Phoo Magazin | Az egyediség kibontakozása: Nika Fadeeva
Az ukrán balettáncos, Nika Fadeeva már korán megtanulta a szüleitől, hogy ne hódoljon be semmilyen rendszernek, és mindig kövesse álmait. Országos balett-versenyeket nyert Ukrajnában, majd barátaival tánctársulatot alapított, és bejárta velük fél Ázsiát. A fényképezéssel Japánban ismerkedett meg. Fotóiból úgy árad a kecsesség és a finomság, mint a táncmozdulataiból. Később csatlakozott az ukrán 380Collective csoporthoz, amelyet egy korábbi interjúalanyunk, Taras Bychko alapított. skygirlA képeidre azért figyeltem fel, mert sugárzott belőlük egy sajátos hangulat, amely egyből a szenvedélyt és a táncot juttatta eszembe. Nem véletlenül? Már egészen kis koromban elkezdtem balettozni. Hat éves koromban vittek el a szüleim egy kijevi balettiskolába, nyolc évesen pedig már versenyekre jártam, így sokat utazgattunk. Minden szabadidőmet a balettnek szenteltem. Később beiratkoztam a Táncművészeti Főiskolára, versenyeket nyertem. A balett mellett társastánccal is foglalkoztam. Az iskola után alapítottunk a barátaimmal egy társulatot, úgyhogy a tánc és a koreografálás a munkámmá vált. 1A szüleidhez is közel álltak a művészetek? Édesanyám zongoratanár volt, apukám pedig mérnök, de hobbiból operákat énekelt. Gyermekkoromban körbevettek a zenészek és a művészek, sok előadást a színfalak mögül tekinthettem meg. A szüleim tanítottak meg arra, hogy merjek különböző lenni, ne illeszkedjek be a „rendszerbe” és ne kövessem az íratlan szabályokat. Nem lehetett könnyű igazodni ehhez a filozófiához Ukrajnában. Emlékszem, hogy már gyerekként szerettem volna különbözni a többiektől, saját stílusra és személyiségre vágytam. Nem értem, az ember miért születik bele egy rendszerbe anélkül, hogy lenne választási lehetősége. A tanáraimat is egyfolytában kérdőre vontam, az úttörők csapatából pedig kirúgtak egy csúnya történet miatt, amelynek köszönhetően a szégyentáblára is felkerültem. De nem érdekelt: nem kellett többé vörös nyakkendőt hordanom! A tánc és az utazgatás szerencsére már korán megmutatta nekem, hogyan lehetnek szabadok az emberek. Anyukám sokat mesélt nekem a hetvenes évekről, amikor az élet még tele volt félelemmel és kényelmetlenséggel. Mégis, Beatles-t hallgattak a parkban és titokban házibulikban. Zenei szakközépbe pedig úgy vették fel, hogy eljátszotta a felvételi bizottságnak a „Let it Be” című számot. Ilyen volt a hidegháború. A fényképezéssel hogyan és mikor találkoztál? A tánccsoportommal Japánba költöztünk, és az ország egyből elvarázsolt. Megtanultam békésen, nyugodtan élni, és csendesen élvezni a körülöttem lévő szépséget. Annyira lenyűgözött minden, hogy szerettem volna képekben is megörökíteni. Eleinte csak a tájat és az érdekes tárgyakat fotóztam, de egy idő után rájöttem, hogy embereket is szeretnék fényképezni. Ehhez viszont meg kellett ismerkednem a műfaj technológiai fortélyaival is. A Google segítségével találtam magamnak pár kijevi fotóst, akiktől leckéket vettem. Már öt éve laktunk Japánban, amikor 2015-ben véletlenül elkeveredtem Gueorgui Pinkhassov orosz fotográfus mesterkurzusára. Láttam a diákok munkáit és azonnal tudtam, hogy a street fotózás lesz az én műfajom. Pinkhassov a mentorommá vált. skirt Mi tetszett meg a street műfajban? Felfedeztem benne egy érzést, ami a táncban is jelen van. A nehéz piruetteket megelőzi egy pillanat, amikor tudod, hogy az energia