Phoo Magazin | Kurucz Árpád: "Több a napi leadott éles képnél"
A Phoo egyik fontos törekvése, hogy a „visual story telling” műfaját meghonosítsa: nem a hírfolyamba akarunk bekerülni, hanem a számunkra fontos teljesítményeket kiemelni és a figyelmet fent is tartani irántuk. Az interjúsorozat nyitányaként Kurucz Árpáddal, a 34. Magyar Sajtófotó Kiállítás egyik díjazottjával egyebek mellett az önmenedzselés feladatáról és nehézségeiről, a fotóriporterek előtt álló szakmai és egzisztenciális kihívásokról, a menekültválságról, a saját út kereséséről beszélgettünk.
kurucz árpád, fotóriporter, menekültek, sajtófotó, pályázat, fekete-fehér, színes, impressziók, benyomás, sajtó, riport, képírás, dokumentarista, phoo magazin, képírás, visual storytelling
23889
single,single-post,postid-23889,single-format-gallery,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
 

“Több a napi leadott éles képnél”

Kurucz Árpád
  • menekult039
  • menekult030
  • menekult037
  • menekult032
  • menekult036
  • menekult040
  • menekult024
  • menekult028
  • menekult025
  • menekult041
  • menekult044
  • menekult045
  • menekult056
  • menekult016
  • menekult010
  • menekult011
  • menekult049
  • menekult052
  • menekult050

“Több a napi leadott éles képnél”

 

A Phoo Magazin egyik fontos törekvése, hogy a „visual storytelling” műfaját meghonosítsa: nem a hírfolyamba akarunk bekerülni, hanem a számunkra fontos teljesítményeket kiemelni és a figyelmet fent is tartani irántuk. Az interjúsorozat nyitányaként Kurucz Árpáddal, a 34. Magyar Sajtófotó Kiállítás egyik díjazottjával egyebek mellett az önmenedzselés feladatáról és nehézségeiről, a fotóriporterek előtt álló szakmai és egzisztenciális kihívásokról, a menekültválságról, a saját út kereséséről beszélgettünk.

 

Durva, hogy csinálsz egy anyagot három hétig vagy hónapig, aztán kint van, például a HVG Nagyításában vagy az Indexen és pár óra után el is veszik a képdömpingben. Mi ezzel a folyamattal szeretnénk dacolni…

Ez szép feladatnak tűnik, nem tudom mi lehet a jó megoldás erre, talán ha a képek köthetők történethez és úgy tovább tud élni az anyag. Jó, ha vannak olyan fórumok, ahol nyíltan lehet beszélni a fotográfiáról, ahol azt is meg lehet mondani a másiknak, ha épp valami nem tetszik és nem lesz belőle sértődés. Ehhez kell egy jó társaság, szakmai kör, ahol nagyjából hasonlóan gondolkodnak a világról, szakmáról. Ez itthon néha hiányzik, nyilván a sokat emlegetett szempontok miatt, kicsi a piac, magányos szakma, stb. Kevés olyan ember van, akivel jókat lehet beszélgetni a szakmáról, Teknős Miki például ilyen, imádom. Mi fotósok sokszor csak a saját, fényképezőgép mögüli elképzeléseinket látjuk, építő, ha valaki mond valami érdekes szempontot, amivel meglep, kimozdít, egy más szemszöget kínál.

 

Azóta is tartjátok a kapcsolatot, hogy eljöttél a Népszabadságtól?

Igen, hetente, kéthetente legalább egyszer beszélünk. Számomra ő is egy méltatlanul el nem ismert ember. Hihetetlenül jó fotós, zseniálisak a kockái. Akár egy sporteseményről is olyan kockával jön vissza, ami senki másnak nincs meg, mást vesz észre. Más a látásmódja. Vele lehet képekről beszélni, mélyebben annál, hogy ez most éles vagy jól komponált. Elképesztően tájékozott. Közelebb van már a hatvanhoz, mégis, ugyanazzal a lelkesedéssel tud beszélni a szakmáról, mintha ma kezdte volna. Éppen a múlt héten küldött át szinte ismeretlen fotósok oldalait, amiket akkor talált valami eldugott helyen. Nyitott és lelkes a mai napig.

 

 

A 34. Magyar Sajtófotó Pályázaton, egyediben első, sorozatban második díjat nyertél a Menekültválság kategóriában. Mennyire fontos neked egy ilyen megmérettetés?

