Phoo Magazin | 2016 november
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
0
archive,date,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
nagy_zopan_ramiras_art_camp

A valóságok szemeim mögött

 

Nagy Zopán (1973) költő, fotós, képzőművész: széleskörű tájékozottsággal és kifinomult ízléssel bíró nagyformátumú szellemi ember. Az irodalmi szcénában állandó jelzője: “az utolsó avantgárd költő”.

kerepesi_temeto_2010_nagy_zopan-1

kozos_onportre_nagy_zopan_2006

“A tradíció nem halott tárgy, hanem olyan eleven anyag, ami nélkül újat alkotni nem lehet.”(Esterházy)

Feltételezhetően e jelző azt jelenti, hogy indulatosan áradó rímtelen szabadversei leginkább  az 1910-20-as évek klasszikus avantgárdját idézik: Kassák, Barta, Palasovszky modorát. Igen ám, de az a mindent elsöprő agresszió amivel ők felrobbantották a szimbolikus-metaforikus versbeszédet, hogy létrehozzák saját sistergő, lázálomszerű stílusukat, csak felületesen hasonlít Zopán fölöttébb bonyolult poétikájára. Belőle hiányzik ugyanis a bármit felszámolni akaró radikalizmus. Éppenséggel a Mindent igyekszik egyben látni és kifejezni. Ilyenformán csak ugyanannyi köze van, lényegét tekintve, az avantgárdhoz, mint a kései Rimbaud látomásaihoz, vagy, teszem azt, Tandori végtelenített közérdekű-magánbeszédfolyamához. És akkor még nem szóltam a filozófiák ihletéről, például haikuinak, nyelvileg nagyon is koncentrált, keleti bölcseletéről:

 

nagy_zopan_kapolcs_2008_pajtas_geppel-1

nagy_zopan_fenybonctan

 

“A valóságok / titokzatos foltok / szemeim mögött.”

 

maszk_duplex_nagy_zopan

praga_philip_glass_duplex_2009_nagy_zopan

 

nagy_zopan_duplex_onportre_pajtas_geppel_babele_2012
nagy_zopan_becs_latens_2010-1

“Nincs elmúlás: / Holt macskában gepárd fut, / Bennem pedig más.” (Nagy Zopán)

 

nagy_zopan_carmen_2010

Tehát számomra inkább azon ritka alkotók közé tartozik, akik több művészeti ágban hozzák létre egységes életművüket. Vető János – aki szintén ennek az alkotói attitűdnek zseniális képviselője – fogalmazott úgy, hogy “több tantárgyas művész”. (Ne tévedjünk – ennek semmi köze az intermediális kortárs-művészethez, ahol különböző művészeti ágak összekeverésétől lesz valaki trendi… A divat ugyanis a magasművészetben az esztétikai érték ellenében működik.) A biztonság kedvéért megkérdeztem ő hogyan látja saját magát. Email-fordultával jött a válasz:

“Nem tudom, hogy ki(k) vagyok, de látomásos életem folyamatos…
Már gyermekkortól: tudom, nem vagyok “egyedül”…(Ez többféleképpen értelmezhető mondat, ugyebár…)
A  sok-rétegű, sokk-os, változatos, démonikus, gyönyörű…víziókat próbálom (valahogyan/több eszközzel) feldolgozni, kivetíteni…
Hogy a többi (ismeretlen, sejthető, visszatérő, zaklató, lappangó…) látomásnak is legyen elegendő élet-tere…” (Nagy Zopán)

 

Innen nézve leginkább William Blake-ra (1757-1827) emlékeztet engem, aki költő, festő és próféta volt, s misztikus látomásaiban a valóság extra dimenzióiról tudósító médium. A romantika korstílusában  erős szimbolizmus, expresszió és szürrealizmus jellemezte démonikus egyéni stílusát:

