Phoo Magazin | 2017 április
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
0
archive,date,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
101

Miért halálos a Death Metal Irakban?

 

 

Néhány száz death (meg black) metal koncerttel a hátam mögött mindenképpen a rutinos versenyzők közé számítok ebben a szubkultúrában. Láttam aranykezű ismeretleneket 5-6 ittas ember előtt játszani, iráni és grúz csapatokat a jereváni bábszínházban rendezett death metal fesztiválon, majd néhányat közülük pár nappal később egy tbiliszi szexklubban, szado-mazo porngrind bulit egy szarajevói pincében vagy éppen egy tiranai kocsmában zenélő kiváló Death tribute zenekart, ami valamiért a nem annyira metál Trout névre hallgatott. A Dark Phantom nevű kirkuki zenekar erbili hangversenyének megtekintése tökéletesen illeszkedik a „fura helyeken death metal koncertekre megyünk” tematikához.

A Phoo Magazin fotográfusa, Hölvényi Kristóf Irakban készült képei, Belényi Dániel írásával.

Erbil, és úgy általában egész Kurdisztán legnagyobb hátránya a letelepedett népeknél meglévő kultúra teljes hiánya. Persze ez így kicsit erős állítás, mert apró rezdülések akadnak néha, de alapvetően igaz. Nincs színház, nincsenek múzeumok (ami van egy-kettő, az kis jóindulattal még éppen befér a felejthető kategóriába), nincsenek koncertek, nincsenek filmvetítések a három nagyvárosban (Erbil, Szulejmania, Duhok) évente megrendezett filmfesztiválokat meg a plázákban játszott buta amerikai akciókat leszámítva, és az épített környezet esztétikája sem csábít sehol városnézésre. Kultúrafogyasztó embereknek marad az olvasás és a torrentezés. Esetleg egy rövid kiruccanás Isztambulba vagy Bejrútba, vagy valami expatoknak szervezett argentin tangó est és white party egy luxusszálló emeleti bárjában.

A kultúra hiánya mellé extra nehezítés, hogy a death metal olyan műfaj, amit még a rokkerkedők nagyja sem tud elviselni, a műfaj nagyágyúi önálló szerzői estjeiken sem szórakoztatnak párszáz fizetővendégnél többet. Ezt a kombót az iraki Erbilbe helyezve igencsak szűk keresztmetszetet eredményez.

Mivel Kurdisztánban koncertek híján koncerttermek sem nagyon vannak, a kisebb, párszáz főre tervezett esküvői csarnokok értelemszerűen túl nagyok egy ilyen műsornak, a népszerűbb klubokban araktól ittasodó nagyérdeműt pedig inkább az arabul üvöltöző bingó dobja fel, az ilyen szeánszok szervezése esősorban az optimista/baráti vagy pénzéhes hotel menedzserek feladata marad. Mondjuk a pénzéhség és a death metal közös halmaza elhanyagolhatóan kicsi, és miután egyik legutóbbi Napalm Death koncertem után láttam, hogy harminc akárhány év legmagasabb szintű aprítás után még mindig kisbusszal turnézzák végig Európát, ezt a jelzőt talán le is lehet venni a listáról.

Az örömzene (jelen esetben a death metal) és az értelmezhető piac (rock) közti szakadékot áthidalandó, a koncertet élő rock estnek hirdette meg az a luxusszálló, amelyik biztosította a tetőterasz bárját a vadulni vágyóknak. A Dark Phantom is ráérzett arra, hogy ha gyorsan ledarálják-elhörgik a mondandójukat, azzal az ott megjelent, elsősorban nem death metal rajongó expatok és pár helyi szemét nem fogják kiszúrni, ezért a műsorba illesztettek néhány Metallica meg System of a Down feldolgozást, amit legalább lehetett együtt dalolni és pengetni hozzá a léggitárt. Közben a színpad köré terített asztalokhoz pingvinek hordták a 4 dolláros legolcsóbb-legkisebb sört, miközben a megjelent 30 emberből minimum a fele mobilozta az eseményt.

Hogy magáról a jelenségről is írjak valamit, a Dark Phantom nevű kirkuki death metal zenekarról először tavaly olvastam. A sztori szerint egy amerikai katonától kaptak egy metál cédét még 2003-ban, és annyira beőrültek tőle, hogy 10 éve megalapították a mostani zenekart. Közben persze zajlott a háború, életveszélyes fenyegetéseket kaptak, mivel „sátánisták” (ez a nyugati zene, főleg a metál iszlám értelmezése, elég kényelmes jelző, mert nem kell rajta gondolkodni), a dobos lelépett, néha hibernálták magukat, végül tízéves pályafutásuk során összehoztak szó szerint néhány koncertet – a legutóbbit volt szerencsém megtekinteni.

Kedves olvasók és európai fesztivál rendezők, hallgassátok meg itt és hívjátok meg őket európai fesztiválokra! Addig is hallgassátok ezt az örök klasszikust!

