Phoo Magazin | Leves
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
187
archive,category,category-leves,category-187,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
  • 7f9b97227e61501b468e0a1c8252306e
  • 30f4fe574797b4fa39f254d4b4224fbe
  • 88-becedfbfc0035d4f112b2ebf9c84b504
  • 89223
  • tumblr_ojqrjltDnQ1sln1d3o1_500
  • _1__Press_Image_l_David_Lynch_2c_Untitled__Lodz__2c_2000_52d654ca5580e
  • _2__Press_Image_l_David_Lynch__Untitled__England___late_1980s_early_1990s_52cd5b23d84af

David Lynch világa

 

Ma hajnalban mutatta be az HBO minden sorozat ősatyjának, a Twin Peaksnek, 26 évvel későbbi folytatását. A Phoo szerkesztősége összeszorított fogakkal várja a folytatást. A Twin Peaks titkos története facebook oldalon, vagy akár a sorozat twitter csatornáján mindent megtudhatunk a szereplőkről és a hollywood egyik legérdekesebb arcáról David Lynchről, a sorozat rendezőjéről, mely szerkesztőségünk tagjainak meghatározta egy egész életre a hangulat és látványvilágát.

David Lynch atmoszférája nagyon érdekes. Viszonylag kevés filmet rendezett, nem az az évente piacra dobok egy kasszasikert típus, viszont minden alkotása magán hordozza sajátosan beteges stílus jegyeit, látványvilágát. Egy igazi zseni nem csak egyfajta dologban képes nagyot alkotni, hanem komplex módon gondolkozik és több dologban teljesíti ki magát egyszerre. Ez Lynch-re is igaz. Kevesen tudják, hogy nem csak filmrendezőként, hanem egyfajta polihisztor alkotóként rengeteg dolgot csinál egyszerre. Reklámfilmeket rendez, fiatal tehetségeket karol fel és támogat. Fest, fotózik, zenél, zenéihez pedig saját maga rendezi videóklipjeit. Fotográfiájára pedig ugyanaz a sötét, erotikával fűszerezett perverz látványvilág jellemző, mint a filmjeire.

Ebbe a különös világba engedünk most betekintést kevésbé ismert munkáim keresztül.

 

A Crazy Clown Time az egyik legismertebb dala, (lehet ilyet mondani erre?) melyben saját hangja tűnik fel, és persze a klip is az ő keze munkája. De érdemes megnézni az I know, illetve I’m waiting here-t is, melyet Lykke Li énekesnővel készített közösen.

 

David Lynchre sok mindent lehet mondani, van aki rajong érte és van aki képtelen megérteni. De egy dolog biztos. Minden munkája az eredetiséget és egyéniségét tükrözi.  Fotói és festményei önmagukban is nagyon felkavaróak. Az egész lénye vonzza magával az életnek azt az oldalát, amiben kevesen szeretnek megmártózni. Nehéz megfogni és megfogalmazni, hogy miről szól ez az egész, hogy mi pontosan Danger Mouse & Sparklehorse, ugyanúgy, ahogy Lynch filmjei sem túl konkrét dolgokról szólnak. Inkább egy érzés az egész, amit csak egy pillanatra fut át rajtuk két lámpa felvillanás között.

 

 

B 2141

tumblr_oh4hk3SnAq1r8w9tpo1_1280

_1__Press_Image_l_David_Lynch_2c_Untitled__Lodz__2c_2000_52d654ca5580e David-Lynch-VS-Magazine

_1__Press_Image_l_David_Lynch_2c_Untitled__Lodz__2c_2000_52d654ca5580e

tumblr_ol9xgxJK1E1ve6mqio1_1280

7918a672fe839cdc763d323adb4fd902

 

0
101

Miért halálos a Death Metal Irakban?

 

 

Néhány száz death (meg black) metal koncerttel a hátam mögött mindenképpen a rutinos versenyzők közé számítok ebben a szubkultúrában. Láttam aranykezű ismeretleneket 5-6 ittas ember előtt játszani, iráni és grúz csapatokat a jereváni bábszínházban rendezett death metal fesztiválon, majd néhányat közülük pár nappal később egy tbiliszi szexklubban, szado-mazo porngrind bulit egy szarajevói pincében vagy éppen egy tiranai kocsmában zenélő kiváló Death tribute zenekart, ami valamiért a nem annyira metál Trout névre hallgatott. A Dark Phantom nevű kirkuki zenekar erbili hangversenyének megtekintése tökéletesen illeszkedik a „fura helyeken death metal koncertekre megyünk” tematikához.

A Phoo Magazin fotográfusa, Hölvényi Kristóf Irakban készült képei, Belényi Dániel írásával.

Erbil, és úgy általában egész Kurdisztán legnagyobb hátránya a letelepedett népeknél meglévő kultúra teljes hiánya. Persze ez így kicsit erős állítás, mert apró rezdülések akadnak néha, de alapvetően igaz. Nincs színház, nincsenek múzeumok (ami van egy-kettő, az kis jóindulattal még éppen befér a felejthető kategóriába), nincsenek koncertek, nincsenek filmvetítések a három nagyvárosban (Erbil, Szulejmania, Duhok) évente megrendezett filmfesztiválokat meg a plázákban játszott buta amerikai akciókat leszámítva, és az épített környezet esztétikája sem csábít sehol városnézésre. Kultúrafogyasztó embereknek marad az olvasás és a torrentezés. Esetleg egy rövid kiruccanás Isztambulba vagy Bejrútba, vagy valami expatoknak szervezett argentin tangó est és white party egy luxusszálló emeleti bárjában.

A kultúra hiánya mellé extra nehezítés, hogy a death metal olyan műfaj, amit még a rokkerkedők nagyja sem tud elviselni, a műfaj nagyágyúi önálló szerzői estjeiken sem szórakoztatnak párszáz fizetővendégnél többet. Ezt a kombót az iraki Erbilbe helyezve igencsak szűk keresztmetszetet eredményez.

