Phoo Magazin | Hétfák - Fekete Zsolt fotói
Fekete Zsolt marosvásárhelyi fotós, több mint tíz éve dolgozik - megszakításokkal - ezen az anyagán, melyből a Műcsarnok Szalon-kiállításán látható egy koncentrált válogatás az aktuális állapotról. A fotó egy szép definíciója szerint: az idő képpé vált arca. A fénykép bonyolult idővonatkozásainak reflexiója Zsolt egyéb képeire is jellemző. Művészi figyelme, ezen kívül, még a személyes érintettség tekintetében nagyon kifejezett: mélyen átélt élmény sugárzik képeiről, meg valami vonzó intellektuális tétovaság. Nehezen jelent ki határozott dolgokat, mintha számára a bizonyosság a művészetben a "morálisan gyanús" kategóriába tartoznék. Hogy teljes legyen a paradoxon: a gondolati önanalízisre hajlamos alkotók azon ritka fajtájához tartozik, aki veszi a fáradtságot, hogy az esztétikai elméletek felől is megvizsgálja ihletét. Ettől azonban - szerencsére - soha nem válik konceptuálissá.
fekete zsolt, hétfák, miltényi tibor, phoo magazin, fotóművészet, hajléktalanok, jég, hideg, létezés, hajléktalan lét, értelmetlenség,
24327
single,single-post,postid-24327,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
h24

Hétfák – Fekete Zsolt fotói

Fekete Zsolt marosvásárhelyi fotós több mint tíz éve dolgozik – megszakításokkal – ezen az anyagán, melyből a Műcsarnok Szalon-kiállításán látható egy koncentrált válogatás az aktuális állapotról. A fotó egy szép definíciója szerint: az idő képpé vált arca. A fénykép bonyolult idővonatkozásainak reflexiója Zsolt egyéb képeire is jellemző. Művészi figyelme, ezen kívül, még a személyes érintettség tekintetében nagyon kifejezett: mélyen átélt élmény sugárzik képeiről, meg valami vonzó intellektuális tétovaság. Nehezen jelent ki határozott dolgokat, mintha számára a bizonyosság a művészetben a “morálisan gyanús” kategóriába tartoznék. Hogy teljes legyen a paradoxon: a gondolati önanalízisre hajlamos alkotók azon ritka fajtájához tartozik, aki veszi a fáradságot, hogy az esztétikai elméletek felől is megvizsgálja ihletét. Ettől azonban – szerencsére – soha nem válik konceptuálissá.

 

_05_holt%e2%80%a0g2012

“Ha analizálni próbáljuk a művészetet, nevetségesnek mutatkozik, ha a reflexió távolodik, a művészet a legfontosabb dologgá válik. Fontosabbá, mint az élet.”

(Blanchot)

 

Maros menti hajléktalanokról szóló sorozatának kiindulópontja egy tisztán esztétikai természetű felvetés volt: e kényszerlakhelyek dokumentálása a a környezetszobrászat, illetve a térinstallációk perspektívájából. A fotóművészetben ez egy jól bevált irányzat. Lényege, hogy a spontán módon formált környezet sokkal pontosabban jellemezheti az ezt létrehozó embert, mint bármely direkt portré. A képek készítése közben azonban megismerkedett az ott élő hajléktalanokkal, amitől a történet egészen más irányt vett.

“Valamikor magas, öreg nyárfacsoport állt a város északi határában, a Maros-parton. A városképhez tartoztak. Kezdtek kipusztulni, de hét fa még sokáig állt, ekkor kaphatta a hely a Hétfák nevet. Én még kettőt láttam, mára a nagy, öreg fák mind eltűntek. Marosvásárhely ikonikus, kedvelt fürdő- és táborozóhelye volt. Első fényképeimet itt készítettem, kamaszfejjel, még a 80-as években. 2004-ben a kompnál megjelent a barakk, rá egy fél évre felkerült a Hétfákhoz, ahol hajléktalanok, illegális gazdálkodók ütöttek tanyát. Nyaranta a Félsziget fesztivál sátorozóival osztoztak a helyen. Kezdetben mint spontán tájművészetet fényképeztem a környezetet, amelyet alkalmi építményeikkel hoztak létre. 2005 januárjában, amikor beálltam, hogy megismételjek egy őszi képet, megjelent 7 alak, a barakk ideiglenes lakói. Ez az erős véletlen késztetett arra, hogy figyeljem a helyet, a történetét. Rádöbbentem, hogy nem fényképezhetem tovább csak a tájat, be kell lépnem a történetbe.”

(Fekete Zsolt)

 

_03dorin2014

_03aferi2014_2016

_01mari2015

Megrázó és elviselhetetlen sorsok bontakoztak ki előtte, a kiszolgáltatottság és a reménytelenség megannyi rettenetes arca: a gyönyörű tájban sok apró, személyessé vált borzalom. Akiknek az úgynevezett élet semmit sem kínált föl, és akiknek nincsenek technikáik arra, hogy a rossz időket jóra fordítsák. Ráadásul lehetetlen segíteni rajtuk egyénileg. Létük üzenete, hogy idegenek vagyunk ezen a földön, és az emberi világ nem működik. Ha egyetlen ember reménytelenül kiszolgáltatott, akkor mindenki az, még ha nem is tud róla egyelőre. Az élet: szüntelen vereség – erről beszél vakító élességgel Camus -, az ember lényege a magány, a metafizikai idegenség mindentől és mindenkitől. A hajléktalan-lét fokozhatatlan igazsága, hogy élni nem, csak túlélni lehet. Pontosabban: túlélni sem lehet. Amíg vannak “hétköznapi” hajléktalanok, addig mindenki más erkölcsi-hajléktalan. A vasárnapi ebéd ócska élethazugság.

