Phoo Magazin | 36 kocka
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
128
archive,category,category-36-kocka,category-128,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive

Papp Gergely és az Esszenciális-Forma

“Az igazán nagy dolgok rejtezkedők, egyedül mélységükkel ejtik később örökös zavarba a világot.”(S. Weil)

Papp Gergely(1922-2000) egy Békés-megyei, szegényparaszti családban született. Egész életét azután, az Ecsegfalva melletti tanyán élte. Mentális zavarokkal küszködött – diszlexia, paranoia – még az elemit sem tudta elvégezni. 16 éves korában – 1938 – bátyja tanította meg fényképezni. Paraszti életképeket-portrékat készített, 1943-45-között a katonaságnál is fotózott. Kb. 1963-ban hagyta abba a fotózást. (1950-ben a kommunisták elszedték a földet, kocsit, lovakat, s bekényszerültek a Szövetkezetbe. Ugyanez a trauma ismétlődött meg 1963-ban, amit Papp Gergely már végképp nem bírt kiheverni. Nem dolgozott többé – idős szülei tartották el. Ezek halála után – kb.1980 – egyedül élt a szétrohadó tanyán, s azt ette, amit a gyümölcsfákon talált. 2000 kora tavaszán halt meg: megfagyott vagy éhenhalt – ki tudná megmondani?

“A technikus a semmiből jön, de készen érkezik.”

1938 és 63-között – azaz 25 év alatt – mindössze kb.200 expozíciót készített 9×12 ill. 6×9-es formátumban. Egy témát egyszer – nagyon ritkán kétszer ugyanúgy – fényképezett le. 200 képéből 100 lett lélegzetelállító. (Egy fotós ilyenkor nem hisz a szemének – ilyen nincs. De van!). Mikor megpróbáltam értelmezni, hogy mit is látok, mindenekelőtt a Horus-Archívum jutott eszembe. Igen ám, de ott 1000-ből egy zseniális véletlen az arány! Papp Gergely viszont ezt egyfolytában produkálta, minden képzettség, szándék, érdeklődés nélkül.(1997-ben, amikor megismertem személyesen, még azt is elfelejtette, hogy valaha fotózott.)

“Megtapasztaltam, hogy megragadott valami, ami erősebb nálam, valami, amit az emberek Istenként emlegetnek.”(Jung)

Naiv művész sem volt, hisz se született tehetsége, se belső motivációja, művészi szándéka nem volt. Képeit tisztán funkcionális célból készítette: ajándéknak szánta modelljeinek. Ezért nagyon kevés nagyítása maradt, csak a negatívokhoz lehetett hozzáférni haláláig.

“A szent poésis néma hattyú/S hallgat örökre hideg vizekben.”(Berzsenyi)

Ha e 25 év termését stilárisan tekintjük megállapítható, hogy semmi különbség nincsen a 16 ill a 41 éves korában készített képei közt. Fotóit ő maga sem tudta datálni utólag, így csak az 1943-45-között készültek azonosíthatók be pontosan időben – a többi titok. De végül is mindegy, mert mondom: ugyanazok jellemzik stílusát végig.

“A művészet nem evilágból való, az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon követni, ahol az Ismeretlen kezdődik.”(Weöres)

Említettem, hogy paranoiás is volt. Ez fundamentalista rögeszmésséget jelent: megalomániát, üldözési mániát, perlekedési mániát, továbbá állandó gyanakvást, bizalmatlanságot, szabályokat nem tűrést, túlzott önérzetet, téves jentéstulajdonítást, összeesküvéselméletekre hajlamosít stb. Csontváry és Papp Gergely súlyos paranoiások voltak – rögeszméik jelentették egyetlen valóságukat – de mégsem annyira, hogy elmegyógyintézeti kezelésre szorultak volna, hisz nem voltak közveszélyesek (csak önveszélyesek). Nevettek rajtuk, lenézték őket, vicceltek velük – mindezt azonban ők észre sem vették. Saját gondolati világukba zárt magányos különcök voltak egész életükben.