 

101

102

103

104

105

106

107

IMG_3040

Fotó: Hölvényi Kristóf

Szöveg: Belényi Dániel

0
  • Map of the Chernobyl exclusion zone. The restricted area has a radius of 30 kilomers that can not be accessed without prior permission.
  • "I fear no radiation, the only thing I fear is the Nazis," says Praskovia Afanasievna, an elderly inhabitant of the Belarusian exclusion zone.
  • Portrait of a contaminated apple. Food is consumed by the inhabitants of the conominated areas near Chernobyl.
  • The Ivankiv hospital treats those affected by the radiation with little means.
  • The local population has few resources to buy imported food and they are forced to consume the ones that they produce in these contaminated lands.
  • Tubers are planted on contaminated soil and consumed daily.
  • "Our children have not yet been born and we are already afraid for them" say the mothers who are pregnant.
  • Meat from animals close to the exclusion zone has very high radioactive levels.
  • A liquidator who worked on decontamination tasks after the deceased nuclear accident. "Chernobyl has killed him," says his wife.
  • Lilia Kovaleva is hospitalized in a Belarusian orphanage for children with mental problems. The radioactive consequences are many and diverse.

Raul Moreno

 

 

Raúl Moreno gyakran dolgoz fel nehéz témákat. Heteket, hónapokat tölt az érintett közösségekben, hogy közelebb kerüljön az emberekhez, és igazán színvonalas fotósorozatban mutassa be őket és életüket. Az idén először megrendezésre került Budapest FotóFesztivál vendégeként, a Cervantes Intézet együttműködésében tartott előadást a közönségnek, melyen két friss projektjéről mesélt, ezután nyílt alkalmam interjút is készíteni vele.

 

A munkájáról szóló, vetítéssel egybekötött előadás izgalmas, de megrázó is volt egyben. Két nagyobb projektjét mutatta be nekünk: az egyikben a Csernobil környezetében élők helyzetét vizsgálta. Ezek az emberek annak ellenére nem akarnak elköltözni, hogy a vidéken termő élelem sugárfertőzött, és egészségükre, családi életükre rendkívüli mértékben kihatnak az 1986-os katasztrófa következményei.
A másik projektjének témájára szintén Ukrajnában talált rá: az keltette fel az érdeklődését, hogy a lakossághoz viszonyítva itt a legmagasabb a HIV/AIDS fertőzöttek aránya egész Európában. Felkeresett olyan embereket Kijevben, akik nap mint nap szembenéznek a betegséggel. A fertőzés leginkább szexuális úton és a drogfüggőségnek köszönhetően terjed, és hatással van az érintettek egész családjára. Sajnos néhány civil kezdeményezésen kívül senki nem segít nekik.
Az előadást követően pár napot még Budapesten töltött, mielőtt vonattal visszament volna Ukrajnába, így volt időnk beszélgetni életéről és a szóban forgó projektekről is.

 

A napokban találkoztunk a Budapest FotóFesztivál keretében, ahol már az őszinte tekintetedből világossá vált számomra, hogy rendkívül érzékeny ember vagy. Ez, gondolom, sokat segít a munkádban. Hogyan jellemeznéd magad?

Nem vagyok a szavak embere, általában keveset beszélek, visszafogott és komoly vagyok. Nevetni azonban imádok, nagyon erős bennem az élet szeretete, és rendkívül fontosak számomra a barátaim és a családom. Belőlük merítek erőt.
Hiszek a mesék erejében és saját magamban is. Az egyedüli dolog, amitől félek, hogy elvesztem az utam, és nem találom a helyem ebben a világban.

Már gyermekként foglalkoztattak téged a komolyabb témák. Egy gyönyörű spanyol városban, Albacetében nőttél fel, rendkívül inspiráló környezetben.

Albacete valóban lenyűgöző hely, ráadásul egy szép környéken laktunk, apai nagyszüleim szomszédságában. Annyit mozogtam a két házban össze-vissza, amennyit csak akartam. Minden délután az utcán játszottunk a cimboráimmal. A szobámból láthattam a naplementét, melynek fényében varázslatosan rajzolódott ki az alacsony házak és a Fatima templom sziluettje. Ha becsukom a szemem, vissza tudom idézni az alkonyi fényeket és a fecskék hangját.

Ha jól tudom, szegény családban nevelkedtél.

Rossz anyagi helyzetben voltak a szüleim, ráadásul rajtam kívül még a nálam két évvel fiatalabb húgomról is gondoskodniuk kellett. Játékokat szinte nem is kaptunk, de ez nem számított, mivel feltaláltuk magunkat és boldogok voltunk. Édesanyám igazi küzdőszellem volt, keményen és felelősségteljesen dolgozott, szakácsnő volt a helyi kolostorban. Sok szempontból hasonlítok rá, még főzni is jól tudok. Édesapám bohém anarchistaként élt, magasról köpött a szabályokra. Tőle a szabadság szeretetét örököltem. Nagymamám, Felipa karakteres asszony volt, sok könyvet adott nekem, elvitt magával egy csomó érdekes helyre, és bemutatott érdekes embereknek. Anyukám szüleihez hétvégén jártunk ki, a Júcar folyó partján található faluba, Valdegangába. Na ott aztán harapni lehetett a szabadságot. Rengeteget kirándultunk, így szoros kapcsolatba kerültünk a természettel.

vladimira_rm-1

vladimira_rm-2

 

Fotóztál ilyenkor?

