Phoo Magazin | Az átlagnál több pillanat. Beszélgetés Shin Noguchival
„Na jó, adok neked interjút, de csak röviden, mert jobban szeretem, ha a képeim beszélnek helyettem.” – válaszolt megkeresésemre a díjnyertes japán fotográfus, Shin Noguchi. Mit mondhattam volna, rövidre fogtam. A képei tényleg beszédesek, külön örültem kérésének, hogy csak magyarul jelenjen meg az interjú. Úgyhogy ezt a beszélgetést tényleg csak kis hazánkban fogják érteni. Shin Noguchi foglalkozását tekintve grafikus dizájner, és fotográfus, aki Kamakura és Tokió városa között ingázik. Múltjáról, magánéletéről nem sokat árult el eddig a kíváncsi magazinoknak, a japánokra jellemző módon ezt az oldalát szemérmesen megtartja magának. Alapvetően street fotókat készít, engem azonban első sorban azért ragadtak meg a képei, mert felfedeztem bennük valami szokatlant. A japán fotósok mintha teljesen máshogy látnák a világot, mást vesznek észre belőle és másra helyezik a hangsúlyt. Ezt a hangulatot Noguchi képeiben is éreztem. Saját állítása szerint célja az, hogy a mindennapi élet izgalmát, szépségét és humanizmusát megtalálja, illetve hogy bemutassa a japán kultúra összetettségét és árnyaltságát a nézők számára. A beállított, vagy csípőből ellőtt fotóktól ugyanakkor szigorúan elhatárolódik. Munkásságát világszerte elismerik, olyan online felületeken jelentek meg anyagai, mint a Leica Blog, a LensCulture, a The Independent vagy az iGNANT. A kérdésekkel szűkmarkúan kellett bánnom, ezért beszélgetésünket igyekeztem a munkásságának különlegességére és a japán hatásra összpontosítani. Rengeteg elképesztően jó képed van. A fotóid alapján világosan látszik, hogy nem csak a kompozícióval, a fényekkel és a színekkel bánsz mesterien, hanem az is, hogy rendkívül érzékeny vagy. A képeid tele vannak gondolatébresztő részletekkel, metaforákkal és filozófiával. Ez nagyon ritka. Mit gondolsz, honnan ered ez a képességed? Nagyon jól esik, amit mondasz, de őszintén szólva nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, miért és hogyan kapok el az átlagnál több érdekes pillanatot. Egy dolgot azonban bizton állíthatok: a világon nálam sokkal szebb, vonzóbb emberek vannak. Ezt szeretem bennük, ezért fotózom őket és lépek velük kapcsolatba. Ki volt hatással a világlátásodra? Nagy példaképem Ihei Kimura, Joel Meyerowitz, Joel Sternfeld, William Eggleston, Cristobal Hara. Az egyik legfontosabb ember azonban Clifford Brown jazz trombitás volt az életemben. Nagyon megérintenek azok is, akik idejekorán távoztak közülünk anélkül, hogy beteljesítették volna életcéljukat. Forradalmárok, zenészek, színészek, fotográfusok és a balesetben, háborúban elhunyt gyermekek. A szüleimet is meg kell említenem, édesapámtól, aki reklámszakember volt, rengeteget tanultam. Édesanyám modern balett táncos, mindketten nagy hatással voltak a művészi énem fejlődésére. Pedig nem lehetett egyszerű velem, igazi rosszcsont kölyök voltam. A rendőrséggel is sokszor keveredtem összetűzésbe, de ennek ne kérdezd az okát Általános vélemény, hogy a japán fotózásnak saját ízvilága van, amelyre sehol máshol nem lehet rátalálni. Egyetértesz-e ezzel, és ha igen, mi a különlegessége számodra a japán fotónak (vagy a művészeteknek általában)? Egyszerű. A japánok soha nem korlátozzák magukat „globális sztenderdekkel”. Mernek rendhagyók lenni. Olvastam valahol egy igen érdekes dolgot tőled: a külföldiek nagyon japánosnak tartják az anyagodat, a japánok viszont nagyon külföldiesnek. Szerinted miért van ez? Ha azt szeretnéd, hogy az üzenetedet a helyi és a nemzetközi közönség is megértse, muszáj a szubjektivitás mellett az objektivitásra is törekedni. Objektivitás alatt arra gondolok, hogy olyan képeket is készítek, amelyek illeszkednek a külföldiek Japánról alkotott képébe. Szerintem a fotóim azért értelmezhetők sokféleképpen, mert jó egyensúlyban található meg rajtuk az objektivitás és a szubjektivitás. Amikor japán turistákat látunk, szinte mindegyik kezében van fényképezőgép, és úgy tűnik, mindenről készítenek képet. Mintha nagyon fontos lenne számukra a fotózás. Te is sokat exponálsz, amikor kimész az utcára? Még csak az kéne, én profi street fotós vagyok, nem lövöldözök feleslegesen. Ami a japán turistákat illeti, sokan gondolkodtok nagyon hasonlóan róluk: szemüveges, ferde szemű, fekete hajú figurák jutnak az eszetekbe. Valójában a japánok nyugodt, gazdálkodó emberek, akik nagyra becsülik a tényt, hogy másokkal is osztoznak egy területen. Amikor külföldre utaznak, szeretnének mindent megörökíteni, hogy aztán megoszthassák az élményeket az otthoni közösséggel. Egy másik interjúdban azt állítottad, hogy reménytelen romantikusként tekintesz magadra, és megpróbálod az utolsó csepp szépséget is kinyerni a tájból és a témákból. Ez nagyon inspirálóan hangzik. Mégis, a szépség mindenhol ott van, hogyhogy te csak az utcán fotózol? Tetszik ez a kérdés. Igazad van, a különleges, szép pillanatok mindenhol ott vannak, már csak az a kérdés, hogy rájuk találsz-e. Én az utcai fotózásban szeretek leginkább szépség után kutatni. Néhány korlátot viszont állítottam magamnak. Soha nem lövök csípőből. Őszintén akarok fotózni és magamat akarom vállalni a fényképezésnél, hiszen a kép így lesz igazán kifejező. Végül pedig soha nem rendezek meg egy fotót, ahogy mások szokták. A street fotózás szerintem mindig az igazat vallja. Egy olyan igazságról beszélek, amely nem feltétlenül a látványra vonatkozik, hanem általánosságban érvényesül a társadalomban, az utcákon, az emberek életében. Én ezt a valóságot próbálom megragadni a saját értékeimmel és nézőpontommal. Hiszem, hogy a fotóim felkavarják a berögzült sztereotípiákat és ledöntik a meglévő határokat. Linkek:https://www.instagram.com/shinnoguchiphotos/http://www.shinnoguchiphotography.com/http://shinnoguchiphotography.tumblr.com/
color, emberek,X fotográfia, fotográfus, fotomagazin, kortárs fotogfáfiai magazin, Phoo magazin, Kocsány Kornél, Shin Noguchi
24568
single,single-post,postid-24568,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive

