Phoo Magazin | Portfolio Tags emberek
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
333
archive,tax-portfolio_tag,term-emberek,term-333,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
vendeg-1024x512_beta

Vendégeim

 

 

Csengetnek, jöttek hozzám. Beengedem, beszélgetünk, örülünk egymásnak. Nincs nálam nagy átjáróház, pár ember jár fel, állandó ismerősök, barátok, rokonok. Adják egymásnak a kilincset. Jó, hogy itt vannak. Hosszabb rövidebb-ideig maradnak.  Van aki tovább rohan, van aki marad, néha akár hónapokig. Kamera előtt állva kicsit zavarodottan, de elfogadva rögzül a találkozás.

 

2013-ban készült sorozat nem akart többet, mint dokumentálni egy pillanatot, kik járnak hozzám, egyfajta vizuális vendégkönyvnek készült az anyag. Egy kor, egy állapot lenyomata. Akkor és ott látlelete. A szelfiktől túlcsordult világban lelassítanak, ahogy a barátaimra nézek. Nem exponáltam sokat, nem azért készült, hogy kitegyük valamelyik közösségi felületre. Az emlék fontos, és az emberek.

 

Kevésbé  törekszik az egyformára, hogyan is törekedhetne, hiszen szereplői mások és mások, mint az összes ember. Ami összehozza őket az a helyszín és a fotográfus. Én magam, aki nem vagyok a képeken.

A kollekció 4×5-ös filmre készült, Linhof Color géppel, minden előnyével és macerájával. 

0
101

Merengő

Az emberek vágynak a csendre. Arra az ősi, mély nyugodtságra, mikor úgy érezzük, hogy körbeölel minket a mindenható béke puha karjaival. Mikor egy mély lelégzettel, a lelked kicsit felemelkedik, testedet a földön hátrahagyva. Ősanyáinktól örököltük ezt, így ösztönösen keressük a természet közelségét, ahol elérhetjük ezt az állapotot. Kutatunk utána a kietlen betonfalak között, imitálni próbáljuk, mert a függöi vagyunk, de kiszadtunk igaz világunkból.
Vágyjuk, de el nem érhetjük. A megnyugvást keressük, de folyton rohanunk, remélve, hogy elérjük. Napról-napra, hétről-hétre, életünk mintha egy furcsa, cél nélküli végtelen versenyfutás lenne. Pedig pont ezzel távolítjuk el magunkat legjobban a békétől.
Ha megállunk egy pillanatra és észrevesszük mi van körülöttünk. Elmerengünk, megtalálhatjuk a városban is a szépséget és a nyugodtságot. Lecsendesíthetjük elménket, lelkünk békére lelhet. Ha észrevesszük a szépet, ne eresszük, élvezzük csupán a látványát, engedjük, hogy átjárjon minket a mély, néma nyugodtság!

1