Phoo Magazin | 2016 április
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
0
archive,date,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive

PszeudoPrivát – Csősz Géza fotói

 

“Megmondták már: művésznek lenni azt jelenti, mint sohasem tudomásul venni, hogy van már művészet, sem azt, hogy van már világ.”(Blanchot)

 

Csősz Géza szegedi-mindszenti fotós, bár szépen megtanulta a Cartier-Bresson, Josef Koudelka-féle precízre komponált véletlen pillanat leckéjét: ezt a tudását egy roppant originális nézőpontból alkalmazza. Mivel képeinek tárgya gyakran saját gyermekei, így azok óhatatlanul tele vannak szeretetteli közvetlenséggel, intimitással. Nem is forszírozza ezért az elsajátított stílust, s épp e kvázi-spontaneitástól lesz felismerhető, egyéni aurája képeinek.

“Ha nem akarsz nagyon valamit – megy magától.”

Ezek az ő pillanatai a spontaneitás mellett roppant intenzívek, olykor kifejezetten titokzatosak, máskor igen nyomasztóak is tudnak lenni. De semmi szimbolizmus nincsen bennük: abszolút fotószerű absztrakció az övé, s a képek mögötti életvalóság bonyolult többértelműsége az üzenet. Géza ezt teljesen a befogadóra bízza.

“Mikor helyzetek és gondolatok/világosan egymásra utalnak,/de anélkül, hogy vissza lehetne/vezetni egyiket a másikra/s ha szó sincs/ következtetésről, se szükségszerűségről,/mégis úgy utal/egyik a másikra/ – megfoghatatlanul:/akkor a költészet elérte célját.”(Petri György)

Az esztétikai érték lényegi mozzanata a művön belüli érvényes analógiák vonatkozáshálójának sűrűsége, azaz a művészetben a stiláris fikció bír csak jelentést adni a dokumentált valóságnak.Géza stílusába többnyire a banalitás és a szelíd irónia a fenség közege. Ezekkel emeli el a látványt és ezáltal érinti meg a végső kérdéseket.

 

“Akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, mindenre képes.”

“Népi életképei” számomra leginkább Hrabal és Jindrich Streit világát idézi fel, azt a keserű iróniát, hogy mire meghalunk, már egész jól tudnánk élni… Mindenki döntse el, hogy számára ez, a kisszerű, kiszolgáltatott élettel szembeni rezignált szkepszis, vagy bölcs és mélységesen kritikai kérdésfelvetés?! A spekulatív-humanista olyan, aki szereti az embereket elvileg és általában, viszont nem szeret senkit konkrétan. Géza képeiben valódi odafordulást és figyelmet érzek a többi ember iránt.

 

 05
 

“A mű számunkra sohasem uralható, sohasem bizonyos, és kizárólag saját magára kíván felelni, és csakis ott teszi jelenlevővé a művészetet ahol az rejtőzködik és eltűnik.”(Blanchot)”

A hétköznapi létezés a művészet szempontjából igen híg közeg, látszólag kevés esztétikai esemény lehetőségével. Gézát álnaiv attitüdje meglepően sűrű képekhez vezette el, melyekben semmi akadémikus laposság és unalom, semmi hatásvadász szürreális fantáziálás avagy szalonsemmitmondás nincsen. Olykor mindent a hangulatra bíz, máskor meg hagyja működni a jó véletleneket. Alkotói attitűdjéből mintha hiányozna az akarat. Valójában egyáltalán nem hiányzik, csak ügyesen elrejti azt.

 

“Akik úgy gondolják, hogy mindent Isten (vagy a Véletlen) irányít, nem tévednek, hacsak nem átalkodnak meg ebben.”űnik.”(Blanchot)”

Géza végképp nem egy fundamentalista alkotó. A szelídség, az intelligencia és az erős esztétikai érzékenység és szenvedélyes elkötelezettség egy tökéletes világban ideális kombinációt alkotnának…Csak remélni merem, hogy Hamvas Béla komolyan gondolta, mikor úgy vélekedett:

“A Sorshoz Isten erőt is ad.”

 

A művészet segít ugyan élni, de nem súgja meg hogyan lehet és érdemes csinálni az életet. Egy művészt különösen fenyegeti az elszigetelődés és a magány, hisz minden értés csak félreértés bír lenni. A művészetről többnyire visszapattan az ember, akárcsak Istenről. Tudni véljük a jelentést, de nem sejtjük. Mégis ez az egyetlen menedék, egyben az egyetlen esély a halhatatlanságra: egyedül a művészet erősebb, mint a halál.

lo03 (1 of 1)ff

“A művészet lényege: a véges és értelmetlen létezésben maradandó jelentést találni és feltárni, hogy otthonossá tegyük magunknak az idegen létet.”(Márkus György)

Miltényi Tibor
0
  • 101
  • 102
  • 103
  • _DSC0040
  • 105
  • 104

Copiapo

 

“Ahol víz van, ott élet is van”. Az Atacama sivatag közepén is igaznak látszik az ismert mondás, a világ legszárazabb helyén, ahol alig 3%-os a relatív páratartalom és egyes helyeken csak évek alatt jön összea az 1mm csapadék. Az élet mindenhol talál magának helyet, még, ha ez egy oly élhetetlennek tűnő porfészek is, mint Copiapo városa. Az azonos nevű és igen alacsony vízhozamú folyó partján, – melynek medre nagyrészt egész évben száraz – alakult ki ez a látszólag érthetetlen település még az 1700-as évek közepén, amikor az emberi élet még keményebb és elképzelhetetlenebb volt ezen a száraz és forró helyen. Azóta azonban az Atacama régió fővárosává nőtte ki magát, Chile egyik ipari bányászati centruma, a sivatagi gazdaság láthatatlanul lüktető szíve lett.
A lakosságszám a 20. század elején már elérte a 10 ezret, mostanra viszont meghaladta a 200 ezret is. Mindennek az oka az itt termő “pénz”, a gyors meggazdagodás reménye.
Az Atacama sivatag és Copiapo környéke nemesfémekben és nyersanyagban igen gazdag. Már a 19 század közepén ide vonzotta “A kincs” a világ minden tájáról az aranyásó kalandorokat. Először egyszemélyes magánbányák, a 20. század elejére pedig nagyrészt a fejlett országok tulajdonában lévő bányatársaságok uralják a föld mélyén található nyersanyagok felszínre hozatalát.
A mai napig rengeteg arany, ezüst, és rézbánya található a környéken. A munkaerőt nagyon jól megfizetik a mostoha körülmények miatt. Sokan csak 2-4 éves munkaszerződésük időszakára érkeznek, – ezért a lakosság pontos száma nem mérhető – a külföldi geográfusoktól kezdve egyszerű, egész Chiléből érkező képzetlen bányászokig, a pénz miatt. Azután vagy megtalálják számításaikat, vagy továbbállnak egy másik életbe. A kevésbé kihasznált dűnéken minimálisan gépesített családi bányákkal találkozhatunk, melyek a kitermelt nyersanyagot közvetlenül probálják eladni, a bánya környékén kis viskókban élve, napról napra élve a felszínre hozott mennyiségtől erősen függve.

