Phoo Magazin | Jasper Tejano
Jasper Tejano Egy művész számára óriási öröm, ha szenvedélyét legközelebbi barátaival, társaival is meg tudja osztani. A fülöp-szigeteki fotográfus, Jasper Tejano igazán szerencsés ebből a szempontból: a fotózásra egykor barátnője – aki ma már a felesége - tanította, akit el is vett feleségül, és ma együtt kattintgatnak Manila utcáin. Az alábbi, rendkívül őszinte és bensőséges interjúban mesélt a művészet és a párkapcsolat ötvözéséről, autista testvéréről és fülöp-szigeteki neveltetéséről is. Mostanában sokat hallani arról, hogy a fülöp-szigeteki kormány drogkartellek elleni háborúja gyakran vérengzésbe torkollik. Nyugtass meg, hogy veletek minden rendben. Sajnos elég cudar a helyzet. Leginkább azonban a drogkereskedők vannak veszélyben, az erőszak egyértelműen feléjük irányul. A legtöbb honfitársammal egyetemben szükségesnek látjuk a kormánynak ezt a lépését, bármennyire fájdalmas következményekkel jár. A társadalmunk sokat szenved az illegális kábítószer-kereskedelem miatt. Az általános hangulat egyébként még mindig elég békés az országban, bárhol fotózhatsz, csak ne merészkedj sötét és szűk sikátorokba. Kitűnő az angolod, a Fülöp-szigeteken mindenki ilyen jól beszél, vagy te speciális oktatásban részesültél? A legtöbb helyi kétnyelvű, hiszen az iskolákban angolul tanítanak, a nagyobb városokban mindenképp. Ha turistaként elveszel valahol egy nagyvárosban, nyugodtan kérj útba igazítást az emberektől, beszélnek angolul. A fővárosban, Manilában nőttél fel? Quezon Cityben születtem, 1975-ben, három évvel azután, hogy a néhai elnök, Ferdinand Marcos kihirdette a történelmi jelentőségű hadiállapotot, amely a csőd szélére sodorta az országot. Quezon City az egyik legnagyobb város az országban, a fővárosi régióban található. Egyébként a sportrajongók számára ismerősen csenghet a neve: 1975. október 1-jén itt mérkőzött meg egymással utoljára Muhammad Ali és Joe Frazier. Legendás meccs volt. Akkor voltam 9 hónapos. Gondolom, a box nem annyira érdekelt téged… Gyerekként sok minden izgatott. Míg ma a legtöbb fiatal a négy fal között marad és a kütyüjével babrál, én hagyományos játékokat játszottam a többiekkel az utcán, például sokat bújócskáztunk. Pubertás koromban aztán megtetszett a rajzolás. Állatokat, tájképeket és épületeket vetettem a papírra. Anyu vegyész, de előtte mérnöki diplomát szerzett, úgyhogy az ő rajzkészletét használtam. Elkezdett érdekelni a művészet, az épületek tervezése. Fényképezőgépet csak a családi és iskolai programok megörökítésére használtam. A szüleid támogattak téged a művészeti szárnybontogatásaidban? Édesapám súlyos betegséggel küzdött gyermekkoromban, ezért anyukám hallgatta meg minden kreatív ötletemet. Szegény család voltunk, kénytelen voltam maximálisan kihasználni minden rendelkezésemre álló erőforrást. A háztartásban az egyszerűség, célszerűség volt az úr. Az egyszerűségre törekvés az én életemben is meghatározóvá vált, és ez a fotóimon is látszik. Anyu által ismertem meg a fényképezést is. Volt neki egy Minolta Autopak 450E kamerája, amit mindig magával vitt, ha elutazott valahová. 110-es filmet lehetett bele fűzni. Ezt a gépet bármikor használhattam, soha nem féltette tőlem. A suliban azonban nem fényképezést tanultál… A Santo Tomas Egyetem pszichológia szakára jártam. Ez az egyik legrégebbi felsőoktatási intézmény az országban. Amikor befejeztem a gimit, hezitáltam a média- és a pszichológia szak között. A mérleg nyelvét a családom billentette a pszichológia irányába, ugyanis van egy autista húgom. Nagyon szerettem volna megérteni az ő saját kis világát, és értékelni az egyediségét. Neki köszönhetem, hogy végül pszichológiát tanultam, és soha nem bántam meg ezt a döntést. Az emberi psziché tanulmányozása elfogadóbbá tett engem mások hibáival szemben, de rádöbbentem saját gyengeségeimre is. Köszönöm, hogy ilyen nyíltan beszélsz erről a témáról. Az autizmus egy rendkívül összetett állapot, amelyet még nem pontosan ért a tudomány, és nem is tudjuk gyógyítani. Megható, hogy a testvéred hatására választottad ezt az irányt. Megkérdezhetem, hogy az autizmus jelenléte a családban mit tanított neked, milyen hatással volt rád? És persze az is érdekel, hogy van most a húgod? Az autizmus közelsége kiszélesítette a látókörömet. Megtanultam