Phoo Magazin | Fotó
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
79
archive,category,category-foto,category-79,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
Balaton

Feloldódott absztrakció

Valamikor az 1910-es években a geometrizáló, ugyanakkor erős atmoszférikus erővel bíró szemlélet lendítette át a festészetutánzásból a fotóművészetet saját, öntörvényű esztétikai öntudatába (Atget, Paul Strand stb.).
Az 1920-as években – mikor az immár autonómmá vált fotóművészet az Új-Tárgyiasság stílusában és mozgalmában jelentette ki önmagát – rögtön dogmává is merevedtek a nyelvújítás mozzanatai: az extrém nézőpontok, a geometrikus komponálásmód vagy a brutális anyagszerűség. A modern fotó hangzása ezáltal steril lett, száműzve az intim hangulatok sugárzásában rejlő lehetőségeket (Renger-Patzsch, Weston stb.).
Theule_sur_Mer Yokohama Theule_sur_Mer (2) Switzerland Szentendre
A fotóművészeti progresszió csúcspontjain – az 1920-as, ill. az 1970-es években – az atmoszféra mindig feloldódott a szélsőséges absztrakcióban. A kortárs fotó viszont – immár túl minden formanyelvi radikalizmuson, korstíluson, művészettörténeten… – végül ismét magáévá tette geometria és atmoszféra varázslatos egységét (Fontana, Gibson stb.).
“Az olyan tájat szeretem, amelybe nem való az ember, amelyből kihullik az ember, nincsen számára hely. Ember előtti vidék.”(Esterházy) 
Joó Tamás (1977) minimalista tájképein is titokzatosan ragyognak az alkonyatok, s az árva világvégi fák, épületek, stégek mind a melankólia magányában izzanak. Személyes, ugyanakkor soha nem túlfűtött, patetikus szomorúság ez.
“Hisz a művészet is ott kezdődik, amikor utolér az alkony, amikor nincs hová lenned ezen a világon.”(Tóth Menyhért)
Monterey Los_Angeles
Lisbon
Iceland Budapest
Távoliak, de bennünk égnek e szomorú fények – talán túlságosan is közel. Emberek már feltűnően ritkán jelennek meg képein, csak azok a befogadók maradtak, akik még rá mernek tekinteni saját végső magányukra…
“Megszüntette az ártatlanságot, végérvényesen magamra hagyott, magamra ébresztett: e tündöklő semmilyenségre. Semmi vigasz, se halál, se halhatatlanság.”(Esterházy)
Miltényi Tibor
0
MSz_02

Mucsy Szilvia

Díjnyertes fotográfus, a hazai fotós szakma meghatározó szervező egyénisége, emellett tanár és a Random alkotócsoport vezetője. Nemrég ért véget az első ízben megrendezett Budapest FotóFesztivál, amelynek Szarka Klára és Somosi Rita mellett ő volt a főszervezője, a Phoo pedig a hivatalos médiapartnere. Ennek kapcsán készítettünk vele egy interjút.

 

 

Kezdjük rögtön a fesztivállal. A két hónapos rendezvény célja volt közelebb hozni az emberekhez a fotográfiát. Mit gondolsz, sikerült elérni ezt a célt?

Úgy gondolom, sikerült, rendkívül elégedettek vagyunk a fesztivál első, bemutatkozó évével! Az esemény a kitűzött célok szerint átfogó fotográfiai programsorozattal pezsdítette fel Budapest kulturális életét és már az induló évében hazai és nemzetközi visszhangot kapott. Ez azért jó, mert egyrészt erősíti a fesztivál helyét a kulturális palettán; javítja a nemzetközi kapcsolatokat és nem utolsó sorban megerősíti Budapest kiemelt szerepét a fotófesztiválok nagyvárosai között.

 

A fesztiválon magyar és nemzetközi fotósok egyaránt helyet kaptak?

Igen. Közel 130 hazai és több mint 40 nemzetközi kiállítót ismerhetett meg a közönség. A nagy nevek, kortárs és klasszikus irányok bemutatása mellett egyébként az alapgondolatunk mindig is a szinergia volt. A fotográfia minden szereplőjét szeretnénk megszólítani, ezért évről évre újabb együttműködő partnerrel dolgozunk, akiket közös gondolkodásra és alkotásra invitálunk. Jövőre még több előadást és izgalmas programot tervezünk és célunk, hogy minél több kulturális intézménnyel, múzeummal és galériával dolgozzunk együtt. Budapestnek nagy szüksége van az ilyen színvonalas kulturális eseményekre!

 

Ha már Budapest: a város kitüntetett szerepet foglal el a szívedben, hiszen itt születtél, s a mai napig itt élsz és dolgozol.

Igen, Rákospalotán nőttem fel, ahol 7 éves koromig nagymamám házában laktunk, innen költöztünk át a kerület egy másik részére Pestújhelyre, de nekem az otthont mindig is nagymamám háza jelentette. A nyarakat is itt töltöttem, nagyon erős szeretet kötelék volt közöttünk, nagymamámtól nagyon sokat tanultam. Rákospalota olyan volt, mint egy falu, mindenki ismert mindenkit, az emberek beszélgettek egymással a piacon, KÖZÉRTben… Az élet nagyon egyszerű volt, a barátaimmal az egy mászókából és 3 hintából álló játszótéren gyakran egész történeteket játszottunk el. Nem volt szükség komolyabb játékokra, abban az időben nem uralta a technika az életünket, a fantázia világában éltünk. Egyszerű környezetben nőttem fel, fekete-fehér tv, szalagos magnó és rengeteg könyv.

 

MSz_05a MSz_05b MSz_05c

Mivel foglalkoztak a szüleid? Mi az, amit édesanyádtól vagy édesapádtól tanultál magaddal vagy az élettel kapcsolatban?

Apukám egy nagyon erős intellektuális hátteret adott, rajongott a nemzetközi modern irodalomért és rendkívüli műveltséggel rendelkezett a filmművészet, a képzőművészet és a fotó terén. A Gyógyszerkutató Intézetben dolgozott egyébként elektrotechnikai műszerészként. Sokat fotózott és a nagymamám spájzában felállított házi laborjában hívta elő a képeket, ebben nőttem fel. Imádtam a képeit nézegetni: Rákospalota, Budapest belvárosa, a barátok, kirándulások, tájképek…

Anyukám pedig a Magyar Távirati Iroda (MTI) külföldi képszerkesztőségének képszerkesztőjeként dolgozott, ez adta a másik hátteret ahhoz, amivel foglalkozom. Az MTI szupert izgalmas hely volt. A Telefotó, a nyüzsgő szerkesztőség, a fotóriporterek, a mindenhol heverő kontaktok és negatívok, a telefax gépből külföldről beérkezett képek, külföldi képeslapok lenyűgöztek.

A családban mellesleg nagypapám is fotózott, mindenkinek Praktikája, hozzájuk tartozó plusz objektívekkel. Az első saját fényképezőgépemet ezek eladásából vettem.

 

A fotózással tehát már korábban elkezdtél foglalkozni?

16 évesen kezdtem el fotózni édesapám gépével és az ő útmutatásaival. Mint mindenkit ebben az időben, engem is főleg az egyszerűbb geometrikus témák foglalkoztattak: vasúti sínek, áramelosztók, villanypóznák, a fények törése és az árnyékok. 17 évesen egy barátommal kistoppoltunk Párizsba, a város teljesen lenyűgözött, itt kezdtem ráérezni a fotográfia varázsára. Másképp örökítettem meg már a látottakat, több minden érdekelt. A Práter utcába alaptudással érkeztem 1991-ben, az ottani időszak főként a stúdió és a labor technika jegyében telt, a kornak már nem igazán megfelelő eszközökkel. Egy szuper osztály jött ott össze és azóta is tartó barátságok születtek! Intenzív és vidám időszak volt az analóg technika varázsában, amit még a reggel 8-tól délután 4-ig tartó negatív retus óra sem tudott elrontani… 

 

Ha nem találkozol a fotóművészettel, mi lett volna belőled?

