Phoo Magazin | Hölvényi Kristóf: Exodus
“Azért jöttem, hogy segítsek. Tudom min mennek át, én is voltam ilyen helyzetben. Most már egy jólmenő pizzériám van Münchenben.” – meséli egy bézbolsapkás koszovói srác a Keletinél. A pályaudvar előtt futottunk össze. Érdekes figurának látszott, megkérdeztem, nincs-e kedve megenni egy gyrost. Beülünk a legközelebbibe és ott kérdezem tovább. “Csak így ingyen elviszed őket? Nagyon rendes tőled.” –“Á azért a kockázat miatt kérek pénzt. Meg ugye a benzin sincs ingyen”. Itt már kezdett kirajzolódni bennem a kép, ami később be is igazolódott: a srác egyszerű embercsempész. “És mennyit kérsz egy fuvarért?”-kérdeztem. “800 euro per fő”- válaszolta. “És ha azt valaki nem tudja kifizetni?” -“Tudod, sokan jönnek azzal, hogy a rokonuk már kint él, majd amikor megérkeznek, az fizet. Persze amikor befutunk, senki sem várja őket, valószínüleg nincs is rokonuk ott. Ekkor muszály egy kis nyomást gyakorolni. Ilyenkor kiderül, hogy valóban mennyi pénz van náluk. Ha ez sem elég, a nők egy két hónap alatt ledolgozzák.” Elkerekedett szemeim láttán zavartan hozzáteszi: “Rám ez azért nem jellemző. Multkor is volt egy bácsi, 150 euró volt nála. El sem vettem tőle” Hiszem is meg nem is. Miután végeztünk az ebéddel, kimegyünk a pályaudvar elé, ahol egy koszovói család ül. Harmincas éveik eljén járó szülők, egy 5 éves kislány és 1 év körüli kisbaba. A fényképezőgépem láttán egyből kérik, hogy ne fotózzam őket. El is rakom a gépet. A müncheni pizzás ajánlatokat tesz, de már van fuvarjuk ami állítólag nemsokára jön is értük. Két napja vannak itt, kezdenek félni, hogy a rendőrség felfigyel rájuk és hamarabb elviszi őket mint a csempész. Otthon már mindenüket eladták, nincs más irány, csak előre. Pár perc mulva meg is jelennek a rendőrök. Igazoltatás, majd rájukparancsolnak hogy pakolják össze a cuccukat, mindjárt indul a vonat Debrecenbe, ahol a kollégák várják majd őket és elkísérik a befogadó állomásra. Ez mind néhány beékelt angol szóval, magyarul. A csempész srác természetesen már sehol. A magas, nagydarab göndör hajú apuka idegesen pakolászik. A babakocsit és néhány pokrócot amit már itt kaptak nem tudják magukkal vinni. Rendőri kísérettel ballagnak a vonat felé, én csak távolról kísérem őket. Ahogy a vonathoz érnek, az apuka nagyon elkezd megyarázni valamit. “Á! Víz kell nekik”- mondja az egyik rendőrnő és vesz nekik két üveg vizet. Nem az kellett. A férfi egyre ingerültebben magyaráz. Nagynehezen rájovünk, hogy a cumisüveg hiányzik. Ott maradt a pályaudvar előtt a többi cuccal. A vonat indulásáig alíg pár perc van hátra. “Hazudik, csak meg akar lógni”-mondja az egyik rendőr. “Majd kapnak újat Debrecenben”. Azt viszont elfelejtette, hogy a család azt sem tudja hogy hova mennek. A férfi sírvafakad, könyörög a rendőröknek, hadd menjen el még gyorsan a cumisüvegért. Látszik rajta az elkeseredettség, hogy jelen pillanatban semmit nem tud a gyerekeinek megadni, legalább ez az egy alapvető dolog legyen meg. A rendőrök bezárják a vonatajtót, a vonat elindul. “Ne is törődj velük. Mindíg kitalálnak valami dumát, hogy leszállhassanak” – mondja nekem az egyik és két társával együtt elindul a kijrat felé. Visszaérve látom, hogy a cumisüveg ott van a babakocsiban. Az üvegecskét hazavittem és több mint másfél éve emlékeztet erre a koszovói “gazdasági bevándorló” családra, akiktől kezdve a menekültek már nem számadatok és statisztikák voltak, hanem konkrét emberek, arcok, történetek. Egy elhasznált volán buszon száguldok az M1-esen az osztrák határ felé. A busz tömve menekültekkel, főleg irakiak, szírek és afgánok. A zuhogó eső be-becsöpög a busz első ajtajának résein. A padló ahol egy afgán testvérpárral kucorogunk kezd vizes lenni. A fejem néha leesik, pillanatokra elalszom. Hajnali 3 körül lehet az idő, a buszon szinte mindenki alszik. Nem csoda, több mint a 30 kilométert gyalogoltunk eröltetett menetben a Keleti pályaudvartól az M1-es Zsámbéki elágazódásig. A buszon lévő menekültekkel együtt még 1200-an tették meg ugyan ezt az utat, miután szeptember 4-én megunták a pályaudvaron való várakozást és inkább a saját kezükbe vették a sorsukat. Bármennyire is fázom, elnyom az álom. Mélyen alszom a kimerültségtől. Egy jó fél óra múlva felébredek és látom, hogy egy hálózsákkal vagyok betakarva. Zavartan nézek körbe. Az idősebbik afgán fiú, (olyan 20 év körüli lehet) mondja, hogy hagyjam csak. Nekik van kettő is, elférnek alatta. Majd ha megérkezünk, visszaadom. Megköszönöm és alszom tovább. “Gyere gyorsan! Gyere! Le kell fényképezned!”