Mivel Kurdisztánban koncertek híján koncerttermek sem nagyon vannak, a kisebb, párszáz főre tervezett esküvői csarnokok értelemszerűen túl nagyok egy ilyen műsornak, a népszerűbb klubokban araktól ittasodó nagyérdeműt pedig inkább az arabul üvöltöző bingó dobja fel, az ilyen szeánszok szervezése esősorban az optimista/baráti vagy pénzéhes hotel menedzserek feladata marad. Mondjuk a pénzéhség és a death metal közös halmaza elhanyagolhatóan kicsi, és miután egyik legutóbbi Napalm Death koncertem után láttam, hogy harminc akárhány év legmagasabb szintű aprítás után még mindig kisbusszal turnézzák végig Európát, ezt a jelzőt talán le is lehet venni a listáról.

Az örömzene (jelen esetben a death metal) és az értelmezhető piac (rock) közti szakadékot áthidalandó, a koncertet élő rock estnek hirdette meg az a luxusszálló, amelyik biztosította a tetőterasz bárját a vadulni vágyóknak. A Dark Phantom is ráérzett arra, hogy ha gyorsan ledarálják-elhörgik a mondandójukat, azzal az ott megjelent, elsősorban nem death metal rajongó expatok és pár helyi szemét nem fogják kiszúrni, ezért a műsorba illesztettek néhány Metallica meg System of a Down feldolgozást, amit legalább lehetett együtt dalolni és pengetni hozzá a léggitárt. Közben a színpad köré terített asztalokhoz pingvinek hordták a 4 dolláros legolcsóbb-legkisebb sört, miközben a megjelent 30 emberből minimum a fele mobilozta az eseményt.

Hogy magáról a jelenségről is írjak valamit, a Dark Phantom nevű kirkuki death metal zenekarról először tavaly olvastam. A sztori szerint egy amerikai katonától kaptak egy metál cédét még 2003-ban, és annyira beőrültek tőle, hogy 10 éve megalapították a mostani zenekart. Közben persze zajlott a háború, életveszélyes fenyegetéseket kaptak, mivel „sátánisták” (ez a nyugati zene, főleg a metál iszlám értelmezése, elég kényelmes jelző, mert nem kell rajta gondolkodni), a dobos lelépett, néha hibernálták magukat, végül tízéves pályafutásuk során összehoztak szó szerint néhány koncertet – a legutóbbit volt szerencsém megtekinteni.

Kedves olvasók és európai fesztivál rendezők, hallgassátok meg itt és hívjátok meg őket európai fesztiválokra! Addig is hallgassátok ezt az örök klasszikust!

 

101

102

103

104

105

106

107

IMG_3040

Fotó: Hölvényi Kristóf

Szöveg: Belényi Dániel

0
img_0023

Csákvári Péter: Tiny Wasteland // Zsebvilág

 

Csákvári Péter elsősorban gasztrofotós, akinek ebben az esetben modelljei apró figurák, amivel leképezi világunk sötét oldalát.

 

Egy évvel ezelőtt egy világvégi Herm nevű apró szigeten éltem. A borzasztó idő és az unalom egyre arra késztetett, hogy kitaláljak valami szórakozást, amivel el lehet szöszmötölni rendesen. Mivel ételfotós vagyok, egy makrófotózáshoz kiválóan használható géppel voltam összezárva, valamint az amazon és az ebay csodálatos lehetőségeivel. Láttam egy japán faszit, aki mindennap ilyen apró diorámákat épít. Nagyon elvarázsoltak, viszont hiányoltam valami sötétebb humort is a képeiből. Így kezdtem bele a Tiny Wastelandbe, ami egy apró senki földje, tele korunk problémáival, sötétebb titkaival és elgondolkoztatóbb frázisaival.

 

A sikeres első sorozat a Life in Micropolis, a irodai pornótól, a gyilkosságon át a családon belüli erőszakig sok témát feldolgozott, de mégis inkább az első szárnycsapásaimként tekintek rá. A most induló új sorozat, a Small Sins  már egy mélyebb, erőszakosabb, társadalom kritikusabb sorozat lesz.

 

dsc_2734

 

dsc_3283

 

dsc_2264

 

img_0013

 

dsc_5083_1

 

dsc_2501_1

 

dsc_2597_1

 

dsc_0251

 

0
03_kisujszallas_ujvarisandor_riport08

Egy közös ház

 

Vajon van-e közös pont egy vidéki városháza alagsorában működő súlyemelő klub, a háromezer embernek otthont adó óbudai „faluház”, egy alföldi motorvonat, egy faluszéli református drogterápiás otthon, egy kisvárosi romkocsma, egy négygenerációs kertvárosi családi ház vagy éppen a dunai horgászokat tömörítő Facebook-csoport között?

 

Pannonhalma ezeréves apátságának legújabb tárlata erre próbál meg válaszokat keresni. Hét ház, hét képes történet egy különleges fotókiállításon; Ajpek Orsi, Kummer János és Ujvári Sándor fotográfusok fényképein. A Főapátság koncepciója és mecenatúrája révén megvalósuló kiállítás címe a 2017-es évad mottójához igazodva: Egy közös ház.

Ugyan min múlik, hogy megszeretünk és magunkénak érzünk-e egy teret? Az épületet tervező építészen, a bútorokat készítő iparosokon, vagy hogy működik-e a légkondicionáló? Környezetünket igyekszünk saját igényeink szerint formálni, de környezetünk is folyamatosan visszahat ránk és alakít bennünket. Vajon mennyi pletyka hangzik el egy fodrászszalon négy fala közt? És mennyi dalt hallgatnak végig a fürdőszobacsempék? Van-e olyan házibuli, amely nem a konyhában végződik? Mellém ül-e a vonatra most felszálló lány? Tényleg jobban esik-e a kávé a törzshelyemen?