Érdekes módon, amikor először jelentkeztem az Iparművészeti Egyetemre (MOME), a textil szakot jelöltem meg. Előkészítőre is jártam, de csak a következő évben jutott eszembe, hogy a fotószakra jelentkezzem. A független filmezés is nagyon érdekelt, 1992-től már komolyan foglalkoztam ezzel a területtel, rövidfilmjeimmel díjakat nyertem és külföldre is kijutottam. Valenciában, Liverpoolban, Bourges-ben és Prágában is vetítették a munkáim. Jelentkeztem az akkor csak háromévente induló Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára, ahol a hatodik, utolsó fordulóig jutottam, de az akkori „egy lány kvóta” miatt végül nem kerültem be. Így utólag belegondolva micsoda diszkriminatív világ volt…

Ezután párhuzamosan jelentkeztem filmes és fotós képzésekre a Képzőművészeti és az Iparművészeti Egyetemen, de akkor már biztos voltam, hogy nekem a fotó szakon van a helyem és szerencsére be is jutottam. Tehát, ha nem létezne fotográfia a világon, (amely egy fizikai képtelenség) filmrendező lennék.

Mi vagy ki volt nagy hatással a fotóművészeti látásmódodra?

Az élet maga sokszor inspirál. Apukámat korán elvesztettem, aztán sorba mentek el a nagyszüleim. A veszteség, vagy éppen a megélt pozitív érzelmek sokszor megteremtik a képeket, amiket látok.

A könyvek, a zene, a képzőművészet mellett alapvető hatással elsősorban a filmművészet és annak képi világa volt rám: Wim Wenders filmjei, az olasz neorealizmus és a francia új hullám, Tarkovszkij, valamint a Bergman filmek operatőrének Sven Nykvist-nek mély és izgalmas képei. Ami a fotográfiát illeti, a Bresson -féle dokumentarizmus, Josef Koudelka, Alex Webb, Elliott Erwitt, Stephen Shore… a magyar alkotók közül pl. Benkő Imre és Gulyás Miklós inspirált leginkább. Az alapvető inspirációt azonban mindig a filmekből kaptam.

Sokat utaztam és utazom, ideiglenes szálláshelyeimen hosszabb-rövidebb időre „otthon” vagyok. Még az egy éjszakás szállodai szobára is azt mondjuk: hazamegyek. A hely, ahol eltöltünk akárcsak egy éjszakát, személyes jelenlétünk által válik „otthonná”. Otthon tehát lehet egy neutrális hotelszoba, egy éveken át bérelt lakás, vagy a szülői ház. Az otthont mi magunk teremtjük meg, nem kötődik konkrét helyszínhez, csak hozzánk. Az egyik kedvenc képem is ezen a gondolati szálon indult el. Ezen a helyen valahogy olyan humorosnak és abszurdnak tűnt minden a béna geometriájával, a műanyag takaróléccel, a plafonra szerelt tv-vel, a tükörrel, benne az ablak kerete és a kilógó vezetékkel. Minden fehér és fekete volt, én meg vártam, hogy megszáradjon a piros körömlakk. A tévében épp egy, az 50-es, 60-as években népszerű görög humorista, Lambros Konstantaras filmjét vetítettek. Sok filmjét láttam a Görögországban töltött éveim alatt. Adódott egy abszurd helyzet és én megpróbáltam humorral megközelíteni, kicsit intimen, személyesen, nőiesen….

MSz_10b

MSz_10

 

Mint minden művészeti ágban – ha nem az élet minden területén – nagyon fontos, hogy az ember megtalálja önmagát, saját hangját. Mit gondolsz, te megtaláltad már a saját hangod a művészetedben, és ha igen, hogyan?

Remélem, hogy igen. A dokumentarizmusban találtam meg önmagam, megfigyelőként látom magam körül a világot, mint egy filmet, amelyben egy mágikus pillanatban minden összeáll, térben és időben. Ezen keresztül közvetítek érzelmeket, narratívákat, hangulatokat. A fotográfia az egyik legtitkosabb rejtély világban, egy ajtó, amely egy másik univerzumba vezet, az élet valós pillanatain keresztül egy mélyebb dimenziót nyit meg.

 

Fontos szerepet játszott az életedben Görögország is, ahol hosszabb ideig éltél és tanultál. Most is gyakran jársz vissza és ápolod velük a kapcsolatot. Hogyan találtál rá erre az országra? Mit tanultál a görögöktől és mi az, amit a görögök tanulhattak tőled?

Görögország egy mágia. Az egyetemről Erasmus ösztöndíjjal kerültem Athénba, a TEI-re, ami egy technikai suli volt, majd jelentkeztem a képzőre (Athens School of Fine Arts), ahová görög állami ösztöndíjjal jártam. Összesen 4 évig éltem kint. Athén nekem a második otthonom. Azelőtt még sosem jártam ott, mégis úgy éreztem, mintha hazaértem volna, mintha Rákospalotán lennék. Viccesen hangzik, de Athén valójában olyan, mint egy nagy falu. Mindenki ismeri a másikat a kis közösségekben, lakónegyedekben. Az emberek kedvesek és barátságosak egymással, humánusak. Én ott váltam emberré és felnőtté, az életem gyökeresen megváltozott. Megtaláltam önmagam, hihetetlen pozitív energiákat kaptam és nemcsak a közvetlen szeretteimtől, a barátaimtól, de a szomszédoktól, az iskolatársaktól és tanároktól is. Az ott készült munkáim az eddigi munkásságom egyik legerősebb része, alapja, ebből készítettem a könyvemet is. Minden évben akár több alkalommal is visszajárok, mert szakmai kapcsolataim azóta is gyümölcsözőek, barátaim azóta is az életem részei, emiatt szinte kettős az életem: itt lakom, ott élek.

 

Van-e, volt-e saját íze a görög fotográfiának, ha igen, mi az?

A görög fotográfia kiemelt alkotói Constantine Manos (aki már a 60-as évektől tagja volt a Magnumnak), és Nikos Economopoulos, aki 1990-től tagja az ügynökségnek. Ők alapozták meg a mai görög fotográfiát, amely egyfelől a legújabb trendeket használja és nagyon modern, mindeközben viszont érzelmes és mély. A kortárs görög fotó alapja a dokumentarizmus, mindez érzékenyen, a humánum által vezetve. Sok szakmai barátom van, akikkel közösen állítunk ki, vagy dolgozunk egy-egy projekten. A munkáim sok fórumon, médiában megjelentek, otthon érzem magam abban a vizuális közegben.

 

MSz_05k

MSz_05f

MSz_12

MSz_15

 

Térjünk vissza Magyarországra. Már több mint 25 éve vagy aktív tagja a magyar fotóéletnek, két éven keresztül voltál az FFS (Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója) vezetőségének tagja, számtalan kiállításon szerepeltek már a munkáid. Mi a véleményed a magyar fotográfia helyzetéről? Van-e saját íze a kortárs magyar fotónak?

A hazai fotográfia nagyszerű értékeket képvisel. A kortárs persze mindig ambivalens, hiszen ami külföldön megjelenik, az természetesen itt is jelen van, de én nem hiszek a trendkövetésben. A kérdés az, hogy egy anyag milyen hiteles, őszinte, nem pedig, hogy mennyire up-to-date. Nem hiszek abban, hogy 2-3 trend lenne „kortárs”. A széles spektrum, a különböző stílusok és hangnemek izgalmasabbak. A kortárs fotót én egyébként időben is szélesebb skálában látom, a ’80-as évek fotográfiája újra izgalmassá válik a galériákban.

