Phoo Magazin | Zühal Erdem
Zühal Erdem titokzatos lány. Nincsen weboldala, interjút sem készített még vele senki. Mégis több mint 13.000 követője van Instagramon, itt találtam rá én is. Először azt hittem, Saul Leiter kevésbé ismert fotóinak gyűjteményét böngészem… Saját elmondása szerint nagyon introvertált, félénk lány, így különösen nagy öröm, hogy elfogadta felkérésemet. Zühal, nem is tudom, hol kezdjem a beszélgetést. Semmit nem tudok rólad. Különleges neved van, ha jól sejtem, török származású vagy? Igen, Isztambulban születtem, 1985-ben. Varázslatos, egyedi város, lánytestvéreimmel együtt itt töltöttem a gyermekkoromat. Jó családunk volt, szüleim keményen dolgoztak azért, hogy finanszírozhassák az oktatásunkat. Miattuk értékelem nagyra a kitartó munkát és a folyamatos önfejlesztést. Ők tanítottak meg arra is, hogy mindenkit egyenlőnek tekintsek, és a viszontagságos időkben is képes legyek meglátni az élet napos oldalát. Milyen volt az isztambuli gyermekkor? Szerettem egyedül lenni, rengeteget olvastam. A könyvek keltették fel az érdeklődésemet a világ és az emberek iránt, és ebből két dolog is következett: szociológiát akartam tanulni az egyetemen, illetve ha csak tehettem, új vidékeket fedeztem fel magamnak Törökországban. Sajnos mostanában főleg rossz híreket hallani Isztambulról. Robbantások, tüntetések, társadalmi elégedetlenség. Milyen most a hangulat? Én már jó pár éve Los Angelesben élek a férjemmel, Isztambulba bő egy éve látogattam vissza. Még mindig gyönyörű a város, de érezhető a változás. Az emberek többsége – a családomat beleértve – türelmesen várja, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Los Angeles elég nagy váltásnak tűnik. Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod Törökországot? Mindig is arról álmodtam, hogy pár évet az Egyesült Államokban élhessek. Miután befejeztem az egyetemet, elkezdtem dolgozni. Kitartóan takarékoskodtam, Amerikában szerettem volna folytatni a tanulmányaimat. Ez sikerült is, beiratkoztam egy Los Angelesi egyetemre, ahol megismertem későbbi férjemet. Közösen úgy döntöttünk, hogy Amerikában fogunk letelepedni. Szociológiát tanultál, így különösen érdekes lehetett neked egy merőben különböző kultúrába csöppeni. Mit szeretsz jobban Amerikában, és mi az, ami nagyon hiányzik Törökországból? Ó, erről rengeteget tudnék mesélni, egy külön interjút szentelhetnénk a témának. A legnagyobb különbség, hogy Amerikában tényleg az az érzése az embernek, hogy „minden lehetséges”. Valóban az ígéret földje. Nem sokkal azután, hogy ide költöztem, Törökország gyökeresen átalakult. Most leginkább csak a családom, és a barátaim hiányoznak. Hogyan találtál rá a fotográfiára? Emlékszem, általános iskolás voltam, amikor a nagybácsink odaadta a nővéreimnek az analóg kameráját. Azzal játszottunk. Film se volt benne, fogalmunk sem volt, hogyan működik. Ez persze egy pillanatig sem érdekelt minket, divatfotózást rögtönöztünk, rengeteget hülyültünk. Ez volt az első kapcsolatom a fotózással. A színház, a festészet és a fényképészet persze mindig közel állt hozzám, de csak az Egyesült Államokban kezdtem el komolyabban fotózni. A férjem vett nekem egy profi gépet, együtt bejártuk Amerikát és rengeteg képet lőttünk. Beiratkoztam az UCLA Egyetem fotós szakára is. Kiktől merítettél inspirációt? Viszonylag sok időt töltöttem azzal, hogy olyan festőket és fotóművészeket találjak, akik nagyszerűen veszik észre az élet mindennapi szépségét. Leginkább olyan mesterek voltak rám hatással, akik már nincsenek köztünk. A festők közül John Singer Sargent, Renoir, Edward Hopper és Vermeer; a fotográfia világából Josef Sudek, Heinrich Kühn, Lillian Bassman, Robert Demachy, Vivian Maier, Saul Leiter, Fan Ho és Irving Penn nyűgözött le leginkább. A képeidet nézve nem csodálkozom azon, hogy Heinrich Kühn és Saul Leiter neve is felmerült, te is ragyogóan, gyakran álomszerűen bánsz a színekkel. Mit jelentenek számodra a színek? Próbálkoztál a fekete-fehér fotózással is? Nincsen különösebb művészeti hitvallásom. Tetszenek a gyönyörű színek, a köztük lévő harmónia és a szép kompozíciók. Ezekre vadászom az amerikai fotóstúráim során. Én is fekete-fehérrel kezdtem annak idején, aztán rájöttem, hogy a színekkel sokkal jobban meg tudom ragadni a körülöttünk lévő világ szépségét. A szín az élet egyik legnagyobb ajándéka. Melyik téma fog meg leginkább? Eleinte az otthoni stúdiómban fotózgattam csak, nem sokat mozdultam ki az utcára. A stúdióban azonban bárkit és bármit megörökítettem. Később kaptam rá az utcai fotózásra. Különböző környékeket kerestem fel, és mindig az volt a célom, hogy felfedezzem a mindennapi élet szépségét. A legtöbb ember csodálatos dolgok mellett halad el anélkül, hogy észrevenné őket. Én megőrzöm ezeket a pillanatokat az örökkévalóságnak. Mik a terveid a jövőre nézve? Célom, hogy minél több ember életébe csempésszek egy kis boldogságot. Ha megnézik a képeimet, és egy pillanatra öröm, jóérzés tölti el őket, én elégedett leszek. Az Instagramon sokan követnek, az ő pozitív visszajelzésük folyamatosan hajt előre. Az interjú végén megkérnélek arra, hogy válassz ki egy képet, amely számodra különleges jelentéssel bír, és mesélj róla egy kicsit. Nemrég történt, hogy egy utazásom során elejtettem a kamerámat, és összetört a lencséje. Nagyon elszomorodtam, mert a város gyönyörű volt, nekem pedig nem volt még egy objektívem. Nem adtam fel, törött lencsével fényképeztem tovább, és ez volt az első kép, amit készítettem: https://www.instagram.com/p/BOiaaUfjyl2/. A törésvonal furcsa hangulatot adott a képeknek, egészen megtetszettek. Ez az élmény tanított meg arra, hogy nem muszáj mindig a tökéletességre törekedni, és bármilyen kamerával lehet izgalmas fotókat készíteni!
Zühal Erdem, Phoo Magazin, magyar fotográfia, kortárs fotográfia, magazin, visual storytelling, magyarország, fotósok, kép, fotó, történet, művészet, cél, irány, legjobb, saul leiter, instagram, facebook, fotós újság, vizuális, index, első, ismeretterjesztés, földgömb magazin, alkotás, török, isztambul, istanbul, interjú, zuzifilm
24688
single,single-post,postid-24688,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
 

