Phoo Magazin | A tehetség nem arra való, hogy megkönnyítse az életet... Farkas Antal Jama képeiről
Farkas Antal Jama (1960-2012) 1974-78 között végezte el a Kisképzőt, festő, majd grafika-szakon. Az embernek az a haza, ami élete első tíz évébe történik vele, és az a személyiség, amit húsz éves koráig összeszed. A középiskola tehát az egyéniség szempontjából legszenzitívebb időszak: ha akkor kíváncsi lettél a világra, halálodig az maradsz.Nagyon sok függ ilyenkor a kortárs-csoporton, de egy karizmatikus tanár inspirációja is döntő lehet. Jama akkor és ott lett önmaga: egy kivételes tehetségű neoavantgárd-konceptművész a hetvenes évekből. Később az Iparművészeti Főiskolán 1985-89 már Fotó-szakon végzett ugyan, de a fotó valójában csak eszköz volt számára, hogy sokféle tehetségét - grafika, tipográfia, festészet, szobrászat - fókuszálni tudja egyetlen képben. Első fotón festményinstallációja 1987-ből való, onnan kezdve másféle fényképet soha nem csinált, mint a rögzített nagyformátumú gép elé varázsolt kollázsait. Félév végi kiértékelések során mindenki el volt ájulva képeinek színvonalától és eredetiségétől. Fotóesztétika órán ritkán találkoztam vele, de ez fel sem tűnt, hisz amit produkált az maga volt a fotóesztétika egy új fejezete. Furcsa módon ez a hetvenes évekből jött konceptualizmus a nyolcvanas évek posztmodernjének legjellegzetesebb teljesítménye lett a fotóművészet terén! Hisz ő született eklektikus, önreflexív, kollázsművész volt rengeteg iróniával és öniróniával megáldva. Ő lett a magyar fotó Esterházyja - azzal az apró különbséggel, hogy a fotóművészet soha nem volt a magyar művészeti közgondolkodás lényegi része - ellentétben az irodalommal. Jama bátran megválthatta a világot egyre zseniálisabb képeivel, nem érdekelt az soha 20-30 embernél többet, és ezek fele sem értett semmit képeinek voltaképpeni értelméből... (Esterházyról jut eszembe: 1989-ben Czeizel Balázs fotó-diplomája egy közös könyvük volt - a "Biztos kaland" - ,mely "A szív segédigéi"-nek egy privát fotókra hangolt katartikus változata volt. Esterházyról már akkor lehetett tudni, hogy a magyar irodalom legelső vonalát képviseli, ennek ellenére erről a könyvéről - föltételezem a sok zavaró és érthetetlen fotó miatt - semmiféle kritika nem született, mintha nem tartozna  az ő életművébe (is). Hát ennyit a fotóértés hazai állapotáról...) Jama originális stílusának egyetlen analógiáját ismertük abban az időben: Calum Colvin (1961) skót művész képeit, aki egész szobabelsőket épített-festett-szobrászolt át kvázi festmény-fotókká valami érdekes, naiv-barokk modorban. Persze az már akkor gyanús volt, hogy e kulturális szimbólumokkal agyonzsúfolt extrém-eklektika inkább a posztmodern definíciójának illusztrációja, semmint belső kényszertől hajtott, ihlet-alapú művészet. Nemsokára ki is derült a szomorú igazság: 1990-től Colvin lecsapott a Photoshopra: demonstrálva, hogy őt nem illúzió és valóság fenomenológiája érdekli, hanem csak a szemfényvesztő iparművészeti díszítő ornamentika. A design-ban persze a funkció a legfontosabb, azaz - jelen esetben - az a parasztvakító szobadekoráció, amit jól el lehet adni... Jama szomorú lett az igazság rút pofázmányától, de nem tágított az analóg technikától. Tudta, hogy a legkisebb engedmény a digitalizáció irányába a lényegét tenné tönkre életművének: ha elvarázsolt fikciói nem manipulálatlan fotódokumentációk, akkor kiszállt a valóság és illúzió kutatásának évezredes hagyományából. Minden amiért dolgozott semmivé válik egyetlen kattintással a számítógépen, vagy végképp ósdivá válik - ez volt a halálos dilemma. Warhol azt mondta, hogy a felszín mögött nincsen semmi, a világ titoktalan. Jama tovább ment egy kétségbeejtő lépéssel a szkepticizmusban: a felszín puszta előítélet, mögötte pedig abszurd hazugság van. Ez a világ titka, ami ellen küzdeni kell. Képeiben a vizuális sokkhatás tudatosulása a katarzis. Semmi szimbolizmus, semmi logika, csak homályos költői rímek, metaforák, vizuális csapdák, megvezetett szem. Fogalmaink világába zárt érzékelésünkről beszél, hogy amit látni vélünk az csak nyelvi előítélet. Ezt próbálta leleplezni életművével - légüres térben... "a tehetség nem arra való, hogy megkönnyítse az életet: éppen ellenkezőleg. Olyan munkára sarkallja az embert, amelynek révén felmérhetetlen távlatok nyílnak meg, soha nem tapasztalt katartikus élmények alakítják át a gondolkodást, valódi, tudományoskodástól mentes tudást birtokolhatunk"(Kocsis Zoltán) Nem tékozolta el tehetségét, egyre jobb képeket alkotott de egyre jobban félt az állandó egzisztenciális bizonytalanságtól: "A félelem megöli a lelkemet" - mondta, mikor utoljára beszéltünk. Azután - néhány hónapra rá - hirtelen meghalt. Nekem erre nincsenek saját szavaim. Roland Barthes írt egy könyvet, annak idején, Édesanyja elvesztéséről. Azt fejtegeti, hogy az ember nem több, hanem kevesebb lesz a gyász tapasztalatától. Nem bölcsebb hanem butább lesz. Rosszabb emberré válik, kiszárad belőle a szeretet érzése. Elveszted önmagad, egyéniségedet a gyászban, és nem is találsz vissza magadhoz már soha teljesen. Hát, igen. Isten veled drága Jama. "(...)Itt vagytok-e mind a jövőből/örökre hiányzó halott halottaim?"(...)(Ratkó József) Miltényi Tibor
abszurd, analóg, emberek, film, fotográfia, fotográfus, fotóesszé, fotomagazin, kisérleti fotográfia, kortárs fotogfáfiai magazin, kortárs fotográfiai magazin, Miltényi Tibor, photography, Phoo magazin, visual storytelling
24206
single,single-post,postid-24206,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
me-211-07-v

