Phoo Magazin | 2016 december
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
0
archive,date,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
zoltan_pictures_05_borzsony_2014

Facebook – Az első évek – Vancsó Zoltán

 

zoltan_pictures_03_hainfeld_austria_2014
Vancsó Zoltán vadonatúj fotóalbumát van szerencsém figyelmébe ajánlani az elvont fotóművészet, és a végső kérdések iránt egyként érdeklődők számára. Zoltán képei önmagukban is bölcseleti ihletettségűek és mélységűek, hamar rájött hát, hogy egy-egy jól megválasztott aforizmával tovább pontosíthatja “filozofotográfiai” stílusát. Közvetlen bölcseletet keveset tűr a művészet általában – Zoltán képei  kivételek. Füst Milán, Mészöly Miklós, Emil Cioran – csak néhány név emlékeztetőül akiknek gondolatai inspirálták művészetét. “Szavak által látjuk jobban a képeket is” – mondotta Esterházy Péter egy előadásában. Valóban ez a helyzet, sőt tovább is mehetünk: képek által értjük jobban a szavakat, sőt van egy harmadik – még kevéssé feltárt lehetőség is – tudniillik amikor szöveg és kép metaforikus-poétikus viszonyba lép egymással és létrejön valami megnevezhetetlen harmadik minőség, ami kép is, szó is, meg valami több – és pont ez a legérdekesebb az egészben. Esterházy Péter – Czeizel Balázs: Biztos kaland című könyve volt ilyen illetve Zoltán utóbbi albumai. Új könyve – mely a Facebook oldalán öt éve megosztott kép-szövegeit tartalmazza – voltaképpen egy best of-válogatás az eddigiekből, és új,eleddig publikálatlan művek nagyszabású kompozíciója. Facebookon – vagyis: fekete zajban – filozofálni persze képtelen vállalkozás, aki ilyesmire vetemedik reménytelenül “ellene dolgozik az apparátusnak” – épp ahogy Roland Barthes definiálta a fotóművészet lényegét. Hiába na, ez a reménytelen küszködés az emberi progresszió maga, enélkül fákon élnénk és banánt eszegetnénk… Erről egy erős párbeszéd jut az eszembe a “Talpuk alatt fütyül a szél” című filmklasszikusból:
zoltan_pictures_11_tata_2010
“Aztán gondoltál-e arra Gyurka, mire mész ezzel a sok futkosással, keserves síkon állással?
Tudja Rendbíró Uram az akasztófán lógni is csak addig kényelmetlen, amíg meg nem szokja az ember.”
Igazi különlegessége a könyvnek a Markója Csilla által készített kiváló bevezető beszélgetés. Aki ismeri Zoltánt, tudja, hogy egy roppant intelligens, tájékozott, kíváncsi egyéniség, de egyáltalán nem szokása önmagáról beszélni (ennyiben is abszolút mértékben különbözik az emberektől általában, akik mást sem tesznek, mint saját életük teljesen érdektelen részleteivel zaklatják ártatlan embertársaikat…). Itt végre lehull a nemlétező lepel: megtudjuk végre, hogy ki is van ezen impozáns életmű mögött – persze csak módjával. Csak annyit közöl az élettényekből, amennyi a képek jobb megértéséhez szükséges.Nagyon pontosan eltalálja az arányokat itt is. Néhány passzus kedvcsinálónak:
zoltan_pictures_06_barcelona_spain_2014
Az “őrületes ellenszélben” végigszenvedett piarista-gimnáziumi évek kapcsán “pokoli belső fájdalmakat éltem meg. Azt, hogy később – a szakmai visszhangtalanság dacára – egyszer sem adtam fel magát az alkotást, vélhetőleg ennek a négy évnek köszönhetem, ekkor erősödtem meg.” Ne feledjük, az egyéniség léte és minősége dől el ezekben a döntő években! Neki végül is “jót tett” a rossz iskola, a “szakmai visszhangtalanság” viszont csak rosszat tesz neki. Ezt érteném is, ha tudnám miről beszél, azaz ha létezne “szakmai visszhang”. Nincsen ilyen. Egy kezemen meg tudom számolni a színvonalas hazai fórumokat és a valódi elméleti szakembereket. Ha van egy zseniális- avagy bűn rossz kiállítás, album, publikáció – csönd… Ha ne adj Isten meghal egy nagyszerű művész – évek múlva tudom meg valami elejtett félmondatból… Ez az ami van: légüres tér. “Középszerűség: unalmas sivatag. Érzéktelen szigetelője a valódinak.” (Pilinszky) Még egy megjegyzés immár tőlem: az önsajnálat – legyen bármennyire jogos is – messziről kerülendő, mert pusztítja a személyiség méltóságát.
Csontváry kapcsán: “Kamaszkoromban azután elkerültem egyszer a pécsi múzeumba (ahol élőben is nagy hatással voltak rám erős atmoszférájú képei (…) Egy olyan világgal találkoztam, amiről tudtam, hogy nem földi keretek közt létezik. Azt hiszem, a fotográfiában azóta is ezt keresem.”
zoltan_pictures_09_balatonederics_2015
“Arra törekszem, hogy ez a kép-szöveg párosítás hasonlóan nagy szellemi kaland legyen a befogadó számára, mint amilyen nekem volt. Kép és szöveg passzoljon is, de ne egyértelműen. Legyen egy kis rés a kettő között.”
“2002-ben elküldtem öt párizsi galériába a fotóimat (…) Hatodikként pedig Bressonnak is postáztam ezt a kb. tíz kópiát. Senki sem válaszolt, kivéve Bressont.”  A nagy emberek már csak ilyenek: előre köszönnek… “Az a legnagyobb, ami már olyan kicsire zsugorodott, hogy minden nagyságot fölöslegessé tesz.” (Cioran)
zoltan_pictures_04_tatra_slovakia_2014
Emblematikus képeire vonatkozó válasza: ” Koudelka főként a hetvenes években készített Exiles sorozatának szinte minden egyes képe ilyen. Az ezekből sugárzó teljes tanácstalanság az amit magam is érzek az ember földi életével kapcsolatosan. Megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan képek – ez a fotográfia igazi ereje, ami már messze túl van a verbális síkon.”
“Ha önazonosan csinálok mindent, akkor csak ki kell mozdulnom otthonról, a képek úgyis megtalálnak.”
zoltan_pictures_13_adria_2003
Végezetül: sűrű és mély könyv ez, nem könnyű szórakozás. Eddigi könyvei alapján is tudom: élethosszig el fog kísérni egy-egy revelatív pillanata – ráadásul tele van ilyenekkel. Annak ajánlom tehát, aki a végső kérdésekre érzékeny – ,hogy Zoltán e remek könyve segítse abban, hogy saját végső kérdéseire rátaláljon. “Ha a szerelemről próbáltam énekelni, fájdalommá változott. És aztán fájdalomról akartam énekelni, ami szerelemmé változott! Szerelem és fájdalom így tépett hát ketté.” (Franz Schubert)