- kiabálja felém egy fiatal marokkói fiú miközben fotózom, hogyan fosztanak ki egy segéllyel teli konténert a menekültek. Két rendőr közeledik, de senkit nem érdekel. Pakolják, nézegetik tovább a konténer tartalmát. Esőkabátok százszámmal. Nem nagy fogás. “Gyere már”- ismétli a srác és karon ragad. Ekkor már több napja itt vagyok Idomeniben a görög-macedón haron. Teljes a káosz. A több hete ittragadt menekülteknek fogy a pénze, kevés az étel, nem tudják meddig kell még várniuk. December 3-a van (húgom születésnapja) és hideg, több ezren sátraznak a szabadban. A békés, táborozós hangulat pillanatok alatt csap át verekedésekebe, kődobálásba. Tegnap egy étel osztó standot rohantak meg megunva a több orás sorbanállást. A nők nem mernek beállni a sorba, mert a férfiak zaklatják őket. Szírek, afgánok és irakiak elméletileg szabadon kelhetnének át a határon, de az ottragadt túlnyomó részt pakisztániak és irániak botokkal és kövekkel kergetnek el midenkit, aki megpróbál az átkelő közelébe menni. Üzenik: Vagy mindenkit átengednek, vagy senkit. Teljes az őrület, az emberek kezdenek megbolondulni. “Mi történt?”- kérdezem a marokkói fiút kevés franciatudásom segítségével. “Egy férfi megégett”- válasszolja és megy tovább a vonatállomás felé. Pár napja történt egy hasonló eset. Egy szintén marokkói srác át akart mászni a vonat tetején, de a megrázta a magasfeszültség, súlyos égési sérülésekkel vitte el a mentő. - “Mennyire súlyos?” - “Meghalt” - “Baleset?” -“Öngyilkosság” Körülbelül ötven méterre tőlünk egy csapat férfi álldogál egy szerelvény mellett. Középen valami füstől. Nagy levegőket veszek ahogy közeledünk, próbálok felkészülni a látványra. Ahogy meglátnak, kiabálnak hogy mennjek, fotózzam le. “Ez az eredménye ennek!” –üvölti az egyik fiatal férfi. “Itt döglünk meg mind”- folytatja magából kikelve. “Azért vagyok itt, hogy fotózzak. Azért vagyok itt hogy lefényképezzem ami itt történik. “- ismételgetem magamban. Próbálok nem elkalandozni, fókuszálni és a kompozícióra, árnyékokra, színekre, helyes expozícióra koncentrálni. “Majd ráérek később elmélkedni, ledöbbenni. Itt és most az a dolgom, hogy fotózzak”-jár az agyamban. Eszembe jut, hogy nem lehet a kép túl konkrét, mert akkor sehol nem lehet használni. A ruha teljesen leégett róla, csak a cipői vannak rajta. Kicsit hátralépek, próbálom kitakarni az intímebb testrészeket. Lassan megérkeznek a rendőrök, az elsősegélyesek és a többi fotós. Én lépek, nincs már mit fotóznom. A képeket visszanézve alig csináltam valami használhatót. “Hat hónapos volt a gyerekünk, amikor meghalt Aleppo mellett egy vegyi támadásban. – meséli Szamah. Egy rövid, de annál nyomasztóbb csend után folytatja: “De tudod, még mindig három gyerekem van. Ali néha olyan mint egy gyerek”-mondja és rámosolyog a férjére. Ali harmincas éveiben jár, bajszos, vidám arcú. Szamahval és lányukkal, a hat eves Hudával egy éve menekültek el szíriából. Kisfiúk, Dzsászím már itt, Jordániában született. “Mi hiányzik a legjobban otthonról?”- kérdezem őket. Először Ali válaszol: “A szüleim. Hónapok óta nem tudom mi van velük. Annyit tudunk, hogy kevés az élelem és az álatok után maradt tápot eszik már jó ideje.” “Nekem a békés hétköznapok, a farmunk”-folytatja Szamah. “A család női tagjaival együtt ápoltuk a rózsákat, reggelente kávéztunk, beszélgettünk. Boldog voltam és biztonságban éreztem magam.” “Sok mindent elvehetnek tőlünk, szinte mindent. -mondja Ali- A hitet és a reményt viszont nem. Van két gyerekünk, akiket szeretnénk iskolába járatni, hogy többet tudjanak mint mi. A jobb életnek legalább a lehetőségét meg szeretnénk nekik adni”
Hölvényi Kristóf, Menekültek, menekült, válság, refugee crisis, fotográfia, képsorozat, phoo magazin, phootographer, phoo.hu, photojournalist, visual storytelling, fotóriport, magyarország, keleti pályaudvar, jordánia, idomeni, szerbia, bicskei menekült tábor
24470
single,single-post,postid-24470,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
 