Az üres terek a kezünk nyomán helyekké formálódnak, és legtöbbször észrevétlenül alakítják mindennapjainkat. Fotóinkon keresztül egy vidéki városháza alagsorában működő súlyemelő klub, a háromezer embernek otthont adó óbudai „faluház”, egy alföldi motorvonat, egy faluszéli református drogterápiás otthon, egy kisvárosi romkocsma és egy négygenerációs kertvárosi családi ház falai közt élő közösségek életébe pillanthatunk be. A felsoroltakhoz képest még mindig új területnek számít az egyre nagyobb hangsúlyt elnyerő virtuális tér, ahová a dunai horgászokat tömörítő Facebook-csoport posztjai kalauzolnak el bennünket.

A helyszínekhez kapcsolódó portrésorozatainkon keresztül pedig megismerkedhetnek néhány, sokszor a pillanatnyi helyzet által összekovácsolt csoporttal is, akik közös házaink valamely kiemelt pontján találkoznak össze: a ház előtt kutyasétáltatás közben, a nagyi kanapéján, vagy éppen a vonatra várva a peronon.

Amikor új lakásba költözünk, ösztönösen kíváncsiak vagyunk az előző tulajdonosokra, mégsem az az első gondolatunk, hogy összekapcsolódott velük a sorsunk. Pedig távolabbra tekintve, a világ legrégebb óta álló építményének tartott, majd hétezer éve épült franciaországi sírokra, vagy például az idén ötszáz éves reformáció origójának számító wittenbergi vártemplomra gondolva mégis érezzük, hogy a négy fal között van valami megfoghatatlan plusz, amit legtöbbször a hely szellemeként emlegetünk, és ami összeköti az ott megfordult embereket. Pannonhalma ezeréves apátsága alkalommal, szövegkörnyezettel, térrel és hellyel kínál, hogy kicsit távolabbról ránézzünk közös házaink ismerősnek tűnő, de a mindennapokban kevés figyelmet kapó rezdüléseire.

 

07_reformatusdrogrehab_ajpekorsi_009

03_kisujszallas_ujvarisandor_riport10nagy

06_motorvonat_ujvarisandor_riport02nagy

01_4generacioscsaladihaz_ajpekorsi_012nagy

02_faluhaz_kummerjanos_03_nagy

 

Az idegenségben és az otthontalanságban Isten népének otthonai lehetnek azok a helyek, amelyek átalakítják a várost. Azok a helyek, amelyekben lemondanak a gyanakvásról, amelyekben feladják a félelmet, amelyekben hiszik, hogy ember ember mellett otthonra találhat. Nincs ez ma sem másként. Egy családi ház, egy edzőterem, egy városháza, a konkrét folyó és a virtuális tér, egy társasház, de még egy motorvonat is az idegenségbe oltott otthon lehet. Közös ház – nem a jól megépítettsége miatt, hanem azért, mert a benne összetalálkozó emberek egyfajta irracionális bizalommal néznek egymásra. Ez Isten irracionalitása, amely a képek tanúsága szerint már elkezdte átalakítani a világot.”

Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát

 

A kiállítást a Pannonhalmi Főapátság Kulturális Irodája rendezte.

Kurátor: Virágvölgyi István

Fotográfusok: Ajpek Orsi, Kummer János és Ujvári Sándor

A kiállítás 2017. március 22. és november 10. között, a főapátság nyitvatartási idejében, ingyenesen látogatható.

Bővebb információ: http://bences.hu/cikk/nyitva_tartas.html

0
screen-shot-2017-02-24-at-10-23-05

Copacabana Palace torzói-Peter Bauza képei

Nem sűrűn ajánlunk albumot, de most egy izgalmas kötet került a Phoo szerkesztői kezébe. Peter Bauza német fotográfus könyve nem a legendás Rio de Janerio-i luxushotelről szól, hanem a brazil metropolisz nyugati részében fekvő elhagyatott lakóház beruházásról. Távol az elegáns palotaszállótól és a riói turista promenádoktól, mintegy 300 család él egy lepusztult épületkomplexumban, amit középosztálybelieknek terveztek 30 évvel ezelőtt, azonban sohasem készült el. A beton torzó hat épületében 1000 ember talált otthonra emberhez méltatlan körülmények között – sem teto, sem terra(tető nélkül, föld nélkül).

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-34

Bauza három évvel ezelőtt járt ott először. A komlpexumnak számos beceneve van: Jambalaya (egy hagyományos kreole tál után, vagy egy aznos nevű TV műsor után), Carandiru (egy hírhedt brazil börtön után), vagy, egyértelmű szarkazmussal Copacabana Palace, amire a fotós egy falra graffitiként felfestve bukkant. A különálló, több emeletes torzókban nincsen víz, nincs megfelelő világítás, ahogy ablaküveg, s ajtók sem, s persze lift sincsen. A lakások összeomlottak, s minden nedves, penészes. A falak feketék és koszosak, s bűzös szag terjeng az utcán és az épületek körül. Tulajdonképpen a helyet a purgatóriumként lehetne értelmezni, azonban Peter Bauza színtelített képei mást mesélnek el: a mindennapok pillanatait, az emerek életszeretetét, reményeit, álmait mutatja be, anélkül, hogy megszépítené a taszító környezetet.

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-58

screen-shot-2017-02-24-at-10-23-12A sorozat sokkal inkább ennek a nem önkéntesen szerveződött közösségnek az erejéről és szolidaritásáról szól, ahogy bátor függetlenséggel próbálnak túlélni. „Arcot és hangot akartam adni ennek a kisebbségnek, akik felé méltósággal közelítettem” – magyarázza a fotográfus. Az ittélők kezdeti vonakodása után Peter Bauza bizalmat kapott a  lakóktól, s nyolc hónapig szabadon járhatta a helyszínt, melynek eredménye a képekről visszaköszönő intim nézőpont.