 

A helyi egyetem egyrészt bányamérnökök képzésére szakosodott, másrészt a környéken fellelhető vízkészlet kutatásával foglalkozik amennyire erőforrásai engedik. Tisztában van vele mindenki az itt élők közül, hogy víz nélkül nincs élet, de még kevésbé van pénz. A nyersanyag készlet kitermeléséhez is elengedhetetlen a víz, mellyel, ha rosszul gazdálkodnak megáll Chile egyik fogaskereke. A helyi szervezetek rengeteg péénzt és energiát ölnek a kutatásba.
Copiapo-t 1744-ben alapították, de emberi élet nyomai már sokkal korábbról fellelhetőek. 5-6 ezer méter magas vulkáni hegyeken feltehetően a diaguiták áldozati helyeit tárták fel az 1900-as évek elején. A diaguiták az inka birodalomhoz tartoztak, nagyrészt az andok nyugati és keleti részén, Argentinában és Chilében éltek.
 

KAP_6956

KAP_6977

KAP_6965

KAP_6984

A külvárosban sátortáborokban élő, az egykori Jugoszlávia területéről érkezett családok büszkék roma származásukra. A sivatagi száraz meleg lehetővé teszi, hogy egész évben használhatóak legyenek a 20-30 négyzetméteres sátrak. Látszólag nyomorban élnek, de a vándoréletmódhoz képest jól felszereltek: nagy ágyak, tévé, parabolaantenna, mikrohullámú sütő. Áramot az út túloldaláról a közeli házakból kapják. A bányatársaságok bejáratainál sorban állnak az alkalmi munkáért, melyet jól megfizetnek, de kemény fizikai munkával jár. Ráadásul ilyenkor olyan nyersanyagok közelébe kerülhetnek, melyekből később, az egész család bevonásával, eladható tárgyakat készítenek.

A jövő olaja

 

A lítium a legkisebb sűrűségű alkálifém, mely rendkívül keresetté vált a lítium akkumulátorok kifejlesztése után. A lítium a modern kor elektromos eszközeinek elsődleges energiaforrása. Ezek az akkuk sokkal könnyebbek és sokkal nagyobb az élettartamuk, mint a hagyományos nikkel tartalmúaknak.

A lítium nem túl gyakori a Földön, elsődleges előfordulási helye a sós talajvíz és a sós tavak. Bolívia, Argentína és Chile által behatárolt, úgynevezett „Lítium-háromszög” a legfontosabb lelőhelye, ahol a gyér csapadék, ám annál erősebb párolgási veszteség mellett kialakult sósivatagok találhatók. Chilében az ország északi részén lévő „Salar de Atacama” nevű lelőhelyen folyik, de Copiapo környékén található sós tavakban is látnak lehetőséget a befektetők.

A lítium termeléshez a magas ásványianyag-tartalmú sós talajvizet lepárló tavakba pumpálják. A lepárlás több fázisa után lehet a szükséges lítium karbonát koncentrációt elérni, mely a további eljárások alapanyaga. A lítium mellett a kálium-klorid kitermelése is ezzel a technológiával történik. A sós víz talajvízből történő kinyerése megváltoztatja a talajvíz szintet és a sós alföldek felszínét egyaránt. A lepárló tavakban lévő vizet hagyják elpárologni azért, hogy elérjék a kívánt lítium koncentrációt, anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tennének a víz visszafogására és a talajvízbe történő visszafecskendezésére. Ennek következtében fennáll annak a kockázata, hogy a legelők és a vizes élőhelyek kiszáradhatnak.

Laguna Verde környékét néhány éve mérték fel, hogy alkalmas-e kitermelésre.
_DSC0018 (4)

 

KAP_7535

A hőség és a magas UV sugárzás nem csak az emberek bőrét, hanem az autók festését is kikezdi. A “parkolóházak” átlátszó hálókkal védekeznek a nap káros hatásaitól.

KAP_7615

A város fő utcáján a lottózó-kisbolt-enpanadázó és kocsma. Minden fölösleges sallang nélkül.

KAP_7541

Még, ha keményszívű bányászok is lakják ezt a vidéket, szeretni ők is szeretnek, születésnap és ajándékozási lehetőség még itt is van. A helyi ajándékboltból árad a hipergiccs. Nem Dél-Amerikában járnánk, ha nem botlanánk bele még egy ilyen lepusztult városban is az ajándékbolt színes kínálatába.

KAP_7505

Bár van vezetékes víz, nem igazán ajánlják fogyasztásra, annak ellenére, hogy jobb híján a helyiek is isszák, ha épp nincs más. Az alacsony páratartalom és az állandó meleg a duplájára emeli az ember napi vízigényét. Bár a vízből itt kevés van, ritkán akár mindent el is áraszthat. A tavalyi árvíz, amely végigzúdult a környező völgyeken és Copiapón is, komoly károkat hagyott maga után.

KAP_7513

Ahol ennyi férfi dolgozik egy helyen, ott a szórakoztatóipar is burjánzik, még, ha csak ilyen egyszerű szinten is. E copapói sztriptízbár a bányászok hétvégéire, szabadnapjaira szakosodott.

KAP_7033

Nem csak sztriptízbár, hanem a világ egyik legszebb strandja jut szórakozásul Copiapo lakóinak. Bahia Inglesa csendes-óceáni öble hideg vize ellenére hétvégenként tömegesen vonzza a bányászokat az alig 80 km-re fekvő városból.