Hölvényi Kristóf: Exodus

Hölvényi Kristóf: Exodus

 

 

A szerző arab szakot végzett fotográfus. Amikor hazánkat közvetlenül is elérte a menekültváltság, kamerájával – mint oly sok hazai fotós – ő is a “forró” helyszínekre indult. Egy nemzetközi menekültsegítő szervezet megbízásából nemcsak itthon, hanem a görögországi Idomeniben, Szerbiában, Ausztriában és Jordániában is dolgozott. A bicskei menekülttáborba egyedüli fotósként engedték be.

Sokakkal ellentétben nem az események középpontjába akarta vetni magát, nem közeli, nagylátószögű, hatásvadász drámai képeket látunk, hanem külső szemlélőként, távolságot tartva készített fotográfiákat. Egy lépéssel messzebbről, megfigyelőként keresi a válaszokat. Munkájának célja a megértéskeltés – hogy a fotográfia is hídként működjön két, egymásnak feszülő világ között…

A képsorozat egy párhuzamos, országhatárokon átívelő történetet mesél el, a kilátástalanságtól a menekülttáborokon át egészen az otthonra találásig.

 

101

Tülekedés a Keleti pályaudvaron, hogy felszálljanak egy nyugatra induló vonatra. A vonat végül nem hagyta el az állomást. (A nyitókép folytatása)

 

_mg_2322_21039803739_o

Menekültek alszanak egy Ausztria felé tartó buszon, miután több mint 30 kilométert gyalogoltak erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól Zsámbékig.

 

103

Nickelsdorfi (Ausztria, magyar nevén Miklóshalma) vasútállomás: a Keletiből érkező menekültek innen mennek tovább egészen Münchenig.