Az elismerés mindenképp jó dolog, van amikor a visszajelzés lendít is az emberen, az elkészült anyagot eljutattja nézőközönség felé. Soha nem az alapján tartottam egy fotót jónak, mert nyert a World Press Photo-n, a POY-n, vagy a Magyar Sajtófotó Pályázaton. Azokat az anyagokat szeretem, amelyek hatnak rám, felkeltik az érdeklődésemet, valamit kiváltanak. Sokszor a nem-fotós társadalom nagyobb jelentőséget tulajdonít ennek, mint mi. Ezzel nem akarom leértékelni a jelentőségét, nekem is jó érzés látni kiállítva a képeimet, a magyar fotóriporter közéletnek ez fontos eleme. De sose azért készültek a képeim, hogy pályázhassak velük.

 

Ezek szerint a gondolkodós, mélyülős képekhez vonzódsz?

A napilapozás elképesztően jó iskola ahhoz, hogy az ember megtanul sokféleképpen fotózni, ami persze egy idő után hátrány is. Mert jó, hogy az újság magazinos részétől a sportfotóig, vagy a riportfotókat is többféleképpen meg tudjuk oldani, de amikor az ember eljut oda, hogy elkezd magának fotózni, akkor a káoszt érzékeli. Át kell gondolnia az egészet, tisztáznia kell magában, hogy merre tovább. Egyre jobban szeretem az olyan munkákat,ahol nyugodtan lehet dolgozni és a témára lehet koncerntrálni.

 

szines04

szines21

szines40

 

Ez az igény, hogy a napi munka mellett legyen egy elmélyültebb, saját indíttatású vonulata is a munkásságodnak, ez kezdettől megvolt?

Valószínűleg igen, ha megérint egy történet, akkor visszamegyek és folytatom, bár nagyon lusta vagyok, de valami motivációm mégis lehetett. A napi munkában is azokat a képeket szeretem, amelyek függetleníthetők az eseménytől, és ha ránéz valaki, akkor talál olyan részletet, hangulatot benne, ami nem konkrétan azt az eseményt hívja elő, nem köthető konkrétan ahhoz az időponthoz, történethez, és nyugodtan meg lehet nézni évek múlva is…

 

Időtálló…

Hát, ezt nem mi döntjük el… Szóba került az interjú előtt Vancsó Zoli neve is, ő gyakorlatilag a semmiből vesz elő olyan kockákat, amit el lehet nézegetni bármikor, kinek-kinek hangulatától, személyes hátterétől függően mást jelent, de mindenkinek jelent valamit. Talán ez a megközelítés áll hozzám a legközelebb, ami fent van a honlapomon is.

„Az igazság és szépség dokumentálása emberi sorsokon és történeteken keresztül, az örökérvényű kérdések, amik az idő múlásával is ugyanolyan aktuálisak maradnak és időről időre felmerülnek az ember életében. A fotó, ahol a látvány ugyanolyan fontos, mint a látványon túli világ, ennek a két dolognak az egyensúlya, keresése a legizgalmasabb kérdés számomra a fotográfiában. Olyan fotók, amik érintetlenek tudnak maradni időtől és földrajzi távolságoktól egyaránt.”

 

A sajtófotózásban ezt meg lehet találni?

Nem egyszerű, de meglehet. Meg kell felelni a szerkesztőség vagy az ügynökség elvárásainak, de ezek a képek mindig ott vannak, „csak” jelen kell lenni hozzá, nyitottnak és érdeklődőnek maradni, kizárva minden zavaró körülményt.

 

A bevándorló tematikát most nem érintve, szerinted keletkeznek ilyen képek a napi sajtóban?

Szerintem igen, persze, ezek nem mindig jelennek meg az újságokban, hírportálokon, mert szerkesztői oldalon sokszor mások az igények. Akár egy nagy ügynökség napi merítéséből is rengetek jó kép kerül ki, amik kiállítások falán is megállnák a helyüket.

 

Szerkesztőség vagy ügynökség? Melyik munka áll közelebb hozzád?

Is-is. Az ügynökségi fotózás elvileg jóval tárgyilagosabb ábrázolást igényel. Dolgoztam több napilapnak is az elmúlt tizeniksz évben, és mindenhol pontosan ugyanazokat a képeket csinálom meg, azokat, amiket jónak tartok – függetlenül attól, hogy milyen beállítottságú az újság. Azt persze, hogy mi kerül be, a szerkesztők döntik el. Szerintem éppen attól jó egy lap, ha ezeken a meghatározottságain át tud lépni, és észreveszi a jó képet.