mindjárt szédítően túlárad benned. Visszafordíthatatlanul, elkerülhetetlenül sodródsz a csúcspont felé. Ugyanígy közeledik a megfelelő pillanat a street fotózásban is, és úgy érzem, én tudom irányítani ezt a pillanatot. A jazz zenéhez tudnám hasonlítani, amely tele van improvizációval, vagy ahhoz, amikor egy jó könyvben egy új, izgalmas bekezdéshez érsz. Kik vannak a legnagyobb hatással a képeidre? A fotósok közül Saul Leiter, Robert Frank, Bill Bradt és Pinkhassov, de ugyanúgy munkál bennem a jazz zene, a vörösbor, az utazás és Claude Monet is. Mi inspirál téged a fotózásra? Szerencsés vagyok, számomra a motiváció nem pénz kérdése. Ha nincs kedvem fotózni, hetekig a polcon hagyom a kamerát. Nem tartom egészségesnek, ha valaki inspiráció nélkül, kényszerből, megélhetésből fotóz. Gyakran gép nélkül járom az utcákat, a jelen pillanatnak élek, hagyom, hogy lecsillapodjanak a gondolataim. Ha észreveszek egy remek momentumot, csak az agyammal fotózom le. Ezzel áldozom a fotográfia Istenének, úgyis tudom, hogy a jó kép ismét megtalál. Természetesen amióta csatlakoztam a 380Collective-hez, kicsit gyakrabban megyek ki kamerával a kezemben, de soha nem engedem, hogy az élvezetből rutinmunka váljon. Mit szeretsz a legjobban a fényképezésben? A várakozással teli izgalmat. A fotóidban és a válaszaidban van valami közös: metaforikusak, álomszerűek, és tele vannak érzelmekkel. Nem szeretem a „nyitott könyv” típusú képeket. Szeretnék gondolatokat ébreszteni, érzelmeket kelteni a nézőben. Lehetnek ezek negatív érzelmek is, düh vagy méreg. A művészetnek bármilyen műfajban érzelmeket kellene kiváltania. Remélem tehát, hogy képeimet nézve nem csak egy elkapott pillanatot látnak a nézők, hanem el is gondolkodnak rajtuk. redbag redhead che Említetted, hogy Japán óriási hatással volt rád. Voltak más helyek is, amelyek közel kerültek a szívedhez? Az első távoli utam Indiába vezetett, fél éven keresztül laktam ott. Eljutottam az ország legeldugottabb zugaiba, és leesett az állam. Az egész világon itt élnek a legfigyelemreméltóbb emberek. Sugárzik belőlük a pozitivitás és a boldogság, feltöltenek vele téged is. Ez Európából ugyanannyira hiányzik, mint a gazdag, csípős indiai gasztronómia. A szerelmem azonban Japán maradt, második otthonomnak hívom, pedig az utóbbi időben nem sokat voltam ott. Ukrajnában szeretsz fotózni? Nem egyszerű itt a helyzet. Az utcán gyakran csúnyán néznek rád az emberek, és kérdőre vonnak, hogy mi jogon fotózod őket. Szerintem ez a szovjet korszak hagyatéka, amelyben mindenki félt mindenkitől, és egy kamerás alak különösen gyanúsnak tűnt. De alapvetően szeretek itthon fényképezni. A családod is támogat téged az új szenvedélyedben? Van egy kutyám, határtalanul szeretem, ő mindenben mellettem áll. A párom is teljes mellszélességgel támogat engem. A fotózás folyamatában gyakran teljesen felolvadok, ilyenkor ő türelmesen kivárja, amíg újra leszállok a földre. Hálás vagyok neki ezért. bottleman hat1 indiaman Nika Fadeeva további képei Készítette: Kocsány Kornél
Nika Fadeeva 380 collective street photography street fotó balett táncos fotográfus phoo magazin phoo kortárs foto vizuális történet mesélés visual storytelling művészet balett fotó interjú saul leiter ukrán magyarország egyetlen online fotográfiai folyóirata magazin
24739
single,single-post,postid-24739,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
whiteflower

