelünk,

a napunkról érdeklődik. Elhagytuk Kelet-Európát, de jó érzéssel tölt el a tudat, hogy itt is otthon vagyunk.

 

Már otthon-otthon, az íróasztalon előttem hever az a tipikus amszterdami szemétkupac… Vonatjegy, Eindhoven-

Amsterdam Centraal, enkele reis. GVB villamosjegy. Egy fél zacskó Camel dohány, roken is dodelijk.

Egy félbetépett beszállókártya, meg az a kék-fehér papírzacskó, amibe a Damrak ajándékboltjaiban

csomagolják be neked a sztriptíztáncosnőt formázó hamutálat, amit úgyis megveszel.

 

Bámulom a szemétkupacot és leesik, hogy már mennék is, vissza a furcsa tengerpartra, ami olyan,

mint a trópusokon, csak éppen hűvös van, vagy a lepusztult hajógyárba, amit hippik, művészek

és újabban világméretű médiacégek vettek birtokukba. Elveszni a piroslámpás negyed sikátoraiban,

majonézbe mártogatni a füstölt lazacot, frissen sült Stroopwafelt zabálni vagy a bolhapiacon hallgatni

egy marokkói sztoriját arról, hogy milyen kedvesek voltak vele a magyarok, amikor 1968-ban nálunk

turnézott az Eötvös-cirkusszal. Szé-ged, Cég-léd, Százhá… Százhálom… Százhalobátta – mondta a marokkói.

A sztorija valószínűleg igaz volt, nem csak azért dobta be, hogy megvegyem tőle a 100 éves kézi kávédarálót.

Ha visszamennénk ihletért, talán még egy épkézláb befejezés is eszembe jutna ehhez az íráshoz.

 

 

 

 

szöveg: Rusznák Gábor

kép: Sebestyén László

 

 

 

1
OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Hajdú Tamás: Summer in the city

 

Kelet-Európa lakónegyedei egyszerre a sűrű élet és az elhagyatottság helyei. Nyáron még inkább így van ez: a buja tenyészet és a sivár kipusztultság ugyanazon időben van itt jelen a házak közötti szűk tereken, a falakon, a járdákon, az erkélyeken, a repedésekben és a szürke felületeken. A növényzet elszabadul, jótékonyan eltakarja az elhanyagolt térelemeket, harsányan színezi a szürkét, a holt anyagot, a porladó betont pedig a burjánzó élet fojtogató szorításba öleli.

A hajdan szebb napokat látott, a szocialista ipar büszkeségeinek egykori jelképei, a vágy tárgyát képező Dacia gépkocsik utolsó példányai itt bújnak meg elhagyatottan a merészen és buján felnövő növényzet fényes-zöld sátra alatt. A repedésekből kinő a fű, a járdaszegély és a kanálisfedő körüli széttöredezett és egyenetlen betonfelületet rózsaszín és vörös kontúrokkal rajzolja körül a pazarlóan elhullatott virágszirom-szőnyeg. A holt anyag minden résébe, minden repedésébe – melyet az idő ejtett, de be nem foltozott – betör a nyár, és lélegzik szabadon, háborítatlanul.

De talán mégsem mindenütt ilyen érintetlen ez a hullámzó növényi élet. A lelkes, de szegényes emberi gondoskodás nyomai is ott vannak az anyag újrafelhasználásának kreatív kísérleteiként a tömbházak közti virágos és zöldséges kertecskékben: félbevágott pillepalackok, műanyag mécsesek, apró vaskerítések. A pillepalack úgy van itt jelen, ebben a térben, mint a fogyasztói társadalom és a találékony mindennapi élet kelet-európai szimbiózisa, mint a vágy és a szükség ellentétének helyi kibékülése. A bent és kint határvonalai is képlékenyebbé válnak, a privát szféra hagyja magába omlani a nyár illatait, zöld burjánzását. De a magánszféra is bátrabban és szemérmetlenebbül lép ki a nyilvános térbe: nem bánja sem a szegénységet, sem a rútságot. Nem kendőzi magát, nem akar tehetősebbnek és szebbnek látszani, mint amilyen: öreg vállon leengedett ruhapánt és foszlott, pecsétes intim ruhadarab a szártókötélen – kitárulkozik, és önfeledten éli a napfényes életet. Mit is kellene szégyellni itt? Ezek vagyunk, ilyenek vagyunk.