“Van amit az író akar mondani, és van amit az Ég – az írón keresztül. Az első lényegtelen, a másodikért egyedül érdemes.”(Ottlik)

Immár húsz éve foglalkozom a Papp Gergely-jelenséggel, és a kulcsot – esztétikám mai állása szerint – a paranoiában vélem felfedezni. Ez az a kapu, ahol a Transzcendens – bármit jelentsen is ez – kiválasztja magának azokat a technikusait, akik kivitelezik a Másik Valóság képeit. (Az “Isten”-szót azért nem használom, mert ez a vallások által megszállt kifejezés, továbbá nem akarok senkit megsérteni.)

_MG_6708_ok

“Isten csak annyiban létező számomra, ha kitárulnak az érzékelés ajtói.”(W.Blake)

Az Abszolútúmnak fanatikus megszállottakra van szüksége, akik gondolkodás nélkül akár életüket is feláldozzák az Ő képei kivitelezéséért. Papp Gergely tökéletes technikus-médium volt, lévén semmi önálló elgondolással nem bírt a művészetről – azt sem tudta, mit jelent e szó(!) – ,Csontváry bonyolultabb eset, ő sokat agyalt küldetése tárgyán, próbálta megérteni, mit is akarhat tőle pontosan az Ismeretlen. Megérteni a megérthetetlent reménytelen vállalkozás: mindenesetre varázslatos életmű az övé is az evilági-irracionális kolorizmus értelmében. A Másik Dimenzió akarata viszont mindössze három képében van jelen: Mostari híd, Olajfák hegye, Templomtéri kilátás. Ráadásul személyesen kell a képek előtt állni, repróról nem működik a csoda.

“Mintha a Művészet önmagában nyilvánulna meg, egyedül ragyogna a maga által árasztotta titokzatos fényben.”(M.Blanchot)

Papp Gergelynek kb 100 különleges erejű és hatású képe van, melyek reprókról is hipnotikus hatásúak. Csontváry említett három, közvetlenül az Abszolútúmtól eredő képe tán legszíntelenebb, legüresebb, legtaszítóbb festményei, melyeken a Transzcendencia sugárzó jelenléte a figuratív képekbe található nonfiguratív mozzanatokból árad.

“Olyan zenéket játszom, amik nem hallgatnak téged.”(Molnár Gergely)

Papp Gergelynél “stilárisan” a Transzcendens a következő aspektusokban érhető tetten: geometrizáló, kemény tónusrendű, antirealista, merev, hideg, semleges, monumentális, időtlen, sikszerű, darabos, szigorú, légüres terű, kellemetlen, kietlen hangzás. A legnagyobb esztétikai sűrűség közepén átható csend van: átszellemült sugárzó semmi.Az egyszerű is agyonstilizáltnak hat, ami mozog, az is áll. Semmi szimbólum, jelentés, semmilyen ismert stílusra nem emlékeztet. Magányos, humortalan, dermesztő életidegenség. Kiállnak az időből az Ismeretlen képei (ugyanakkor belógnak a mi valóságdimenziónkba!). Egyszóval az IDEGENSÉG jellemzi minden vonatkozásban az Abszolútúm képeit. A Centrum üres, mozdulatlan sugárzó, katartikus jelenlét. A stílusok változnak, a művészet mélyrétegében a lényegi Forma állandó, időtlen és örök.

“A mű megérint minket, anélkül, hogy mondana nekünk valamit.”(S.Weil)

Azt találtam, hogy a művészet háromféle: Evilági (tehetség és stílus – ilyen a művészek 90%-a), Misztikus (tehetség, stílus és isteni ihlet – ilyen a művészek 10%-a, pl. Tintoretto, Greco, Giacometti, Tóth Menyhért, Vajda Lajos, Kaposi Tamás stb.), és Transzcendens (se tehetség, se stílus, csak paranoid techikusok által kivitelezett megrázóan idegen képek). A Transzcendens médiumok százalékban kifejezhetetlenül kevesen vannak – Csontváryn és Papp Gergelyen kívül nekem még Mark Rothko gyanús – de ennek még rendesen utána kell kutatni.). E tömény idegenség maga az Esszenciális-Forma, mely mindhárom művészet közös eredője. Így az evilági remekművek is a Transzcendencia irányába vetett távoli, önkéntelen pillantások.