 

Kezd már megérni a magyar társadalom a fotográfia, mint művészet értékelésére?

Az utóbbi 5 évben a galériák nyitottabbá váltak a fotóra – egyelőre főként a képzőművészeti ágakra – de ez is fontos lépés. A Random – kortárs fotóművészek csoportjával éppen ezen dolgozunk. A szervezet vezetőjeként célom, hogy minél több lehetőséget teremtsek az alkotóknak, minél szélesebb körben megismertessük a munkáinkat. A Budapest FotóFesztivállal is a publicitást szeretnénk megteremteni, közelebb hozni a nagyközönséget a fotóművészethez.

 

MSz_05h

 

 

Mennyiben változott a stílusod az évek során?

Remélem, hogy a munkáim összhatásában nem változtak és van egyfajta látásmódom, amit a korábbi és a jelenlegi képeimen is fel lehet fedezni. Sorozataim középpontjában az urbanitás, a modern civilizáció, a társadalom és az egyén kapcsolata áll, illetve gyakran személyes témákat dolgozok fel, melyet lírai dokumentarizmussal próbálok megfogalmazni. Az ember alkotta táj és a természeti környezet közötti feszültség érdekel, az, hogy hogyan befolyásolja az emberi viselkedés a környezetet. Lenyűgöznek a városi vagy külvárosi terek, és az egyszerű dolgok, az élet legegyszerűbb dolgai.

 

Milyen projektjeid vannak mostanában?

Általában több anyagon dolgozom egyszerre. Mindig van ugyan egy fő téma, amit megvalósítok, de mellette más ötletek és más típusú képek is szembe jönnek, ezeket sem hagyom ki. Ezekből később egy másik anyag épül. Jelenleg egy lírai hangvételű fekete-fehér anyagon dolgozom Palm, Sea, Land címmel. Emellett feldolgozom a tavaly készített New York Colors című munkám képeit; képeket készítek a Best Regards képeslap sorozathoz és van egy Hétköznapi csendéletek sorozat is indulóban.

 

best regards 02 best regards 04 best regards 05 best regards 11 best regards 01

A Best Regards sorozatod egy nagyon izgalmas játék a képeslapok világával. Hogyan jött az ötlet? A képekhez választasz gondolatod vagy fordítva?

Gyerekkorom óta gyűjtöm a képeslapokat. Van meserajzos, tájképes, japán metszetes, század eleji karácsonyi és olyan is, amin egy híres fotográfus fotója, vagy egy híres film plakátja látható… Van valami izgalmas romantika a képeslapokban. Megírni az üzenetet és várni, hogy a címzett megkapja… Ráadásul önálló képként, keretben, vagy csak a könyvespolcra téve is jó rájuk nézni. Bárhol éltem, mindig voltak körülöttem képeslapok a falon. A mai digitális világban szinte soha nem küldünk képeslapokat egymásnak, vagy egy titkos idegennek. A Best Regards egy valódi képeslapkönyv, perforált széllel, így fotókönyv és képeslapfüzet is egyben, amelyből ki lehet venni és feladni egy-egy üzenetet. A képes dialógusok vizuális és verbális üzeneteikkel az élet könnyed, humoros, vagy éppen szenvedélyes oldaláról szólnak. A szövegek és a képek külön készülnek el, a szövegeket, gondolatfoszlányokat egy füzetbe gyűjtöm, naplószerűen. A képek pedig ezek vizuális társai melyek a végén mindig megtalálják egymást.

Mindig is nagyon spirituális voltam, fontos számomra az egység, és az, hogy mit teszek bele az életbe, mit teszek le az asztalra, hogyan kapcsolódom másokhoz.

Szeretek szervezni, másokért tenni és másoknak segíteni. A saját pozitív hozzáállásomba persze régen egyfajta naivitás is vegyült, azóta sokat tanultam és kicsit óvatosabb is vagyok. De nem szeretem azt a világot, ahol óvatosnak kell lenned ahelyett, hogy csak adnád, amit tudsz, amid van.

 

Egy ilyen ideális világra sokan vágyunk…

Azt remélem, ha közel a halálomhoz majd visszatekintek az életemre, azt látom, hogy a lehető legtöbbet kihoztam belőle. Mindent megtettem és megéltem, amit lehetett, minden szeretetet megadtam és megkaptam, voltam elég bátor, elég őrült és elég vidám ahhoz, hogy nyugodt szívvel lépjek tovább. Most ezen dolgozom…

 

Készítette: Kocsány Kornél

 

 

0
hemzo_palyizsofia_49

Hemző Károly-díj 2017

Pályi Zsófia szabadúszó fotográfus nyerte a 2017-es Hemző Károly-díjat. Pályi tavaly a finalisták között végzett, az idén pedig több sorozatból álló portfóliójára kapta meg a fiatal alkotók számára meghirdetett pályázat díját. A díjra az Alapítvány tanácsadói jelölhetnek pályázókat. Az idén Barakonyi Szabolcs, az index.hu képszerkesztője, Bognár Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa (Lengyel Beatrix nevében), Cseke Csilla, az MTI fotószerkesztőségének vezetője, Molnár Zoltán fotográfus, tanár és a tavalyi győztes, Mohai Balázs fotográfus jelölt alkotókat. A Hemző Károly Alapítvány Kuratóriumából álló zsűri (Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, valamint Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusok és az Alapítvány titkára, Szarka Klára kurátor) az idén is úgy döntött, hogy az egyetlen díjazott mellett még négy finalistát is megnevez. Kaszás Tamás, Kállai Mártont, Sivák Zsófia és Végh László, a 2017-es finalisták egyaránt magas színvonalú pályázatokat nyújtottak be. Pályi Zsófiát mint érett, kiforrott alkotót, a fotográfia több területén is magas nívójú teljesítményt nyújtó fényképészt ismerte el a díjjal a zsűri. A Hemző-díjjal oklevél, pénzjutalom és kiállítási lehetőség jár a Magyar Fotográfusok Házában.
A tavalyi díjazott, Mohai Balázs Együtt szép című jutalom kiállítása július 9-ig látható a Kismanó Galériában.

0
03

Videójátékoktól a fotográfiáig

A tajvani Cielo Yu-t az elmúlt hónapokban ismerte meg a nemzetközi fotográfiai szcéna. A fiatal lányokat titokzatos, furcsa pózokban és környezetben ábrázoló fotói váratlan sikert arattak, elmondása szerint ez őt lepte meg a legjobban. Nem profi fotós, csak óriási igénye van a művészetre, az érdekes gondolatokra és a folyamatos fejlődésre.

 

12

 

Tajvanon élsz és dolgozol. Itt is születtél vagy csak később költöztetek a szigetre?
Bizony itt születtem, valamivel több, mint 24 éve!

 

Mesélj nekünk valamit a tajvani hangulatról. Milyen volt a szigeten felnőni, hogyan teltek számodra a mindennapok?
Ez egy nagyon összetett téma, nem is tudom, melyik aspektusáról kellene beszélnem. Az életem amúgy elég uncsi volt, gyermekkoromban egyfolytában csak tanultam. Nagyon komolyan veszik itt a vizsgákat és a házi feladatokat. Ha volt egy kis szabadidőm, videójátékokkal játszottam. Ordas nagy függő voltam, amíg rá nem találtam a fotózásra.

 

A fotózás tehát megváltoztatta az életedet? Hogy találtál rá?
A szüleimet nem nagyon érdekelték a művészetek, ingerszegény környezetben nőttem fel. 21 éves koromban a kamera volt az egyetlen médium a házban, elkezdtem vele kísérletezgetni. Volt egy ötletem. Hosszú napokat töltöttem gondolkodással, míg végül akcióba léptem, és a fotográfia nyelvére fordítottam le az ötletemet. A médiumnak hála rengeteg dolgot átértékeltem az életemben, sok régi berögződéstől szabadultam meg.