 

 

“Azért jöttem, hogy segítsek. Tudom min mennek át, én is voltam ilyen helyzetben. Most már egy jól menő pizzériám van Münchenben” – meséli egy baseballsapkás koszovói srác a Keletinél. A pályaudvar előtt futottunk össze. Érdekes figurának látszott, megkérdeztem, nincs-e kedve megenni egy gyrost. Beülünk a legközelebbi helyre, és ott kérdezem tovább. “Csak így, ingyen elviszed őket? Nagyon rendes tőled.” “Á, azért a kockázat miatt kérek pénzt. Meg, ugye, a benzin sincs ingyen”. Itt már kezdett kirajzolódni bennem a kép, ami később be is igazolódott: a srác egyszerű embercsempész. “És mennyit kérsz egy fuvarért?”-kérdeztem. “800 euró per fő” – válaszolta. “És ha azt valaki nem tudja kifizetni?”  “Tudod, sokan jönnek azzal, hogy a rokonuk már kint él, majd amikor megérkeznek, az fizet. Persze, amikor befutunk, senki sem várja őket, valószínűleg nincs is rokonuk ott. Ekkor muszáj egy kis nyomást gyakorolni. Ilyenkor kiderül, hogy valóban mennyi pénz van náluk. Ha ez sem elég, a nők egy-két hónap alatt ledolgozzák.” Elkerekedő szemeim láttán zavartan hozzáteszi: “Rám ez azért nem jellemző. Múltkor is volt egy bácsi, 150 euró volt nála. El sem vettem tőle.” Hiszem is meg nem is. Miután végeztünk az ebéddel, kimegyünk a pályaudvar elé, ahol egy koszovói család ül. Harmincas éveik elején járó szülők, egy 5 éves kislány és 1 év körüli kisbaba. A fényképezőgépem láttán egyből kérik, hogy ne fotózzam őket. El is rakom a gépet. A müncheni pizzás ajánlatokat tesz, de már van fuvarjuk, állítólag nemsokára jön is értük. Két napja vannak itt, kezdenek félni, hogy a rendőrség felfigyel rájuk, és hamarabb elviszi őket, mint a csempész. Otthon már mindenüket eladták, nincs más irány, csak előre. Pár perc múlva meg is jelennek a rendőrök. Igazoltatás, majd rájuk parancsolnak, hogy pakolják össze a cuccukat, mindjárt indul a vonat Debrecenbe, ahol a kollégák várják majd őket, és elkísérik a befogadóállomásra. Ez mind néhány beékelt angol szóval, magyarul. A csempész srác természetesen már sehol. A magas, nagydarab göndör hajú apuka idegesen pakolászik. A babakocsit és néhány pokrócot, amit már itt kaptak, nem tudják magukkal vinni. Rendőri kísérettel ballagnak a vonat felé, én csak távolról kísérem őket. Ahogy a vonathoz érnek, az apuka nagyon elkezd magyarázni valamit. “Á! Víz kell nekik” – mondja az egyik rendőrnő, és vesz nekik két üveg vizet. Nem az kellett. A férfi egyre ingerültebben magyaráz. Nagy nehezen rájövünk, hogy a cumisüveg hiányzik. Ott maradt a pályaudvar előtt a többi cuccal. A vonat indulásáig alig pár perc van hátra. “Hazudik, csak meg akar lógni” – mondja az egyik rendőr. “Majd kapnak újat Debrecenben.” Azt viszont elfelejtette, hogy a család azt sem tudja, hogy hova mennek. A férfi sírva fakad, könyörög a rendőröknek, hadd menjen el még gyorsan a cumisüvegért. Látszik rajta az elkeseredettség, hogy jelen pillanatban semmit nem tud a gyerekeinek megadni, legalább ez az egy alapvető dolog legyen meg. A rendőrök bezárják a vonatajtót, a vonat elindul. “Ne is törődj velük! Mindig kitalálnak valami dumát, hogy leszállhassanak” – mondja nekem az egyik, és két társával együtt elindul a kijárat felé. Visszaérve látom, hogy a cumisüveg ott van a babakocsiban.

Az üvegecskét hazavittem, és több mint másfél éve emlékeztet erre a koszovói “gazdasági bevándorló” családra. Ettől kezdve a menekültek már nem számadatok és statisztikák voltak, hanem konkrét emberek, arcok, történetek.