Gyerekkoromban inkább a rajzolás érdekelt. Főleg állatokat rajzoltam, ha tehettem, minden nap. A technikámat állandóan tökéletesítettem. Ha letettem a ceruzát, akkor viszont a szabad levegőre vágytam, állatokat kutattunk fel, madarakat lestünk meg, a végén már a fészkek alapján be tudtam azonosítani a legtöbb madárfajt. Tizenöt éves koromban az édesapám elvitt egy hegymászó klubba, onnantól kezdve minden hétvégén hegyet másztam. A mai napig fontos számomra ez a hobbi.

Mikor vetted először kézbe a kamerát?
Tizenhat éves voltam, amikor aputól kaptam egy Zenitet meg egy fotóskönyvet. Azt mondta: „Fiam, ahogy ismerlek, ez a foglalkozás neked való. A segítségével felfedezheted majd az egész világot.” Igaza volt. Kár, hogy már nem él, kíváncsi vagyok, mit gondolna a munkásságomról. Az első fotóimat látva mindig arra biztatott, hogy érzelmeket is közvetítsek velük: fájdalmat, félelmet, szomorúságot, boldogságot, dühöt. Ezt a tanácsát ma is megfogadom.
Azért is örültem a szavainak, mert nem voltam valami jó tanuló, unatkoztam, mindig másról ábrándoztam. Apunak köszönhetően vettem afotográfia felé az irányt. A fényképezésben olyan dologra leltem, ami igazán érdekelt és lekötött. Gimi után ugyan következett a kötelező katonai szolgálat, majd néhány említésre sem érdemes meló, végülazonban beiratkoztam egy fotós suliba, Valenciában. Ezután Madridban fotóriporternek tanultam, majd elkezdtem szabadúszóként dolgozni a médiában, ahol legyőztem a félénkségemet és a korlátaimat. A szülők is támogattak, hittek bennem, bár anyu mindig mondta, hogy egy fix állással többre mennék. Hiába, én éreztem, hogy más feladatok várnak rám.

Hosszú utat tettél meg azóta…
A kezdetekben főleg állatokat, tájakat fotóztam. Az édesapám inspirált arra, hogy az emberek felé forduljon az érdeklődésem. Azt javasolta, hogy történeteket meséljek a kamerával, mutassam be, hogyan élnek mások. Valamiből persze meg is kellett élni, úgyhogy esküvőkkel kezdtem, rájöttem, hogy ez is a történetmesélés egy fajtája, amivel ráadásul pénzt is kereshetek.
Mostanában fotográfiai túrákat szervezek Izlandra és Csernobil környékére. Izland nagy szerelmemmé vált az évek során. Itt elszakadhatok mindentől és le tudom csillapítani az elmémet annyira, hogy tiszta fejjel gondolkozzak az élet nagy dolgairól és a személyes projektjeimről.

 

vladimira_rm-3

vladimira_rm-4

vladimira_rm-5

 

Térjünk is át ezekre. Nagyon komoly témákat dolgozol fel. Vizsgáltad a Csernobil környékén élők mindennapjait, Ukrajnában foglalkoztál kábítószer-függőkkel és az AIDS betegek életével. Mi vonz téged ezekben a történetekben?
Szabadúszóként mindig olyan irányt választok, ami nekem igazán megfelel. Ezekkel a kérdésekkel azért foglalkozom, mert érdekelnek. Szeretném felhívni az emberek figyelmét ezekre a problémákra, a gyakran megjelenő igazságtalanságokra, illetve azt is szeretném megmutatni, hogy a sanyarú sorsokban is rejlik boldogság.

Említetted, hogy a témák színvonalas bemutatásához közel kell kerülnöd az emberekhez, hogy elfogadjanak, és lássák, hogy tiszták a szándékaid. Van bevált módszered?
Az őszinteség, a tisztességes szándék, az emberek és a helyek iránt mutatott tisztelet kulcsfontosságú. Többször maradtam le jó fotókról amiatt, hogy bizonyos szituációkban tapintatos, tiszteletteljes maradtam, de ezeket nem sajnálom. A legfontosabb, hogy akiket fényképezek megértsék, ember vagyok és rájuk is emberként tekintek. Egy minőségi fotóesszé létrehozásakor arra is nagy hangsúlyt szoktam fektetni, hogy megtaláljam a köztem és a téma közötti megfelelő távolságot.

Megrázó dolgokat látsz a projektek során, biztos vagyok benne, hogy mély nyomot hagynak benned. Sokat tanultál magadról?
Egy hosszú távú projekt során óhatatlan, hogy közel kerülök az emberekhez, akár érzelmileg is. Az ő szenvedésük a sajátommá válik, még ha csak néhány nap, óra vagy perc erejéig is. Ez is kell ahhoz, hogy hitelesebben el tudjam mesélni mindazt, amit láttam. Az élmények természetesen engem is folyamatosan alakítanak, formálódik a személyiségem. Egy sokkal emberibb Raúlt kezdek megismerni.