 

És át tud lépni, észreveszi?

Azt gondolom… mondjuk úgy: vannak rá jó példák.

 

Eddigi szerkesztőségeid közül melyikben érzékelted az elmélyültebb, igényes sajtófotográfia iránti elkötelezettséget?

A Népszabadságban ez megvolt amikor még teljes volt a rovat, amikor még volt igazi képszerkesztés. A Magyar Időkre se lehet panaszom, de hozzá kell tennem, a szerkesztésben nem veszek részt. Szerencsém van, mert jelenleg is minden szakmai dologban támogatnak, annak ellenére, hogy a sajtó régóta nem éppen felfelé ívelő ágban mozog. Minden fotósnak van olyan képe, ami a szíve csücske, amit nehezen enged el.erről Érdemes olyan kívülálló emberrel, szerkesztővel beszélgetni, aki nem volt ott. Másként látja azt, ami iránt mi, fotóriporterek elfogultak vagyunk, mert tudjuk, adott esetben külső körülmények miatt, nehéz volt elkészíteni a képet, se ettől az még nem feltétlen jó. Fontos a képszerkesztői kontroll, együttműködés.

 

Nem érzed úgy, hogy jó irányba is mozdulnak a dolgok, hogy a lapok egyre inkább értékelik az individuumot? Hogy a felkérések a stílusod alapján találnak meg?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Népszabadsághoz is hívtak és ide, a Magyar Időkhöz is. De fogalmam sincs, hogy a stílusom miatt-e. Ha így van, annak csak örülök.

 

És milyen ez a világ, hogy tudnád leírni?

Nem mindig egyszerű, sokszor nem vagyok könnyű eset. Szeretem a kontrasztos, a provokatív képeket, a geometrikus formákat. Fontos számomra a kompozíció is, de nyilván ezek külön-külön, önmagukban semmit se érnek tartalom és mondanivaló nélkül. A napilapos munka megtanítja az embert, hogy egy kockába sűrítse egy-egy esemény lényegét, de ez az előny egy sorozat összeállításakor akár hátrány is tud lenni. Az online médiával elterjedtek a képgalériák, de azt veszem észre, néha magamon is, hogy sok esetben olyan képekből állnak, amelyek egyedi kockaként nem állják meg a helyüket. Azokat a sorozatokat szeretem, amelyekben a képek egyedileg és együtt is jól tudnak működni.

 

Mennyire félted a fotográfiát az online világtól? Hogy tíz perc alatt tűnnek el komolyabb munkák, hogy egyre nehezebb kiszűrni, megtalálni és felszínen tartani, ami jó?

Azt gondolom,hogy a jó képeknek mindig meg lesz a helyük – és ez egyre inkább az online felületeket jelenti. Ma már szinte mindenhol képekkel kommunikál mindenki, kezdve egy egyszerű szöveges üzenetben használt ábráktól a facebook üzenőfalig,vagy az óriásplakátokig. Sok képet kell nézni, hogy az ember meg tudja külöböztetni mi a jó, illetve mitől jó. Amikor először kezdtem használni az instagramot, első blikkre azt mondtam, mennyi jó fotós (rengeteg jó van), de később feltűnt, hogy sokan csak sablonokat, gyorsan alkalmazható sémákat használnak valós tartalom nélkül. A csak technikai/formai elemekkel bíró fotók hamar elveszítik az érdeklődést, lehulll róluk a lepel. Számomra is ijesztő, hogy milyen rövid időt töltünk egy-egy kép nézegetésével, néha én is azt veszem észre magamon, hogy elképesztő sebességgel pörgetem az általam követett oldalak – fotósok – képeit.

 

Az ügynökségek tolerálják az egyedi hangot? Mennyire kell megfelelni a sztenderdjeiknek?

A nagy ügynökségeknek vannak meghatározó, viszonylag szabadon dolgozó fotósaik, akiknek azért felismerhető, meghatározó a stílusuk, de a napi munkában több formai, illetve technikai elvárást is be kell tartani a hitelesség megőrzése miatt. Az Anadolu -nál,vagy a GettyImagesnél nem nagyon volt olyan visszajelzés, hogy másként kellene csinálnom. Persze itt az események ábrázolása a fontos jó képekkel és sokkal kevésbé érdekes a fotós egyénisége vagy a világról alkotott véleménye.