A tehetség nem arra való, hogy megkönnyítse az életet… Farkas Antal Jama képeiről

 

Farkas Antal Jama (1960-2012) 1974-78 között végezte el a Kisképzőt, festő, majd grafika szakon. Az embernek az jelenti a hazát, ami élete első tíz évében történik vele, és az határozza meg a személyiségét, amit húszéves koráig összeszed. A középiskola tehát az egyéniség szempontjából a legszenzitívebb időszak: ha akkor kíváncsi lettél a világra, halálodig az maradsz. Nagyon sok múlik ilyenkor a kortárscsoporton, de egy karizmatikus tanár inspirációja is döntő lehet. Jama akkor és ott lett önmaga: egy kivételes tehetségű neoavantgárd-konceptművész a hetvenes évekből.

 

Később az Iparművészeti Főiskolán (1985-89 már)  fotó szakon végzett ugyan, de a fotó valójában csak eszköz volt számára, hogy sokféle tehetségét – grafika, tipográfia, festészet, szobrászat – fókuszálni tudja egyetlen képben. Az első fotón látható festményinstallációja 1987-ből való, onnan kezdve másféle fényképet soha nem csinált, mint a rögzített nagyformátumú gép elé varázsolt kollázsait. Félév végi kiértékelések során mindenki el volt ájulva képeinek színvonalától és eredetiségétől. Fotóesztétika-órán ritkán találkoztam vele, de ez fel sem tűnt, hisz amit produkált, az maga volt a fotóesztétika egy új fejezete.

