Phoo Magazin | Egyéb
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
1
archive,category,category-egyeb,category-1,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
101

Miért halálos a Death Metal Irakban?

 

 

Néhány száz death (meg black) metal koncerttel a hátam mögött mindenképpen a rutinos versenyzők közé számítok ebben a szubkultúrában. Láttam aranykezű ismeretleneket 5-6 ittas ember előtt játszani, iráni és grúz csapatokat a jereváni bábszínházban rendezett death metal fesztiválon, majd néhányat közülük pár nappal később egy tbiliszi szexklubban, szado-mazo porngrind bulit egy szarajevói pincében vagy éppen egy tiranai kocsmában zenélő kiváló Death tribute zenekart, ami valamiért a nem annyira metál Trout névre hallgatott. A Dark Phantom nevű kirkuki zenekar erbili hangversenyének megtekintése tökéletesen illeszkedik a „fura helyeken death metal koncertekre megyünk” tematikához.

A Phoo Magazin fotográfusa, Hölvényi Kristóf Irakban készült képei, Belényi Dániel írásával.

Erbil, és úgy általában egész Kurdisztán legnagyobb hátránya a letelepedett népeknél meglévő kultúra teljes hiánya. Persze ez így kicsit erős állítás, mert apró rezdülések akadnak néha, de alapvetően igaz. Nincs színház, nincsenek múzeumok (ami van egy-kettő, az kis jóindulattal még éppen befér a felejthető kategóriába), nincsenek koncertek, nincsenek filmvetítések a három nagyvárosban (Erbil, Szulejmania, Duhok) évente megrendezett filmfesztiválokat meg a plázákban játszott buta amerikai akciókat leszámítva, és az épített környezet esztétikája sem csábít sehol városnézésre. Kultúrafogyasztó embereknek marad az olvasás és a torrentezés. Esetleg egy rövid kiruccanás Isztambulba vagy Bejrútba, vagy valami expatoknak szervezett argentin tangó est és white party egy luxusszálló emeleti bárjában.

A kultúra hiánya mellé extra nehezítés, hogy a death metal olyan műfaj, amit még a rokkerkedők nagyja sem tud elviselni, a műfaj nagyágyúi önálló szerzői estjeiken sem szórakoztatnak párszáz fizetővendégnél többet. Ezt a kombót az iraki Erbilbe helyezve igencsak szűk keresztmetszetet eredményez.

Mivel Kurdisztánban koncertek híján koncerttermek sem nagyon vannak, a kisebb, párszáz főre tervezett esküvői csarnokok értelemszerűen túl nagyok egy ilyen műsornak, a népszerűbb klubokban araktól ittasodó nagyérdeműt pedig inkább az arabul üvöltöző bingó dobja fel, az ilyen szeánszok szervezése esősorban az optimista/baráti vagy pénzéhes hotel menedzserek feladata marad. Mondjuk a pénzéhség és a death metal közös halmaza elhanyagolhatóan kicsi, és miután egyik legutóbbi Napalm Death koncertem után láttam, hogy harminc akárhány év legmagasabb szintű aprítás után még mindig kisbusszal turnézzák végig Európát, ezt a jelzőt talán le is lehet venni a listáról.

Az örömzene (jelen esetben a death metal) és az értelmezhető piac (rock) közti szakadékot áthidalandó, a koncertet élő rock estnek hirdette meg az a luxusszálló, amelyik biztosította a tetőterasz bárját a vadulni vágyóknak. A Dark Phantom is ráérzett arra, hogy ha gyorsan ledarálják-elhörgik a mondandójukat, azzal az ott megjelent, elsősorban nem death metal rajongó expatok és pár helyi szemét nem fogják kiszúrni, ezért a műsorba illesztettek néhány Metallica meg System of a Down feldolgozást, amit legalább lehetett együtt dalolni és pengetni hozzá a léggitárt. Közben a színpad köré terített asztalokhoz pingvinek hordták a 4 dolláros legolcsóbb-legkisebb sört, miközben a megjelent 30 emberből minimum a fele mobilozta az eseményt.