Zoltan.Pictures: FACEBOOK — Az első évek (2010-2015)

Miltényi Tibor
0

Az átlagnál több pillanat, beszélgetés Shin Noguchival

„Na jó, adok neked interjút, de csak röviden, mert jobban szeretem, ha a képeim beszélnek helyettem.” – válaszolt megkeresésemre a japán fotográfus, Shin Noguchi. Mit mondhattam volna, rövidre fogtam. A képei tényleg beszédesek, külön örültem kérésének, hogy csak magyarul jelenjen meg az interjú. Úgyhogy ezt a beszélgetést tényleg csak kis hazánkban fogják érteni.

20121112_193510

Shin Noguchi foglalkozását tekintve grafikus dizájner, és fotográfus, aki Kamakura és Tokió városa között ingázik. Múltjáról, magánéletéről nem sokat árult el eddig a kíváncsi magazinoknak, a japánokra jellemző módon ezt az oldalát szemérmesen megtartja magának. Alapvetően street fotókat készít, engem azonban első sorban azért ragadtak meg a képei, mert felfedeztem bennük valami szokatlant. A japán fotósok mintha teljesen máshogy látnák a világot, mást vesznek észre belőle és másra helyezik a hangsúlyt. Ezt a hangulatot Noguchi képeiben is éreztem. Saját állítása szerint célja az, hogy a mindennapi élet izgalmát, szépségét és humanizmusát megtalálja, illetve hogy bemutassa a japán kultúra összetettségét és árnyaltságát a nézők számára. A beállított, vagy csípőből ellőtt fotóktól ugyanakkor szigorúan elhatárolódik. Munkásságát világszerte elismerik, olyan online felületeken jelentek meg anyagai, mint a Leica Blog, a LensCulture, a The Independent vagy az iGNANT.
A kérdésekkel szűkmarkúan kellett bánnom, ezért beszélgetésünket igyekeztem a munkásságának különlegességére és a japán hatásra összpontosítani.