elfogadni és csodálni a húgomat, és megtaláltam azt a „hullámhosszt”, amelyen könnyebben megérthettük egymást. Jól van egyébként, néha nagyon hisztissé válik, de ez nálam is előfordul, úgyhogy egyáltalán nem zavar! Elképeszt, hogy milyen jól tudja összpontosítani a figyelmét egyetlen dologra. Jelenleg boldog, mert nemrég született meg a kisfiam, és nagyon büszke nagynéni vált belőle! Az egyetem után HR-en kezdtél el dolgozni. Ez eléggé távol áll a fotográfiától. Legalább annyira fontos ez számodra, mint a fényképezés, vagy csupán pénzkereseti forrás? A munkavállalók lelkesítésével, bevonásával és elégedettségével foglalkozom. Az első kettő a munkahelyi körülményekre vonatkozik, az elégedettség a munkán kívüli élettel és tevékenységekkel kapcsolatos. Nagyon élvezem. Számomra a fotózás a hobbi, amely garantálja a jóllétemet és nagyszerű egyensúlyt teremt a szakmai- és a magánéletem között. Olvastam, hogy diákkorodban a barátnőd (aki azóta a feleséged) győzött meg arról, hogy mélyedj el a fotográfiában, és megtanította neked az alapokat. A képeidet látva kiváló tanárod volt. Hogyhogy nem a fotózással kezdtél el komolyabban foglalkozni? Nem láttam benne potenciált, eszembe se jutott abból megélni. A fotózás számomra személyes, bensőséges kaland, amelyet nem szeretnék összekeverni az üzlettel. Sokan próbálnak meggyőzni az esküvői- és eseményfotózásról, de egyelőre zárt kapukat döngetnek. Egy híres magyar fotóstól, André Kertésztől származik az alábbi idézet: „A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak. Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik.” Mi a véleményed erről? Ó, André Kertész, imádom a képeit! Nagyon magvas gondolatot fogalmazott meg. Ismerek ugyanakkor olyan nagyra becsült fotósokat, akik jól keresnek a fotózással, viszont mindig van idejük a saját személyes projektjeikre is. A kommersz változatban mindig a megrendelőké lesz az utolsó szó, hiszen ők fizetnek a szolgáltatásért. Viszont a személyes projektjeidben tiéd az irányítás! Ott, akkor és azt fotózol, amit csak szeretnél. Szerintem én életem végig amatőr maradok. Megkönnyíti a dolgodat, hogy a feleségeddel együtt élhetsz ennek a hobbinak. Közösen jártok fotózni? Adtok egymásnak tanácsot és kritizáljátok egymás munkáit? Nagyon nagy mázli, hogy mindketten rajongunk a fotográfiáért. Vannak párok, akik moziba járnak, mi felkapjuk a gépeket és irány a város! Gyakran értékeljük egymás képeit, beszélgetünk a különböző megközelítésekről, témákról, az elkapott pillanatokról. Olyan gyakran esik szóba a fotográfia, mint más háztartásokban a politika vagy a pletykálkodás. Milyen hatással volt ő rád és a látásmódodra, illetve te mit tanítottál neki? Amikor még csak kóstolgattam a street és a dokumentarista műfajt, főleg fekete-fehér képeket készítettem. Ő nyitotta fel a szemem és győzött meg arról, hogy színesben fotózzak. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, a fekete-fehér világot végleg magam mögött hagytam. Én pedig azt tanítottam neki, hogy nem árt feltérképezni egy helyet, mielőtt elkészíted a megfelelő képet. Türelmes, aprólékos ember vagyok, alaposan megtervezek mindent, a végső kép előtt több tanulmányt, vázlatot készítek. Mivel a feleségem profi fotós, a stílusába igyekszem nem beleszólni, hogy az tőlem függetlenül fejlődhessen ki. Nemrég elindítottuk közös Instagramunkat. Megtalálhattok minket @the.misadventurers néven. Egy korábbi interjúdban láttam, hogy a feleséged mellett főleg Henri-Cartier Bresson, Alex Webb, David Allen Harvy, Fan Ho, Saul Leiter és Henry Gruyaert volt rád nagy hatással. A fotózáson kívül is értek olyan hatások, amelyek alakították a művészi látásmódodat? Fiatal koromban sok gyerekműsort láttam, amelyben különböző legendákat árnyékbábokkal meséltek el. Egy időre megfeledkeztem ezekről a műsorokról, de a fotózás során rájöttem, hogy az árnyékokhoz a bábjátékok miatt vonzódom annyira. Már a pszichológia szakon felfigyeltem erre a kapcsolatra, és azt hiszem az árnyékbábok egész életemben velem maradtak. Az utcán fotózva önkéntelenül olyan helyekre téved a tekintetem, ahol a fények és az árnyékok izgalmas játékot játszanak. Mi a véleményed a fülöp-szigeteki fotós világról? Népszerű a műfaj? Sokan fotóznak, de sajnos többnyire a szegénységet. Én ezt