Az érzelmi befolyásoltság megnehezíti a fotók kiválogatását? Segít neked valaki a sorozatok összeállításában?
Ha nagyon elmerülsz egy témában, a válogatás és szerkesztés sokkal nehezebb. Máshogy tekintesz a fotókra, emiatt nagyon hasznos másokat is megkérdezni. Több olyan fotográfus barátom van, akinek adok a véleményére, és gyakran megkérdezem az adott témák szakértőit is. Előfordul, hogy olyanok is segítenek, akik a fotózáshoz annyira nem értenek, de kifinomult művészi érzékük van, ilyen például az édesanyám.

vladimira_rm-6

vladimira_rm-7

vladimira_rm-8

vladimira_rm-9

vladimira_rm-10

Mivel finanszírozod ezeket a projekteket?
Ez a legnehezebb. Részben pályázati pénzekből, részben a saját megtakarításomból. A témaválasztásnál oda kell figyelnem arra is, hogy később eladható legyen a sztori, kíváncsiak legyenek rá a különböző magazinok, weboldalak. Vannak nehéz időszakok, amikor eszembe jut, hogy visszatérhetnék a fix havi fizetés biztonságos világába, de szerencsére vagyok annyira erős, hogyne engedjek a kísértésnek.

A fotóid hangulata, a kompozíció gyakran a festményekre emlékeztet.
Mivel sokat rajzoltam, a festmények sem hagytak hidegen. Velazquez, Caravaggio, Tintoretto, Dalí, Goya és Rembrant képeiből rengeteget tanultam. A fotósok látásmódja is hatással volt rám. W. Eugene Smith, Cristina Garcia Rodero, Henri-Cartier Bresson, Ansel Adams és Navia. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy senkire ne akarjak hasonlítani, és saját magamat adjam.
Mikor érzed úgy, hogy befejeztél egy projektet? Újra és újra visszalátogatsz az adott közösségbe, vagy végleg továbbállsz?
Mindig érzem, ha eljött a vége. Egyszer mindent le kell zárni. A témák viszont örökké velem maradnak.

Milyen projekteket tervezel a jövőre?
Egy inuit kultúrát szeretnék bemutatni, nagyon érdekel, hogyan hat az életükre a klímaváltozás. Ezért remélem, már ősszel visszatérhetek Alaszkába és Grönlandra, ahol már korábban is jártam. Afrikát is tervbe vettem, de a részletek még nem alakultak ki a fejemben.

vladimira_rm-11

vladimira_rm-12

Végül arra kérlek, válaszd ki egyik kedvenc képed, és meséld el a történetét.
Azt a képet választom, amely egy grönlandi inuit embert ábrázol fókavadászat után. Grönland nyers, vad, de nagyon spirituális hely. Szorosan összekapcsolódik egymással a természet és az ember, a legenda és a hagyományok, az élet és a halál.Minden csendesen, harmonikusan megtalálja itt a helyét. Még az elmúlás is.
A fókavadászat során az inuitok türelmesen várakoznak a csónakjaikban. A türelem az északi emberek vérében van. A közelben egy fóka félénken kidugja a fejét a jeges vízből, érzi a veszélyt. A csendet egy lövés hangja töri meg, a fókának vége. Egy szempillantás alatt történik mindez, mi észre se vennénk ebből semmit. A vadászok azonban mindent látnak. A fóka és a vadász egymás szemébe néznek a lövés előtt, a vadász megkérdezi, megölheti-e. Csak akkor süti el a fegyverét, amikor beleegyező választ kap. Egy inuit soha nem élvezetből öl. A környezete hozzá hasonlóan törékeny, így tiszteli, védi az élővilágot.
Dél-Grönlandon, Narsaq városa mellett készült ez a kép. Észrevettem a közeledő csónakot, bevártam, hogy lássam, mi a zsákmány. A víz vérvörössé vált a csónak közül. Azt tettem, amit tennem kellett. Közel mentem, de csendben maradtam. Ezt a fotót lőttem. A halál színe összeolvad az élet színével. Az inuit pedig büszke volt, szép nagy fókát lőtt.

image1

Interjú: Kocsány Kornél

0
  • 34
  • 2014.01.25 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor
  • 46
  • 28
  • 32

Capa előtt és után

 

 

Magyar fotósok háborús képeiből nyit fotókiállítást a Capa Központ Ljubljanában
Csütörtöktől látható a Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma című tárlat

 

A magyar hadifotózás két, egymástól 100 évre lévő időszakát bemutató kiállítás nyílik csütörtök este a szlovén fővárosban. A ljubljanai magyar kulturális központban látható tárlat a háborús fotózás egyik legkiemelkedőbb alakja, a magyar származású Robert Capa munkássága előtti és utáni, azaz XX. és XXI. század eleji, magyar fotográfusok által készített háborús fotókon keresztül kutatja, mennyit változott a fegyveres konfliktusok megörökítésének eszköztára az elmúlt egy évszázadban. Az első széles körben fotografált háborús esemény, az I. világháború dokumentumait a Fortepan digitális fotóarchívum segítségével mutatják be, korunk fegyveres konfliktusait pedig Bielik István szíriai, Csudai Sándor ukrajnai, Dévényi Veronika afganisztáni és Sopronyi Gyula líbiai képein keresztül ismerhetjük meg. A tárlat a ljubljanai várban nyíló Robert Capa munkáit felvonultató retrospektív kiállításhoz kapcsolódik és június 2-ig látható.

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

2014.02.23 Ukrajna, Kijev. Fotó: Csudai Sándor

„A fotóriporterek ma már nincsenek arra kárhoztatva, hogy favázas fényképezőgépet és a hozzá tartozó súlyos üvegnegatívokat cipeljenek magukkal az amúgy is embert próbáló küldetésükön. E technikai fejlődés másik haszonélvezői pedig mi, befogadók vagyunk, hiszen tagadhatatlanul közelebb kerültünk a korábban technikailag megörökíthetetlen, például túl sötétben vagy túl gyorsan lezajló mozzanatokhoz. Ugyanakkor a XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát”

– írja Virágvölgyi István, a kiállítás kurátora.

