Phoo Magazin | Figyelmes létezés - Telek Balázsra emlékezünk
"A kisebbik lányom minden naplementekor sírva fakadt: Meghal a nap, hüppögte. Ne sírj, holnap majd újra él. Rám nézett, nem megvetően, inkább lekicsinylően. Milyen buta is vagy te, szegénykém, mondta szomorúan. Ma van ma, és csak ma van ma."(Esterházy) Telek Balázs (1974-2015) - ,hogy csak nyilvános aktivitásait említsem: tehetséges fotóművész, képzőművész, zenész, galériavezető és tanár volt. Továbbá egy ragyogó egyéniség: tisztességes sőt kifejezetten jó ember, sugárzó aurával, intelligenciával, szeretettel. Figyelmes létezés volt az övé, ami a nagy emberek jellemzője: szenvedélyesen érdekelte a hivatása és a másik ember véleménye, érvei. Nem vitatkozott, hanem figyelt, segített és alkotott. A fotóművészetben a lyukkamerák és az anamorfózisok archaikus technikáit és látásmódját gondolta újra a jelen felől. Camera Obscurával készített képein technikai precizitása minél kifinomultabb, annál álomszerűbb, festőibb és elvontabb a végeredmény. Minden úgy éles-életlen, ahogy a szem valójában lát, ami messze van az is közelünkbe jön a képen, és mintha minden ugyanabból a meghatározhatatlan egynemű anyagból lenne gyúrva. Sehol egy egyenes, minden hisztérikusan egymásba csavarodik, mintha a Bólyai-féle homorú-domború terekbe estünk volna bele. Ezt vitte egy lépéssel tovább anamorfózisaiban is. Itt elmozdul a megszokott nézőpont, mivel a látványt különböző extrém leképezési módokon rögzíti. Az így létrejött torz képnek azután létezik egy helyes térbeli pontja, ahonnan az visszaalakul valóságos önmagává. Ez a "valóságos önmaga" voltaképp csak egy nyelvi-fogalmi előítélet persze - s épp erre világít rá az anamorfozis. A valóság illúzionisztikus képe pusztán egy kényelmes fikció, pontosabban a kanonizált változat a látás sok lehetséges aspektusa közt. Ezt fogalmazta meg Gerhes Gábor egyszer úgy - roppant szellemesen - , hogy Balázs igazából térfényképész, aki a sík képeit forgatja vissza anamorfikusan ismét térré, vagy annak élményévé. Képei tehát így inkább tárgyak, mint képek. A képlátás anamorfikus problematizálása a befogadó szellemi aktivitására és újraalkotói kreativitására apellál. A kép itt nemcsak esztétikai fenomén de a megismerés folyamatának modellezése, s az esztétikai öntudat próbatétele is egyúttal. A történeti manierizmusban programszerűen voltak jelen a látványvalóság relativitását demonstráló sűrű vizuális csapdák (pl. Parmigianino, Tintoretto, Arcimboldo). Ez a kísérleti vizualitás az időtlen manierizmusban-modernizmusban mindig különös hangsúlyt kap. E művészeti progresszió nem realisztikus, inkább absztrakt, vagyis maga a művészet történik meg benne egyfolytában. Balázs így fogalmazott erről: "Képeim abból a megközelítésből születtek, mely szerint minden nézőpont kérdése, és minden folyamatosan változik. A megszokotton kívül vannak más dimenziók is, amelyek csak áttételesen érzékelhetőek. Semmi sem úgy igaz, ahogy látjuk, mindennek és mindenkinek van más arca. A megszokott képnézési eljárások itt nem elegendőek. A kialakított módszerek, törvényszerűségek, a néző és a kép kapcsolata folytán, játszva feloldódnak." A különböző koordinátarendszerek közötti átjárás, a más dimenziójú ismeretlen valóságok metaforája, így e képeknek - többnyire semleges ikonográfiájuk ellenére - van egy határozottan transzcendens sugallatuk is. A helyes nézőpont keresgélése a geometria metafizikáját sejteti. De mi van, ha ellenállunk az alkotói szándéknak és végeredményként tekintünk e titokzatos képekre? Ez esetben magát az Abszurdot tapasztalhatjuk meg, annak kézzelfogható, plasztikus, sugárzó, felkavaró, elbűvölő értelmetlenségét. "Uram, nem jó itt nekünk. Mi van, ha nemcsak a kórházban, a városban, az országban, ha sehol se jó? Uram, akkor mit lépsz? Ja, hogy semmit, értem (...) Szóval kiderült, hogy sehol se jó, és ezt az Úr ezt közömbösen nézi. Oldd meg, fiam. Ezt akár még kedvesen is mondhatja. A nem jóban is lehet jó, mint hogy élni olyan jó. Eddig így gondoltam, most is így gondolom, de azért olykor eszembe jut, hogy ha a nem jó nagyon rossz, akkor...akkor mi van?" (Esterházy) E képek az abszurd felől nézve a fénymásolók által készített, ijesztően kiterített, vetületi portrékra emlékeztetnek melyek képtelenségében, mintha a halál játszana velünk. Üres tekintetek, életlen és tűéles részletek, elferdült arcok ijesztő panorámája.Megzavarják intim terünket, túl közel jönnek hozzánk, s mi is túlságosan beleveszünk az ő aurájukba. E kényelmetlen, tolakodó indiszkréció - tapasztalatom szerint - épp a halál közelségének egyik jele, az elmúlás fenyegetésének paranormális hallucinációja. "Még tartozom a magyar nyelvnek ezzel-azzal. Ezt fölstilizálhatnám úgy, hogy a Teremtésnek. Vagy fordíthatnám imába: az Úrnak. Még egy kicsit imádkoznék, Uram, nem szerényen az üdvösségemért, hanem arcátlanul: érted! De nem gőgből, hetvenkedésből. Tudod a szokásos: hogy legyen még. Hogy mondjam végig az imát. Hogy jussak el az ámenig." (Esterházy) Az életből a halálba, a valóság hétköznapi dimenziójából egy másik, titkos dimenziójába járkálnak át ezek a fotók. Nyugtalanító, baljós, ugyanakkor megvilágosító erejű misztikus látomások. Száraz konceptualizmus és lángoló abszurditás paradoxonjai. Nem láthatjuk az életünket irányító erők mibenlétét, de érzékeljük jelenlétüket és esztétikai működésüket. Megvonta magát tőlünk a lét igazsága, de a művészetben hagyott egy rést, hogy leselkedhessünk - ha merünk... "Ahogy Lili megáll a lépcsőn, tekintete a távolba veszik (Csehov darabokban tudnak így szépen hosszan nézni - még az újabb rendezésekben is), úgy mondja tűnődve: Hol vannak az anyák?" (Esterházy) Miltényi Tibor
analóg, black and white, camera obscura, fekete-fehér, fotográfia, fotográfus, fotó magazin, kisérleti fotográfia, kompozíció, kortárs fotogfáfiai magazin, phoo, Phoo magazin, Miltényi Tibor, Telek Balázs
24396
post-template-default,single,single-post,postid-24396,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-4.4.1,wpb-js-composer js-comp-ver-5.6,vc_non_responsive