Az egyediség kibontakozása: Nika Fadeeva

 

Az ukrán balettáncos, Nika Fadeeva már korán megtanulta a szüleitől, hogy ne hódoljon be semmilyen rendszernek, és mindig kövesse álmait. Országos balett-versenyeket nyert Ukrajnában, majd barátaival tánctársulatot alapított, és bejárta velük fél Ázsiát. A fényképezéssel Japánban ismerkedett meg. Fotóiból úgy árad a kecsesség és a finomság, mint a táncmozdulataiból. Később csatlakozott az ukrán 380Collective csoporthoz, amelyet egy korábbi interjúalanyunk, Taras Bychko alapított.

skygirlA képeidre azért figyeltem fel, mert sugárzott belőlük egy sajátos hangulat, amely egyből a szenvedélyt és a táncot juttatta eszembe. Nem véletlenül?

Már egészen kis koromban elkezdtem balettozni. Hat éves koromban vittek el a szüleim egy kijevi balettiskolába, nyolc évesen pedig már versenyekre jártam, így sokat utazgattunk. Minden szabadidőmet a balettnek szenteltem. Később beiratkoztam a Táncművészeti Főiskolára, versenyeket nyertem. A balett mellett társastánccal is foglalkoztam. Az iskola után alapítottunk a barátaimmal egy társulatot, úgyhogy a tánc és a koreografálás a munkámmá vált.

1A szüleidhez is közel álltak a művészetek?

Édesanyám zongoratanár volt, apukám pedig mérnök, de hobbiból operákat énekelt. Gyermekkoromban körbevettek a zenészek és a művészek, sok előadást a színfalak mögül tekinthettem meg. A szüleim tanítottak meg arra, hogy merjek különböző lenni, ne illeszkedjek be a „rendszerbe” és ne kövessem az íratlan szabályokat.

Nem lehetett könnyű igazodni ehhez a filozófiához Ukrajnában.

Emlékszem, hogy már gyerekként szerettem volna különbözni a többiektől, saját stílusra és személyiségre vágytam. Nem értem, az ember miért születik bele egy rendszerbe anélkül, hogy lenne választási lehetősége. A tanáraimat is egyfolytában kérdőre vontam, az úttörők csapatából pedig kirúgtak egy csúnya történet miatt, amelynek köszönhetően a szégyentáblára is felkerültem. De nem érdekelt: nem kellett többé vörös nyakkendőt hordanom!

A tánc és az utazgatás szerencsére már korán megmutatta nekem, hogyan lehetnek szabadok az emberek. Anyukám sokat mesélt nekem a hetvenes évekről, amikor az élet még tele volt félelemmel és kényelmetlenséggel. Mégis, Beatles-t hallgattak a parkban és titokban házibulikban. Zenei szakközépbe pedig úgy vették fel, hogy eljátszotta a felvételi bizottságnak a „Let it Be” című számot. Ilyen volt a hidegháború.

A fényképezéssel hogyan és mikor találkoztál?

A tánccsoportommal Japánba költöztünk, és az ország egyből elvarázsolt. Megtanultam békésen, nyugodtan élni, és csendesen élvezni a körülöttem lévő szépséget. Annyira lenyűgözött minden, hogy szerettem volna képekben is megörökíteni. Eleinte csak a tájat és az érdekes tárgyakat fotóztam, de egy idő után rájöttem, hogy embereket is szeretnék fényképezni. Ehhez viszont meg kellett ismerkednem a műfaj technológiai fortélyaival is. A Google segítségével találtam magamnak pár kijevi fotóst, akiktől leckéket vettem. Már öt éve laktunk Japánban, amikor 2015-ben véletlenül elkeveredtem Gueorgui Pinkhassov orosz fotográfus mesterkurzusára. Láttam a diákok munkáit és azonnal tudtam, hogy a street fotózás lesz az én műfajom. Pinkhassov a mentorommá vált.

skirt

Mi tetszett meg a street műfajban?