“Minden éj, s napon pedig / Lesz ki búra születik / Minden nappal s éjszakán / Lesz kit sorsa kéjre szán / Lesz kit sorsa kéjre szán / S lesz kit örök éjre szán.”(W. Blake)

maszk_2004_nagy_zopan-1
Zopán, mint “több tantárgyas médium” fotóművészeti aktivitásának egy fontos aspektusa: a Pajtás-gép iránti rajongása. A Pajtás igazi hungarikum: a Gamma Művek gyártotta 1955 és 1962 között. Egyszerűnél még sokkal egyszerűbb szerkezet: rollfilm, 6X6 cm, 1/30 exponáló idő, három blende: f/8, f/11, f/16, rögzített objektív – azaz nincs élességállítás – és ennyi. Egy gyengén felturbózott camera obscura az egész: a kép közepe éles – jó esetben – , a szélek felé torzul és életlenedik, a negatív széle továbbításkor fényt kap. E fehér suhanásoktól olyan, mintha a menyországban  fotóznánk – színtiszta varázslat az egész – annyira rossz, hogy az már jó. A biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, neki mi ebben a jó?

“A Pajtáshoz való vonzódásomról főként a képalkotási módot említeném. Azon túl, hogy először a patinás bőrtokban rejlő “antiszerkezet” , és mechanika nélküli egyszerűség fogott meg (pl.a régi bőröndöket is gyűjtöttem: a bőröndben lévő bőrönd bőröndjének bőröndjében lakó titok és sötétség, és az ismeretlen időket hordozó “időtlenség” belső terei mindig is vonzottak): leginkább a “ködös”, meghatározhatatlan (kép)világok feltárulásait kedveltem meg, azokat a sok éven át visszatérő jelenéseket, amelyek fél-álmaimban, éber képzetemben is folyamatosan kísérnek, rétegesen és szimultán vannak jelen mindennapjaimban. Tehát egyféle hasonlóságot érzek e műtárggyal, rokonságot: esetlegességeivel, hibáival, hihetetlennek tűnő fény- és maszat-rajzaival, döglött foltjaival, fátylas-misztikus káprázat-részleteivel…” (Nagy Zopán)

 

Zopán pajtás tehát – mint a paradoxonok embere – csavart még egyet a dolgon: a menyországban a poklot igyekszik megfotózni: saját kísérteties vízióit. Erős atmoszférájú múltfotói mindig sötét, humortalan megrendezett képek. Erős szimbolizmus jellemzi – de hogy mit akarhat szimbolizálni azt sűrű homályba borítja. Egyfolytában forszírozza a hibákat és provokálja a véletlent. Intenzív bölcseleti és képzeleti-figyelem motiválja – akárcsak verseit – ,s állandóan reflektálja is önmagát a művekben. Misztikus érintettsége  indulati-bölcseleti paradoxonokban létezik.

nagy_zopan_ramiras_art_camp
“A véletlen-szerű gondviselés / (élettel teli pusztulás-folyam) / a gondviselés-szerű véletlen (?)” (Nagy Zopán)

 

A Pajtás-gép amúgy úttörőknek készült eredendően, gondolom hogy legyen mivel megörökíteni az iskolák Április 4-i ünnepségeit, meg a Május 1-i felvonulást (miközben a börtönökben még szorgalmasan akasztották a forradalmárokat). Ehhez képest nemhogy egy úttörő – mondjuk: én -, de senkinek a kezében soha nem láttam Pajtást. Szerintem Zopán nemcsak régészeti felfedezője, de úgyszólván egyetlen használója is e modellnek. Képeiben még ez a baljós politikatörténeti réteg is játszik – akaratlanul is -, megteremtve a misztikus-álretro stílusát, bármit jelentsen is ez…

“Az erős nézéstől lesz a Valami.” (Esterházy) “(W. Blake)

Miltényi Tibor

0
106

Hölvényi Kristóf: Exodus

 

 

A szerző arab szakot végzett fotográfus. Amikor hazánkat közvetlenül is elérte a menekültváltság, kamerájával – mint oly sok hazai fotós – ő is a “forró” helyszínekre indult. Egy nemzetközi menekültsegítő szervezet megbízásából nemcsak itthon, hanem a görögországi Idomeniben, Szerbiában, Ausztriában és Jordániában is dolgozott. A bicskei menekülttáborba egyedüli fotósként engedték be.