Zühal Erdem

Zühal Erdem

 

Zühal Erdem titokzatos lány. Nincsen weboldala, interjút sem készített még vele senki. Mégis több mint 13.000 követője van Instagramon, itt találtam rá én is. Először azt hittem, Saul Leiter kevésbé ismert fotóinak gyűjteményét böngészem… Saját elmondása szerint nagyon introvertált, félénk lány, így különösen nagy öröm, hogy elfogadta felkérésemet.

lovely-womenNem is tudom, hol kezdjem a beszélgetést. Semmit nem tudok rólad. Különleges neved van, ha jól sejtem, török származású vagy?

Igen, Isztambulban születtem, 1985-ben. Varázslatos, egyedi város, lánytestvéreimmel együtt itt töltöttem a gyermekkoromat. Jó családunk volt, szüleim keményen dolgoztak azért, hogy finanszírozhassák az oktatásunkat. Miattuk értékelem nagyra a kitartó munkát és a folyamatos önfejlesztést. Ők tanítottak meg arra is, hogy mindenkit egyenlőnek tekintsek, és a viszontagságos időkben is képes legyek meglátni az élet napos oldalát.

Milyen volt az isztambuli gyermekkor?

Szerettem egyedül lenni, rengeteget olvastam. A könyvek keltették fel az érdeklődésemet a világ és az emberek iránt, és ebből két dolog is következett: szociológiát akartam tanulni az egyetemen, illetve ha csak tehettem, új vidékeket fedeztem fel magamnak Törökországban.

Sajnos mostanában főleg rossz híreket hallani Isztambulról. Robbantások, tüntetések, társadalmi elégedetlenség. Milyen most a hangulat?

Én már jó pár éve Los Angelesben élek a férjemmel, Isztambulba bő egy éve látogattam vissza. Még mindig gyönyörű a város, de érezhető a változás. Az emberek többsége – a családomat beleértve – türelmesen várja, hogy jobbra forduljanak a dolgok.

Los Angeles elég nagy váltásnak tűnik. Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod Törökországot?

Mindig is arról álmodtam, hogy pár évet az Egyesült Államokban élhessek. Miután befejeztem az egyetemet, elkezdtem dolgozni. Kitartóan takarékoskodtam, Amerikában szerettem volna folytatni a tanulmányaimat. Ez sikerült is, beiratkoztam egy Los Angelesi egyetemre, ahol megismertem későbbi férjemet. Közösen úgy döntöttünk, hogy Amerikában fogunk letelepedni.