“Minden ami Istentől függ, nem a miénk.”(M.Aurelius)

Minden remekműre egyként jellemző, hogy paradoxonokban beszél, hogy katartikus fenség-élményben van részünk, hogy a stílusok mögött érezzük sejleni a lényegi Formát, az Abszolút Művészetet egy pillanatra és hogy a mű átszellemíti a legtöbb hibát. Totális Átszellemítés azonban csak az Ismeretlen képeinél tapasztalható. Talán ettől van mélységes idegensége, ettől nem emberszabásúak ezek a képek. Idegesítő és megközelíthetetlen ez a vegytiszta tökéletesség. Az ember viszont nem tökéletes, hanem esendő, és csak az esendőségből ért. A tökéletesség számára távoli és átélhetetlen. Az evilági műveknél a befogadás önmegismerés egyben, azaz hazaérkezés. Az Esszenciális-Forma száraz katarzisában ellenben inkább elmegyünk otthonról.

“Isten: tökéletes figyelem, tökéletes üresség.”(S.Weil)

De nem csak az emberi esendőséget szellemíti tökéletesen át esztétikummá az Ismeretlen, de mindenféle hibát. Direkt úgy válogattam Papp Gergely képeiből, hogy hangsúlyos legyen a szétrohadt negatív elképesztő artisztikuma. Minél roncsoltabb a kép – a szakszerűtlen tárolás következményeként – annál mélyebb, szellemibb benyomást kelt! (Ahogy a restaurálatlan, koszos, pergő ikonok is ahogy halnak meg, egyre inkább kerülnek át a Transzcendens dimenzióba, szinte feloldódnak az Abszolútúm anyagtalan szubsztanciájában.

_MG_6711_ok

“Transzcendens csak a művészetben van, a vallásban nincsen, mert a művészet vallás előtti tapasztalattal bír. A művész a Transzcendencia médiuma.”(Duchamp)

Végezetül a Transzcendens arcáról, mely a hidas képen feltűnik, a negatívba karcolt szikrázóan fekete négyzet képében. Ez a végleges, elemi forma már a Pitagoreusok legfontosabb misztériuma volt. Aztán 1913-ban Malevics megfestette a Fekete négyzetet. A Szupramatizmus a “legfelsőbb” szubsztanciára vonatkozott: képein a síkformák a végtelen űrben lebegnek. Az alkotás utáni transzállapotban írta:

_MG_6712_ok

“Nem tudtam aludni, nem tudtam enni, és megpróbáltam megfejteni, hogy mit is csináltam, de nem sikerült.”(Malevics)

Említettem már Mark Rothko érzékeny-lebegő geometriáját, mint ami gyanús, hogy esetleg egy félreismert technikustól ered. Ő maga ezt mondta:

“Képeimen lépek át a transzcendens világba. Nem képi ábrázolás ez, hanem istenélmény.”(M.Rothko)

Papp Gergelynek nem voltak ilyen fennkölt gondolatai, a négyzetet mégis odakarcolta. Nem tehetett másként.

_MG_6719_ok

“Mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj. Te vagy ez a baj, motyogtam a felelőtlenség félálmában reggel: Te a szomorú Isten.Úgy tűntél el a hirtelen leereszkedő ködben, mint nagy tengeri hajók távolodva a kikötőből, lassan, ünnepélyesen, úgy tűntél el, mintha megjelennél, mintha jönnél és nem mennél, el, örökre.”(Esterházy)

Miltényi Tibor
1
_MG_5339_ok3

Miltényi Tibor: Fotóhaiku

Vancsó Zoltán újabb képeiről

“Téli napsütés/ráfagyott árnyékom/a ló hátára.”(Baso)

_MG_2131_ok4

E középkori eredetű japán versforma a Buddhizmus, a Zen és a Tao összefüggő bölcseletén alapul. A Buddhizmus az i.e.5.században alakult ki Indiában, eredetileg mint a Hinduizmus egy szektája. Lényege a vágyak és a személyiség legyőzése, és a meditáción keresztül a megvilágosodás (Nirvána) elérése. Részesülés a Végső Valóság ürességének boldogságából.

Ezer évvel később – az i.u.5. században – fejlődött ki e gondolatrendszeren belül, immár Japánban és Kínában, a Zen és a Tao. A Zen a valóság feltétlen elfogadásának örömfilozófiája. Mivel a jelenségek a világban nem jók vagy rosszak, így az emberi indulatoknak semmi értelme. Minden Egy az Univerzális Tudatban: örvendezzünk tehát a valóság értelmetlenségein is… A Tao sem egyéb, mint e kozmikus dialektika harmóniájának passzív tudomásulvétele.