Hogy magáról a jelenségről is írjak valamit, a Dark Phantom nevű kirkuki death metal zenekarról először tavaly olvastam. A sztori szerint egy amerikai katonától kaptak egy metál cédét még 2003-ban, és annyira beőrültek tőle, hogy 10 éve megalapították a mostani zenekart. Közben persze zajlott a háború, életveszélyes fenyegetéseket kaptak, mivel „sátánisták” (ez a nyugati zene, főleg a metál iszlám értelmezése, elég kényelmes jelző, mert nem kell rajta gondolkodni), a dobos lelépett, néha hibernálták magukat, végül tízéves pályafutásuk során összehoztak szó szerint néhány koncertet – a legutóbbit volt szerencsém megtekinteni.

Kedves olvasók és európai fesztivál rendezők, hallgassátok meg itt és hívjátok meg őket európai fesztiválokra! Addig is hallgassátok ezt az örök klasszikust!

 

101

102

103

104

105

106

107

IMG_3040

Fotó: Hölvényi Kristóf

Szöveg: Belényi Dániel

0

Papp Gergely és az Esszenciális-Forma

“Az igazán nagy dolgok rejtezkedők, egyedül mélységükkel ejtik később örökös zavarba a világot.”(S. Weil)

Papp Gergely(1922-2000) egy Békés-megyei, szegényparaszti családban született. Egész életét azután, az Ecsegfalva melletti tanyán élte. Mentális zavarokkal küszködött – diszlexia, paranoia – még az elemit sem tudta elvégezni. 16 éves korában – 1938 – bátyja tanította meg fényképezni. Paraszti életképeket-portrékat készített, 1943-45-között a katonaságnál is fotózott. Kb. 1963-ban hagyta abba a fotózást. (1950-ben a kommunisták elszedték a földet, kocsit, lovakat, s bekényszerültek a Szövetkezetbe. Ugyanez a trauma ismétlődött meg 1963-ban, amit Papp Gergely már végképp nem bírt kiheverni. Nem dolgozott többé – idős szülei tartották el. Ezek halála után – kb.1980 – egyedül élt a szétrohadó tanyán, s azt ette, amit a gyümölcsfákon talált. 2000 kora tavaszán halt meg: megfagyott vagy éhenhalt – ki tudná megmondani?

“A technikus a semmiből jön, de készen érkezik.”

1938 és 63-között – azaz 25 év alatt – mindössze kb.200 expozíciót készített 9×12 ill. 6×9-es formátumban. Egy témát egyszer – nagyon ritkán kétszer ugyanúgy – fényképezett le. 200 képéből 100 lett lélegzetelállító. (Egy fotós ilyenkor nem hisz a szemének – ilyen nincs. De van!). Mikor megpróbáltam értelmezni, hogy mit is látok, mindenekelőtt a Horus-Archívum jutott eszembe. Igen ám, de ott 1000-ből egy zseniális véletlen az arány! Papp Gergely viszont ezt egyfolytában produkálta, minden képzettség, szándék, érdeklődés nélkül.(1997-ben, amikor megismertem személyesen, még azt is elfelejtette, hogy valaha fotózott.)

“Megtapasztaltam, hogy megragadott valami, ami erősebb nálam, valami, amit az emberek Istenként emlegetnek.”(Jung)

Naiv művész sem volt, hisz se született tehetsége, se belső motivációja, művészi szándéka nem volt. Képeit tisztán funkcionális célból készítette: ajándéknak szánta modelljeinek. Ezért nagyon kevés nagyítása maradt, csak a negatívokhoz lehetett hozzáférni haláláig.

“A szent poésis néma hattyú/S hallgat örökre hideg vizekben.”(Berzsenyi)

Ha e 25 év termését stilárisan tekintjük megállapítható, hogy semmi különbség nincsen a 16 ill a 41 éves korában készített képei közt. Fotóit ő maga sem tudta datálni utólag, így csak az 1943-45-között készültek azonosíthatók be pontosan időben – a többi titok. De végül is mindegy, mert mondom: ugyanazok jellemzik stílusát végig.

“A művészet nem evilágból való, az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon követni, ahol az Ismeretlen kezdődik.”(Weöres)

Említettem, hogy paranoiás is volt. Ez fundamentalista rögeszmésséget jelent: megalomániát, üldözési mániát, perlekedési mániát, továbbá állandó gyanakvást, bizalmatlanságot, szabályokat nem tűrést, túlzott önérzetet, téves jentéstulajdonítást, összeesküvéselméletekre hajlamosít stb. Csontváry és Papp Gergely súlyos paranoiások voltak – rögeszméik jelentették egyetlen valóságukat – de mégsem annyira, hogy elmegyógyintézeti kezelésre szorultak volna, hisz nem voltak közveszélyesek (csak önveszélyesek). Nevettek rajtuk, lenézték őket, vicceltek velük – mindezt azonban ők észre sem vették. Saját gondolati világukba zárt magányos különcök voltak egész életükben.