 

06

10

09

18

 

A lányok között is népszerűek a videójátékok Tajvanon? Adtak neked ötletet a fotózáshoz? Melyik játék volt a kedvenced?
Nem hiszem, hogy a helyszínnek köze van ehhez a jelenséghez, a videójátékok szeretete az ízlésen és a személyes háttéren múlik. Ettől függetlenül persze elég sokan videójáték-függők az országban. Én a League of Legends-re voltam rákattanva… A fotóimra azonban szerintem semmi hatással nem voltak.

 

Honnan nyersz akkor inspirációt? Könyvek, filmek, zene vagy bármi más?
Egyedül a saját életemből merítek ihletet.

 

Azt mondtad, hogy nem tartod magad profi fotósnak. Szeretnél ezen változtatni a jövőben?
Nem, ez egy életre szóló hobbi lesz.

 

08

15

 

Mit jelent számodra ez a műfaj? Hogyan változtatott meg téged?
Állandóan gondolkodásra és változtatásra késztet. Alapvetően félénk, visszahúzódó személyiség vagyok, mindig időre volt szükségem mások megismeréséhez. A fotográfia sokat segített abban, hogy felvegyem a kapcsolatot a környezetemben élő emberekkel.

 

A képeiden főleg fiatal lányok vannak érdekes környezetben, az arcuk általában nem látszik. Miért ezt a témát választottad, milyen filozófia bújik meg mögötte?
Amikor elkezdtem fotózni, szemet szúrt, hogy a szép, fiatal csajok arcát gyakran használják figyelemfelkeltésre. Az emberek könnyen asszociálnak másra, amikor csinos lányok arcát nézik. Én szerettem volna egy kicsit egyensúlyba billenteni a témát azzal, hogy eltakartam az arcukat, és furcsa helyzetben ábrázoltam őket.

 

Mi alapján választasz magadnak modellt?
A modelljeim egy részét a baráti körből választottam ki, de az Interneten is megkerestem már embereket. A legfontosabb számomra az, hogy könnyen tudjak velük kommunikálni fotózás közben.

 

Milyen más témák érdekelnek még téged?
Ez hadd maradjon az én titkom…

Köszönöm az interjút, üdvözlöm a Phoo-t és a magyar olvasókat is!

 

Cielo Yu a weben:

Facebook  || Instagram || Flickr

 

07

05

04

 

Készítette: Kocsány Kornél

0
  • 7f9b97227e61501b468e0a1c8252306e
  • 30f4fe574797b4fa39f254d4b4224fbe
  • 88-becedfbfc0035d4f112b2ebf9c84b504
  • 89223
  • tumblr_ojqrjltDnQ1sln1d3o1_500
  • _1__Press_Image_l_David_Lynch_2c_Untitled__Lodz__2c_2000_52d654ca5580e
  • _2__Press_Image_l_David_Lynch__Untitled__England___late_1980s_early_1990s_52cd5b23d84af

David Lynch világa

 

Ma hajnalban mutatta be az HBO minden sorozat ősatyjának, a Twin Peaksnek, 26 évvel későbbi folytatását. A Phoo szerkesztősége összeszorított fogakkal várja a folytatást. A Twin Peaks titkos története facebook oldalon, vagy akár a sorozat twitter csatornáján mindent megtudhatunk a szereplőkről és a hollywood egyik legérdekesebb arcáról David Lynchről, a sorozat rendezőjéről, mely szerkesztőségünk tagjainak meghatározta egy egész életre a hangulat és látványvilágát.

David Lynch atmoszférája nagyon érdekes. Viszonylag kevés filmet rendezett, nem az az évente piacra dobok egy kasszasikert típus, viszont minden alkotása magán hordozza sajátosan beteges stílus jegyeit, látványvilágát. Egy igazi zseni nem csak egyfajta dologban képes nagyot alkotni, hanem komplex módon gondolkozik és több dologban teljesíti ki magát egyszerre. Ez Lynch-re is igaz. Kevesen tudják, hogy nem csak filmrendezőként, hanem egyfajta polihisztor alkotóként rengeteg dolgot csinál egyszerre. Reklámfilmeket rendez, fiatal tehetségeket karol fel és támogat. Fest, fotózik, zenél, zenéihez pedig saját maga rendezi videóklipjeit. Fotográfiájára pedig ugyanaz a sötét, erotikával fűszerezett perverz látványvilág jellemző, mint a filmjeire.

Ebbe a különös világba engedünk most betekintést kevésbé ismert munkáim keresztül.

 

A Crazy Clown Time az egyik legismertebb dala, (lehet ilyet mondani erre?) melyben saját hangja tűnik fel, és persze a klip is az ő keze munkája. De érdemes megnézni az I know, illetve I’m waiting here-t is, melyet Lykke Li énekesnővel készített közösen.

 

David Lynchre sok mindent lehet mondani, van aki rajong érte és van aki képtelen megérteni. De egy dolog biztos. Minden munkája az eredetiséget és egyéniségét tükrözi.  Fotói és festményei önmagukban is nagyon felkavaróak. Az egész lénye vonzza magával az életnek azt az oldalát, amiben kevesen szeretnek megmártózni. Nehéz megfogni és megfogalmazni, hogy miről szól ez az egész, hogy mi pontosan Danger Mouse & Sparklehorse, ugyanúgy, ahogy Lynch filmjei sem túl konkrét dolgokról szólnak. Inkább egy érzés az egész, amit csak egy pillanatra fut át rajtuk két lámpa felvillanás között.

 

 

B 2141

tumblr_oh4hk3SnAq1r8w9tpo1_1280

_1__Press_Image_l_David_Lynch_2c_Untitled__Lodz__2c_2000_52d654ca5580e David-Lynch-VS-Magazine

_1__Press_Image_l_David_Lynch_2c_Untitled__Lodz__2c_2000_52d654ca5580e

tumblr_ol9xgxJK1E1ve6mqio1_1280

7918a672fe839cdc763d323adb4fd902

 

0
tichy-03

“Mi ez? Ja, semmi.” – Miroslav Tichy

 