20110604_115153

Rengeteg elképesztően jó képed van. A fotóid alapján világosan látszik, hogy nem csak a kompozícióval, a fényekkel és a színekkel bánsz mesterien, hanem az is, hogy rendkívül érzékeny vagy. A képeid tele vannak gondolatébresztő részletekkel, metaforákkal és filozófiával. Ez nagyon ritka. Mit gondolsz, honnan ered ez a képességed?
Nagyon jól esik, amit mondasz, de őszintén szólva nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, miért és hogyan kapok el az átlagnál több érdekes pillanatot. Egy dolgot azonban bizton állíthatok: a világon nálam sokkal szebb, vonzóbb emberek vannak. Ezt szeretem bennük, ezért fotózom őket és lépek velük kapcsolatba.

20160421_200409

Ki volt hatással a világlátásodra?
Nagy példaképem Ihei Kimura, Joel Meyerowitz, Joel Sternfeld, William Eggleston, Cristobal Hara. Az egyik legfontosabb ember azonban Clifford Brown jazz trombitás volt az életemben. Nagyon megérintenek azok is, akik idejekorán távoztak közülünk anélkül, hogy beteljesítették volna életcéljukat. Forradalmárok, zenészek, színészek, fotográfusok és a balesetben, háborúban elhunyt gyermekek.
A szüleimet is meg kell említenem, édesapámtól, aki reklámszakember volt, rengeteget tanultam. Édesanyám modern balett táncos, mindketten nagy hatással voltak a művészi énem fejlődésére. Pedig nem lehetett egyszerű velem, igazi rosszcsont kölyök voltam. A rendőrséggel is sokszor keveredtem összetűzésbe, de ennek ne kérdezd az okát

Általános vélemény, hogy a japán fotózásnak saját ízvilága van, amelyre sehol máshol nem lehet rátalálni. Egyetértesz-e ezzel, és ha igen, mi a különlegessége számodra a japán fotónak (vagy a művészeteknek általában)?
Egyszerű. A japánok soha nem korlátozzák magukat „globális sztenderdekkel”. Mernek rendhagyók lenni.

20140208_144045

Olvastam valahol egy igen érdekes dolgot tőled: a külföldiek nagyon japánosnak tartják az anyagodat, a japánok viszont nagyon külföldiesnek. Szerinted miért van ez?
Ha azt szeretnéd, hogy az üzenetedet a helyi és a nemzetközi közönség is megértse, muszáj a szubjektivitás mellett az objektivitásra is törekedni. Objektivitás alatt arra gondolok, hogy olyan képeket is készítek, amelyek illeszkednek a külföldiek Japánról alkotott képébe. Szerintem a fotóim azért értelmezhetők sokféleképpen, mert jó egyensúlyban található meg rajtuk az objektivitás és a szubjektivitás.

Amikor japán turistákat látunk, szinte mindegyik kezében van fényképezőgép, és úgy tűnik, mindenről készítenek képet. Mintha nagyon fontos lenne számukra a fotózás. Te is sokat exponálsz, amikor kimész az utcára?
Még csak az kéne, én profi street fotós vagyok, nem lövöldözök feleslegesen. Ami a japán turistákat illeti, sokan gondolkodtok nagyon hasonlóan róluk: szemüveges, ferde szemű, fekete hajú figurák jutnak az eszetekbe. Valójában a japánok nyugodt, gazdálkodó emberek, akik nagyra becsülik a tényt, hogy másokkal is osztoznak egy területen. Amikor külföldre utaznak, szeretnének mindent megörökíteni, hogy aztán megoszthassák az élményeket az otthoni közösséggel.

 

20150326_000031

Egy másik interjúdban azt állítottad, hogy reménytelen romantikusként tekintesz magadra, és megpróbálod az utolsó csepp szépséget is kinyerni a tájból és a témákból. Ez nagyon inspirálóan hangzik. Mégis, a szépség mindenhol ott van, hogyhogy te csak az utcán fotózol?
Tetszik ez a kérdés. Igazad van, a különleges, szép pillanatok mindenhol ott vannak, már csak az a kérdés, hogy rájuk találsz-e. Én az utcai fotózásban szeretek leginkább szépség után kutatni. Néhány korlátot viszont állítottam magamnak. Soha nem lövök csípőből. Őszintén akarok fotózni és magamat akarom vállalni a fényképezésnél, hiszen a kép így lesz igazán kifejező. Végül pedig soha nem rendezek meg egy fotót, ahogy mások szokták. A street fotózás szerintem mindig az igazat vallja. Egy olyan igazságról beszélek, amely nem feltétlenül a látványra vonatkozik, hanem általánosságban érvényesül a társadalomban, az utcákon, az emberek életében. Én ezt a valóságot próbálom megragadni a saját értékeimmel és nézőpontommal. Hiszem, hogy a fotóim felkavarják a berögzült sztereotípiákat és ledöntik a meglévő határokat.

Instagram Website Tumblr

Kocsány Kornél

1