Az átlagnál több pillanat, beszélgetés Shin Noguchival

„Na jó, adok neked interjút, de csak röviden, mert jobban szeretem, ha a képeim beszélnek helyettem.” – válaszolt megkeresésemre a japán fotográfus, Shin Noguchi. Mit mondhattam volna, rövidre fogtam. A képei tényleg beszédesek, külön örültem kérésének, hogy csak magyarul jelenjen meg az interjú. Úgyhogy ezt a beszélgetést tényleg csak kis hazánkban fogják érteni.

20121112_193510

Shin Noguchi foglalkozását tekintve grafikus dizájner, és fotográfus, aki Kamakura és Tokió városa között ingázik. Múltjáról, magánéletéről nem sokat árult el eddig a kíváncsi magazinoknak, a japánokra jellemző módon ezt az oldalát szemérmesen megtartja magának. Alapvetően street fotókat készít, engem azonban első sorban azért ragadtak meg a képei, mert felfedeztem bennük valami szokatlant. A japán fotósok mintha teljesen máshogy látnák a világot, mást vesznek észre belőle és másra helyezik a hangsúlyt. Ezt a hangulatot Noguchi képeiben is éreztem. Saját állítása szerint célja az, hogy a mindennapi élet izgalmát, szépségét és humanizmusát megtalálja, illetve hogy bemutassa a japán kultúra összetettségét és árnyaltságát a nézők számára. A beállított, vagy csípőből ellőtt fotóktól ugyanakkor szigorúan elhatárolódik. Munkásságát világszerte elismerik, olyan online felületeken jelentek meg anyagai, mint a Leica Blog, a LensCulture, a The Independent vagy az iGNANT.
A kérdésekkel szűkmarkúan kellett bánnom, ezért beszélgetésünket igyekeztem a munkásságának különlegességére és a japán hatásra összpontosítani.