 

A harminchármak

 

2010. augusztus 5-én történt a súlyos baleset, amikor is a Chile-i Copiapó város közelében lévő San Estaban Primera (I. Szent István) cég réz-és aranybánya egy része beomlott. Több mint két hónapon át tartó mentésüket az egész világ végigkísérte, a pápától kezdve az amerikai elnökön át Pelé-ig, mindenki értük imádkozott. Túlélték. Mindannyian. Amellett, hogy a helyi regionális múzeum is erre építette fel a tematikáját, a mumifikálódott puma holtteste mellett, megtekinthető az a 72 centis szerkezet, mellyel a felszínre hozták a bányászokat, történetüket filmen és könyvön is feldolgozták azóta: a The 33 című film Patricia Riggen rendezésében idén kerül a mozikba, a szereplők között pedig Antonio Banderas is feltűnik.
„Estamos cagados, azaz „rákúrtunk”
 – kiállították a föld alatt rekedt bányászok, amikor ráébredtek helyzetük súlyosságára. Kiderült ugyanis, hogy a hegy óriási része egy darabban szakadt le, és egy kb. 180 méter magas, 700 millió kilogrammos szikla – amely kétszer nehezebb az Empire State Buildingnél – torlaszolja el a kijáratot.

Nem sok információ szivárgott ki a 33 bányászt betemető balesetről, annyi azonban igen, hogy a baleset közvetlen oka a robbantások következtében a fő lejtaknában történt kőomlás volt, amely elzárta a kijáratot a bányászok elől. A bányászok az ilyenkor szokásos menekülési útvonalon egy függőleges szellőzőaknán keresztül hagyják el a bányát . De mint kiderült, a hágcsók csak az akna harmadáig vezettek, ezért nem tudtak a felszínre feljutni. 48 órával később pedig a szellőző akna is eltömődött.
A bánya biztonsági hiányosságaira utal az a tény, hogy 2004 és 2010 között 42 alkalommal kellett büntetést fizetnie a tulajdonosoknak az előírások megszegése miatt. Két éve már történt itt egy halálos baleset, ami miatt a  termelés leállt és a tulajdonosok ellen eljárás indult. De miután az áldozat családjának kárigényét a bányavállalat kielégítette, a vádakat elejtették. A termelés néhány hónapon belül újraindult anélkül, hogy a biztonsági követelményeken egy szemernyit is változtathattak volna.
Hogy kerek legyen a magyar szál: az ország egyik leggazdagabb embere, a bányától független Leonardo Farkas, minden érintett bányásznak több, mint 2 millió forintnyi pesót ajándékozott fájdalomdíjként, a szabadulást követően…
Többek között a szerencsétlenség hatására a Dél-Amerikai országok közül, Peru és Brazilia után, Chile is aláírta 2012-ben a Nemzetközi Bányászati Törvényt, mely ratifikálja a nemzetközi bányabiztonsági szabványokat, ezzel a mélyben dolgozó bányászok jogait is garantálja.



 
_DSC0048

Árvíz a sivatagban

 

Annak ellenére, hogy az Atacama a világ legszárazabb helye,  2015 márciusában egyetlen éjszaka alatt az éves csapadék mennyiség hússzorosa, kb 24 mm eső hullott a térségre. A több ezer méter magas hegyek kopár, növényzet nélküli, homokos talaja a vízzel együtt  sár és törmelék cunamit zúdítottak a városra és a környékbeli völgyekben élő viszonylag kisszámú településekre, akik például a fent említett családi bányákat vagy önfenntartó gazdaságokat üzemeltették, az ártól teljesen védetlen, összetákolt viskókban éltek. A 20 éve nem tapasztalt jelenség végül több száz halott és eltűnt személyt eredményezett. Copiapo városát elmosta a víz, épületek ezrei váltak lakhatatlanná, az Argentínát és Chilét összekötő utat gyakorlatilag teljesen elmosta az ár.
A jelenség sajnos nem ismeretlen, az elmúlt évszázadokban a várost alapító telepeseknek is többször kellett megküzdenie a vízhiány, a forróság, az állandó nagy szél és a folyamatos földrengések mellett a váratlanul lezúduló víztömeggel, mely kiszámíthatatlanul csap le a térségre. Ennek ellenére az élet folytatódik, a katasztrófák előrejelzésére tudományos kutatások zajlanak, hogy a természet minél kevesebb áldozatot szedjen az őt megzabolázni kívánó, szerencsevadász emberek között.
Copiapoban, a világ legszárazabb térségének fővárosában helyreállt a rend, a szenvedések és a nehézségek ellenére a kitermelés zajlik tovább, a bányákból származó nyersanyag nem csak azt a helyi néhány százezres közösséget látja el megélhetéssel, hanem talán épp a kedves olvasó digitális fényképezőgépének akkumulátorát táplálja elektromossággal.



 
Kép és szöveg: Kálló péter


 

Featured Posts

Feloldódott absztrakció

Valamikor az 1910-es években a geometrizáló, ugyanakkor erős atmoszférikus erővel bíró szemlélet lendítette át a festészetutánzásból a fotóművészetet saját, öntörvényű ...

Read More

Mucsy Szilvia

Díjnyertes fotográfus, a hazai fotós szakma meghatározó szervező egyénisége, emellett tanár és a Random alkotócsoport vezetője. Nemrég ért véget az ...

Read More

Hemző Károly-díj 2017

Pályi Zsófia szabadúszó fotográfus nyerte a 2017-es Hemző Károly-díjat. Pályi tavaly a finalisták között végzett, az idén pedig több sorozatból ...

Read More

Videójátékoktól a fotográfiáig

A tajvani Cielo Yu-t az elmúlt hónapokban ismerte meg a nemzetközi fotográfiai szcéna. A fiatal lányokat titokzatos, furcsa pózokban és ...

Read More

Style: "pre2"

David Lynch világa

  Ma hajnalban mutatta be az HBO minden sorozat ősatyjának, a Twin Peaksnek, 26 évvel későbbi folytatását. A Phoo szerkesztősége összeszorított ...

Read More

0

Papp Gergely és az Esszenciális-Forma

“Az igazán nagy dolgok rejtezkedők, egyedül mélységükkel ejtik később örökös zavarba a világot.”(S. Weil)

Papp Gergely(1922-2000) egy Békés-megyei, szegényparaszti családban született. Egész életét azután, az Ecsegfalva melletti tanyán élte. Mentális zavarokkal küszködött – diszlexia, paranoia – még az elemit sem tudta elvégezni. 16 éves korában – 1938 – bátyja tanította meg fényképezni. Paraszti életképeket-portrékat készített, 1943-45-között a katonaságnál is fotózott. Kb. 1963-ban hagyta abba a fotózást. (1950-ben a kommunisták elszedték a földet, kocsit, lovakat, s bekényszerültek a Szövetkezetbe. Ugyanez a trauma ismétlődött meg 1963-ban, amit Papp Gergely már végképp nem bírt kiheverni. Nem dolgozott többé – idős szülei tartották el. Ezek halála után – kb.1980 – egyedül élt a szétrohadó tanyán, s azt ette, amit a gyümölcsfákon talált. 2000 kora tavaszán halt meg: megfagyott vagy éhenhalt – ki tudná megmondani?