Egy elhasznált Volán-buszon száguldok az M1-esen az osztrák határ felé. A busz tömve menekültekkel, főleg irakiak, szírek és afgánok. A zuhogó eső be-becsöpög a busz első ajtajának résein. A padló, ahol egy afgán testvérpárral kucorgunk, kezd vizes lenni. A fejem néha leesik, pillanatokra elalszom. Hajnali 3 körül lehet az idő, a buszon szinte mindenki alszik. Nem csoda, több mint 30 kilométert gyalogoltunk erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól az M1-es zsámbéki elágazásáig. A buszon lévő menekültekkel együtt még 1200-an tették meg ugyan ezt az utat, miután szeptember 4-én megunták a pályaudvaron való várakozást, és inkább a saját kezükbe vették a sorsukat.

Bármennyire is fázom, elnyom az álom. Mélyen alszom a kimerültségtől. Egy jó fél óra múlva felébredek, és látom, hogy egy hálózsákkal vagyok betakarva. Zavartan nézek körbe. Az idősebbik afgán fiú (olyan 20 év körüli lehet) mondja, hogy hagyjam csak. Nekik van kettő is, elférnek alatta. Majd ha megérkezünk, visszaadom. Megköszönöm és alszom tovább.

106

Röszke, déli határ. Az ősz közeledtével egyre hidegebbre fordulnak az éjszakát. A segélyszervezetek pokrócokat és meleg ruhákat osztogattak, de a szabad ég alatt alvás mindenkit megvisel.

 

107

Tovarnik, Szerbia

 

105

Horgos, Szerbia

 

 

104

Horgos, Szerbia

 

 

“Gyere gyorsan! Gyere! Le kell fényképezned!” – kiabálja felém egy fiatal marokkói fiú, miközben fotózom, hogyan fosztanak ki egy adományokkal teli konténert a menekültek. Két rendőr közeledik, de senkit nem érdekel. Pakolják, nézegetik tovább a konténer tartalmát. Több száz esőkabát. Nem nagy fogás. “Gyere már” – ismétli a srác és karon ragad.

Ekkor már több napja itt vagyok Idomeniben a görög-macedón határon. Teljes a káosz. A több hete ittragadt menekülteknek fogy a pénzük, kevés az étel, nem tudják meddig kell még várniuk. December 3-a van (húgom születésnapja), és hideg, több ezren sátraznak a szabadban. A békés, táborozós hangulat pillanatok alatt csap át verekedésekbe, kődobálásba. Tegnap egy ételosztó standot rohantak meg, megunva a többórás sorban állást. A nők nem mernek beállni a sorba, mert a férfiak zaklatják őket. Szírek, afgánok és irakiak elméletileg szabadon kelhetnének át a határon, de az ottragadt, túlnyomórészt pakisztániak és irániak, botokkal és kövekkel kergetnek el mindenkit, aki megpróbál az átkelő közelébe menni. Üzenik: Vagy mindenkit átengednek, vagy senkit. Teljes az őrület, az emberek kezdenek megbolondulni.

“Mi történt?” – kérdezem a marokkói fiút kevés francia tudásom segítségével. “Egy férfi megégett” – válaszolja, és megy tovább a vonatállomás felé. Pár napja történt egy hasonló eset. Egy szintén marokkói srác át akart mászni a vonat tetején, de megrázta a magasfeszültség, súlyos égési sérülésekkel vitte el a mentő.

– Mennyire súlyos?

– Meghalt.

– Baleset?

– Öngyilkosság.

109

Idomeni, Görögország

 

111

Egy fiatal marokkói férfi megégett holtteste a görög-macedón határon. Elkeseredésében felmászott egy vonat tetejére, és a magasfeszültségű vezetéket megfogva végzett magával.

 

112

Rendőrök és menekültek Idomeniben, a görög-macedón határon. Többhetes várakozás után mindenki feszült, könnyen elszabadulnak az indulatok.

 

110

Az Idomeniben ragadtak próbálnak átjutni a görög rendőrsorfalon, hogy a macedón határ közelébe jussanak.