MT1-550x369
Miroslav Tichy (1926-2011) “csehszlovák” élet- és fotóművész a Dél-Morva Kyjouban élte le egész életét: soha nem mozdult ki szülővárosából. Az iskolában zárkózott, beilleszkedni képtelen gyerek volt. Apja szabóként dolgozott, testvérei nem voltak.
“A konyhában aludt Anyám. Néztem ki az ablakon és lovakat rajzoltam fejből. Ezért is vettek fel a Főiskolára.” (M.Tichy)
1945-48 között járt a prágai Főiskolára. Szinte kizárólag erotikus aktokat festett, rajzolt. Némelyik expresszív, más inkább karikatúrákra emlékeztet. Közepes tehetségű, jelentéktelen festő lett volna – gondolom – ,ha 1948-ban ki nem rúgják:
“Kommunista tanárom kidobott a Főiskoláról – demoralizálom a többieket, ez volt az indok.” (M.Tichy)
Jóvágású fiatalember lévén a nők érdeklődtek iránta, de ő a hétköznapi valósággal soha nem tudott mit kezdeni – köze nem volt hozzá. Erre italozása, és nehezen definiálható mentális zavara adhat magyarázatot – részben. Téveszméktől sem volt mentes: Édesanyjától – aki nagyon szerette – egy időben nem fogadott el ételt, mert félt, hogy megmérgezi…
4-001
“Egyszer, negyven éve, eljött ide egy lány, akinek tetszettem. Ült egy darabig, aztán kizavartam, mert nem érdekelt. Nem érdekel a szépség, kedvesség, csak a képzeletem.” (M.Tichy)
Az 1960-as években abbahagyta a festést, és megszállottan fotózni kezdett.
“A fotó segítségével mindent új megvilágításban láttam. Ez egy ismeretlen, új világ (…) Soha nem néztem a kamerába fotózáskor, mert magam előtt látom a kész képet.” (M.Tichy)
Totálisan elhanyagolt, torzonborz megjelenése riasztotta a városka lakóit: egyszerre féltek és nevettek rajta. Azt hitték barkácsolt gépeiben nincs is film. Ijesztő szuverenitást, privát szabadságot képviselt egy “unszimpatikus világban”.(M.Tichy)
Az államvédelmi szervek sem tűrték ezt a fokú autonómiát: 1963-ban a rendőrök – alapos verés után – elmegyógyintézetbe szállították. A zaklatások később is folytatódtak: az állami ünnepségeket rendszeresen a pszichiátrián kellett töltenie. 1972-ben műtermét kisajátította a helyi Termelőszövetkezet – őt kidobták az utcára.
Konzervdobozokból, csövekből stb. eszkábált elmondhatatlan gépeivel készítette képeit – kb. tízezer darabot! – egészen 1985-ig, magának. Egy negatívot egyszer nagyított le, keretet ragasztott neki, amit kiszínezett, és gyakran a képekbe is belerajzolt. Egyedi műveket hozott létre, a negatívokat többnyire elégette.
Kizárólag nőket fotózott – csak a női test érdekelte – utcán, strandon, TV-ből lopott képeket. Mániákus kukkoló volt: szexuális ösztönének rabszolgájaként alkotott, ám ennek csak a képzeleti-vizuális aspektusa működött benne. Mintha a kőkori Vénusz-szobrokat csinálta volna újra a semmiből, a női test abszolutizálása, s ezáltal mintegy a transzcendens szférába emelése által.
E zsigeri-transzcendencia figyelemreméltó filozófiai gondolat, mely szembesít ösztönvilágunk hatalmával. Azzal, hogy olyasmik adják emberi mivoltunk lényegét – transzcendencia, ösztönvilág – ,ami nagyobb nálunk: fogva tartja személyiségünket. Azaz, hogy talán Isten nem csak a lelkünkben egy darab transzcendens jóság, de a zsigereinkben is ott van paradox módon. E túlvilági zsigeri-figyelemről többen is írtak már:
“A test is szellem, csak észre kell tudni venni.” (Szufi bölcselet)
“A kereszténység az erotikából bűnt csinál (…) Az ember nemiségének foka és jellege, gyakran szellemének legfelső ormáig felér.” (Nietzsche)
3-8-022
“A szex az egyetlen égbe nyíló kapu.” (Cioran)
“A test médium, melyen keresztül megtapasztalhatjuk a Transzcendenst.” (Nádas Péter)
Tichy tehát – mint afféle képzeleti-erotomán – több ezer női testet emelt az örökkévalóságba. Csupa hibákból összeálló – életlen, karcos, koszos, rothadt stb. – éteri életműve nemcsak megérinti, de egyenesen dörömböl az Ismeretlen ajtaján. Minden hiba tökéletes esztétikai ajándék – mint mikor a Google-fordítóból kijön egy versfordítás, és nem hiszünk a szemünknek annyira eredeti, minden elképzelhetőt felülíró szöveget kapunk! Tichy az ő “autista-platonizmusát” pontosan meg is fogalmazta:
“Senki sem képes befolyásolni engem, én egy vadon felnőtt férfi vagyok, még Isten sem (…) Elvből nem hiszek semmilyen Istenben, az egész élet egyszerű illúzió (…) mikor még fotóztam, nem éreztem semmit (…) A szerelem olyasmi, amit elképzelünk, de a valóságban soha nem is létezett (…) Nem tudom voltam e valaha szerelmes. Soha nem ismertem fel semmilyen érzelmet. Magasabb szinten éltem, soha nem érdekeltek az érzések (…) Az egy nagyon személyes kérdés, hogy létezik-e Isten, vagy sem. Talán az Isten csak azért küldi be ide a legyeit, hogy idegesítsenek.” (M.Tichy)
1985-ben végleg abbahagyta a fotózást. Ez egybeesett azzal, hogy egy régi barátja – az akkor már Svájcban élő pszichiáter Roman Buxbaum – elkezdte gyűjteni képeit, és kiállításokat rendezett ezekből. Tichy erről nem is akart tudomást venni, annyira idegesítette a dolog. Idegen volt tőle a felhajtás, a hírnév, az üzlet – minden. Személyiségének lényegét sértette az egész. 2004-ben a Sevillai-Biennálén érte utol a világhír. Haláláig gyűlölte és elutasította ezt a kényszerhelyzetet, hogy megzavarják kozmikus magányát. Képei három és tizenkétezer euró között keltek el. Tichy undorodott e kereskedelmi-világsztárságtól:
“Nem érdekel a festészet, nem érdekel a fotó, csak a sligovica és a sör érdekel (…) Ha rátalálok egy képemre, rögtön eldobom, meg se nézem soha. Az emberek nem érdekelnek, csak az eredmény érdekelt: hogy jó-e a kép, vagy rossz.Azért tudtam megítélni, mert érdekelt, de ez ma már nincs így (…) Minek nézegetitek ezt a sok hülye képet? (…) Nem csináltam semmit életemben, és nem is fogok soha semmit csinálni (…) Milyen hülyén hangzik már, hogy Tichy! Azt jelenti csendes, de én nem vagyok az! (M.Tichy)
1-030
Lenyűgöző, tökéletes életmű, dermesztően nagyformátumú, karizmatikus egyéniség! Személyes életigazsága – azaz éjsötét-jéghideg magánya – ott sikít a képein mindörökre. Meg a száraz-fanyar humora is:
“Ha híres szeretnél lenni, olyasmit csinálj, amiben te vagy a legrosszabb a világon.” (M.Tichy)
Ez a cinikusnak tűnő, végtelen mélységű mondata egybecseng Warhol egy gondolatával, sőt ki is egészíti azt, amit Tichyről egyáltalán gondolni lehetséges:
“A szex jobb filmen, mint élőben.” (Warhol)
Kivételesen jelentékeny MÚZEUMI MŰVÉSZETÉBŐL ócska kis bizniszt csináltak a jóakarók, már életében (!!!) – hisz ez az emberi világ racionális logikája… Azé a világé, amelyiknek már rég vége van, csak még nem vette észre.
Miltényi Tibor
0
101

Miért halálos a Death Metal Irakban?

 

 

Néhány száz death (meg black) metal koncerttel a hátam mögött mindenképpen a rutinos versenyzők közé számítok ebben a szubkultúrában. Láttam aranykezű ismeretleneket 5-6 ittas ember előtt játszani, iráni és grúz csapatokat a jereváni bábszínházban rendezett death metal fesztiválon, majd néhányat közülük pár nappal később egy tbiliszi szexklubban, szado-mazo porngrind bulit egy szarajevói pincében vagy éppen egy tiranai kocsmában zenélő kiváló Death tribute zenekart, ami valamiért a nem annyira metál Trout névre hallgatott. A Dark Phantom nevű kirkuki zenekar erbili hangversenyének megtekintése tökéletesen illeszkedik a „fura helyeken death metal koncertekre megyünk” tematikához.

A Phoo Magazin fotográfusa, Hölvényi Kristóf Irakban készült képei, Belényi Dániel írásával.