kifejezetten ellenzem. Vannak valóban szegény részei az országnak, én azonban a Fülöp-szigetek gyönyörű, városias oldalát mutatnám meg a nemzetközi közösségnek. Nem szeretem látni az olyan fotósok képeit a közösségi médiában, amelyek a mélyszegénységben élő, hajléktalan, szerencsétlen sorsú embereket mutatják be azért, hogy a karrierüket előbbre vigyék. Ha jótékony a cél, például valamilyen ENSZ projekt motiválta ezeket a munkákat, akkor elfogadom őket. Minden egyéb esetben károsnak tartom, ha mások balsorsán szeretnénk meggazdagodni. Ami a street fotózást illeti, a Fülöp-szigetek még csak gyerekcipőben jár a globális színtéren, de az elmúlt években egyre népszerűbbé vált a műfaj. A különböző kameramárkák és üzletek elkezdték támogatni ezt a művészeti ágat. A fejlemények bíztatók, több nemzetközi fesztiválon ért el az ország kiemelkedő eredményeket. Még a veteránnak számító, már befutott fülöp-szigeteki fotósok is felnéznek erre a műfajra, és teljes mellszélességgel támogatják a fiatalokat. Főleg otthon szeretsz fotózni, vagy szívesen utazgatsz is? A feleségemmel minden évben ellátogatunk egy másik országba. Tavaly nyáron Malajziába mentünk, és a forró nyári napokon fényképeztük Kuala Lumpur utcáit. A kedvenc úti célom azonban Dél-Korea fővárosa, Szöul. Itt tapasztaltam meg először a fagypont alatti hőmérsékletet. Nem mondom, ilyen hidegben nem könnyű fotózni. Négy réteg ruha volt rajtam, de még így is vacogtam, miközben vártam a megfelelő pillanatot a fényképezőgép elkattintására. Az élmény viszont feledhetetlen. A Fülöp-szigeteken belül is van egy kedvenc úti célunk, Baguio City, az ország nyári fővárosa. Azért szereti mindenki, mert kellemesebb, hűvösebb itt a klíma. Manila belvárosában nyáron fojtogató páratartalom és elviselhetetlen hőség uralkodik. Ha nem akarsz hőgutát kapni, a legmelegebb órákban ki sem szabad merészkedni a szabadba. Ami a következő utunkat illeti, a feleségemmel New York és Tokió nyüzsgő metropoliszaiban szeretnénk fotózni, majd a rákövetkező évben Európát is szeretnénk megismerni. Elsőként a melegebb helyeket, mint Olaszország, Spanyolország és Portugália. Említetted, hogy amatőr szeretnél maradni egész életedben. Vannak azért vad álmaid a jövőre nézve? Köszönöm, hogy elvadulhatok! Van nálunk egy helyi mondás, miszerint „álmodni, nagyra törni nem kerül semmibe, úgyhogy álmodozz tovább, álmodozz nagyot!”. A munkámra egyre többen felfigyeltek. Remélem, hogy 10 éven belül az ország, sőt Ázsia egyik legjobb, legismertebb street fotósa leszek. Bízom benne, hogy a nagyobb, street fotózásról szóló eseményeken, konferenciákon rendszerint felmerül az én nevem is. Szintén nagy álmom egy saját könyv, nemzetközi kiállítások, illetve hogy olyan híres nemzetközi bandák válasszák albumborítónak a képeimet, mint mondjuk a Coldplay. De ez már tényleg túl vad álom, ezen még én is mosolygok. Nem vetném meg azt sem, ha a Leica vagy az Apple kijelölt street fotósa lennék, de lehet, hogy ideje felébrednem! Köszönöm, hogy ilyen őszinte voltál, ritkán látni ezt egy interjúban. Ha már itt tartunk, vannak olyan dolgok, amelyeket általában hiányolsz a fotósokkal készített beszélgetésekből? Vizuális típus vagyok, nagyon szeretem, ha az igazán nagy fotósok a saját képeiket elemzik. Kíváncsi lennék, hogy Alex Webb, David Alan Harvey vagy Harry Gruyaert mit és hogyan vett észre az adott pillanatban, és miért nyomták meg az exponáló gombot? Mi járt a fejükben, milyen érzelmek lettek úrrá rajtuk? Hogyan teszik félre a belső harcaikat az összpontosítás érdekében? És még sorolhatnám… Az interjú végén akkor stílusosan megkérnélek, hogy válaszd ki te is az egyik fotódat, és mesélj róla egy keveset. Van egy képem, amelynek a „Lány feltöltőben” címet adtam. Ez a fotó minden olyan elemet tartalmaz, ami jellemzi a stílusomat, látásmódomat, kreatív céljaimat. Ha tüzetesebben megvizsgálod a főszereplőt, a sziluett ellenére érzed, hogy a titokzatos hölgy mélyen elmerül a gondolataiban. A mai napig foglalkoztat, hogy vajon min járhatott az esze abban a pillanatban… Linkek: Instagram.com/jaspertejano Instagram.com/the.misadventurers
Jasper Tejano, Phoo Magazin, street photo, photography, interjú,
24646
single,single-post,postid-24646,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
09-009