A fotós számára a Copacabana Place sok millió, nehéz körülmények között élő brazil küzdelmét szimbolizálja. Projektjét akkor kezdte, amikor sok milliárdot költött az ország a nyári olimpia rendezésére. Ma a gazdasági válság még drámaibb. Valamivel több ma a busz, vonat és metró kapcsolat, de ez mind távol esik a teleptől. Csak 60 km-re fekszik a jómódtól, de ez elég ahhoz, hogy rejtve maradjon.

0
  • Bombardopolis, Haiti, 1986 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Mexicans arrested while trying to cross the border to United States. San Ysidro, California, USA, 1979 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Bombay, India, 1981 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Gyerekek játszanak az udvaron, Tehuantepec, Oaxaca állam, Mexikó 1985  © Alex Webb/Magnum Photos

A Magnum és más nagyágyúk

 

 

Február 28-án indul útjára a Budapesti FotóFesztivál, melynek a Phoo Magazin kiemelt médiatámogatója: két hónapon keresztül reflektorfénybe kerül a kortárs hazai és nemzetközi fotográfia. Az itthon egyedülálló kezdeményezés egyik szenzációja a Magnum fotóügynökség tagjának,  Alex Webb-nek a kiállítása lesz. A megnyitóra, a Műcsarnokba, a művész maga is ellátogat.  A rangos programsorozat persze számos izgalmas eseményt és kiállítást kínál, ezekről is beszélgettünk a fesztivál főszervezőjével, Mucsy Szilviával.

 

 

 

mucsyszilvi_portraitFotóművészként dolgozol, emellett azonban tanítasz a Corvin rajziskolában, a Random egyéni képzésén és márciustól a Werk Akadémián is. Te vagy továbbá a Magyar Fotográfusok Társaságának és a Random kortárs fotóművészeti csoportnak az elnöke. És most itt a Budapest FotóFesztivál, nem semmi! Hogy született meg az ötlet?

Athénban, az Akropolisszal szemben egy kávézó tetőteraszán ültünk Somosi Rita művészettörténész/kurátor barátnőmmel, akivel az Athens Photo Festival rendezvényére látogattunk ki, még 2015-ben. A főváros-brand fotós rendezvényekről, programokról beszélgettünk, és felvetődött az ötlet, hogy miért ne lehetne Magyarországnak is egy ilyen jellegű fesztiválja?! Bíztunk abban, hogy közönségprogramokkal és kiállítás sorozatokkal egy igazán színes rendezvényt tudnánk létrehozni. Fontosnak tartottuk, hogy kis csapatunkat egy kiváló fotótörténész munkája is segítse – akinek jó rálátása van a fotográfiára különböző nemzedékeire -, s teljesen egyértelmű volt, hogy Szarka Klárát kérjük fel arra, hogy csatlakozzon hozzánk… Végül hárman kezdtük el szervezni a fesztivált.

 

Mitől különleges vállalkozás a hamarosan rajtoló FotóFesztivál?

Budapest pezsgő fotográfiai központtá alakul majd a fesztivál idejére, és reményeink szerint nem csak itthon, hanem hamarosan nemzetközi viszonylatban is tájékozódási ponttá válik fővárosunk. A Budapest FotóFesztivál célja, hogy a nagyközönséget is megismertesse a fotográfia világával. Olyan programokat szerveztünk, amelyek a szakma számára izgalmasak, ugyanakkor a fotózásban kevésbé jártas emberek számára is befogadhatók, érdekesek. Fotográfusként fontosnak tartom azt, hogy olyan kiállításokat is bemutassunk – ezután minden évben -, ami a szakmát is inspirálja.

 

 

 

PANAMA. Yaviza. 2004. Along the river. - Alex Webb / Magnum

Along the river, Yaviza, Panama, 2004 © Alex Webb/Magnum Photos

 

 

Milyen programokkal debütál a fesztivál?

Igazi ínyencség lesz a szakma és a nagyközönség számára a Magnum ügynökség híres fotográfusának, Alex Webbnek, A fény szenvedése / The Suffering of Light című kiállítása. A másik kiemelt esemény a Szubjektum lesz, amely igazán méltó helyen, a Várkert Bazárban kap otthont, és a kortárs magyar fotográfia különböző nemzedékeinek munkáit mutatja be. Ez egy nyílt pályázat nyomán, kurátori döntés alapján létrejött tematikus kiállítás, amely minden évben újabb témát mutat majd be. A harmadik fő helyszín a fesztiválközpontként funkcionáló Budapest Projekt Galéria lesz, ahol a közönség találkozhat a görög Photometria fesztivál válogatott munkáival és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) végzős fotográfusainak anyagával is.

A kiemelt események mellett számtalan galéria és nemzetközi kultúrintézet készül saját kiállítással, és lesznek interaktív programok, mint fotómaraton, múzeumpedagógiai foglalkozások, portfólió review és még hosszan sorolhatnánk.

 

Ha jól tudom, ilyen nagyszabású Magnumos kiállítás még soha nem volt Magyarországon, de még a régióban is egyedülállónak számít. Alex Webb pedig a kortárs fotográfia egyik legismertebb alakja.  

Valóban. Kortárs Magnum fotográfus önállóan még nem állított ki Magyarországon. Alex Webb pedig nagy kedvencem, régi álmom vált valóra azzal, hogy elhozhattam a kiállítását Magyarországra. Sokat jelentett az amerikai nagykövetség támogatása, akik partnerek voltak ebben, hiszen kiemelt figyelmet fordítanak az amerikai kortárs kultúrára. Hálásak vagyunk továbbá a Műcsarnoknak is: a múzeum vezetői örömmel álltak az ügy mellé, fontosnak tartják a fotográfiát, mint művészeti ágat. És a fesztivál okán köszönetet kell mondanunk a Fővárosnak is, hogy hozzá segített ahhoz, hogy reflektorfénybe helyezzük a magyar fotográfiát.