 

113

114

Körülbelül ötven méterre tőlünk egy csapat férfi álldogál egy szerelvény mellett. Középen valami füstöl. Mélyeket lélegzem, ahogy közeledünk, próbálok felkészülni a látványra. Ahogy meglátnak, kiabálnak, hogy menjek, fotózzam le. “Ez az eredménye ennek!” –üvölti az egyik fiatal férfi. “Itt döglünk meg mind” – folytatja magából kikelve. “Azért vagyok itt, hogy fotózzak. Azért vagyok itt hogy lefényképezzem, ami itt történik” – ismételgetem magamban. Próbálok nem elkalandozni, fókuszálni és a kompozícióra, árnyékokra, színekre, helyes expozícióra koncentrálni. “Majd ráérek később elmélkedni, ledöbbenni. Itt és most az a dolgom, hogy fotózzak” – jár az agyamban. Eszembe jut, hogy nem lehet a kép túl konkrét, mert akkor sehol nem lehet használni. A ruha teljesen leégett róla, csak a cipői vannak rajta. Kicsit hátralépek, próbálom kitakarni az intimebb testrészeket. Lassan megérkeznek a rendőrök, az elsősegélyesek és a többi fotós. Én lépek, nincs már mit fotóznom. A képeket visszanézve alig csináltam valami használhatót.

 

115

Ali (bal szélen), lánya, Huda és felesége, Szamah nézi, ahogy a nagybácsi játszik Dzsászimmal. Aleppóból menekültek Jordániába, a háború után vissza akarnak térni Szíriába. Madaba, Jordánia

 

117

Szír menekült gyerekek játszanak nem messze a szír-jordán határtól. Családjuk (kb. 50 fő) a Jordán-sivatagban épített új otthont magának.

 

116

Szír menekült család ül az általuk épített házban a Jordán-sivatagban, nem messze a szír határtól. Engedélyt kaptak, hogy Amerikába mehessenek, de inkább itt maradtak.

 

121

Szír menekült férfi végzi magrib (naplemente utáni) imáját a Jordán-sivatagban.

 

118

Szír kisfiú biciklizik a család farmján. Több mint egy éve költöztek ide, a Jordán-sivatagba. A férfiak feketén dolgoznak a környéken, a nők az állatokkal és a gyerekekkel foglalkoznak napközben.

 

119

 

“Hat hónapos volt a gyerekünk, amikor meghalt Aleppó mellett egy vegyi támadásban – meséli Szamah. Rövid, de annál nyomasztóbb csend után folytatja: “De tudod, még mindig három gyerekem van. Ali néha olyan, mint egy gyerek” – mondja, és rámosolyog a férjére. Ali harmincas éveiben jár, bajszos, vidám arcú. Szamah-val és lányukkal, a hatéves Hudával egy éve menekültek el Szíriából. Kisfiuk, Dzsászím már itt, Jordániában született. “Mi hiányzik a legjobban otthonról?” – kérdezem őket.

Először Ali válaszol: “A szüleim. Hónapok óta nem tudom, mi van velük. Annyit tudunk, hogy kevés az élelem, és az állatok után maradt tápot eszik már jó ideje.”

“Nekem a békés hétköznapok, a farmunk – folytatja Szamah. – A család női tagjaival együtt ápoltuk a rózsákat, reggelente kávéztunk, beszélgettünk. Boldog voltam és biztonságban éreztem magam.”

“Sok mindent elvehetnek tőlünk, szinte mindent -mondja Ali. – A hitet és a reményt viszont nem. Van két gyerekünk, akiket szeretnénk iskolába járatni, hogy többet tudjanak mint mi. A jobb életnek legalább a lehetőségét meg szeretnénk nekik adni.”

 

122

Tornaterem a bicskei menekülttáborban. Ha a tábori barakkok  megteltek, kénytelenek voltak itt elszállásolni a menedékjogot kérőket.

 

125

123

124

 

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita rendházban. Irakból menekültek el, fél évet voltak . Németországban, majd Bicskén.

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita Rendházba. Irakból menekültek el, fél évet voltak  Németországban, majd Bicskén.

 

126

Szulejmán viszi a család bőröndjeit az új otthonukba

 

Kép és szöveg: Hölvényi Kristóf