Jasper Tejano

Egy művész számára óriási öröm, ha szenvedélyét legközelebbi barátaival, társaival is meg tudja osztani. A fülöp-szigeteki fotográfus, Jasper Tejano igazán szerencsés ebből a szempontból: a fotózásra egykor barátnője – aki ma már a felesége – tanította, akit el is vett feleségül, és ma együtt kattintgatnak Manila utcáin. Az alábbi, rendkívül őszinte és bensőséges interjúban mesélt a művészet és a párkapcsolat ötvözéséről, autista testvéréről és fülöp-szigeteki neveltetéséről is.

Mostanában sokat hallani arról, hogy a fülöp-szigeteki kormány drogkartellek elleni háborúja gyakran vérengzésbe torkollik. Nyugtass meg, hogy veletek minden rendben.

Sajnos elég cudar a helyzet. Leginkább azonban a drogkereskedők vannak veszélyben, az erőszak egyértelműen feléjük irányul. A legtöbb honfitársammal egyetemben szükségesnek látjuk a kormánynak ezt a lépését, bármennyire fájdalmas következményekkel jár. A társadalmunk sokat szenved az illegális kábítószer-kereskedelem miatt. Az általános hangulat egyébként még mindig elég békés az országban, bárhol fotózhatsz, csak ne merészkedj sötét és szűk sikátorokba.

Kitűnő az angolod, a Fülöp-szigeteken mindenki ilyen jól beszél, vagy te speciális oktatásban részesültél?

A legtöbb helyi kétnyelvű, hiszen az iskolákban angolul tanítanak, a nagyobb városokban mindenképp. Ha turistaként elveszel valahol egy nagyvárosban, nyugodtan kérj útba igazítást az emberektől, beszélnek angolul.

A fővárosban, Manilában nőttél fel?

