Phoo Magazin | 2017 február
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
0
archive,date,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
screen-shot-2017-02-24-at-10-23-05

Copacabana Palace torzói-Peter Bauza képei

Nem sűrűn ajánlunk albumot, de most egy izgalmas kötet került a Phoo szerkesztői kezébe. Peter Bauza német fotográfus könyve nem a legendás Rio de Janerio-i luxushotelről szól, hanem a brazil metropolisz nyugati részében fekvő elhagyatott lakóház beruházásról. Távol az elegáns palotaszállótól és a riói turista promenádoktól, mintegy 300 család él egy lepusztult épületkomplexumban, amit középosztálybelieknek terveztek 30 évvel ezelőtt, azonban sohasem készült el. A beton torzó hat épületében 1000 ember talált otthonra emberhez méltatlan körülmények között – sem teto, sem terra(tető nélkül, föld nélkül).

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-34

Bauza három évvel ezelőtt járt ott először. A komlpexumnak számos beceneve van: Jambalaya (egy hagyományos kreole tál után, vagy egy aznos nevű TV műsor után), Carandiru (egy hírhedt brazil börtön után), vagy, egyértelmű szarkazmussal Copacabana Palace, amire a fotós egy falra graffitiként felfestve bukkant. A különálló, több emeletes torzókban nincsen víz, nincs megfelelő világítás, ahogy ablaküveg, s ajtók sem, s persze lift sincsen. A lakások összeomlottak, s minden nedves, penészes. A falak feketék és koszosak, s bűzös szag terjeng az utcán és az épületek körül. Tulajdonképpen a helyet a purgatóriumként lehetne értelmezni, azonban Peter Bauza színtelített képei mást mesélnek el: a mindennapok pillanatait, az emerek életszeretetét, reményeit, álmait mutatja be, anélkül, hogy megszépítené a taszító környezetet.

screen-shot-2017-02-24-at-10-22-58

screen-shot-2017-02-24-at-10-23-12A sorozat sokkal inkább ennek a nem önkéntesen szerveződött közösségnek az erejéről és szolidaritásáról szól, ahogy bátor függetlenséggel próbálnak túlélni. „Arcot és hangot akartam adni ennek a kisebbségnek, akik felé méltósággal közelítettem” – magyarázza a fotográfus. Az ittélők kezdeti vonakodása után Peter Bauza bizalmat kapott a  lakóktól, s nyolc hónapig szabadon járhatta a helyszínt, melynek eredménye a képekről visszaköszönő intim nézőpont.

A fotós számára a Copacabana Place sok millió, nehéz körülmények között élő brazil küzdelmét szimbolizálja. Projektjét akkor kezdte, amikor sok milliárdot költött az ország a nyári olimpia rendezésére. Ma a gazdasági válság még drámaibb. Valamivel több ma a busz, vonat és metró kapcsolat, de ez mind távol esik a teleptől. Csak 60 km-re fekszik a jómódtól, de ez elég ahhoz, hogy rejtve maradjon.

0
  • Bombardopolis, Haiti, 1986 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Mexicans arrested while trying to cross the border to United States. San Ysidro, California, USA, 1979 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Bombay, India, 1981 © Alex Webb/Magnum Photos
  • Gyerekek játszanak az udvaron, Tehuantepec, Oaxaca állam, Mexikó 1985  © Alex Webb/Magnum Photos

A Magnum és más nagyágyúk

 

 

Február 28-án indul útjára a Budapesti FotóFesztivál, melynek a Phoo Magazin kiemelt médiatámogatója: két hónapon keresztül reflektorfénybe kerül a kortárs hazai és nemzetközi fotográfia. Az itthon egyedülálló kezdeményezés egyik szenzációja a Magnum fotóügynökség tagjának,  Alex Webb-nek a kiállítása lesz. A megnyitóra, a Műcsarnokba, a művész maga is ellátogat.  A rangos programsorozat persze számos izgalmas eseményt és kiállítást kínál, ezekről is beszélgettünk a fesztivál főszervezőjével, Mucsy Szilviával.