 

Ez azt is jelenti, hogy az ügynökségeknél nagyobb szabadságot élvezel, mint a hazai szerkesztőségekben?

Munkája válogatja. A Gettynél például tavaly volt egy olyan megbízás, ahol végig kellett portrézni egy ügyvédi irodát, tizennégy oldalas briefinget adtak hozzá, amiben szinte mindent meghatároztak: alaprajzot mellékeltek a világítás pontos elhelyezéséhez, hogy milyen blendével, expozíciós idővel dolgozzak, de napi eseményeknél soha nem volt ilyen.

 

Mi a jövő? Maradni itthon vagy ügynökségi vonalon elindulva, külföldön folytatni inkább?

Ha tudnám, jós lennék… Nem vagyok egy több évre előre tervezgetős típus, mert általában mindig másképp alakultak a dolgaim, mint ahogyan előre elterveztem, ez persze nem panaszkodás, mert szerencsés embernek tartom magam. Megfordult már a fejemben, hogy jó lenne külföldön folytatni,leginkább a szakmai fejlődés miatt.

 

aluljaro

Másként feltéve a szakma fenyegetettségére vonatkozó kérdést, mit gondolsz, hatvanévesen még ezzel fogsz foglalkozni? Igényt tart majd a világ erre az ábrázolási formára?

Hogy hatvanévesen mivel foglalkozom majd pontosan, nem tudom. Remélem képekkel, amik mindig fontos részei lesznek az életemnek, hiszek a fotó fontosságában, de ha csak az elmúlt 10-20 év változásait nézzük, sokminden előfordulhat, a technikai változásokat nem is említve. Ha például a sportfotózásra gondolok, ott sokkal több szakmai tudásra volt szükség, amikor én kezdtem: manuális objektívvel, alacsony érzékenységű filmekre, sötét focipályán. Ma egy csúcstechnikás géppel dolgozni, mindez jóval egyszerűbb. De azokra a képekre, amik nem ennyire technikafüggők, és van mögöttes jelentésük is, arra, ami több a naponta leadott éles képnél – remélem erre mindig lesz igény. Létezik egy másik vonal is, a művészi fotózás, amikor „a fotó a múzeumba menekül”, ebben a világban is rengeteg a jó alkotás.

 

Most min dolgozol?

Van egy három éve elkezdett sztori. Néhány hete mentem vissza, hogy folytassam, meg is kaptam a lecseszést az ottaniaktól –teljesen jogosan – , hogy hol voltam ilyen sokáig . De olyan is előfordult, hogy „találok” egy képet, és abból indul el egy történet, amikor – ahogy Teknős Miki mondaná – a gombhoz kell varrni a kabátot.

 

Ha a részleteket nem is firtatjuk, annyit elárulsz, hogy ez egy hazai történet?

Igen, az.

 

Ez mennyire fontos a számodra?

Az emberek miatt fontos. Ez egy szomorú történet, de ahogy az ott élők viselik, az megemeli. Érdekes, hogyan változik meg a viszonyod a témához egy ilyen munka során. Az elején hajlamos az ember egy kicsit szenzációhajhász módon nekiesni, aztán próbál távolságot tartani. Nekem ez sikerült – már három éve húzom.

 

Mennyire nehéz az ugrálás a két világ között, a napi verkli és az ilyen mélyebb témák között?

Igyekszem a napi munkába is becsempészni azokat a kockákat, amiket amúgy magamnak is készítenék. Az a jó, ha a két világot sikerül egymáshoz közelíteni. Kicsit tudathasadásos történet.

 

A migránsválság esetében hogy volt? Előre tudtad, hogy viszed a „dark side” világodat és láttad magad előtt, hogy milyen sorozatot fogsz csinálni?

Ellenkezőleg, ki akartam maradni belőle. Nem volt pontosan kialakult véleményem a kérdésről, a téma összetettsége miatt óvatos voltam, aztán nem volt más választásom belecsöppentem és onnantól kezdve egyre jobban érdekelt. Persze ezt sajnos nem úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan jelen voltam minden eseménynél, hanem közben készültek a napi munkák is lapba. Ráadásul szeptemberben, amikor a legfontosabb hazai események voltak, el kellett utaznom külföldre, ahonnan előbb haza is tértünk a feleségemmel, a történet fontossága miatt.