Quezon Cityben születtem, 1975-ben, három évvel azután, hogy a néhai elnök, Ferdinand Marcos kihirdette a történelmi jelentőségű hadiállapotot, amely a csőd szélére sodorta az országot. Quezon City az egyik legnagyobb város az országban, a fővárosi régióban található. Egyébként a sportrajongók számára ismerősen csenghet a neve: 1975. október 1-jén itt mérkőzött meg egymással utoljára Muhammad Ali és Joe Frazier. Legendás meccs volt. Akkor voltam 9 hónapos.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

12-012 13-013

Gondolom, a box nem annyira érdekelt téged…

Gyerekként sok minden izgatott. Míg ma a legtöbb fiatal a négy fal között marad és a kütyüjével babrál, én hagyományos játékokat játszottam a többiekkel az utcán, például sokat bújócskáztunk. Pubertás koromban aztán megtetszett a rajzolás. Állatokat, tájképeket és épületeket vetettem a papírra. Anyu vegyész, de előtte mérnöki diplomát szerzett, úgyhogy az ő rajzkészletét használtam. Elkezdett érdekelni a művészet, az épületek tervezése. Fényképezőgépet csak a családi és iskolai programok megörökítésére használtam.

A szüleid támogattak téged a művészeti szárnybontogatásaidban?

Édesapám súlyos betegséggel küzdött gyermekkoromban, ezért anyukám hallgatta meg minden kreatív ötletemet. Szegény család voltunk, kénytelen voltam maximálisan kihasználni minden rendelkezésemre álló erőforrást. A háztartásban az egyszerűség, célszerűség volt az úr. Az egyszerűségre törekvés az én életemben is meghatározóvá vált, és ez a fotóimon is látszik. Anyu által ismertem meg a fényképezést is. Volt neki egy Minolta Autopak 450E kamerája, amit mindig magával vitt, ha elutazott valahová. 110-es filmet lehetett bele fűzni. Ezt a gépet bármikor használhattam, soha nem féltette tőlem.

A suliban azonban nem fényképezést tanultál…

A Santo Tomas Egyetem pszichológia szakára jártam. Ez az egyik legrégebbi felsőoktatási intézmény az országban. Amikor befejeztem a gimit, hezitáltam a média- és a pszichológia szak között. A mérleg nyelvét a családom billentette a pszichológia irányába, ugyanis van egy autista húgom. Nagyon szerettem volna megérteni az ő saját kis világát, és értékelni az egyediségét. Neki köszönhetem, hogy végül pszichológiát tanultam, és soha nem bántam meg ezt a döntést. Az emberi psziché tanulmányozása elfogadóbbá tett engem mások hibáival szemben, de rádöbbentem saját gyengeségeimre is.

Köszönöm, hogy ilyen nyíltan beszélsz erről a témáról. Az autizmus egy rendkívül összetett állapot, amelyet még nem pontosan ért a tudomány, és nem is tudjuk gyógyítani. Megható, hogy a testvéred hatására választottad ezt az irányt. Megkérdezhetem, hogy az autizmus jelenléte a családban mit tanított neked, milyen hatással volt rád? És persze az is érdekel, hogy van most a húgod?

Az autizmus közelsége kiszélesítette a látókörömet. Megtanultam elfogadni és csodálni a húgomat, és megtaláltam azt a „hullámhosszt”, amelyen könnyebben megérthettük egymást. Jól van egyébként, néha nagyon hisztissé válik, de ez nálam is előfordul, úgyhogy egyáltalán nem zavar! Elképeszt, hogy milyen jól tudja összpontosítani a figyelmét egyetlen dologra. Jelenleg boldog, mert nemrég született meg a kisfiam, és nagyon büszke nagynéni vált belőle!

Az egyetem után HR-en kezdtél el dolgozni. Ez eléggé távol áll a fotográfiától. Legalább annyira fontos ez számodra, mint a fényképezés, vagy csupán pénzkereseti forrás?

A munkavállalók lelkesítésével, bevonásával és elégedettségével foglalkozom. Az első kettő a munkahelyi körülményekre vonatkozik, az elégedettség a munkán kívüli élettel és tevékenységekkel kapcsolatos. Nagyon élvezem. Számomra a fotózás a hobbi, amely garantálja a jóllétemet és nagyszerű egyensúlyt teremt a szakmai- és a magánéletem között.

Olvastam, hogy diákkorodban a barátnőd (aki azóta a feleséged) győzött meg arról, hogy mélyedj el a fotográfiában, és megtanította neked az alapokat. A képeidet látva kiváló tanárod volt. Hogyhogy nem a fotózással kezdtél el komolyabban foglalkozni?