Jól megfér itt együtt, a tömbházak nyarában a szemérmetlen ruhadarab és a politikusportré. A valahonnan idekóborolt, falusi idillt idéző tehén és a magasra nőtt bozót mögött magasodó, valaha az urbanizáció igényével épült lepusztult tömbház. Nézzük a fotókat, és gondolkodunk: milyen életeket rejtenek a falak, mi van az ablakok mögött, kié a barbie-rózsaszín blúz a szárítókötélen, mely viselője elől épp eltakarja a kilátást. Nézzük és kérdezzük: milyenek a kilátások innen?

– Bodó Julianna

 

Hajdú Tamás amatőr fotográfusnak vallja magát, főállásban állatorvos. Szürreális kutyás sorozata mellett, számtalan elismert munkájával találkozhatunk többek között a Feature Shot, Bored Panda vagy a LensScratch oldalain. Most a Phoo hasábjain mutatja be Nyár a városban sorozatát, mostantól, mint Phootographer. Szilágysomlyón született, jelenleg Nagybányán él. Én először blogjával találkoztam talán több, mint tíz évvel ezelőtt, ami szerencsére azóta is rendületlenül üzemel. Egymás mellett haladtunk, talán hatással voltunk egymásra, Tamás munkái rám, biztosan.

Rendkívül egyszerű, letisztult és mégis iszonyú ironikus kifejezési módja egyedivé teszi képeit. Úgy érez rá a hétköznapok abszurditására, mint Martin Kollar. A romániai valóság mögül a világlátása tör elő. Egy interjújában azt mondja: “Zavar. Vizuálisan is és érzelmileg is. Zavar, hogy ilyen környezetben kell a gyermekemet felnevelnem, zavar, hogy dominál a giccs és a rossz ízlés. De közben élvezem is, mert jókat lehet szórakozni rajtuk. (…) Komoly dolog a humor! (nevet). Nem mindenkit érint meg ez a fajta látásmód. Szakmámat tekintve morfopatológus állatorvos vagyok. Lehet, hogy emiatt kicsit „ferde” a humorom, de akik igazán ismernek, azoknak egyből lejön a poén.”

 

A Phoo felületén mostantól rendszeresen találkozhattok Tamás munkáival!

 

(forrás: http://www.maszol.ro/index.php/kultura/46142-hajdu-tamas-komoly-dolog-a-humor)

 

 

 

1
10138

Öt éve történt a vörösiszap katasztrófa

 

Magyarország legnagyobb természeti tragédiája következett be, amikor az ajkai timföldgyár tároló gátja átszakadt és több mint egymillió köbméternyi víz és mérgező vörösiszap eleggyel öntötte el a közeli Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely mélyebben fekvő részeit. Hivatalosan 10 ember vesztette életét. Több százan maradandó égési sérüléseket szenvedtek, amellett, hogy az ár elsodort maga előtt mindent, a legszörnyűbb a lúg maró hatása volt, melybe sajnos többen belehaltak. Több, mint 300 ház vált lakhatatlanná. Otthonokat, emlékeket és tárgyakat mosott el A vörös.

 

Szinte a legtöbb hazai lap és ügynökség fotóriportere dolgozott ott a kezdetektől fogva. Magyarország bekerült a külföldi sajtó érdeklődésébe. A New York Times Gárdi Balázs és Szandelszky Béla képein keresztül mutatta be a tragédiát. Rengeteg ábrázolásmódja és értelmezése született fotográfiailag a vörösiszap szerencsétlenségnek. Ikonikus fényképek születtek. Az emberi sorsokon és az átélt veszteségen túl, csendes szemlélőként nagyon morbid és tájidegen volt a vörös szín. Másfél két méter magasságig minden piros volt, ez vizuálisan megragadta a fotósok figyelmét. Érdekes módon pont a fent említett Gárdi Balázs készített egy fekete-fehér sorozatot, mely letisztultan, a vörös szín látványától mentesen mutatja meg az emberekben lezajlódó tragédiákat.