Figyelmes létezés – Telek Balázsra emlékezünk

10106185_c95f0577a38c28842de9e521b3df0a34_wm

“A kisebbik lányom minden naplementekor sírva fakadt: Meghal a nap, hüppögte. Ne sírj, holnap majd újra él. Rám nézett, nem megvetően, inkább lekicsinylően. Milyen buta is vagy te, szegénykém, mondta szomorúan. Ma van ma, és csak ma van ma.”(Esterházy)

 

Telek Balázs (1974-2015), hogy csak nyilvános aktivitásait említsem: tehetséges fotóművész, képzőművész, zenész, galériavezető és tanár volt. Továbbá egy ragyogó egyéniség: tisztességes, sőt kifejezetten jó ember, sugárzó aurával, intelligenciával, szeretettel. Figyelmes létezés volt az övé, ami a nagy emberek jellemzője: szenvedélyesen érdekelte a hivatása és a másik ember véleménye, érvei. Nem vitatkozott, hanem figyelt, segített és alkotott.

A fotóművészetben a lyukkamerák és az anamorfózisok archaikus technikáit és látásmódját gondolta újra a jelen felől. Camera Obscurával készített képein technikai precizitása minél kifinomultabb, annál álomszerűbb, festőibb és elvontabb a végeredmény. Minden úgy éles-életlen, ahogy a szem valójában lát, ami messze van, az is a közelünkbe jön a képen, és mintha minden ugyanabból a meghatározhatatlan egynemű anyagból lenne gyúrva. Sehol egy egyenes, minden hisztérikusan egymásba csavarodik, mintha a Bólyai-féle homorú-domború terekbe estünk volna bele.