Felfedeztem benne egy érzést, ami a táncban is jelen van. A nehéz piruetteket megelőzi egy pillanat, amikor tudod, hogy az energia mindjárt szédítően túlárad benned. Visszafordíthatatlanul, elkerülhetetlenül sodródsz a csúcspont felé. Ugyanígy közeledik a megfelelő pillanat a street fotózásban is, és úgy érzem, én tudom irányítani ezt a pillanatot. A jazz zenéhez tudnám hasonlítani, amely tele van improvizációval, vagy ahhoz, amikor egy jó könyvben egy új, izgalmas bekezdéshez érsz.

Kik vannak a legnagyobb hatással a képeidre?

A fotósok közül Saul Leiter, Robert Frank, Bill Bradt és Pinkhassov, de ugyanúgy munkál bennem a jazz zene, a vörösbor, az utazás és Claude Monet is.

Mi inspirál téged a fotózásra?

Szerencsés vagyok, számomra a motiváció nem pénz kérdése. Ha nincs kedvem fotózni, hetekig a polcon hagyom a kamerát. Nem tartom egészségesnek, ha valaki inspiráció nélkül, kényszerből, megélhetésből fotóz. Gyakran gép nélkül járom az utcákat, a jelen pillanatnak élek, hagyom, hogy lecsillapodjanak a gondolataim. Ha észreveszek egy remek momentumot, csak az agyammal fotózom le. Ezzel áldozom a fotográfia Istenének, úgyis tudom, hogy a jó kép ismét megtalál.

Természetesen amióta csatlakoztam a 380Collective-hez, kicsit gyakrabban megyek ki kamerával a kezemben, de soha nem engedem, hogy az élvezetből rutinmunka váljon.

Mit szeretsz a legjobban a fényképezésben?

A várakozással teli izgalmat.

A fotóidban és a válaszaidban van valami közös: metaforikusak, álomszerűek, és tele vannak érzelmekkel.

Nem szeretem a „nyitott könyv” típusú képeket. Szeretnék gondolatokat ébreszteni, érzelmeket kelteni a nézőben. Lehetnek ezek negatív érzelmek is, düh vagy méreg. A művészetnek bármilyen műfajban érzelmeket kellene kiváltania. Remélem tehát, hogy képeimet nézve nem csak egy elkapott pillanatot látnak a nézők, hanem el is gondolkodnak rajtuk.

redbag  redhead che

Említetted, hogy Japán óriási hatással volt rád. Voltak más helyek is, amelyek közel kerültek a szívedhez?

Az első távoli utam Indiába vezetett, fél éven keresztül laktam ott. Eljutottam az ország legeldugottabb zugaiba, és leesett az állam. Az egész világon itt élnek a legfigyelemreméltóbb emberek. Sugárzik belőlük a pozitivitás és a boldogság, feltöltenek vele téged is. Ez Európából ugyanannyira hiányzik, mint a gazdag, csípős indiai gasztronómia.

A szerelmem azonban Japán maradt, második otthonomnak hívom, pedig az utóbbi időben nem sokat voltam ott.

Ukrajnában szeretsz fotózni?

Nem egyszerű itt a helyzet. Az utcán gyakran csúnyán néznek rád az emberek, és kérdőre vonnak, hogy mi jogon fotózod őket. Szerintem ez a szovjet korszak hagyatéka, amelyben mindenki félt mindenkitől, és egy kamerás alak különösen gyanúsnak tűnt. De alapvetően szeretek itthon fényképezni.

A családod is támogat téged az új szenvedélyedben?

Van egy kutyám, határtalanul szeretem, ő mindenben mellettem áll. A párom is teljes mellszélességgel támogat engem. A fotózás folyamatában gyakran teljesen felolvadok, ilyenkor ő türelmesen kivárja, amíg újra leszállok a földre. Hálás vagyok neki ezért.

bottleman hat1 indiaman

Nika Fadeeva további képei

Készítette: Kocsány Kornél