 

 

 

mucsyszilvi_portraitFotóművészként dolgozol, emellett azonban tanítasz a Corvin rajziskolában, a Random egyéni képzésén és márciustól a Werk Akadémián is. Te vagy továbbá a Magyar Fotográfusok Társaságának és a Random kortárs fotóművészeti csoportnak az elnöke. És most itt a Budapest FotóFesztivál, nem semmi! Hogy született meg az ötlet?

Athénban, az Akropolisszal szemben egy kávézó tetőteraszán ültünk Somosi Rita művészettörténész/kurátor barátnőmmel, akivel az Athens Photo Festival rendezvényére látogattunk ki, még 2015-ben. A főváros-brand fotós rendezvényekről, programokról beszélgettünk, és felvetődött az ötlet, hogy miért ne lehetne Magyarországnak is egy ilyen jellegű fesztiválja?! Bíztunk abban, hogy közönségprogramokkal és kiállítás sorozatokkal egy igazán színes rendezvényt tudnánk létrehozni. Fontosnak tartottuk, hogy kis csapatunkat egy kiváló fotótörténész munkája is segítse – akinek jó rálátása van a fotográfiára különböző nemzedékeire -, s teljesen egyértelmű volt, hogy Szarka Klárát kérjük fel arra, hogy csatlakozzon hozzánk… Végül hárman kezdtük el szervezni a fesztivált.

 

Mitől különleges vállalkozás a hamarosan rajtoló FotóFesztivál?

Budapest pezsgő fotográfiai központtá alakul majd a fesztivál idejére, és reményeink szerint nem csak itthon, hanem hamarosan nemzetközi viszonylatban is tájékozódási ponttá válik fővárosunk. A Budapest FotóFesztivál célja, hogy a nagyközönséget is megismertesse a fotográfia világával. Olyan programokat szerveztünk, amelyek a szakma számára izgalmasak, ugyanakkor a fotózásban kevésbé jártas emberek számára is befogadhatók, érdekesek. Fotográfusként fontosnak tartom azt, hogy olyan kiállításokat is bemutassunk – ezután minden évben -, ami a szakmát is inspirálja.

 

 

 

PANAMA. Yaviza. 2004. Along the river. - Alex Webb / Magnum

Along the river, Yaviza, Panama, 2004 © Alex Webb/Magnum Photos

 

 

Milyen programokkal debütál a fesztivál?

Igazi ínyencség lesz a szakma és a nagyközönség számára a Magnum ügynökség híres fotográfusának, Alex Webbnek, A fény szenvedése / The Suffering of Light című kiállítása. A másik kiemelt esemény a Szubjektum lesz, amely igazán méltó helyen, a Várkert Bazárban kap otthont, és a kortárs magyar fotográfia különböző nemzedékeinek munkáit mutatja be. Ez egy nyílt pályázat nyomán, kurátori döntés alapján létrejött tematikus kiállítás, amely minden évben újabb témát mutat majd be. A harmadik fő helyszín a fesztiválközpontként funkcionáló Budapest Projekt Galéria lesz, ahol a közönség találkozhat a görög Photometria fesztivál válogatott munkáival és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) végzős fotográfusainak anyagával is.

A kiemelt események mellett számtalan galéria és nemzetközi kultúrintézet készül saját kiállítással, és lesznek interaktív programok, mint fotómaraton, múzeumpedagógiai foglalkozások, portfólió review és még hosszan sorolhatnánk.

 

Ha jól tudom, ilyen nagyszabású Magnumos kiállítás még soha nem volt Magyarországon, de még a régióban is egyedülállónak számít. Alex Webb pedig a kortárs fotográfia egyik legismertebb alakja.  

Valóban. Kortárs Magnum fotográfus önállóan még nem állított ki Magyarországon. Alex Webb pedig nagy kedvencem, régi álmom vált valóra azzal, hogy elhozhattam a kiállítását Magyarországra. Sokat jelentett az amerikai nagykövetség támogatása, akik partnerek voltak ebben, hiszen kiemelt figyelmet fordítanak az amerikai kortárs kultúrára. Hálásak vagyunk továbbá a Műcsarnoknak is: a múzeum vezetői örömmel álltak az ügy mellé, fontosnak tartják a fotográfiát, mint művészeti ágat. És a fesztivál okán köszönetet kell mondanunk a Fővárosnak is, hogy hozzá segített ahhoz, hogy reflektorfénybe helyezzük a magyar fotográfiát.