 

Feleséged boldog volt…

Akkoriban derült ki, hogy babánk lesz, és Petra amúgy is elképesztően megértő velem a munkámmal kapcsolatban, mindenben támogat. Leszállt a repülő, gyorsan összepakoltam némi ruhát és aznap este indultam is Röszkére. Akkor már sok kolléga indult vissza BUdapestre, mert úgy tűnt,hogy nyugi lesz, de nem így történt. Éjjel fotóztam a síneken vaksötétben bandukoló menekülteket, majd másnap délután a kialakult konfliktust a szerb-magyar határon.

 

Megragadott az, amit mondtál. Nem elég az, ha egy fotóriporter az egyéni sorsokat hitelesen bemutatja, a háttér és a környezet komplex bemutatása is a feladata?

Be lehet mutatni történeteket egyéni sorsokon keresztül. Sőt, nagyon is, de ez a menekültválság annyira összetett téma, hogy nekem nem csak a kerítésen átmászó emberekről szól, hanem a nagyon bonyolult nemzetközi háttérfolyamatokról is, amit persze fotóban nem lehet, vagy nem egyszerűen lehet ábrázolni.

 

101

102

103

104

Részlet Kurucz Árpád Military Camp című sorozatából, mely a 2009-es Sajtófotó pályázat Társadalomábrázolás, sorozat kategóriájának első helyezettje volt. 

 

Ha el kezdesz egy saját témán dolgozni, az hogy szokott lenni? Előbb van meg a téma, amit aztán igyekszel képekben megragadni vagy fordítva? Keresed vagy találod a képeket?

Mindkettő előfordult már. A munkám révén sok helyre eljutok, sok emberrel, történettel találkozom. A Military tábor például tőlünk pár száz méterre volt, egy ismerősöm említette, hogy megy az egyik rokona, de akkor még le se esett, aztán a helyi közértben plakáton megláttam egy katonaruhába öltözött gyereket. Innen nem is volt kérdés, hogy érdekel. Gyerekekkel jó dolgozni, abszolút nem foglalkoznak vele, hogy ott vagy és fotózod őket.

 

És ha kritikát fogalmazol meg?

Szeretem az iróniát, a dolgok élét meglátni és így véleményt mondani – jó eszköz a napi munkában. Ha viszont egy visszatérő témán dolgozom, nem cél, hogy kifigurázom a képek szereplőit.

 

Politikussal sem volt konfliktus a szatirikus megközelítésből?

Velem nem fordult elő.

 

Saját kiállítást tervezel?

A Műcsarnokban áprilisban nyílik a FotóSzalon kiállítás, ott lesz néhány képem kiállítva nekem is.

 

A Military camp című sorozatod 2010-ben a 67. Pictures Of The Year International pályázatán a napilapos képriport kategóriában első helyezést ért el. Milyen lehetőségeket hozott számodra ez a siker?  

Egy, másfél évvel a díj után kezdtek fotós magazinok (Hot Shoe Magazine, GUP Magazine) megkeresni és publikálni a képeimet. Új megbízásokat, karriert befolyásoló változást nem hozott. Talán a Huszti Pisti mondta, hogy ezek a díjak, azoknak jók, akik tudnak vele élni. Ezt is tanulni kell, és persze folyamatosan jó anyagokat készíteni. Mindenképp jól jöhet egy olyan kollega/barát segítsége, aki hasznos tanácsokkal tudja ellátni az embert, hogy merre és hogyan érdemes folytatni. Talán ilyenkor lenne hasznos a hazai és nemzetközi szakmai vezetők részéről, hogy segítsék azokat a fotósokat, akikben lehetőséget látnak, csak épp kevésbé jó önérvényesítők. Van olyan kiváló kollégánk, aki nyert két World Press Photo-díjat, és nem hozott számára áttörést. Rengeteg jó fotós van, mindenkinek a saját útját kell járni és a lehetőségeit kihasználni.

 

Nem csak a jó anyagok, a nagy díjak esetében is kérdés, hogy meddig élnek. Warren Richardson mondta, aki az idei World Press Photo-n nyert, hogy most hirtelen nagyon sok barátja lett…

Igen, ez előfordulhat, de most neki is az a dolga, hogy kiszűrje a minőségi megkereséseket és ezeket kihasználja.

 

Még annyit: ha befejeztél valamit, azt befejezted vagy lesz még utána vele valami, hozzá pakolsz még képeket, dolgozol még rajta?

Még egy anyagomról se éreztem, hogy olyan nagyon be lenne fejezve.

 

 

 

Interjút készítette: Sebestyén László, Kálló Péter Szerkesztette: Bellai László