Sokakkal ellentétben nem az események középpontjába akarta vetni magát, nem közeli, nagylátószögű, hatásvadász drámai képeket látunk, hanem külső szemlélőként, távolságot tartva készített fotográfiákat. Egy lépéssel messzebbről, megfigyelőként keresi a válaszokat. Munkájának célja a megértéskeltés – hogy a fotográfia is hídként működjön két, egymásnak feszülő világ között…

A képsorozat egy párhuzamos, országhatárokon átívelő történetet mesél el, a kilátástalanságtól a menekülttáborokon át egészen az otthonra találásig.

 

101

Tülekedés a Keleti pályaudvaron, hogy felszálljanak egy nyugatra induló vonatra. A vonat végül nem hagyta el az állomást. (A nyitókép folytatása)

 

_mg_2322_21039803739_o

Menekültek alszanak egy Ausztria felé tartó buszon, miután több mint 30 kilométert gyalogoltak erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól Zsámbékig.

 

103

Nickelsdorfi (Ausztria, magyar nevén Miklóshalma) vasútállomás: a Keletiből érkező menekültek innen mennek tovább egészen Münchenig.

 

 

“Azért jöttem, hogy segítsek. Tudom min mennek át, én is voltam ilyen helyzetben. Most már egy jól menő pizzériám van Münchenben” – meséli egy baseballsapkás koszovói srác a Keletinél. A pályaudvar előtt futottunk össze. Érdekes figurának látszott, megkérdeztem, nincs-e kedve megenni egy gyrost. Beülünk a legközelebbi helyre, és ott kérdezem tovább. “Csak így, ingyen elviszed őket? Nagyon rendes tőled.” “Á, azért a kockázat miatt kérek pénzt. Meg, ugye, a benzin sincs ingyen”. Itt már kezdett kirajzolódni bennem a kép, ami később be is igazolódott: a srác egyszerű embercsempész. “És mennyit kérsz egy fuvarért?”-kérdeztem. “800 euró per fő” – válaszolta. “És ha azt valaki nem tudja kifizetni?”  “Tudod, sokan jönnek azzal, hogy a rokonuk már kint él, majd amikor megérkeznek, az fizet. Persze, amikor befutunk, senki sem várja őket, valószínűleg nincs is rokonuk ott. Ekkor muszáj egy kis nyomást gyakorolni. Ilyenkor kiderül, hogy valóban mennyi pénz van náluk. Ha ez sem elég, a nők egy-két hónap alatt ledolgozzák.” Elkerekedő szemeim láttán zavartan hozzáteszi: “Rám ez azért nem jellemző. Múltkor is volt egy bácsi, 150 euró volt nála. El sem vettem tőle.” Hiszem is meg nem is. Miután végeztünk az ebéddel, kimegyünk a pályaudvar elé, ahol egy koszovói család ül. Harmincas éveik elején járó szülők, egy 5 éves kislány és 1 év körüli kisbaba. A fényképezőgépem láttán egyből kérik, hogy ne fotózzam őket. El is rakom a gépet. A müncheni pizzás ajánlatokat tesz, de már van fuvarjuk, állítólag nemsokára jön is értük. Két napja vannak itt, kezdenek félni, hogy a rendőrség felfigyel rájuk, és hamarabb elviszi őket, mint a csempész. Otthon már mindenüket eladták, nincs más irány, csak előre. Pár perc múlva meg is jelennek a rendőrök. Igazoltatás, majd rájuk parancsolnak, hogy pakolják össze a cuccukat, mindjárt indul a vonat Debrecenbe, ahol a kollégák várják majd őket, és elkísérik a befogadóállomásra. Ez mind néhány beékelt angol szóval, magyarul. A csempész srác természetesen már sehol. A magas, nagydarab göndör hajú apuka idegesen pakolászik. A babakocsit és néhány pokrócot, amit már itt kaptak, nem tudják magukkal vinni. Rendőri kísérettel ballagnak a vonat felé, én csak távolról kísérem őket. Ahogy a vonathoz érnek, az apuka nagyon elkezd magyarázni valamit. “Á! Víz kell nekik” – mondja az egyik rendőrnő, és vesz nekik két üveg vizet. Nem az kellett. A férfi egyre ingerültebben magyaráz. Nagy nehezen rájövünk, hogy a cumisüveg hiányzik. Ott maradt a pályaudvar előtt a többi cuccal. A vonat indulásáig alig pár perc van hátra. “Hazudik, csak meg akar lógni” – mondja az egyik rendőr. “Majd kapnak újat Debrecenben.” Azt viszont elfelejtette, hogy a család azt sem tudja, hogy hova mennek. A férfi sírva fakad, könyörög a rendőröknek, hadd menjen el még gyorsan a cumisüvegért. Látszik rajta az elkeseredettség, hogy jelen pillanatban semmit nem tud a gyerekeinek megadni, legalább ez az egy alapvető dolog legyen meg. A rendőrök bezárják a vonatajtót, a vonat elindul. “Ne is törődj velük! Mindig kitalálnak valami dumát, hogy leszállhassanak” – mondja nekem az egyik, és két társával együtt elindul a kijárat felé. Visszaérve látom, hogy a cumisüveg ott van a babakocsiban.