 

Kiss Andrea – FemMe

Kiss Andrea – FemMe

 

 

Mi a véleményed a kortárs magyar fotográfiáról, felvesszük a versenyt a világgal? Milyen pozitívumokat és/vagy problémákat látsz a mai magyar fotós életben

 

A magyar és nemzetközi szakemberek véleménye is egyértelműen az, hogy a kortárs magyar fotó világszínvonalú. A kérdés inkább az, hogy milyen lehetőségük van a magyar fotográfusoknak arra, hogy ezt megmutassák. Az internet által nyújtott lehetőségek ellenére a magyar fotósok még mindig egy hajszálnyi hátránnyal indulnak a karrierépítés útján – akár az európai fotósokhoz képest is. Ennek okai elsősorban a megjelenési lehetőségek és az ösztöndíjak hiányában keresendők. Problémát jelent az is, hogy jelenleg nagyon kevés galéria foglalkozik a fotográfiával, mint műtárggyal. A fesztivállal ezen a berőgződésen is szeretnénk változtatni.

 

poth_zsofia_2016-300x200

Póth Zsófia – Metropolitan Egyetem

Milyen terveitek vannak a Budapest FotóFesztivállal?

Évről évre izgalmas sztárkiállításokkal és mind inkább változatos programokkal szeretnénk kedveskedni az érdeklődőknek. A hazai közönség megszólítása mellett törekszünk arra, hogy az évente megrendezett fesztiválnak pozitív nemzetközi visszhangja legyen. Annak érdekében, hogy felkerüljünk Európa térképére, beléptünk a PHEN (Photo Europe Network) hálózatba, ahol a legnagyobb európai fesztiválok működnek együtt. Kiemelten fontos számunkra, hogy a fotográfiát, mint műtárgyat is bemutathassuk, ezért évente egy-egy gyűjtői kiállítás számára is helyet biztosítunk. A legfőbb cél pedig az, hogy a fotográfia művészeti ága minél több embert megszólítson.

Készítette: Kocsány Kornél

www.budapestphotofestival.hu

https://www.instagram.com/budapestphotofestival/

bpf-logo

0
whiteflower

Az egyediség kibontakozása: Nika Fadeeva

 

Az ukrán balettáncos, Nika Fadeeva már korán megtanulta a szüleitől, hogy ne hódoljon be semmilyen rendszernek, és mindig kövesse álmait. Országos balett-versenyeket nyert Ukrajnában, majd barátaival tánctársulatot alapított, és bejárta velük fél Ázsiát. A fényképezéssel Japánban ismerkedett meg. Fotóiból úgy árad a kecsesség és a finomság, mint a táncmozdulataiból. Később csatlakozott az ukrán 380Collective csoporthoz, amelyet egy korábbi interjúalanyunk, Taras Bychko alapított.

skygirlA képeidre azért figyeltem fel, mert sugárzott belőlük egy sajátos hangulat, amely egyből a szenvedélyt és a táncot juttatta eszembe. Nem véletlenül?

Már egészen kis koromban elkezdtem balettozni. Hat éves koromban vittek el a szüleim egy kijevi balettiskolába, nyolc évesen pedig már versenyekre jártam, így sokat utazgattunk. Minden szabadidőmet a balettnek szenteltem. Később beiratkoztam a Táncművészeti Főiskolára, versenyeket nyertem. A balett mellett társastánccal is foglalkoztam. Az iskola után alapítottunk a barátaimmal egy társulatot, úgyhogy a tánc és a koreografálás a munkámmá vált.

1A szüleidhez is közel álltak a művészetek?

Édesanyám zongoratanár volt, apukám pedig mérnök, de hobbiból operákat énekelt. Gyermekkoromban körbevettek a zenészek és a művészek, sok előadást a színfalak mögül tekinthettem meg. A szüleim tanítottak meg arra, hogy merjek különböző lenni, ne illeszkedjek be a „rendszerbe” és ne kövessem az íratlan szabályokat.

Nem lehetett könnyű igazodni ehhez a filozófiához Ukrajnában.