“A bölcs hátrahúzódik, ezért halad/nem őrzi magát, ezért megmarad/saját érdeke nem űzi sose/ ezért teljesül saját érdeke.”(Lao Ce)”(Baso)

E világnézetek-életstratégiák nem beszélnek Szubsztanciáról, Abszolútumról: különösen a személyes Isten képzetét kerülik el messziről. De hát az Univerzális Tudat mégis csak a transzcendens más szavakkal való megfogalmazása. Lao Ce szerint: “Isten: titok, melynek egyetlen tulajdonsága – megismerhetetlensége.” A Zen is úgy véli, hogy “Isten üres hely, ráadásul minél üresebb annál jelentőségtelibb, annál sugárzóbb.” A lényeg váratlan megvilágosodásának esélye pedig a meditáció mélységétől függ.

_MG_5421_ok

“Halott fiacskám merre költözött?/Míly égi réteken/kerget szitakötőt?”(Baso)

Ezen a ponton érkezünk el – újabb 700 év elteltével – a középkori Japán Haikuhoz, mely három rövid, realista sorának különös egymásba zendülésével épp ezt a személyes Isten nélküli metafizikát teszi élményszerűvé. A transzcendencia itt az olvasóban zajló szubjektív esemény, azaz a befogadói figyelem kellő intenzitása esetén megtörténik vele Isten: az egy pontba sűrített Univerzális Tudat Másik Valóságának katarzisa.

_MG_8156_ok3

“Hálószobámban a sötétben/a rémület jéggé fagyasztott/holt feleségem fésűjére léptem.”(Busan)

(Nem állhatom meg, hogy ezen a ponton rövid, személyes kitérőt tegyek. Az eddig vázolt világnézetet ugyanis – minden bámulatos bölcsessége ellenére – szerintem a történelem csúnyán megcáfolta. Ezen a földön a rengeteg rosszat egyáltalán nem egyenlíti ki a kevéske jó – ellenkezőleg! Tarr Bélát idézem: “Az ember nyomorúsága, megsemmisülése és sorsa irányításának elvesztése nem rajta kívül álló erők következménye. Benne rejlik: gyávaságában, kisszerűségében, önző akaratosságában, transzcendens iránti vakságában. Van külső spirituális érték és rend a világban, de a jelentéktelen ember eltapossa azt, a tehetséggel együtt: így pusztítja el saját magát.” Dixi – Gémes János – hasonlóképp vélekedett: “A teremtés nem tökéletes/Ami jó a földön, iszonyatos áron jó/Ami rossz, ingyenes és olcsó/És nagyon sokan ezt választják.”)

“Fácán kiált föl/egyszerre visszahozva/holt apám-anyám.”(Baso)

Zoli kb. másfél éve mutatta meg azokat a képeit, melyeknek rendkívüli erejük épp fokozhatatlan egyszerűségükben rejlett. Ezek – tökéletességüket leszámítva – mintha lényegében tértek volna el addigi stílusától. A bravúros geometriával agyonkomponált, metaforákkal zsúfolt, megismeréskritikai-kvázitörténetek felől e horizontra redukált, kevés, ám annál jelentőségtelibb, motívumot használó, antibölcseleti, inkább fogalmakon-metaforákon túli erős képélménytől elakadt a lélegzetem. A Haiku-élmény sugárzása ragadott el e képen túli képek varázslatában.

_MG_8643_ok

“Eltűnt a kígyó, útnak is erednék/de ott a fűben a szeme/ reám mered még”(Kyoshi)

A hideg képi rend és a szigorú ráció ihlete idáig – paradox módon –  az elidegenedés szomorú üzenetét hordozta számomra: azaz nemcsak a személyiségnek nincs helye immár a valóságban a jelenlétvesztés és a jelentésvesztés miatt, de mintha már maga a valóság is kiszorult volna önmagából. A valóság így teljesen valószerűtlenné vált. A tárgyak és figurák között kifeszített terek drámai cselekvésekkel telítettek ugyan, de minden csak zuhan abba a semmibe, ahol “egyetlen abszolútum az abszurd.”(Camus)

“Fogalmam sincs ki helyezett bele ebbe a világba, sem arról, hogy mi ez a világ. Szörnyű bizonytalanságban vagyok minden felől…”(Pascal)

Nyilván a valóság méltósága épp kiismerhetetlenségében rejlik – az ember dolga pedig, hogy törekedjen megfejteni a megfejthetetlent. De a klasszikus Vancsó-képek mintha azt sugallnák: lehet, hogy nincs is végső titok, csak ócska homály terjeng a valóság igazságának helyén!? Annyi valóság van csupán, amit a művészetben teremtünk, és nincsen más lényegi tapasztalat sem.