 

10062759_f31c9f0985c79cc9d9fd28f945dc213c_wm

fotó: Mohai Balázs

“A pusztítás valóban hordoz magában egyfajta vizuális, és csakis vizuális szépséget. Megdöbbentő, hogy itt korábban élet volt, jött a katasztrófa, és utána csak a csend és kietlenség maradt.”

– meséli Kollányi Péter többszörösen díjazott fotográfus az origónak adott interjújában. A Capa központ öt év távlatában mutatta be a héten Kollányi Memento című könyvét, melyet kifejezetten erre az alkalomra készítettek. Apokaliptikus tájakon sétálunk, amint a képeket nézzük. Hiányzik róluk az ember, ezzel is kiemelve a tragédia embertelenségét. “A katasztrófa után két nappal érkeztem a helyszínre, és hihetetlen, meghatározó élmény volt a kietlenség, a csönd. Három-négy órán keresztül teljesen egyedül sétáltam a katasztrófavédelem által lezárt területen.” 

A magyar dokumentarista fotós több mint egy éven keresztül készített képeket a szellemfalvakról, mielőtt az elhagyott házakat lebontották volna. Díjnyertes fotósorozatával tudatosan az emberi jelenlét folyamatosan halványuló jeleit igyekezett dokumentálni, elégikus refrént alkotva az apokalipszis utáni világ és az élet elmúlása között, – olvashatjuk a Capa központ weboldalán az ajánlót.

 

 

_KAP3157 _KAP3151 _KAP3210Öt év távlatából a vidék látszólag kiheverte a tragédiát, de a szívekben belül kitörölhetetlen emléket okozott. A Phoo munkatársai ellátogattak a helyszínre, Tili Károllyal, Kolontár polgármesterével és néhány érintettel beszélgettek, akiknek odaveszett mindene. Kolontáron egyetlen ház maradt meg, egy raktár, hogy őrizze a pusztítás emlékét. Benne felhalmozott bútorok, eszközök, emlékek amiket elvitt az ár. A földeket lecserélték, a polgármester szerint termékenyebb, mint valaha. Próbál optimistán hozzáállni a dolgokhoz. Feladatának tartja, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből. Mivel Kolontár közlekedés szempontjából nagyon előnyös helyzetben van, rengeteg buszjárat áll meg, könnyedén megközelíthető, az elárasztott területet ipari felhasználásra kínálja, ezzel is munkaerőt próbálva teremteni. Egy tojáscsomagoló és egy varroda jelenleg is üzemel, de számos beruházás van tervbe véve a következő években.

Magdi és János már a rehabilitált lakópark egyikében lakik. Belakták otthonukat és megszokták az új környezetet, de nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszükbe régi otthonuk. Nem akarnak panaszkodni, de úgy érzik, hogy más, mint az a ház, amit “elvitt a vörös”. Azt téglánként a saját kezükkel rakták össze. Minden négyzetcentimétert ismertek. Pont a tragédia előtt egy évvel újították fel, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozniuk az életben. Amikor leszólítjuk őket azonnal szívélyesen beinvitálnak és előkerül egy fotóalbum. Megható pillanatok ezek. Nem szívesen elevenítik fel az emlékeket. János édesanyja az egyik áldozat a tízből. 800 métert sodorta a testét az ár. Még az ellenségeiknek sem kívánnának ilyen halált. János a tragédia pillanatában kint volt a földeken, Magdi pedig Tárnokon az unokáknál. Felhívta a férje és annyit, hogy mondott, hogy ne gyere haza, mert nincs hova. Akkor még nem értette. Utána jó pár hónapon keresztül sokszor eszébe jutott ez a mondat.

_KAP3388 _KAP3372

1