Erbil, és úgy általában egész Kurdisztán legnagyobb hátránya a letelepedett népeknél meglévő kultúra teljes hiánya. Persze ez így kicsit erős állítás, mert apró rezdülések akadnak néha, de alapvetően igaz. Nincs színház, nincsenek múzeumok (ami van egy-kettő, az kis jóindulattal még éppen befér a felejthető kategóriába), nincsenek koncertek, nincsenek filmvetítések a három nagyvárosban (Erbil, Szulejmania, Duhok) évente megrendezett filmfesztiválokat meg a plázákban játszott buta amerikai akciókat leszámítva, és az épített környezet esztétikája sem csábít sehol városnézésre. Kultúrafogyasztó embereknek marad az olvasás és a torrentezés. Esetleg egy rövid kiruccanás Isztambulba vagy Bejrútba, vagy valami expatoknak szervezett argentin tangó est és white party egy luxusszálló emeleti bárjában.

A kultúra hiánya mellé extra nehezítés, hogy a death metal olyan műfaj, amit még a rokkerkedők nagyja sem tud elviselni, a műfaj nagyágyúi önálló szerzői estjeiken sem szórakoztatnak párszáz fizetővendégnél többet. Ezt a kombót az iraki Erbilbe helyezve igencsak szűk keresztmetszetet eredményez.

Mivel Kurdisztánban koncertek híján koncerttermek sem nagyon vannak, a kisebb, párszáz főre tervezett esküvői csarnokok értelemszerűen túl nagyok egy ilyen műsornak, a népszerűbb klubokban araktól ittasodó nagyérdeműt pedig inkább az arabul üvöltöző bingó dobja fel, az ilyen szeánszok szervezése esősorban az optimista/baráti vagy pénzéhes hotel menedzserek feladata marad. Mondjuk a pénzéhség és a death metal közös halmaza elhanyagolhatóan kicsi, és miután egyik legutóbbi Napalm Death koncertem után láttam, hogy harminc akárhány év legmagasabb szintű aprítás után még mindig kisbusszal turnézzák végig Európát, ezt a jelzőt talán le is lehet venni a listáról.

Az örömzene (jelen esetben a death metal) és az értelmezhető piac (rock) közti szakadékot áthidalandó, a koncertet élő rock estnek hirdette meg az a luxusszálló, amelyik biztosította a tetőterasz bárját a vadulni vágyóknak. A Dark Phantom is ráérzett arra, hogy ha gyorsan ledarálják-elhörgik a mondandójukat, azzal az ott megjelent, elsősorban nem death metal rajongó expatok és pár helyi szemét nem fogják kiszúrni, ezért a műsorba illesztettek néhány Metallica meg System of a Down feldolgozást, amit legalább lehetett együtt dalolni és pengetni hozzá a léggitárt. Közben a színpad köré terített asztalokhoz pingvinek hordták a 4 dolláros legolcsóbb-legkisebb sört, miközben a megjelent 30 emberből minimum a fele mobilozta az eseményt.

Hogy magáról a jelenségről is írjak valamit, a Dark Phantom nevű kirkuki death metal zenekarról először tavaly olvastam. A sztori szerint egy amerikai katonától kaptak egy metál cédét még 2003-ban, és annyira beőrültek tőle, hogy 10 éve megalapították a mostani zenekart. Közben persze zajlott a háború, életveszélyes fenyegetéseket kaptak, mivel „sátánisták” (ez a nyugati zene, főleg a metál iszlám értelmezése, elég kényelmes jelző, mert nem kell rajta gondolkodni), a dobos lelépett, néha hibernálták magukat, végül tízéves pályafutásuk során összehoztak szó szerint néhány koncertet – a legutóbbit volt szerencsém megtekinteni.

Kedves olvasók és európai fesztivál rendezők, hallgassátok meg itt és hívjátok meg őket európai fesztiválokra! Addig is hallgassátok ezt az örök klasszikust!

 

101

102

103

104

105

106

107

IMG_3040

Fotó: Hölvényi Kristóf

Szöveg: Belényi Dániel

0
  • Map of the Chernobyl exclusion zone. The restricted area has a radius of 30 kilomers that can not be accessed without prior permission.
  • "I fear no radiation, the only thing I fear is the Nazis," says Praskovia Afanasievna, an elderly inhabitant of the Belarusian exclusion zone.
  • Portrait of a contaminated apple. Food is consumed by the inhabitants of the conominated areas near Chernobyl.
  • The Ivankiv hospital treats those affected by the radiation with little means.
  • The local population has few resources to buy imported food and they are forced to consume the ones that they produce in these contaminated lands.
  • Tubers are planted on contaminated soil and consumed daily.
  • "Our children have not yet been born and we are already afraid for them" say the mothers who are pregnant.
  • Meat from animals close to the exclusion zone has very high radioactive levels.
  • A liquidator who worked on decontamination tasks after the deceased nuclear accident. "Chernobyl has killed him," says his wife.
  • Lilia Kovaleva is hospitalized in a Belarusian orphanage for children with mental problems. The radioactive consequences are many and diverse.

Raul Moreno

 

 

Raúl Moreno gyakran dolgoz fel nehéz témákat. Heteket, hónapokat tölt az érintett közösségekben, hogy közelebb kerüljön az emberekhez, és igazán színvonalas fotósorozatban mutassa be őket és életüket. Az idén először megrendezésre került Budapest FotóFesztivál vendégeként, a Cervantes Intézet együttműködésében tartott előadást a közönségnek, melyen két friss projektjéről mesélt, ezután nyílt alkalmam interjút is készíteni vele.

 

A munkájáról szóló, vetítéssel egybekötött előadás izgalmas, de megrázó is volt egyben. Két nagyobb projektjét mutatta be nekünk: az egyikben a Csernobil környezetében élők helyzetét vizsgálta. Ezek az emberek annak ellenére nem akarnak elköltözni, hogy a vidéken termő élelem sugárfertőzött, és egészségükre, családi életükre rendkívüli mértékben kihatnak az 1986-os katasztrófa következményei.
A másik projektjének témájára szintén Ukrajnában talált rá: az keltette fel az érdeklődését, hogy a lakossághoz viszonyítva itt a legmagasabb a HIV/AIDS fertőzöttek aránya egész Európában. Felkeresett olyan embereket Kijevben, akik nap mint nap szembenéznek a betegséggel. A fertőzés leginkább szexuális úton és a drogfüggőségnek köszönhetően terjed, és hatással van az érintettek egész családjára. Sajnos néhány civil kezdeményezésen kívül senki nem segít nekik.
Az előadást követően pár napot még Budapesten töltött, mielőtt vonattal visszament volna Ukrajnába, így volt időnk beszélgetni életéről és a szóban forgó projektekről is.

 

A napokban találkoztunk a Budapest FotóFesztivál keretében, ahol már az őszinte tekintetedből világossá vált számomra, hogy rendkívül érzékeny ember vagy. Ez, gondolom, sokat segít a munkádban. Hogyan jellemeznéd magad?

Nem vagyok a szavak embere, általában keveset beszélek, visszafogott és komoly vagyok. Nevetni azonban imádok, nagyon erős bennem az élet szeretete, és rendkívül fontosak számomra a barátaim és a családom. Belőlük merítek erőt.
Hiszek a mesék erejében és saját magamban is. Az egyedüli dolog, amitől félek, hogy elvesztem az utam, és nem találom a helyem ebben a világban.

Már gyermekként foglalkoztattak téged a komolyabb témák. Egy gyönyörű spanyol városban, Albacetében nőttél fel, rendkívül inspiráló környezetben.

Albacete valóban lenyűgöző hely, ráadásul egy szép környéken laktunk, apai nagyszüleim szomszédságában. Annyit mozogtam a két házban össze-vissza, amennyit csak akartam. Minden délután az utcán játszottunk a cimboráimmal. A szobámból láthattam a naplementét, melynek fényében varázslatosan rajzolódott ki az alacsony házak és a Fatima templom sziluettje. Ha becsukom a szemem, vissza tudom idézni az alkonyi fényeket és a fecskék hangját.