“A technikus a semmiből jön, de készen érkezik.”

1938 és 63-között – azaz 25 év alatt – mindössze kb.200 expozíciót készített 9×12 ill. 6×9-es formátumban. Egy témát egyszer – nagyon ritkán kétszer ugyanúgy – fényképezett le. 200 képéből 100 lett lélegzetelállító. (Egy fotós ilyenkor nem hisz a szemének – ilyen nincs. De van!). Mikor megpróbáltam értelmezni, hogy mit is látok, mindenekelőtt a Horus-Archívum jutott eszembe. Igen ám, de ott 1000-ből egy zseniális véletlen az arány! Papp Gergely viszont ezt egyfolytában produkálta, minden képzettség, szándék, érdeklődés nélkül.(1997-ben, amikor megismertem személyesen, még azt is elfelejtette, hogy valaha fotózott.)

“Megtapasztaltam, hogy megragadott valami, ami erősebb nálam, valami, amit az emberek Istenként emlegetnek.”(Jung)

Naiv művész sem volt, hisz se született tehetsége, se belső motivációja, művészi szándéka nem volt. Képeit tisztán funkcionális célból készítette: ajándéknak szánta modelljeinek. Ezért nagyon kevés nagyítása maradt, csak a negatívokhoz lehetett hozzáférni haláláig.

“A szent poésis néma hattyú/S hallgat örökre hideg vizekben.”(Berzsenyi)

Ha e 25 év termését stilárisan tekintjük megállapítható, hogy semmi különbség nincsen a 16 ill a 41 éves korában készített képei közt. Fotóit ő maga sem tudta datálni utólag, így csak az 1943-45-között készültek azonosíthatók be pontosan időben – a többi titok. De végül is mindegy, mert mondom: ugyanazok jellemzik stílusát végig.

“A művészet nem evilágból való, az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon követni, ahol az Ismeretlen kezdődik.”(Weöres)

Említettem, hogy paranoiás is volt. Ez fundamentalista rögeszmésséget jelent: megalomániát, üldözési mániát, perlekedési mániát, továbbá állandó gyanakvást, bizalmatlanságot, szabályokat nem tűrést, túlzott önérzetet, téves jentéstulajdonítást, összeesküvéselméletekre hajlamosít stb. Csontváry és Papp Gergely súlyos paranoiások voltak – rögeszméik jelentették egyetlen valóságukat – de mégsem annyira, hogy elmegyógyintézeti kezelésre szorultak volna, hisz nem voltak közveszélyesek (csak önveszélyesek). Nevettek rajtuk, lenézték őket, vicceltek velük – mindezt azonban ők észre sem vették. Saját gondolati világukba zárt magányos különcök voltak egész életükben.

“Van amit az író akar mondani, és van amit az Ég – az írón keresztül. Az első lényegtelen, a másodikért egyedül érdemes.”(Ottlik)

Immár húsz éve foglalkozom a Papp Gergely-jelenséggel, és a kulcsot – esztétikám mai állása szerint – a paranoiában vélem felfedezni. Ez az a kapu, ahol a Transzcendens – bármit jelentsen is ez – kiválasztja magának azokat a technikusait, akik kivitelezik a Másik Valóság képeit. (Az “Isten”-szót azért nem használom, mert ez a vallások által megszállt kifejezés, továbbá nem akarok senkit megsérteni.)

_MG_6708_ok

“Isten csak annyiban létező számomra, ha kitárulnak az érzékelés ajtói.”(W.Blake)

Az Abszolútúmnak fanatikus megszállottakra van szüksége, akik gondolkodás nélkül akár életüket is feláldozzák az Ő képei kivitelezéséért. Papp Gergely tökéletes technikus-médium volt, lévén semmi önálló elgondolással nem bírt a művészetről – azt sem tudta, mit jelent e szó(!) – ,Csontváry bonyolultabb eset, ő sokat agyalt küldetése tárgyán, próbálta megérteni, mit is akarhat tőle pontosan az Ismeretlen. Megérteni a megérthetetlent reménytelen vállalkozás: mindenesetre varázslatos életmű az övé is az evilági-irracionális kolorizmus értelmében. A Másik Dimenzió akarata viszont mindössze három képében van jelen: Mostari híd, Olajfák hegye, Templomtéri kilátás. Ráadásul személyesen kell a képek előtt állni, repróról nem működik a csoda.

“Mintha a Művészet önmagában nyilvánulna meg, egyedül ragyogna a maga által árasztotta titokzatos fényben.”(M.Blanchot)

Papp Gergelynek kb 100 különleges erejű és hatású képe van, melyek reprókról is hipnotikus hatásúak. Csontváry említett három, közvetlenül az Abszolútúmtól eredő képe tán legszíntelenebb, legüresebb, legtaszítóbb festményei, melyeken a Transzcendencia sugárzó jelenléte a figuratív képekbe található nonfiguratív mozzanatokból árad.

“Olyan zenéket játszom, amik nem hallgatnak téged.”(Molnár Gergely)

Papp Gergelynél “stilárisan” a Transzcendens a következő aspektusokban érhető tetten: geometrizáló, kemény tónusrendű, antirealista, merev, hideg, semleges, monumentális, időtlen, sikszerű, darabos, szigorú, légüres terű, kellemetlen, kietlen hangzás. A legnagyobb esztétikai sűrűség közepén átható csend van: átszellemült sugárzó semmi.Az egyszerű is agyonstilizáltnak hat, ami mozog, az is áll. Semmi szimbólum, jelentés, semmilyen ismert stílusra nem emlékeztet. Magányos, humortalan, dermesztő életidegenség. Kiállnak az időből az Ismeretlen képei (ugyanakkor belógnak a mi valóságdimenziónkba!). Egyszóval az IDEGENSÉG jellemzi minden vonatkozásban az Abszolútúm képeit. A Centrum üres, mozdulatlan sugárzó, katartikus jelenlét. A stílusok változnak, a művészet mélyrétegében a lényegi Forma állandó, időtlen és örök.