Emlékszem, hogy már gyerekként szerettem volna különbözni a többiektől, saját stílusra és személyiségre vágytam. Nem értem, az ember miért születik bele egy rendszerbe anélkül, hogy lenne választási lehetősége. A tanáraimat is egyfolytában kérdőre vontam, az úttörők csapatából pedig kirúgtak egy csúnya történet miatt, amelynek köszönhetően a szégyentáblára is felkerültem. De nem érdekelt: nem kellett többé vörös nyakkendőt hordanom!

A tánc és az utazgatás szerencsére már korán megmutatta nekem, hogyan lehetnek szabadok az emberek. Anyukám sokat mesélt nekem a hetvenes évekről, amikor az élet még tele volt félelemmel és kényelmetlenséggel. Mégis, Beatles-t hallgattak a parkban és titokban házibulikban. Zenei szakközépbe pedig úgy vették fel, hogy eljátszotta a felvételi bizottságnak a „Let it Be” című számot. Ilyen volt a hidegháború.

A fényképezéssel hogyan és mikor találkoztál?

A tánccsoportommal Japánba költöztünk, és az ország egyből elvarázsolt. Megtanultam békésen, nyugodtan élni, és csendesen élvezni a körülöttem lévő szépséget. Annyira lenyűgözött minden, hogy szerettem volna képekben is megörökíteni. Eleinte csak a tájat és az érdekes tárgyakat fotóztam, de egy idő után rájöttem, hogy embereket is szeretnék fényképezni. Ehhez viszont meg kellett ismerkednem a műfaj technológiai fortélyaival is. A Google segítségével találtam magamnak pár kijevi fotóst, akiktől leckéket vettem. Már öt éve laktunk Japánban, amikor 2015-ben véletlenül elkeveredtem Gueorgui Pinkhassov orosz fotográfus mesterkurzusára. Láttam a diákok munkáit és azonnal tudtam, hogy a street fotózás lesz az én műfajom. Pinkhassov a mentorommá vált.

skirt

Mi tetszett meg a street műfajban?

Felfedeztem benne egy érzést, ami a táncban is jelen van. A nehéz piruetteket megelőzi egy pillanat, amikor tudod, hogy az energia mindjárt szédítően túlárad benned. Visszafordíthatatlanul, elkerülhetetlenül sodródsz a csúcspont felé. Ugyanígy közeledik a megfelelő pillanat a street fotózásban is, és úgy érzem, én tudom irányítani ezt a pillanatot. A jazz zenéhez tudnám hasonlítani, amely tele van improvizációval, vagy ahhoz, amikor egy jó könyvben egy új, izgalmas bekezdéshez érsz.

Kik vannak a legnagyobb hatással a képeidre?

A fotósok közül Saul Leiter, Robert Frank, Bill Bradt és Pinkhassov, de ugyanúgy munkál bennem a jazz zene, a vörösbor, az utazás és Claude Monet is.

Mi inspirál téged a fotózásra?

Szerencsés vagyok, számomra a motiváció nem pénz kérdése. Ha nincs kedvem fotózni, hetekig a polcon hagyom a kamerát. Nem tartom egészségesnek, ha valaki inspiráció nélkül, kényszerből, megélhetésből fotóz. Gyakran gép nélkül járom az utcákat, a jelen pillanatnak élek, hagyom, hogy lecsillapodjanak a gondolataim. Ha észreveszek egy remek momentumot, csak az agyammal fotózom le. Ezzel áldozom a fotográfia Istenének, úgyis tudom, hogy a jó kép ismét megtalál.

Természetesen amióta csatlakoztam a 380Collective-hez, kicsit gyakrabban megyek ki kamerával a kezemben, de soha nem engedem, hogy az élvezetből rutinmunka váljon.

Mit szeretsz a legjobban a fényképezésben?

A várakozással teli izgalmat.

A fotóidban és a válaszaidban van valami közös: metaforikusak, álomszerűek, és tele vannak érzelmekkel.

Nem szeretem a „nyitott könyv” típusú képeket. Szeretnék gondolatokat ébreszteni, érzelmeket kelteni a nézőben. Lehetnek ezek negatív érzelmek is, düh vagy méreg. A művészetnek bármilyen műfajban érzelmeket kellene kiváltania. Remélem tehát, hogy képeimet nézve nem csak egy elkapott pillanatot látnak a nézők, hanem el is gondolkodnak rajtuk.

redbag  redhead che

Említetted, hogy Japán óriási hatással volt rád. Voltak más helyek is, amelyek közel kerültek a szívedhez?