Ha jól tudom, szegény családban nevelkedtél.

Rossz anyagi helyzetben voltak a szüleim, ráadásul rajtam kívül még a nálam két évvel fiatalabb húgomról is gondoskodniuk kellett. Játékokat szinte nem is kaptunk, de ez nem számított, mivel feltaláltuk magunkat és boldogok voltunk. Édesanyám igazi küzdőszellem volt, keményen és felelősségteljesen dolgozott, szakácsnő volt a helyi kolostorban. Sok szempontból hasonlítok rá, még főzni is jól tudok. Édesapám bohém anarchistaként élt, magasról köpött a szabályokra. Tőle a szabadság szeretetét örököltem. Nagymamám, Felipa karakteres asszony volt, sok könyvet adott nekem, elvitt magával egy csomó érdekes helyre, és bemutatott érdekes embereknek. Anyukám szüleihez hétvégén jártunk ki, a Júcar folyó partján található faluba, Valdegangába. Na ott aztán harapni lehetett a szabadságot. Rengeteget kirándultunk, így szoros kapcsolatba kerültünk a természettel.

vladimira_rm-1

vladimira_rm-2

 

Fotóztál ilyenkor?

Gyerekkoromban inkább a rajzolás érdekelt. Főleg állatokat rajzoltam, ha tehettem, minden nap. A technikámat állandóan tökéletesítettem. Ha letettem a ceruzát, akkor viszont a szabad levegőre vágytam, állatokat kutattunk fel, madarakat lestünk meg, a végén már a fészkek alapján be tudtam azonosítani a legtöbb madárfajt. Tizenöt éves koromban az édesapám elvitt egy hegymászó klubba, onnantól kezdve minden hétvégén hegyet másztam. A mai napig fontos számomra ez a hobbi.

Mikor vetted először kézbe a kamerát?
Tizenhat éves voltam, amikor aputól kaptam egy Zenitet meg egy fotóskönyvet. Azt mondta: „Fiam, ahogy ismerlek, ez a foglalkozás neked való. A segítségével felfedezheted majd az egész világot.” Igaza volt. Kár, hogy már nem él, kíváncsi vagyok, mit gondolna a munkásságomról. Az első fotóimat látva mindig arra biztatott, hogy érzelmeket is közvetítsek velük: fájdalmat, félelmet, szomorúságot, boldogságot, dühöt. Ezt a tanácsát ma is megfogadom.
Azért is örültem a szavainak, mert nem voltam valami jó tanuló, unatkoztam, mindig másról ábrándoztam. Apunak köszönhetően vettem afotográfia felé az irányt. A fényképezésben olyan dologra leltem, ami igazán érdekelt és lekötött. Gimi után ugyan következett a kötelező katonai szolgálat, majd néhány említésre sem érdemes meló, végülazonban beiratkoztam egy fotós suliba, Valenciában. Ezután Madridban fotóriporternek tanultam, majd elkezdtem szabadúszóként dolgozni a médiában, ahol legyőztem a félénkségemet és a korlátaimat. A szülők is támogattak, hittek bennem, bár anyu mindig mondta, hogy egy fix állással többre mennék. Hiába, én éreztem, hogy más feladatok várnak rám.

Hosszú utat tettél meg azóta…
A kezdetekben főleg állatokat, tájakat fotóztam. Az édesapám inspirált arra, hogy az emberek felé forduljon az érdeklődésem. Azt javasolta, hogy történeteket meséljek a kamerával, mutassam be, hogyan élnek mások. Valamiből persze meg is kellett élni, úgyhogy esküvőkkel kezdtem, rájöttem, hogy ez is a történetmesélés egy fajtája, amivel ráadásul pénzt is kereshetek.
Mostanában fotográfiai túrákat szervezek Izlandra és Csernobil környékére. Izland nagy szerelmemmé vált az évek során. Itt elszakadhatok mindentől és le tudom csillapítani az elmémet annyira, hogy tiszta fejjel gondolkozzak az élet nagy dolgairól és a személyes projektjeimről.

 

vladimira_rm-3

vladimira_rm-4

vladimira_rm-5

 

Térjünk is át ezekre. Nagyon komoly témákat dolgozol fel. Vizsgáltad a Csernobil környékén élők mindennapjait, Ukrajnában foglalkoztál kábítószer-függőkkel és az AIDS betegek életével. Mi vonz téged ezekben a történetekben?
Szabadúszóként mindig olyan irányt választok, ami nekem igazán megfelel. Ezekkel a kérdésekkel azért foglalkozom, mert érdekelnek. Szeretném felhívni az emberek figyelmét ezekre a problémákra, a gyakran megjelenő igazságtalanságokra, illetve azt is szeretném megmutatni, hogy a sanyarú sorsokban is rejlik boldogság.

Említetted, hogy a témák színvonalas bemutatásához közel kell kerülnöd az emberekhez, hogy elfogadjanak, és lássák, hogy tiszták a szándékaid. Van bevált módszered?
Az őszinteség, a tisztességes szándék, az emberek és a helyek iránt mutatott tisztelet kulcsfontosságú. Többször maradtam le jó fotókról amiatt, hogy bizonyos szituációkban tapintatos, tiszteletteljes maradtam, de ezeket nem sajnálom. A legfontosabb, hogy akiket fényképezek megértsék, ember vagyok és rájuk is emberként tekintek. Egy minőségi fotóesszé létrehozásakor arra is nagy hangsúlyt szoktam fektetni, hogy megtaláljam a köztem és a téma közötti megfelelő távolságot.

Megrázó dolgokat látsz a projektek során, biztos vagyok benne, hogy mély nyomot hagynak benned. Sokat tanultál magadról?
Egy hosszú távú projekt során óhatatlan, hogy közel kerülök az emberekhez, akár érzelmileg is. Az ő szenvedésük a sajátommá válik, még ha csak néhány nap, óra vagy perc erejéig is. Ez is kell ahhoz, hogy hitelesebben el tudjam mesélni mindazt, amit láttam. Az élmények természetesen engem is folyamatosan alakítanak, formálódik a személyiségem. Egy sokkal emberibb Raúlt kezdek megismerni.

Az érzelmi befolyásoltság megnehezíti a fotók kiválogatását? Segít neked valaki a sorozatok összeállításában?
Ha nagyon elmerülsz egy témában, a válogatás és szerkesztés sokkal nehezebb. Máshogy tekintesz a fotókra, emiatt nagyon hasznos másokat is megkérdezni. Több olyan fotográfus barátom van, akinek adok a véleményére, és gyakran megkérdezem az adott témák szakértőit is. Előfordul, hogy olyanok is segítenek, akik a fotózáshoz annyira nem értenek, de kifinomult művészi érzékük van, ilyen például az édesanyám.

vladimira_rm-6

vladimira_rm-7

vladimira_rm-8

vladimira_rm-9

vladimira_rm-10

Mivel finanszírozod ezeket a projekteket?
Ez a legnehezebb. Részben pályázati pénzekből, részben a saját megtakarításomból. A témaválasztásnál oda kell figyelnem arra is, hogy később eladható legyen a sztori, kíváncsiak legyenek rá a különböző magazinok, weboldalak. Vannak nehéz időszakok, amikor eszembe jut, hogy visszatérhetnék a fix havi fizetés biztonságos világába, de szerencsére vagyok annyira erős, hogyne engedjek a kísértésnek.