 

Kiss Andrea – FemMe

Kiss Andrea – FemMe

 

 

Mi a véleményed a kortárs magyar fotográfiáról, felvesszük a versenyt a világgal? Milyen pozitívumokat és/vagy problémákat látsz a mai magyar fotós életben

 

A magyar és nemzetközi szakemberek véleménye is egyértelműen az, hogy a kortárs magyar fotó világszínvonalú. A kérdés inkább az, hogy milyen lehetőségük van a magyar fotográfusoknak arra, hogy ezt megmutassák. Az internet által nyújtott lehetőségek ellenére a magyar fotósok még mindig egy hajszálnyi hátránnyal indulnak a karrierépítés útján – akár az európai fotósokhoz képest is. Ennek okai elsősorban a megjelenési lehetőségek és az ösztöndíjak hiányában keresendők. Problémát jelent az is, hogy jelenleg nagyon kevés galéria foglalkozik a fotográfiával, mint műtárggyal. A fesztivállal ezen a berőgződésen is szeretnénk változtatni.

 

poth_zsofia_2016-300x200

Póth Zsófia – Metropolitan Egyetem

Milyen terveitek vannak a Budapest FotóFesztivállal?

Évről évre izgalmas sztárkiállításokkal és mind inkább változatos programokkal szeretnénk kedveskedni az érdeklődőknek. A hazai közönség megszólítása mellett törekszünk arra, hogy az évente megrendezett fesztiválnak pozitív nemzetközi visszhangja legyen. Annak érdekében, hogy felkerüljünk Európa térképére, beléptünk a PHEN (Photo Europe Network) hálózatba, ahol a legnagyobb európai fesztiválok működnek együtt. Kiemelten fontos számunkra, hogy a fotográfiát, mint műtárgyat is bemutathassuk, ezért évente egy-egy gyűjtői kiállítás számára is helyet biztosítunk. A legfőbb cél pedig az, hogy a fotográfia művészeti ága minél több embert megszólítson.

Készítette: Kocsány Kornél

www.budapestphotofestival.hu

https://www.instagram.com/budapestphotofestival/

bpf-logo

0
  • 101
  • 102
  • 103
  • _DSC0040
  • 105
  • 104

Copiapo

 

“Ahol víz van, ott élet is van”. Az Atacama sivatag közepén is igaznak látszik az ismert mondás, a világ legszárazabb helyén, ahol alig 3%-os a relatív páratartalom és egyes helyeken csak évek alatt jön összea az 1mm csapadék. Az élet mindenhol talál magának helyet, még, ha ez egy oly élhetetlennek tűnő porfészek is, mint Copiapo városa. Az azonos nevű és igen alacsony vízhozamú folyó partján, – melynek medre nagyrészt egész évben száraz – alakult ki ez a látszólag érthetetlen település még az 1700-as évek közepén, amikor az emberi élet még keményebb és elképzelhetetlenebb volt ezen a száraz és forró helyen. Azóta azonban az Atacama régió fővárosává nőtte ki magát, Chile egyik ipari bányászati centruma, a sivatagi gazdaság láthatatlanul lüktető szíve lett.
A lakosságszám a 20. század elején már elérte a 10 ezret, mostanra viszont meghaladta a 200 ezret is. Mindennek az oka az itt termő “pénz”, a gyors meggazdagodás reménye.
Az Atacama sivatag és Copiapo környéke nemesfémekben és nyersanyagban igen gazdag. Már a 19 század közepén ide vonzotta “A kincs” a világ minden tájáról az aranyásó kalandorokat. Először egyszemélyes magánbányák, a 20. század elejére pedig nagyrészt a fejlett országok tulajdonában lévő bányatársaságok uralják a föld mélyén található nyersanyagok felszínre hozatalát.
A mai napig rengeteg arany, ezüst, és rézbánya található a környéken. A munkaerőt nagyon jól megfizetik a mostoha körülmények miatt. Sokan csak 2-4 éves munkaszerződésük időszakára érkeznek, – ezért a lakosság pontos száma nem mérhető – a külföldi geográfusoktól kezdve egyszerű, egész Chiléből érkező képzetlen bányászokig, a pénz miatt. Azután vagy megtalálják számításaikat, vagy továbbállnak egy másik életbe. A kevésbé kihasznált dűnéken minimálisan gépesített családi bányákkal találkozhatunk, melyek a kitermelt nyersanyagot közvetlenül probálják eladni, a bánya környékén kis viskókban élve, napról napra élve a felszínre hozott mennyiségtől erősen függve.

 

A helyi egyetem egyrészt bányamérnökök képzésére szakosodott, másrészt a környéken fellelhető vízkészlet kutatásával foglalkozik amennyire erőforrásai engedik. Tisztában van vele mindenki az itt élők közül, hogy víz nélkül nincs élet, de még kevésbé van pénz. A nyersanyag készlet kitermeléséhez is elengedhetetlen a víz, mellyel, ha rosszul gazdálkodnak megáll Chile egyik fogaskereke. A helyi szervezetek rengeteg péénzt és energiát ölnek a kutatásba.
Copiapo-t 1744-ben alapították, de emberi élet nyomai már sokkal korábbról fellelhetőek. 5-6 ezer méter magas vulkáni hegyeken feltehetően a diaguiták áldozati helyeit tárták fel az 1900-as évek elején. A diaguiták az inka birodalomhoz tartoztak, nagyrészt az andok nyugati és keleti részén, Argentinában és Chilében éltek.
 