Az üvegecskét hazavittem, és több mint másfél éve emlékeztet erre a koszovói “gazdasági bevándorló” családra. Ettől kezdve a menekültek már nem számadatok és statisztikák voltak, hanem konkrét emberek, arcok, történetek.

Egy elhasznált Volán-buszon száguldok az M1-esen az osztrák határ felé. A busz tömve menekültekkel, főleg irakiak, szírek és afgánok. A zuhogó eső be-becsöpög a busz első ajtajának résein. A padló, ahol egy afgán testvérpárral kucorgunk, kezd vizes lenni. A fejem néha leesik, pillanatokra elalszom. Hajnali 3 körül lehet az idő, a buszon szinte mindenki alszik. Nem csoda, több mint 30 kilométert gyalogoltunk erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól az M1-es zsámbéki elágazásáig. A buszon lévő menekültekkel együtt még 1200-an tették meg ugyan ezt az utat, miután szeptember 4-én megunták a pályaudvaron való várakozást, és inkább a saját kezükbe vették a sorsukat.

Bármennyire is fázom, elnyom az álom. Mélyen alszom a kimerültségtől. Egy jó fél óra múlva felébredek, és látom, hogy egy hálózsákkal vagyok betakarva. Zavartan nézek körbe. Az idősebbik afgán fiú (olyan 20 év körüli lehet) mondja, hogy hagyjam csak. Nekik van kettő is, elférnek alatta. Majd ha megérkezünk, visszaadom. Megköszönöm és alszom tovább.

106

Röszke, déli határ. Az ősz közeledtével egyre hidegebbre fordulnak az éjszakát. A segélyszervezetek pokrócokat és meleg ruhákat osztogattak, de a szabad ég alatt alvás mindenkit megvisel.

 

107

Tovarnik, Szerbia

 

105

Horgos, Szerbia

 

 

104

Horgos, Szerbia

 

 

“Gyere gyorsan! Gyere! Le kell fényképezned!” – kiabálja felém egy fiatal marokkói fiú, miközben fotózom, hogyan fosztanak ki egy adományokkal teli konténert a menekültek. Két rendőr közeledik, de senkit nem érdekel. Pakolják, nézegetik tovább a konténer tartalmát. Több száz esőkabát. Nem nagy fogás. “Gyere már” – ismétli a srác és karon ragad.

Ekkor már több napja itt vagyok Idomeniben a görög-macedón határon. Teljes a káosz. A több hete ittragadt menekülteknek fogy a pénzük, kevés az étel, nem tudják meddig kell még várniuk. December 3-a van (húgom születésnapja), és hideg, több ezren sátraznak a szabadban. A békés, táborozós hangulat pillanatok alatt csap át verekedésekbe, kődobálásba. Tegnap egy ételosztó standot rohantak meg, megunva a többórás sorban állást. A nők nem mernek beállni a sorba, mert a férfiak zaklatják őket. Szírek, afgánok és irakiak elméletileg szabadon kelhetnének át a határon, de az ottragadt, túlnyomórészt pakisztániak és irániak, botokkal és kövekkel kergetnek el mindenkit, aki megpróbál az átkelő közelébe menni. Üzenik: Vagy mindenkit átengednek, vagy senkit. Teljes az őrület, az emberek kezdenek megbolondulni.