1255348604_i_01
Furcsa módon ez a hetvenes évekből jött konceptualizmus a nyolcvanas évek posztmodernjének legjellegzetesebb teljesítménye lett a fotóművészet terén. Hisz ő született eklektikus, önreflexív, kollázsművész volt rengeteg iróniával és öniróniával megáldva. Ő lett a magyar fotó Esterházyja – azzal az apró különbséggel, hogy a fotóművészet soha nem volt a magyar művészeti közgondolkodás lényegi része, ellentétben az irodalommal. Jama bátran megválthatta a világot egyre zseniálisabb képeivel, az soha nem érdekelt 20-30 embernél többet, és ezek fele sem értett semmit képeinek voltaképpeni értelméből… (Esterházyról jut eszembe: 1989-ben Czeizel Balázs fotó-diplomája egy közös könyvük volt – a “Biztos kaland” – , mely “A szív segédigéi”-nek egy privát fotókra hangolt katartikus változata volt. Esterházyról már akkor lehetett tudni, hogy a magyar irodalom legelső vonalát képviseli, ennek ellenére erről a könyvéről – föltételezem, a sok zavaró és érthetetlen fotó miatt – semmiféle kritika nem született, mintha nem tartozna  az ő életművébe (is). Hát ennyit a fotóértés hazai állapotáról…)

1255350493_v_36
Jama originális stílusának egyetlen analógiáját ismertük abban az időben: Calum Colvin (1961) skót művész képeit, aki egész szobabelsőket épített-festett-szobrászolt át kvázi festmény-fotókká valami érdekes, naiv-barokk modorban. Persze az már akkor gyanús volt, hogy e kulturális szimbólumokkal agyonzsúfolt extrém-eklektika inkább a posztmodern definíciójának illusztrációja, semmint belső kényszertől hajtott, ihletalapú művészet. Nemsokára ki is derült a szomorú igazság: 1990-től Colvin lecsapott a Photoshopra: demonstrálva, hogy őt nem illúzió és valóság fenomenológiája érdekli, hanem csak a szemfényvesztő iparművészeti díszítő ornamentika. A designban persze a funkció a legfontosabb, azaz – jelen esetben – az a parasztvakító szobadekoráció, amit jól el lehet adni… Jama szomorú lett az igazság rút pofázmányától, de nem tágított az analóg technikától. Tudta, hogy a legkisebb engedmény a digitalizáció irányába a lényegét tenné tönkre életművének: ha elvarázsolt fikciói nem manipulálatlan fotódokumentációk, akkor kiszállt a valóság és illúzió kutatásának évezredes hagyományából. Minden, amiért dolgozott, semmivé válik egyetlen kattintással a számítógépen, vagy végképp ósdivá válik – ez volt a halálos dilemma.

1255354817_vii_58

1255352740_vi_50
Warhol azt mondta, hogy a felszín mögött nincsen semmi, a világ titoktalan. Jama továbbment egy kétségbeejtő lépéssel a szkepticizmusban: a felszín puszta előítélet, mögötte pedig abszurd hazugság van. Ez a világ titka, ami ellen küzdeni kell. Képeiben a vizuális sokkhatás tudatosulása a katarzis.

Semmi szimbolizmus, semmi logika, csak homályos költői rímek, metaforák, vizuális csapdák, megvezetett szem. Fogalmaink világába zárt érzékelésünkről beszél, hogy amit látni vélünk, az csak nyelvi előítélet. Ezt próbálta leleplezni életművével – légüres térben…
“a tehetség nem arra való, hogy megkönnyítse az életet: éppen ellenkezőleg. Olyan munkára sarkallja az embert, amelynek révén felmérhetetlen távlatok nyílnak meg, soha nem tapasztalt katartikus élmények alakítják át a gondolkodást, valódi, tudományoskodástól mentes tudást birtokolhatunk” (Kocsis Zoltán)
Nem tékozolta el tehetségét, egyre jobb képeket alkotott, de egyre jobban félt az állandó egzisztenciális bizonytalanságtól: “A félelem megöli a lelkemet” – mondta, mikor utoljára beszéltünk. Azután – néhány hónapra rá – hirtelen meghalt.
Nekem erre nincsenek saját szavaim. Roland Barthes írt egy könyvet, annak idején, Édesanyja elvesztéséről. Azt fejtegeti, hogy az ember nem több, hanem kevesebb lesz a gyász tapasztalatától. Nem bölcsebb, hanem butább lesz. Rosszabb emberré válik, kiszárad belőle a szeretet érzése. Elveszted önmagad, egyéniségedet a gyászban, és nem is találsz vissza magadhoz már soha teljesen.
Hát, igen. Isten veled, drága Jama.
“(…)Itt vagytok-e mind a jövőből/örökre hiányzó halott halottaim?”(…)(Ratkó József)

Miltényi Tibor