1260196686_anam_01_14
Ezt vitte egy lépéssel tovább anamorfózisaiban is. Itt elmozdul a megszokott nézőpont, mivel a látványt különböző extrém leképezési módokon rögzíti. Az így létrejött torz képnek azután létezik egy helyes térbeli pontja, ahonnan visszaalakul valóságos önmagává. Ez a “valóságos önmaga” voltaképp csak egy nyelvi-fogalmi előítélet persze – s épp erre világít rá az anamorfózis. A valóság illuzionisztikus képe pusztán egy kényelmes fikció, pontosabban a kanonizált változat a látás  sok lehetséges aspektusa közt. Ezt fogalmazta meg Gerhes Gábor egyszer úgy – roppant szellemesen – , hogy Balázs igazából térfényképész, aki a sík képeit forgatja vissza anamorfikusan ismét térré, vagy annak élményévé. Képei tehát így inkább tárgyak, mint képek.
A képlátás anamorfikus problematizálása a befogadó szellemi aktivitására és újraalkotói kreativitására épít. A kép itt nemcsak esztétikai fenomén, de a megismerés folyamatának modellezése s az esztétikai öntudat próbatétele is egyúttal. A történeti manierizmusban programszerűen voltak jelen a látványvalóság relativitását demonstráló sűrű vizuális csapdák (pl. Parmigianino, Tintoretto, Arcimboldo). Ez a kísérleti vizualitás az időtlen manierizmusban-modernizmusban mindig különös hangsúlyt kap. E művészeti progresszió nem realisztikus, inkább absztrakt, vagyis maga a művészet történik meg benne egyfolytában. Balázs így fogalmazott erről: “Képeim abból a megközelítésből születtek, mely szerint minden nézőpont kérdése, és minden folyamatosan változik. A megszokotton kívül vannak más dimenziók is, amelyek csak áttételesen érzékelhetőek. Semmi sem úgy igaz, ahogy látjuk, mindennek és mindenkinek van más arca. A megszokott képnézési eljárások itt nem elegendőek. A kialakított módszerek, törvényszerűségek, a néző és a kép kapcsolata folytán, játszva feloldódnak.”
A különböző koordinátarendszerek közötti átjárás, a más dimenziójú ismeretlen valóságok metaforája, így e képeknek – többnyire semleges ikonográfiájuk ellenére – van egy határozottan transzcendens sugallatuk is. A helyes nézőpont keresgélése a geometria metafizikáját sejteti. De mi van, ha ellenállunk az alkotói szándéknak, és végeredményként tekintünk e titokzatos képekre? Ez esetben magát az Abszurdot tapasztalhatjuk meg, annak kézzelfogható, plasztikus, sugárzó, felkavaró, elbűvölő értelmetlenségét.
1260199005_look_01_6
“Uram, nem jó itt nekünk. Mi van, ha nemcsak a kórházban, a városban, az országban, ha sehol se jó? Uram, akkor mit lépsz? Ja, hogy semmit, értem (…) Szóval kiderült, hogy sehol se jó, és az Úr ezt közömbösen nézi. Oldd meg, fiam. Ezt akár még kedvesen is mondhatja. A nem jóban is lehet jó, mint hogy élni olyan jó. Eddig így gondoltam, most is így gondolom, de azért olykor eszembe jut, hogy ha a nem jó nagyon rossz, akkor…akkor mi van?” (Esterházy)

E képek az abszurd felől nézve a fénymásolók által készített, ijesztően kiterített, vetületi portrékra emlékeztetnek, melyek képtelenségében, mintha a halál játszana velünk. Üres tekintetek, életlen és tűéles részletek, elferdült arcok ijesztő panorámája. Megzavarják intim terünket, túl közel jönnek hozzánk, s mi is túlságosan beleveszünk az ő aurájukba. E kényelmetlen, tolakodó indiszkréció – tapasztalatom szerint – épp a halál közelségének egyik jele, az elmúlás fenyegetésének paranormális hallucinációja.
1260193352_03-telekb_zoltanzoltanw
“Még tartozom a magyar nyelvnek ezzel-azzal. Ezt fölstilizálhatnám úgy, hogy a Teremtésnek. Vagy fordíthatnám imába: az Úrnak. Még egy kicsit imádkoznék, Uram, nem szerényen az üdvösségemért, hanem arcátlanul: érted! De nem gőgből, hetvenkedésből. Tudod a szokásos: hogy legyen még. Hogy mondjam végig az imát. Hogy jussak el az ámenig.” (Esterházy)
Az életből a halálba, a valóság hétköznapi dimenziójából egy másik, titkos dimenziójába járkálnak át ezek a fotók. Nyugtalanító, baljós, ugyanakkor megvilágosító erejű misztikus látomások. Száraz konceptualizmus és lángoló abszurditás paradoxonjai. Nem láthatjuk az életünket irányító erők mibenlétét, de érzékeljük jelenlétüket és esztétikai működésüket. Megvonta magát tőlünk a lét igazsága, de a művészetben hagyott egy rést, hogy leselkedhessünk –  ha merünk…
1260193958_face_00-telekb_anamorfszuleimakertben_10
“Ahogy Lili megáll a lépcsőn, tekintete a távolba veszik (Csehov-darabokban tudnak így szépen hosszan nézni – még az újabb rendezésekben is), úgy mondja tűnődve: Hol vannak az anyák?” (Esterházy)
Miltényi Tibor