“Mi történt?” – kérdezem a marokkói fiút kevés francia tudásom segítségével. “Egy férfi megégett” – válaszolja, és megy tovább a vonatállomás felé. Pár napja történt egy hasonló eset. Egy szintén marokkói srác át akart mászni a vonat tetején, de megrázta a magasfeszültség, súlyos égési sérülésekkel vitte el a mentő.

– Mennyire súlyos?

– Meghalt.

– Baleset?

– Öngyilkosság.

109

Idomeni, Görögország

 

111

Egy fiatal marokkói férfi megégett holtteste a görög-macedón határon. Elkeseredésében felmászott egy vonat tetejére, és a magasfeszültségű vezetéket megfogva végzett magával.

 

112

Rendőrök és menekültek Idomeniben, a görög-macedón határon. Többhetes várakozás után mindenki feszült, könnyen elszabadulnak az indulatok.

 

110

Az Idomeniben ragadtak próbálnak átjutni a görög rendőrsorfalon, hogy a macedón határ közelébe jussanak.

 

113

114

Körülbelül ötven méterre tőlünk egy csapat férfi álldogál egy szerelvény mellett. Középen valami füstöl. Mélyeket lélegzem, ahogy közeledünk, próbálok felkészülni a látványra. Ahogy meglátnak, kiabálnak, hogy menjek, fotózzam le. “Ez az eredménye ennek!” –üvölti az egyik fiatal férfi. “Itt döglünk meg mind” – folytatja magából kikelve. “Azért vagyok itt, hogy fotózzak. Azért vagyok itt hogy lefényképezzem, ami itt történik” – ismételgetem magamban. Próbálok nem elkalandozni, fókuszálni és a kompozícióra, árnyékokra, színekre, helyes expozícióra koncentrálni. “Majd ráérek később elmélkedni, ledöbbenni. Itt és most az a dolgom, hogy fotózzak” – jár az agyamban. Eszembe jut, hogy nem lehet a kép túl konkrét, mert akkor sehol nem lehet használni. A ruha teljesen leégett róla, csak a cipői vannak rajta. Kicsit hátralépek, próbálom kitakarni az intimebb testrészeket. Lassan megérkeznek a rendőrök, az elsősegélyesek és a többi fotós. Én lépek, nincs már mit fotóznom. A képeket visszanézve alig csináltam valami használhatót.

 

115

Ali (bal szélen), lánya, Huda és felesége, Szamah nézi, ahogy a nagybácsi játszik Dzsászimmal. Aleppóból menekültek Jordániába, a háború után vissza akarnak térni Szíriába. Madaba, Jordánia

 

117

Szír menekült gyerekek játszanak nem messze a szír-jordán határtól. Családjuk (kb. 50 fő) a Jordán-sivatagban épített új otthont magának.

 

116

Szír menekült család ül az általuk épített házban a Jordán-sivatagban, nem messze a szír határtól. Engedélyt kaptak, hogy Amerikába mehessenek, de inkább itt maradtak.

 

121

Szír menekült férfi végzi magrib (naplemente utáni) imáját a Jordán-sivatagban.

 

118

Szír kisfiú biciklizik a család farmján. Több mint egy éve költöztek ide, a Jordán-sivatagba. A férfiak feketén dolgoznak a környéken, a nők az állatokkal és a gyerekekkel foglalkoznak napközben.