Nem láttam benne potenciált, eszembe se jutott abból megélni. A fotózás számomra személyes, bensőséges kaland, amelyet nem szeretnék összekeverni az üzlettel. Sokan próbálnak meggyőzni az esküvői- és eseményfotózásról, de egyelőre zárt kapukat döngetnek.

Egy híres magyar fotóstól, André Kertésztől származik az alábbi idézet: „A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak. Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik.” Mi a véleményed erről?

Ó, André Kertész, imádom a képeit! Nagyon magvas gondolatot fogalmazott meg. Ismerek ugyanakkor olyan nagyra becsült fotósokat, akik jól keresnek a fotózással, viszont mindig van idejük a saját személyes projektjeikre is. A kommersz változatban mindig a megrendelőké lesz az utolsó szó, hiszen ők fizetnek a szolgáltatásért. Viszont a személyes projektjeidben tiéd az irányítás! Ott, akkor és azt fotózol, amit csak szeretnél. Szerintem én életem végig amatőr maradok.

Megkönnyíti a dolgodat, hogy a feleségeddel együtt élhetsz ennek a hobbinak. Közösen jártok fotózni? Adtok egymásnak tanácsot és kritizáljátok egymás munkáit?

Nagyon nagy mázli, hogy mindketten rajongunk a fotográfiáért. Vannak párok, akik moziba járnak, mi felkapjuk a gépeket és irány a város! Gyakran értékeljük egymás képeit, beszélgetünk a különböző megközelítésekről, témákról, az elkapott pillanatokról. Olyan gyakran esik szóba a fotográfia, mint más háztartásokban a politika vagy a pletykálkodás.

Milyen hatással volt ő rád és a látásmódodra, illetve te mit tanítottál neki?

Amikor még csak kóstolgattam a street és a dokumentarista műfajt, főleg fekete-fehér képeket készítettem. Ő nyitotta fel a szemem és győzött meg arról, hogy színesben fotózzak. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, a fekete-fehér világot végleg magam mögött hagytam. Én pedig azt tanítottam neki, hogy nem árt feltérképezni egy helyet, mielőtt elkészíted a megfelelő képet. Türelmes, aprólékos ember vagyok, alaposan megtervezek mindent, a végső kép előtt több tanulmányt, vázlatot készítek. Mivel a feleségem profi fotós, a stílusába igyekszem nem beleszólni, hogy az tőlem függetlenül fejlődhessen ki. Nemrég elindítottuk közös Instagramunkat. Megtalálhattok minket @the.misadventurers néven.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

l2330927a

Egy korábbi interjúdban láttam, hogy a feleséged mellett főleg Henri-Cartier Bresson, Alex Webb, David Allen Harvy, Fan Ho, Saul Leiter és Henry Gruyaert volt rád nagy hatással. A fotózáson kívül is értek olyan hatások, amelyek alakították a művészi látásmódodat?

Fiatal koromban sok gyerekműsort láttam, amelyben különböző legendákat árnyékbábokkal meséltek el. Egy időre megfeledkeztem ezekről a műsorokról, de a fotózás során rájöttem, hogy az árnyékokhoz a bábjátékok miatt vonzódom annyira. Már a pszichológia szakon felfigyeltem erre a kapcsolatra, és azt hiszem az árnyékbábok egész életemben velem maradtak. Az utcán fotózva önkéntelenül olyan helyekre téved a tekintetem, ahol a fények és az árnyékok izgalmas játékot játszanak.

Mi a véleményed a fülöp-szigeteki fotós világról? Népszerű a műfaj?

Sokan fotóznak, de sajnos többnyire a szegénységet. Én ezt kifejezetten ellenzem. Vannak valóban szegény részei az országnak, én azonban a Fülöp-szigetek gyönyörű, városias oldalát mutatnám meg a nemzetközi közösségnek. Nem szeretem látni az olyan fotósok képeit a közösségi médiában, amelyek a mélyszegénységben élő, hajléktalan, szerencsétlen sorsú embereket mutatják be azért, hogy a karrierüket előbbre vigyék. Ha jótékony a cél, például valamilyen ENSZ projekt motiválta ezeket a munkákat, akkor elfogadom őket. Minden egyéb esetben károsnak tartom, ha mások balsorsán szeretnénk meggazdagodni.