KAP_6956

KAP_6977

KAP_6965

KAP_6984

A külvárosban sátortáborokban élő, az egykori Jugoszlávia területéről érkezett családok büszkék roma származásukra. A sivatagi száraz meleg lehetővé teszi, hogy egész évben használhatóak legyenek a 20-30 négyzetméteres sátrak. Látszólag nyomorban élnek, de a vándoréletmódhoz képest jól felszereltek: nagy ágyak, tévé, parabolaantenna, mikrohullámú sütő. Áramot az út túloldaláról a közeli házakból kapják. A bányatársaságok bejáratainál sorban állnak az alkalmi munkáért, melyet jól megfizetnek, de kemény fizikai munkával jár. Ráadásul ilyenkor olyan nyersanyagok közelébe kerülhetnek, melyekből később, az egész család bevonásával, eladható tárgyakat készítenek.

A jövő olaja

 

A lítium a legkisebb sűrűségű alkálifém, mely rendkívül keresetté vált a lítium akkumulátorok kifejlesztése után. A lítium a modern kor elektromos eszközeinek elsődleges energiaforrása. Ezek az akkuk sokkal könnyebbek és sokkal nagyobb az élettartamuk, mint a hagyományos nikkel tartalmúaknak.

A lítium nem túl gyakori a Földön, elsődleges előfordulási helye a sós talajvíz és a sós tavak. Bolívia, Argentína és Chile által behatárolt, úgynevezett „Lítium-háromszög” a legfontosabb lelőhelye, ahol a gyér csapadék, ám annál erősebb párolgási veszteség mellett kialakult sósivatagok találhatók. Chilében az ország északi részén lévő „Salar de Atacama” nevű lelőhelyen folyik, de Copiapo környékén található sós tavakban is látnak lehetőséget a befektetők.

A lítium termeléshez a magas ásványianyag-tartalmú sós talajvizet lepárló tavakba pumpálják. A lepárlás több fázisa után lehet a szükséges lítium karbonát koncentrációt elérni, mely a további eljárások alapanyaga. A lítium mellett a kálium-klorid kitermelése is ezzel a technológiával történik. A sós víz talajvízből történő kinyerése megváltoztatja a talajvíz szintet és a sós alföldek felszínét egyaránt. A lepárló tavakban lévő vizet hagyják elpárologni azért, hogy elérjék a kívánt lítium koncentrációt, anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tennének a víz visszafogására és a talajvízbe történő visszafecskendezésére. Ennek következtében fennáll annak a kockázata, hogy a legelők és a vizes élőhelyek kiszáradhatnak.

Laguna Verde környékét néhány éve mérték fel, hogy alkalmas-e kitermelésre.
_DSC0018 (4)

 

KAP_7535

A hőség és a magas UV sugárzás nem csak az emberek bőrét, hanem az autók festését is kikezdi. A “parkolóházak” átlátszó hálókkal védekeznek a nap káros hatásaitól.

KAP_7615

A város fő utcáján a lottózó-kisbolt-enpanadázó és kocsma. Minden fölösleges sallang nélkül.

KAP_7541

Még, ha keményszívű bányászok is lakják ezt a vidéket, szeretni ők is szeretnek, születésnap és ajándékozási lehetőség még itt is van. A helyi ajándékboltból árad a hipergiccs. Nem Dél-Amerikában járnánk, ha nem botlanánk bele még egy ilyen lepusztult városban is az ajándékbolt színes kínálatába.

KAP_7505

Bár van vezetékes víz, nem igazán ajánlják fogyasztásra, annak ellenére, hogy jobb híján a helyiek is isszák, ha épp nincs más. Az alacsony páratartalom és az állandó meleg a duplájára emeli az ember napi vízigényét. Bár a vízből itt kevés van, ritkán akár mindent el is áraszthat. A tavalyi árvíz, amely végigzúdult a környező völgyeken és Copiapón is, komoly károkat hagyott maga után.

KAP_7513

Ahol ennyi férfi dolgozik egy helyen, ott a szórakoztatóipar is burjánzik, még, ha csak ilyen egyszerű szinten is. E copapói sztriptízbár a bányászok hétvégéire, szabadnapjaira szakosodott.

KAP_7033

Nem csak sztriptízbár, hanem a világ egyik legszebb strandja jut szórakozásul Copiapo lakóinak. Bahia Inglesa csendes-óceáni öble hideg vize ellenére hétvégenként tömegesen vonzza a bányászokat az alig 80 km-re fekvő városból.

 

A harminchármak

 

2010. augusztus 5-én történt a súlyos baleset, amikor is a Chile-i Copiapó város közelében lévő San Estaban Primera (I. Szent István) cég réz-és aranybánya egy része beomlott. Több mint két hónapon át tartó mentésüket az egész világ végigkísérte, a pápától kezdve az amerikai elnökön át Pelé-ig, mindenki értük imádkozott. Túlélték. Mindannyian. Amellett, hogy a helyi regionális múzeum is erre építette fel a tematikáját, a mumifikálódott puma holtteste mellett, megtekinthető az a 72 centis szerkezet, mellyel a felszínre hozták a bányászokat, történetüket filmen és könyvön is feldolgozták azóta: a The 33 című film Patricia Riggen rendezésében idén kerül a mozikba, a szereplők között pedig Antonio Banderas is feltűnik.
„Estamos cagados, azaz „rákúrtunk”
 – kiállították a föld alatt rekedt bányászok, amikor ráébredtek helyzetük súlyosságára. Kiderült ugyanis, hogy a hegy óriási része egy darabban szakadt le, és egy kb. 180 méter magas, 700 millió kilogrammos szikla – amely kétszer nehezebb az Empire State Buildingnél – torlaszolja el a kijáratot.