 

Vajon a technikai fejlődés magával hozta-e a fegyveres konfliktusokban készülő fényképek tartalmi előrelépését is? Azt megállapíthatjuk, hogy csillapíthatatlan a kíváncsiságunk a fegyveres konfliktusok iránt, hiszen ezekben a kiélezett szituációkban könnyebben tetten érhetünk mély, emberi történeteket. Vajon mit várunk el egy 100 éves és egy tavaly készült háborús fotótól mielőtt megpillantanánk?

A XX. század elején szinte mindenki pózolt, aki megállt egy kamera lencséje előtt és a ma embere is nagyon tudatosan viselkedik, ha fényképezik, mégis érezzük a két viselkedés motivációja közti szakadékot. Az is tetten érhető, hogy például egy hadifogoly lefotózása már akkor is bizonyítékul szolgált a másik felett aratott győzelemről, amely a fényképezőgépet is fegyverré avatta. Tehát már az első világháború alatt is tisztában voltak a fotográfiák erejével, létezett is hivatalos katonai cenzúra, de a felek közel sem vívták a maihoz hasonló tudatossággal a kommunikációs csatát. Végképp más volt az utca emberének viszonya a fotókhoz a maihoz képest: a falakon több olyan fotográfiát láthatnak, amelyek ma, az interneten elképesztő gyorsasággal terjedő képek korában, bizonyosan el sem készülhetnének – például a hölgykoszorúban festményszerűen heverésző katonákról készült kép.

Éppen ezért a leggyakrabban fotografált háborús toposzok – a búcsú, az utazás, a tábori élet, vagy éppen a pusztítás – mentén vizsgáljuk, hogy a 100 éve és a ma készült háborús fényképek mennyire különböznek, vagy éppen hasonlítanak egymásra.

 

 

Capa előtt és után: Magyar fotográfusok háborús képei 100 éve és ma

Magyarország Nagykövetségének Kulturális Központja, Balassi Intézet, Ljubljana

2017. április 7. – június 2.
Megnyitó: 2017. április 6. csütörtök 19 óra
Fotográfusok: Bielik István, Csudai Sándor, Dévényi Veronika (Zrínyi Katonai Filmstúdió), Sopronyi Gyula
Kurátor: Virágvölgyi István
Kurátor-asszisztens: Csejdy Borka
Projekt koordinátor: Huszár Orsolya

 

 

0
img_0023

Csákvári Péter: Tiny Wasteland // Zsebvilág

 

Csákvári Péter elsősorban gasztrofotós, akinek ebben az esetben modelljei apró figurák, amivel leképezi világunk sötét oldalát.

 

Egy évvel ezelőtt egy világvégi Herm nevű apró szigeten éltem. A borzasztó idő és az unalom egyre arra késztetett, hogy kitaláljak valami szórakozást, amivel el lehet szöszmötölni rendesen. Mivel ételfotós vagyok, egy makrófotózáshoz kiválóan használható géppel voltam összezárva, valamint az amazon és az ebay csodálatos lehetőségeivel. Láttam egy japán faszit, aki mindennap ilyen apró diorámákat épít. Nagyon elvarázsoltak, viszont hiányoltam valami sötétebb humort is a képeiből. Így kezdtem bele a Tiny Wastelandbe, ami egy apró senki földje, tele korunk problémáival, sötétebb titkaival és elgondolkoztatóbb frázisaival.

 

A sikeres első sorozat a Life in Micropolis, a irodai pornótól, a gyilkosságon át a családon belüli erőszakig sok témát feldolgozott, de mégis inkább az első szárnycsapásaimként tekintek rá. A most induló új sorozat, a Small Sins  már egy mélyebb, erőszakosabb, társadalom kritikusabb sorozat lesz.

 

dsc_2734

 

dsc_3283

 

dsc_2264

 

img_0013

 

dsc_5083_1

 

dsc_2501_1

 

dsc_2597_1

 

dsc_0251

 

0
tim-andrews

Julia Fullerton-Batten

 

A megrendezett fotográfia egyik kiemelkedő kortárs képviselője Julia Fullerton-Batten, akinek munkáiért kapkodnak a reklámügynökségek és a műgyűjtők. Érzelem dús projektjeiben az élettapasztalatait és a társadalmi kérdéseket gyúrja össze egyedi hangulatú képekké.

 

A személyes munkáidhoz sokszor a saját életedből meríted az ihletet és az inspirációt. Segíts nekünk abban, hogy jobban megértsük őket: mesélj magadról!

Brémában születtem, de még két éves se voltam, amikor az amerikai Pennsylvania államba, Readingbe költöztünk. Hét évet éltünk itt, ennek köszönhetem, hogy a mai napig enyhe amerikai akcentussal beszélek. Amikor édesapámnak felajánlottak egy vonzó munkalehetőséget, visszaköltöztünk Németországba, Frankfurthoz közel. Ekkor született meg a kisöcsém, így négyen voltunk testvérek, hiszen volt már két húgom is. Nehéz időszak volt ez: újra kellett tanulnunk németül, és alkalmazkodnunk kellett egy másik oktatási rendszerhez.Aztán hét éve voltunk már Németországban, amikor a szüleim elváltak, és a testvéreimmel apuhoz költöztünk az Egyesült Királyságba. Ezek az élmények szolgáltattak inspirációt első szépművészeti munkáimhoz, mint pl. a Teenage Stories (2005).

finn-and-max_majorca

 

Mivel foglalkoztak a szülők, hogy ennyit kellett utazni?