“A mű megérint minket, anélkül, hogy mondana nekünk valamit.”(S.Weil)

Azt találtam, hogy a művészet háromféle: Evilági (tehetség és stílus – ilyen a művészek 90%-a), Misztikus (tehetség, stílus és isteni ihlet – ilyen a művészek 10%-a, pl. Tintoretto, Greco, Giacometti, Tóth Menyhért, Vajda Lajos, Kaposi Tamás stb.), és Transzcendens (se tehetség, se stílus, csak paranoid techikusok által kivitelezett megrázóan idegen képek). A Transzcendens médiumok százalékban kifejezhetetlenül kevesen vannak – Csontváryn és Papp Gergelyen kívül nekem még Mark Rothko gyanús – de ennek még rendesen utána kell kutatni.). E tömény idegenség maga az Esszenciális-Forma, mely mindhárom művészet közös eredője. Így az evilági remekművek is a Transzcendencia irányába vetett távoli, önkéntelen pillantások.

“Minden ami Istentől függ, nem a miénk.”(M.Aurelius)

Minden remekműre egyként jellemző, hogy paradoxonokban beszél, hogy katartikus fenség-élményben van részünk, hogy a stílusok mögött érezzük sejleni a lényegi Formát, az Abszolút Művészetet egy pillanatra és hogy a mű átszellemíti a legtöbb hibát. Totális Átszellemítés azonban csak az Ismeretlen képeinél tapasztalható. Talán ettől van mélységes idegensége, ettől nem emberszabásúak ezek a képek. Idegesítő és megközelíthetetlen ez a vegytiszta tökéletesség. Az ember viszont nem tökéletes, hanem esendő, és csak az esendőségből ért. A tökéletesség számára távoli és átélhetetlen. Az evilági műveknél a befogadás önmegismerés egyben, azaz hazaérkezés. Az Esszenciális-Forma száraz katarzisában ellenben inkább elmegyünk otthonról.

“Isten: tökéletes figyelem, tökéletes üresség.”(S.Weil)

De nem csak az emberi esendőséget szellemíti tökéletesen át esztétikummá az Ismeretlen, de mindenféle hibát. Direkt úgy válogattam Papp Gergely képeiből, hogy hangsúlyos legyen a szétrohadt negatív elképesztő artisztikuma. Minél roncsoltabb a kép – a szakszerűtlen tárolás következményeként – annál mélyebb, szellemibb benyomást kelt! (Ahogy a restaurálatlan, koszos, pergő ikonok is ahogy halnak meg, egyre inkább kerülnek át a Transzcendens dimenzióba, szinte feloldódnak az Abszolútúm anyagtalan szubsztanciájában.

_MG_6711_ok

“Transzcendens csak a művészetben van, a vallásban nincsen, mert a művészet vallás előtti tapasztalattal bír. A művész a Transzcendencia médiuma.”(Duchamp)

Végezetül a Transzcendens arcáról, mely a hidas képen feltűnik, a negatívba karcolt szikrázóan fekete négyzet képében. Ez a végleges, elemi forma már a Pitagoreusok legfontosabb misztériuma volt. Aztán 1913-ban Malevics megfestette a Fekete négyzetet. A Szupramatizmus a “legfelsőbb” szubsztanciára vonatkozott: képein a síkformák a végtelen űrben lebegnek. Az alkotás utáni transzállapotban írta:

_MG_6712_ok

“Nem tudtam aludni, nem tudtam enni, és megpróbáltam megfejteni, hogy mit is csináltam, de nem sikerült.”(Malevics)

Említettem már Mark Rothko érzékeny-lebegő geometriáját, mint ami gyanús, hogy esetleg egy félreismert technikustól ered. Ő maga ezt mondta:

“Képeimen lépek át a transzcendens világba. Nem képi ábrázolás ez, hanem istenélmény.”(M.Rothko)

Papp Gergelynek nem voltak ilyen fennkölt gondolatai, a négyzetet mégis odakarcolta. Nem tehetett másként.

_MG_6719_ok

“Mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj. Te vagy ez a baj, motyogtam a felelőtlenség félálmában reggel: Te a szomorú Isten.Úgy tűntél el a hirtelen leereszkedő ködben, mint nagy tengeri hajók távolodva a kikötőből, lassan, ünnepélyesen, úgy tűntél el, mintha megjelennél, mintha jönnél és nem mennél, el, örökre.”(Esterházy)

Miltényi Tibor
1

THROUGH THE WALL

Nem csak bennünket érint menekült áradat, vagy a migráns kérdés. Attól függ milyen oldalról kommunikáljuk. Az USA déli határán, Mexikóból naponta érkeznek bevándorlók, akik valahogy átjutnak a falon. Tim Nackashi, Through the wall című hat perces kisfilmje nagyon érdekes szemszögből mutatja be ezt a kérdést. Olyan kérdéseket vet fel egy apáról, akit visszatoloncoltak Mexikóba, közben felesége és két éves fia nem hivatalosan az államokban maradt, melyek más szemszögből minket is érintenek.  Természetesen az apa szeretne a családjával lenni. Az utat látjuk, és nagyon tárgyilagosan a viszonyokat, ami fogadja a “visszaútján”.

Egyébként Tim Nackashi nevét érdemes megjegyezni annak, aki szórakozás gyanánt szívesen választja az internetes videókat. Mi is fogunk tőle még anyagokat közölni.

 

1
  • menekult039
  • menekult030
  • menekult037
  • menekult032
  • menekult036
  • menekult040
  • menekult024
  • menekult028
  • menekult025
  • menekult041
  • menekult044
  • menekult045
  • menekult056
  • menekult016
  • menekult010
  • menekult011
  • menekult049
  • menekult052
  • menekult050

“Több a napi leadott éles képnél”

 

A Phoo Magazin egyik fontos törekvése, hogy a „visual storytelling” műfaját meghonosítsa: nem a hírfolyamba akarunk bekerülni, hanem a számunkra fontos teljesítményeket kiemelni és a figyelmet fent is tartani irántuk. Az interjúsorozat nyitányaként Kurucz Árpáddal, a 34. Magyar Sajtófotó Kiállítás egyik díjazottjával egyebek mellett az önmenedzselés feladatáról és nehézségeiről, a fotóriporterek előtt álló szakmai és egzisztenciális kihívásokról, a menekültválságról, a saját út kereséséről beszélgettünk.