“Wim Wenders: A dolgok állása című filmjéből idézek szabadon: “Történetek csak történetekben vannak, az élet egyetlen történet, és a halálról szól.” Megismertem Marit és Ferit, a barakk állandó lakóit. A Maros túlsó partján, nem messze a Hétfáktól, a Holtágban egy csapházra eszkábált épületben lakott Ági, anyjával, nagyanyjával, nagybátyjaival. Ági csecsemőkorában ők is a Hétfáknál húzták meg magukat. A Holtágon túl meredezik a volt Fotópapírgyár kísértetépülete. Az egész területet nap mint nap látom az ablakomból.”

(Fekete Zsolt)

 

_07_a_barakk_2016

_08_a_barakk_2004

_09_a_barakk_2007

_10_a_barakk_2006

 

Túl van a politikán, vagy alatta van? – kérdezték egyszer Weöres Sándortól. Mellette vagyok – válaszolta. Azaz kívülről figyelte, finoman reagálta, így tárva fel legmélyebb hazugságait. A társadalom alatti hajléktalanok létezésük tényével döntik romba a társadalmi valóságot. Amíg vannak: ők az Egyetlen Igazság.

“Telt-múlt az idő, a Hétfáknál vadalma szökkent szárba, csipkebokor virágzott, termett. A Holtágban magasodott az építmény. Bent vagyok a történetben. Ritkán, de egyfajta rendszeres véletlenszerűséggel fényképeztem. Általában megjelent Feri, vagy más ott lézengő alak, olykor régi ismerősök, és mintha a képhez öltöztek volna, ruhájuk, táskájuk harmonizált a környezetükkel. De ha ez nem történt meg, akkor is úgy álltak ott – amíg felállítottam a lámpáimat és lassan lefényképeztem őket -, hogy észrevétlenül belesimultak a környezetbe, a fényképbe. Csak a szemük villog, sandít félre egy-egy pillanatra a képen, amikor nem látjuk.”

(Fekete Zsolt)

 

h15

_11_a_p%e2%80%a0sztor_2012

h25

 

A létezés eme botránya morálisan kezelhetetlen: marad a végső tanácstalanság. Egyszerre ezt kezdte rögzíteni a fényképezőgép. A testet öltött képtelenségből képek lettek: a banális-abszurd visszafordult magas rendű esztétikai fenséggé. Ha a lehetetlen lehetséges, akkor arról a világvégi mezőről is csak egy fiktív világ tekint vissza ránk. Nincsenek azok az emberek, és nem vagyunk mi sem. Minden rendben van: képek nézik a képeket.

“Régi fotográfiákat is találtam, az ötvenes évekből, némelyik szinte ugyanott készült, ahol a korábban felvett digitális fényképeim, mintha már akkor ismertem volna a jövőben megtalált képet. A Maros bizonyos rendszerességgel jégtorlaszokat képez, kiszórja jégtábláit a partra. A jég, illetve annak elolvadása megörökítendő absztrakt formákat hoz létre. 2016-ban ugyanúgy jégtáblák közt áll a nő, mint a régi képen a férfi, csak a ruhájuk más, a férfié szürke, kissé elmosódott, a nőé rózsaszín és éles. Elképzeltem, hogy majd a túlvilágon egyszerre lehetek ott, a digitális fénykép pillanatában, a régi fekete-fehér fotográfia idejében, illetve abban a pillanatban, amikor majd a két képet a Műcsarnokban nézem.”

(Fekete Zsolt)

 

_04mari2015

h26

sanyi

 

“Ha van fa a fészerben/van madár a kéményen/és egy kő az ágyamban/akkor már soha nem megyek a városba/eltemetek minden álmot/a hideg földön.”

(Tom Waits – Google-fordító)

 

“Feri közben elitta a barakkot is, új tulajdonosa arrébb vontatta. Feri fennebb költözött a Maros partján, fűzfabokrok alá. Lakóterével jól beavatkozva a tájba. A Holtág lakóit elkergették, az építményt felgyújtották. Mari tavaly halt meg, pünkösd hajnalán, Feri karjaiban, a fűzfák alatt. Az idén Feri visszaköltözhetett a barakkba. A füzes még őrzi nyomait egy darabig. Egyik délután, amikor meglátogattam, hogy készítsek még pár filmfelvételt vele egy piknikezés keretében, egyszer csak a barakk oldalához vágta a pillepoharát (lásd a filmen). Mintha ez indukálta volna az egy évvel ezelőtti gesztusomat, a pohár ugyanoda csapódott be, ahová az elütött golflabdám. Pillepohárhatás, mintegy fordított pillangóhatás, múltra irányuló szinkronicitás. Egyszerre voltam jelen két különböző időpontban, a golflabda, illetve a pillepohár becsapódásakor. Beléptem a negyedik dimenzióba. De ez mit sem segít azon, hogy a hét alak közül már csak Feri él. Mostanában ismét kezdenek megjelenni a piknikezők is a Hétfáknál. Néha arra gondolok, hogy a túlvilág ez, a földi lét: pokol és menny.”

(Fekete Zsolt)

Miltényi Tibor