 

119

 

“Hat hónapos volt a gyerekünk, amikor meghalt Aleppó mellett egy vegyi támadásban – meséli Szamah. Rövid, de annál nyomasztóbb csend után folytatja: “De tudod, még mindig három gyerekem van. Ali néha olyan, mint egy gyerek” – mondja, és rámosolyog a férjére. Ali harmincas éveiben jár, bajszos, vidám arcú. Szamah-val és lányukkal, a hatéves Hudával egy éve menekültek el Szíriából. Kisfiuk, Dzsászím már itt, Jordániában született. “Mi hiányzik a legjobban otthonról?” – kérdezem őket.

Először Ali válaszol: “A szüleim. Hónapok óta nem tudom, mi van velük. Annyit tudunk, hogy kevés az élelem, és az állatok után maradt tápot eszik már jó ideje.”

“Nekem a békés hétköznapok, a farmunk – folytatja Szamah. – A család női tagjaival együtt ápoltuk a rózsákat, reggelente kávéztunk, beszélgettünk. Boldog voltam és biztonságban éreztem magam.”

“Sok mindent elvehetnek tőlünk, szinte mindent -mondja Ali. – A hitet és a reményt viszont nem. Van két gyerekünk, akiket szeretnénk iskolába járatni, hogy többet tudjanak mint mi. A jobb életnek legalább a lehetőségét meg szeretnénk nekik adni.”

 

122

Tornaterem a bicskei menekülttáborban. Ha a tábori barakkok  megteltek, kénytelenek voltak itt elszállásolni a menedékjogot kérőket.

 

125

123

124

 

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita rendházban. Irakból menekültek el, fél évet voltak . Németországban, majd Bicskén.

Wian férjével, Szulejmánnal és 3 gyerekükkel ideiglenesen beköltözött a budapesti Jezsuita Rendházba. Irakból menekültek el, fél évet voltak  Németországban, majd Bicskén.

 

126

Szulejmán viszi a család bőröndjeit az új otthonukba

 

Kép és szöveg: Hölvényi Kristóf

2
dsc09319_dxo_1

A döntő pillanat előtti felismerés – Mirko Saviane

 

Egy multinacionális vállalat biztosítási részlegén dolgozik, szabadidejében festményszerű street fotókat készít a Velence környéki falvakban Mirko Saviane.


Olaszországban születtél, 1971-ben, a keresztneved azonban szláv gyökerekre enged következtetni.

Pedig a szüleim is olaszok. Tetszett nekik a Mirko név, akkoriban divatos volt az olaszosított „Mirco” változat, de ők mégis a „k” betű mellett döntöttek.
Én Toszkánában születtem, majd nem sokkal később a velencei régióba költöztünk.

Mivel töltötted a gyermekkorodat, mi érdekelt leginkább?
Már fiatalon nagyon érdekelt a művészet, főleg a zene. Kaptam egy elektromos gitárt, majd a számítógép segítségével saját dalokat írtam. Még CD-t is készítettem, főleg funky/fusion muzsikával. Egész életemben autodidakta voltam mindenben. Ha megszerettem valamit, megtanultam. Először gitározni, majd festeni, végül fotózni. Soha nem foglalkoztam a határaimmal, csak mentem előre.

A szüleid is támogatták a kreatív önkifejezésedet?
Édesapám a hadseregben, a légierőnél szolgált, édesanyám háziasszony volt. Tőlük tanultam meg, hogy bíznom kell magamban, nem szabad félnem semmitől. Mindig támogatták a szenvedélyeimet, habár, őszintén szólva, az eredményeimtől nem voltak elájulva: a festményeimet csak a saját szobámban akaszthattam fel.

 

runnboy
img_6581_dxo
img_5241_dxo_1-2

Később sem végeztél el semmilyen művészeti iskolát?
Soha semmilyen festészeti vagy fényképészeti képzésen nem vettem részt. Statisztikából és közgazdaságtanból diplomáztam az egyetemen… Ugyanakkor a  művészetek mindig érdekeltek: igyekeztem rájönni, miért tetszik egy bizonyos festő vagy fotós munkája. A következő lépésben megpróbáltam hasonló alkotásokat létrehozni úgy, hogy megjelenjen bennük a saját hangom is. Rétegről rétegre alakult ki a stílusom. Minél tovább fejlesztettem a saját formanyelvemet, annál könnyebben öntöttem formába az érzéseimet.