 

Durva, hogy csinálsz egy anyagot három hétig vagy hónapig, aztán kint van, például a HVG Nagyításában vagy az Indexen és pár óra után el is veszik a képdömpingben. Mi ezzel a folyamattal szeretnénk dacolni…

Ez szép feladatnak tűnik, nem tudom mi lehet a jó megoldás erre, talán ha a képek köthetők történethez és úgy tovább tud élni az anyag. Jó, ha vannak olyan fórumok, ahol nyíltan lehet beszélni a fotográfiáról, ahol azt is meg lehet mondani a másiknak, ha épp valami nem tetszik és nem lesz belőle sértődés. Ehhez kell egy jó társaság, szakmai kör, ahol nagyjából hasonlóan gondolkodnak a világról, szakmáról. Ez itthon néha hiányzik, nyilván a sokat emlegetett szempontok miatt, kicsi a piac, magányos szakma, stb. Kevés olyan ember van, akivel jókat lehet beszélgetni a szakmáról, Teknős Miki például ilyen, imádom. Mi fotósok sokszor csak a saját, fényképezőgép mögüli elképzeléseinket látjuk, építő, ha valaki mond valami érdekes szempontot, amivel meglep, kimozdít, egy más szemszöget kínál.

 

Azóta is tartjátok a kapcsolatot, hogy eljöttél a Népszabadságtól?

Igen, hetente, kéthetente legalább egyszer beszélünk. Számomra ő is egy méltatlanul el nem ismert ember. Hihetetlenül jó fotós, zseniálisak a kockái. Akár egy sporteseményről is olyan kockával jön vissza, ami senki másnak nincs meg, mást vesz észre. Más a látásmódja. Vele lehet képekről beszélni, mélyebben annál, hogy ez most éles vagy jól komponált. Elképesztően tájékozott. Közelebb van már a hatvanhoz, mégis, ugyanazzal a lelkesedéssel tud beszélni a szakmáról, mintha ma kezdte volna. Éppen a múlt héten küldött át szinte ismeretlen fotósok oldalait, amiket akkor talált valami eldugott helyen. Nyitott és lelkes a mai napig.

 

 

A 34. Magyar Sajtófotó Pályázaton, egyediben első, sorozatban második díjat nyertél a Menekültválság kategóriában. Mennyire fontos neked egy ilyen megmérettetés?

Az elismerés mindenképp jó dolog, van amikor a visszajelzés lendít is az emberen, az elkészült anyagot eljutattja nézőközönség felé. Soha nem az alapján tartottam egy fotót jónak, mert nyert a World Press Photo-n, a POY-n, vagy a Magyar Sajtófotó Pályázaton. Azokat az anyagokat szeretem, amelyek hatnak rám, felkeltik az érdeklődésemet, valamit kiváltanak. Sokszor a nem-fotós társadalom nagyobb jelentőséget tulajdonít ennek, mint mi. Ezzel nem akarom leértékelni a jelentőségét, nekem is jó érzés látni kiállítva a képeimet, a magyar fotóriporter közéletnek ez fontos eleme. De sose azért készültek a képeim, hogy pályázhassak velük.

 

Ezek szerint a gondolkodós, mélyülős képekhez vonzódsz?

A napilapozás elképesztően jó iskola ahhoz, hogy az ember megtanul sokféleképpen fotózni, ami persze egy idő után hátrány is. Mert jó, hogy az újság magazinos részétől a sportfotóig, vagy a riportfotókat is többféleképpen meg tudjuk oldani, de amikor az ember eljut oda, hogy elkezd magának fotózni, akkor a káoszt érzékeli. Át kell gondolnia az egészet, tisztáznia kell magában, hogy merre tovább. Egyre jobban szeretem az olyan munkákat,ahol nyugodtan lehet dolgozni és a témára lehet koncerntrálni.

 

szines04

szines21

szines40

 

Ez az igény, hogy a napi munka mellett legyen egy elmélyültebb, saját indíttatású vonulata is a munkásságodnak, ez kezdettől megvolt?

Valószínűleg igen, ha megérint egy történet, akkor visszamegyek és folytatom, bár nagyon lusta vagyok, de valami motivációm mégis lehetett. A napi munkában is azokat a képeket szeretem, amelyek függetleníthetők az eseménytől, és ha ránéz valaki, akkor talál olyan részletet, hangulatot benne, ami nem konkrétan azt az eseményt hívja elő, nem köthető konkrétan ahhoz az időponthoz, történethez, és nyugodtan meg lehet nézni évek múlva is…

 

Időtálló…

Hát, ezt nem mi döntjük el… Szóba került az interjú előtt Vancsó Zoli neve is, ő gyakorlatilag a semmiből vesz elő olyan kockákat, amit el lehet nézegetni bármikor, kinek-kinek hangulatától, személyes hátterétől függően mást jelent, de mindenkinek jelent valamit. Talán ez a megközelítés áll hozzám a legközelebb, ami fent van a honlapomon is.

„Az igazság és szépség dokumentálása emberi sorsokon és történeteken keresztül, az örökérvényű kérdések, amik az idő múlásával is ugyanolyan aktuálisak maradnak és időről időre felmerülnek az ember életében. A fotó, ahol a látvány ugyanolyan fontos, mint a látványon túli világ, ennek a két dolognak az egyensúlya, keresése a legizgalmasabb kérdés számomra a fotográfiában. Olyan fotók, amik érintetlenek tudnak maradni időtől és földrajzi távolságoktól egyaránt.”

 

A sajtófotózásban ezt meg lehet találni?

Nem egyszerű, de meglehet. Meg kell felelni a szerkesztőség vagy az ügynökség elvárásainak, de ezek a képek mindig ott vannak, „csak” jelen kell lenni hozzá, nyitottnak és érdeklődőnek maradni, kizárva minden zavaró körülményt.

 

A bevándorló tematikát most nem érintve, szerinted keletkeznek ilyen képek a napi sajtóban?

Szerintem igen, persze, ezek nem mindig jelennek meg az újságokban, hírportálokon, mert szerkesztői oldalon sokszor mások az igények. Akár egy nagy ügynökség napi merítéséből is rengetek jó kép kerül ki, amik kiállítások falán is megállnák a helyüket.

 

Szerkesztőség vagy ügynökség? Melyik munka áll közelebb hozzád?

Is-is. Az ügynökségi fotózás elvileg jóval tárgyilagosabb ábrázolást igényel. Dolgoztam több napilapnak is az elmúlt tizeniksz évben, és mindenhol pontosan ugyanazokat a képeket csinálom meg, azokat, amiket jónak tartok – függetlenül attól, hogy milyen beállítottságú az újság. Azt persze, hogy mi kerül be, a szerkesztők döntik el. Szerintem éppen attól jó egy lap, ha ezeken a meghatározottságain át tud lépni, és észreveszi a jó képet.

 

És át tud lépni, észreveszi?

Azt gondolom… mondjuk úgy: vannak rá jó példák.