A fotóid hangulata, a kompozíció gyakran a festményekre emlékeztet.
Mivel sokat rajzoltam, a festmények sem hagytak hidegen. Velazquez, Caravaggio, Tintoretto, Dalí, Goya és Rembrant képeiből rengeteget tanultam. A fotósok látásmódja is hatással volt rám. W. Eugene Smith, Cristina Garcia Rodero, Henri-Cartier Bresson, Ansel Adams és Navia. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy senkire ne akarjak hasonlítani, és saját magamat adjam.
Mikor érzed úgy, hogy befejeztél egy projektet? Újra és újra visszalátogatsz az adott közösségbe, vagy végleg továbbállsz?
Mindig érzem, ha eljött a vége. Egyszer mindent le kell zárni. A témák viszont örökké velem maradnak.

Milyen projekteket tervezel a jövőre?
Egy inuit kultúrát szeretnék bemutatni, nagyon érdekel, hogyan hat az életükre a klímaváltozás. Ezért remélem, már ősszel visszatérhetek Alaszkába és Grönlandra, ahol már korábban is jártam. Afrikát is tervbe vettem, de a részletek még nem alakultak ki a fejemben.

vladimira_rm-11

vladimira_rm-12

Végül arra kérlek, válaszd ki egyik kedvenc képed, és meséld el a történetét.
Azt a képet választom, amely egy grönlandi inuit embert ábrázol fókavadászat után. Grönland nyers, vad, de nagyon spirituális hely. Szorosan összekapcsolódik egymással a természet és az ember, a legenda és a hagyományok, az élet és a halál.Minden csendesen, harmonikusan megtalálja itt a helyét. Még az elmúlás is.
A fókavadászat során az inuitok türelmesen várakoznak a csónakjaikban. A türelem az északi emberek vérében van. A közelben egy fóka félénken kidugja a fejét a jeges vízből, érzi a veszélyt. A csendet egy lövés hangja töri meg, a fókának vége. Egy szempillantás alatt történik mindez, mi észre se vennénk ebből semmit. A vadászok azonban mindent látnak. A fóka és a vadász egymás szemébe néznek a lövés előtt, a vadász megkérdezi, megölheti-e. Csak akkor süti el a fegyverét, amikor beleegyező választ kap. Egy inuit soha nem élvezetből öl. A környezete hozzá hasonlóan törékeny, így tiszteli, védi az élővilágot.
Dél-Grönlandon, Narsaq városa mellett készült ez a kép. Észrevettem a közeledő csónakot, bevártam, hogy lássam, mi a zsákmány. A víz vérvörössé vált a csónak közül. Azt tettem, amit tennem kellett. Közel mentem, de csendben maradtam. Ezt a fotót lőttem. A halál színe összeolvad az élet színével. Az inuit pedig büszke volt, szép nagy fókát lőtt.

image1

Interjú: Kocsány Kornél

0
  • 34
  • 2014.01.25 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor
  • 46
  • 28
  • 32

Capa előtt és után

 

 

Magyar fotósok háborús képeiből nyit fotókiállítást a Capa Központ Ljubljanában
Csütörtöktől látható a Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma című tárlat

 

A magyar hadifotózás két, egymástól 100 évre lévő időszakát bemutató kiállítás nyílik csütörtök este a szlovén fővárosban. A ljubljanai magyar kulturális központban látható tárlat a háborús fotózás egyik legkiemelkedőbb alakja, a magyar származású Robert Capa munkássága előtti és utáni, azaz XX. és XXI. század eleji, magyar fotográfusok által készített háborús fotókon keresztül kutatja, mennyit változott a fegyveres konfliktusok megörökítésének eszköztára az elmúlt egy évszázadban. Az első széles körben fotografált háborús esemény, az I. világháború dokumentumait a Fortepan digitális fotóarchívum segítségével mutatják be, korunk fegyveres konfliktusait pedig Bielik István szíriai, Csudai Sándor ukrajnai, Dévényi Veronika afganisztáni és Sopronyi Gyula líbiai képein keresztül ismerhetjük meg. A tárlat a ljubljanai várban nyíló Robert Capa munkáit felvonultató retrospektív kiállításhoz kapcsolódik és június 2-ig látható.

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

„A fotóriporterek ma már nincsenek arra kárhoztatva, hogy favázas fényképezőgépet és a hozzá tartozó súlyos üvegnegatívokat cipeljenek magukkal az amúgy is embert próbáló küldetésükön. E technikai fejlődés másik haszonélvezői pedig mi, befogadók vagyunk, hiszen tagadhatatlanul közelebb kerültünk a korábban technikailag megörökíthetetlen, például túl sötétben vagy túl gyorsan lezajló mozzanatokhoz. Ugyanakkor a XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát”

– írja Virágvölgyi István, a kiállítás kurátora.

 

Vajon a technikai fejlődés magával hozta-e a fegyveres konfliktusokban készülő fényképek tartalmi előrelépését is? Azt megállapíthatjuk, hogy csillapíthatatlan a kíváncsiságunk a fegyveres konfliktusok iránt, hiszen ezekben a kiélezett szituációkban könnyebben tetten érhetünk mély, emberi történeteket. Vajon mit várunk el egy 100 éves és egy tavaly készült háborús fotótól mielőtt megpillantanánk?

A XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát. Végképp más volt az utca emberének viszonya a fotókhoz a maihoz képest: a falakon több olyan fotográfiát láthatnak, amelyek ma, az interneten elképesztő gyorsasággal terjedő képek korában, bizonyosan el sem készülhetnének – például a hölgykoszorúban festményszerűen heverésző katonákról készült kép.

Éppen ezért a leggyakrabban fotografált háborús toposzok – a búcsú, az utazás, a tábori élet, vagy éppen a pusztítás – mentén vizsgáljuk, hogy a 100 éve és a ma készült háborús fényképek mennyire különböznek, vagy éppen hasonlítanak egymásra.

 

 

Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma

Magyarország Nagykövetségének Kulturális Központja, Balassi Intézet, Ljubljana

2017. április 7. – június 2.
Megnyitó: 2017. április 6. csütörtök 19 óra
Fotográfusok: Bielik István, Csudai Sándor, Dévényi Veronika (Zrínyi Katonai Filmstúdió), Sopronyi Gyula
Kurátor: Virágvölgyi István
Kurátor-asszisztens: Csejdy Borka
Projekt koordinátor: Huszár Orsolya

 

 

0
img_0023

Csákvári Péter: Tiny Wasteland // Zsebvilág

 

Csákvári Péter elsősorban gasztrofotós, akinek ebben az esetben modelljei apró figurák, amivel leképezi világunk sötét oldalát.

 

Egy évvel ezelőtt egy világvégi Herm nevű apró szigeten éltem. A borzasztó idő és az unalom egyre arra késztetett, hogy kitaláljak valami szórakozást, amivel el lehet szöszmötölni rendesen. Mivel ételfotós vagyok, egy makrófotózáshoz kiválóan használható géppel voltam összezárva, valamint az amazon és az ebay csodálatos lehetőségeivel. Láttam egy japán faszit, aki mindennap ilyen apró diorámákat épít. Nagyon elvarázsoltak, viszont hiányoltam valami sötétebb humort is a képeiből. Így kezdtem bele a Tiny Wastelandbe, ami egy apró senki földje, tele korunk problémáival, sötétebb titkaival és elgondolkoztatóbb frázisaival.

 

A sikeres első sorozat a Life in Micropolis, a irodai pornótól, a gyilkosságon át a családon belüli erőszakig sok témát feldolgozott, de mégis inkább az első szárnycsapásaimként tekintek rá. A most induló új sorozat, a Small Sins  már egy mélyebb, erőszakosabb, társadalom kritikusabb sorozat lesz.

 

dsc_2734

 

dsc_3283

 

dsc_2264

 

img_0013

 

dsc_5083_1

 

dsc_2501_1

 

dsc_2597_1

 

dsc_0251

 

0