Szociológiát tanultál, így különösen érdekes lehetett neked egy merőben különböző kultúrába csöppeni. Mit szeretsz jobban Amerikában, és mi az, ami nagyon hiányzik Törökországból?

Ó, erről rengeteget tudnék mesélni, egy külön interjút szentelhetnénk a témának. A legnagyobb különbség, hogy Amerikában tényleg az az érzése az embernek, hogy „minden lehetséges”. Valóban az ígéret földje. Nem sokkal azután, hogy ide költöztem, Törökország gyökeresen átalakult. Most leginkább csak a családom, és a barátaim hiányoznak.

Hogyan találtál rá a fotográfiára?

Emlékszem, általános iskolás voltam, amikor a nagybácsink odaadta a nővéreimnek az analóg kameráját. Azzal játszottunk. Film se volt benne, fogalmunk sem volt, hogyan működik. Ez persze egy pillanatig sem érdekelt minket, divatfotózást rögtönöztünk, rengeteget hülyültünk. Ez volt az első kapcsolatom a fotózással.

A színház, a festészet és a fényképészet persze mindig közel állt hozzám, de csak az Egyesült Államokban kezdtem el komolyabban fotózni. A férjem vett nekem egy profi gépet, együtt bejártuk Amerikát és rengeteg képet lőttünk. Beiratkoztam az UCLA Egyetem fotós szakára is.

waiting dad-and-his-son

little-girl girl-in-red

pc1-erdem-zuhal-003 blue

Kiktől merítettél inspirációt?

Viszonylag sok időt töltöttem azzal, hogy olyan festőket és fotóművészeket találjak, akik nagyszerűen veszik észre az élet mindennapi szépségét. Leginkább olyan mesterek voltak rám hatással, akik már nincsenek köztünk. A festők közül John Singer Sargent, Renoir, Edward Hopper és Vermeer; a fotográfia világából Josef Sudek, Heinrich Kühn, Lillian Bassman, Robert Demachy, Vivian Maier, Saul Leiter, Fan Ho és Irving Penn nyűgözött le leginkább.

p1090625A képeidet nézve nem csodálkozom azon, hogy Heinrich Kühn és Saul Leiter neve is felmerült, te is ragyogóan, gyakran álomszerűen bánsz a színekkel. Mit jelentenek számodra a színek? Próbálkoztál a fekete-fehér fotózással is?

Nincsen különösebb művészeti hitvallásom. Tetszenek a gyönyörű színek, a köztük lévő harmónia és a szép kompozíciók. Ezekre vadászom az amerikai fotóstúráim során. Én is fekete-fehérrel kezdtem annak idején, aztán rájöttem, hogy a színekkel sokkal jobban meg tudom ragadni a körülöttünk lévő világ szépségét. A szín az élet egyik legnagyobb ajándéka.


Melyik téma fog meg leginkább?

Eleinte az otthoni stúdiómban fotózgattam csak, nem sokat mozdultam ki az utcára. A stúdióban azonban bárkit és bármit megörökítettem. Később kaptam rá az utcai fotózásra. Különböző környékeket kerestem fel, és mindig az volt a célom, hogy felfedezzem a mindennapi élet szépségét. A legtöbb ember csodálatos dolgok mellett halad el anélkül, hogy észrevenné őket. Én megőrzöm ezeket a pillanatokat az örökkévalóságnak.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Célom, hogy minél több ember életébe csempésszek egy kis boldogságot. Ha megnézik a képeimet, és egy pillanatra öröm, jóérzés tölti el őket, én elégedett leszek.

Az Instagramon sokan követnek, az ő pozitív visszajelzésük folyamatosan hajt előre.

Az interjú végén megkérnélek arra, hogy válassz ki egy képet, amely számodra különleges jelentéssel bír, és mesélj róla egy kicsit.

Nemrég történt, hogy egy utazásom során elejtettem a kamerámat, és összetört a lencséje. Nagyon elszomorodtam, mert a város gyönyörű volt, nekem pedig nem volt még egy objektívem. Nem adtam fel, törött lencsével fényképeztem tovább, és ez volt az első kép, amit készítettem: https://www.instagram.com/p/BOiaaUfjyl2/. A törésvonal furcsa hangulatot adott a képeknek, egészen megtetszettek. Ez az élmény tanított meg arra, hogy nem muszáj mindig a tökéletességre törekedni, és bármilyen kamerával lehet izgalmas fotókat készíteni!

Zühal Erdem Instagram oldala

Készítette: Kocsány Kornél