Mikor találtál rá a fényképezésre?
Ha jól emlékszem, 27 évesen kezdtem el festeni, és nem sokkal a 30. születésnapom után vettem meg első digitális gépemet (egy ma már furcsának ható Sony DSC f707-t), a barátom unszolására. Akkor azonban még nagyon más képeket készítettem…

Ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással a kezdetekben?
A festészet óriási hatással volt a fotóimra, imádtam a holland Piet Mondrian geometrikus formáit és élénk színeit, valamint Edward Hopper amerikai realista festő képeit.
Raymond Carver írótól megtanultam, hogy a belső lényeghez a külső hám lefejtésén keresztül vezet az út.
Ami a fotózást illeti, sokan hatottak rám. A színek terén Harry Gruyaert, Alex Webb, Fred Herzog, Saul Leiter és Constantine Manos képeiből tanultam a legtöbbet, a fekete-fehér fotózásban Ray Metzker és Gabriele Croppi a példaképem, a kompozíció mestere pedig számomra Henri Cartier-Bresson.
Ami a zenét illeti, van egy Beastie Boys-albumom, amit mostanában rongyosra hallgattam…

A fotózásból élsz?
Egy-két esküvőt és néhány eladott képet leszámítva semmit nem keresek a fényképezéssel. Van rendes munkám, egy multi biztosítási részlegén dolgozom.

img_4296_dxo_1

Érdekes, hogy míg életed egyik, jelentős része a kreatív önkifejezésről és a művészetekről szól, a másik a számok racionális világában zajlik. Első hallásra úgy tűnik, elég nagy lehet a szakadék a két világ között.

Én nem így látom. Ahogy a munkámban, úgy a fotózásban is problémákat oldok meg. Mindkét dimenzióban ugyanúgy állok a dolgokhoz. Persze a fotózásban semmi nem szab gátat a kreativitásomnak, míg a munkahelyemen általában meg van kötve a kezem, szabályoknak kell megfelelnem. Mégis mindkettő nagyon fontos része az életemnek. Arra soha nem gondoltam, hogy csak a fotózásból éljek, bár azt is biztosan élvezném.

Tanultál valamit a munkádból, amit a fényképezésnél is felhasználtál? Esetleg fordítva?

Egyedül a hozzáállásom számít, ami mindkét esetben ugyanolyan.

 

Mikor van időd fotózni?

Szombaton általában van pár szabad órám, ekkor a Treviso projektemen dolgozom. A Burano és a Velence projektekhez ki kell vennem egy szabadnapot, vagy ünnepnapokon kell szerencsét próbálnom. Burano csodás kisváros, de sajnos idén még csak ötször voltam ott.

 

Családod van?

Házas ember vagyok, és van egy hároméves kislányom. Amióta ő megszületett, sokkal kevesebb időm van fotózni, de persze ez nem baj, valamit valamiért. Nem könnyű megtalálnom az egyensúlyt a munka, a család és a szenvedélyem között, de nagyon igyekszem felelősen beosztani az időmet, és megfelelő hangsúlyt helyezni életem minden részére.

Térjünk át a képeidre. Említetted Mondriant, és valóban tisztán látszik, hogy a geometrikus formákkal és színekkel nagyon szeretsz játszani…

Az egyszerű képeket szeretem, amelyek nem terelik el a néző szemét ezerféle irányba. Ezért használok olyan letisztult kompozíciót, amely határozottan vezeti a szemet, és többnyire egyetlen főszereplőt helyezek a képre. Fontos, hogy ne csak számomra legyen érdekes a kép, és egyből kiderüljön, miért készítettem el. Ezzel a filozófiával dolgozom, a színekkel, a tónusokkal, a formákkal és a fénnyel való játszadozás csak ezután jön.
Érdekes látni, hogy különböző fotográfusoknál hogyan ismétlődnek különböző minták, formanyelvek és megoldások. Nem csak a kompozíció vagy az elkapott pillanat számít. Ha ezeket a dolgokat átlátod, könnyebben felismered a képet az utcán, sőt, előre meg tudod jósolni, hogy mikor és hol történik, születik meg a pillanat.

dsc09395_dxo_1

Mi motivál?
A fotográfia a szenvedélyemmé, már-már függőséggé vált. Imádom azt a „megelőző másodpercet”, amikor érzem, hogy minden tökéletesen össze fog érni a képen, és lám: az elképzelés valósággá válik. Tiszta adrenalin. Ez az élmény motivál engem, ez ad izgalmat minden alkalommal. Bátran kijelenthetem, hogy a döntő pillanat előtti felismerést élvezem a legjobban az egészben.