“Van amit az író akar mondani, és van amit az Ég – az írón keresztül. Az első lényegtelen, a másodikért egyedül érdemes.”(Ottlik)

Immár húsz éve foglalkozom a Papp Gergely-jelenséggel, és a kulcsot – esztétikám mai állása szerint – a paranoiában vélem felfedezni. Ez az a kapu, ahol a Transzcendens – bármit jelentsen is ez – kiválasztja magának azokat a technikusait, akik kivitelezik a Másik Valóság képeit. (Az “Isten”-szót azért nem használom, mert ez a vallások által megszállt kifejezés, továbbá nem akarok senkit megsérteni.)

_MG_6708_ok

“Isten csak annyiban létező számomra, ha kitárulnak az érzékelés ajtói.”(W.Blake)

Az Abszolútúmnak fanatikus megszállottakra van szüksége, akik gondolkodás nélkül akár életüket is feláldozzák az Ő képei kivitelezéséért. Papp Gergely tökéletes technikus-médium volt, lévén semmi önálló elgondolással nem bírt a művészetről – azt sem tudta, mit jelent e szó(!) – ,Csontváry bonyolultabb eset, ő sokat agyalt küldetése tárgyán, próbálta megérteni, mit is akarhat tőle pontosan az Ismeretlen. Megérteni a megérthetetlent reménytelen vállalkozás: mindenesetre varázslatos életmű az övé is az evilági-irracionális kolorizmus értelmében. A Másik Dimenzió akarata viszont mindössze három képében van jelen: Mostari híd, Olajfák hegye, Templomtéri kilátás. Ráadásul személyesen kell a képek előtt állni, repróról nem működik a csoda.

“Mintha a Művészet önmagában nyilvánulna meg, egyedül ragyogna a maga által árasztotta titokzatos fényben.”(M.Blanchot)

Papp Gergelynek kb 100 különleges erejű és hatású képe van, melyek reprókról is hipnotikus hatásúak. Csontváry említett három, közvetlenül az Abszolútúmtól eredő képe tán legszíntelenebb, legüresebb, legtaszítóbb festményei, melyeken a Transzcendencia sugárzó jelenléte a figuratív képekbe található nonfiguratív mozzanatokból árad.

“Olyan zenéket játszom, amik nem hallgatnak téged.”(Molnár Gergely)

Papp Gergelynél “stilárisan” a Transzcendens a következő aspektusokban érhető tetten: geometrizáló, kemény tónusrendű, antirealista, merev, hideg, semleges, monumentális, időtlen, sikszerű, darabos, szigorú, légüres terű, kellemetlen, kietlen hangzás. A legnagyobb esztétikai sűrűség közepén átható csend van: átszellemült sugárzó semmi.Az egyszerű is agyonstilizáltnak hat, ami mozog, az is áll. Semmi szimbólum, jelentés, semmilyen ismert stílusra nem emlékeztet. Magányos, humortalan, dermesztő életidegenség. Kiállnak az időből az Ismeretlen képei (ugyanakkor belógnak a mi valóságdimenziónkba!). Egyszóval az IDEGENSÉG jellemzi minden vonatkozásban az Abszolútúm képeit. A Centrum üres, mozdulatlan sugárzó, katartikus jelenlét. A stílusok változnak, a művészet mélyrétegében a lényegi Forma állandó, időtlen és örök.

“A mű megérint minket, anélkül, hogy mondana nekünk valamit.”(S.Weil)

Azt találtam, hogy a művészet háromféle: Evilági (tehetség és stílus – ilyen a művészek 90%-a), Misztikus (tehetség, stílus és isteni ihlet – ilyen a művészek 10%-a, pl. Tintoretto, Greco, Giacometti, Tóth Menyhért, Vajda Lajos, Kaposi Tamás stb.), és Transzcendens (se tehetség, se stílus, csak paranoid techikusok által kivitelezett megrázóan idegen képek). A Transzcendens médiumok százalékban kifejezhetetlenül kevesen vannak – Csontváryn és Papp Gergelyen kívül nekem még Mark Rothko gyanús – de ennek még rendesen utána kell kutatni.). E tömény idegenség maga az Esszenciális-Forma, mely mindhárom művészet közös eredője. Így az evilági remekművek is a Transzcendencia irányába vetett távoli, önkéntelen pillantások.