 

Eddigi szerkesztőségeid közül melyikben érzékelted az elmélyültebb, igényes sajtófotográfia iránti elkötelezettséget?

A Népszabadságban ez megvolt amikor még teljes volt a rovat, amikor még volt igazi képszerkesztés. A Magyar Időkre se lehet panaszom, de hozzá kell tennem, a szerkesztésben nem veszek részt. Szerencsém van, mert jelenleg is minden szakmai dologban támogatnak, annak ellenére, hogy a sajtó régóta nem éppen felfelé ívelő ágban mozog. Minden fotósnak van olyan képe, ami a szíve csücske, amit nehezen enged el.erről Érdemes olyan kívülálló emberrel, szerkesztővel beszélgetni, aki nem volt ott. Másként látja azt, ami iránt mi, fotóriporterek elfogultak vagyunk, mert tudjuk, adott esetben külső körülmények miatt, nehéz volt elkészíteni a képet, se ettől az még nem feltétlen jó. Fontos a képszerkesztői kontroll, együttműködés.

 

Nem érzed úgy, hogy jó irányba is mozdulnak a dolgok, hogy a lapok egyre inkább értékelik az individuumot? Hogy a felkérések a stílusod alapján találnak meg?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Népszabadsághoz is hívtak és ide, a Magyar Időkhöz is. De fogalmam sincs, hogy a stílusom miatt-e. Ha így van, annak csak örülök.

 

És milyen ez a világ, hogy tudnád leírni?

Nem mindig egyszerű, sokszor nem vagyok könnyű eset. Szeretem a kontrasztos, a provokatív képeket, a geometrikus formákat. Fontos számomra a kompozíció is, de nyilván ezek külön-külön, önmagukban semmit se érnek tartalom és mondanivaló nélkül. A napilapos munka megtanítja az embert, hogy egy kockába sűrítse egy-egy esemény lényegét, de ez az előny egy sorozat összeállításakor akár hátrány is tud lenni. Az online médiával elterjedtek a képgalériák, de azt veszem észre, néha magamon is, hogy sok esetben olyan képekből állnak, amelyek egyedi kockaként nem állják meg a helyüket. Azokat a sorozatokat szeretem, amelyekben a képek egyedileg és együtt is jól tudnak működni.

 

Mennyire félted a fotográfiát az online világtól? Hogy tíz perc alatt tűnnek el komolyabb munkák, hogy egyre nehezebb kiszűrni, megtalálni és felszínen tartani, ami jó?

Azt gondolom,hogy a jó képeknek mindig meg lesz a helyük – és ez egyre inkább az online felületeket jelenti. Ma már szinte mindenhol képekkel kommunikál mindenki, kezdve egy egyszerű szöveges üzenetben használt ábráktól a facebook üzenőfalig,vagy az óriásplakátokig. Sok képet kell nézni, hogy az ember meg tudja külöböztetni mi a jó, illetve mitől jó. Amikor először kezdtem használni az instagramot, első blikkre azt mondtam, mennyi jó fotós (rengeteg jó van), de később feltűnt, hogy sokan csak sablonokat, gyorsan alkalmazható sémákat használnak valós tartalom nélkül. A csak technikai/formai elemekkel bíró fotók hamar elveszítik az érdeklődést, lehulll róluk a lepel. Számomra is ijesztő, hogy milyen rövid időt töltünk egy-egy kép nézegetésével, néha én is azt veszem észre magamon, hogy elképesztő sebességgel pörgetem az általam követett oldalak – fotósok – képeit.

 

Az ügynökségek tolerálják az egyedi hangot? Mennyire kell megfelelni a sztenderdjeiknek?

A nagy ügynökségeknek vannak meghatározó, viszonylag szabadon dolgozó fotósaik, akiknek azért felismerhető, meghatározó a stílusuk, de a napi munkában több formai, illetve technikai elvárást is be kell tartani a hitelesség megőrzése miatt. Az Anadolu -nál,vagy a GettyImagesnél nem nagyon volt olyan visszajelzés, hogy másként kellene csinálnom. Persze itt az események ábrázolása a fontos jó képekkel és sokkal kevésbé érdekes a fotós egyénisége vagy a világról alkotott véleménye.

 

Ez azt is jelenti, hogy az ügynökségeknél nagyobb szabadságot élvezel, mint a hazai szerkesztőségekben?

Munkája válogatja. A Gettynél például tavaly volt egy olyan megbízás, ahol végig kellett portrézni egy ügyvédi irodát, tizennégy oldalas briefinget adtak hozzá, amiben szinte mindent meghatároztak: alaprajzot mellékeltek a világítás pontos elhelyezéséhez, hogy milyen blendével, expozíciós idővel dolgozzak, de napi eseményeknél soha nem volt ilyen.

 

Mi a jövő? Maradni itthon vagy ügynökségi vonalon elindulva, külföldön folytatni inkább?

Ha tudnám, jós lennék… Nem vagyok egy több évre előre tervezgetős típus, mert általában mindig másképp alakultak a dolgaim, mint ahogyan előre elterveztem, ez persze nem panaszkodás, mert szerencsés embernek tartom magam. Megfordult már a fejemben, hogy jó lenne külföldön folytatni,leginkább a szakmai fejlődés miatt.

 

aluljaro

Másként feltéve a szakma fenyegetettségére vonatkozó kérdést, mit gondolsz, hatvanévesen még ezzel fogsz foglalkozni? Igényt tart majd a világ erre az ábrázolási formára?

Hogy hatvanévesen mivel foglalkozom majd pontosan, nem tudom. Remélem képekkel, amik mindig fontos részei lesznek az életemnek, hiszek a fotó fontosságában, de ha csak az elmúlt 10-20 év változásait nézzük, sokminden előfordulhat, a technikai változásokat nem is említve. Ha például a sportfotózásra gondolok, ott sokkal több szakmai tudásra volt szükség, amikor én kezdtem: manuális objektívvel, alacsony érzékenységű filmekre, sötét focipályán. Ma egy csúcstechnikás géppel dolgozni, mindez jóval egyszerűbb. De azokra a képekre, amik nem ennyire technikafüggők, és van mögöttes jelentésük is, arra, ami több a naponta leadott éles képnél – remélem erre mindig lesz igény. Létezik egy másik vonal is, a művészi fotózás, amikor „a fotó a múzeumba menekül”, ebben a világban is rengeteg a jó alkotás.

 

Most min dolgozol?