Ami a street fotózást illeti, a Fülöp-szigetek még csak gyerekcipőben jár a globális színtéren, de az elmúlt években egyre népszerűbbé vált a műfaj. A különböző kameramárkák és üzletek elkezdték támogatni ezt a művészeti ágat. A fejlemények bíztatók, több nemzetközi fesztiválon ért el az ország kiemelkedő eredményeket. Még a veteránnak számító, már befutott fülöp-szigeteki fotósok is felnéznek erre a műfajra, és teljes mellszélességgel támogatják a fiatalokat.

Főleg otthon szeretsz fotózni, vagy szívesen utazgatsz is?

A feleségemmel minden évben ellátogatunk egy másik országba. Tavaly nyáron Malajziába mentünk, és a forró nyári napokon fényképeztük Kuala Lumpur utcáit. A kedvenc úti célom azonban Dél-Korea fővárosa, Szöul. Itt tapasztaltam meg először a fagypont alatti hőmérsékletet. Nem mondom, ilyen hidegben nem könnyű fotózni. Négy réteg ruha volt rajtam, de még így is vacogtam, miközben vártam a megfelelő pillanatot a fényképezőgép elkattintására. Az élmény viszont feledhetetlen.

A Fülöp-szigeteken belül is van egy kedvenc úti célunk, Baguio City, az ország nyári fővárosa. Azért szereti mindenki, mert kellemesebb, hűvösebb itt a klíma. Manila belvárosában nyáron fojtogató páratartalom és elviselhetetlen hőség uralkodik. Ha nem akarsz hőgutát kapni, a legmelegebb órákban ki sem szabad merészkedni a szabadba.

Ami a következő utunkat illeti, a feleségemmel New York és Tokió nyüzsgő metropoliszaiban szeretnénk fotózni, majd a rákövetkező évben Európát is szeretnénk megismerni. Elsőként a melegebb helyeket, mint Olaszország, Spanyolország és Portugália.

17-017

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Említetted, hogy amatőr szeretnél maradni egész életedben. Vannak azért vad álmaid a jövőre nézve?

Köszönöm, hogy elvadulhatok! Van nálunk egy helyi mondás, miszerint „álmodni, nagyra törni nem kerül semmibe, úgyhogy álmodozz tovább, álmodozz nagyot!”. A munkámra egyre többen felfigyeltek. Remélem, hogy 10 éven belül az ország, sőt Ázsia egyik legjobb, legismertebb street fotósa leszek. Bízom benne, hogy a nagyobb, street fotózásról szóló eseményeken, konferenciákon rendszerint felmerül az én nevem is.

Szintén nagy álmom egy saját könyv, nemzetközi kiállítások, illetve hogy olyan híres nemzetközi bandák válasszák albumborítónak a képeimet, mint mondjuk a Coldplay. De ez már tényleg túl vad álom, ezen még én is mosolygok. Nem vetném meg azt sem, ha a Leica vagy az Apple kijelölt street fotósa lennék, de lehet, hogy ideje felébrednem!

Köszönöm, hogy ilyen őszinte voltál, ritkán látni ezt egy interjúban. Ha már itt tartunk, vannak olyan dolgok, amelyeket általában hiányolsz a fotósokkal készített beszélgetésekből?

Vizuális típus vagyok, nagyon szeretem, ha az igazán nagy fotósok a saját képeiket elemzik. Kíváncsi lennék, hogy Alex Webb, David Alan Harvey vagy Harry Gruyaert mit és hogyan vett észre az adott pillanatban, és miért nyomták meg az exponáló gombot? Mi járt a fejükben, milyen érzelmek lettek úrrá rajtuk? Hogyan teszik félre a belső harcaikat az összpontosítás érdekében? És még sorolhatnám…

Az interjú végén akkor stílusosan megkérnélek, hogy válaszd ki te is az egyik fotódat, és mesélj róla egy keveset.

Van egy képem, amelynek a „Lány feltöltőben” címet adtam. Ez a fotó minden olyan elemet tartalmaz, ami jellemzi a stílusomat, látásmódomat, kreatív céljaimat. Ha tüzetesebben megvizsgálod a főszereplőt, a sziluett ellenére érzed, hogy a titokzatos hölgy mélyen elmerül a gondolataiban. A mai napig foglalkoztat, hogy vajon min járhatott az esze abban a pillanatban…

19-019

Instagram.com/jaspertejano

Instagram.com/the.misadventurers

Készítette: Kocsány Kornél