“Minden ami Istentől függ, nem a miénk.”(M.Aurelius)

Minden remekműre egyként jellemző, hogy paradoxonokban beszél, hogy katartikus fenség-élményben van részünk, hogy a stílusok mögött érezzük sejleni a lényegi Formát, az Abszolút Művészetet egy pillanatra és hogy a mű átszellemíti a legtöbb hibát. Totális Átszellemítés azonban csak az Ismeretlen képeinél tapasztalható. Talán ettől van mélységes idegensége, ettől nem emberszabásúak ezek a képek. Idegesítő és megközelíthetetlen ez a vegytiszta tökéletesség. Az ember viszont nem tökéletes, hanem esendő, és csak az esendőségből ért. A tökéletesség számára távoli és átélhetetlen. Az evilági műveknél a befogadás önmegismerés egyben, azaz hazaérkezés. Az Esszenciális-Forma száraz katarzisában ellenben inkább elmegyünk otthonról.

“Isten: tökéletes figyelem, tökéletes üresség.”(S.Weil)

De nem csak az emberi esendőséget szellemíti tökéletesen át esztétikummá az Ismeretlen, de mindenféle hibát. Direkt úgy válogattam Papp Gergely képeiből, hogy hangsúlyos legyen a szétrohadt negatív elképesztő artisztikuma. Minél roncsoltabb a kép – a szakszerűtlen tárolás következményeként – annál mélyebb, szellemibb benyomást kelt! (Ahogy a restaurálatlan, koszos, pergő ikonok is ahogy halnak meg, egyre inkább kerülnek át a Transzcendens dimenzióba, szinte feloldódnak az Abszolútúm anyagtalan szubsztanciájában.

_MG_6711_ok

“Transzcendens csak a művészetben van, a vallásban nincsen, mert a művészet vallás előtti tapasztalattal bír. A művész a Transzcendencia médiuma.”(Duchamp)

Végezetül a Transzcendens arcáról, mely a hidas képen feltűnik, a negatívba karcolt szikrázóan fekete négyzet képében. Ez a végleges, elemi forma már a Pitagoreusok legfontosabb misztériuma volt. Aztán 1913-ban Malevics megfestette a Fekete négyzetet. A Szupramatizmus a “legfelsőbb” szubsztanciára vonatkozott: képein a síkformák a végtelen űrben lebegnek. Az alkotás utáni transzállapotban írta:

_MG_6712_ok

“Nem tudtam aludni, nem tudtam enni, és megpróbáltam megfejteni, hogy mit is csináltam, de nem sikerült.”(Malevics)

Említettem már Mark Rothko érzékeny-lebegő geometriáját, mint ami gyanús, hogy esetleg egy félreismert technikustól ered. Ő maga ezt mondta:

“Képeimen lépek át a transzcendens világba. Nem képi ábrázolás ez, hanem istenélmény.”(M.Rothko)

Papp Gergelynek nem voltak ilyen fennkölt gondolatai, a négyzetet mégis odakarcolta. Nem tehetett másként.

_MG_6719_ok

“Mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj. Te vagy ez a baj, motyogtam a felelőtlenség félálmában reggel: Te a szomorú Isten.Úgy tűntél el a hirtelen leereszkedő ködben, mint nagy tengeri hajók távolodva a kikötőből, lassan, ünnepélyesen, úgy tűntél el, mintha megjelennél, mintha jönnél és nem mennél, el, örökre.”(Esterházy)

Miltényi Tibor
1
  • fotó: Kálló Péter
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA
  • OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Hajdú Tamás: Summer in the city

Kelet-Európa lakónegyedei egyszerre a sűrű élet és az elhagyatottság helyei. Nyáron még inkább így van ez: a buja tenyészet és a sivár kipusztultság ugyanazon időben van itt jelen a házak közötti szűk tereken, a falakon, a járdákon, az erkélyeken, a repedésekben és a szürke felületeken. A növényzet elszabadul, jótékonyan eltakarja az elhanyagolt térelemeket, harsányan színezi a szürkét, a holt anyagot, a porladó betont pedig a burjánzó élet fojtogató szorításba öleli.