Az első távoli utam Indiába vezetett, fél éven keresztül laktam ott. Eljutottam az ország legeldugottabb zugaiba, és leesett az állam. Az egész világon itt élnek a legfigyelemreméltóbb emberek. Sugárzik belőlük a pozitivitás és a boldogság, feltöltenek vele téged is. Ez Európából ugyanannyira hiányzik, mint a gazdag, csípős indiai gasztronómia.

A szerelmem azonban Japán maradt, második otthonomnak hívom, pedig az utóbbi időben nem sokat voltam ott.

Ukrajnában szeretsz fotózni?

Nem egyszerű itt a helyzet. Az utcán gyakran csúnyán néznek rád az emberek, és kérdőre vonnak, hogy mi jogon fotózod őket. Szerintem ez a szovjet korszak hagyatéka, amelyben mindenki félt mindenkitől, és egy kamerás alak különösen gyanúsnak tűnt. De alapvetően szeretek itthon fényképezni.

A családod is támogat téged az új szenvedélyedben?

Van egy kutyám, határtalanul szeretem, ő mindenben mellettem áll. A párom is teljes mellszélességgel támogat engem. A fotózás folyamatában gyakran teljesen felolvadok, ilyenkor ő türelmesen kivárja, amíg újra leszállok a földre. Hálás vagyok neki ezért.

bottleman hat1 indiaman

Nika Fadeeva további képei

Készítette: Kocsány Kornél

0
101

Jégkorong a Himalájában

Andreas Bruhn képeinek története a Tibeti-fennsík ritkán lakott régiójában játszódik 4500 méteres magasságban. A hőmérséklet a téli hónapokban -20 fok alá csökken. Bruhn kamerájával elkísérte Ian Andersen amerikai edzőt, aki úgy döntött, hogy elhagyja a hatalmas stadionokat és a világ legmagasabban fekvő természetes jégpályáin folytatja egy rövid időre karrierjét. Ebben a hidegben az ottani iskoláknak kézenfekvő, hogy a természetes tavakon találjanak valamilyen sport lehetőséget a tanulóik számára. Észak-Amerikai NGO szervezetek, akik kifejezetten a Nyugati-Himalájában tevékenykednek, az egész régiót összefogva tudták létrehozni ezt a kézzel készült jégkorong pályát, ahol Andersen a helyieket edzi. A testmozgáson kívül közösség teremtő szerepe is óriási ennek a kezdeményezésnek.

Andreas Bruhn weboldalán további fotókat is találtok!

 

102 103 104 105 106 107 108 109 110

0

Staff Riding-Vonat szörfözés

A vonat szörfözés széles körben elterjedt Dél-Afrikában. A helyi szlengben “staff riding”-nak hívják. A szörfözők szinte valamennyien 25 év alatti fiatalok. Ennek a szubkultúrának az amputáció és a halál nagyon gyakori velejárója. Az állami vasúttársaság, a Prasa Metrorail társadalmuk alapját képezi. A lakosok kapcsolata a vasúttal ma is nagyon meghatározó.
Katlehong az egyik legnagyobb város az országban, s kulcsszerepet jásztott az apartheid alatt az ellenállásban. A lakosság nagy része színesbőrű, azonban etnikailag különösen vegyes: Dél-Afrika mind a 11 hivatalos nyelvét beszélik a városban.
Egy olyan környezetben, ahol az erőszak, a mélyszegénység, az alkohol, a kábítószer, a csecsemőhalál és az AIDS a mindennapok része, a vonatszörfözés jelenti a társadalmi kiugrás lehetőségét, ami azonban ezeknek a fiataloknak sosem jön el.
A staff riding látványos és kockázatos mivolta híven mutatja be a katlehongi fiatalok társadalmi szövetét. Az apartheid ellen harcolók epicentruma volt a város, s bár 20 évvel ezelőtt az apartheid összeomlott, a mindennapi életben a szegregáció többé-kevésbé ugyanúgy megmaradt.
Marco Casino fotográfusnak egy nagy ívű projektje a Staff Riding, mely a a város életét mutatja be húsz évvel az apartheid elleni küzdelem után.

0