Nem sok információ szivárgott ki a 33 bányászt betemető balesetről, annyi azonban igen, hogy a baleset közvetlen oka a robbantások következtében a fő lejtaknában történt kőomlás volt, amely elzárta a kijáratot a bányászok elől. A bányászok az ilyenkor szokásos menekülési útvonalon egy függőleges szellőzőaknán keresztül hagyják el a bányát . De mint kiderült, a hágcsók csak az akna harmadáig vezettek, ezért nem tudtak a felszínre feljutni. 48 órával később pedig a szellőző akna is eltömődött.
A bánya biztonsági hiányosságaira utal az a tény, hogy 2004 és 2010 között 42 alkalommal kellett büntetést fizetnie a tulajdonosoknak az előírások megszegése miatt. Két éve már történt itt egy halálos baleset, ami miatt a  termelés leállt és a tulajdonosok ellen eljárás indult. De miután az áldozat családjának kárigényét a bányavállalat kielégítette, a vádakat elejtették. A termelés néhány hónapon belül újraindult anélkül, hogy a biztonsági követelményeken egy szemernyit is változtathattak volna.
Hogy kerek legyen a magyar szál: az ország egyik leggazdagabb embere, a bányától független Leonardo Farkas, minden érintett bányásznak több, mint 2 millió forintnyi pesót ajándékozott fájdalomdíjként, a szabadulást követően…
Többek között a szerencsétlenség hatására a Dél-Amerikai országok közül, Peru és Brazilia után, Chile is aláírta 2012-ben a Nemzetközi Bányászati Törvényt, mely ratifikálja a nemzetközi bányabiztonsági szabványokat, ezzel a mélyben dolgozó bányászok jogait is garantálja.



 
_DSC0048

Árvíz a sivatagban

 

Annak ellenére, hogy az Atacama a világ legszárazabb helye,  2015 márciusában egyetlen éjszaka alatt az éves csapadék mennyiség hússzorosa, kb 24 mm eső hullott a térségre. A több ezer méter magas hegyek kopár, növényzet nélküli, homokos talaja a vízzel együtt  sár és törmelék cunamit zúdítottak a városra és a környékbeli völgyekben élő viszonylag kisszámú településekre, akik például a fent említett családi bányákat vagy önfenntartó gazdaságokat üzemeltették, az ártól teljesen védetlen, összetákolt viskókban éltek. A 20 éve nem tapasztalt jelenség végül több száz halott és eltűnt személyt eredményezett. Copiapo városát elmosta a víz, épületek ezrei váltak lakhatatlanná, az Argentínát és Chilét összekötő utat gyakorlatilag teljesen elmosta az ár.
A jelenség sajnos nem ismeretlen, az elmúlt évszázadokban a várost alapító telepeseknek is többször kellett megküzdenie a vízhiány, a forróság, az állandó nagy szél és a folyamatos földrengések mellett a váratlanul lezúduló víztömeggel, mely kiszámíthatatlanul csap le a térségre. Ennek ellenére az élet folytatódik, a katasztrófák előrejelzésére tudományos kutatások zajlanak, hogy a természet minél kevesebb áldozatot szedjen az őt megzabolázni kívánó, szerencsevadász emberek között.
Copiapoban, a világ legszárazabb térségének fővárosában helyreállt a rend, a szenvedések és a nehézségek ellenére a kitermelés zajlik tovább, a bányákból származó nyersanyag nem csak azt a helyi néhány százezres közösséget látja el megélhetéssel, hanem talán épp a kedves olvasó digitális fényképezőgépének akkumulátorát táplálja elektromossággal.



 
Kép és szöveg: Kálló péter


 

Featured Posts

Hon-vágy FOTÓPÁLYÁZAT

Az otthon sokszínűségének, illetve hiányának bemutatására indított fotópályázatot a Habitat for Humanity Magyarország és a Phoo kortárs fotográfiai magazin. Az ...

Read More

Feloldódott absztrakció

Valamikor az 1910-es években a geometrizáló, ugyanakkor erős atmoszférikus erővel bíró szemlélet lendítette át a festészetutánzásból a fotóművészetet saját, öntörvényű ...

Read More

Mucsy Szilvia

Díjnyertes fotográfus, a hazai fotós szakma meghatározó szervező egyénisége, emellett tanár és a Random alkotócsoport vezetője. Nemrég ért véget az ...

Read More

Hemző Károly-díj 2017

Pályi Zsófia szabadúszó fotográfus nyerte a 2017-es Hemző Károly-díjat. Pályi tavaly a finalisták között végzett, az idén pedig több sorozatból ...

Read More

Videójátékoktól a fotográfiáig

A tajvani Cielo Yu-t az elmúlt hónapokban ismerte meg a nemzetközi fotográfiai szcéna. A fiatal lányokat titokzatos, furcsa pózokban és ...

Read More

0
  • mOman2015-4v
  • mOPyramids_2003
  • mOman2015-1
  • mOegyiptom_2003v

Szilágyi Lenke

 

 

Szilágyi Lenke 1976-80-között végezte a Kisképző Fotó-szakát. Ez a Neoavantgárd korstílus vége, ill. a Progresszív-fotó második korszakának a közepe (az első az 1920-as években volt). A konceptuális képzőművészeti fotóhasználat és a tiszta fotó olykor keveredett néhány jelentős művésznél – pl. Hajas Tibor – Vető János), de a fotóművészeti progressziót is fontos alkotók képviselték: pl. Kerekes Gábor, vagy Szerencsés János.