20110604_115153

Rengeteg elképesztően jó képed van. A fotóid alapján világosan látszik, hogy nem csak a kompozícióval, a fényekkel és a színekkel bánsz mesterien, hanem az is, hogy rendkívül érzékeny vagy. A képeid tele vannak gondolatébresztő részletekkel, metaforákkal és filozófiával. Ez nagyon ritka. Mit gondolsz, honnan ered ez a képességed?
Nagyon jól esik, amit mondasz, de őszintén szólva nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, miért és hogyan kapok el az átlagnál több érdekes pillanatot. Egy dolgot azonban bizton állíthatok: a világon nálam sokkal szebb, vonzóbb emberek vannak. Ezt szeretem bennük, ezért fotózom őket és lépek velük kapcsolatba.

20160421_200409

Ki volt hatással a világlátásodra?
Nagy példaképem Ihei Kimura, Joel Meyerowitz, Joel Sternfeld, William Eggleston, Cristobal Hara. Az egyik legfontosabb ember azonban Clifford Brown jazz trombitás volt az életemben. Nagyon megérintenek azok is, akik idejekorán távoztak közülünk anélkül, hogy beteljesítették volna életcéljukat. Forradalmárok, zenészek, színészek, fotográfusok és a balesetben, háborúban elhunyt gyermekek.
A szüleimet is meg kell említenem, édesapámtól, aki reklámszakember volt, rengeteget tanultam. Édesanyám modern balett táncos, mindketten nagy hatással voltak a művészi énem fejlődésére. Pedig nem lehetett egyszerű velem, igazi rosszcsont kölyök voltam. A rendőrséggel is sokszor keveredtem összetűzésbe, de ennek ne kérdezd az okát

Általános vélemény, hogy a japán fotózásnak saját ízvilága van, amelyre sehol máshol nem lehet rátalálni. Egyetértesz-e ezzel, és ha igen, mi a különlegessége számodra a japán fotónak (vagy a művészeteknek általában)?
Egyszerű. A japánok soha nem korlátozzák magukat „globális sztenderdekkel”. Mernek rendhagyók lenni.

20140208_144045

Olvastam valahol egy igen érdekes dolgot tőled: a külföldiek nagyon japánosnak tartják az anyagodat, a japánok viszont nagyon külföldiesnek. Szerinted miért van ez?
Ha azt szeretnéd, hogy az üzenetedet a helyi és a nemzetközi közönség is megértse, muszáj a szubjektivitás mellett az objektivitásra is törekedni. Objektivitás alatt arra gondolok, hogy olyan képeket is készítek, amelyek illeszkednek a külföldiek Japánról alkotott képébe. Szerintem a fotóim azért értelmezhetők sokféleképpen, mert jó egyensúlyban található meg rajtuk az objektivitás és a szubjektivitás.

Amikor japán turistákat látunk, szinte mindegyik kezében van fényképezőgép, és úgy tűnik, mindenről készítenek képet. Mintha nagyon fontos lenne számukra a fotózás. Te is sokat exponálsz, amikor kimész az utcára?
Még csak az kéne, én profi street fotós vagyok, nem lövöldözök feleslegesen. Ami a japán turistákat illeti, sokan gondolkodtok nagyon hasonlóan róluk: szemüveges, ferde szemű, fekete hajú figurák jutnak az eszetekbe. Valójában a japánok nyugodt, gazdálkodó emberek, akik nagyra becsülik a tényt, hogy másokkal is osztoznak egy területen. Amikor külföldre utaznak, szeretnének mindent megörökíteni, hogy aztán megoszthassák az élményeket az otthoni közösséggel.

 

20150326_000031

Egy másik interjúdban azt állítottad, hogy reménytelen romantikusként tekintesz magadra, és megpróbálod az utolsó csepp szépséget is kinyerni a tájból és a témákból. Ez nagyon inspirálóan hangzik. Mégis, a szépség mindenhol ott van, hogyhogy te csak az utcán fotózol?
Tetszik ez a kérdés. Igazad van, a különleges, szép pillanatok mindenhol ott vannak, már csak az a kérdés, hogy rájuk találsz-e. Én az utcai fotózásban szeretek leginkább szépség után kutatni. Néhány korlátot viszont állítottam magamnak. Soha nem lövök csípőből. Őszintén akarok fotózni és magamat akarom vállalni a fényképezésnél, hiszen a kép így lesz igazán kifejező. Végül pedig soha nem rendezek meg egy fotót, ahogy mások szokták. A street fotózás szerintem mindig az igazat vallja. Egy olyan igazságról beszélek, amely nem feltétlenül a látványra vonatkozik, hanem általánosságban érvényesül a társadalomban, az utcákon, az emberek életében. Én ezt a valóságot próbálom megragadni a saját értékeimmel és nézőpontommal. Hiszem, hogy a fotóim felkavarják a berögzült sztereotípiákat és ledöntik a meglévő határokat.

Instagram Website Tumblr

Kocsány Kornél