Az édesapám egyetemi kutatóként kezdte, majd üzletember lett. Édesanyám fordítóként dolgozott a házasságuk előtt, utána főállású háziasszonnyá vált. Apu ambiciózus, szorgalmas ember volt, rendkívül tudatosan építette a karrierét. Az üzleti útjai miatt viszont sajnos nem sokat láttuk. Szigorúbb volt, mint anyukánk, aki imádott kertészkedni, de kreativitását a varrásban és a kötögetésben is kiélhette. Mindkettejükre jellemző volt a kalandvágy és a talpraesettség. Nem egy országból származtak, mégis összeházasodtak, ez akkoriban nem volt mindennapos. Négy gyereküket több különböző országban nevelték fel. Akkoriban nem is fogtuk fel, milyen nagy áldás volt, hogy ilyen egyedi, kreatív és kalandvágyó szülők neveltek fel minket.

 

A költözés és a válás nagy trauma lehet egy gyermek életében, segített nektek a jó testvéri kapcsolat?

Kisgyermekként a húgaimmal nagyon sokat lógtunk együtt. Élénk, nyitott lányok voltunk, sok közös barátunk volt. Emlékszem, Amerikában mezítláb baseballoztunk az utcákon, és esténként szinte súrolni kellett a fekete koszt a lábunkról. Lomtalanításkor segítettünk eladni a feleslegessé vált cuccainkat, és limonádét árultunk közben az embereknek. Az egyik húgommal gyakran kézen fogva gördeszkáztunk, és a világ nagy dolgait a deszkán egymással szemben ülve vitattuk meg. Németországban is közös pajtásaink voltak, rengeteget úszkáltunk egy közeli tóban, sokszor fotózgattuk is egymást. Nagyon kellemes gyermekkorom volt, csodálatos emlékekkel. A 2012-es„Mothers & Daughters” című sorozatomat ezek az élmények ihlették.

 md_thepartyisover-maggie_azia

md_custodybattle_sharon_fran

 

 

A kalandos kezdetek előnnyel és hátránnyal is járhattak…

Természetesen. Már fiatalon megismerkedtünk több kultúrával, jól beszéltünk nyelveket és sok barátunk volt. Ugyanakkor sokszor kellett másoktól fájdalmas búcsút vennünk, és a különböző iskolák miatt bizonyos értelemben hiányos volt a tudásunk. A legnehezebb az volt, amikor a szülők válása után apuval az Egyesült Királyságba költöztünk, anyu viszont Ausztriába ment a barátjával. Nehéz volt anyu nélkül, de túléltük, és ma már mindenki sikeres lett a saját szakmájában. A sok utazás szívósabbá tett minket, szorosabbra fűzte a testvéri kapcsolatot és ez később sok erőt adott nekünk.

 

A fényképezésről még nem sok szó esett. Hogy találtál rá?

Amikor a húgom megszületett, apu vett egy fényképezőgépet, meg akarta örökíteni a felcseperedésünket. Imádott fényképezni, minden üzleti útra magával vitte a kamerát. Volt sötét szobája is, ő maga hívta elő a képeit. Az utcákon készített fotói a mi kíváncsi tekintetünk előtt keltek életre a hívóban.  15 évesen kaptam tőle egy Minoltát, és annyira beleszerettem, hogy később az egyetemen is fotózást tanultam.

 

Az egyetem után asszisztensként kezdtél dolgozni.Egy korábbi interjúdban megemlítetted, hogy ez minden iskolánál hasznosabb volt számodra.

Minden ember különböző, nekem ez jött be a legjobban. A három egyetemi év megtanította nekem az elméletet, de gyakorlati oktatás alig volt. Asszisztensként öt évem volt arra, hogy a felszínes ismereteket gyakorlással és tapasztalattal mély tudássá alakítsam. Rengeteg profi fotóssal hozott össze a sors, a reklámszakmától kezdve a sajtófotóig a legkülönbözőbb területek szakértőivel találkoztam. Rövid ideig a Vogue magazinnál is gyakornokoskodtam, itt pár napot a divatfotózás egyik istene, Mario Testino mellett dolgoztam és ez óriási élmény volt.  Az összes fotózásról Polaroid képeket készítettünk, azokat egy jegyzetfüzetben, gondolatokkal kiegészítve gyűjtöttem.

korea_ikebana

korea_fish

korea_present

 

Hogyan választasz témát magadnak?