Frankfurt ffv

“Az élet az, ami veled történik, miközben neked más terveid vannak.”John Lennon

 

 

Lenke esztétikai érzékenysége távol állt minden koncepttől, de kíváncsian figyelte a művészeti Idő mozgását. Gondolom, mivel ha már érzed mi nem vagy, akkor máris közelebb jutottál ahhoz, ki is vagy valójában. Én egy nyitott, érdeklődő, eleven szellemű Lenkére emlékszem azokból az évekből. Ő már akkor is pont olyan lebegő, semmibe tűnő jelentésű képeket készített, mint klasszikus korszakában – a 80-90-es években – ,csak még igazi átütő erő nélkül.
“Az ember itt van, de nincs jelen a földön. Létezésének elveszett a jelentése.”Pilinszky
Érettségi után egycsapásra beérett különleges tehetsége: definiálhatatlan stílusú, atmoszférikus fotóköltészetével a 80-as évek – és a fotótörténet! – egyik jelentős művészévé vált.
“E véletlenszerű létezés az embert kegyetlenül legyilkolja.”Bukowski
Egyszemélyes stílusát nehéz pontosan körülírni – próbálkozni persze lehet. Nos: a kisszerű, közömbös, ócska, létezésre figyel, ezt dokumentálja, s emeli fel ugyanazzal a mozdulattal. Nem dokumentarista és nem is formalista, hanem valami harmadik. A nyomorult életből soha nem hazudik nagyszerű Létet – ahogyan a művészek gyakorta teszik. Banális témáit homályos metaforákkal emeli tiszta fotóköltészetté.

Rozsika-1

Lupeny-2005
“A metafora jelentése, hogy nem jelent semmi határozottat.”  – Paul de Man

“A metafora: felrobbant, önmagába roskadt jelentés.”Merleau-Ponty
Született-alkati egzisztencialista: szomorú, kedvetlen, frusztrált, depresszív lélek, akinek épp ez legfontosabb ihletforrása, belső motivációja. Lassú, csendes képein valami örök őszbe vetve imbolyognak elveszett figurái, mintha a létezés egyetlen valósága és igazsága a magány lenne. Irgalmatlanul személyes, de ez mindig a művészi absztrakció utáni elvont személyesség.
“A művekben csak az szárnyal, ami földhözragadt: szegénység és vereség és esendőség.”Pilinszky
Nyomasztó, komor tájain megalvad az idő: a jelen mindig valami titokzatos múlt. Talán arról beszél, hogy az Élet-nek nevezett vergődés egyáltalán nem akar semmit tőlünk. Feleslegesek vagyunk, míg körülöttünk gomolyog valami kiszámíthatatlan, gonosz izé. De ez a “mit keresünk egyáltalán ezen a földön?” – felismerés sosem melodramatikus felhangú érzelgős tragikum, inkább egy erős atmoszférikus sugallat.
“A művészet az élet katasztrófáinak nagy erővel való kifejezése.” – (Rilke)

 

 

20ev2

20ev1

“Nekünk kell saját fényünkkel a sötétséget megvilágítani. Senki nem teszi ezt meg helyettünk.”Bukowski
Se filozófiai, se transzcendentális érintettsége nincsen, de oly erős benne a magány ihlete, hogy az már transzcendens erejű. Ahogy egyik kedves festője, Farkas István is annyira elidegenedett képeket festett, hogy ezekkel már – a másik oldalról – megérintette a misztikát.

Nyari_delutan2001v
“mama nézd milyen szép/nézd ott a budi mögött/vérrel hányta le a búzatáblát/ki/ki hányta le vérrel a búzatáblát/nem látod mama/az isten hányta le”Tolnai Ottó
Mik hát egyéni stílusában az elmozdulások, újabb képeit illetően?
“Régen” ihlete olyan mindent elsöprő volt, hogy bármit fotózott, sikított róla, hogy Lenke követte el. Ma ez már nem ilyen egyértelmű, eklektikusabb lett, de – szerencsére! – a lényegi hang is megvan még, csak ritkábban szólal meg (pl. Lupényi képek).

 

Fiatalok2011-3b
“Régen minden egyetlen, egynemű, fiktív múltban játszódott, most mindenféle múltakat látok: 2500 éves turistaképeket a Piramisoknál, vagy száz év előtti érzékeny csoportképet”Fiatalok
Végül “régen” örök pillanatokat fotózott, mostanában inkább megrendezettnek tűnnek képei (még ha nem is azok adott esetben).
E finom elmozdulások mögött a lényeg maradt ami volt. Jelentékeny képei továbbra is atmoszférikus egzisztencialista költemények a metafizikai magányról.
“Nem azt a filozófiát, vagy metafizikát szeretem amelyik két lábon áll, hanem azt, amelyik repül és énekel.” – (Joubert)

 

 

 

Miltényi Tibor

0
Fekete István: Nagyszülők

Átmenés – Jól vizsgáztak


A tavalyi év zárásaként a Bálint György Újságíró Akadémia fotóriporteri szakának hallgatói féléves vizsgát tettek, ezekből munkákból mutatunk egy válogatást.
–Egyedi és változatos munkák készülek – értékelte Keleti Éva fotográfus a MÚOSZ tiszteletbeli elnöke. A hallgatók két rövid sorozat elkészítésével adtak számot az eddig tanultakról. A beadott képriportokat Szarka Klára kurátor, szakíró, Szigeti Tamás és Sebestyén László fotográfusok a Bálint György Újságíró Akadémia tanárai értékelték.

 

20151029_maltaifoci_004_f_i

Fekete István: Máltai foci

 

20151218_slammerek_004_p_a

Polgár András: Pion István (slammer)

 

20151218_fodrasz_006_m_d

Mitrik Dóra: Fodrásznál

 

A_masik_nem_3

Kocsány Kornél: Másik nem

 

20151215_utcankeresok_022_r_d

Rejtő Dávid: Utcán keresők

 

20151127_rock_001_k_k

Kocsány Kornél: Rock (Y generáció)

 

20151121_Esos_vasarnap_004_t_l

Török Levente: Esős vasárnap

 

20100423_Artistak_005_m_b

Marton Bea: Artisták

 

6

Bellai László: Párizs

 

005

Ambrus László: Közöny

 

2

Pálfi Balázs: Portrék

 

1rejto

Rejtő Dávid: Panelélet

 

0