Van egy három éve elkezdett sztori. Néhány hete mentem vissza, hogy folytassam, meg is kaptam a lecseszést az ottaniaktól –teljesen jogosan – , hogy hol voltam ilyen sokáig . De olyan is előfordult, hogy „találok” egy képet, és abból indul el egy történet, amikor – ahogy Teknős Miki mondaná – a gombhoz kell varrni a kabátot.

 

Ha a részleteket nem is firtatjuk, annyit elárulsz, hogy ez egy hazai történet?

Igen, az.

 

Ez mennyire fontos a számodra?

Az emberek miatt fontos. Ez egy szomorú történet, de ahogy az ott élők viselik, az megemeli. Érdekes, hogyan változik meg a viszonyod a témához egy ilyen munka során. Az elején hajlamos az ember egy kicsit szenzációhajhász módon nekiesni, aztán próbál távolságot tartani. Nekem ez sikerült – már három éve húzom.

 

Mennyire nehéz az ugrálás a két világ között, a napi verkli és az ilyen mélyebb témák között?

Igyekszem a napi munkába is becsempészni azokat a kockákat, amiket amúgy magamnak is készítenék. Az a jó, ha a két világot sikerül egymáshoz közelíteni. Kicsit tudathasadásos történet.

 

A migránsválság esetében hogy volt? Előre tudtad, hogy viszed a „dark side” világodat és láttad magad előtt, hogy milyen sorozatot fogsz csinálni?

Ellenkezőleg, ki akartam maradni belőle. Nem volt pontosan kialakult véleményem a kérdésről, a téma összetettsége miatt óvatos voltam, aztán nem volt más választásom belecsöppentem és onnantól kezdve egyre jobban érdekelt. Persze ezt sajnos nem úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan jelen voltam minden eseménynél, hanem közben készültek a napi munkák is lapba. Ráadásul szeptemberben, amikor a legfontosabb hazai események voltak, el kellett utaznom külföldre, ahonnan előbb haza is tértünk a feleségemmel, a történet fontossága miatt.

 

Feleséged boldog volt…

Akkoriban derült ki, hogy babánk lesz, és Petra amúgy is elképesztően megértő velem a munkámmal kapcsolatban, mindenben támogat. Leszállt a repülő, gyorsan összepakoltam némi ruhát és aznap este indultam is Röszkére. Akkor már sok kolléga indult vissza BUdapestre, mert úgy tűnt,hogy nyugi lesz, de nem így történt. Éjjel fotóztam a síneken vaksötétben bandukoló menekülteket, majd másnap délután a kialakult konfliktust a szerb-magyar határon.

 

Megragadott az, amit mondtál. Nem elég az, ha egy fotóriporter az egyéni sorsokat hitelesen bemutatja, a háttér és a környezet komplex bemutatása is a feladata?

Be lehet mutatni történeteket egyéni sorsokon keresztül. Sőt, nagyon is, de ez a menekültválság annyira összetett téma, hogy nekem nem csak a kerítésen átmászó emberekről szól, hanem a nagyon bonyolult nemzetközi háttérfolyamatokról is, amit persze fotóban nem lehet, vagy nem egyszerűen lehet ábrázolni.

 

101

102

103

104

Részlet Kurucz Árpád Military Camp című sorozatából, mely a 2009-es Sajtófotó pályázat Társadalomábrázolás, sorozat kategóriájának első helyezettje volt. 

 

Ha el kezdesz egy saját témán dolgozni, az hogy szokott lenni? Előbb van meg a téma, amit aztán igyekszel képekben megragadni vagy fordítva? Keresed vagy találod a képeket?

Mindkettő előfordult már. A munkám révén sok helyre eljutok, sok emberrel, történettel találkozom. A Military tábor például tőlünk pár száz méterre volt, egy ismerősöm említette, hogy megy az egyik rokona, de akkor még le se esett, aztán a helyi közértben plakáton megláttam egy katonaruhába öltözött gyereket. Innen nem is volt kérdés, hogy érdekel. Gyerekekkel jó dolgozni, abszolút nem foglalkoznak vele, hogy ott vagy és fotózod őket.

 

És ha kritikát fogalmazol meg?

Szeretem az iróniát, a dolgok élét meglátni és így véleményt mondani – jó eszköz a napi munkában. Ha viszont egy visszatérő témán dolgozom, nem cél, hogy kifigurázom a képek szereplőit.

 

Politikussal sem volt konfliktus a szatirikus megközelítésből?

Velem nem fordult elő.

 

Saját kiállítást tervezel?

A Műcsarnokban áprilisban nyílik a FotóSzalon kiállítás, ott lesz néhány képem kiállítva nekem is.

 

A Military camp című sorozatod 2010-ben a 67. Pictures Of The Year International pályázatán a napilapos képriport kategóriában első helyezést ért el. Milyen lehetőségeket hozott számodra ez a siker?  

Egy, másfél évvel a díj után kezdtek fotós magazinok (Hot Shoe Magazine, GUP Magazine) megkeresni és publikálni a képeimet. Új megbízásokat, karriert befolyásoló változást nem hozott. Talán a Huszti Pisti mondta, hogy ezek a díjak, azoknak jók, akik tudnak vele élni. Ezt is tanulni kell, és persze folyamatosan jó anyagokat készíteni. Mindenképp jól jöhet egy olyan kollega/barát segítsége, aki hasznos tanácsokkal tudja ellátni az embert, hogy merre és hogyan érdemes folytatni. Talán ilyenkor lenne hasznos a hazai és nemzetközi szakmai vezetők részéről, hogy segítsék azokat a fotósokat, akikben lehetőséget látnak, csak épp kevésbé jó önérvényesítők. Van olyan kiváló kollégánk, aki nyert két World Press Photo-díjat, és nem hozott számára áttörést. Rengeteg jó fotós van, mindenkinek a saját útját kell járni és a lehetőségeit kihasználni.

 

Nem csak a jó anyagok, a nagy díjak esetében is kérdés, hogy meddig élnek. Warren Richardson mondta, aki az idei World Press Photo-n nyert, hogy most hirtelen nagyon sok barátja lett…

Igen, ez előfordulhat, de most neki is az a dolga, hogy kiszűrje a minőségi megkereséseket és ezeket kihasználja.

 

Még annyit: ha befejeztél valamit, azt befejezted vagy lesz még utána vele valami, hozzá pakolsz még képeket, dolgozol még rajta?

Még egy anyagomról se éreztem, hogy olyan nagyon be lenne fejezve.

 

 

 

Interjút készítette: Sebestyén László, Kálló Péter Szerkesztette: Bellai László

 

1