A pályafutásom elején főleg a saját életemből merítettem ihletet, a fotográfia egy eszköz volt számomra a gyermekkori élmények feldolgozására. A legutolsó projektem ebben a témában a „A Testament To Love” (2013) volt, amelyben a tinédzserkori szerelemről, és annak viszonzatlanságáról mesélek. 2012-ben kezdtem el komolyabb társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Az „Unadorned” (2012) projektben a társadalom szemében előnytelen testalkatú emberekkel, a „Blind” (2013) munkámban pedig a vakok életével foglalkoztam. A „Feral Children” (2015) vadon nevelkedett, elhanyagolt, vagy molesztált gyerekeket ábrázol, ezt a projektet többek között az ihlette, hogy én is anyává váltam. Az egyik legújabb munkám, a „The Act” (2016) pedig tizenöt olyan lányról szól, akik az angol szexiparban dolgoznak. Ehhez már videóanyagokat is készítettem, egyfajta társadalomtudományi kutatómunkává vált a projekt.Most jelent meg erről saját kiadású könyvem.

A legújabb anyagom kicsit más lesz, mint a többi, a Temze folyó menti történelmi eseményekről szól majd, különböző megközelítésben.

 

Mennyi idő alatt készül el egy ilyen projekt?

A készülődés, tervezgetés rendkívül időigényes. Miután a gondolat megszületik a fejemben, heteken, hónapokon keresztül érlelem. Amikor dűlőre jutottam, elkezdjük keresni a megfelelő modelleket, helyszíneket, ruhákat, díszletet. Eközben megpróbálom elképzelni, hogyan is kellene kinéznie az egyes fotóknak. A projektjeimhez általában 12-15 helyszínt is használok, így elég sok munkáról van szó. A fotózás közben csak arra összpontosítok, hogy minden az elképzeléseim szerint történjen, előtte azonban rengeteg logisztikai feladatom van. Össze kell állítanom egy asszisztensekből, stylistokból és egyéb munkatársakból álló csoportot. A digitális technológia sok időt megtakarít nekünk, nem kell már Polaroid képeken ellenőrizni a világítást.

 

Van kedvenc projekted vagy képed?

Mindig van új kép, ami közel áll a szívemhez, de nincs abszolút kedvencem. Jelenleg a „Feral Children” sorozatból a Marina Chapman kép érint meg leginkább. Az ő története miatt kezdtem el az egész projektet. Marina Kolumbiában született, öt évesen rabolták el. A dzsungelben magára hagyták, öt évet töltött el az erdőben úgy, hogy csak magára számíthatott. Közönséges csuklyás majmok segítettek neki a túlélésben. Miután rátaláltak, az Egyesült Királyságban kötött ki, de nehezen indult az új élete. Most már hatvan éves, boldog házasságban él, van két lánya. Elképesztő történet, rendkívül izgatott voltam, amikor végre találkozhattam vele személyesen.

hallway

lola-marie-escort

testament-the-lonely-road

tokyoshimo2013

A modellekkel tartod a kapcsolatot?

A fotózás előtt és közben nagyon közel kerülünk egymáshoz, utána azonban gyakran megszakad a kapcsolat. Ennyi emberrel képtelenség jóban lenni. A közösségi médián keresztül azonban mindenkinek követem az életét.

 

Kik voltak hatással a művészi látásmódodra?

Híres és kevésbé ismert fotósok és festők, mint Jeff Wall, Guy Bourdin, Irving Penn, Gregory Crewdson, Eric Fischl, David Hockney és Edward Hopper. Gyakran látogatok továbbá múzeumokat, galériákat és kiállításokat, és falom a könyveket. Hozzáteszem, hogy két fiúgyermek anyjaként folyamatosan találkozom új és érdekes dolgokkal, legyen szó zenéről, vallásról, sportról, iskolai ügyekről.

 

Hogyan egyensúlyozol a magánélet, az anyaság és a szakmai pályafutásod között?

A férjem szintén profi fotós, rugalmas munkabeosztással, így szinte mindig meg tudjuk oldani, hogy maradjon időnk a nevelésre és egymásra is. A fotográfia mellett a gyermekeim adják számomra a legtöbb örömöt, nekik köszönhetően maradok fejben is friss és üde. Nem mintha könnyű lenne velük, igazi nyughatatlan srácok, de még akkor is bőven megéri az egész, ha le kell mondanom a csendről, a békéről és a nyugalomról. Kamerát egyébként mindenhová viszek magammal, a Sony Alphám nálam van a munkában és a különböző családi események idején is.

lesrevenants

A fotográfia számodra több művészi kifejezőeszköznél. A segítségével folyamatosan vizsgálod, értelmezed a körülötted lévő világot és saját magadat. El tudod képzelni, hogy egyszer leteszed a gépet?

Hosszú időn keresztül a fotózás volt az életem. Aztán anya lettem. Meg kellett tanulnom felállítani egy fontossági sorrendet. Ettől függetlenül szerintem képtelen lennék arra, hogy bármikor is megváljak a fotózástól. A szakmámban elképesztően sokat tanultam a környezetemről, a világról, arról, hogy a különböző események milyen hatással vannak rám, a családomra és a társadalomra általában. Amióta nem csak személyes témákat dolgozok fel, új életeket ismerek meg és ez nagyon fontos számomra. Egy fotográfus szerintem soha nem vonul nyugdíjba, a végsőkig magával viszi a szenvedélyét!

 

 

Weboldal: http://www.juliafullerton-batten.com/

Facebook: https://www.facebook.com/julia.fullertonbatten

Instagram: https://www.instagram.com/julia_fullertonbatten/

Készítette: Kocsány Kornél

0
szir_007

Bielik István: Aleppo

 

 

2013 februárjának elején, fél éves álmodozás és néhány hónapnyi előkészület után, leszállt a gépem a törökországi Gaziantep repülőterére. Néhány óra várakozás után fogtam egy taxit, s elindultam a határ menti Kilis településre, hogy életemben először belépjék egy háborús zónába.