Említetted, hogy rétegről rétegre alakítottad ki a formanyelvedet. Rátaláltál már a valódi belső hangodra? Hogyan változott a stílusod az elmúlt években?
A stílusom folyamatosan változik, minden évben más érdekel és inspirál. Öt évvel ezelőtt még azt sem tudtam, mit jelent a „street fotózás”.

dsc08882_c2

A képeid többsége a velencei régióban készült. Szeretnél máshol is fotózni, vagy ebből hoznád ki a lehető legtöbbet?
Szerencsés vagyok, gyönyörű városok közelében lakom. Velence igazi turistaparadicsom, Burano a világ 10 legszínesebb városának egyike. Treviso szerintem igazságtalanul kis helyet foglal el a köztudatban, de én igyekszem bemutatni a hely varázsát. Még mindig sok felfedeznivaló akad, Velence önmagában rengeteg meglepetést tartogat. Ettől függetlenül szívesen elutaznék Marokkóba, Mexikóba és Kubába is.

Egyedül dolgozol?
Nem nagyon követem az olasz eseményeket, de azért azt tudom, hogy rengeteg tehetséges fotósunk van. Klubokhoz sem csatlakoztam, szeretek magányosan dolgozni, alkotni. Jobb egyedül. Sok időt töltök egy helyen, még akkor sem hagyok el egy izgalmas részt, ha már érzem, elkészült a legjobb képem. Ha tetszik a hely, maradok, és lövöldözök.

dsc08150

dsc02770_dxo_1_dxo-4ok
Felismernek már Burano vagy Treviso utcáin?
Mindenhol sok a fényképező, kíváncsi turista, én a kis kamerámmal könnyen észrevétlen maradok. Véleményem szerint máshogy nem is lehet igazán autentikus képeket készíteni a mindennapokról. Buranóban azért néha szóba elegyedek a helyiekkel. Ez kicsi sziget, itt könnyebb kapcsolatot teremteni. Nem is ők ismernek fel engem, hanem én ismerem fel őket.

Ha mindent újrakezdhetnél, másképp csinálnád-e?
Lehetetlen kérdésekkel nem szoktam foglalkozni, van belőlük elég az életemben. Olyan vagyok, amilyen. Ha valamit elrontottam, tanultam belőle, a kudarcélményeknek is köszönhetem, hogy ilyen emberré váltam. Semmit nem változtatnék, ha újra kéne kezdenem.

 

Mik a terveid az elkövetkezendő évekre? Vannak merész álmaid?

Őszintén szólva soha nem gondolok a jövőre, a jelenben élek. Persze szívesen kiadnék néhány könyvet. Ha már merész álmokat említettél: jó lenne ikonikus képek helyszínére elutazni, és ott elkészíteni a saját verzióimat. Ha ebből a sorozatból a Steidl kiadna egy könyvet, csodálatos érzés lenne. (De ez tényleg csak egy vad álom).

Van, amitől félsz?
Attól félek, hogy a kulcspillanatban nem tudok jól fókuszálni.

dsc00039

Van kedvenc képed?
Van bizony, de az sajnos nem publikus. Jelen voltam a kislányom születésénél, és készítettem is egy csomó képet. Mondjuk közel sem annyit, amennyit szerettem volna. Ebben a sorozatban van egy kép, amelyen legelőször pillant rám a kislányom, pár perccel a világra jövetele után. Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot, ekkor döbbentem rá arra, hogy apa lettem.

Kocsány Kornél 

 

0