IMG_4026_ok3

“Moszaton-algán/jéghal nyüzsög/s kapj oda: szétolvad, semmi.”(Baso)

Aztán, egyszer csak, megjelent nálam Zoli ezekkel az elvont terekbe csillogó minimalizmusokkal, melyek minél jelentéktelenebbnek tűnnek annál fontosabbak. E katarzisnak vajon mi a tartalma? A mégiscsak létező lényeg váratlan élménye? Persze nem az igazság feltárulkozása, csak létének revelációja. Nem fejez ki semmit hanem magát a pozitív Semmit fejezi ki – bármit jelentsen is ez.

“Tudod milyen a lángész?/mint télidőben a tébolyult hold/mely bandzsán reánk néz.”(Si-cso)

A Haiku-költészet egyébként – némiképp félreértve – a Huszadik Században Európában is divat lett. Kosztolányi fordításai óta számos kiváló magyar költő is írt nagyszerű haikukat. Ezt az írást a számomra legfontosabb magyar Haikuval szeretném zárni:

“Levél vagyok. Zárt küldemény/Dolgom: hogy kézbesítsem./-ha feltépném sem érteném:/Istennek írta Isten.”(Fodor Ákos)

_MG_9354_ok4

 

0
  • 100
  • 101
  • 102
  • 103
  • 103a
  • 103b
  • 104
  • 105
  • 106
  • 107
  • 108
  • 109
  • 110
  • 111
  • 112
  • 112a
  • 113
  • 114
  • 115
  • 116
  • 117
  • 118
  • 119
  • 120
  • 121
  • 122
  • 124
  • 125
  • 126
  • 127a
  • 129
  • 130
  • 131
  • 133
  • 134
  • 135

Modern kori Exodus

Magyarország az elmúlt héten újra a nemzetközi figyelem középpontjába került. Néhány ezer menekült és az ő kálváriájuk felhívta a figyelmet arra, hogy az a világrend amiben eddig hittünk valóban szétesni látszik. Hölvényi Kristóf fotóesszéje végigkíséri a történéseket a Keleti pályaudvartól a nagy menetelésen át, egészen egészen a bécsi főpályaudvarig. Egy apró állomása ez mind a szemünk előtt zajló történelemnek, mind a határátlépők zarándoklatának, de ez az apró állomás meghatározó. Kristóf az európai történetírás egy fontos fázisánál volt jelent. Kamerájával sokkal többet fényképezett, mint néhány elégedetlen menekült. Két világrend találkozik, az egyik átlépi azt a láthatatlan határt, amit Európának hívunk, a fejlett civilizációnak, indulatok szabadulnak el mindkét oldalról, de megoldások alig. Közben pedig ez a néhány ezer elkeseredett ember újra kezébe veszi a sorsát, mint amikor meghozták a döntést, hogy elindulnak. Nincs semmijük, csak az kevés motyó hátukon. Nincs vesztenivalójuk. Hölvényi képeinek titka a részletekben rejlik, olyan, mintha egy filmet néznénk. Nincsenek nagytotálok és megszokott fotóriporteri eszközök. Nagyjából ugyanazzal a perspektívával van végig fotózva az egész, de ikonikus tartalommal megtöltve. Ahogy haladunk az esszében a történések kibontakoznak, egyszer csak elkezdünk izgulni. A szűk ábrázolástól szorongunk, nem látjuk egészben a problémát. Ahogy az egész világ nem érti, ugyanúgy nem érezzük a képeken sem, hogy megoldást kínálna. Inkább csak feszültséget teremt. Egy szorongó kérdés marad a történet lezárásaként, hogy mit kezd a világ a sokszázezer otthontalan sorsával.

5