A határnyitásra érkeztem, csupa fura alak várta, hogy bebocsájtást nyerjen a polgárháborús Szíriába.


A török oldalon könnyedén átjutva egy furcsa világba csöppentem: kényelmetlenül éreztem magam a sok gépfegyveres ember között, akik folyton méregettek. Sokan csak azért lépték át pont itt a láthatatlan határvonalat, hogy fegyvert ragadjanak valamelyik fél oldalán. Életem leghosszabb két óráját töltöttem el a két határ között, várva segítőmre, akivel előtte csak chaten beszéltem.

Egy spanyol újságírótól kaptam meg az elérhetőségét, aki előtte több hónapot töltött Szíriában, maximálisan megbízott benne, így én is úgy gondoltam, rábízhatom az életemet.
Vártam és hiába próbálkoztam: a számtalan telefonhívás után már azon gondolkoztam, hogy visszamegyek a török oldalra, hiszen a megadott számon mindig csak „a nem kapcsolható” szignál fogadott. Már szedtem a holmim, amikor egy kis romos autó az út porában farolva megállt tőlem néhány centire, majd egy körülbelül százhatvan centis, terepmintás ruhába öltözött szakállas, jókedvű fiatalember ugrott ki belőle, kezet rázott velem, megölelt és azt mondta, isten hozott Szíriában.
Az Aleppóba vezető autóúton még szinte fel sem ocsúdtam, hogy végre sikeresen bejutottam, igaz 100 dollár előre nem kalkulált sáp árán, amit a felkelő határőröknek kellett fizetnem kvázi vízum gyanánt, s ezt egy füzetből kitépett lapra nyomott pecsét igazolta, amit az útlevelembe hajtottak.
Az út körülbelül másfél órába telt a bombázások által elnyűtt terepen, de addig legalább megismerkedtem segítőmmel, Yoseffel és újdonsült feleségével, Ghadaval. A nálam néhány évvel fiatalabb Yosef érkezésem előtt két héttel lépett frigyre hitvesével, az akkor már egy éve polgárháború súlytotta Aleppóban.
Yosef a háború előtt közgazdaságtant tanult, de miután lebombázták az egyetemét, ő is fegyvert fogott a felkelők oldalán. Egy olasz újságíró hatására – akivel még katonaként találkozott – lett belőle fixer, vagyis egy olyan segítő, aki háborús övezetekben, konfliktus zónákban segíti helyismeretével a külföldi újságírókat, fotóriportereket, természetesen némi juttatás ellenében.

Már távolról körvonalazódott Aleppó városa, amikor tompa puffanásokra lettem figyelmes az autó körül. Yosef észrevette, hogy némi nyugtalanság tölt el, rákérdezett, hogy tudom-e, mi ez. Sejtem – válaszoltam. – Csak ijesztgetik az arra haladó autókat – legyintett, én pedig az ő harcedzett múltjával próbáltam nyugtatni magam. Ekkor megint átfutott az agyamon az oly sokat feltett kérdés: miért akartam én ilyen kiolthatatlan szenvedéllyel és kíváncsisággal idejönni a saját költségemen, a napilapomnál szabadságot kérve, kvázi szabadúszóként tudósítani egy távoli országba?!
Ez a válasz 4 év elmúltával egyre jobban kikristályosodott, és magam is csak most kezdem megérteni, mennyire fontos egy ilyen konfliktusról tudósítani, és felhívni a közvélemény figyelmét arra,

ami az elmúlt években több millió menekültet kényszerített a hazája elhagyására, és egy több ezer kilométeres útra, a remény irányába, az ismeretlenbe.

Yosefet és testvérét 2013 augusztus 4-én elrabolták az iszlám állam fegyveres katonái egy amerikai-izraeli újságíróval együtt. Őket több mint két hét fogság után szabadon engedték. Azonban az újságíró az a Steven Sottlof volt, akit azt iszlám állam másodikként fejezett le James Foley után, egy felfoghatatlan és brutális megfélemlítő kampány részeként.

 

szir_002

szir_004

szir_006

Aleppo, 2013 11th February. People living in an mental hospital at Aleppo 2013th February 11. After the revolution started the doctors leave the hospital move to a safer place. The basic staff just can take care,make clean and food for the inmates.

szir_005

szir_003

szir_007

Aleppo, 2013 14th February. Children playing football in the streets of Aleppo at sunset 2013th February 14.

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighters celebrate victory in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fight for an building for 6 month, today with heavy fight they take the building.

szir_010

szir_009

szir_017

Aleppo, 2013 13th February. FSA fighter installs a bomb inside a building in the Azazi front line at Aleppo 2013th February 13. The FSA fighted for 6 month to get the building which was an regime army base, today with heavy fight they take the building and now they destroy it to prevent the regime army occupy back.

szir_011

Aleppo,Bustan Alkaser district 2013th February 8. Protesters called the Free Syrian Army rebels Aleppo organization of anti-government demonstrations 2013th February 8. The second largest city in Syria for months fighting for the possession of Syria Bashar el-Assad, President totalitarian regime and rebels fighting to overthrow the government forces.

 

Bielik István weboldala

0