A hajdan szebb napokat látott, a szocialista ipar büszkeségeinek egykori jelképei, a vágy tárgyát képező Dacia gépkocsik utolsó példányai itt bújnak meg elhagyatottan a merészen és buján felnövő növényzet fényes-zöld sátra alatt. A repedésekből kinő a fű, a járdaszegély és a kanálisfedő körüli széttöredezett és egyenetlen betonfelületet rózsaszín és vörös kontúrokkal rajzolja körül a pazarlóan elhullatott virágszirom-szőnyeg. A holt anyag minden résébe, minden repedésébe – melyet az idő ejtett, de be nem foltozott – betör a nyár, és lélegzik szabadon, háborítatlanul.

De talán mégsem mindenütt ilyen érintetlen ez a hullámzó növényi élet. A lelkes, de szegényes emberi gondoskodás nyomai is ott vannak az anyag újrafelhasználásának kreatív kísérleteiként a tömbházak közti virágos és zöldséges kertecskékben: félbevágott pillepalackok, műanyag mécsesek, apró vaskerítések. A pillepalack úgy van itt jelen, ebben a térben, mint a fogyasztói társadalom és a találékony mindennapi élet kelet-európai szimbiózisa, mint a vágy és a szükség ellentétének helyi kibékülése. A bent és kint határvonalai is képlékenyebbé válnak, a privát szféra hagyja magába omlani a nyár illatait, zöld burjánzását. De a magánszféra is bátrabban és szemérmetlenebbül lép ki a nyilvános térbe: nem bánja sem a szegénységet, sem a rútságot. Nem kendőzi magát, nem akar tehetősebbnek és szebbnek látszani, mint amilyen: öreg vállon leengedett ruhapánt és foszlott, pecsétes intim ruhadarab a szártókötélen – kitárulkozik, és önfeledten éli a napfényes életet. Mit is kellene szégyellni itt? Ezek vagyunk, ilyenek vagyunk.

Jól megfér itt együtt, a tömbházak nyarában a szemérmetlen ruhadarab és a politikusportré. A valahonnan idekóborolt, falusi idillt idéző tehén és a magasra nőtt bozót mögött magasodó, valaha az urbanizáció igényével épült lepusztult tömbház. Nézzük a fotókat, és gondolkodunk: milyen életeket rejtenek a falak, mi van az ablakok mögött, kié a barbie-rózsaszín blúz a szárítókötélen, mely viselője elől épp eltakarja a kilátást. Nézzük és kérdezzük: milyenek a kilátások innen?

Bodó Julianna

 

 

Hajdú Tamás amatőr fotográfusnak vallja magát, főállásban állatorvos. Szürreális kutyás sorozata mellett, számtalan elismert munkájával találkozhatunk többek között a Feature Shot, Bored Panda vagy a LensScratch oldalain. Most a Phoo hasábjain mutatja be Nyár a városban sorozatát, mostantól, mint Phootographer. Szilágysomlyón született, jelenleg Nagybányán él. Én először blogjával találkoztam talán több, mint tíz évvel ezelőtt, ami szerencsére azóta is rendületlenül üzemel. Egymás mellett haladtunk, talán hatással voltunk egymásra, Tamás munkái rám, biztosan.

Rendkívül egyszerű, letisztult és mégis iszonyú ironikus kifejezési módja egyedivé teszi képeit. Úgy érez rá a hétköznapok abszurditására, mint Martin Kollar. A romániai valóság mögül a világlátása tör elő. Egy interjújában azt mondja: “Zavar. Vizuálisan is és érzelmileg is. Zavar, hogy ilyen környezetben kell a gyermekemet felnevelnem, zavar, hogy dominál a giccs és a rossz ízlés. De közben élvezem is, mert jókat lehet szórakozni rajtuk. (…) Komoly dolog a humor! (nevet). Nem mindenkit érint meg ez a fajta látásmód. Szakmámat tekintve morfopatológus állatorvos vagyok. Lehet, hogy emiatt kicsit „ferde” a humorom, de akik igazán ismernek, azoknak egyből lejön a poén.”

A Phoo felületén mostantól rendszeresen találkozhattok Tamás munkáival!

(forrás: http://www.maszol.ro/index.php/kultura/46142-hajdu-tamas-komoly-dolog-a-humor)

 

5